4. gyűrűszint A negyedik emelet egy nagyobb részét lefedő komplexumról van szó. Mivel a társadalom részé képzi a hadászati kiképzés, így több, nagyobb termekre osztva alakították ki a tervezők Dominium lőterét. Egy helységben egymás mellett legfeljebb 20 pálya sorakozik, mindegyik maximum 100 méter hosszú. A pályák kezdeténél szabványszerű pult áll, melyre az előre szétszerelt fegyvert helyezik. Mindenkinek itt szükséges összeszerelni és betárazni a használni kívánt lőfegyvert. A pályákat egymástól vastag üvegplexik határolják. A biztonsági fülvédő használata mindenki számára kötelező. Érdekessége a helységnek, hogy ez azon kevés komplexumok egyike, melyet nem teljesen acél borít. A pálya belső részét még a Földön alakították ki és faborítást kapott, így a gellert kapott golyók sem pattannak vissza a fal felületéről. Az évek alatt megrongálódott részeket mesterséges anyagokkal pótolják - ám szigorúan nem fémmel. A pályák hossza mentén nem helyezkednek el sínek, a pályák végén pedig golyóálló, vastag üvegek biztosítják a bábuk helyeit, melyekbe oly érzékelőket építettek, hogy a pultba beépített képernyőn keresztül látni lehet a lövés eredményet. A üvegeket minden használat után cserélik, és az előzőeket teljeskörűen átvizsgálják, hibáikat kijavítják, hogy minél tovább használatképes legyen.
Mélyen szívod be a levegőt, s bent tartod. Kezed egyenesen tartod, rezzenéstelen, arra a pontra, melyre lőni kívánsz. Fókuszálsz, figyelmedbe nem lehet más, csak az az egy pont. Abban az egy másodpercben nem létezhet más körülötted, csak a célpont. Tartsd bent a levegőt, de ne túl sokáig, célozz és lő. Hiába szűri ki a fejhallgató a lövések éles hangját, azok mégis élesnek élem meg. Bal kezembe fogom a fegyvert, az üvegtáblát látom csak, annak a helyén mégis egy alak jelenik meg. Magas termetét akármikor felismerném, rövidre vágott haja rendezett katonára sugall. Állása merev, fegyelmezett, kezeit maga mögött tartja. Tekintete, most mégsem nyugodt. Connor Smith tekintetében tűz ég. Olyan tűz, melyben egy katonáéban sem láttam még. Bosszúéhes, dühös, akarnok. Az első két lövésig bent tartom a levegőt. Szívére célzok, majd a nyakára. Kifújom a levegőt és a könyökére, csípőjére. Még egyszer beszívom, s térdére, mindkettőre. Kilégzésnél leengedem a kezet. A fegyvert az előttem lévő pultra helyezem. A kijelzőn megnyomok egy gombot, figyelem az eredményeket. Mindet elvétettem. Centikkel. Fogaimat görcsösen szorítom. Nem adom fel. Nem adhatom fel. Nem ez az első alkalom, hogy nem sikerül valami, de nem fogom feladni, amíg újra meg nem tanulok. Holott egykor tudtam. Egykor pontosan tudtam célozni bal kézzel. Amíg az egykori Admirális élt… Tett róla, hogy ne is felejtsek el. Tekintetem lehunyom. Megrázom a fejem, nem ennek most nincs itt az ideje. Fel sem tűnik, hogy újra bent tartom a levegőt, tüdőmre érkező nyomás figyelmeztet erre. Lassan fújom ki a levegőt, tekintetem kinyitom. Régről ismert határozottság költözik belé. A gyakorlat teszi a mestert, ahogy szokták mondani. Még két gombot megnyomok a kijelzőn, gyors statisztikát futtat végig a rendszer. Alig telik egy fél másodperc, és már meg is kapom az eredményt. Napról, napra jobb. Ugyanazt a pályát használom egy hete. Felváltva a két kezemet, szörnyűnek érzem a gondolatot, hogy gyakorlatilag újra meg kell tanulnom lőni. Mégsem hátrálhatok meg. Egy katona soha sem teheti. S az eredmény meg is van. Nem a legjobb, lehetne jobb is. Ajkaim húzom el. Mégis kitartok, elszántságom nagyobb, mint valaha. Tudom, hogy a legnagyobb visszatartó erő magammal szemben én vagyok. Nem foghatom ezt most senkire. Nincs orvos, ki kispadra ültetett. Én szúrtam el, a karomat én vesztettem el, saját hibámból. Magamnak is kell az egészet helyrehozni. Újra kezembe veszem a fegyvert, ezúttal a jobba. A ballal fogok alá, hogy magabiztosan tartsam. Ezúttal nem remeg meg. A fémből készült karom egy idegszála sem remeg meg. S újra mély levegőt veszek. Mélyen szívom be. Ugyanazt a vonalat járom végig, mint az előbb, csakhogy az első lövés után egy másik alak jelenik meg. Hófehér arc, bőre ráncos más, a kor eljárt felette. Hófehér hajába nem vegyülnek már fekete szálak, tekintetébe nincs ott a megszokott közöny, ridegség. Van helyette fájdalom, bánat, sajnálat. Teste körül lángok csapnak fel, s érzem, hogy szívem egyre hevesebben ver. Látom újra, ahogy a nagyapámat újra a tűz martalékává válik, mely nem volt valóságos. Nem lehetett valóságos a kép, melyet akkor este láttam, mely azóta is kísért nyugodt óráimba. Fogaimat szorítom és elkövetem az első hibát. Nem figyelek a légzésre. Lövést rontok, elmegy az üvegbábul mellett és mögötte a falba csapódik. Évek óta nem vétettem ekkora hibát. - Francba – sziszegem, s idegesen csapom le a fegyvert a pultra mellőzve minden biztonsági előírást. Két tenyeremmel támaszkodom a pulton, tekintetem lehunyom, szívem mégis fülemben dübörög. Soha, életemben nem voltam még ennyire összezavarodott, az érzések soha nem cikáztak át rajtam ily vehemenciával. Miért, miért lehet, hogy egy titánt tökéletesen tudok irányítani, hogy összekapcsolódom vele minden neurohálózaton keresztül, mintha egyek lennénk, de egy pótkarral nem bírok el? Tekintetem lehunyva, próbálok úrrá lenni mindazon, mi rám tört. Megpróbálok normálisan lélegezni. Jobb kezem alatt ott a fegyver, fel sem tűnik, hogy burkolatát törhetem azzal az erővel, amit kifejtek irányába. Nem szoktam még meg, nagyon nem. A fejhallgatót most mégsem veszem le, környezetem hangját tökéletesen hallom vele. Csak a 82 dB-nél nagyobb hangokat szűri ki, minden, mi az alatt történik körülöttem, az eddigi lőtéren hallom. És most erre koncentrálok. Hova zaj érkezik. Nem vagyok már egyedül.
Ahhoz képest, hogy nem vagyok aktív állományban sem a hadseregnél, sem a flottánál, nevetséges mennyiségű érvényes vizsgám, engedélyem és jogosítványom van. Sőt. Ha valódi katona lennék, akkor is soknak számítana. Ez egyáltalán nem véletlen. Mivel már az első naptól fogva mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy kancellárnak szánnak, soha egyetlen felettesem sem kockáztatta meg, hogy valami - akármi - bajom essen szolgálat közben, így a legtöbb feladatról ahányszor csak tehették, kész örömmel vettek le. Mire betöltöttem a huszonhetet és hivatalosan leszereltem a mostani posztom kedvéért, arányaiban több éjszakai műszakon, formagyakorlaton, díszszemlén valamint tematikus taktikai, elemzői, technikai, koordinációs és vezetői képzésen vettem részt, mint bárki, akiről valaha hallottam. A hadseregnél pedig az ilyesmi csaknem minden esetben vizsgával végződik.
Ha egyszer az ember birtokában van, onnantól a legtöbb engedély és vizsgaeredmény érvényességi ideje általában szigorúan szűkre szabott, már amennyire a hadsereg pragmatikus szemléletmódja engedi. Ideálisan éppen annyira, hogy a hozzá szükséges tudás mindig frissnek és relevánsnak számítson, ám a szolgálattevők folyamatos munkavégzését a lehető legkevésbé szakítsák meg a követelmények. Lőfegyverek esetén ez praktikusan egységes: kategóriánként mindenkinek, rangjától függetlenül évente kell kijelölt vizsgafelügyelő személy jelenlétében megfelelő eredményeket elérnie a számára előírt teszten, amelyet több tényező - rang, beosztás, szolgálati hely - is befolyásol. Békeidőben legalábbis. Ennek fényében semmi meglepő nincs abban, hogy az ilyen és ehhez hasonló vizsgák az életem állandó részét képezik. Többször is eljátszottam már a gondolattal, hogy néhányat egyszerűen hagyok érvénytelenné válni, ám tettleg még egyszer sem jutottam el ide. De még ha el is jutottam volna, a mai akkor is egyike volna azoknak, amelyekből nem engedek.
Korábban érkezem a lőtérre, mint ahogy szükséges volna. Az elmúlt évben rengeteg másirányú elfoglaltságom lehetetlenné tette, hogy ellenőrizzem magam, így nem találom túlzásnak azt a másfél órát, amellyel megelőztem a vizsgafelügyelőt. Nagyon fiatal korom óta megszámlálhatatlan órát töltöttem különféle fegyverek össze-és szétszerelésével - sötétben és világosban, csendben és zajban, időre és ráérősen -, használatával és porcikáról-porcikára történő megismerésével, mégis biztos vagyok benne, hogy jót fog tenni, ha most ezzel foglalkozom egy kis ideig. Több szempontból is. Az időt jól választottam meg, a digitális kijelző szerint az egyetlen ember rajtam kívül ebben a délelőtti órában nem más, mint Katrina Gardel őrmester, akiről én is tudom, hogy kitűnő lövész. Legalábbis annak számított az Aquillonig, amikor is olyan súlyosan megsebesült, hogy a teljes karját amputálni kellett. Most alighanem azért van itt, hogy megújult és megváltozott szem-kéz koordinációját fejlessze. Nem törődöm vele: ha ragaszkodnék hozzá, kisajátíthatnám a teljes lőteret az itt-tartózkodásom idejére, ennek azonban még a jelen körülmények között sem látom értelmét. A biztonsági főnököm, Declan Tierney nem támasztott különösebb kifogást a döntés ellen, egymaga kísért le, s most nyugalmasan, de éber figyelemmel lesi minden mozdulatom a pályák felé néző falnál. Ha többen volnánk, bizonyára rávett volna, hogy elhalasszam a dolgot, így viszont egy rossz szava sincs. Nem figyelek rá - így is tudom, hogy a kezét pillanatra sem mozdítja fekete szíjon lógó automata fegyveréről.
Az átlátszó plexiüvegben, bár annak felületét tökélyre fejlesztett tükröződésgátló réteg fedi, halványan képes vagyok felfedezni a tükörképemet, amikor elsétálok az első pulthoz. Mindennapos, élére vasalt tiszti egyenruhám nélkül szokatlanul festek. A sötétszürke zubbony előnyös szabása által kölcsönzött tekintélyes sziluettemnek nyoma sincs: ugyanazt a hétköznapi, egyszerű gyakorlót viselem, amit a maga színében mindenki szokott idelent - az enyém ezúttal történetesen zöld -, s hogy valami módon mégis kilógok a sorból, azt egyedül a szabályosnál valamivel hosszabbra hagyott hajam meg a felsőm könyékig felgyűrt ujja árulja el. Még a lépteim sem ugyanúgy hangzanak: jellegzetes, magas szárú csizmám helyett közönséges bakancsot húztam. Ugyanakkor egy percig sem gondolom, hogy Gardel figyelmét elkerültem. Nem áll szándékomban megzavarni őt, a szemem sarkából mégis figyelem egy rövidke pillanatig, csak hogy eldöntsem, ő is így gondolja-e. Azután ráérek a pulton fekvő, elemeire szedett DSK-03 felé fordulni.
Szorosan összefogott hajam alól kósza tincs szökik előre, ahogy a pultra tenyerelek. Nem érzékelem, távolinak tűnik, ahogy a fegyvert a pultnak taszítom, testemmel nehezedek rá. Szemeimet lehunyva tartom, de még így is zavar a hajam, ahogy a vékony szálak halántékom, arcom cirógatják. Bántónak érzem érintésüket, nem ide valónak. Nem a lelkivilágomhoz illőnek. Néhány mély lélegzetvétellel nyugtatom le magamat. Legalábbis próbálom átvenni elmém és testem felett is az irányítást. Régen ez oly könnyedén sikerült, az utóbbi időbe ez mégis nehezen megy. Bakancs ruganyos lépteinek nesze az, mely kirángat állapotomból. A tudat, hogy nem vagyok immár egyedül, minta helyre rakná a rendszert szervezetembe. Ismeretlenek a léptek. Fejem emelem, tekintetem nyitom. Barna íriszeimbe immár a nyugodt közömbösség honol, előbb csak a fejem fordítom a jövevény irányába. A léptek tulajdonosát megpillantva, egyszerre húzom ki magam. Furcsának is hathatna egyszerű gyakorló öltözete, bakancsa, mely nem a férfira vall. Furcsának, ha ezek nem közönséges – valahol mégis lényeges – információk lennének. Sok mindenről árulkodik, leginkább, hogy nem hivatalból van jelen. Ugyanakkor katona ő is. Ennek ellenére figyelmem nem kerüli el testőrének merev tartása, kezének tartása a fegyveren. - Terson kancellár – emelem fel kezem, tisztelgésre, pont, ahogy a nagy könyvekben is megvan ez írva. Nincs kivétel sehol sem. Sem az irodájába, sem a lőtéren. De talán még terepen sem lenne, noha a formaságok átíródnak valamilyen formában. Akkor és csak abban az esetben, ha engedélyt kapok a pihenésre, nyitom újra szólásra ajkaimat. - Kívánja, hogy magára hagyjam? – nem fordulok vissza a pályám irányába. A kérdés logikus, a magam részéről. Terson kancellár nem az a személy, aki szívesen közösködne bárkivel is, akár egy katonával is. Nincs ebben semmi különös. Az ő teendői, az ő ideje teljesen másra koncentrálódnak. Abból, amit az utóbbi időben tapasztaltam katonatársaimtól, nem csodálkoznék azon, ha lennének olyanok, ki nyugtában megzavarná. Így hát kérdezek, számomra nem tart semmiből, hogy elmenjek, ha úgy kívánja.
Habár a szó hagyományos értelmében nem számítok Gardel elöljárójának, nem úgy, mint az admirális - az én rangom nem közvetlenül a katonai parancsnoki láncban helyezkedik el, hanem mintegy féloldalasan kapcsolódik belé -, a jelenlétemben a szabályzat szerint mégis ugyanúgy kell eljárni, mintha az lennék. Ez a lőtérre, az edzőteremre és a folyamatban lévő gyakorlatokra nem vonatkozik; hacsak az ügyeletes vezénylő parancsnok be nem jelenti az érkezésem, a katonák dolga a feladatuk megszakítás nélküli elvégzése, nem pedig az, hogy fél szemmel az ajtót lessék, mikor méltóztatik belépni rajta valami hatalmasság.
Katrina Gardel jól ismeri a szabályzatot, és mivel szabad lőtéri gyakorlatát nem parancsnokság alatt végzi, maga is jól tudja, hogy a viselkedését szabadon megválaszthatja. Dönthet. Ő pedig úgy dönt, a fegyverét a pultra téve hozzám lép, hogy tisztes távolságból köszöntsön. Szigorú ember. Nem voltak kétségeim, hogy ez fog történni. Biccentek neki. Újabb jelzése annak, hogy másként tekintem a helyzetet, mint általában. - Gardel őrmester! Pihenj! A szeme sem rebben, tartása és arckifejezése azt a megszokott, kőkemény fegyelmet tükrözi, amely mindig is jellemezte. Elfordulok a saját pályám előtt féloldalasan terpeszkedő pulttól, szembe vele. - Nem - felelem tömören, cseppet sem időzve az őszinte válaszon. Amikor akarok valamit, nem szoktam arra várni, hogy az emberek maguktól ajánlkozzanak. - Folytassa tovább, ha akarja. Ha feszélyezem, két óra múlva visszajöhet. Ez két vizsga, a délutánra tervezettel együtt összesen négy: ennyit kényelmesen elbírok felkészüléssel együtt egy nap. Ha időre jöttem volna, alig tizenöt-tizenöt percet töltenék idelent miattuk. Mind a kézifegyverek, mint a mesterlövészpuskák terén könnyedén elboldogulok, s a működési elvük szerinti elkülönítés sem nehezít sokat számomra az egyébként igen magas követelményeken.
Nem aggódom. Az ilyesmi mindig kifejezetten erős oldalam volt, ám még ha eredetileg tehetségtelen is lettem volna hozzá, ezt a mostani teljesítményemből aligha lehetne biztosan megállapítani. Az egész életem kitöltötte, hogy mindez olyan természetes legyen a számomra, akár a levegővétel. Semmi sem fejleszti az ilyen készségeket olyan kifogástalanná és precízzé, mint a soha meg nem szűnő, kíméletlen mennyiségű gyakoroltatás. Abban pedig számomra soha nem volt hiány. - Délután ugyanígy elfoglalom majd ezt a sávot két órára - teszem még hozzá ugyanebben a tényközlő modorban. - Csak a sávot. Rám fér, hogy ma csak öt órát töltsek az irodámban.
Szokatlan és merő idegen a titulus melyet a nevem mögött használ Terson kancellár. Nem először hallom, oly sok év eltelt azóta, hogy viselhettem az őrmesteri megnevezést. Most mégis keserű nyál gyűlik össze számban, hallatán. Nem érzem igazán úgy, hogy megérdemeltem volna a kinevezést. Sőt. Érthetetlen számomra, ennél mindig is jóval nehezebb volt a katonai ranglétra, vitába mégsem szálltam azzal, aki kérvényezte számomra. Vagy aki végül megtette ama lépést, hogy jóvá is hagyja. A véleményem megtartom magamnak: egy merőben gyanús katonát, kiben a vezérkar hite megingott nem léptetünk elő egy bevetés miatt. Mert szomorú a gondolat, de mióta az Imperiumról eljöttem ez volt az első_hivatalos_bevetésem. Arcvonásaim mégsem mutatnak semmit, a parancs megadásával lazítom el izmaimat, nem nagyon, csak haloványan. Kezemet leengedem, magam mellé helyezem. - Nem feszélyez, Uram – bólintok egy apróbbat, s ezzel visszalépek a saját pályám elé. Két óra. Oly hosszúnak tűnik ez az idő, idelent mégis milyen könnyen elmegy. Mint minden napom és olyan, mintha nem haladnék semmit sem előre. Feszélyez és bosszant is annak a tudata, hogy ennyire esetlen vagyok. Hogy ennyire nem tudok megfelelni annak az egy dolognak, ami vagyok: katonának. Egy nyavalyás lövést nem tudok pontosan bevinni. Ennek ellenére, vélhetőleg fel sem fog tűnni egymás jelenléte, ahogy tudom, Terson kancellár is azon szigorú elvek szerint él – legalább is a felszínen, amit láttatni enged magából – mint én. A cseverészés nem az Ő asztala. - Értettem – felelem tömören, a délutánra vonatkozó megjegyzését. Nem igazán tudom, hogy én hol leszek akkor. Talán itt, mégis hol máshol lehetnék? Fegyverem emelem, mégis az üvegplexi helyett újra az ismerős alak jelenik meg. Újra a tűz vonja körbe. Egy pillanatra habozok csak, épp annyi időre, hogy jobb karomat lejjebb engedjem, a ballal együtt, amivel aláfogtam. Mély levegőt veszek, tekintetem hunyom le. Ez csak egy látomás, semmi több. Nem valóság. Nem lehet, hogy ez az egész valóság volt. Mégis… hinném ezt, akarom ezt hinni, ha nem csak én láttam volna. Fejem rázom meg, tekintetem újra kinyitom. - Akkor úgy mentem el, hogy végre nyugtom lesz. Jó kezekben hagyom a kancelláriát, s én végre annyi év után megpihenhetek. Erre ma visszaszólítanak, s közlik, hogy te hagytad futni azt a mocskot! – ejti ki szavait oly könnyedén, újra visszhangzik elmémbe. Az egykori Admirális hangján keresztül hallom, ahogy Terson kancellár gyakorlatába kezd – már ha belekezd és nem csak ez is elmém játéka. Stabilan tartom a fegyvert előre, mégsem lövök. Nem lövök. Eltelik egy, majd két, majd még három szívdobbanásnyi idő és leengedem a kezem. - Uram – fordulok újra Terson kancellár felé, tekintetem szakítva el a szellemtől, ki már nem csak álmaimban üldöz. – Hallott már a Vein’sshe ciklusról? – kérdezem, ha figyelmét nekem szentelné, valami csodánál határos módon. Magam sem tudom, hogy honnan veszem a bátorságot, vagy leginkább az erőt ahhoz, hogy a megszokottnál többet kérdezzek tőle. Többet, mint amit muszáj lenne. Valahol mégis… tudnom kell, hogy nem csak megőrülök.
Gardel zokszó nélkül nyugtázza, amit mondtam, azzal visszalép a saját gyakorlósávja elé. A terem szélessége ellenére az övé nincs messze attól, amelynél én állok. Sőt, tulajdonképpen egyetlen pálya választ csak el tőle. Bizonyára mindkettőnket ugyanaz a tudatalatti kötődés vezérelt ebben, amely sűrűn ismétlődő, jelentéktelen döntéshelyzetek esetén előbb-utóbb mindenkiben gyökeret ver: ha az ember sokszor fordul meg ugyanott, a választást pedig rábízzák, egy idő után rátalál arra a helyre - asztalra, pultra vagy esetünkben sávra -, amelyet valami homályos, ösztönszerű meggyőződésnél fogva a magáénak érez. Olyan ez, mint hogy melyik lábunkról veszünk szívesebben lendületet ugrás előtt, vagy hogy jobb vagy bal oldalon választjuk el a hajunkat. Vagy ahogy a kávénkat isszuk. Bárhogyan lehetne, a legtöbben mégis ritkán töltünk időt azzal, hogy a lehetőségek közt válogassunk. Még a tisztán praktikus szemléletű embereket is rajta lehet kapni egy kis személyességen.
A figyelmem az őrmester távoztával a pisztoly felé fordítom. A vizsga, amely rám vár, tíz éve változatlan menetű. A fegyvert össze kell szerelni, betárazni, azután ellenőrizni. Időre. Mivel ez egy különálló felmérés szimulációs gyakorlat nélkül, a szokásos két és fél perc helyett másfél percet kapok majd rá. Ez egy átlagos katonának önmagában nem kihívás. A legtöbben fél perc és egy perc közötti idő alatt is képesek rá, méghozzá hibátlanul: az idő egyedül akkor számít, ha valaki összevont teszteken kell, hogy megfeleljen, ami igen gyakori. A keményebb fizikai vizsgák alatt a katonák elfáradnak és elnehezülnek, kezük és ujjaik pedig megdagadnak, ami rettenetesen meg tudja nehezíteni az ehhez hasonló ügyességi feladatokat. Azután lőni kell. Hagyományos fegyverek esetén egész tárat, CQL-fegyverek esetén - mint amilyen ez is - tizenöt töltényt. Nyolcvan százalékos, vagy annál magasabb szintű eredmény felett megfelel. Nem könnyű, de nem is teljesíthetetlen. Az én szemem nem kimondottan éles, szem-kéz koordinációm azonban kiváló, gyakorlatom pedig rengeteg van; nem emlékszem rá, hogy mióta elvégeztem az Akadémiát, valaha is kilencven alatti eredményt értem volna el. Utána nincs más hátra, mint a fegyvert kiüríteni, leellenőrizni és szétszerelni. Ugyanaz az időkorlát. A vizsga önmagában, formaságokkal együtt nagyjából tíz, tizenöt perc átlagosan: az addig hátralévő időben legalább öt-öt alkalommal kényelmesen végigcsinálhatom az egészet mind a DSK-val, mind az utána rám váró W-416-ossal. Szigorúan sorrendbe szedve. Soha nem szerettem a gyakorlatot részleteire szétválasztani, mert pontosan tudom, hogy anélkül is elég hamar monotonná válik majd, hogy az ismétléseket engedném egymásba folyni. Összerak, megtölt, ellenőriz, lő, kiürít, ellenőriz, szétszed. Lássuk.
Nem sietek. Az első alkalom hosszú kihagyás után nem szólhat az időről. Szemernyi kétségem nincs afelől, hogy bőven a korláton belül fogok maradni, az azonban mindennél fontosabb, hogy az összes alkatrészt alaposan sorra vegyem és futólag átvizsgáljam, mielőtt a következő körben elkezdenék rutinból cselekedni. A jó eredmény nyitja a józan fokozatosság, és bár a DSK-03 épp az a típus, amelyből - noha nem szokásom csak úgy viselni - sajátom is van, a módszer alól ugyanannyira nem képez kivételt, mint azok, amelyekkel csak a gyakorlataim során kerülök testközelbe. Éppen az ellenőrzés végén járok - a kezem a szemem nélkül is képes volna rá -, amikor meghallom Gardel hangját: a fülvédő aprólékosan felhangolt zajszűrője olyan könnyedén engedi át a megszólítást, mintha ott sem lenne. Fölnézek rá: felém fordul. Követem a példáját, a bebiztosított DSK csövét mindvégig féloldalasan a padló felé fordítva. Így, hogy tár került belé, nem adom ki a kezemből, azonban bármennyire is megbízható konstrukciónak számít, egy gépben, különösen egy ilyen gépben soha nem szabad teljesen megbízni. Sok szempontból tekintek magamra úgy, mint aki bizonyos szabályok felett áll, a fegyverek legelső szabálya alól azonban senki emberfia nem kivétel, aki élni akar. Még az üreset is kezeld úgy, mint ami bármelyik pillanatban elsülhet.
Az őrmestert nézem, minden neheztelés nélkül. Érdekel, mi vehette rá, hogy megszólítson. - Igen? Az arcomra van írva, hogy folytathatja, de azért elég jól ismerem hozzá, hogy tudjam, kézzelfogható engedély nélkül nem fog többet beszélni. Amit mond aztán, teljességgel idegenül cseng: nem fojtom el a vonásaimra kívánkozó, elgondolkodó kifejezést, s egy pár szívdobbanásnyi ideig csak ízlelgetem a különös hangzású szót, próbálva rájönni, egyáltalán ismerősen cseng-e. A fejemet ingatom. Röviden, de mégiscsak ingatom. - Nem - ismerem be. - Még csak nem is ismerős. Hol hallotta?
Őrület vagy józanság. Egy ponton egy katonánál ez számít? Számítani kellene, a józan eszünk diktálja szabályainkat, mozdulatainkat. Az vezérel nap, nap után, abban bízhatsz a legjobban, ha bevetésre küldenek. A Földön mégsem mentesült szinte egy katona sem az őrület valamely előszelétől. A Dominiumon mégis sok minden megváltozott. A hadsereg feladata már nem az volt, mint egykoron. Katonaállammá változtunk, a rendet kellett fenntartani, ezek pedig nem sok bevetéssel járnak. Lényegében mindenki tudja, hogy ki kiben bízhat, ismerjük a hajó minden egyes négyzetcentiméterét. Szeretnénk hinni, hogy túlzottan meglepetést okozni nem tudnak. Nem igazán. Az egyedüli csoport, ki valaha járt is terepen, az a flotta, de egy kietlen, lakatlan bolygón, holdon nem sok gond történik, a meteorzáporok pedig minden naposak az ottaniak életében. A Perdára érkezve azonban minden megváltozott. A klasszikus hadviselés visszatért az életünkbe, s bárki, aki csak egy bevetésen is járt, megtapasztalhatta a háború valódiságát. Az elvesztés, az összetartás erejét, az akadályok leküzdhetetlenségét, az ismeretlent az egyenletbe, amikor akkor és ott kell döntened életről és halálról. Még ha a kiképzésünk megfelelő is volt és mindenre felkészítettek testileg, pszichésen? Nem mondanám, hogy nyomás helyezkedik a katonákra, mégis milyen nyomásról lenne szó? Az ember, köztük talán én is, önmagunkra helyezzük eme nyomást. Az elvárást, minek talán meg sem tudunk felelni igazán, melynek szellemei pedig kísértenek. Minden egyes katona, ki valaha bevetésen járt, megtapasztalja az őrület egyes fokozatait. Ki kevésbé, ki jobban. Kinek csak lidérces álmai vannak, kinek súlyosabb. Egy biztos: mindenkire hatással van, olyan nincs, hogy ne legyen. Nem létezhet ember, kire ne lenne hatással hosszú távon. Nekem vajon súlyosabb lenne? Kezdenék valóban megőrülni? Figyelem Terson kancellárt, addig mégsem szólalok, amíg ő meg nem teszi. Felém fordul, engem figyel, vonásaim ha csak egy pillanatra is nem oly kemények, nem oly merevek, mint egyébként. Kételyeim mégsem engedem megmutattatni. Ezt egyszerűen nem tehetem meg. Saját elmém nem győzhet le. Válasza noha nem lep meg, kételyeimet csak táplálja. Egy pillanatra lesütöm pillantásomat, csak annyira, hogy a köztünk húzódó acélpadlót figyeljem. Visszakérdezésére mégis felemelem a fejem. - A Hold hallottainak ünnepén… Engem is kiválasztottak a vacsorára – melyet még mindig nem értek, hogy melyik idióta irodista gondolta úgy, az aktám szerint, hogy jó helyt állnék. Hatalmas betűkkel áll bennük, hogy bármiféle szociális interakcióra képtelen vagyok. – Sok minden zavaros még a mai napig az ott történtek kapcsán, de… - egy pillanatra habozok csak. Ha nekem mondanának hasonlót, amit én készülök, menten őrültnek nézném az illetőt. S valahol igazam is lenne. – A Cyber-tér ajtaja bezárult, a pincér meghalt – még csak azt sem tudom, hogy vajon ő tudja-e, hogy aznap ott mi történt. – És a semmiből megjelent Javran Gardel Admirális. Ami lehetetlennek kellett volna lennie, hiszen akkor már egy fél éve elhunyt. És szó szerint a semmiből jelent meg – nyelek egy nehezebbet. – Ha csak én láttam volna, azt mondanám, hogy megőrültem. Azonban a katonatársam és Castillo kancellár is látták, hallották. Ő emlegette ezt. Hogy időt kapunk az eltávozottokkal – tudom, tisztában vagyok azzal, hogy ezek után jogosan küldhetne pszichológiai kivizsgálásra. Én sem tennék mást, mégis… Ha csak én láttam volna, ha csak én tapasztalom, akkor el is fogadnám, így viszont?
Gardel figyelme élénk, de nem tolakodó. Ritka keverék: tiszta kék szemei ugyan kemények és rezzenéstelenek, tekintetének mégsincsen kényszerítő ereje. Alighanem másképpen érzékelném, ha olyasvalaki volnék, akihez ellenségesen viszonyul, ám ez egyelőre nem más, mint spekuláció. Az őrmesterből árad a szakmaias fegyelem, s meglehet, minden körülmények között megőrzi rideg, befolyásolhatatlan egyenességét. Ahogyan mindannyiunknak kellene.
Nem szólok közbe, amíg végig nem mondja, és emögött ezúttal jóval több indok húzódik meg, mint általában. Legtöbbször a saját kimért udvariasságom hajt, amikor engedek valakit beszélni, most azonban akkor is néma maradnék, ha véletlenül megfeledkeztem volna magamról. Abban, amit megoszt velem, az elejétől a végéig minden szokatlan. Percig sem lankadó figyelemmel hallgatom, noha arról meg vagyok győződve, hogy a magyarázat nem fog segíteni abban, hogy jobban értsem, mi is történt vele. Ő maga sem érti, ez világos. Rövid ideig töprengek, mert az tiszta sor, hogy amit látott, arra nem fogok tudni magyarázatot adni. Tulajdonképpen még ahhoz is időre van szükségem, hogy eldöntsem, elhiggyek-e egyáltalán belőle bármit. Ugyanakkor Gardel híresen visszafogott, józan életű ember. Miért találna ki ilyesmit? És miért nevezné meg éppen Doriant, mint szemtanú?
Elgondolkodva méregetem, egy pillanatig sem feledkezve meg a fegyverről, amelynek hűvös agya lassan átmelegszik a kezemben. Nem zavar. Még csak késztetést sem érzek rá, hogy az ujjammal az oldalán motoszkáljak, elkerülve a ravaszt. - Nem hallottam erről - felelem megfontolt lassúsággal. Gardel admirális képe felsejlik az emlékeim közül, de fogalmam sincs, mi oka lehetne az őrmesternek, hogy felemlegesse csak úgy. Ha ez a történet valamiféle célzás a részéről, akkor látványosan eredménytelen lesz. Igaz, nehezemre is esik róla ilyesmit elképzelni. - Azt mondja, hogy az ajtót valamiképpen magukra zárták, és a pincért megölték? Vagy baleset történt? Esetleg magától halhatott meg? Hívtak orvost? Cseppnyi szünetet tartok, mert az elnémíthatatlan hatodik érzékem azt súgja, nem erről van szó. Gardel katonatiszt. Efféle esemény nem zaklatná fel annyira, hogy szóba hozza később. Az viszont, hogy egy ajtó magától rázáruljon a bent tartózkodókra, és közülük egy vagy több mindjárt holtan essen össze... az őrültség. Ilyesmi nem létezik. Az admirálisról nem is szólva. - Aztán látta a néhai Javran Gardelt... vagy valami effélét. Történt még más is?
Egy pillanatig sem bántam meg, hogy Terson kancellárhoz fordultam alig pár perccel ezelőtt. Régi beidegződés ez, melynek hangjai ott visszhangoznak az elmémbe: sose kérj elnézést. Ha megtettél valamit, azért vállald a következményeket bármi is legyen az. Okkal tetted azt, amit tettél, ezt pedig sose sajnáld. Még ha a lelkiismereted mást is mond. Nos, ezt az utóbbit az Admirális sikeresen kigyomlálta belőlem, mégis hiányával érzem, hogy csírázni kezd bennem. Ennek ellenére is tartom magam tanaihoz. Ne kérj elnézést, nem fogom most sem tenni, nyilván ha zavartam volna, akkor közölte volna én pedig elfogadtam volna. Többet nem is igazán tudnék tenni. Azonban nem hallott arról, ami történt. Egy egyszerű bólintással veszem tudomásul és talán vissza is lépnék, ha nem látnám vonásain, hogy kívánna még szólni. Na igen, ez nem éppen egy olyan téma, amivel az ember bármikor könnyedén tova léphet. - Első ránézésre baleset volt. Talán sokadikra is és mindössze paranoiám szól belőlem, Uram. Kiszolgálás közbe megcsúszott és elesett és érthetetlenül egy perdai szoborba fúródott a feje. Segíteni nem lehetett rajta – pedig megpróbáltam, ha lennének ott, és nyilván vannak kamerák, láthatnák, hogy így volt. A kérdés mindössze csak annyi, hogy felvette-e valami ezt. – Természetesen próbáltuk értesíteni az orvosi részleget. Pillanatnyi áramkimaradás volt érzékelhető, ami csak azért szokatlan, mert ehhez hasonló nem történt még meg. Legalább is, mióta én élek – olyanra nem volt példa, hogy áramszünet legyen. Az egyenlő is lehetne az egész Dominium vesztével. - Ennek következtében lehet, hogy az ajtó beszorult, nem lehetett kinyitni. Az elosztó pedig teljességgel elolvadtak. Bevallom, nem sokat értek a villanyszereléshez, de azt tudom, hogy olyan szintű olvadáshoz több száz fokra van szükség, amit viszont nem tapasztaltunk – és továbbra is, ha csak én éltem volna át, akkor könnyedén mondhatnám, hogy az őrület határán vagyok. Ha nem lettek volna még ott ketten, akkor… De ott voltak. S nem csak én láttam az Admirálist, de nem csak ő volt ott. - Volt ott más is. Egy összeégett katona, ki úgy tűnt, hogy ismeri Castillo kancellárt. S egy női hang, aki valamiféle altatót énekelt – ráncolom össze a szemöldököm, mert az ő képe nem igazán tiszta. – De az ő hangját csak hallottuk. A legkülönösebb, Uram az egészben, hogy amikor Gardel Admirális megütött, nem az arcomon ért a pofon. Mintha a mellkasomon vágtak volna meg, mely egészen a falig csapott. És ezt most szó szerint értem. Oly erővel taszított el, amit ezeddig nem tapasztaltam egy élő embertől sem – noha az egykori Admirális nem is igazán élő, hiszen halott. Érintését mégis magamon éreztem igen hosszú ideig.
Az áramszünet, amelyet emleget, enyhe ráncba szedi a szemöldököm. Én magam sem vagyok járatos a gépészetben, annyit viszont én is tudok az űrállomásról energiaellátás tekintetében, hogy csaknem teljes egészében szünetmentesített. Tekervényes biztonsági berendezések, túláram- és túlfeszültségvédelmi biztosítékok, tartalék generátorok és keresztmezős kapcsolások egész garmadája őrzi a Dominium elektromos idegpályáinak testi-lelki épségét, amelyen mindannyiunk élete és biztonsága múlik. Soha életemben nem tapasztaltam még áramkimaradást. Semekkorát sem. Nem mintha ez volna az egyetlen valószerűtlen esemény abban a hosszú sorban, amit az őrmestertől hallottam.
- Kapcsolási hiba - jegyzem meg azért, cseppet sem törődve azzal, elsőre hihető-e számára az elképzelés. - Túlfeszültség keletkezhetett a körben, bár ehhez karbantartási mulasztás szükséges a legtöbbször. Tévesztenek. Ritka, de megtörténhet. Egy pillanatig nézem, aztán szusszanok egyet, amiből rájöhet, hogy valami még ebben a gondolatfolyamban is hibádzik. Találgatnia azonban nem kell. - Csak tudja... karbantartást soha nem ütemeznek rendezvény idejére. Na igen. Hibabejelentés esetén megtörténik, csakhogy hibát nem tapasztaltak egészen addig. Szándékos lett volna? Balul elsült merényletkísérlet, amelynek végül egy jelentéktelen ember esett áldozatul? Ez azonban elrugaszkodott ötlet. Miféle merényletben szerepelnek perdai faragványok? És egyáltalán: a fickó elesett, fejjel belefúródva a szoborba. Hogy ez egy szándékosan előidézett halálnem lenne, arra az esély gyakorlatilag egyenlő a nullával.
Kíváncsi lennék, mit szólt volna ehhez a speciális osztag vezetője, aki a képzésemet végezte a témában. "Ha valóban meg akarsz ölni valakit és azt akarod, hogy halott is maradjon, olyan gyilkos eszközt válassz, amelynek pusztításával a legprofibb sebészeti beavatkozás sem képes felvenni a versenyt. Tekints el a lőfegyverektől: akármekkora sebet is ejtenek, védekezni könnyű ellenük, hibázni könnyű velük, s az okozott kárt egy jó, közepesen elérhető távolságban lévő szakember csaknem mindig helyre tudja hozni. Ha valóban meg akarsz ölni valakit, lehetőség szerint bombát használj." Semmi esetre se primitív idegen fajok faragott dísztárgyait. Látom, mire gondol, uram. Arról nem is szólva, hogy aki merényletet akar elkövetni - nem számít, hogyan -, minden esetben kivárja, hogy a célszemély minél izoláltabb, kiszolgáltatottabb helyzetbe kerüljön, elvágva minden segítségtől. Például Dorian Castillótól, aki az űrállomás legkiválóbb orvosainak egyike és Katrina Gardeltől, aki kiemelkedő képességű, kipróbált idegzetű háborús veterán. A jelenlétükben egy célpont túlélési esélyei még más tekintetben kitűnő körülmények között is elfogadhatatlanul magasak lennének. Nem. Ez a vacsora semmilyen orgyilkossági kritériumnak nem felel meg. A homlokomat ráncolom, ezúttal kimondott szándékossággal. - Megsérült ott, őrmester? Vagy bárki más... a halálesetükön kívül?
Nem csak nekem furcsa egy esetleges áramszünet. Nem kellene, hogy hasonló megtörténjen, mégis megtörténik. Mégis megtörtént. Furcsa és különös jelenség ez, de nem a legfurcsább közé tartozik azok közül, amiket felsoroltam. Hetek, ha nem hónapok teltek el azóta – ami azt illeti a napok teljesen összefolytak a számomra. Monotonná vált minden az életemben. Napi edzések, melyeknek egy célja van csak: megtanulni egy új karral élni. Nem csak harcolni, de akár egy egyszerű poharat megfogni. Egy villát felemelni. Talán nem ilyen drasztikus az egész, csak én látom így. De lényegtelen is most ez. Mulasztás. Fogaim szorítom össze, szinte megfeszül a bőr az arccsontomon, ahogy meghallom. Nem. Az nem lehet, hogy ez is az ellenállók műve legyen. Nem, ez már egyszerűen képtelenség lehetne. - Tudom – jegyzem meg egyszerűen, ezt az egyszerű szót mégis nehezen préselem ki magamból. Érzem, hogy mellkasomra telepszik egy rossz érzés, mely azóta is él bennem és olykor előmerészkedik. – A pincért, legalább is feltételezem, hogy az volt, is váratlanul érte a dolog. Nem értette, hogy mi történik és miért romlik el minden elektronikai eszköz. Ilyen magas túlfeszültséget szinte lehetetlen véletlenül generálni – ahhoz túl magas fokon olvadtak el a vezetékek. Mintha az egésznek nem lenne semmi értelme. Ha tudott volna bármit a hibáról, akkor szólt volna és nem oda terveznek egy olyan rendezvényt, ahol egy kancellár is megfordul. Ez ehhez túl abszurd lenne. Felelőtlenség és még csak azt sem állíthatnám, hogy öngyilkos merénylet. Ez messze nem az volt. Ez… valami teljesen más volt. - A pofon miatt megrepedt a bordám – felelem könnyedén és pontosan tudom, hogy miként hangzik. Őrültség. S még el is hinném, bárkinek hogy az, ha nem tapasztalom. – Nem tudok erre tudományos magyarázatot adni, Uram. Pofont kaptam, de az arcom nem sérült meg, nyoma sem maradt, a bal hármas bordám azonban megrepedt, nyoma napokig látható volt – felelem végül. S egy újabb gondolat motoszkál az elmémbe. - Nem, ha jól tudom, más nem sérült meg – rázom meg a fejem könnyedén. Ritka, szinte soha nem tapasztalható, hogy ilyennyire elengedjem magam, hogy egy ilyen egyszerű mozdulatra ne figyeljek oda. Általában nem engedem meg magamnak még ezt a luxust sem, hogy ilyet tegyek. – Gardel Admirális azt mondta, hogy időt kaptunk a holtakkal és csak mi döntjük el, hogy ezt mire használjuk fel. Jóra, vagy rosszra. Castillo kancellárral lévő halott, csak beszélgetett, ő nem fajult tettlegességig – Gardel Admirális pedig csak nevelő célzattal viselkedett, ahogy mindig is tette. Kegyetlenség néhány volumene a neveltetésünk része volt. A kiképzésünkhöz tartozott hozzá és nem állítanám, hogy nem végzett jól munkát, még ha sokan kivetni valót is találnak módszerében. Én aligha. - Uram, esetleg kérhetek engedélyt az akkori videófelvételek megtekintésére? – tudom, hogy ezt a kérdést nem így szokták feltenni, egy katona nem így teszi, a bizonytalanság most mégis beköltözött szívembe, melyet már titkolni sem tudok. Vajon megőrülök? Ott van a felvételen? Vagy mindez csak elmém szüleménye volt? Esetleg egy rossz álom, ami meg sem történt?
Nem óhajtok részleteken vitatkozni Katrina Gardellel: hogy egy kapcsolótáblát vagy elosztót lehetséges-e véletlen hibával vagy szándékos rövidzár útján megolvasztani, jelen esetben sokadlagos kérdés. Ráadásul egyikünk sem ért hozzá. Ahogy szinte abban is biztos vagyok, hogy a megoldás nem az elektromos rendszer meghibásodásainak felgöngyölítésében rejlik. Sokkal inkább gyanakszom a fordítottjára.
- A bordája? - visszhangzom egy szemernyi, egyéb körülmények között egyáltalán nem jellemző értetlenséggel. Teljesen világos, hogy ez lehetetlen, azt azonban nem feltételezném róla, hogy álmodta vagy képzelte volna az egészet. A kérdésem is főképpen ennek az ellentmondásnak szól - választ természetesen nem várok rá. Hiszen most mondta. Elgondolkodva hallgatom, éppen csak fölfigyelve rá, hogy a szokatlan beszédtéma az őrmester jellegzetes, mindenkori feszességét is kikezdte valamelyest. A fejemben kérdőjeles töredékek, gondolatfoszlányok váltják egymást, míg beszél, ám magam is érzem, hogy belátható időn belül nem fogok sehová sem eljutni. Ez itt nem olyasmi lesz, aminek a szabotázshoz vagy az ellenállókhoz van köze. Ez itt valami teljesen más.
Végigmérem őt, a talpától a feje búbjáig. Egyfajta kíváncsisággal. - Ki nevezte ezt Vein’sshe ciklusnak? Hallotta ezt bárhol máshol? Idétlen kifejezés. Emlékeznék rá, ha valaha találkoztam volna vele bárhol. Röviden elnézem Gardelt, bal kisujjammal lazítva a szorongatott DSK markolatának fogásán, hogy aztán ezt sorban elismételjem mindkét kezem ujjaival. Előre-hátra. Ahogyan bemelegíteni szokás; minden sietség vagy idegesség nélkül. Az inak kezdtek érezhetően megfeszülni a kezemben. Végül biccentek neki. Igen röviden. - Megadom, ha akarja. Egymagában? Megértem, ha nem akar egyedül menni. Ne vigyen egy embernél többet, és mindenképpen tájékoztasson arról, kit választ. Előre. Hogy mikor mennek. Nem engedek be akárkit. Értette? És tájékoztasson arról is, mit talált. Nem lehet elég elővigyázatos. Tudni akarom, történik-e bármi, amíg kutakodnak.
Visszakérdezésére határozottan bólintok. Hasonló kétség merült fel az én lelkemben is akkor, pedig éreztem a kínzó, szúró fájdalmat a bordakosaramon. Éreztem, hogy miként feszül minden egyes alkalommal, ahogy levegőt vettem. Nem ott kellett volna, hogy fájjon, ütésének nyomát napokig az arcomon kellett volna viselnem, nyelvem elharapnom, ahogy minden egyes alkalommal is tettem. Mégsem így történt, melyre magyarázatot a mai napig nem tudok adni. - Igen, Uram – adom szavakba is a válaszomat. Nem tudom, hogy csak én őrülök-e meg, vagy ez normális volt. Normális? Abban az egész helyzetben semmi sem volt normális. Most mégis ahhoz fordulok, ki józanságom utolsó megmaradt darabkáját tarthatja a kezébe. Terson kancellár mindig is a realitás talaján mozgott, kizökkenteni hidegvéréből, szinte lehetetlen – legalább is nyilvánosan soha nem láttam még. Nem is oly sokszor találkoztam vele, azokból mégis fegyelmezett magatartást tanusított, akárcsak én magam. Józan ítélőképességű, s talán ő lenne az egyetlen, akinek képes lennék elhinni, ha azt mondaná: megőrültem. Amint észreveszem, hogy rezzenetlen arcomon repedés keletkezik, próbálom visszabillenteni magam a megszokott, nyugodt modorba. Kevés sikerrel, fogaim szorítom össze, hogy most még erre is képtelen vagyok. - Gardel admirális. Kérdeztük tőle, hogy mit jelent, ekkor felelte, hogy egy kegy, vagy átok, rajtunk múlik csak, hogy mit kezdünk vele. Egy nap a holtakkal – vonom össze a szemöldököm, lágyan. Nevetséges még maga az elgondolás is. Mégis miként lenne lehetséges, hogy a holtak visszatérjenek? Semmi értelme. Az egésznek nem volt. Újra és újra megfogalmazódik bennem a kérdés: miért én? Miért engem választottak ki? Miért épp az admirális? S ha nem csak véletlenszerűen lettünk oda kiválasztva? Akkor is mi lehetett ez? - Nem hallottam senkitől sem eddig még. Még csak a jelentését sem igazán ismerem – vallom meg őszintén. A perdai nyelv idegen számomra, sose törtem magam azon, hogy megtanuljam, nem látom igazán értelmét. A fordítóchipet sem ültettek a fülembe, eddig kevés alkalmam volt a Perdán járni, vagy legalább is perdaiak lakta vidéken és ha őszinte akarok lenni, ezen változtatni sem kívánok. Nem vonz ez az új faj, mint a legtöbb embertársamat, de nem is vagyunk igazán egyformák. A mélyen beszívott levegőt lassan eresztem ki bordakosaramból, mikor az engedélyt megadja. S ahogy folytatja úgy maradok csendben és elmémre úgy telepszik rá egy régóta ismert nyugodtság, üdítő a fejemben ordító hangok mellett. - Egyedül, Uram – válaszolom meg neki legvégül a legelső kérdést. – Nem igazán vagyok még most sem biztos abban, hogy az egész nem csak az elmém, az elménk szüleménye volt. Nem kérnék meg arra mást, hogy igazolja, hallucinációmat – vallom meg, azonban még magának Terson kancellárnak sem lehet kétsége afelől. Ha ez bebizonyosodik magam fogok felmentést kérni a szolgálat alól. Pontosan tudom, hogy milyen következményekkel járhat egy labilis személyiségű ember a seregnél. Ezt pedig még ő sem engedheti meg magának. - Gyanakszik valamire, Uram? – kérdezek végül vissza, hiszen az elhangzottak alapján, nem gondolja úgy, hogy könnyű dolgom lesz majd. – Biológiai fegyver? – ez lehet talán az egyetlen értelmes elgondolás, mely szóba jöhet. Bár biztosat csak akkor fogok tudni, ha megnézem a felvételeket újra.
- És valóban egy egész nap volt? Régen az az elképzelés járta, hogy a nőknél kíváncsibb teremtmény nem létezik. Amennyire meg tudom ítélni, ez a szó szoros értelmében nincs így: a késztetés, hogy beleártsa magát mindenbe és mindig még tovább szimatoljon, kivétel nélkül minden egyes ember természetes ösztöne. Még az olyan méltóságteljes személyiségek sem kapnak felmentést ez alól, mint Callum vagy Dorian - sőt! -, s lefogadom, hogy maga Javran Gardel sem volt soha különb a maga idejében. Ahogyan én sem vagyok.
Viszonyom a tulajdon, nagyon is létező kíváncsiságomhoz mindig visszás volt. Alapjában véve úgy gondolom, megismerésre és összefüggések felfedezésére ösztönöz, vagyis mindenképpen elengedhetetlen vonás, ám ha felügyelet nélkül hagynám garázdálkodni, hamar aláásná nem csak a tekintélyemet, de sok más, legalább ennyire fontos dolgot is. Ezért százból kilencvenkilenc alkalommal elhallgattatom. Úgy teszek, mintha nem is létezne. Ahogy a legtöbb természetes késztetés, a kíváncsiság is kiszolgáltatott és tehetetlen az én ellentmondást nem tűrő akaraterőmmel szemben. De az erő nem minden. Létezni nem csak a győzteseknek van joga. Úgyhogy szemrebbenés nélkül kérdezek és utasítok. Az áhított válaszok felé.
- Ezt el tudom fogadni - jegyzem meg, mert valóban átlátom az érveit. - Csak hogy van-e értelme egyedül utánajárni, ha utána nem hisz a szemének. Ettől függetlenül ez a maga dolga, őrmester. Tegye, amit jónak lát. Elképzelésem sincs, mi történhetett, és arról sincs, mit fog Gardel találni az archívumban, ám az egész ügy van annyira szokatlan, hogy érdeklődjem iránta. Az ösztöneim azt súgják, nem lesz köze a mostanában támadt problémáinkhoz, az azonban könnyedén megtörténhet, hogy valami olyasminek az árnyéka vetül ránk éppen, ami hamar méltó helyet kaphat mellettük, ha figyelmen kívül hagyjuk. Elkapom a vízkék pillantását, s ezúttal nem pazarolok energiát arra, hogy rejtegessem a tényt: elgondolkodtat, amit megosztott velem. - Gyanakszom - felelem őszintén, érezve, ahogy megrezdülnek a nyaki inaim. Mintha léghuzat ért volna, pedig nem történt semmi. A nyíló ajtó hangját felismertem volna. - Nem tudom, mire, őrmester. De ha rájövök, akkor sem biztos, hogy elárulom magának. Csak tegye, amit tenni akart. És közben azt is, amit mondtam.
Nem érzem szükségét, hogy a parancs mögött húzódó szigort hanghordozással vagy egyéb módon érzékeltessem; Katrina Gardel őrmester olyan katona, aki nem igényli a nyomatékosítást. Másfelől büszkeséget érzek, amiért megosztotta velem az aggodalmát. Hogy iránta vagy saját magam iránt, azt nem tudnám tűpontosan megmondani. Egyelőre nem fordítom el róla a tekintetem. - Hogy boldogul a baljával? Ha jól emlékszem, maga kitűnően lő már kadét kora óta.
A kérdése és leginkább az arra adott válaszom elgondolkoztat. Reflexből rávágnám, hogy nem. Ebben a pillanatban mégsem tudok. Hallgatok, csak egy darabig, amíg átgondolom, de nem. Nem tűnt egy egész napnak, mégis minden ami ott történt, azzal együtt, az egész. - Nem mondanám. Legalább is nem tűnt annyinak. Vélhetőleg nem is volt annyi – adok egy bizonytalan választ, mely tőlem teljesen szokatlan ez is. – Valószínű nagyobb visszhangot kelt, ha egy teljes napig bezárt állapotban van egy felkapott bár – jegyzem meg, leginkább magamnak, összegzésnek. – Ezért sem hinném, hogy több volt mint egy nap. Leginkább csak pár óra, nem több – annak tűnt. Annak is kellett, hogy tűnjön. Mert az nem lehet, hogy senkinek sem tűnik fel egy kancellár eltűnése, egy bár zárva tartása. Hogy ne tudjam követni az idő vonulását. Hogy valóban ennyi játékot űzzön velem elmém. Mindazonáltal Victor Terson kancellár meglep azzal, hogy el tudja fogadni a magyarázatomat. Kockáztattam ezzel, nem is kicsit, hogy azonnal bolondnak titulál és kivesz a seregből. Megtehetné és még csak nem is ellenkeznék, igazat is adnék neki. Mégis azt mondja, hogy megért, ám a továbbiak… - Egy felvétel nem hazudik – jelentem ki igen merészen. Bízok abba, hogy nem hamasítnak meg egy ilyen anyagot. Megtehetnék, ám mi értelme lenne? Egyáltalán mit akarnának bizonyítani ezzel? Mit lehetne ezen hamisítani? Mikor váltam olyanná, ki nem látja át a történések szálait? Mikor váltam azzá, amikor csak sodródok az árral és képtelen vagyok megérteni azt, ami körülöttem zajlik, amikor épp ebben voltam nagyon is jó? A részleteket mióta nem tudom igazán értelmezni? S mit tehetnék, hogy ezen változtassak is? - Értettem, Uram – biccentek egy apróbbat, de annál határozotabban. Tegyem, amit jónak látom. Lassan már nem fogom tudni, hogy mi az, vagyis… Egy cél lebeg a szemem előtt. A testi adottságaim visszaszerzésén túl. Connor Smith fejébe golyót repíthessek. Izmaim megfeszülnek, amikor az egyszerű szót kiejti. Gyanakszik. Fogaim szorítom össze és rettentő nagy önuralomra van szükségem, hogy légzéseim ne szaporodjanak meg. A hirtelen felrobbanó dühöm, hangjára múlik el, mintha csak egy kapcsolót használt volna hozzá a hadászati részleg vezetője. - Megértettem – felelem végül, fejet hatjva előtte. Szó szerint is. El tudom fogadni, ha van oly dolog, amihez nincs közöm. Nem is kell feltétlenül mindent tudnom ahhoz, hogy feladatomat jól végezzem. Meglátásom szerint nem is létezhet olyan ember, aki ténylegesen mindent tud, képes megjegyezni és képes átlátni teljes egészében a halmazokat. Egy gép erre mindig is alkalmasabb volt. - Köszönöm, Uram, hogy meghallgatott – teszem még hozzá. Nem lett volna rá oka, mégis megtette, ez pedig csak azt jelenti, hogy hálával tartozom neki. Nem túl nehéz dolog ez, és ennek még csak ahhoz sincs köze, hogy a szociális érzékenységem valahol a Dominiumi alsó szintek alatti részein vannak. - Valóban – jegyzem meg, hiszen ezen még tagadni sem lehetne semmit sem. – Jelenleg a bal kezemmel pontosabban lövök, de még miliméteres pontatlanságaim vannak – ha valamiben kiemelkedő voltam, az a hadászat majdhogynem minden létező irányzata. Sok választásom nem volt, meg kellett felelnem, az elvárásokhoz ideje korán fel kellett nőjek. Hibát pedig nem véthettem, már akkor sem. Nekem nem lehetett. - Az implanttal kell újra megtanulni – s azt hinné az ember, hogyha egyszer ment a saját karommal, akkor megy egy művel is. Az elme mégsem így működik, tudom, hogy ez nem a sajátom és ez valahol gátat képez bennem. Jobb vállamban az illesztés szinte izzani kezd, nem más ez fantom fájdalom, valódi nem is lehetne. Időszerűen jön elő, leginkább ha arra gondolok, hogy az onnan folytatódó végtag nem az enyém. Nem viselkedik még úgy, mintha mindig is hozzám tartozott volna. Idővel, ahogy az orvosok is mondják. Csak hogy épp időből nincs nekem elég.
Nem kell hozzá kivételesen okosnak lenni, hogy az ember ráébredjen, kérdezősködéssel - kíváncsiság ide vagy oda - nem megy sokra a bárban történteket illetően. Nem vártam mást. Egyértelmű, hogy az őrmester nem azért nem tudta megfejteni, mit is élt át akkor, mert nálam nagyságrendekkel ostobább lenne. Nagyon valószínű, hogy ezerszer is végiggondolt már mindent, mióta az a bizonyos összeolvadt vezérlő kiiktatásra került és az ajtó többé nem tartotta bezárva őket. Másfelől igenis lehetséges, hogy valami elkerülte a figyelmét. Csakhogy aligha olyasmi, amit éppen én juttathatnék eszébe egy lőgyakorlat kényszerszünetében.
- Jó. Biccentéssel nyugtázom a fegyelmezett választ. Számos jellemhibám van, ám a türelmetlenség nem tartozik közéjük... ahogy a hanyag figyelmetlenség sem. Gardelen nehézség nélkül megérezhető a hangulatváltozás minden egyes hulláma, mert bár példás önfegyelme nem engedi, hogy az arca megváltozzon, kisugárzása összességében mégis igen erőteljes. Kifinomult belső receptoraim az övénél sokkal visszafogottabb jelzésekre is fogékonnyá tesznek, ha szükség van rá. Megvárom, amíg egy kissé lecsillapodik. Nem tart sokáig. - Meghallgatom, ha tehetem - felelem olyan hangon, amelyből könnyedén rájöhet, hogy az ilyesmi részemről nem számít kegyes gesztusnak. Ha nem bíznék meg benne annyira, hogy olyasmivel fordul hozzám, ami méltó pár percre az időmből, miért is bíznék katonai egységeket rá? Ugyanakkor valahol mégis igaza van. Akármennyire is törekszem rá, hogy ne így legyen, az óriás harci gépezet, amelyet irányítok, bővelkedik a hibákban, visszásságokban és gyenge pontokban. Igenis tudnék olyan tisztet mondani, akire nem pazarolnám a saját időmet, mégis hús-vér emberekért lesz felelős, amikor legközelebbi fegyveres konfliktus elkezdődik, és idefent a folyosókon mindenütt felüvölt a riadó. Vagy talán még riadó sem kell hozzá. Nem ez történt olyan kevés idővel ezelőtt? Olyan kevés idővel ezelőtt, hogy akik odalent sérültek meg, még mindig nem tudják használni az új végtagjaikat.
A tekintetem, amely elvándorolt a nő fegyverforgató keze irányába, csaknem sietve kapom félre - emlékeztetnem kell magam, hogy ne tegyem, így aztán ráérősen futtatom végig a karján felfelé, kíváncsian a vonásait uraló kifejezésre. Semmi. Pedig lefogadom, hogy belül forr benne az epe. A feszültsége csaknem tapintható. - Csak gyakoroljon vele - szólok végül, különösebb együttérzés nélkül. Semmi szüksége a szimpátiámra. Talán végezhettem volna a munkámat inkább úgy, ahogyan kell. Akkor megvolna a saját karja. Ilyen egyszerű. - Szükség lesz a szakértelmére. Ebben nincs hízelgés: habár én magam is mindig katonakölyök voltam, arányos kézügyességem ma is szégyellnivaló az övéhez képest. A balom nekem sem ügyetlen, ám sem testőri, sem kommandós fizikai képzésben nem vettem részt. Kevés jutott ki az olyan gyakorlatokból, amelyek a kétkezességet célozzák: az a bizonyos milliméteres pontatlanság, amelyet említ, egyedül az ő brutális mércéjével mérve számít elégtelennek. Katrina Gardel harctéri kompetenciái felől nézve hatékony kétkezesnek számít, ezt pedig kevesen mondhatják el magukról. - Még valami?
Minden izmom és idegszálam megfeszítem, elmémre nyugodtságot kényszerítek. Muszáj vagyok megtenni, más választásom nincs. Egyetlen egy dologhoz tudok folyamodni, minden olyan esetben, amikor olyan történik velem, melyre vagy nem voltam felkészülve, vagy amivel nem találkoztam még. Higgadt önfegyelemhez. Ehhez pedig elsősorban elmémben tekergő vad táncot kell lecsillapítanom, erre pedig nincs sok időm. Nincs, ha Terson kancellárral szembe állok. Lélegzetvételnyi időt adok csak magamnak, hogy kétségekkel tűzdelt válaszom után összeszedjem magam. Szánalmasnak vélem magam, ezt az érzést pedig messze nem szeretek. S tudom, hogy ezen egyedül csak én vagyok képes változtatni, senki más. Így ezt meg is teszem. Egy újabb biccentés, szemeim lesütésével karöltve követi szavait. Meghallgat és ez szöges ellentétben áll azzal, amit belém neveltek. Amit mondtak, amire felkészítettek. Egy kancellár soha nem fogja idejét pazarolni egy katonára, miért is tenné meg? Nincs hozzá köze, az ő kezében nagyobb erők összpontosulnak. Soha, semmilyen körülmény között nem inoghatok meg. Senki előtt. Ez volt a tanításom. S az is, hogy őszinte legyek és ez a két eszme nem találkozik egymással. Míg az utóbbinak meg tudtam felelni az előbbinek egy pillanatig sem. S mégis, emiatt az apró gesztus miatt, messze jobban tisztelem Terson kancellárt, mint eddig. Kétségem sosem volt irányába – miért is lett volna? Mégis pontosan tudom: az ellenállóknak nincs igazuk. Sikerre fogom vinni a feladatomat. Akkor és ott nem tévedett. Pillantását elkapom, ahogy jobb karomat mustrálja. Furcsa, nem ő az első, az utóbbi időben és nem is ő lesz az egyetlen. Tökéletesen élethű jobbomba hibát sem lehetne találni. Mintha az előző lenne ránézésre, ezt még én is látom. Az érzés vele viszont… Teljesen más. Minden más. Szemöldököm csak leheletnyit ráncolom össze, ám már ki is simítom. Idővel hozzászokok ehhez is, gondolom. Oly nagy felháborodást nem vált ki belőlem. Manapság ez már bárkivel megeshet. - Mindent megteszek ennek érdekében – bólintok egy újabbat. Nem célom feladni, soha nem is volt az és nem is lesz. Katona vagyok és mint olyan, nem adhatom fel soha, egyetlen pillanatban sem. - Szeretnék teljesértékűen részt venni az egység kiképzésében – felelem egyszerűen, hangomban kérlelés nincs, csak tárgyilagosság. – A karom már rendesen funkcionál, a fizikoterápia végén járok – mindig is nehezen viseltem, ha egy sérülés miatt kispadra ültetnek. Ezúttal mégis beláttam, hogy a kár nagyobb, mint eddig bármikor és a saját tempójába kell haladnom. Mégis, most már úgy érzem, hogy képes vagyok onnan folytatni, ahonnan egykor abbahagytam.
A tekintetünk találkozik. Ritka pillanat: általában nem szoktam csak úgy az embereim pillantását keresni, ők pedig még kevésbé szokták az enyémet. Részemről erőfitogtatás volna. Részükről arcátlanság. Hanem itt és most minden eltér egy kissé a megszokottól. Hogy a behatárolhatatlan rejtély teszi-e, amiről szó volt vagy inkább az ifjú titánpilóta friss megcsonkítása - amelyért felelős vagyok, de számonkérhető nem -, ismeretlen előttem. Akárhogyan is, nem érzek rá kényszert, hogy megjegyzést tegyek.
A szemöldökét ráncolja, s a gesztus igen egyéni kifejezést kölcsönöz egyébként is komoly ábrázatának. Gardel még csak huszonnégy éves, de harmincnak is elmenne: magas, izmos termete, kemény vonalú állkapcsa és rezzenetlen, keskeny metszésű szeme tökéletes összhangban vetítik elő azt a könyörtelen hatékonyságot és hajlíthatatlan elszántságot, amelyre a családja generációk óta joggal büszke. Végigfuttatom rajta a pillantásom még egyszer, sűrű sötét hajától a bakancsa talpáig, majd vissza. Nehézség nélkül rájöhet, hogy merő szigorúságból teszem. - Ez nem az én hatásköröm, őrmester - felelem aztán késlekedés nélkül, meglehetősen feszesen, noha nem áll szándékomban rendreutasítani őt. Ha jól ismerne, bizonyosan egyből felismerné a különbséget a két hanghordozás között. - A kérésére tekintettel engedélyezem, hogy kikérje a fizikoterápiás kezelését vezető szakember véleményét, ugyanakkor arra is utasítom, hogy szigorúan tartsa magát ahhoz, amit az illető mond. Akár engedi, akár nem. Az utolsó betűig. Fiatal és türelmetlen. Bizonyítani akar, folytatni az életét, kiköszörülni a nemlétező csorbát, amely alighanem a bevetés óta eleven tűzként égeti. Különösen aljas dolog lenne, ha megtagadnám tőle a lehetőséget, miután a parancsnokságom alatt ilyen súlyos sérülést szenvedett. Ezzel azonban könnyedén együtt tudok élni. - Ez parancs, Gardel. Világosan fogalmaztam?
Parázslik a karom, szinte érzem, hogy miként égeti a fájdalom az illesztésnél, a kényszer minden izmomba ott van, melyet pótoltak benne, megmozgassam. Az idegszálak láthatatlan játéka hív magához és minden erőmre szükség van arra, hogy a mozdulatok sorozatai ne fejeződjön be. Ujjaim vége nem rándul meg, vállam talán. Nem Terson kancellár miatt, a fantomfájdalom úgy vélem életem részévé vált. Az orvosok azt mondják, hogy majd elmúlik, úgy is minden fejben dől el. Amikor megszokja, nem csak a testem, de az elmém is, hogy hiányosságom pótolták, elmúlik a fájdalom. Addig pedig újra és újra előmerészkedik, tudatom peremére kerül és érezteti jelenlétét. Nem kínzó, még csak olyan, melybe felszisszennék, épp csak olyan, hogy tudassa velem: ott van. Vagyis épp nincs. Az érzésen mégis hamar túlteszem magam, lesöpröm magamról, elzárom. Nincs most itt helye. Rezzenéstelen arccal viselem, ahogy végigmér. Ezen még csak nem is csodálkozom. Az utóbbi hetekbe nem igazán mozoghattam, így szavaimnak nem egyszerű hinni. A hiszektómia miatt sem erőltethettem meg magam. Teljes hónapos betegágy, vagy legalább is semmi megerőltetés. Nem állítom, hogy nem kergetett a gondolata is az őrületbe, ám addig is fejlesztettem azon képességeimet, melyekhez túl sok testmozgás, vagy megterhelő állóképesség nem kellett. Mint a lőgyakorlat. Szavaira most nem szorítom össze a fogaimat. Rezzenéstelen továbbra is az arcom, érzelmeket róla aligha lehetne leolvasni. Ha egy orvos mondaná ezt, zokszó nélkül vitába szállnék vele, felsorakoztatnék rengeteg érvet, hogy miért találom hibásnak az elépzelését. Ám a hadászati kancellár szava más. Mintha szentírás lenne – ahogy az egykori Admirális is emlegette mindig. - Értettem – bólintok határozottan és gondolatban már rég Gregor előtt állok, hogy vele vitassam meg. Ő nehezebben fog szabadulni tőlem, bármit is mondd. Gondolom most. Amíg ki nem ejti Terson kancellár azokat a bizonyos varázsszavakat. - Megértettem, Uram – mondom végül, a keserűség csak egy pillanatra önt el, hogy aztán egy pislogás kíséretébe el is múljon. - Köszönöm, hogy meghallgatott és segített – biccentek még egy utolsót a kancellár irányába, tekintetemet ezúttal nem veszem le róla. Mindaddig, amíg nem bocsát el, addig így állok. Utána is legfeljebb a lősávomhoz lépek vissza, korán sem fejeztem még be – nem célom – a gyakorlást. Hajthatatlan vagyok és mindent megteszek, hogy korábbi állapotom mihamarabb visszanyerjem. Mint mondta: számítanak rám. S nem hagyhatok senkit sem cserbe, egy kancellárt, egy vezetőt, de egy katonatársamat sem. Még csak egy civilt sem, aki egy másodpercig is hisz a rendszerbe – vagy legalább is él alatta. Miattuk, értük nem adhatom fel. Sose adhatom fel.
Egyetlenegy sebhelyem sincs. Van valami visszás abban, hogy egy egész életnyi katonáskodás közepén járva, egy kilenc hónapig tartó háború után is olyan hibátlanul fehér és sima vagyok tetőtől talpig, mint amikor még csak messziről figyelhettem azokat, akik már benne jártak a maguk szolgálati idejében. Természetesen annak idején én is megkaptam a magam zúzódásait, véraláfutásait és horzsolásait, ezek azonban egyáltalán nem hasonlítanak a valódi sebesülésekre, s most, hogy Gardel itt áll előttem, felrémlik bennem, hogyan is festett akkor, amikor a Condor végletekig kihasznált fedélzeti műtőjéből rohanvást átgurították a Dominiuméba. Összemarcangolt roncs volt, mostanra pedig - akár egy összetört és megnyomorított gépjárművet - kifényesítették és megjavították. Fel fog épülni, ám az élettelen tárgyak pótalkatrészeihez hasonlóan az ő karja is árnyalatnyival különbözni fog az eredeti részeitől. Először csak a karja. Ki tudja még, mi minden vár rá a következő bevetésén: könnyedén előfordulhat, hogy mire annyi idős lesz, mint most én vagyok, ennél sokkal többet is veszít, és minden új alkatrésze egy kicsit más lesz majd, mint a többi. Így készül egy igazi, viharvert katona, akit újra meg újra kifényesítenek és megjavítanak, míg én maradok tetőtől talpig fehér és sima, a szakadék pedig lassacskán megnő köztünk, apránként felfedve a megmásíthatatlan tényt, hogy a háborúskodásban győztesek és vesztesek nem egészen úgy oszlanak meg, ahogyan azt az ember kadét korában elképzelte. Annak ellenére, hogy egyetlen lőtéri sáv maradt csak szabadon közöttünk, távolabb nem is állhatnánk egymástól, ez valahogy mégsem kavar fel egyáltalán. Elvégre mindketten erre születtünk.
- Ne köszönje, ami nem használt. Tudom, hogy abban reménykedett, mielőbb folytathatja a korábbi életvitelét, köszönettel pedig felesleges megalázkodnia, amikor kihúztam alóla ezt a szőnyeget. Kérdezett, én pedig válaszoltam. Történtek már ennél jobb dolgok is olyan emberrel, aki segítséget kért. - Ha nincs más, végeztem. Folytassa a gyakorlatát, őrmester. Én pedig, amint hozzálát, követem a példáját. Maradt még időm.
Egy ideje nem találkoztam Noirával, mert sok minden összejött nálam, nála is kellett némi átgondolási idő a történtek után. Persze kapcsolatban maradtunk, mert nem tagadtam meg a segítséget tőle semmilyen formán, bár eddig inkább a munkában látta hasznomat. Ma pedig hogy elszaladt pár hét és úgy fest sikeresen befejeztük az egyik tervet, így kértünk időpontot a lőtérre hogy leteszteljük. No meg nekem sem árt gyakorolni, noha sosem tartottam magamnál lőfegyvert, maximum gumilövedéket még a földön is. Mondjuk van egy olyan sejtésem éles fegyverre nem kapnék engedélyt, de egy hasonló önvédelmi fegyverre igen. A látszat a lényeg amúgy is, mindig is az volt nekem. Most persze élessel fogok gyakorolni Noirával de a lőtéren belül szabad még a magamfajta érzelmileg labilisoknak is, ha betartom a szabályokat. Például hogy felveszem a fülvédőt, de hát hallani halljuk egymást a mikrofonnal, csak épp a lövések nem tudnak megsüketíteni. Előbb ideértem egy fél órával gondoltam bemelegítek hogy ne égjek be nagyon Noira előtt, nagyon régen nem volt nálam fegyver, ugye. Eleinte nem is igen találom el a dolgokat, aztán miután kimérgeltem magam lenyugodva felidézem hogy kell és mire Noira ideér már a mellkas tájék újra megy. Pontosabb nem, de nem is versenyre készülök. Az se biztos észreveszem, maximum ha felcsendül a hangja a fülemben vagy megérint, ám akkor szélesen mosolygok és megnézem magamnak hogy néz ki, jobban fest-e. -Szia! Na izgulsz? - Vigyorgok mert hát az Ő kicsikéje készült el, lehet izgatott.
Eléggé megviselt Maddox-al való afférunk. Sok napba telt, míg túltettem magam ezen az egészen és begyógyultak a fizikai sebeim. A lelkiekhez talán még kell némi idő, de azt hiszem, hogy jó úton haladok…. Legalábbis abban, hogy a munkámmal elterelődnek a gondolataim. Hiányzott az alkotás és a sikerélmény, amit most ismét a közelemben érzek egy újabb elkészült darabbal, - és Philip temérdek segítségével- tesztelésig jutottunk el a lőtérre. Mondhatnám, hogy nem tölt el izgalommal a próba, de akkor nem mondanék igazat. Most már olyan stádiumban van a fegyver, hogy biztonsággal lehet kipróbálni és tesztelni különböző helyzetekben. Hamarosan odaérek a megbeszélt időpontra, de mivel úgy érzetem, Phil is sokban hozzájárult a végeredményhez, így felkértem a próbára, hogy ő is részese lehessen a debütálásnál. Igaz, hogy ez a teszt még nem a végleges, de ha minden rendben fog zajlani, akkor már nem sok idő kell a végső minősítéshez és a rendszerbe iktatáshoz. A folyosón végigkopogva a magas-sarkúban, már tudják, hogy érkezem. Az elmúlt hetekben többször is teszteltem a lövedékeket, így nem szokatlan az, hogy előbb a lépteimet hallják, mint engem látnak. A fegyver készen áll a „bemutatkozásra”, és ahogy most értesültem az egyik tiszthelyettestől, Philip már odabent vár. Amikor belépek, egyből meglátom, de mivel a fején van a fülhallgató, így mögé lépve megérintem a vállát, ha éppen nem tart célra. -Szia, Phil! – a mosoly csak úgy árad rólam, mikor mellé lépek. – Izgulok…. Naná! Te?- veszem fel a másik fülest, hogy a későbbiekben ne kelljen túlkiabálnunk egyikünknek se a keletkező zajt. Meg aztán egy plex fog elválasztani egymástól, ami védelmet is ad, de közben láthatjuk egymást. A fegyverek tesztjénél maximális védelemre és biztonságra törekszem, ahogy minden másban, amit a munkám is megkövetel. Igaz, most „éles-teszt”van, így még fokozottabban kértem a biztonsági paneleket és azt, hogy csak mi lehessünk itt, ebben az időben. -Készen állsz, hogy kipróbáljuk?- nézek felé, majd ha igen a válasza, akkor kinyitom a magammal hozott biztonsági tárolót, amiben a fegyvert szállítottam. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni, így élőben hozzá, mert eddig csak a terveken és szimulátoron láthatta, egészben viszont csak most. -Van kedved elsőnek megfogni a kezedbe?- mosollyal nézek rá, majd felé nyújtom, ha kézbe venné. Jelenleg nincs élesítve, így biztonsággal nézheti meg közelebbről, ha szeretné.
Akkor fordulok csak meg mikor érzem a vállamon a másik érintését, nagy mosollyal üdvözlöm. -Hááát, nem annyira mint Te, mégiscsak ez a Te "gyereked". De szerintem minden jól fog menni! - Fő a pozitív hozzáállás, ami valamennyivel könnyebben megy, hogy már kevesebb depresszív gondolatom van. Nem mondom hogy nincs, főleg ha egyedül vagyok, vagy valami nosztalgikusan hat, de azért próbálom a magam módján feldolgozni a tényeket. Eltelt fél év, muszáj valahogy haladnom tovább, tudom Sarah sem akarná megrekedjek ha már úgymond a jövőbe csöppentem. Több lenne mint ironikus. A fegyvert is leengedem amin gyakoroltam, félre is teszem, majd bólogatok arra hogy készen állok a kipróbálásra. -Naná!- Kapja rögvest a választ mikor kipakolja a fegyvert és megkérdi megnézném-e így elsőnek, első kézből. El is veszem és megszemlélem, láttam a terveket de ugye én a szoftveres részével foglalkoztam ami a hozzá tartozó programhoz tartozik, magával a fegyverrel úgymond nem. A program által tudom mire képes, kissé fura is kézben tartani ennyi hét után. -Elég fura... mármint kézben tartani, hozzá vagyok szokva hogy amit csinálok annak nincs fizikai eredménye úgymond. Jó ezt se én csináltam, de érted... Egész szokatlan hogy ennek végül is van! - Magyarázom, majd odaadom hogy kipróbálhassa lassan, végtére is Ő ismeri a legjobban a fegyvert. -És neked milyen érzés, hogy úgy fest végre kész van? Hiányérzeted lesz ha újba kell fognod vagy talán már untad is? - Nem tudom hogy megy nála ez de kíváncsiskodom míg szemlélem az előkészületeit.
4. gyűrűszint
