-Az is elég ha ön tudja. Csak érezze annak. *Nem mindig kell, hogy mások is érezzék, tett értük valamit. Nem kell a visszaigazolás, a megerősítés…egyszerűen csak a lelkünknek esik jól, hogy valamit elrendeztünk, kijavítottunk…jóvá tettünk. S talán Hartley zászlós azt sem érzi, értem milyen sokat tett azzal, hogy tartotta bennem a lelket, én kimondatlanul is hálás vagyok neki ezért, noha jobban esett volna ha más körülmények között ismerem meg, de lehet akkor rejtve maradnak az értékei. A hangulatunk az idő múlásával és a hiba kijavításának sikertelenségével változik. Igen hullámzó és bár nevettünk sokat, már érezhetően fáradunk és a türelmünk is a végéhez közelít. Az irónia kicsit segít és, hogy néhány percig próbálunk racionálisan magyarázatot keresni a történtekre. Eszembe jut az első randevúnk is…egy kicsit elidőzöm az emlékben.* -Egy biztosan van, lent a raktárban. Az a kérdés, hogy ha mindez elterelés, akkor miről akarják elterelni a figyelmet? Persze az is lehet, hogy ez az egész tényleg csak egy véletlen hiba. Szeretnék ebben hinni. *Szeretnék, de valahogy nem megy. Callum figyelmeztetése olyan dolgokat is eszembe juttat amelyekre amúgy nem gondolnék…és azt hiszem Mr. Hartley is inkább elfeledné a témát. Mindennek ellenére örülök, hogy megismertem és bizakodóbb vagyok a jövőre nézve mint ő.* -Vigyázzon Mr. Hartley, a szaván fogom. *Callum talán azt sem engedte volna, hogy egy liftbe szálljunk, de ő sem tud mindent irányítani, a véletleneket végképp nem, de ő sem meggyőzhetetlen és mint tudjuk, néha az érveim ellen sem tud mit tenni. Elfog a vágy, hogy vitázzak vele, csak azért, hogy itt legyen velem, hogy halljam a hangját…de végül sötétség borul ránk és csupán az arcának vonásai sejlenek fel nagyon mélyről. Az érzés olyannyira fájdalmas, hogy elsöpri a külvilágot, saját képzeletem börtönébe zár mindaddig míg a zászlós segítségével ki nem kerülök a liftből a fényárban úszó folyosóra. Időbe telik míg magamhoz térek, addig belé kapaszkodom…Callum híján, Katja pedig talán önmagával vív harcot, hogy leszedje rólam Hartley zászlóst, vagy hagyja, hogy megnyugtasson. * -Nézőpont kérdése. *Válaszolom vissza a zászlós megjegyzésére remegő hangon, nagyokat kortyolva a levegőből, de többre már nem telne akkor sem, ha Callum még tőlem távol lenne. A hangja azonban a lelkemig hatol ás a karjánál előbb ölel át, s simulok bele az ölelésbe Hartley zászlósról megfeledkezve. Nekem ennyi elég ahhoz, hogy megnyugodjak, hogy itt van velem, elég felpillantanom rá. Tova tűnik a zászlós, Katja, az egész folyosó…csak a mosolya marad.* -Hogyan? Óóó! A Perdára. *Először fel sem fogom miről beszél, visszhangnak tűnik azok után, hogy a zászlóssal pont erről beszélgettünk, a virággal együtt már teljes a kép és képes vagyok gondolkodni is. Az a szorító, fájdalmas érzés elillan épp úgy ahogy érkezett. Azt nem mondom, hogy nem hagyott bennem mélyebb nyomot mint a többi, mert nem lenne igaz…de nincs olyan fájdalom amire ne lenne gyógyír Callum mosolya és egy ajándékba hozott virág tőle. Csodálkozásom egyben csodálat is mikor a finom és kecses szirmú virágra nézek s két kezem közé fogom az átlátszó tartályt. * -Ez gyönyörű Callum, köszönöm, és le sem szakítottad. *Mosolyogva utalok egykori hibájára, amit annak idején könnyen megbocsájtottam neki…nos akkor is a szándékot értékelhettem inkább. A perdai kirándulás már hab a tortán, vagy mondhatnám azt is, hogy csoki az epren.* -Már a jövő héten? Örömmel. Köszönöm. *S le sem lehet mosni az arcomról a mosolyt, még Hartley zászlós felé is fordulok, egyrészt, hogy megköszönjem neki amiért pátyolgatta a lelkemet a liftben, másrészt megér egy boldog és cinkos pillantást, hogy lám amiről beszélgettünk, ilyen hamar valóra válik. Őt azonban Katja tartja vissza, s mielőtt még bármit mondhatnék az érdekében, Callum szólal meg. Nem lehet nem észrevenni a hangjában életre kelt változást, a melegséget a ridegség nyomja el, számonkérő és parancsoló, olyan amilyennek még eddig nem láttam s hallottam…nem emlékszem rá. Egy kicsit szíven üt, de nem annyira mint az a gyűlölettel teli pillantás amit a kancellária ülése után láttam. Valahol érthető és elvárt, hogy kancellárként így tegyen…de furcsa érzést kelt bennem. El is komolyodom, magamban érlelem az érzést, gondráncok gyűlhetnek a homlokomra. Azért furcsa az egész, mert egyszerre ijesztő és csodálatos, és _tudom_ hogy már éreztem ilyet, csak nem emlékszem arra, hogy mikor és milyen helyzetben. Azonban egy kicsit igazságtalannak is érzem a szavait, mert én voltam Mr. Hartley-val és tudom, hogy ő mindent megtett amit csak tudott és végül is boldogult, mert itt vagyunk, a lift ha nem is javult meg, „elengedett” minket és ezt neki köszönhetem. Azonban akkor sem szólnék ha Callum nem folytatná, mert úgy gondolom mindazt ami bennem megfogalmazódik, nem a zászlós előtt kell megbeszélnünk, a véleményem nem rá tartozik annak ellenére, hogy róla szólna. Nem áshatom alá Callum tekintélyét, de nincs is szükség sem szavakra, sem helytelenítő pillantásra, mert újra meg tud lepni és érzésem szerint ezzel nem vagyok egyedül. A kéznyújtásra már elmosolyodom, megkönnyebbülök, hogy Hartley zászlós nem lesz jobban elmarasztalva. * -Mr. Hartley valóban nagyon igyekezett minden tekintetben és végül is megoldotta a problémát. *Így már egészen más rámutatni az érdemeire és nem is hagyom veszni az alkalmat. Callumról a zászlós felé fordulok, hogy én is köszönetet mondjak, ahogy eredetileg terveztem.* -Én is köszönöm Mr. Hartley, hálás vagyok a türelméért. *Én nem vettem észre azt amit Callum igen, meg sem fordult a fejemben, hogy a zászlósnak baja lehet, eddig legalábbis nem mutatta, hogy lenne. Feszült volt és a végén talán egy kicsit ideges de nem miattam, és a viselkedése érthető is volt…akkor. Most Callum érdeklődő kérdésére jobban szemügyre veszem, ám észrevenni bármit is csak akkor lesz alkalmam, ha a kezét nyújtja Callumnak és addigra még nem sikerült úrrá lennie a remegésén. *
Biccentek, valóban elég ha én tudom próbálok némi canossát járni Jenkinsnél, bár hogy igazából mit takart a dolog a földön sem értettem teljesen, azóta meg még több idő eltelt, de maradjunk annyiban tudom mindent megtett a feleségemért, én is próbálok az övéért. Kicsit érte is, de csak mert kicsit Ő is értem, de hát na... ez már tényleg másik történet! Főleg hogy Mrs Jenkins személyisége, az érdeklődése, a kedvessége Jenkins nélkül is arra sarkallt volna mindenképp próbáljak a közérzetén javítani. Ami... hát eleinte sikerül - bár Ő ügyesebb velem, azt kell mondjam - ellenben később egyre nehezebb. Főleg mert érzem attól fél miatta is alakult ki részben ez a szituáció, amiben én nem hiszek. Abban sem Jenkins miatt van, azért ez ennyire nem kiszámítható dolog, már a lift, nem? Vagy de? -Ha akarja, miután kijutottunk majd utána nézek és megmondom mire jutottam. Megfelel? - Jobbat hirtelen nem tudok mondani, minthogy utána fogok járni a megnyugtatása végett. Persze azt nem én javaslom egy tea mellett ejtsük meg a következő találkozót, de hát nevetek azon szavamon fog. Főleg mert a férje úgy se engedi majd, hiszen utál, kétlem örülne boldogítom a kis nejét. -Hajjaj, mi lesz velem ha megteszi? - Nevetek, érezhetően csínként is benne lennék, bár kétlem sokáig tudnék füllenteni a férjének. Meg sem próbálnám, inkább csak hallgatnék, hogy oh, igen, két cukorral issza a kedves a neje a teát, tudom ám! De hogy ez megtörténhessen Mrs Jenkins engedelmével és bizalmával lefuttatom a kódot és noha a fény elmegy, de mi kijutunk. Arra nem számítok ennyire megviselten, mondjuk, aggódom is érte, hogy se kép se hang, s csak akkor nyugszom meg egy kicsit, mikor felel, viccelődik. A teljes relaxáció kezdetét azonban mindkettőnknek Jenkins befutása hozza el, mert így kerül minden a helyére. Hát ezt sem hittem volna, hogy Jenkins cserepes virágot hoz a nejének, csak úgy, mert a Perdán járt. Valahol ott dobog romantikától telve az a kis csoffadt szenesedő szívecske a mellkasa mélyén, nofene! Hogy mit beszélgetnek halkan nem figyelem, de amúgy se hallanám mert a saját bajommal vagyok elfoglalva, a virágot is csak akkor realizálom mikor már mennék de feltartanak. Aztán kapom a fejmosást, de csak sóhajtok, fáradt beletörődéssel reagálva. -Már írtam neki uram és ki kell javítsam Önt, mert mikor írni kezdtem Magának már feltártam a problémát csak azt nem látta át, hogy ebben nem dönthetek, mivel nem megoldani tudom azt hanem felületesen kezelni. Mint látja kezeltem is, de semmi garancia nem volt rá, lévén ebben a helyzetben nincs olyan hogy száz százalék hosszas tesztelés nélkül. Tehát ez az utasítása ütötte azt hogy vigyem ki gyorsan és biztonságban a feleségét. Tudom hogy nem informatikus uram, de én meg nem vagyok karbantartó, tehát vagy ne bízzon meg feladattal vagy ne lepődjön meg ha engedélyt kérek egy szakterületemen kívül eső dolog végrehajtására, főleg ha a feleségével kapcsolatos, akkor is ha személyesen a maga parancsa volt és egyet is értek vele. - Magyarázom neki teljes nyugalommal, mert nem hibáztam, csak Ő hiszi ezt. Ha pedig ezt hiszi, akkor mindegy mondom-e vagy sem, így is úgy is meg fog büntetni. Mondhatni megszoktam. Azt pedig látszik nem várom el megvédjen bárki más, főleg nem a felesége, nem lenne helyénvaló, mégis megejtek egy hálás pillantást Mrs Jenkinsnek a szavaiért. -Kértem továbbképzést uram, de előre jelzem, biztos nem arra kapom amire Ön kérte, de lehet másra fogok, mindazonáltal az is megelégedésére lesz Kancellár, ebben biztos vagyok. - Aztán elmosolyodom, főleg mert az említett feleségre nézek, úgy örülök hogy jól van! Mintha lenne már árnyalatnyi színe is.- Csak természetes uram, megtiszteltetés volt megismerni a feleségét, meg öröm is. Mrs Jenkins, miről beszél, magához nem kell türelem. Hozzám inkább... Ha bármikor bármiben segítségre van szüksége vagy csak beszélgetne és a férje sem bánja, ezer örömmel a szolgálatára leszek. - Vállalom a férje előtt is, hogy nagyon megkedveltem, nem titkolom, nincs mit. Ellenben mikor a férfi a kezét nyújtja már-már fehéredik a kezem a zsebemben, mert még mindig remeg, de cseppet sem azért mert lecseszett. Az már-már hiányzott, komolyan. Látszik habozok, de mekkora tapintatlanság lenne nem kezet rázni vele, hát rászorítok az övére, nem fáj neki, de érzi, ellenben így is remeg a fenébe is. A másikkal is ráfogok, hátha így kevésbé, de sajnos érzem esélyem sincs. Ő is érzi, biztos érzi, ahogy azt is milyen hideg az enyém az övéhez képest... ez mennyire kínos. No meg látom ahogy lenézek a kezemre, ha én látom lehet más is. A kérdésére nézek fel, szinte kapaszkodva a kezébe, a pillantásába kérlelve ne tegye szóvá, máshogy is megalázhat, tudom kreatív. -Persze... persze. Örülök hogy ideért, aggódtam a feleségéért. - Nem hazudok, ezek tények, ha velem van a neje és baja esik sosem bocsátottam volna meg magamnak. Az más kérdés miatta is aggódtam, azt már kínosabb lenne bevallani. Így csak elengedem és zsebre vágom újra a kezeim, nem mintha ne lenne immár egyértelmű miért csináltam. De már egy fokkal jobb, tényleg, mindjárt rendben leszek, csak csengjen le bennem a stressz. -Ha már Perda, meg növények, uram... - Szedem össze magam hogy eltereljem a figyelmét, mert hát nem vagyok szívbajos, csak a kezem remeg. -Tudom nem szorul tanácsra, de mivel nem élt még mikor volt a Föld, meg annak időjárása így lehet nem is sejti egy téli, havas táj mennyi szépséget hordoz. Szóval kéretlenül szeretném felhívni becses figyelmét a Kancellár úrnak arra, hogy a Perdai havas vidék tökéletes lenne a feleségével egy randevúra! Persze nem ilyen ruhában amiben van, remélem később nem ebben megy majd, ez... nem elég meleg, de ha felvesznek rétegesen valami meleg holmit, meg kesztyűt, az is fontos, higgye el, fantasztikus randevú lesz! Mondjuk egy befagyott tó partján a szűz hóban! Legalább olyan jó mintha a tengerhez vinné, biztos vannak tengerek is a Perdán. - Vágok egy "ühüm, jó lesz" biztató fejet, a feleségének meg egy "megoldom Mrs Jenkins" orr-ráncolós mosolyt villantok, hogy fürkésszem aztán újra Jenkins arcát. Megütni nem fog, nem az a fajta, a gyilkos nézését meg már tudom kezelni. Ez ezerszer jobb téma, mintsem az hogy kijött rajtam a stressz, ha kicsit jeges hangon kioktat még lehet újra otthonos lesz ez a hajó is.
- Kétszer ugyanazt a hibát nem követem el. - Mosolyodom el ravaszul, mikor Saskia kiemeli, hogy a virágot gondom volt gyökerestül elhozatni, nem mint sok éve az első randinkon suta udvarlási gesztusként vitt egy szál vágott virág esetében. - Igen, pár napra, a részleteket majd megbeszéljük s ne köszönd! Amúgy is megígértem. - Mosolygok még rá, de a további részleteket tényleg nem itt és most beszélném meg, hanem majd ha kettesben leszünk. Már csak biztonsági okokból is, ne itt hangozzék el, mikor fogunk utazni és mi lesz a program, merre leszünk megtalálhatóak. Ennek a témának ideiglenes lezárása arra is jó, hogy Hartley felé fordulva változzon nemcsak pillantásom, de hangom színe is, kedves gondoskodóból jeges ridegségűre. - Mint írtam, ha csak ennyi a mentsége, jobb, ha nincs is. Ha nem érzi sem magát, sem engem elég kompetensnek a kérdésben és a felelősséget zászlós létére szereti másra áthárítani, akkor esetleg viccek írása helyett eszébe juthatott volna Morgenstern kancellár véleményét kikérni. Bizonyosan megfelelő szakmai döntést tudott volna hozni Ön helyett, még ha végzettségét és beosztását tekintve ő sem... karbantartó. - Használom Hartley szóhasználatát, bár érzésem szerint az efféle emberek azok, akik soha nem fogják megérteni, mi volt itt a probléma igazából, mi bosszantott fel az utazás során. Annyi kegyeleti érzés van bennem, hogy én se kezdek azzal példálózni, hogy nem vagyok szívspecialista, mégis rajtam kérte számon nem egyszer felesége halálát. Abban a helyzetben én voltam a legmagasabb rangú orvos, egyértelmű, hogy a felelősséget és mindent, ami ezzel jár, legyen az jó vagy rossz, de nekem kell viselni, függetlenül attól, mennyire szakterületem és mire adnék orvoslásban száz százalék garanciát. Azt nem is kommentálom, hogy szerinte mire kap továbbképzést és mire nem. Igazából nem érdekel, mit csinál Rafael vele, Hartley-nek minden plusz tudás előrelépés lenne, engem alapvetően az érdekel, hogy több ilyen liftes vagy egyéb baleset ne legyen, pláne nem Saskia közelében. És ezt az üzenetet biztos érti is Rafael azzal, hogy hozzáküldtem a történtek után a zászlóst. Azt sem kommentálom, hogy Hartley-hoz kell türelem. Ó, de még mennyi! Saskia szavai a lágy szólamok az enyém mellett, mialatt én kezemet nyújtom köszönetem mellé a zászlósnak... de nem csak a köszönet e kifejezése miatt. A pillanatnyi habozás betudható a meglepetésnek is, de mikor elfogadja és mindkét kezével ráfog a kezemre, már tudom, hogy jól láttam, amit láttam. Az én kezem is jellemzően hűvös szokott lenni, de Hartley-é most túltesz az enyémen s a remegés is érezhető, na meg észrevehető, hogy próbálja palástolni. Alig észlelhető hunyorításom a válasz rá, hogy értem őt. Elengedem a kezét - jobbára kihúzom kezei közül -, s már azon lennék, hogy biccentve elköszönjek, mikor ebben megakasztanak a szavai. - Ön jól mondta, zászlós. Nem szorulok tanácsra. - Még az első mondatot se hagytam neki végigmondani, pedig biztosan szép beszéddel készült volna a ki tudja mi mellett, mert még ez sem derült ki, mi lett volna a téma. Egyébként ezzel járt jól, mert ha végighallgatom, tényleg nagy lett volna a kísértés, hogy a pimaszságát érdemei szerint jutalmazzam. - És mielőtt okvetlenül kedvet kapna további tanácsok osztogatására, én meg arra, hogy tényleg űrsétára küldjem vagy a fogdába, Katja visszakíséri a kabinjába. Tüstént. Minden jót, zászlós! - Fordulok el tőle vissza Saskiához, megvárom, hogy ő is elköszönjön, mert őt ismerve, biztosan így fog tenni. Ám nem árt rövidre fogni, mert Katja veszi át Jade helyét, ami a zászlós vállának fogását illeti, de ezúttal nem visszatartják, hanem finoman, de annál határozottabban tolják a lépcsők irányába. - Menjünk, Saskiám! A másik lépcsősor megfelel? - Fordulok vissza, s tekintetemben meg hangomban már alig van nyoma az előbbi keménységnek. Ha el tudtunk indulni mindannyian ki-ki a maga irányába, akkor az első lépcsőfordulóban járva a kommunikátoron kéretek egy általános orvost Hartley kabinjához, hogy kérdezzen rá, jól van-e. Szerintem elég a pihenés neki, hogy a kézremegés elmúljon, de hátha komolyabb a gond, amit megnézetne a zászlós, de most nem akarta szóba hozni. Részemről meg nem lett volna elegáns, ha a fogdába záratom ezek után, pedig de szívesen... - Nem nehéz a virág? Vigyem? Vaaagy vigyelek? - Mosolygok rá Saskiára, miután a kommunikátorba bediktáltam a rövid utasítást, s figyelem, rajta ott vannak-e a nyomai annak, amit láthatott, ami hatalmába kerítette az imént?
//Előlem úgy sem bújhatsz el köszi a játékot Phil, hacsak nem lesz grátisz kör-körök //
Amikor végre elérünk odáig, hogy csak választanom kell két megoldás közül, már sok mindenen túl vagyunk. Azt nem mondom, hogy megismertük egymást Mr. Hartley-val, de egy későbbi találkozás már nem csak egy köszönéssel fog eltelni. Lesz mire emlékeznünk és lesz min nevetnünk, ami most bosszúságot vagy nyugtalanságot okoz. A tea meghívásom kiegészül és okot is ad rá az, hogy a zászlós ígérete szerint utánanéz annak, hogy mi történt valójában. Bár talán utólag már nem lesz jelentősége és Callum is minden bizonnyal vizsgálatot indít ebben az ügyben, rábólintok Mr. Hartley ajánlatára. Az én ígéretem hozza aztán a kényszerű liftes közjáték utolsó derűjét, utána már csak feszült várakozás és sötétség marad, melyből kijutni nem az én érdemem. A bensőmből és az elfelejtett múltamból kiinduló rettegés a jelenemet is átszövi, mindezen Mr. Hartley csupán enyhíteni tud, kirángat a bilincsbe záró érzésből, Callum hangja és ölelése viszont végképp elsöpri. Egy ideig csak ő létezik és a virág amit ajándékba hozott, hogy még erre is gondolt a nagy sietségben…mert hiába készült vele már korábban, a Perdáról iderepülni nem két percbe telt és abban sem lehetett biztos, hogy valóban csak a véletlen műve a lift meghibásodása. Én érte aggódva biztosan mindent elfelejtettem volna, ajándék ide vagy oda, az ráér később is. Engem viszont újra meglepett és levett a lábamról, s mosolyom a tanúm rá, mennyire. * -Azért, nem volt az olyan nagy hiba. *Ráncolom könnyedén az orrnyergemet, mely fintor a mosollyal párosul, hogy utána rögtön mindezt átvegye a meglepetés ereje. Beszéltünk már a perdai kirándulásról, de ez most lett igazán kézzelfogható, mintha az ajándékba hozott virág egyfajta előzetese lenne, kis kóstoló, hangulatfelelős. Némán, tovább mosolyogva bólintok a későbbi megbeszélésre, de minderről nekem nem biztonsági okok jutnak eszembe az elmúlt hosszú percek történéseinek ellenére, hanem az, hogy ha kettesben leszünk, lehetőségem lesz nem csak egy köszönömmel kifejezni az örömömet, hanem olyasmivel ami nem tartozik a Dominium folyosóinak nyilvánosságára. Míg Callum Mr. Hartley-hoz fordul, a virágban gyönyörködöm, melynek szépsége vetekszik a már meglévőkével, fontossága pedig gondolatban a hálószobába helyezi. Ennek ellenére Callum hangjának megváltozása és kemény szavai felhívják magukra a figyelmemet. Különös érzés kerülget, újabb deja vu, mely könnyedebb mint a liftbéli, de nem kevésbé hatásos. Callum újabb arca…félelmetesen figyelmeztető, de nekem sokkal többet jelent. Tudom, hogy sokkal többet jelent. Néhány másodpercig küzdök azzal, hogy sikertelenül a helyére tegyem, de aztán a zászlós szavai vonják magukra a figyelmem. Mindeddig nem szóltam bele igazán kettejük párbeszédébe, csak ahol lehetőségem nyílt kicsit megvédeni és kiemelni a liftben nyújtott érdemeit, ott megtettem. Ám amikor szóba hozza a Perdát, tudom mit akar mondani és pillantásommal próbálom elcsípni a tekintetét, hogy egy néma fejrázással beszéljem le arról, amit tenni készül. Nem hittem, hogy tényleg képes rá, hogy Callumot „ellássa tanácsokkal” , de elég elszántnak tűnik. Mivel nem vettem észre a kézremegését, nem tudhatom, hogy mindez annak palástolására történik, inkább meggondolatlanságnak tartom és most szembesülök mindazzal, amit Callum mesélt a zászlósról. Olykor tényleg öngyilkos a modora…de mégsem bosszant. Inkább szórakoztat és nem kicsit ijedtséggel tölt el, mert sejtem, hogy Callum nem fog annyira örülni. Szerencsére nem hagyja, hogy elmondja amit szándékozott, így mentve meg Hartley zászlóst attól, hogy önként hurokba dugja a fejét. S mikor elhangzik a végszó, egyik kezemmel elengedve a virágot magába ölelő tartályt, azzal takarva a kezemet hessegetem el Mr. Hartley-t és ajkaimmal némán formázom szavamat. * ~Menjen, menjen!~ *Hangosan egészen mást fogalmazok meg s ahhoz már mosolygok is, eltűnnek az aggódó vonásaim és szemöldökeim is kisimulnak megszokott ívükbe.* -Köszönöm amit értem tett Mr. Hartley! Örülök, hogy megismerhettem. Pihenje ki az izgalmakat, és kérem, nézzen utána annak amit ígért. Viszontlátásra! *Nagyon remélem, hogy legalább az én szavaimra észhez tér és nem feszegeti tovább a fogda ajtaját, még ha képletesen is, mert úgy érzem Katja noszogatása mit sem érne. Bólintok is felé, hogy szavaimnak még nagyobb jelentőséget tulajdonítsak, de Callum engem szólító hangjára már elvonom pillantásom a zászlósról. * -Tökéletes lesz. *Hosszan nézem a szemeit, melyekben nyomokban még elcsíphető korábbi ridegségének és szigorúságának fényei, de inkább kíváncsisággal tölt el semmint félelemmel. Valahol bennem nagyon mélyen megbújik ennek az érzésnek a magja, de legnagyobb sajnálatomra, még nem érett meg arra, hogy szárba szökkenjen. Csak kerülget továbbra is. Amennyiben Mr. Hartley jobbnak látja, hogy magunkra hagyjon, már kettesben sétálhatunk a folyosón a lépcső irányába. A fordulóig gyönyörködöm az új virágomban, ott azonban Callum olyat tesz, ami kétszeresen is meglep. Először azért, mert én nem vettem észre, hogy Mr. Hartley-nak valami baja lenne, és lelkiismeret furdalásom van, mert magammal és a virággal voltam elfoglalva, rá pedig nem figyeltem. Ám Callum igen, és a hűvös kemény szavai után meglep a gondoskodása. Nem mintha nem nézném ki belőle, csupán a két végletnek tartom a zászlós feddését és azt, hogy most meg orvost küld hozzá. Mosolygós kérdésére futólag válaszolok, jobban érdekel Mr. Hartley állapota, meg is állok a következő lépcső előtt, Callum felé fordulok és még a karját is megérintem, hogy rám figyeljen, míg a másik kezemmel magamhoz szorítom a virág tartályát .* -Persze, tudom vinni, nem nehéz, de miből gondolod, hogy Hartley zászlósnak szüksége lenne orvosra? * Callum szemeibe nézve kérdezem, nem kicsit aggódva. A liftben semmi jelét nem mutatta, hogy rosszul lenne, még tréfálkoztunk is a pánikrohammal, amire akkor úgy éreztem, nekem nagyobb esélyem van. Hartley zászlós mégis végig szóval tartott, hogy elterelje a figyelmemet. Az a sötét és nagyon fájdalmas emlék még ott él bennem, de arcomon talán már nincs nyoma. Esetleg Callum észrevehet néhány apró jelet, ami csak neki beszédes, másnak nem, én azonban ragaszkodom Hartley zászlós állapotának megbeszéléséhez.*
//Jaaaj, majdnem lemaradt Ha már mész is, akkor nagyon-nagyon köszönöm az izgalmas és szórakoztató játékot és remélem hamarosan együtt teázunk! //
-Ezzel egyetértek, legközelebb eszerint cselekszem uram. - A Morgenstenes dolgot elfogadom, bár még nem kaptam választ erre sem, de maximum ha nem is magát a kancellárt molesztálom de az egyik hadnagyot. Túl fáradt vagyok veszekedni és jól érzi, nem szeretek annyira zászlós lenni. Igaz, nem a felelősség a bajom hanem az emberek és azok hozzáállása. Sarah erőltette nálam de Ő már nincs, tehát az sem kizárt lemondok róla... már ha megtehetem, persze, tudom is én. Jelen helyzetben minden is a bajom, Jenkins-el meg az hogy nem értek egyet nem új, sok dologban nem tesszük. Annyi jó érzés mindezek ellenére marad benne - amit kimondatlan becsülök - hogy nem teszi szóvá kezem remegését. De ha már megígértem Mrs Jenkinsnek amit, hát felvezetem a téli kiruccanásuk, nekem igazán nem számít még egy fejmosás, bár hamarabb küldene börtön helyett dilidokihoz úgy sejtem a kedves kancellár. Gondoltam Jenkins utálni fog, de hát belém fojtja a szót? Komolyan? Ez meglep, nem szokása. Látszik is pislogok, arra meg csak sóhajtok a szobámba parancsol, olyan érzésem van mintha egy apuka büntibe küldené a fiát. Ajh... mégsem ellenkezek, jól esne egyedül maradnom, hiába kéne lemennem a hangárba, biztos megoldotta valaki, mivel nem mentem, nem tudtam. De akkor legközelebb felvetem újra a telelést Jenkinsnek, annyi baj legyen. Bocsánatkérően nézek a feleségére aki nagyon aranyosan azt hiszem aggódik, de csak mosolygok rá a végén, majd intek egy rövidet zsebre vágva a kezem újfent, meg sem szólalva inkább, mert már tolnának elfele, nem kell engem taszigálni, eleve menni akartam, Jenkins nem hagyta, ugye. Így igazodjon ki egy kancelláron az ember! Főleg mert a kabinomba később bekopog egy orvos, de addigra már jobban leszek és meglepve köszönöm meg a fáradozását, de jelentem már dolgozom csak épp a kabinomból. Furcsa lenne azt gondolni Jenkins aggódott, valószínű a felesége lehetett... hm.
//
köszi a játékot Phil, hacsak nem lesz grátisz kör-körök 
//
//
