*Hogy érzelem nem sok, annyi sem hallatszik ki Terson hangjából, de érdekes az eddigi színtelen után némi dallamot is hallani tőle. Érezhetőm hogy nagyon sok minden van a kancellári felszín alatt, amit viszont nem ad ki olyan könnyen, mint Jenkins. * -Igen, ez nagyon kedves tőlem. *Ráhagyom, egyrészt mert igaza van, másrészt, mert nem fogom tudni meggyőzni az én igazságomról. Ő csak azt látja, hogy az ellenállók sok borsot törtek az orra alá, ennél távolabbra nem tekint; mégis mi volt előbb? Miért mentek el annyian? Miért lázadtak fel? Miért kerestek jobb életet annak kockáztatásával, hogy a sajátjuk és hátramaradt családtagjaiké veszélybe kerül? Talán tudat alatt ott munkálkodik az igazság, és ez fáj Tersonnak, elvégre a kancellária tagja, az ő felelőssége is, hogy nem biztosított olyan életet az embereknek, hogy ne legyen kedvük lázadozni. Persze ennyi embernek nem lehet egyszerre jót tenni, ezt is megértem. Azonban még csak nem is próbálkoztak. A törvények azóta sem változtak, hogy megtaláltuk a Perdát, a mostani életünkhöz elavultak, az emberek elfáradtak, szabadulni vágynak…legalább egy kicsit. Máskor, másmilyen körülmények között talán elérhetek nála valamilyen célt, de nem most. Szemforgatásom, ami a poén nem értésének szól, hasonlóképp pereg le róla, mint vigyorgó büszkeségem, amihez még ki is húzom magam. Másképp gondolom mint amit mutatok, ez is hozzátartozik a félrevezető stratégiához, hogy semmiképp se ismerhessenek ki, mindig legyen kérdőjel velem kapcsolatban. Viszont kapok ismét egy aprócska reakciót, ami nem kerüli el a figyelmemet. Az orr ráncolás finom, alig látható és egyoldalú, mégis ott van. Némi értetlenséget hivatott közvetíteni, de épp csak villanásnyi, amiből azt a következtetést vonom le, hogy a kancellárnak esze bogában sincs ezen agyalni. Naná, velem beszélgetni sincs kedve, ezért a sok tőmondat, már ha egyáltalán…szívesen lennék minikamera, vagy láthatatlan takarítórobot a lakosztályában, amikor a családjával van együtt. Valamiért biztos vagyok abban, ha nem is túlfűtött érzelmekkel, nevetéssel teli a légkör, nem olyan fagyos, mint mondjuk itt a liftben, vagy másokkal, máshol. Nem, Tersonban is van melegség és szeretet, épp csak nagyon ügyesen és megrögzötten rejtegeti. Nála még annyira sem villan ki véletlenül, mint Jenkinsnél. Nem mondhatom, hogy egyről a kettőre jutottam, de pont ez motivál még jobban. Ha Tersonnak halvány gyanúja is lenne erről, minden bizonnyal az elmúlt fél órában be nem állt volna a szája. A gondolattól elmosolyodom, nehéz elképzelni a kancellárt hosszasan beszélgetni, de egyszer úgy is elkapom. * -Érti. Ühüm. Ön csak azt hiszi. *Jegyzem meg finom éllel, rámutatva nem túl szerencsés szóválasztására. Mielőtt elsötétülne a lift néhány lélegzetvételnyi időre, a hosszú monológom végén olyasmit mondok, ami legalább valamit kicsal belőle. Azt persze nem hiszem, hogy ezzel olyan csapdába csaltam, hogy rögvest igent mond a közös ebédre, hogy megtudhasson néhány részletet, de az biztos, hogy földi kifejezéssel élve – ami egyébként elég ijesztő és undi – bogarat ültessek a fülébe. Sosem tennék ilyet, mármint szó szerint, nem fognák meg egy bogarat. A világosság mintha csak egy új nap lenne, vagy kirángatta volna belőlem a pimaszságot, jóllehet ezzel Terson vitatkozna ha tudna, egészen komollyá válok. Pdig aztán nagyon is a lelkemre veszem azt is amit ki sem mond. Ott van a szavai között a lenézés, hogy mennyire semmibe vesz, csak mert nem a nyolcadikon lakom. Mintha azon a szinten mindenki olyan nagyon tökéletes lenne, meglepődne Terson ha körülnézne lejjebb is, ha szóba állna másokkal, ha egyáltalán egy csipetnyit is érdekelné őt más emberek élete, sorsa, nehézségei. Mindennek ellenére egész könnyedén veszem.* -Nos, pedig örültem volna, másrészt kíváncsivá tett, milyen magyarázatokat tálalt volna. Mégis mi lehet az ami miatt nem ebédelhetünk együtt. Na igen, pont az, ami miatt nem fárasztja magát magyarázattal. *Legyintek, megadom a választ a saját kérdésemre, nehogy már fárassza magát. Azonban előfordul néha, hogy nem én kérdezek, hanem Terson és most is ez a tényállás, ami meg is lep. Érdekes, hogy puszta szakmai kérdéseken kívül, más is érdekli. Hogy miért vagyok kíváncsi rá…nos erre a kérdésre hosszabban fejtem ki a válaszomat és totál komoly vagyok, minden szavamat őszintén úgy is gondolom ahogyan mondom. Annyira belemélyedek Terson szemeibe, hogy meg sem rezzenek amikor a felvonó elindul, pedig nem sok időm van, és ebbe a néhány nagyon rövid percbe kell sűrítenem azt amit eddig alkalom híján nem mondtam el, vagy ami épp most jutott eszembe. A fejemet ingatom és elnézőn mosolygok. Meg sem kell szólalnom ahhoz, hogy tudja, ebben nem értek egyet vele. Nem szoktam csak úgy félreismerni senkit sem. A továbbiakon csak azért nem nevetek fel gúnyosan, mert láthatóan Terson komolyan és őszintén úgy gondolja, ő tényleg megvédelmezi az embereket. Nos, így ebben a formában, ez tényleg igaz…épp csak kevés. * -Tudja, megvédelmezni és jót tenni nem ugyanaz. A biztonság nem nyújt elégedettséget. Ön valóban azért _is_ van, hogy megvédelmezzen mindenkit, és azt jól is csinálja, de a kancellária tagja is. Ha valaki rosszat tesz, nem szabadna szó nélkül tűrnie csak azért, mert önnek csak a biztonság a feladata. *Talán senki nem hinné el nekem azt, hogy láttam és hallottam Tersont valamiről őszintén igazat mondani, de neki sem hinnék el, hogy látta azt a Raven Moort, aki halkan beszélt, mellőzve minden gúnyt, és hangjában inkább kérés volt, mint puszta tények közlése. Hogy nem egy mindig pimasz és vidám, nevetős gyereklány állt vele szemben néhány másodpercig, hanem egy komoly, érzékeny lelkű nő, aki nem csak mások bajaival érez együtt, hanem képes egy kancellárt kedvesnek látni. Ezen mondjuk én is meglepődtem, de nem ez volt az első. Nem is mutogatom ezt az oldalamat sokáig, jóllehet a pimaszság nem tér vissza, de valami egészen más igen. * -Visszatérve az ebédhez…milyen remek kapcsolat lehetne közöttünk, elvégre legutóbb is milyen sokat segítettem. Ön nem áll szóba olyan emberekkel, akiktől a legtöbb információt lehet kapni, én viszont igen. És mint tudja, még egy legalapabb implantkar is sok kreditbe kerül, nem hogy egy csúcsminőség. És információszerzésben én vagyok a csúcsminőségű implantkar. *Nem engedem a tekintetét, nagyon érdekel ugyanis hogyan reagál erre, mert nem véletlen az amit és ahogyan mondtam, tálaltam neki, ahogyan a könnyed asszociáció sem mentes a szándékosságtól. A lift könnyű zökkenésével egy időben mosolyodom el, s aztán amikor halk szisszenéssel nyílik az ajtó, egy röpke pillanatra elengedem Terson szemeit és hátrafordulok, ahol farkasszemet nézhetnék a testőrségével, de nem akarok. A hajamhoz nyúlok, vagyis a paróka egyik vörös tincséhez és az ujjam köré tekerem. A Terson által megszokott Ravent hozom vissza, a mosolygós, mindent félvállról vevő, könnyeden pimaszt. Mivel az ajtóban állok, Terson csak akkor tudna kimenekülni, ha elmegy mellettem, ahhoz viszont túl közel kellene jönnie…vagy ha a testőrei nemes egyszerűséggel ksizednek a liftből, hogy uruknak utat csináljanak.* -Máris kiszabadítottak minket. De sajnálom! Öröm volt önnel beszélgetni Kancellár úr és köszönöm, hogy tartotta bennem a lelket. Kész rémálom volt ez a bezártság. *S ha van alkalmam még egy kicsit közelebb lépni, megteszem, csak egy lépésnyit, hogy felé hajolhassak. Megemelem a mutatóujjam is, mert fontos amit mondani szeretnék.* -Eddig gondolkodtam rajta, de csak most jutott eszembe mikor megláttam a testőrségét…..*a saját szememre mutatok, majd felé, jelezve, hogy az ő szemeiről lesz szó.* -Tajtékzöld, egy csipetnyi páncélszürkével. Stílusos. *Egy mosollyal búcsúzom, ha eddig nem tettek ki a liftből, magam lépek oldalra, hogy előreengedjem a kancellárt, remélve, hogy rengeteg kérdést és homályos foltot cipel magával rólam, amit később még alaposan megrághat.*
//Ööö, hacsak nem kell reagálnom még valamire, akkor részemről záró. Nagyon köszönöm a játékot, igazán élveztem //
'Hiszi a piszi.' Akár ezt is mondhatta volna a planetológus. A magázódás, melytől különös módon meg sem próbált soha eltekinteni, finom csipkelődését fikarcnyival sem képes hivatalosabbá tenni. Virtuóz érzékkel tapintott rá a hangnemre, amelyet az osztálytermi asztalszomszédok ütnek meg egymással szemben, amíg előadás alatt sugdolóznak, s ha nem lennék ilyen gyakorlott abban, hogy ne legyek semmilyen, még az is lehet, hogy a hallatán mosoly kívánkozna fel belőlem. Ehelyett mindössze a szemöldökömet vonom fel. Úgy találom, egy kissé túlságosan is kényelmesen érzi magát a jelenlétemben. Különös érzés. Általában nem igénylem, hogy tartsanak tőlem. Moor zavartalan lazasága talán csak azért tüske az oldalamban, mert pontosan tudom: az ő helyében levegőt sem mernék venni. Nem olyan régen, amikor még az én szavam sem számított többet az övénél, majd' minden nap kancellárok körül forgolódtam. Féltem tőlük, akár a tűztől - minden jogom megvolt hozzá, mert, ha hinni lehetett nekik, az elvárásaiknak szinte soha nem feleltem meg igazán, efölött pedig csak a legritkább esetben méltóztattak szemet hunyni. És most itt van Raven Moor, járkál, mutogat és azt mondja nekem, 'ühüm'. Csak úgy. Mintha a fejembe látna és gyávának nevezne. Annak is érzem magam, vagy legalábbis valami nagyon hasonló. Legszívesebben felcsattannék - válogassa meg a szavait, ha velem beszél - de én is érzem, hogy felesleges volna. Rég késő: az előttünk uralkodók meghaltak már, a kis planetológus pedig senki hozzám képest. Attól, hogy a haragomat őrajta töltöm ki, nem fogom magam máshogyan érezni. Talán csak gyengének. Amire nem vagyok hajlandó. Övé hát az utolsó szó, pontosan mielőtt elborítaná a felvonót a fekete sötétség. Éppen csak egy pillanatra.
Elégedetlen vasvillatekintetet zsebelhet be a legyintésére, ugyanakkor nem alacsonyodom le odáig, hogy megszidjam őt. Részben igazsága van, ez azonban még nem jogosítja fel rá, hogy fennhangon véleményt fogalmazzon meg rólam. Éppen ezért teljességgel megérdemli, amikor a szokásos némaság helyett felé fordítom a fejem, most először, mintha csak egy váratlan küszöb lenne, amibe bele találtam botlani. Azután merő rosszindulatból, élettelen hangon azt mondom: - Pont az. Tudok kellemetlen is lenni. Moort természetesen nem tántorítja el a rideg bánásmód, s olyan élénken kapaszkodik a tekintetembe a magáéval, ami már-már vonzalom közvetítésére is alkalmas lenne. Hogy lehet valaki ennyire bizalmas? Állom a bámulást, ahogy mindig, noha az a kis melegség, amelyet nem hajlandó elhagyni, továbbra is érezhető felőle. Meg kell hagyni, van benne kitartás és ez, ha szabadabb hozzáférése lenne hozzám, zárkózottá és nyugtalanná tenne. Ahogy ez a türelmes fejcsóválás is. Hogyan jutottunk megint oda valakivel, hogy meg kéne javulnom? Régi nóta. Ha akarnék se tudnék. Hallgatom az elvárást, amihez joga van, mert őérte is felelős vagyok, közben pedig erősen összpontosítok, nehogy itt helyben dühöngeni kezdjek. Mit gondol, kedves Moor, a fogdától megjönne az eszem? Orrcimpáim kitágulnak egy kissé, ám a csípős válaszból nem lesz semmi; visszanyelem a megjegyzést meg a bosszúságot is, amiért a képembe meri mondani mindezt. Már értem, Jenkins mit vezet le egész nap a gunyoros fogalmazásmódjával. Én csak pislogok egyet. Közepesen lassan. Mintha egyszerre teljesen meguntam volna őt. - Ez a véleménye? A kérdőjel érezhetően a nyelvhelyesség miatt van jelen mindössze. És azért, hogy ne azt mondjam, 'Vagy úgy. Kár, hogy nem érdekel'. Vagy azt, hogy van bőr a képén, amiért a kötelességről beszél nekem. Éppen ő. Az arcátlansága egész egyszerűen nem ismer határokat.
Némán hallgatom a fejtegetését, s bár nem a legteljesebb ostobaság az ötlet, felhergelt rosszindulatom immár akkor is arra sarkallna, hogy ne adjam meg neki, amit kér, ha egyébként elgondolkodtam volna a dolgon. Ahogyan Clara mondja ilyenkor, végletesen megmakacsoltam magam: bár nem fogalmazódik meg bennem szó szerint, de megátalkodottan határozom el odabent, hogy mindenképpen nemet fogok mondani, akkor is, sőt különösen akkor, ha megszimatolom, hogy szüksége lenne a jóindulatomra. Hagyom, hogy végigmondja, mert ilyenkor nem zavar, ha valaki hosszan beszél, s a pillantásomban eddig ismeretlen fényt csíphet el; egy kicsit máshogyan nézek rá, mint eddig. Kölcsönös farkasszemünkből tovatűnt a közönyös kelletlenség. Most olyan vagyok, mint három évvel ezelőtt a hídon voltam néha, amíg odalent, a Caligo holdján harcok folytak a figyelmemtől kísérten. Csak egy rövid szívdobbanásra... de azért nem gondolom, hogy elmulasztaná. Szóval csúcsminőségű implantkar. Az a futó benyomása támadhat, hogy nevetés bujkál bennem valahol mélyen, bár kézzelfogható bizonyíték nem kerül erre. - Mm. Talán - válaszolom röviden, s önkéntelenül feljebb emelem az államat. Nem sokkal; eddig is az orrom mentén néztem rá, most azonban, hogy nincs olyan közel hozzám, újból megütközöm rajta, milyen alacsony is Moor voltaképpen. - Legyen türelmes.
Az ajtó végre-valahára nyílik, a planetológus feje felett pedig megpillantom Ross Edwards tekintélyes, széles vállú alakját: olyan közel állt meg az ajtóhoz, hogy mellette lehetetlen ellépni. Morrow-Devlin ott lehet mögötte. Edwards komoran bámul befelé, s mikor az első másodpercben rájön, nem más történt mint kisebb fennakadás, úgy határoz arról, hogy nem fog megszólítani. Hagyja, hogy tegyek, ahogyan jónak látom. Fekete szíjon lógó automata fegyverén nem változtat készenléti fogást, s nem is rezzen egyáltalán; én sem moccanok, most a planetológusé a porond, már ha a várakozást, amellyel szemléljük mindhárman, annak lehet nevezni. - Szívesen. A hangsúlyt semmi sem különbözteti meg egyébkénti személytelen udvariasságomtól, melyre idefent hagyatkozni szoktam. Csak a fölemelt ujj akaszt meg egy kissé a nagy közönyben - ha valamihez ért Raven Moor, az ez, és a mondanivalója annak rendje s módja szerint a torkomra is forrasztja a szót. Az ilyen megjegyzésekkel nem mindig tudok mit kezdeni. Ezúttal nincs is rá szükség, a következő pillanatban a mosoly meg a gazdája oldalvást lép. Az út a folyosóra szabaddá válik. Moorra tekintek, a kérdés, hogy jön ez ide, ott függ a levegőben, aztán megfordul a fejemben, ebben a szerencsétlen megvilágításban hogyan is tudta ilyen tűpontosan megállapítani. Utoljára inkább hosszúra nyújtott léptekkel vágok át mellette. Nem sietek. A szemem sarkából nézek vissza rá. Amit mondok, hangszínében elköszönésre emlékeztet. Főleg abban. - Ne menjen vissza a részlegemre. Aztán már csak előrefelé figyelek.
//
