A beleegyezésre elmosolyodom, még csak meg sem próbálom elrejteni, hogy mennyire bájos gondolatnak tartom ezt. Jasmine is egy kedves és naiv lélek, művész is, akikről úgy tartják el vannak varázsolva, mégis sokkal kevésbé lebeg a talaj felett, mint Davies. Az Alvó léte számlájára írom, habár elég régóta van már ébren, hogy hozzászokjon a gondolathoz: ha életben van, beleegyezett mindenbe. - Miért nem tudott jobban figyelni? De semmi gond, ez egyszer megbocsátom. - Fene nagylelkű vagyok, pont azért, mert látom, ez mennyire irritálja. És az egész helyzet is. Hogy már ő is eljutott arra, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, mint egy kancellár közelében. Nos, így is lehet a kiadott munkához kedvet csinálni: elég messzire kerül tőlem ezáltal, már amikor nem a Városban leszek, hogy beszámolhasson nekem az elért fejleményekről. Legalábbis nem ajánlom, hogy üres "kézzel" érkezzen. Nem lep meg viszont, hogy szkeptikus a perdaiakkal kapcsolatban, erre is számítottam. - Régen a Földön úgy tartották, hogy nincs az a tudatlan, akitől a világ legnagyobb tudósa ne tanulhatna valamit. Technológiailag fejlettebbek vagyunk, ez nem vitás, viszont a perdaiak csupán tudatlanok, de nem ostobák. A gondolkodásukban van egyébként valami elegáns egyszerűség, vagy csak mi emberek bonyolítunk túl mindent. Nem azt mondom, hogy célzottan jó tanácsot fognak adni és lehet ezer kérdés után az ezeregyedik lesz csak Önnek hasznos, ami hatására máshonnan közelít meg egy problémát. De majd meglátjuk, kíváncsian várom a beszámolóit! - Finom mosoly a végére, enyhe gúnnyal, mintegy emlékeztető kárörömként, hogy tudom, hogy ebből nem fog tudni kimászni. Kapálózhat, toporzékolhat is majd - mihelyst ki tud kelni az ágyból -, de a feladat adott és mint mondtam, nem szeretek csalódni. Olyankor már nem mosolygok és olyankor már a velem szemben lévő sem mer olyan célzásokat tenni, hogy ő sem szereti a csalódásokat. - Nem fogok. - Inkább ígéret, mint fenyegetés, hiszen a fenyegetést nem feltétlenül váltják be, az riogatásra van. Az ígéret az viszont biztos, benne van a tekintetemben is, hogy semmi jóra nem számíthat majd tőlem. Nem véletlenül van rossz hírem. Olykor a jókedvem sem jelent jót, bár most egész jól megússza Davies, halkan és röviden, de jegesen nevetek fel azon, ahogy visszaidézi a szavaimat. Egyébként tényleg lenyűgöző, hogy ilyen a memóriája, ezt viszont én nem fogom elfelejteni. Még hasznomra lehet valamikor. - Nem-nem, tekerjen vissza korábbra majd! - Mondom neki, mintha egy gép lenne, amin így kellene állítgatni, még megemelt mutatóujjammal is jelzem a körkörös visszatekerést, mielőtt visszatenném korábbi helyére: összekulcsolva ujjaimat magam előtt az asztalon. Néha kissé tényleg gépként viselkedik Davies, ami jó is meg rossz is. Azt leszámítva, hogy hajlamosak a gépek néha elromolni, kiszámíthatóan viselkednek. Kiszámíthatóan gondolkodnak. Hogy segítsek most neki, elismétlem a lényegét a korábbi szavaimnak, azaz kap majd egy csinos, bár nem túl bő listát a szóba jöhető perdaiakról, némi instrukciót is a megtalálásukhoz, amivel kapcsolatban Davies magabiztos. Nekem csak jó, ha tényleg meg tudja oldani, pont ezt várom el tőle. - A nővér hoz. Próbálja meg ezt az adagot már nem kiönteni, a végén még túlterheli a vízvisszaforgató rendszert. - Ugratom, természetesen, mert látom, mennyire élvezi és milyen jól van és ha már ő vicceskedik itt az űrhajó forgásának leállításával. Megbeszéltünk mindent, így a magam részéről le is zárom itt a beszélgetést. Így is elnyúlt, mert nehezen fogta fel Davies, hogy parancsot kapott, nem szívességet kértem. - Jó pihenést, Davies polgár. - Köszönök el tőle és az ő válaszát meg sem várom, sem a nővérét, bontom a kapcsolatot, a kivetített hologramkép az ágy végében eltűnik, habár ez még nem feltétlenül fog segíteni a szédülésen, de a vérnyomásnak lehet jót tesz, mielőtt gyógyszeres kezelést igénylő értékeket érne el. A nővér pedig szakértően teszi is a dolgát, egy darabig nem is szól, mert nem tud szabadulni az érzéstől, hogy a kancellár esetleg még mindig figyelheti őket valahogy. Közben egy takarítórobot is halkan besurran a szobába, hogy a kiöntött vizet feltakarítsa. - Hozok mindjárt vizet, teszek bele valamit, ami enyhít a szédülésén. Ha hányingere lenne, akkor itt lesz egy tál hozzá... - Nyom Davies ölébe egy tálat, hogy próbáljon meg abba célozni szükség esetén, addig ő intézi a vizet, meg a többit és lassan feloldódva csicseregni is kezd neki mesélve arról a kislánykori emlékéről, mikor valami probléma adódott a Dominium egyik gyűrűjével, aminek a forgása így leállt és micsoda kalamajkát okozott a gravitáció hirtelen eltűnése, majd a visszatérése később, mikor minden nem rögzített és közben ellebegett dolog hirtelen lezuhant oda, ami fölött épp járt. Én magam ez alatt az irodámban bámulom a helyet, ahol korábban a hologram kép volt, elgondolkodva tervezgetek, bár még csak kis ötletkezdemény az egész, hogy miként tudnám kiaknázni a javamra Davies kivételes memóriáját. Jobban meg kell ismerni, többet megtudni róla, de egyáltalán nem kizárt, hogy személyében egy újabb figura került az én képzeletbeli, grandiózus célú sakktáblámra...
//Kösziii! Nagyon élveztem és már várom, mikor jön majd a számonkérés //
Először. Először inkább nyelek, mielőtt hozom a szokásos formám, amit mások előtt szoktam, ha éppen feltolják az agyvizem. S mivel nem szokásom magamban tartani a szavakat, csak átfogalmazom. - Mint láthatta, figyeltem. Szó szerint. - bármit fel tudok idézni, hogy összerakjam az értelmüket, a virágnyelvhez azért kell idő, mert azok nem férnek bele a nulla-egy nyelvezetbe. - Megbocsátani? Mit? Amit nem is tettem? - csak a mosolyom mutatja, hogy azért itt nem történt olyan, pláne az nem, amit állít, szóval akkor nincs miért és mit megbocsátani. - Egyik tanulmány sem említ olyat, hogy a korszakalkotó felfedezéseket .... technológiailag fejletlen törzsek tagjai inspirálták - deee, vannak, csak nem olyan szintűek, ahol én vagyok. A perdaiakat azonban sokkal mélyebben tisztelem, minthogy primitív jelzővel lássam el, mint ahogy képesek voltunk ezt tenni a Földön élő, más szinten lévő csoportokról. Szerintem a perdaiak a fejlettebbek, mi vagyunk a primitívek, hogy még mindig nem nőttünk ki abból, ami létünk hajnalán jellemzett bennünket. A beszámolóra csak felszívom a levegőt, aztán kiengedem. Lassan. Nagyon lassan. - Nem? - már megtette, nem vonta vissza a megbízást, szóval annyira nem okés a helyzet. Várjunk, mi van, ha nem erre értette? Ja, hogy megkapom a munkaidőmet? Hát az alapvető, nem is fogom megfordítani a világomat a kérése miatt, a fejlesztéseim fontosabbak. - Ha mond egy pontos időpontot, akkor megteszem - vállat felvonva széttárnám a kezeim, de jelenleg az egyik tényező kiiktatódott, így csak maradok fekve. Remélem, egyszer valaki rácsap a mutatóujjára.... - Ne mondjon meglepi híreket, és akkor nem fogom - fúúúahhhh, kész, meg kell tanulnom kezelni, mert piszok jól ráérez dolgokra. - Doktor. Doktor Davies - akár hallja, akár nem, akkor is korrigálom, így a helyes. De azért ez már nem olyan határozott, a forgás valahogy nem akar elállni, megállni, és a kezem túl messze van a fejemtől, hogy abbamaradjon a forgás csak úgy. Érzékelem ugyan, hogy bent van a nővér, meg ismerős surrogás is beérkezik. A gépek hangjait szeretem. Megnyugtatnak. - Jóh... az nincs - még csukva a szemem. Elaludni sem megy, mert ... Jenkins szavai azért forognak a fejemben, párhuzamosan a nővér szavaival. Érzem, hogy valamit mégis az ölembe nyom, eltenném, undorral, de most a takaróba kapaszkodni egy kézzel, sokkal fontosabb. Csendben iszogatom szívószállal a vizet, mélységesen hallgatva arról, hogy abban bizony benne volt a kezem, mert muszáj volt egy időre kiiktatni a gravitációs forgást, hogy a helyére lehessen tenni egy olyan műszert, ami műszer is, meg valami más is. Igaz, engedély volt rá, de valahogy a nekiindulás nem úgy sült el, mert van szakamatőrök, akiknek a szájuk és a kezük előbb jár, mint az eszük. Vele nem is dolgoztam többet utána. Lehet, azon a siklón jobban kellett volna akkor dolgoznom, most nem főne a fejem Jenkins miatt. Vagy... lehet éppen most adta a kezembe a kulcsot, amivel maga alatt vágja a ... fát? Igen, így használjuk. Erre muszáj vagyok elmosolyogni, éppen akkor, amikor ecseteli a nővér, mi és hogyan is esett vissza a gravitáció hatására.
//Nagyon köszönöm a játékot, élveztem, és meg fog érkezni, de meg ám! //
Nyílik a liftajtó, én pedig életemben először lépek be a Dominium ezen szintjének sürgősségi ellátójának halljába, ami igazán örvendetes dolog, főleg annak tükrében, hogy eddigi pályafutásom nem volt egy aktatologatós műfaj. Le sem tagadhatnám, hogy otthonosabban mozgok a katonai szinteken, ám némi útbaigazítást követően már meg is tudom, hogy kedvenc és egyetlen társam, Raven Moor, kihez látogatóba érkeztem, éppen korábbi kartörése ellátásának felülvizsgálatára készül az egyik egyszemélyes szobában. Néhány nap telt el csupán mióta hazaérkeztünk a Tűzvölgyből és azóta, hogy megbeszéltük mi is kerül pontosan a jelentésünkbe, egyetlen szót sem váltottunk. Jó hír, hogy a dokumentáció leadás óta senki sem háborgatott, ezért úgy gondoltam épp megfelelő az időpont ahhoz, hogy szavamat megtartva, meglátogassam a gyengélkedő planetológust. A vizsgáló ajtaja érzékelve, hogy közeledem, már szélesre is tárul előttem, melytől talán csak a mosolyom lesz szélesebb, mikor észreveszem a napok óta nem látott lányt. - Az ígéret szép szó... - köszöntöm, miközben imitálok egy kalapemelést és láttatok némi biccentést. - ...meg sem kérdezem, hogy hogyan érzi magát, mert biztos vagyok a válaszában, azonban, hogy enyhítsem fájdalmát, egy kis meglepetéssel készültem. - ugráltatom meg szemöldökeimet, de már nyúlok is terepmintás nadrágom bal zsebébe, ahonnan kisvártatva már elő is halászom az ajándékomat. - Egy, a fityegős pisztolyába pontosan beillő kaliberrel rendelkező, egyedileg készített tölténynyaklánc, melyre nézze csak. - hajolok közelebb, hogy megmutassam a töltény rézköpenyébe gravírozott lényeget. - belevésettem a nevünket, mintegy mementót állítva ennek a nem mindennapi kalandnak a Tűzvölgyben. - és valóban, az enyhén kihegyezett tölténymag mögötti hüvelyrészen jól olvashatóan ott figyel a gyöngybetűvel lézerhasított Raven és Denisov felírat. - Mielőtt bármit is szólna, hadd akasszam a nyakába, higgye el, bármikor jól jöhet még. - vigyorodok el és ha megengedte, hogy ezt a kis csecsebecsét, akár egy vékonyláncon csüngő medaliont a nyakába akasszam elégedetten bólogatok párat és várom a reakcióját. Hagyok időt felocsúdni, vagy a meglepődött hanyatt zuhanásból feltápászkodni, a csokoládémasszává olvadásból új erőre kapni, szóval néhány másodperc csak a Ravené, hogy lereagálja a látottakat, olvasottakat. Amint megkapom az első őszinte válaszokat elnevetem magamat, mert természetesen mindez csak ugratás, mindazonáltal, hogy amúgy valóban egy használható töltényről van szó a neveinkkel a külsején. - Remélem nem gondolta, hogy ez lenne az ajándékom... - villantva egy újabb harminckét karátos vigyort, a jobb zsebemből előkerül a laposüveg, mely a legnemesebb alkoholos nedűt tartalmazza, amit idefönt csak fel lehet lelni. - Azt mondom bátran kortyoljon belőle a meglepődésre és meséljen, hogy van a karja? Hogy sikerült a műtét, most lesz a felülvizsgálat? - rögtön két kérdést szegezek a relatíve rég nem látott szakmai másik felemnek, mikor két fehér köpenyes, első blikkre orvosoknak tűnő alak lép a szobába egy hordozó kocsit tolva maguk előtt. Semmi szokatlant nem találok benne, bár a fehér köpeny itt már koránt sem azt jelenti, hogy a neve előtt Dr. megnevezés áll, de bennem még él a régi beidegződés és csak biccentek az uraknak, majd figyelmem ismét Raven-re terelődik. A hibát elkövettem, csak még nem tudok róla, viszont a következő pillanatban sercegést hallok, majd azon kapom magamat, hogy nem mozdulnak a karjaim és egy fél másodperccel később a lábaim sem hallgatnak az ukázra. Mielőtt sötétség borulna szemeimre és eltűnnék a vizsgálóágy mellett kiterülve a padlóra, még látom, ahogy Ms. Software-t lefogják és a szájához kendőt szorítanak, valószínűleg hozzám hasonlóan őt is elkábítják valamivel. De kik, és legfőképp miért?
*Unottan ücsörgök a vizsgálóasztalon, lábaimat lógatva, limbálva és azon agyalok, hogy mennyi idő még, mire az orvos ideér. Harmadik szint, persze. A nyolcadikon már rég végeztem volna, sőt, vörös szőnyeget is tekertek volna elém, kávéval kínálnának. Legalább a karomat jól helyre tették, azzal nincs gond, kivéve, hogy még egy ideig hordanom kell a könnyű ám mégis útban lévő rögzítőt, amit eltakartam egy ujjatlan, fekete csatos kesztyűvel, S ha már, akkor párban természetesen, megy a ruhámhoz és a hangulatomhoz is. Konkrétan szét tudnék szedni egy kancellárt két kézzel, mert lenne dolgom épp elég, helyette itt cseszik az időmet. De a kontroll az kontroll, csak rápislantanak, hogy a rögzítő alatt nem dagad-e a karom és már mehetek is. Három másodperc, én meg itt ülök egy órája. Baszki! Végre nyílik az ajtó és felderül a képem, de nem orvos jön és le sem tudnám tagadni a csalódottságomat. Ezek szerint várhatok még egy órát. Azért nem kellene kihasználni, hogy egy nap 27 órából áll, valahol jeleznem kellene ezt a nagyfokú hanyagságot. De persze Denisov, az Denisov és azért örülök neki, nem mellesleg a mosolya ragályos körülbelül három másodpercig. Utána már gyanakodni kezdek. * -Ne kérdezze. Bocsássa meg nekem, hogy nem kínálom semmivel, de momentán nem otthon vagyok. *A mosoly marad, de tekintetemben heveny gyanakvás foglal helyet és a fenekét oda is ragasztja a székhez. A meglepetés emlegetése sem csigáz fel. Baszki, hálátlan vagyok.* -Meglepi! Nahát! Megint lelövet? Ja, az nem lenne meglepő. *Bájos vigyort eresztek meg, igen, most valahogy csípős hangulatban vagyok, de lesz ez még így sem. Nézem ahogy a nadrágzsebébe nyúl és a hozzávaló kommentből, annál a résznél, hogy fityegős pisztoly, már azért kezd felcsillanni a szemem, mindkettő. Csak nem tényleg hozott nekem egy kék, nagy szemű habcsókot? Ennél jobb már csak az lenne, ha a nadrágjából húzná ki az odarejtett pörölyt. Hmmm…..még gondolatban is félreérthető. Talán ezért jut eszembe az ajándék láttán, az amit végül kimondok. A töltényért nyúlok és lám, tényleg belevésette a neveinket. Tócsányira kerekednek a szemeim. * -Nahát, de romantikus! A kezemet is megkéri? *Vigyorgok rá százkaráttal, és nem tudom mit mondjak. Sírjak vagy nevessek? Memento a kis kalandért, ahol otthagytam a csontjaim lányságát, elvégre nem volt még eltörve semmim. Hát legalább nem egy kétszemélyes kaland volt, nem írhatom csak Denisov számlájára, de azért kedves tőle. Ki sem néztem volna belőle egy ilyet. Hagyom, hogy a nyakamba akassza a nem mindennapi nyakláncot, kétszeresen is jobbik kezem ujjai végigsimítanak a töltényen, de közben már fel is kapom a fejem.* -Bármikor? Miért van olyan érzésem, hogy az a bármikor öt perc múlva lesz? *Talán nem erre számított, de az ő hibája, hogy minden tette mögött stiklit szimatolok. Csak egyszer, csak egyszer ülnénk le néhány ital mellett beszélgetni úgy, hogy becsiccsentve, épségben, fegyverropogás nélkül távozunk, egymást támogatva és röhögcsélve. * -Háááát, bevallom örülnék, ha csak ez lenne az ajándéka, de úgy sejtem hamarosan….neeem mondjaaaaa! *Közben előkerül a kis laposflaska és már a számban érzem a Búfelejtő ízét. Na ezért már a nyakába ugrom, egyenesen a vizsgálóasztalról. Kinek a kancellár, kinek a kancellárné. Máris lenyúlom a flaskát és amint padlót értek a lábaim jól meghúzom, ennyitől még szalonspicces sem leszek, de a lelkemnek jót tesz.* -Áldassék a neve Denisov. *Iszom még egy kortyot, aztán mesélek. * -Nem műtötték, nem mozdult el, csak rögzíteni kellett. Látja? Könnyű de kemény…hhhmmmm….jól fejbe lehet vele baszni valakit. *Nem az ital beszél belőlem, hanem a személyiségem. S már vigyorgok is, elfelejtettem a korábbi gyanakvást, bízom abban, hogy talán most az egyszer csak ülünk és iszunk. Amíg a doki meg nem jön. * -Csak megnézik, hogy nem dagad-e a rögzítő alatt, aztán mehetek is. Tudja mennyire tud viszketni? Sehol nem találtam olyan szerszámot, ami aláférne. Magának van? *Érdeklődöm, hátha. Legfeljebb megkeresem Hartley-t és kérek tőle, vagy apától, neki biztosan van. Eszembe jut Bruce, ő seperc alatt talált volna, de ő már nem fog nekem semmit hozni. Már nem fáj annyira, de hiányzik nagyon. Ismét nyílik az ajtó, de nem a dokim jön be rajta, hanem két fehérköpenyes pasi. Hogy minek azt csak ők tudják, ide nem kell beteghordó, tudok a lábaimon járni. Az is eszembe jut, hogy le kellene nyúlni az antigravitációs lebegő hordszéket, és Denisov azzal vinne haza a kabinomba, királyi lenne, de aztán tovább mesélek. * -Ha ott helyben elkap egy gyógyító, már ez sem kellene. Erről is lemaradtam. Lehet egyszer majd EloraaaaaHÉÉÉÉ! MIT CSINÁÁÁÁÁL? VÍÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! *Csak felpillantottam, és láttam, hogy Denisovnak nyomnak egy sokkolót vagy mifrancot. Önkéntelenül is utánakaptam volna, de a mozdulat félbemaradt, mert engem is becéloztak. A közelebb lévőt igyekeztem jól pofán csapni a rögzítős karommal, ha sikerül úgy is fáj, de a sikítás még elhangzik, a másikat meg bokán rúgom ha sikerül, de nem a cipőm orrával, hanem a sarkával jó tűhegyes. Közben már érzem is a büdöset, amit az orrom elé szorítanak, még vergődöm, ha szerencsém van sikerül kiosztanom pár lila foltot, felszakadt bőrt, de aztán se kép se hang. A flaska is kiesett a kezemből.*
Magunkhoz képest viszonylag rég találkoztunk, ám azonban annyira mégsem, hogy már az első pillantásából tudjam, Ravent ma harapós hangulatában találom. Igaz, nekem sem tetszene, ha visszajáró vendég lennék a szinten, no de én meg épp azért vagyok itt, hogy eltereljem gondolatait tagjai sajgásáról. - Már meg is bocsátottam, de ahogy látom, azért némi hirtelen ható orvosi-alkohollal, meg egynéhány harminc centi hosszú tűvel még megkínálhat, ha akar, bár remélem nem tekinti tűpárnának a hátsómat. - viccelődök vigyorogva, miközben leteszem magamat a hozzá legközelebbi székre. - Ugyan, ez most valóban olyan igazi-igazi meglepetés lesz, higgyen nekem. - kacsintok derűsen, ha már citromba harapott barátosném nem igazán veszi a humort így a reggeli órákban. - De mondja csak, megvolt ma már a reggeli betevő? - érdeklődök gyanakvón és mutatom a hüvelyk és kisujjam kinyújtásával a "drinkelési" jelet, amit egy szakavatott szeszkortyoló biztosan azonnal felismer. - Szerintem nem, mert, ha ez megtörtént volna, nem lenne ilyen szemtelen. - ha már ilyen a fogadjisten, akkor én sem maradok adósa és rögtön az arcába nyomom a képzeletbeli vallatólámpámat, ne csak ő köszörülje rajtam a nyelvét. Az iszonyú pöröly a helyénmarad, viszont ez a kis csecse-becse ajándék azért kikerül zsebem rejtekéből, mely szerencsémre sokkal nagyobb sikert arat, mint azt elsőre gondoltam. Őszintén megvallva azt hittem a töltényemmel együtt penderít ki a folyosóra, de úgy látszik, hogy csípősség ide vagy oda, azért hagyja magát elvarázsolni. - Amint házasodásra adom a fejemet, higgye el, meggondolom ezt a partit, de addig el kell szomorítanom, ez csupán egy vigaszajándék a részemről. - széttárom a karjaimat, mintha tényleg ennyi lenne az annyi, viszont a slusszpoén még csak most következik, ami osztatlan sikert arat. - Bármikor: értsd, a kellő pillanatban, akár öt perc, akár ötven év. A lényeg, hogy kéznél legyen. - bólogatok bölcs mondásomat követően, amiben azért van igazság, mert inkább viselje évekig haszontalanul, mint kelljen akár egyszer is és ne legyen semmi, amit szó szerint elsüthetne. - Óóó, micsoda szégyentelen - rázom meg a fejemet szélesen vigyorogva, látva, hogy nem lacafacázik, már bontja és gurítja is a laposflaska tartalmát. - Hát mit szól majd az érkező doki, ha megérzi az alkoholszagot magácskán. - ugratom tovább majd játékosan elhajolok a keménynek titulált, valóban masszívnak kinéző sínen, ami a karjára van erősítve. - Csak óvatosan, ahogy elnézem ez egy közelharci pöröly. - megtapogatnom sem kell, hogy lássam, akit ezzel fejbe kólintanak, az nem köszöni meg. - Egy ruhafogast szoktak kiegyenesíteni, pontosabban régen így csinálták, a Földön, hogy most mivel oldják meg a viszketést, azt sajnos nem tudom, de fogast tudok szerezni... fontolja meg. - szemeimmel már keresem is a megfelelő tárgyat, de sehol sem látok kellően vékony, vakarnyászsára alkalmas eszközt. - Látja, már itt is vannak a dokik, mindjárt lebukik. - ahogyan eddig sem, még most sem gyanakszom, inkább poénkodok, mely egy időre szép keretbe is foglalja a kellemes hangulatú találkánkat.
[Valahol a Dominiumon]
Távolinak ható tompa puffanások ritmikusan ismétlődő furcsa hangjaira térek magamhoz, és csak akkor realizálom, hogy a távolinak gondolt ütések a kelleténél sokkal közelebbiek, sőt, szó szerint fejbevágó "élményben" részesítenek. - Na... végre, csak visszatér közénk a hadsereg gyöngye. - érzem, ahogyan a szám, viszkózusából fakadóan minden bizonnyal vérrel megtelik, majd kicsivel később tehetetlenül ki is csorog belőle. Egy negyven körüli, erős testfelépítésű fickó törölgeti véres jobbját egy ócska gépzsíros rongyba, amit a művelet végeztével hanyagul maga mellé hajít. - Denisov, Közlegény, köszöntöm életének utolsó órájában. - a fényviszonyok nem túl jók, de valamiféle sötét atlétát és színben hozzá passzoló nadrágot visel. Sehol a fehér orvosi köpeny, a szépen megvilágított ellátó szoba, csak ez az össze-vissza beszélő és közben ütlegelő pofa. Hol a fenében vagyok? És Raven hol lehet? Körbe pillantok az első ránézésre valamilyen műhelyfélében, ahol rengeteg kacat, szétszedett műszer és miegymás hever az asztalokon. Rendszer az nem sok van bennük, olyan igazi melós hely, talán össze vagy szétszerelő állomás, de a belső világítás jellegzetességéből arra következtetek, hogy a Dominiumon vagyok. Ülök, bár lábam ahhoz a támla nélküli székféleséghez van kötözve, amelyen helyet foglalok. Kezeim a hátam mögött össze vannak bilincselve, megpróbálom szétfeszíteni, de okos húzás a seregtől szerzett béklyót használni, ami erőkifejtés hatására még szorosabbra húzza össze magát és benne a kezeimet. Valaki nekem van támasztva, érzem, ahogy nyugodtan lélegzik, valószínűleg még ki van ütve, remélem, hogy Ms. Software az. - A nevem John Rivers, és azért van most itt, mert biztos vagyok abban, hogy ami a jelentésében szerepel, az nem fedi a valóságot. - leguggol mellém és egy PDA-n mutatja azt a szigorúan bizalmas jelentést, amit én magam vallottam a Tűzvölgyi visszatérés után. - Fogalmam sincs, hogy ki maga Denisov, alig találni magáról komoly titkosítás nélkül valamit, de ez nem is érdekes, az viszont annál inkább, hogy hazudott ebben a jelentésben a húgom halálával kapcsolatban. - az elhangzó mondat után egyértelművé válik számomra, hogy vérbosszúról van szó, amiben azért mégiscsak lesz legalább egy csavar. Máskülönben mi a fenéért hagyott idáig életben, hurcolt ide és kockáztatott? A kedves húg... na persze... - Ébresszétek fel a lányt. - áll föl mellőlem és odaszól az eddig csöndben, valahol mögöttem álldogálóknak, akik egy vödör jéghideg vizet borítanak egy az egyben a mögöttem ülő planetológusra. Szegény Raven, ha tudná, hogy ez az ébresztő még csak a kezdet, ugyanis miután magához tér és felpillant a nagydarab, kigyúrt, kopasz fickóra, aki kezében a kiürült vödröt fogja, egy akkora pofont kap jobbról, hogy a svungtól szinte azonnal megszárad a vizes arca. A csattanásra megfeszülnek az izmaim, de tenni egyelőre semmit sem tudok, viszont az adrenalin dolgozni kezd bennem. Társam szája felreped, vérezni kezd, mire a kopasz leguggol mellé és erős markába fogja a lány állkapcsát. - Ezzel tartoztam neked, te kis ribanc... - a fickó képén ott éktelenkedik a törött kart sínben tartó masszív eszköz lenyomata, amivel a védekező lány új arcon csapta nem régiben, hogy a helye máris lilásan-vöröslőn ékeskedik rusnya fizimiskáján.
*Annak ellenére amit kifelé mutatok, örülök, hogy Denisov itt van, persze kérdéses, honnan tudta, hogy itt talál? De mindegy is, a lényeg a jelenlét és az, hogy legalább nem kell magányosan, unatkozva várakoznom a lelki békémet és a gyógyulásomat nagymértékben elősegítő türelmemet semmibe vevő orvosra. Válaszára egy pillanatra odatekintek az említett műszerekre, nem különben az orvosi alkoholra, de annyira nem vagyok függő, hogy rágyógyuljak az üveg szájára. * -Nem, dehogy. *Adom meg a félreérthető, nem kevésbé ironikus választ az ő kérdésére. Szó se róla, a közös akcióink során néha elkapott az a hangulat, melyben elgondolkodtam volna, hogy a látott tűket alkoholba se mártva a seggébe döfködjem, de szerencséjére gyorsan elmúltak, nem mellesleg lehet, hogy a tűknek jobban örült volna, mint a puskagolyóknak. A vigyora nem tud meggyőzni arról, hogy tényleg egy kedves meglepetéssel készült, válaszként megemelkednek a szemöldökeim és várakozón pislantok rá. * -Reggel sosem iszom. *Sóhajtok egy nagyot, és remélem nem szakad rám a rendelő mennyezete, bár délelőtt van, számomra a reggel már régen elmúlt, az időpontért Jenkins ciccegve csóválná a fejét. Mondjuk ő délután is. A képtelen vádra tócsányira kerekednek a szemeim és ép kezemmel a szívemhez kapok, mint akit vérig sértettek, de legalábbis meglepett a kijelentésével.* -Én szemtelen? Ezt a kora mondatja magával? *Meghazudtolva méltatlankodásom jogosságát vágok vissza, de máris ébredezik bennem az imádnivaló énem. Szeretem amikor megdolgoztatják az agyamat és Denisov is ért hozzá, remek fanyar humora pedig mindig frissítőileg hat a lelkemre. Az ajándék azonban kissé visszarántja a reggel nagy erőfeszítés által felépített jó hangulatomat, mert emlékeztet arra, miért is vagyok itt, de végül is kellemes meglepetésként hat. Nem minden nap kap az ember lánya egy romantikusnak ható gravírozással teli töltényt ajándékba. Már-már hallom a Családügyi hivatal esküvőre riasztó vészjelzését, de Denisov hamar elnémítja. * -Nahát! Most nagyon lelohasztotta a kedvem. Pedig már láttam a kis Denisovokat rohangálni a folyosókon, amint épp valami stiklin törik a fejüket, mellyel borsot törhetnek Jenkins orra alá. Ja! Nem. *A végén elvigyorodom, soha nem terveztem Denisovval, inkább a barátom, de jobbára a társam, nem rontanám el egy házassággal. Másrészt hogyan magyaráznám meg Vharannak? De a labda magas volt és le kellett csapnom, kétszer is. * -Áóóó, értem. Kéznél lesz. Köszönöm. *A töltény immár a nyakamban, de A-Teames társam máris okot ad arra, hogy magamat kanyarítsam a nyakába függőként. Persze csak addig, míg kiörömködöm magam, aztán már zúdítom is le az első kortyot a torkomon, a kapott itókából. * -Örülni sosem szégyen. *Emelem meg ezzel együtt a mutatóujjamat, hogy kiokítsam az ivászat rejtelmeiről. Mindig van ok egy kortyra! Jogos kérdésére viszont csak vállat rándítok, mert kurvára nem érdekel, hogy a doki mit gondol rólam, a lényeg, hogy ő ne legyen piás, elvégre dolgozik. A karomat ékesítő rögzítő, mely hivatott a törött csontomat mozdulatlanul tartani, némileg rejtve van, másrészt erősségét tovább növeli a ráhúzott ujjatlan kesztyűn lévő csatok csoportja. * -És szép mintát is varázsol az ütlegelt testrészre. *Bólogatok vigyorogva, bár nem próbáltam még ki, kétségem sincs afelől, hogy a csat otthagyja nyomát az arc finom vagy épp barázdált, borostás bőrén. Azonban a rögzítő kötésnek van egy óriási hátránya, mégpedig az, hogy viszonylag szorosan illeszkedik a karomhoz és nem levehető. Márpedig a bőrömet rohadtul nem érdekli, hogy mi van rajta, ő szeretné továbbra is élni a maga világát, tisztulni, lélegezni akar amit most nem tud. Következésképp viszketéssel hívja fel a figyelmet a vélt hanyagságra. Erre próbáltam megoldást találni már vagy két napja, de most jutott eszembe, hogy rá is kérdezzek. Elhúztam a számat a negatív válaszra.* -Szerezzen ha nincs más. *Míg én a perdai gyógyítók áldásos tevékenységéről álmodoztam, addig két fehérköpenyes pasi jött be, Denisov pedig már az alkohol miatti elmarasztalásomat ecsetelgette volna, de közbeszólt némi erőszakos sokkolás, mely mindkettőnkre sokkolón hatott. *
*Nem tudom meddig voltam a sötétség hercegének vendégszerető karjai között, de tekintve kiszáradt számat, sajgó tagjaimat és a rekedt, de annál ingerültebb hangot, jó sokáig. Valahol ott kapcsolódtam be a kedélytelen beszélgetésbe, hogy a morcos hang a húgáról beszélt. Az agyam egy nagy darab maszlag volt jelenleg és küzdöttem a felszínen maradással, pont elég volt nekem ez, nemhogy még azon agyaljak, kinek a húgáról van szó és miért. Önkéntelenül mozdultam, hogy kinyújtózkodjam, de a kezeim megakadtak és a lábaim is kényelmetlen helyzetbe voltak feszítve. Derengett, hogy megkötöztek, ez pedig kurvára dühítő volt. Nem elég, hogy a kancellária mondvacsinált legalizációval korlátozza a szabadságomat, most még meg is kötöznek? Pipa lettem a másodperc tört része alatt, de ez nem volt elég ahhoz, hogy gyanút fogjak az ébresztésemre tett igyekezettel szemben. A hideg víz újabb sokként ért, levegőért kapkodtam, bár abból volt elég, de ez természetes testi folyamat. Valahol a tudatom mélyén éreztem, hogy nem vagyok egyedül kényszerű bilincsemben és nem is kellett fogadást kötnöm magammal arra, hogy ki lehet az. Denisov! Persze nem meglepő, Bruce-szal, vagy Sammyvel, vagy Hartley-val még soha nem kötöztek össze, nem locsoltak le jeges vízzel és nem….Újabb sokk. Épp mikor kiakartam nyitni a szemeimet, hogy kipislogjam belőlük a vizet, éles fájdalom hasított az állkapcsomba, a járomcsontomba és az összes földi csillagképet egyszerre láttam magam előtt keringeni. Vajh` miért tudnak a pasik akkorát ütni, hogy csillagokat lássak és amibe beleremeg az ember lányának állkapcsa? Éreztem a vér ízét a számban, ami beindította a nyálelválasztásomat is, nem mintha remek íz lett volna, de mindenképpen vérszemet csiholó. Csak a meglepetés miatt nem adtam ki hangot, utána meg inkább ráharaptam a nyelvemre, nehogy megadjam a pasinak azt az örömöt, hogy szenvedni lát. Persze pont ettől még kinézett pár ütés. Naná! Súlyosan nehezen és erőteljesen szusszantottam egyet, amikor ujjak szorították össze amúgy is fájdalomban égő arcomat, de ez segített felnézni a tőlem centikre lévő arcra. Ugyanaz volt, aki belépett a rendelőbe és ha emlékszem rá, akkor semmi baja az agyamnak, ezt jó jelnek tekintettem. Éreztem a bőrömre fröcsögő nyálat, a száj bűzét. Hogy ezek a rosszfiúk soha nem tudnak fogat mosni! Ez valami trendi lehet náluk….elmosolyodtam, majd a számban összegyűlt, vérrel kevert nyálat nemes egyszerűséggel az arcába zúdítottam. Lásd: leköptem. * -Én meg ezzel tartoztam. *Láttam az arcán a lila foltot és örömmel konstatáltam, hogy igazam volt, a csat is nyomot hagyott rajta. Már felkészültem az újabb ütésre, mert az ilyen fickók nem szeretnek alulmaradni, de közben igyekeztem kiszabadulni. Ha bilincs, akkor nem szabad megfeszíteni. Próbáltam ellazítani a kezemet, hüvelykujjamat a tenyerem felé fordítani, hogy minél kisebb legyen az ellenállás, és nem keseregni azon, hogy a lábaim is meg vannak kötözve, és nem tudom tökön rúgni a pofon gazdáját. *
Hogy honnan tudtam, hol találom majd pontosan a látogatásom perceiben az óriási Dominiumon? Első gondolatra azt lehetne hinni, hogy perdai távollétem során kitanultam valami gondolatolvasó bűbájt, vagy még jobb: kifejlődött egy efféle képességem. Viszont a válasz ettől sokkal prózaibb és csupán egyetlen szó: Parker. Ha már van az embernek egy életfogytig tartó technikai guruja, aki hálájával üldözi, amiért megmentettük az irháját, az pontosan az egykori tudományos részleg vezetője, aki arra a kérdésemre, hogy "tudja-e hogy mikor van előjegyzése Ravennek a sürgősségi ellátóban?" azonnal bedobta magát és néhány pöttyintés után már érkezett is a válasz. - ...nos, lehet, hogy kéne... - résnyire húzom szemeimet, mintha csak megpróbálnék belélátni, pontosan a reggeli alkoholba mártott ereket fixírozva, majd újból elmosolyodok, mert semmit sem találok bár abban nem vagyok biztos, hogy nem szokott hébe-hóba legurítani egy napindító tüskét. - Ha a korom mondatná, hozzátenném, hogy "ezek a mai fiatalok" - hárítom némiképp a koromra irányuló ellenszemtelenséget, mert bár tény, hogy van közöttünk némi korkülönbség, ami saccra úgy tizenöt év körül lehet, de az a jó, hogy ezt a néhány évet ilyen évődésekkel azonnal le tudjuk küzdeni. - Stiklin? Ugyan, ha közös Kisdenisovok szaladgálnának a folyosón, egész bizonyos, hogy kockafejűek lennének, mint az anyjuk. Tudja, akiknek a fejét is szögletesen kell simogatni, ha dicséretet kapnak. - vigyorodok el, mert már ez a része is mosolyt csal az arcomra, a többes szám gondolata meg aztán végképp. - A közöttünk lévő korbeli különbség nem egyenesen aránylik az alkoholfogyasztásomhoz, mert szinte biztos vagyok abban, hogy ebben a szobában van valaki, aki tőlem alig húsz éves korára már több itókát legurított a torkán mint én a közel negyvenemmel. - reagálok a magasba emelet mutatóujjra és az azt követő hörpintésre. - Csak agyon ne csapja vele a dokit, ha véletlenül valamit nem éppen úgy tesz, ahogyan azt elgondolta. - mérem fel a szó szerint kéznél lévő fegyvernek is minősíthető rögzítő sínt, de időm másra már nincsen, főleg a vállfa begyűjt kell későbbre halasztani, mert megjelennek az áldoktorok és álságos módon álomba sokkolnak.
[Valahol a Dominiumon]
A derengő félhomályban azon tűnődöm, hogy ezek az alakok nem botcsinálta bűnözők. Terv szerűen dolgoznak, ügyesen előre gondolkodva, fegyelmezetten, de a lopott katonai bilincs, a kikérdezésünk milyensége, a hely kiválasztása mégis azt sugallja, hogy nem elég alaposak. Nem a kikérdezésbe fektetett erővel van a gondom, hanem a kivitelezéssel, ami furcsa kettőséget okoz: vagy profi amatőrökkel van dolgunk, vagy amatőr profikkal. Ezt a talányt még nem sikerült megfejtenem, mert mire átfuthatna a fejemen a gondolat, újból leguggol elém a magát Johnnak nevező Rivers. - Egy Tűzvölgyet megjárt túlélő, egy dominiumi katona jelentésében egy követ is megemlít, amit pontosan, hogyan is... - fordítja maga felé a vakítóan fényes kijelzőjű PDA-t, hogy elolvashassa a szóhasználatot. - ... ó igen, különleges hatalom birtoklója, ami rossz kezekben végzetes erejűvé válhat. - bólogat párat, de kérdésében megelőzöm. - Ez az egész nem is a húgáról szól, ugye? - kérdezek, mert jó szokásomhoz híven többet érzek e mögött az akció mögött, mint egy szimpla bosszút, ahol legfeljebb a fogvatartottaktól a teljes beismerést és némi hamis megbánást várhat. - Részben róla szól, részben pedig valamivel mégiscsak motiválnom kell a barátnőcskéje előtt álló két ugrásra kész társamat. - árulja el, hogy hárman vannak idebent az enyhén visszhangzó teremben, ami arról árulkodik, hogy a dobozok mögött egy nagyobb, üres tér is húzódhat, mint például egy javítóműhelyben. - Jobban jár, ha nem teszi ki magát nagyobb kínoknak az eddigieknél és dalolni kezd erről a kőről, például, hogy hol találjuk pontosan, milyen, vagy, hogy mégis milyen erőről írt ez a katona. - ajánlása vészjósló, ahogyan ez az egész elcseszett helyzet is az, de nem érdekelnek a hozzá hasonló kapzsi barmok, rövid válaszomat máris hallhatja - Majd, ha rappelsz hozzá... - szavaim előtt összegyűjtöm a számban lévő vérrel kevert nyálat és halál nyugodtan a földre csorgatom felkészülve egy újabb adag verésre. Szinte biztos, hogy kapnék egy vékony sort ettől az állattól, ám Raven is rossz fát tesz a tűzre, mert nem éppen azzal a meghunyászkodó reakcióval rukkol elő, amit az orrba vert kopasz elvár egy ilyesfajta szituációban. - Te akartad, te lotyó... - az előbb nyálba, utóbb méregbe borult tekintete után magasra húzza felső ajkát, mintha vicsorogna és már lendíti is karját, hogy visszakézből a lány arcának másik felét is kezelésbe vegye, természetesen csak a szimmetria jegyében. - Állj! - John dörgő szavai az utolsó pillanatban megállítják a lecsapni készülő vaskos kézfejet, ám a megmentő szerepében tetszelgő fickó csak olajat önt a tűzre. - Úgy látszik Ms. Raven akar először mesélni erről a bizonyos kőről, ha már Denisov Közlegény volt oly botor, hogy elszalasztotta a lehetőséget. De tudják mit? Emeljük a tétet. - lekap az egyik közeli, szinte biztosan előre bekészített helyről egy kalapácsot, mintha csak véletlen akadt volna a keze ügyébe a szerszám, melyet tömegénél és alakjánál fogva kizárólag műhelyekben használnak. - Davis, nyisd ki a bilincsét, de vigyázz, fürge kis nyuszival van dolgunk. - utasítja az eddig háttérben álldogáló, de folyamatosan, fakutyaként vigyorgó, vihogó szadista barom haverját, hogy a mágneszárat oldja fel a nála lévő távvezérlővel, mely csak a lány béklyóját oldja ki. - Hector, tudod mit kell tenned. - és már dobja is a kopasz felé a kalapácsot, aki könnyűszerrel el is kapja azt. Mielőtt a bilincs engedne a szorításból a Davisnek szólított kerekfejű, köpcös alak erősen ragadja meg a planetológus nyakát, megpróbálva ily módon elvenni a kedvét bárminemű ugrándozástól. Amint a mágneses karperec enged, az ép karját másik szabad kezével fogja és szorítja meg, hogy még mozdulni se tudjon, addig Hector a sínbe tett karját csuklónál ragadja meg és a magasba emeli a kalapácsot. - Hector türelmetlen ember hírében áll és higgye el nekem, amit akar, azt mindig minden körülmények között kideríti, kerüljön bármibe is. Az az érzésem, ha nem kap elfogadható választ arra a kérdésre, hogy hol találjuk most ezt a követ, szilánkosra zúzza a gyógyulófélben lévő karját. - Raven nem, én viszont látom azt az önelégült vigyort a pofáján, amivel John felkészül a látványra.
*Értetlenül és sértetten nézek Denisovra, mikor kijelenti, hogy innom kellene _már_a reggeli órákban. Tényleg ennyire karótnyelt lennék? Na ne mááár! Vagy csak a mai napra vonatkozott és azért, mert ő már tud valamit, amit én még nem. Baszki! Ma sem megyek ép kézlábbal haza? Ezek után meg pimasznak titulál, pedig csak kedves voltam. A franc se érti ezeket a mai öregeket. Biztosan gondolatolvasó is, mert az ellenkezőjét vágja vissza hozzám. * -Akkor mi mondatta? *Mosolyogva érdeklődöm, de aztán az örömködés marad az ajándék miatt. nem számítottam rá, főleg nem erre, mondjuk másra sem. Ha ki kellett volna találnom, nagy bajban lettem volna, mondjuk csak a fityegőre tudtam volna gondolni, vagy piára. Egy töltényes nyaklánc viszont már ékszernek minősül és apukám azt mondta, ékszert csak olyan férfitól kaphat az ember lánya, aki a családtagja. Denisov persze biztosan nem ismeri ezt az íratlan szabályt, viszont a lánykérésre vonatkozó kérdésem előtt már nincs akadály. * -Maga szerint rám hasonlítanának? Jobban örülnék ha inkább magára. Meg rám is egy kicsit. Okosak lennének és erősek. *Vigyorgok rá a végén és kacsintok is, mert újabb pimaszsággal traktáltam, az ő jellemzése csak ezek után tudatosul hiú női lelkemben.* -Tényleg szögletes fejem van? *Körül is nézek tükröt keresve, de messze van. A szemközti falon, mely jelzi az összes olyan adatot amire az ember kíváncsi lehet a Dominiumon. Csak magamat nem látom benne, mert a szög nem teszi lehetővé. A Denisovtól kapott másik ajándék mindettől függetlenül kerül gyors elfogyasztásra, és társam nem véletlenül koppint képletesen az orromra. Nem is hagynám neki. * -Maga már ilyen öreg? *Tátom el a számat és a szemeimet is, hogy kellőképp érzékletes legyen a rácsodálkozás, jóllehet teljesen tisztában vagyok a korával, meglepődne, hogy még mi mindennel. Csak húzom az agyát, ahogy szoktam, hogy érezze a törődést. A karomon lévő rögzítőről is megosztok egy-két tulajdonságot, mielőtt még bemutatót tarthatnék belőle. Még a viszketést is elfelejtem….* [Hol a Dominiumon?] *Mire magamhoz térek, Denisov már túl van egy s máson, azonban én csak annyit tudok, hogy ott van mögöttem, nem kevésbé jobb helyzetben. Belőlem már csorog a víz ami felébresztett, és rögtön utána a szám sarkából is megjelenik egy kis vércsík, násztáncot járva a vízzel. Érzem az ízét a számban, mindig is utáltam, bár gyerekként jobban oda voltam érte. A bátyám sokszor gúnyolt vámpírnak, mert ha felhorzsoltam valahol a bőrömet és el is értem, mindig lenyaltam. Ha elvágtam az ujjam, szintén. Mostanra viszont csak rosszat jelentenek, a sérülések már nem horzsolások és nem a Dominium padlója vagy anya konyhai kése okozza azokat. A hangulatomat nagyban befolyásolja az is, hogy a pasi az arcomba fröcsög, és kurvára büdös a szája. Kap az én nyálamból is, hogy legalább legyen rajta valami osztályon felüli parfüm is. Felkészülök a következő ütésre, közben a kezemet igyekszem kiszabadítani a bilincsből, remélem, hogy ha sikerül elhajolnom a a pasi keze elől, nem fejelem le Denisovot. Osztok-szorzok és kiszámítom, hogy Denisov amennyivel magasabb nálam még ültében is, legfeljebb a nyakát vagy a vállát találhatom el, az meg csak nem olyan kemény, mint a feje. Erre azonban nem kerül sor. A pasit leállítja egy másik, akit még nem láttam, lévén ő Denisovot boldogította a feltételezhetően rusnya képével. Rövid életű „szabadságomat” kihasználom, körülnézek. Tudnom kell hol lehetünk. Számításba véve azt, hogy a két eszméletlen testünket nem vihették messzire észrevétlenül, nem lehetünk messze a rendelőtől. Vagy a harmadikon vagyunk egy raktárban, vagy a műhelyszinten és én mindkettőt nagyon jól ismerem. A berendezés csekély és szegényes, ládákat látok, szürke fémfalakat, így a másodikra tippelek ahol a műhelyek vannak. Oda viszont csak megfelelő jogosultsággal lehet belépni. Megint valami fejesnek a levesébe pancsoltunk bele baszki? * -Akar a franc mesélni. Egyébként sem tudom milyen kőről van szó. Van épp elég a Perdán, ha nagyon oda teszi magát még a botanikus kertben is talál párat. *Fogaim között szűröm mérgesen a szavakat, száműzve megfeszített karomból és felhasadt számból a fájdalmat. Ha sikerül megtalálnom Denisov kezét, megszorítom….fogalmam sincs miért. Nem kapok vérszemet attól, hogy leveszik rólam a bilincset és ahogy a pasi mondja, vigyázni fognak. A baj csak az, hogy sérült vagyok és így van egy gyenge pontom. Ők is tudják. * -Denisov! Most mindenemet odaadnám egy lehetetlen tervéért. *Az utolsó szó már a pasi kezétől fojtottan hallatszik. Meg sem próbálok ugrálni, de ha akartam volna sem megy. A torkomra forrt kéz erős és érzékeny ponton érint, és erős a gyanúm, hogy nem véletlenül fogta le az ép karomat, csak azt. Kisvártatva megtudom. * -Héééé! Basszamegmagahörcsögképűszarkupac! Megnepróbálja! *Hadarom még mindig fojtottan és így nem is igazán teljesedik ki a fenyegetés, még sikítani sem tudok, pedig a hely nem hangszigetelt. * -Okéoké. Engedjen el és adja oda a pda-mat. Nem tudom elmondani, de megmutathatom. *Csak adjanak egy esélyt, bár még nem tudom mire. Idő kell, sok idő, vagy kevés, csak legyen valamire lehetőségünk. Azonban míg Denisov bilincsben van, én édeskevés vagyok ide. * -Ja, és hol a flaska? Innom kéne, kurvára innom kellene. *Nem mintha tényleg hiányozna most egy korty ital, de kéne a flaska, egy pár szabad kéz és láb, meg a pda-m. *
Relatíve régen láttuk egymást, de azért annyit még én is észreveszek, hogy ma különösképpen harapós hangulatában van legkedvesebb társam, melyet talán csak a hamarosan átadásra kerülő ajándékaim csillapítanak némiképp. Mivel szociális szinten nem voltam, nem vagyok és nem is leszek túlfejlesztve idefönt, a nem valami fejlett Földi letapogatóimmal azért még én is észlelek egyet, s mást a környezetemben és mi tagadás nehéz nem észrevenni egy nem valami jókedvű Ravent. - A látványa, mely szokatlan számomra, ám van itt valami, amivel remélhetőleg jobb kedvre tudom deríteni. - ezen a ponton még nem tudom, de szerencsémre vagy akár fogalmazhatunk úgy is, hogy szerencsénkre ez a zordnak indult szituáció kezd mosolygósabbra fordulni miután egyre másra kerülnek elő a zsebeimből a fájdalomenyhítő látogatóajándékok. - Állj, állj, álljunk meg egy pillanatra. - mímelek némi zavartságot, sőt a hatás kedvéért még az egyik szemöldökömet is magasra futtatom, mielőtt folytatnám. - Magácska mióta tartja magát erősnek? Mert, hogy én okos vagyok, ahhoz nem férhet kétség, node, hogy ön erős lenne? Legfeljebb azzal a sínnel a karján. - kacsintok én is a jellemzés után vigyorogva, értem a tréfát, a szögletes beszólásom viszont még csak most kerül feldolgozásra a vezérlőegységben. - Persze, de nem ám holmi közönséges szögletességre gondoljon... különleges élekkel rendelkezik, egyenesen négyszögletes, mint anno a földi processzorok. - ugratom továbbra is, de a kellemes hangulat akkor hág csak a tető fokára, mikor a laposüveg is előkerül zsebem rejtekéből. - Most mondja meg... - bólogatok némi színészi tehetséget megvillantva, majd hozzáteszem a jó hangulat fenntartása érdekében. - de azért még működik minden, aminek működnie kell. - nevetem el magamat, mert tudom, hogy az efféle viccek ülnek Ms. Sogtware-nél.
[Előbb vagy utóbb kiderül, hogy hol a Dominiumon]
Nehéz leírni, hogy mit érzek a jelenlegi helyzetünkben. Itt van három megtermett férfiember, akik úgy sejtem egykoron a hadsereg kötelékében szolgálhattak, aztán valamiért kiebrudalták őket akkori pozíciójukból, viszont nem találva a helyüket máshol, a sereg közelében maradtak és ebben a műhelyben kezdtek el dolgozni. Nincs túl masszív alapja gondolataimnak, de azt azért tudniuk kellett, hogy ezen a helyen ebben az időben nem lesznek, itt nyugodtan kínozhatnak minket, mert senki sem fogja őket zargatni, zaklatni, valószínűleg tisztában vannak azzal, hogy kamera sincs, ami figyelné őket, vagy, ha van is, már rég elintézték őket. Hangok kizárt, hogy kiszűrődnének innen, vagy, ha mégis, könnyen rá lehet fogni egy-egy megmunkáló gép járatására, mert, ha már ekkora kalapács, csavarkulcsok és mindenféle kisebb-nagyobb fémszerkezet is helyet kapott itt, valamiféle műhelyben lehetünk. Gondolataimba viszont nem egy újabb erőfitogtató ütés ránt vissza, hanem az, hogy nem velem, hanem inkább társamra vetül a figyelem, ha már volt olyan botor, hogy olyat tett, ami erősen sérti ezeknek a marháknak az egóját. - Hey, hagyják a lányt, ne velük keménykedjenek, nagyfiúk... próbálkozzanak inkább velem, ha elég ügyesek talán megered a nyelvem... - szólok a közelemből elsétáló John után, de mintha csak a hűvös félhomálynak szövegelnék, mert nem érkezik reakció a mondatomra. Vészjósló és utálom az efféle helyzeteket, ezért ki kell találnom valamit, méghozzá azért, mert ezek a semmiháziak képesek és agyonverik az öntörvényű Ravent, aki bizonyára halálra van rémülve ettől az egész helyzettől. A lábaimmal semmit sem tudok kezdeni, nem hagy semmiféle mozgásteret a kötöző anyag, mellyel körbecsavarták, csupán megfeszíteni tudom, de az nem elég ahhoz, hogy szétpattanjon. A kezeimen lévő bilincs az, ami megoldást jelenthet, mert bár szorosabbra húzza a mágneses karperecet az erőltetés, valahogy mégis ezt az utat kell erőltetnem, akár még azon az áron is, hogy megrepednek a csontjaim. - Eddig engem nem győzött meg arról, hogy semmit sem tud... azt hiszem attól azért nagyobb dolgok történtek a Tűzvölgyben, mintsem ne tudjon egy ilyen lényegi dologról. A területre érkezett katonák közül majdnem mindannyian odavesztek, a túlélők meséje erősen zavaros, de egy valami feltűnt. - pördül a planetológus elé Rosa testvére, hogy végre szemtől-szemben is lássák egymást. - Méghozzá az, hogy maguk ketten feltűnően védik egymást a jelentésben. Nincs hiba a leírásban, nincs félreértelmezhető mondat, mellébeszélés, vagy zagyválás. - rázza meg a fejét, de folytatja, miközben Hector már idegesen pörgeti meg jobbjában a kalapácsot. - Maguk ketten összebeszéltek, nyilvánvalóan rejtegetnek valamit, de én tudom, hogy mit. Az igazságot a testvérem haláláról. De nem kell már sokáig várnunk, rövidesen minden ki fog derülni. Az is, hogy mi történt valójában és az is, hogy hol van ez a rejtélyes kő, amiről szó van a jelentésben. - halál nyugodtan bólogat párat a lány előtt, majd egy kedélyes mosoly láttatása után sóhajt egyet és büdös szájú, betört orrú társa, Hector felé fordul. - Törd el a karját... - miután a férfi nem kap kielégítő választ a kérdésére, döntéséről tájékoztatja a viszkető tenyerű hóhér haverját, aki vicsorogva gyűjt erőt karjába. John hajthatatlan hiszen mikor Raven PDA-t kér, sőt, már-már időnyerés címén könyörög egyért, mintha elengedné a füle mellett. Mindezt azért, mert tudja, hogy a közös munka érdekében engedni kell „kollégái” vágyainak is. Szóval rossz hír, de bármit is mondott volna, ha pontosan a kő lelőhelyének koordinátáival rukkol elő, mindenkit meglepve, a kalapács akkor is lesújtana… meg, ha másra nem is, akár egy kézzel is lehet nyomogatni a PDA-t. - Legyen erős, Raven, most legyen nagyon erős! - fejemet elfordítva próbálok némi bátorítást adni, miközben fogjuk egymás kezét mindaddig, míg a bilincsét ki nem oldják. - Ne bántsátok a lányt, vagy mindenkit megölök... - dörrenő hangomra az eddig csak némán figyelő Davis felkapja a fejét és akár egy egykoron földi életet élt hiéna, éles és magas vihogásban tör ki. - Nyugodtan sikolthatsz, a környéken garantáltan senki sem hallja meg. - pöcegödröket megszégyenítő közeli lehelete után a magasba emeli a szerszámot és annak rendje és módja szerint lesújt a sínben lévő kezére Ravennek. Nem hibázik, mondhatni csont nélkül betalál, utána a biztonság és a sikeresség megerősítésének kedvéért még egyszer rávág az időközben elreccsenő tartósínre.
Gurítás tíz oldalú kockával kartörésre:
Nikolai Denisov carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-4: A sín amennyire tudja, megóvja a használóját az erőteljes behatásoktól, az alig összeforrt csontja egy másik ponton ugyan megreped, de nem törik el.
5-9: A vaskos merevítő sín az első ütés után megadja magát és a második már színtisztán Raven vékony karját éri, ami ugyanazon a ponton töri el csontját, ahol az erősödés útjára lépett a korábbi eset után.
- Na most már sikolthatsz, háááá!!! - üvölti a pokoli fájdalmakat átélő lány arcába Hector, aki mindamellett, hogy egy beteg, szadista állat, aki élvezi, hogy másoknak fizikai fájdalmat okozhat, nem rest végignyalni undorító nyelvével Raven száradó félben lévő arcát. - Húúú, ezaz, kezd beindulni a buli!!! - kiáltja a művelet után és elfordulva a szenvedő nőtől mindkét kezét a magasba emelve élvezi ki azt a földöntúli élvezetet, amit most magának okozott ezzel.
- Lélegezzen Raven, az a fő, hogy lélegezzen, ne hagyja el magát, maradjon velem! - beszélek hozzá, hogy hallja a hangomat, nehogy elájuljon a fájdalomtól, fent kell tartanom valahogy a koncentrációját. - Nos, Denisov Közlegény, hallhatja, hogy milyen árat fizet az, aki nem beszél. - érkezik vissza a szemem elé John, kinek kezében már nem a PDA van, hanem egy fémmunkáláshoz szükséges kis gépezet. Kinézetre, akár egy pipa, melynek végére egy tartály van felhelyezve, igazi kis egykezes szerkezet, de amilyen jelentéktelennek tűnik, olyan veszélyt rejt magában. - Újra felteszem a kérdést, Közlegény... - miközben elém lép, hanyag mozdulattal fordít el egy csapot a szerkentyűn, mire annak végén lángcsóva jelenik meg. Nem túl hosszú, de annál fényesebb és veszélyesebb. - Hol találjuk a követ, amelyről a jelentést író beszélt? - érdeklődik nyugodt hangon, míg beállítja a megfelelő hőmérsékletet a soron következő beavatkozáshoz. - Szóval? Mit választ katona? Elárulja, hogy hová rejtették, vagy vállalja a következményeket? - bunkó képén még a fennhéjázó vigyor sem áll jól, de hiába próbál ijesztgetni azzal a szarral, eszem ágában sincs tárgyalni ezzel a féreggel.
*Kezdek jobb kedvű lenni, Denisov igazán kitesz magáért, nem sértődik meg, inkább rátesz még egy lapáttal a bókokra. Elmosolyodom, de a mosoly már az ajándéknak is szól. Már maga az, hogy gondolt rám, de a pia azért mindig jól jön. Főleg egy orvosi rendelőben, mert mi tagadás, nem Denisov látványa miatt vagyok csípős, csak rajta töltöm ki a frusztrációmat. De az ajándékok megenyhítenek, szépen folyik a diskurzus, csak egyszer akadunk meg, vagyis inkább Denisov. Nézek is rá még mindig vigyorogva, hogy vajon most ebből mit fog kihozni, mert biztos vagyok abban, hogy a saját maga előnyére kanyarintja a tartalmat. S lőn! * -Mióta legyőztem egy Fehér gyilkost. *Szemöldök emelgetve dobom be a közösbe a választ. Denisov nem volt ott, nem tudja hogyan sikerült egy tűzoltó készülékkel meglékelnem az Aquillon legnagyobb fenevadát, nem is kötöm az orrára a részleteket. A következő megjegyzésével mégis engem tart okosnak, mert kockafejnek titulál, noha ezt a jellemzést nem teszem zsebre, azért nem is sértődöm meg. * -Micsoda szépítés. *Bólogatok és elismerően pillantok rá, mert bár korábban nem votl a szavak embere, mostanra sokat tanult tőlem. Gondolatban meg is veregetem a vállam és két kézzel fogadom a gratulációt. Azonban én sem maradok el a méltatásban, épp csak a másik irányt választom, a korával csipkedem, fel sem veszi. A válaszra nevetek, aztán gyorsan ki is illan a fejemből az egész jelenet, mert mindketten le leszünk kapcsolva. Pontosabban a fejünkben kapcsolták le a villanyt. *
[Lehetne előbb, hogy hol a Dominiumon?]
*Ébredésem nem éppen a kellemes kategóriába sorolható, ennél még egy fék nélkül átmulatott éjszaka után is jobb színben kelek fel az ágyból, a különbség azonban másban is megtalálható. Az ágyamba nem ömlik bele a víz. Hűvös van, de a fogaim még nem vacognak és a hőérzetem sem csökken, mivel a helyzet több mint forró és nem a romantikus felhang miatt. azt még nyomokban sem lehet találni, jóllehet minden adott egy extrém szexhez. Nem hagyom magam, bár a lehetőségeim jócskán korlátozottak. Beszéltetnem kell őket, azzal időt nyerek, vagy magamnak vagy Denisovnak. Eddig mindig szabadok voltunk bármibe is keveredtünk, most kicsit más a helyzet. Szorongató. * -Mert bunkók voltak. *Vetem a szavai közé a véleményemet, és ez többé-kevésbé igaz is. Biztos voltam már a legelején abban, hogy Taylorék nem tudnak majd összefogni a tesómékkal, de szerencsére nem az ellenállók látták a nagyobb kárt. * -Az eszébe sem jutott, hogy mindketten az igazságot írtuk? *Nem, hát persze, hogy nem jutott eszébe. Az igazság az, hogy én védtem Denisovot, mert nem akartam, hogy bajba kerüljön. Szerencsénkre volt elég időnk az ellenállók Nemesisében ücsörögve megbeszélni, mire a mentőcsapat értünk jött. Mit ne mondjak, nem volt kedélyes csevegés a hullák társaságában. Végül kiderül, hogy kinek a testvéréről van szó, bár a pasi nevét nem hallottam, mert akkor még ki voltam ütve, gyorsan összerakom a képet, nem mellesleg hellyel-közzel ismerem a halottak családi állapotát is. Rosának azóta utána is néztem, mert annyira akarta azt a követ, Denisov meg azt hitte, valakivel összejátszik. * -Már el van törve. *Jegyzem meg nyeglén, kicsit emelve a karomon, hogy a kesztyűm alól kilógó sín látszódjon, noha a vérző orrúra elég nagy benyomást tettem vele. Nem hiszem, hogy megteszik, csak fenyegetőznek, ezért is kelek ki magamból, majd dobom be a „megmutatom” szöveget. Elismerem, hogy van csoda kő és azt is, tudom merre találják, de nekik ez kevés. S még mindig nem hiszem el, hogy megteszik. * -Denisov, ezzel nem segít! *Kicsit mérgesen, kicsit félve….na jó, mondjuk úgy, hogy beszarva kiáltok rá, de amikor mindenkit halállal fenyeget miattam, na már akkor nagy szemeket meresztek. Ezek tényleg megteszik. * -BASSZÁK MEG, MONDTAM, HOGY SEGÍTEK, AKKOR MIA FRAAAAAA! *A hangom elakad amikor a kalapács lesújt és a fülemben visszhangzik ahogy a fém eléri a karomat védő sín anyagát. Tompa puffanás és még egy, a fájdalom fáziskéséssel ér el, előtte még érzem ahogy a csontom reped. Vagy hallom, franc tudja már. A vastag kesztyű és a rögzítő sín elég ütős védelem, ezt a két csapást nem bírta volna ki a csontom ha nincsenek rajtam. Ripityára törött volna mindkettő és még egy perdai gyógyító is lemondott volna rólam. * -VVVVVÍÍÍÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍ! VÁÁÁÁÁÁÁÓÓÓÓÓÁÁÁÁÁ! KITÉPEM A NYELVED ÉS FELDUGOM A SEGGEDBE HORPADT ORRÚ! BASSZAMEG. TE BETEG ÁLLAT! *Nézem a fickót és földöntúli örömöt látok az arcán, majd` elcseppen a nyála élvezetében, én meg rájövök, hogy bármennyire is fáj, pont azt élvezi. Végignyal az arcomon. Perverz rohadék. Ráharapok a nyelvemre, ugyan az akaratlanul legördülő könnyeimet nem tudom elrejteni, de összeszorítom a fogaimat. A homlokom gyöngyözik, egyszerre van melegem és fázom, az adrenalin pedig késve ugyan de dolgozni kezd. Ki tudja még mit tartogatnak nekem vagy Denisovnak. Félek. Cseng a fülem, az ájulással küzdök, de valahonnan a távolból, ami csupán csak két lépés lehet, hallom azt a furcsa hangot ami nem sok jót jelent. * -Ő….nem tudja. *Hebegem remegő ajkakkal, fogaim között szűrve a szavakat. * -Csak én……mondtam, hogy….a pda-mon van. *Csak abban reménykedem, hogy Denisovnak van ötlete, vagy végre odaadják nekem a pda-t, vagy ami a legvalószínűtlenebb, jön valaki és segít. Olyan nincs, hogy az én sikításomat ne hallotta volna senki. *
Ahogy nekem azonnal feltűnik beszélgetőtársam rossz hangulata, úgy ő gond nélkül kifigyelheti, hogy mennyire küzdök ebben az új, magamra erőltetett, beszédes szerepben, amit láttatok. Tudom, hiszen jó szeme van az ilyesmihez. Nekem meg Ravenen kívül gyakorlatilag senkim sincsen, akiben megbíznék, na olyanból meg a lányon kívül egy sem, szóval nem adhatom mindig a már jól ismert hűvös énemet, hébe-hóba azért előrukkolhatok egy kis időre valami újdonsággal is. - Igen... - válaszolok egy másodperc erejéig elmerengve, mintha nekiláttam volna az előbb némiképp elgondolkozni a már rég hallott storyn - mintha hallottam volna valami dominiumi legendát arról a Fehér gyilkos leteperésről, de szerintem csak pletyka, semmi több. - vigyorodok el, tovább húzva a "beteget", bár tudom, lassan az életemmel játszok, mert, ha az a rögzítő sínbe tartott kar elsül, kereshetem a szétszóródott fogaimat a sürgősségi padlóján. Az ellátó járólapján azonban nem a fogaimat, hanem az egyensúlyomat kell hamarosan megtalálnom, de a művelet sikertelenül zárul és egy ismeretlen helyen, jól irányzott ütésekkel fújnak ébresztőt nekem.
[Egy félhomályos, savanyúszagú-kenőanyagbukéval átitatott, javítóműhely-féleségben a Dominiumon]
- Az igazságot? - csípi el John a mondat lényegi részét, amit megragad és nem ereszt. - Ha az igazságot írták volna, most nem lennének itt. Azt hiszik, csak a maguk jelentését olvastam, azt gondolják, hogy teljesen véletlen, hogy a túlélők közül pont maguk azok, akik itt vannak? Úgy vélik, itt lennének, ha a valóságot, ha az igazságot írták volna? - karba tett kezekkel teszi fel a költői kérdéseit Raven-nek még az előtt, hogy az erőszak-perverz büdös szájú kopasz embere nekiesett volna a kalapácsával merő önös élményszerzés címszóval a lány karjának. Az engedély megkapása után teljesen mindegy, hogy a planetológus mivel próbálkozik, a kopré zenét akar, méghozzá csontzenére vágynak a fülei, ezért nem törődve a külvilággal, főleg nem a szenvedő fél hangjával, átszellemülten, szinte remegve a boldogságtól méri be a súlyos szerszámmal a célterületet, ahová kétszer is lecsap. - Ezaz, ordítsd csak, te lotyó, megérdemelted, sőt, hamarosan többet is kapsz, csak várd ki a végét. - hangjában az eufórikus élvezet, a korábban elszenvedett orrba vágásból eredeztethető düh és a reményei szerint hamarosan bekövetkező egyoldalú örömszerzés furcsa egyvelege hallatszódik ki, mely után Raven elcsukló szavainak érthetetlensége hergelik fel. - Mi? MIII??!! Ne motyogj, hanem úgy dumáljál, hogy értsem!! - hajol közelebb, miközben a kalapácsot a földre dobja és a keze ügyébe keríti az eddig a belső zsebében, rejtve lévő Pörölyét, amit nem rest a lány álla alatt a nyakához nyomni. A hideg fémcső nekinyomódik a nyak lágy résznek, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség érzete minden bizonnyal erős megpróbáltatásnak teszik ki az újból elroppantott karú nő idegrendszerét, aminek a vége egy csattanás a visszhangos helyiségben. Majd még egy és végül egy harmadik is, ami után jóízű röhögésben tör ki előbb a kopasz, majd Davis is felvihog a maga hiéna módján. A félelmetesnek ható csattogást az üres forgótárba csapódó ütőszeg hangja hallatta, ami egy halálára váró embernél addig még soha nem tapasztalt érzéseket válthat ki. - Jól érthetően azt mondta, hogy egy nagy lapaj strici vagy, akinek szét fogom rúgni a valagát! - szólok közbe, mire az "urak" öncélú vihogása hirtelen abbamarad és a megszólított fél összevont szemöldökökkel méreget. Bár nem látom a rút pofáját a mögöttem lévő két semmirekellőnek, de valahogy így tudom elképzelni az ábrázatukat jelen pillanatban. - Talán valami bajod van, hogy csak nőket tudsz bántani? Gyere ide na, és rendezzük ezt férfiként, mutass már valamit... - próbálom magamra terelni a figyelmét, ami úgy látszik sikerül is mert a hangokból ítélve néhány fürge mozdulattal az eddig üres forgótárat megtölti a fityegő nélküli fegyverbe passzoló töltényekkel. - Na várj csak, mindjárt mutatok én neked valamit. - bár hátul nincsen szemem, de szinte már látom, ahogy feldúlva megteszi azt a néhány lépést, ami elválaszt minket a szemkontaktustól. - Hector!!! - csattan fel John és úgy látszik hangjának nem csak öblössége, hanem súlya is van, mert akármennyire is szeretne, a kopasz arc Raven előtt-mellett marad nevének kimondása után.
Miután John átveszi a szót érzelmi kilengéseken átesett cimborájától és beállítja a következő kínzóeszköznek a megfelelő hőfokot, válaszolok a kérdésére. - Túlesnénk végre ezen? Nem érünk ám rá egész nap. - utálom mikor a magát okosnak gondolt gonosz túlon-túl sokat pofázik, vagy filozofálgat a nagy semmiről, és ez a John Rivers ebből a szempontból egy az egyben olyan, mint a testvére volt. - Rendben, Nikolai, maga választotta a szenvedés útját. Akkor, hát megkapja. - hanyag mozdulattal veszi le a hosszú felsőruházatát, ami után láthatóvá válik a csuklójától egészen a nyakáig egykoron súlyosan összeégett balkarja. Rettenetes látvány, bár, ha a dramaturgia miatt mutatja meg ezt nekem, sokra nem megy vele. Sem szánalmat, sem rettegést nem vált ki belőlem, de ő láthatóan nagyon küzd azért, hogy féljek tőle. A már így is megtépázott, egykoron szebb napokat is megélt, elegáns, beteglátogató ingemet, melyet erre az alkalomra vettem fel egy erős mozdulattal a nyakánál megtépi, majd nem várva tovább a válaszomra belekezd a kínvallatás következő szintjébe. A kezében lévő lángvégű szerszám, amint a mellkasomhoz ér, égetni kezdi a bőrömet, vele együtt az alatta lévő szöveteket, a húst és izmokat, melyeknek együttesen sercegő hangja, az elevenen égő hús szaga és a fájdalom, melynek mindezzel járnia kellene, elhozná azt az örömöt számára, ami elégtételt jelentene neki azért, amiért nem voltam és vagyok hajlandó tárgyalni vele. A várt hatás azonban elmarad, nincs ordítás a részemről, nincs látványos szenvedés, csak koncentráció, persze nem a lassan mozgó lánghegy okozta fájdalmat próbálom elviselni a magam módján, hanem a bilincs szorításával szembe menve, nem kímélve csuklóimat, megpróbálom egyszerűen eltörni és lerázni magamról a béklyómat. Valószínűleg nyugodt perceimben nem lennék képes akkora erőt egyetlen ponthoz mozgósítani, mint amekkora ennek a karpercnek az eltöréséhez szükséges, ám ezek a gazemberek Raven bántalmazásával tettek arról, hogy mindez másként legyen. John képéről az önelégült vigyor az eredménytelenség az értetlenség miatt szépen lassan leolvad, és mire a mellkasom összeégetésének a végére ér, a vigyor helyét vicsorgás váltja fel. - Ez nem lehet, ezt senki sem... - rázza meg a fejét alig láthatóan a fickó, mire hitetlenkedése közepette elemeli a kezében tartott szerszámot az erősen viseltes felsőtestemtől. - Mondtam, hogy elkaplak titeket. - jelentem ki újfent a korábbi jövendölésemet, melyet sem akkor, sem most nem hisz el a nagyérdemű. - Ahhoz előbb el kellene oldoznod magadat. - próbál ismét fölénybe kerülni, de alig ér a mondata végére, a néhány másodperccel korábban szétroppantott mágneszár megszünteti a kapcsolatot a bilincs két pontja között, ezáltal kezeim szabaddá válnak, melyeket fejem mellé emelek, mintegy eleget téve az előbb kimondott kritériumának. Az események ettől a ponttól kezdődően a szemszögemből nézve, felgyorsulnak, az övékéből viszont szinte követhetetlenné válnak. Szabad bal kezemmel elkapom a jobbjában tartott eszközt, míg a jobbomat ökölbe szorítom és olyan jobb egyenest küldök az orra felé, ami elől nem tud félreugrani. A villámgyors öklöm eléri az orrát, ami abban a pillanatban betörik, az erőhatás miatt pedig teste tehetetlenül lendül hátra, miközben elereszti a jobbjában tartott kínzóeszközt. Mire Hector észleli, hogy baj van és az immáron töltött pisztolyt megpróbálja rám emelni, hogy célba vegyen, már késő. Egy fél fordulat után, a kezembe került szerszámmal eltalálom Pörölyt tartó kezét, de úgy, hogy legalább három ujját eltöröm vele, mikor kitérítem a mozdulatát és egyben kiütöm a kezéből a forgótáras fegyvert, ami így Raven közelében landol. Mivel Davis reagál a leglassabban a villámgyorsan történő eseményekre és még a pisztolya után kotorászik, van időm célba venni és egy erős mozdulattal a szeme közé küldeni tűzszerszámot, amit az utóbbi időben mindenre, csak éppen rendeltetésének megfelelően nem használtunk. - Na most vihogjál! - jegyzem meg félvállról, látva a sikeres homlokon vágás után hátast dobó fickót. Kihasználva a pillanatot, hogy az elrablóink közül mindegyik a földön fetreng fájdalmában, a lábaim összekötésére használt kötözőt úgy tépem el, mintha cérnával tekerték volna körbe őket. Elkapom az erősen kérdéses állapotban lévő Raven-t, mielőtt a földre zuhanna - Vegye fel a pisztolyt a padlóról. - rábízom, hogy ép kezével begyűjtse a hozzá sokkal közelebb lévő Pörölyt, majd a vállamra kapom és sebes léptekkel a műhely belseje felé rohanok, hogy fedezéket találjak az ottani fémládák és dobozok rejtekében. - Ez a rohadék eltörte három ujjamat... megölöm... Hallod?!!! Meghalsz!!! Neked annyi, te rohadék!!! - a leggyorsabban Hector kapja össze magát úgy, ahogy, aki fájdalmas arccal tapogatja az eltört ujjait, közben persze verbálisan mondja a magáét. - Szedjétek már össze magatokat! Innen nem léphetnek meg csak úgy. Kelj fel, Davis! - próbálja gatyába rázni a kiütés közeli állapotukból egyelőre csak tántorgó embereit a vérzőorrú Rivers. - Hogy... mégis hogy lehet ilyen eszelősen gyors? Mégis ki ez, ki a fene ez az ember? Nekem senki sem mondja, hogy egy mezei Közlegény. És akkor ki a nő? Valami szuper katona ő is? - a vérző fejét tapogató Davis legszívesebben most bárhol lenne, csak itt nem, de ez a sikló már elment, ezt a játszmát végig kell játszania akkor is, ha időközben megváltoztak a játékszabályok. - Fogd be a pofád és arra koncentrálj inkább, hogyan kapd el őket, ha már sikeresen kicsúsztak a markunkból. - löki odébb köpcös társát, majd szúrós pillantással réved a félhomályba, ahol eltűntünk. - Különválunk, Davis, te menj az ajtóhoz, ha meglátod őket nincs duma, nyírd ki őket. Hector, a gépekhez, én hozom a meglepetést. - adja ki az utasításait John, ami után támolyogva, de megindul mindenki a maga útján.
*Denisovnak az a szerencséje, hogy ajit hozott nekem, különben már szétcsesztem volna az agyát verbálisan. Egyébként sem olyan, hogy direkt, élvezetből bosszantson, mármint az meg van de tudom, hogy szeretetből teszi. Érezni a különbséget a rosszakaróim és Denisov poénjai között. Előbbieké a leggyakrabban lepereg, figyelmen kívül hagyom, vagy a másik végletet vetem be, nagyon megbosszulom. Denisovval csak évődünk, ez szórakoztat és mindig sikerül a legpocsékabb hangulatomból is kirángatnia, de hát mire valók a társak, ha nem erre? * -Francokat pletyka, egy kibaszott legenda vagyok Denisov! *Kissé eltúlzom, ahogy az emlékeim is módosultak kicsit arról a küldetésről, főleg a végéről. Egy kicsit örültem, hogy lekerülhettem az Imperiumról, csak magát az utazást sajnálom, szeretek a végtelen űrben hajókázni, annak is meg volt a maga feelingje. Valószínűleg a most történtekről is egészen más emlékeim lesznek….ha egyszer vége lesz. Ez aznban meg sem fordul a fejemben, amikor elsötétül a világ.* [Így már pontosabb – szarban vagyunk a Dominiumon]
*Nem fogom a pasival megosztani a teljes igazságot, így is be van ránk rágva, ha megtudja, hogy Denisov marka szorította el Rosa torkát az éltető levegőtől, még kicsinálja nekem a kedvenc és egyetlen társamat. Maradok hát a hivatalos verziónál, mert hát miért is ne lehetne az az igazság? Másnak nem tűnt fel, Denisovot nem vonták kérdőre, minket nem hallgattak ki. Mégis honnan a picsából veszi ez az agyhalott, fröcsögő nyálú istenbarma, hogy nem Rosa hívta ki maga ellen a sorsot? * -Tudom, az igazság mindig fájdalmas, de hát ez van. *Válaszolom nyeglén, abban a tudatban, hogy mindkét verzió az lett volna Rosa tesójának a számára. Az egészben neki mégis a kő hiánya tűnik fel, az kell neki, semmiben sem különbözik a húgától. Az sem nyugtat meg, hogy nem ezzel vívtam ki az ellenszenvet és még csak nem is azzal, hogy szemen köptem a másik pasit, neki eleve szadísta hajlamai vannak. Akárcsak McG-nek, bár ő legtöbbször másra bízza a piszkos munkát. Hamarosan a sikításom tölti be a tág teret, a falak visszhangozzák egy ideig, aztán elhal az is. A csend azonban nem telepedik ránk, mindhárman, felváltva szövegelnek. Hector, most már ezt is tudom, élvezkedik, épp ezért igyekszem befogni a számat, bármennyire is kikívánkozik még egy csokornyi sikítás és nyöszörgő szenvedés, a fájdalom gyötrelmeit visszanyelem. A másik pasi, Rosa bátyja Denisovot győzködi, úgy sejtem valamilyen forrasztóval fog nekiállni leolvasztani Denisov bőrét a csontjairól. Túl sokszor hallottam azt a hangot amikor apával voltam, hogy meglessem mit dolgozik. Az emlékek azonban nem tudják átvenni a jelen helyzet helyét. * -Ő nem tudja. *Ismétlem hangosabban, bár még ez is kimeríti a halk szó fogalmát. Tervet kovácsolok magamban, azonban a pasi ezt kettévágja azzal, hogy a nyakamhoz nyomja az eddig a kabátja alól kidudorodó pöröly csövét. * -Ha megöl, sosem tudja meg….*A „kő helyét” már nem tudom kimondani, mert kattan a pöröly és csak akkor tudatosul bennem igazán, hogy konkrétan lelőtt volna, ha töltve van. De ki a franc járkál töltetlen fegyverrel? A csattanást hangosabbnak hallom, mint korábban a kalapács koppanását és fáziskéséssel ugyan, de a szívem akkorát dobban, hogy attól jobban megijedek. Kifut a vér az arcomból, érzem ahogy az ajkaim elzsibbadnak a kezem pedig remegni kezd. Hector arca kezd elhomályosulni, de nem hagyhatom Denisovot magára, jóllehet sokra nem megy velem. Előrehajolok, hagyom, hogy a fejem lebillenjen, mint aki elájulni készül, valójában csak azt próbálom elérni, hogy minél több vér maradjon a fejemben, a szívem elég hevesen ver, az adrenalin dolgozik, de ez kevés ahhoz, hogy elnyomja a karomba hasító, lüktető fájdalmat és a félelemét, hogy innen élve nem jutunk ki. Másrészt, mivel elfelejtettek megint lefogni, igyekszem valahogy kiszabadítani a lábaimat a „hurokból”. Már ha van időm rá. Szívesen helyeselnék Denisov „fordítására” ami a szavaimat illeti, de nem akarom magamra vonni a figyelmet, ő megteszi helyettem és Hector felé indul, immár belecsapódik a szaggatott csendbe a tölténytár megtöltése is. Minél előbb ki kell szabadulnom, míg Denisovval vannak elfoglalva, igyekszem de nekem nincs akkora erőm, hogy csak úgy kettétépjem, ráadásul fél kézzel. Kellene a bicskám. Végigtapogatom a nadrágom oldalzsebeit, hátha azt nem kutatták át, s ha megtalálom, nyert ügyem van. Ha nem, akkor improvizálnom kell. A tűsarkú csizmámon – mely tudom, nem éppen akciókra való, de hát nem számítottam arra, hogy egy sima kontrollvizsgálat átcsap total recallba – van elég fémcsat, talán sikerül azzal valahogy elvágnom a leggyengébb pontjánál, az összecsatolásnál, ahol jobban megfeszül. Nem sietek, alapos munkát akarok végezni, ám a hangok és a szagok alaposan belecsapnak az igyekezetem trutyijába. Nem merek odanézni, de nem is hagyhatom, hogy Denisov egyedül vívja meg a harcát. A lábaimat nem sikerült kiszabadítani, de talán így is tudok tenni valamit, hiszen nem vagyok az ülőalkalmatossághoz kötözve. Félfordulatot teszek és páros lábbal igyekszem megrúgni azt aki hozzám közelebb van, mégpedig a térdén. Ha sikerül legalább az ő figyelme rám terelődik, kizökkenti Riverst és Denisov „lélegzethez” jut. Tőle nem hallani kiabálást, belül szenved, mert azért még ő sem olyan szuperkatona, hogy ne fájjon neki, hogy konkrétan lesütik a húst a csontjáról. Kipislogom a könnyeket a szemeimből és lefolyok a székről, mielőtt a lábon rúgott elérne, majd két kézzel kapaszkodom a bokáiba és megpróbálom egyetlen erős mozdulattal magam felé rántani, hogy legalább kibillenjen az egyensúlyából. Ügyet sem vetek a hitetlenkedésre, amit a másik kettő hápog. Megpróbálok aztán úgy fordulni fektemben, hogy a cipőm sarka az általam lefoglalt pasi lábszárába csapódhasson egy újabb rúgással. Hogy mindez sikerül-e az nagyban függ attól, Denisov mennyire gyors és melyikünket látják a nagyobb ellenfélnek. Az biztos, hogy következetesen nem nézek a társamra, később úgyis kiszörnyülködhetem magam maximálisan. * -Hector, John, Davis…Hector, John, Davis…*Mantrázom a neveiket, hogy sose felejtsem el, kin kell majd bosszút állnom. A padlóra koppanó fegyverre azonnal rávetem magam, de lőni már nem tudok, mert Denisov kerül a képbe, neki habkönnyű testem pedig a vállára. Sebaj, ebben a helyzetben könnyebb, ő előreszalad én meg hátra felé nézek. Elengedek egy sorozatot, bár nem könnyű pontosan célozni úgy, hogy a másik kezemmel nem tudom megtámasztanai a nagyot rúgó fegyvert és ez amúgy sem volt az erősségem, de a halálfélelem nagyban motivál. * -Rohadjatok meg, neked annyi te csúszómászó, nyálkás, büdös laflova! *Kiáltom még szinkronban a lövések hangjával, ezzel is leplezve, hogy mi merre is tartunk. Aztán a lövések elhalnak, mikor Denisov letesz valahol egy láda mögött. Csak akkor esik a pillantásom megégett testére és a szám elé kall kapnom a kezemet, rá kell harapnom a nyelvemre, ajkamra, hogy ne kiáltsak fel. A szemeim önkéntelenül gyűlnek meg könnyekkel és nyelek egy nagyot, a kiáltás fájdalmasan szorul bele a torkomba. Denisov kezébe nyomom a pörölyt, hacsak nem vette el előbb, még van benne jócskán töltény és ő most jobban céloz. A „most mi lesz” kérdés is ott áll a sorban a kiáltásom mögött, csak a szemeimmel kérdezem. Mi a terv? Persze ha jól sejtem, nincs. Abból még eddig mindig sikerült kimásznunk. *
Töredelmesen be kell vallanom, hogy hirtelen idejét sem tudom mikor tudtunk egymással az aktuális helyzethez képest nyugodt körülmények között viccelődni. És, ha a jelenlegit helyzetnek lehet nevezni, akkor ez most igenis nyugodt. Egy sürgősségi ellátóban mégis mi érhetne minket a gondtalan évődésen kívül... - Óh, szóval magácska egy legenda? Azért még le szabad ide ülnöm, vagy inkább maradjak állva? - érdeklődök az utóbbi másodpercekben már megszokott mosolygással az arcomon, amit egy kacsintással még képes vagyok megtolni a hecc kedvéért. Tetszik vagy sem, szabad vagy sem a régi-új legendinának, én még az előtt kényelembe helyezem magamat a kényelmesnek egyáltalán nem mondható széken, hogy bármiféle reakciót meghallgatnék a karját tört társam részéről. Ami viszont ezt követően történik, az még annyire sem mondható kellemesnek, mint egy random orvosi ülőalkalmatosság, sőt, ha érezném azt, ami Ravennel történik, azt mondanám, hogy egyenesen pocsék.
[Méteres szarban egy műhely mélyén, valahol a Dominiumon]
Mégis ki a fene képes kétszer egymás után egy egyébként is törött, pontosabban éppen csak gyógyulófélben lévő, sínbehelyezett karra lesújtani? A mögöttem aktívkodók profilját nem volt nehéz dolgom összeállítani. Igaz, a képüket még nem láttam, de elég volt csupán hallani a hangosan nyihogó harmadvonalba terelt idiótának a hangját, vagy épp a szadizva élvező agyhalott haverjának a fájdalom kiváltása okozta mámorát, hogy megállapítsam mégis kik lehetnek ezek és honnan szalajtották őket. A féreg, amelyik magát Johnnak hívatja egy kissé nehezebb falat volt, mert bár a magára erőltetett szerepe miatt próbálta a választékos és nyugodt úriember látszatát kelteni, ám az álarc gyorsan lehull arról, akiből hiányoznak az alapvető színészi kvalitások. Úgy gondolom, hogy ez a „nagyszerű” trió egy egykoron volt harcászati egység visszamaradt bakáiból verbuválódott, akiket valamikor, valamiért feloszlattak, a tagokat pedig rövid úton eltávolították a hadsereg kötelékéből. A mechanika, amit alkalmaznak összeszokottságot sugall, a technika erősen leegyszerűsített, a kivitelezés hemzseg az egyénieskedéstől, ami rengeteg veszélyt hordoz magában rájuk nézve. Amikor a figyelem megoszlik, elvonódik, netán még az egyén is manipulálható a fölényes helyzetében, akkor nem számítanak olyan húzásra, hogy saját csontjaim épségét sem kímélve tesztelem a tökéletesen működő bilincs egyre erősödő szorítását. - El ne ájulj itt nekem, korai lenne még ez az öröm számodra, nem nem, még nem végeztünk. - a földöntúli örömködést követően, melyet az üres csattogtatás okozott számára, gyorsan komolyra váltja, mikor azt tapasztalja, hogy kedvenc játékszere még az előtt szeretne elalélni, hogy ő kijátszotta volna magát. - Na neem, ezt már nem - Raven hajába kap baljával és felemeli a fejét, egyrészt, hogy ne görnyedjen előre, tehát megtartsa a testét, másrészt pedig, hogy maga felé fordítsa és meggyőződjön arról mi is történik itt pontosan. - Azt mondtam ébresztő! - kiált rá a félig-meddig eszméletlen állapotban lévő lányra, akiről még csak nem is sejti, hogy bicska híján a csizmájának csatjával próbálja elvágni az összekötözött lábát fogó zsineget. Hogy a kiáltásnak fizikai értelemben is legyen foganatja, a jobbjában fogott pöröllyel, a nevéhez méltó módon csap le a nő arcára, mely nem is egy helyen felszakad a súlyos fémmel történő találkozást követően. Arccsontja nem köszöni meg ezt a fapados ébresztőt, bár szerencsére nem törik, viszont csúnyán zúzódik a jobb oldala, ami idővel szépen fel is fog dagadni. Az ütés okozta fájdalmat ebben a pillanatban nem sok minden tudja feledtetni, de talán fényt csillant a koromsötét alagút végén az a tény, hogy a csat elmetszi a zsineget, ezáltal a kötés enged a szorításából és hangtalanul omlik a földre, szabad mozgást engedve lábainak. Mozgásunk még csak véletlenül sem lehet tervezetten összhangban, hiszen egymásnak háttal viseljük keresztünket ebben a groteszk szituációban, ám most mégis úgy hozza ki a szerencsénk, hogy szinte egyszerre lendülünk ellentámadásba. Mondhatni egymásért küzdünk, hogy a másikunk a lehető legkevesebbet szenvedjen a válogatott kínzások által, ami azt eredményezi, hogy az ellenfeleket alaposan meglepjük, kiknek figyelmét ezáltal teljesen meg is osztjuk. A páros lábbal elgondolt rúgás sikeres, bár inkább csak zavaró hatással bír mintsem eredményessel, bár, ha azt nézzük, hogy az ellenfél ütemet veszít és nem tudja elkapni a székről időközben lefolyó nőt, akkor mindenképpen sikeresnek mondható. A rögtönzött kimenekítő akció sikeresnek bizonyul és miután vállamra kapom a lányt, még fedezni is tudjuk a visszavonulásunkat egy röpke lövéssorozattal, melyek közül egyik célzás nélkül leadott lövés sem talál el senkit a célszemélyek közül, azért kellőképp mozgásra sarkallja őket. Méghozzá fedezékkereső ugrásra mielőtt a jobb szellőzés érdekében még egy lyukat ütne az alfelükön a tekintélyes méretű Pöröly lövedék. Lábaimat szélvész gyorsasággal szedem, hogy mielőbb eltűnjünk a jótékony hatással bíró félhomályban, melynek látványa talán még félelemmel is eltölti az abszolút domináns helyzetükből kibillenő ellenségeinket. A helyzeti előny nálunk van, lehet talán egy fél percünk is saját sebeink nyalogatására, míg helyrerakják fejükben az új helyzetet és kicsit gatyába rázzák magukat a kalkulálatlanul elszenvedett fizikai sérüléseket követően. - Hadd nézzem... - megérkezve az egyik kettő magasra rakott szállítóláda sor mellé, lekapom a vállamról Raven-t és a "kipingált" arcát nézem meg először. - ...Szép mozdulat, csak nem magán órákat vesz a tudtom nélkül? - miután látom, hogy a szemei legalább sértetlenek, megengedek magamnak némi derűt csempészni a szituációba. - Mielőbb kapcsolatot kell létesítenünk valakivel, ahhoz viszont szükségünk lesz egy kommunikációs eszközre. - nagyjából sejtem, hogy hol lehetünk és ha nem csalnak az emlékeim, akkor itt rakodásra használt gépeket is javítanak és selejteznek, melyekben egész biztos, hogy lapul egy olyan egység, amivel egy a társamhoz hasonló kütyübazáros olyan csodákat tud tenni, hogy a fél Dominum tíz percen belül itt tud teremni. A probléma ott van, hogy nem valószínű, hogy tíz percig itt kihúzzuk, de a nagyobb talán az, hogy valahogyan el kellene jutni az egyik ilyen rakodóhoz. - Tudom, ha nem mondom is tudja, hogy elég ramaty állapotban van a törött karja. - ciccentek egyet és megrázom a fejemet miközben letépem a már így is rongyokban lógó felsőruházatomból a soron következő darabot, hogy felkössem a planetológus karját. - Tartsa magánál a fegyvert, míg mozgásképessé varázsolom. - utasítom egyelőre vissza a lőfegyvert, mely így Raven ép kezében marad - Ismeri a XS-D sorozatot? Igen, az XS, amit vezetni szokott, annak a szériának a hangárakban, raktárakban használt rakodójármű módozata. Abban vannak egyszerűsített komm eszközök a kapcsolattartásra, az egyik példányt be kell szereznünk, itt is lenni kell belőlük. - alig fejezem be a gondolatmenetemet, nem messze tőlünk már fel is bukkan az egyik üldözőnk, méghozzá a korábban vihogós kedvű, immáron azonban már a gondterhelt ábrázattal bíró, vérzőorrú Davis, aki meglátva minket és kiszolgáltatott helyzetünket, nem rest ránk emelni a fegyverét, hogy mielőbb elvarrja azt a két kis kilógó szálat, akiket személyünkben pillant meg. Ezen a ponton Ms. Software-nek hardveresen kell gondolkodnia és tennie azt, amit a legjobbnak érez.
*Oké, kissé eltúloztam ezt a legendaságot, de az lőjön rám először aki maga még nem művelt ilyet soha, de őszintén. Egyébként meg akkor, abban a helyzetben igenis legenda vált belőlem, saját magam előtt mindenképp. Biztosan Denisov is érti miről beszélek, de csak mkjosolyog és kacsintgat nekem, én meg félig viszonzom. A mosolyomat megkapja, többre már nem futja, mert betalál a szar a vizsgálóba. *
[Nyakig a szarban valahol a Dominium rejtett zugainak egyikében]
*Azt hiszem még jól is jártam, hogy el volt törve karom és van rajta egy kemény rögzítő sín, különben ripityára törte volna a barom és azt már nem lehetne összerakni. Én is beállhatnék Alec mögé a sorba és a család fele már robotizálva lenne. Nincs időm elképzelni, és őszintén nem is akarom, hogy milyen lenne implant ujjakkal pötyögni a pda-n. Helyette szenvedek, rongyosra rágom a nyelvem, hogy több sikítás ne hagyja el vértelen ajkaimat, mert azzal csak olajat öntenék a tűzre. Fülemben cseng a vihogás és az élvezettel teli hörgés, a Denisov bőrét leégetni kívánó izzó láng hangja. Előre eltervezték, mindent lépésenként, különben nem ide hoztak volna minket, ahol használni lehet a hegesztőt, forrasztót mi a büdös francot, elvégre nyílt láng használata tilos. Ám vannak helyek ahol szükség van rá, így az ilyen műhelyek kivételek és kellőképpen biztosítva is vannak. Ez pedig azt jelenti, hogy hiába is sikítottam, azt senki sem hallotta. Sok ötletem nincs a szabadulásra, lehetőségem még annyi sem, de azt a keveset kihasználom. Lefolyok a székről, legalább annyira, hogy kezeimmel elérjem a csizmám csatjait és azt amivel a lábaim béklyóba vannak szorítva. Meg azért is, hogy a fejemből kifutó vér újra megtalálja méltó helyét. Most nincs idő Denisovval foglalkozni, mással kell azért, hogy később legyen még Denisov, meg persze én is. Mivel a bicskám is ott lehet ahol a pda-m, kénytelen vagyok improvizálni de erről is gyorsan le leszek állítva. A fazonnak nem teszik, hogy ájuldozom, ezért a hajamnál fogva ránt fel. Ez az újabb megmozdulása fájdalmat nem, de bősz haragot azt kivált belőlem, a szemeim villámokat szórnak rá, elrejtve siekremet amit talán neki is köszönhetek. A rántással együtt kapom a nagyobb lendületet és érzem ahogyan a béklyóim meglazulnak, szabaddá téve a lábaimat, ám nem örülhetek sokáig. Cirka két másodpercem van ujjongani amit igyekszem elrejteni, mielőtt arcomba vágódik a pöröly. Nem sikerül időben a nyelvemre harapni, hangos kiáltás szakad ki a torkomból. Baszki, soha nem tudtam elképzelni milyen az amikor valaki zárt térben csillagokat lát, hát most megtapasztalom. Tekintetem elhomályosul ismét, de most nem a sötétség dominál, hanem a színes, sziporkázó csillagok amik versenyt futnak a tekintetem előtt. * -Baszd meg az anyád! *Fröcsögöm nem minden nyáltól mentesen szitkomat, miközben arcomon melegséget érzek és tudatosul bennem, hogy felrepedt bőrömből jócskán folyik az életem nedve. Nem mintha szándékomban állt volna szépségversenyen indulni, de most már meg sem tehetem. Ez az a harag ami lábaimat is lendíti, érzem az ütközés erejét, ami még mindig nem elégséges ahhoz, hogy csontot törjön, de legalább időt és lehetőséget nyerek vele. Szabaddá válik előttem az út arra, hogy most már tényleg lefolyjak a székről és a pöröly után vessem magam. Közben halkan mantrázom a neveket.* -Hector, John, Davis…Hector, John, Davis….*Ezzel egyszersmind jegyezve meg a neveket és szítva bosszúszomjamat. Újabb rúgásra adom a fejem, ezúttal a csizmám sarkát mélyesztem nagy erővel az útban lévő lábba, fogalmam sincs kiébe, azután repülök. Nem nagyot, csak Denisov vállára emelkedik a testem, ami azt jelenti, hogy Denisov életben van, és ereje teljében. Ujjongásnak azonban helye nincs, mert a rémálomból még nem ébredtünk fel. A sorozat amit menekülés közben fedező tűzként megeresztek nincs sebesültje, de legalább le kell bukniuk fedezékbe, így nem láthatják merre kerültünk a ládák között. Néhány nyugodt másodperc a jutalmunk amit ki is használunk. * -Ááááúúúúú! *Mivel Denisovnak nem kell a pöröly, egyelőre az ölembe ejtem és ép kezemmel az arcomhoz kapok, egyúttal fel is jajdulok, de csak halkan. Viszont muszáj, hogy hangot adjak fájdalmamnak, mert ha bent marad, a már így is rongyos nyelvem látja kárát. A beszédben még nem akadályoz, leszarom mennyire fáj, van ennél sokkal fájdalmasabb testrészem. * -Kapja be Denisov! Magával még inni sem lehet nyugodtan. *Kemény elhatározásom csak gondolat marad, miszerint soha többé, még Jack Poklába sem hívom meg egy italra, mert abból is vérfürdő lenne, azonban ő már tervet kovácsol. Őrült lángok táncolnak a szemeimben, de nem kacagok fel azon, hogy Denisov tervez, bár ez olyan képtelenség, mintha azt mondanám, hogy reggelre farkam nő. * -Elvették a pda-m. Vissza kell szereznie Denisov! *Mielőtt még nagyon csak a menekülésre koncentrálna, újabb feladatot adok neki. Közben halkan nyöszörgök, mert hangosan nem lehet, de az arcom rohadtul fáj és momentán nem tudom eldönteni, hogy ez nyomja el a karomét vagy fordítva. Szinkronban lüktet mind a kettő. * -Csak a karom? Ó, ez megnyugtató. *S sírnom kell azon a látványon ami a szemeim elé került, mikor lekushadtunk a láda mögé. Denisov bőrének nyoma sincs, helyenként mintha az égett húst látnám, nos legalább nem vérzik mint én. * -Sssszzzzzz…..áááúúú….óvatosabban maga barbár! *Szisszenek és nyöszörgök midőn a karomhoz nyúl, de bár eléggé szar helyzetben vagyunk és időnk sincs holmi romantikára, meg persze másra sem, nem mulasztom el megbámulni kidolgozott felsőtestét, mikor lekerül róla az amúgy sem tiptop póló. Következetesen nem veszek tudomást nyúzott és égetett bőréről, szigorúan a sérülés megkerülve legeltetem a szemeimet, míg a pöröly újra a tulajdonomba nem kerül. * -Mi a franc? Már D is van? *nem tudtam. Biztosan igyekeztek előttem eltitkolni, nehogy rávessem magam az újabb típusra, bár az XS-t nagyon megkedveltem, pont rám méretezték. * -És látja hol van olyan? *Minden egyes mozdulat amivel szavakat formálok éles nyilallásként hasít az arcomba, könnyeket csalva a szemeimbe. Utóbbiakat a vérrel együtt kenem el ép karommal, szerencse, hogy nem látom magam. Horrorisztikust látványt nyújthatok, de ha hozzávesszük a dühös szikrákat szóró szemeimet, akkor én vagyok most az őrült sorozatgyilkos. Azonban sem én, sem Denisov nem merenghet el ezen, mert felbukkan az egyik üldözőnk, a litániaként mantrált névsorból a harmadik. Időt sem adok neki, felemelem a pörölyt és a vállamnak támasztva, alulról sérült, immár felkötött karommal irányzékot adva, félredobva pacifista lelkemet, megküldöm egy sorozattal. Nekem nagyon fáj, jönnek a csillagok meg a könnyek, de kipislogom mind. Fogaimat csikorgatom a nyelvem harapdálása helyett. Meg sem nézem, hogy eltaláltam-e, lebukom a láda mögé de már indulnék is.* -Merre Denisov? Gyorsan!
- Ha ennek egyszer vége lesz, ígérem inni fogunk egyet, minden nemű lövöldözés nélkül. – tudom, hogy ilyen felelőtlen kijelentéseket nem lenne szabad tennem, hiszen azért mégiscsak rólunk van szó, meg egyébként is, mégis ki a fene gondolta volna, hogy az ellátóból rabolnak el minket... - Igenis! - a szalutálás elmarad, mert éppen nincsen szabad kezem Raven kezének kötözése közben, de ha ad a szavamra, akkor ezt biztosra veheti. - Akár a saját, akár egy másik, de kell egy eszköz, amivel jelezhetünk a külvilágnak, hogy itt vagyunk. Igaz sok mindenkinek nem hiányzunk, legalábbis én, magácskát nem tudom, de egy valamit tudok: elkészült a karját tartó kötés. Na, hogy tetszik? - érdeklődök derűsen, bár látva Raven szinte sírásra görbülő száját miközben végignéz viseltes, egykoron bőrfelülettel takart felsőtestem egy részén, sok okom nem lenne az örömködésre. - Bizony, hogy van, szégyellhetik magukat, hogy még csak el sem hívták a tesztelésre... de most itt a lehetőség, hogy megnézze magának. És, ha már kérdezi, egy efféle hely nem lenne teljes, ha nem lenne itt néhány javítani való rakodógép. Szóval kell lennie, csak meg kell szépen keresnünk őket. - ez pont olyan kijelentés volt, mint amilyenek a terveim szoktak lenni. Sokat nem lehet rájuk adni, de ha működnek, akkor életet mentenek.
Azonban várnunk sem kell túl sokat, hogy kínzóink egyike felbukkanjon a számára ismerős terepen mozogva, ezáltal lerövidítve saját ellátásunkra megspórolt időnket. Egyelőre reagálni sem tudok a Raven által elmondottakra, mert olyan hirtelen döntéshelyzetbe kerülünk, hogy a karja felkötésével is éppen csak végezni tudok, a következő pillanatban már premier plánban láthatom, ahogy levetkőzi megrögzött pacifista énjét és előbújik belőle a Denisov-hatásként aposztrofálható, bár több mint valószínű, hogy csak a rendkívül bizarr helyzetnek és az óriási fájdalomnak tulajdonítható bestia. Akármilyen gyors is vagyok, ezt a szituációt nem tudnám egymagam kivitelezni, sikeresen meg aztán pláne, viszont szólnom sem kell, mit és hogyan tegyen, mert pontosan az történik, amit mondanék, szóval innentől csak arra kell figyelnem, hogy ne legyek a célra tartott fegyver és a lecsapni kész war-girl útjában. Meglepetés egy szál sincs, hiszen az ismerős fogású Pörölyt, akár egy flaska búfelejtőt olyan határozottsággal emeli a célra, csak itt éppen nem kortyolni készül, hanem legfeljebb két jól irányzott lövésből próbálja meg leteríteni az életünkre törők egyikét. A jelenleg uralkodó idegi helyzetében azonban könnyen megeshet, hogy a forgótár minden egyes robbanásra kész töltényét segítségül hívja a történetszál végleges elvarrásához, minden esetre én elfordítom a fejemet, hogy a torkolattűz vakító villanásai ne vakítsanak meg még átmenetileg sem.
Gurítás tíz oldalú kockával Raven fegyverhasználatára:
Nikolai Denisov carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0: Hogy profi lenne a lövészetben az erősen megkérdőjelezhető, de hogy itt és most a szerencse mellé szegődik az egészen biztos. Egyetlen lövés dörren, nem több és nem is kevesebb. A találat az ellenfelet homloka kellős közepén éri, aki annak rendje szerint azonnal hanyatt dobja magát és még csak el sem tudja sütni a saját pisztolyát, amivel magabiztosan vett célba minket néhány századmásodperccel ez előtt. Talált, süllyedt.
1-3: Három dörrenés zaja tölti be a sikeres szökés után némaságba burkolózó csarnokot, mely után a vihogó nem vihog többé és úgy terül el a javítóműhely fémpadlóján, mint a Sötét-láp a Perda síkjában. A Pörölyhercegnő pedig eme fölényes győzelmes után akár még meg is pörgethetné mutatóujján a kezes fegyvert, bár ez szinte biztos, hogy nem fog megtörténni, de csak azért, mert időhiányban szenvedünk és örülünk, hogy nem lett egy lyukkal több a testünkön a megszokottnál.
4-5: Raven és Davis fegyveréből szinte egyszerre távozik egy-egy KFH égisze gyártott lövedék, melyek mindegyike talál. A vérzőorrú, nem régiben még testet és lelket egyaránt terror alatt tartó, hiéna hangú rosszarcú immáron vérzőszívűvé is vált, ami egyet jelent azzal, hogy dominiumi pályafutását egy utolsó, szív nélküli dobbanással, pontosabban padlón való dübbenéssel fejezi be, Denisov viszont kap egy harci sebet a vállába, mert ha nem okozott volna elég sokkot a testének a hegesztőpisztolyos "móka" akkor itt az újabb őrület, a kilyuggatott váll. Hogy milyen károkat okozhat egy efféle kaliber mint amilyennel a vállán áthaladó golyó rendelkezett, arról majd később...
6-7: Akár az egykori földi western-klasszikusokban, úgy puffognak sorban egymás után a kézben tartott hatlövetűek, okozva szinte már-már egészségtelen tartományba szökő szmogot a fegyvercsőből távozó füstfelhők. A végeredmény: Egy szitává lőtt ellen, aki arccal előreborulva "hajol meg" a párbaj győztese előtt, aki hiába tapogatja magát, nem kapott egyetlen golyót sem. Nikolai azonban nem mondhatja magát ilyen szerencsésnek, a vállán keresztülhatolt az egyik nekik címzett lövedék, bal karja az orvosi ellátásig használhatatlanná válik, de az erős vérzés is okozhat még rengeteg kellemetlenséget, ha nem sikerül valamilyen módon elállítani.
8-9: Nem kellett volna elrabolni, nem kellett volna felbőszíteni, és legfőképpen nem kellett volna megkínozni a berzerkerként ellentámadó, hollófekete hajú, fájdalmasan dühös tekintettel elsütő billentyűt csattogtató nőt, kinek kezéből a Közlegénynek kell kivennie a már régen kiüresedett fegyvert a kezéből. Davis elbukott, mintha csak megbabonázódott volna a tekintettől, mi rá szegeződött, hisz egyetlen lövés nélkül adta fel a harcot és ezzel egy időben üdvözölte az öt tüdőtájékon testébe beköszönő fémgolyót.
*Az első fájdalomnál csillagokat láttam, aztán egy időre elfelejtettem az arcomat ért ütés traumáját, most viszont, hogy viszonylag van egy kis időnk magunkra, újra fellángol. Csak szunnyadt eddig a tudatomban, de felébredt és feljajdulok. Denisov szemernyi együttérzést sem mutatva kérdez rá a magánóráimra, amire veszettül mérgesen felelek. Más helyzetben kétszer is meggondolnám mit mondok, de most csak úgy kicsúszott. Neki viszont edzett a hablelke és nem sértődik meg. Szerencsére. * -Se kés, se menekülés, se bombák. *Toldom meg azonnal a listát még néhány, tőle származtatott dologgal, mert ha még sem jön össze….nehogy már azzal védekezzen, hogy csak nem lövöldözésről volt szó. Késedelem nélkül azt is közlöm vele, hogy kell a pda-m. Nem másé, hanem az enyém és ennek visszaszerzése az ő feladata. Közben a karommal foglalkozik, aminek szerintem teljesen mindegy, hogy fel van-e kötve vagy sem, ugyanúgy _kurvára_ fáj, és lassan már nem tudom melyik tagom az amelyik überelheti. * -Én sokaknak, maga csak nekem meg Jenkinsnek, amilyen lelkesen kutat mindig maga után. *Azt hiszem nem most van itt az ideje annak, hogy rákérdezzek, van-e nője akinek hiányozhatna, nem fogalmazott pontosan. * -Csodás! *Csak egy pillantásra méltatom a művét, amit az ingével követett el, és nem tudok nem odanézni a felsőtestére, amin egyébként hétköznapokon lenne mit csodálni, de ahogy most sem, úgy máskor sem lógunk szimpla pihenőnapokon. Tényleg hiányzik a repertoárunkból a csendes, unalmasan iddogáló este. Azon kapom fel a fejem, hogy új, számomra ismeretlen gépjárművet emleget. * -Igazán felháborító!....Ahogy mondja….nincs időnk keresgélni. Lásson és győzzön! *Adom ki az újabb parancsot, de sajnos mindig igazam van, és az idő mint olyan, kifolyt a kezeink közül. Az egyik támadónk bukkan fel és nem is gondolkodom azon, mit teszek. Ráküldök egy sorozatot, bár csak én érzem úgy, valójában egyetlen határozott lövés, aztán újra lebukom a láda mögé. Csak a csend adja meg a választ fel nem tett kérdésemre, hogy eltaláltam. Most már talán gyilkos is vagyok bassza meg! Arcomra gyorsan rászáradó véremet újabb könnyek hígítják fel, bizarr, de ahogy csorognak le, csiklandozzák a bőrömet. Ingerültem törlöm meg újra kézfejemmel az arcomat, tovább rondítva horror kinézetemen. * -Azt hiszem mehetünk. *Közlöm kurtán és már indulok is, de nem állok fel. Szerencsére a lábaimnak semmi baja, a ládák fedezékében igyekszem guggolva araszolva, míg ki nem látok oldalt arra a részre, amit Denisov emlegetett. Gép is van, rakodó is, meg falipanel. * -El vagyunk halmozva Denisov! Szerezzen nekem csavarhúzót, vagy bármilyen apró, éles szerszámot. A legjobb lenne ha a bicskámat szerezné vissza meg a pda-mat, de nem vagyok telhetetlen. *Igyekszem továbbra is a ládák takarásában maradva a falhoz húzódni, és úgy megközelíteni a kiszemelt objektumot. Jobb kezemben viszem a pörölyt, a balban a vakítóan éles fájdalmat. Bár fogalmam sincs, hogy a fegyverben van-e még amit kilőhetnék, de most úgy hozzám nőtt, mint a pda-m. A társam, életem megmentője, a barátom, akárcsak Denisov.*
Ritkán szoktam mostanság elismerően biccenteni egy-egy megmozdulás után, de ez a hanyag eleganciával kezelt helyzet kihozza belőlem a jó mélyen éldegélő dicsérő énemet, sőt mi több, miután látom a végeredményt, még egy mondatra is futja tőlem: - Így kell ezt csinálni! - parádés befejezés az olvasatomban, az már más kérdés, hogy kedvenc társam ezt másként éli meg a későbbiekben, viszont tény, ami tény, hogy egyetlen tölténnyel terítette le az egyik abuzáló barmot, aki nem csupán lelkileg vágta taccsra szegény lányt, hanem élvezettel bántalmazta fizikailag is. Mielőtt tovább haladnánk, átveszem a pisztolyt Raventől és a halott Davis teste mellől a töltött fegyvert is megkaparintom. Épp időben, mert felbukkan a ripityomra tört ujjú, önkívületi állapotban üvöltő Hector is, aki nem rest ránk lőni. Szerencsére esetében a düh nem tesz jót a koncentrációjának és az egymás után leadott lövések egyike sem talál. Egyelőre nincs okunk a túlzott örömre, mert kijutni még nem tudtunk erről a helyről, ahol a fogva tartóink szemlátomást otthonosan mozognak, de azért a korábban erősen eltúlzott arányok a korábbiakhoz képest jelentősen javultak. Van egy töltött fegyverünk, amiben egészen pontosan hat töltény várja, hogy célpontot találjak nekik, és ami talán ennél is fontosabb, hogy még életben vagyunk, habár szárnyainkat eléggé megtépázta az utóbbi egy óra nem mindennapi igénybevétele. - Fenébe... zárva az ajtó... - az ötlet kiváló volt, hogy szerezzük meg a tőlünk elkobzott PDA-t, viszont túl szép lett volna, hogy igaz, pontosabban nyitva legyen. - Ott, oda! - nincs idő a lamentálásra, mert bár furcsa módon elnémultak a hangjai az eddig mögöttünk csörtető félőrültnek, azért ez a hely, főleg, hogy a teljesen zakkant testvérbátyó valamiért a háttérbe vonult és azóta sem jelent meg a színen, nem valami bizalomgerjesztő. - Ezekben a gépekben lennie kell valamiféle kommunikációs eszköznek. - súgom Raven-nek, miközben sűrűn pislogok oldalirányba és magunk mögé. - Pattanjon be a vezető ülésbe én addig megpróbálom a finommechanikát szóra bírni... - alig mondom ki a szavakat, a pisztoly markolatával már szét is zúzom a belsőtérbe rejtett navigációs eszköz "agyát" úgy, hogy egy hanyag mozdulattal még ki is rántom a szerencsétlenül járt eszközt a rakodógép irányítópultjából, hogy a társam mielőbb hozzáláthasson a munkának. A munka nem túl szép, de eredményre vezetett, hiszen kint van a helyéből anélkül, hogy különböző paneleket kellene sorban egymás után csavarhúzóval kipattintgatni. Így hát mindenféle nyomtatott áramkör és vékony kábelek lógnak ki a chipelt főegységgel együtt a belső burkolat alól, ami után egyetlen kérdés maradt, hogy Raven vajon kapcsolatba tud-e lépni valami úton-módon a kintiekkel. - Megoldható, hogy elérünk valakit az ajtókon túl, vagy a hely túlságosan leárnyékol ahhoz, hogy bármiféle segélykérő jel kijusson innen? - érdeklődök a gép lépcsőjén állva, félig kilógva a gépből.
-Nekem ne mondja meg, hogyan kell csinálni, én nem így akartam. Csak kihozta belőlem a frász, meg a fájdalom. *Először lobban a hangom, aztán szép lassan a második mondat végére halkul és nyüszítővé válik. Én aki még a rátámadó állatot sem lenne képes megölni, most embert öltem bassza meg, és hogyan fogok ezzel elszámolni? Mert hát tényleg nagy lett a csend és én ugyan nem néztem a tettem után, de Denisov igen és a dicséret nem vall másra, mint arra, hogy a pasi kinyiffant. Persze a dicséret, az azért jólesik, noha nem látszik. Türelmetlenül és megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, de utána megint csak a replika jön.- -Hé! Ne vegye el! *A fegyvert, mert szegényebb lettem a barátommal, az egyikkel, pedig olyan jó volt szorongatni, még akkor is, ha öltem vele. Ráadásul Hector is felbukkan ordítozva, majd elhallgat, ami nem jelent jót. Nekem viszont szükségem lenne bármire amivel csatlakozhatok az ajtók vagy rádiók szerverére, hogy kijussunk vagy segítséget kérjünk. Utunkat megint akadály állja, fogcsikorgatva a karomba nyilalló fájdalomtól nyöszörgöm, miközben guggolva araszolok előrébb és sűrűn nézek a hátunk mögé.* -Most meg miben töri azt a rusnya fejét? *Nézek megint hátra, remélve, hogy Denisov nem magára érti a kérdést. * -Csak egy falipanelt adjon nekem Denisov és kinyitok minden ajtót. *Kívánságomat halkan közlöm, fene se tudja hol bóklászik a hirtelen elhallgatott manus, de nem szeretnék a következő láda mögött szembetalálkozni vele. Falipanelt nem kapok, ellenben valami munkagépet igen, s mivel se nem kocsi, se nem szimpla számítógép, fogalmam sincs mit kezdjek vele. Ha még titán lenne….* -Falipanel niiiincs? *Meglehetősen hisztérikus hangulatban érdeklődöm a szinte zéró lehetőségekről, de Denisov már noszogat, hogy szálljak be. * -Pattanjak? Ebben az állapotban? Pattanjak? *Igen, szegénynek már lassan minden szavába belekötök, de egészen jól bírja, elvégre széles a válla, és ezt egészen közelről látom is. Pláne, hogy már ruha sem takarja. Arra viszont már felsikkantok, majd gyorsan lejjebb is veszem a hangerőt, amit a saját munkásságának terveiről mond nekem. A szemeim is tócsányira kerekednek ijedtemben és az ép kezemet is felemelem az arca elé, vagy felé, attól függően, hogy merre és mennyire van tőlem. * -Meg ne próbálja Denisov, ne nyúljon a…..bassza meg. *A legvégén sem kiabálok, hanem elkeseredve szemlélem mit művelt. Nem voltam elég gyors sem szóban sem tettben. A fájdalom miatt is eléggé ingadozik a hangulatom, most, hogy talán mindent tönkretett, azért is mérges vagyok. * -És ezzel?....Ezzel most mit csináljak maga barbár! Kitépett mindent! Hogy kössem össze a kábeleket fél kézzel? *Még mindig nyöszörgök, de most kissé mérgesen. Kész, feladom. * -Fogalmam sincs. A rádió elvileg működik bármilyen közegben, különben nem lehetne utasításokat adni kintről. De így….*Mutatok a beleit lógató gépre, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda. Mit rakodik, hogyan és legfőképpen mekkora erővel bír. De persze, most, hogy ki van szedve a bele, nem biztos, hogy meg is mozdul. * -Ez tulajdonképpen micsoda? *Míg a válaszra várok, azért megpróbálom a lehetetlent. Fájó, újra eltört kezembe helyezem a kábeleket és csak tartom, míg a másikkal igyekszem a kábeleket összekötni úgy, hogy nekünk jó legyen. * -Legrosszabb esetben beindítom és nekimegyünk az ajtónak. Esetleg még a bujkáló fickót is elintézhetjük. Tudja Denisov, amikor a finommechanikát emlegette, bele kellett volna éreznie a szó legmélyebb értelmébe is. FINOMmechanika, vagyis finoman bánunk vele, nem pedig kitépjük a beleit, mintha egy kancellár lenne! Kell lennie itt egy szerszámosládának. Keresse meg. *Mindig van valahol egy szerszámosláda, végül is elromolhat bármi és nem csak a vezérlőegység. Igyekezetem eredményeképp az első siker épp ott ér, ahol nem számítok rá. A gép életre kel….*
- Lehet, hogy teher alatt tanul meg lőni Doktor Moor? - még szoktatnom kell magamat az új titulusjelöléshez, meg amúgy a végzettséget igazoló okmányait sem szemrevételeztem eddig, de megelőlegezem a doktori státuszt társamnak, aki akár lövészetből is ledoktorálhatott volna, ha létezne ilyesféle fokozat. Nem fosztom meg a fegyvert a gazdájától és fordítva sem, így a céllövésznél hagyom a stukkert, én pedig magamhoz veszem a halott Davis mellett heverőt, elvégre nekem nagyobb szükségem lesz még rá, mint neki. Hector sokadik, de talán a második teljesen begőzölt feltűnése okoz némi riadalmat bennünk, egyfelől a helyismeret hiánya, másfelől a sérüléseink, harmadsorban pedig egy űzött vaddá vált gonosztevő mindig életveszélyes tud lenni, ezért jobbnak látjuk, ha elmélyülünk a fényhiányában sötétkéken derengő útvesztőnek látszó hangárrészen, a cuccaink után kutatva. - Ha engem kérdez, szerintem csúnya dolgokat fog magácskával tenni, ha egyszer a kezei közé kapja... - nem gondoltam, hogy rám érti, amit mondott, attól azért messze jobb a kapcsolatunk, viszont némi aggodalommal gondolok bele abba az eshetőségbe, ha engem valahogy kikapcsol ez az elmebajnok a további történésekből és megkaparintja magának Ravent. - Ha lát falipanelt, azonnal szóljon... - vannak olyan részek, ahol annak is örülhetünk, hogy a félhomályban nem bukunk fel valami félredobott alkatrészbe, vagy gépekből kiemelt belsőségben, nemhogy szembejöjjön velünk az áhított panel. - Csak ez van, de ennek mint látja van négy kereke, kicsit termetesebb mint az XS, pedálok működtetik, viszont ahogy elnézem kormány nincs benne. - vágok oda nem túl finoman a finommechanikának, ami gépészként ugyan nem tölt el túl nagy örömmel, viszont a nyomtatott áramkörök sosem voltak a szívem csücskei. - Most mondja meg, hogy nincs megoldva... képzelje azt, hogy előálltak a hozzávalók... most már csak meg kell főznie belőlük a finom ételt. - ha nincs idő, finomkodás sincs, és nagyon jól tudom, hogy szó szerint fél kézzel összerak egy használható adóvevőt egy efféle nyomasztó helyzetben is mint amilyen ez is. - Szerintem egy villás rakodógép, ami elképzelhető, hogy nem működik, azért áll itt. Vagy éppen azért, mert már készen áll a szolgálatra. - pillantok a négykerekű elejére szerelt fémvillákra, majd oldalra, ahonnan mintha léptek zaját hallottam volna. - Ott, talán, ha azt... - nyújtózkodom kicsit a gépben, figyelmemet elterelve a külső környezetről, hogy segítsek Ravennek az indításban. Az elektronika ép, ami be is röffenti a járgányt, ami nagyon halkan jár, fülhallomást gurulóképes a jármű, ami egyet jelent azzal is, hogy a belső modulok is kapnak elég energiát. Mielőtt el tudnék mosolyodni egy csatakiáltást hallok a hátam mögül, majd azt érzem, hogy egy termetes rúddal, feltételezem valamiféle vasrúddal a hátamat kezdi valaki masszírozni. Fájdalomérzet híján ez egyelőre annyiban csúcsosodik ki, hogy a félig gépben fekvő helyzetem immáron teljesen síkká válik, ami egy elég kicsavarodott formáció, legfőképp úgy, hogy egy egyszemélyes masinában fekszem a pedálok mellett. Mielőtt újból lecsaphatna rám a támadó a jobbomban tartott fegyverből amolyan visszavágásként két lövést leadok vaktában, hátha kicsit megtorpan a támadás menete. Mire felugrok a padlóról, ki kell, hogy használjam a gyorsaságomat, máskülönben pontosan a fülem tövére érkezne az újabb suhintás, ami könnyen végzetessé válhatna. Elhajolok a csapás elől, ami az "A" oszlopot kapja telibe és szerencsére ki is csavarodik a támadó kezéből. Az oszlop eldeformálódik az ütés hatásától, de ezzel egy időben a szélvédő is bepókhálósodik, nehogy könnyen ki lehessen rajta látni. - Taposson a pedálokra, induljunk el... - a hangár kicsit kiszélesedik előttünk, de épp csak annyira, hogy elférünk a manőverezéssel, ha Ms. Software hallgat rám és nekirúgja a lovakat. - A joystick-kal, a joystick-kal tudja kormányozni... - elég nehéz úgy hozzátenni, hogy közben fojtogatnak, de ez a barom rám vetette magát és félig fekve vagyunk a gépben. Fogalmam sincs, hogy Raven fél kézzel hogyan boldogul, de abban szinte biztos vagyok, hogy lőni, joystick-ba kapaszkodni, adóvevőt eszkábálni és mindezek tetejébe még aktívan sikítani nem tud. Remélem ebből a négyesből kettő minimum menni fog és akkor talán nem hagyjuk itt a fogunkat. - Van egy tervem... - teszem hozzá viaskodás közben, amit elég nehéz elképzelni a jelenlegi helyzetemben, de aztán ki tudja, okoztam már én is meglepetéseket.
-Nem akarok még egy ilyen terhet! *Vágok vissza, de tudom, hogy ez csupán vágyálom, mert Denisov mellett mindig belekerülök valami hasonlóba. Még akkor is, ha csak leülünk vacsizni. Miért is nem lepődtem meg azon, hogy megint elkaptak minket? A Doktor Moor viszont tetszik, és arra fel is kapom a fejem, és elmosolyodom. Bámulatos, hogy csupán egyetlen megszólítás mennyire meg tudja változtatni az ember lányának hangulatát! De ez nem tart sokáig, mert meg kell mentenünk magunkat és ez a világítás nélküli, ládákkal és ordító manussal teli hangárban, vagy raktárban nem egyszerű. Ráadásul a karomra is ügyelnem kell, ha lógatom jobban fáj, és nem tudok négykézláb csúszni-mászni. A háromlábú vakegér….nem! A Doktor Moor sokkal jobb, ezért elhallgatom a vicces becenevet amit magamnak találtam ki. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy erőteljes önirónia. Denisov azonban válaszol a költői kérdésre. De tényleg! Minek kell válaszolnia? És nem tudja érzékelni, hogy költői volt bassza meg!* -Ezzel nem segíííít! *Nem tudom milyen perdai állat hangjához hasonlítsam most a sajátomat, de majd Denisov kitalálja, vagy nem. A lényeg, hogy a felszólításomra nálam hagyta a fegyvert, amit úgy ölelek magamhoz, mint anya a gyermekét. Ahhoz, hogy kijussunk, kell egy falipanel, ami messze jobban és egyszerűbben kapcsolódik a központi számítógéphez, de meglehetősen sötét van, csak a vészvilágítás működik, az meg elég csekély, főleg úgy, hogy a bazi nagy ládák jobbára bazi nagy, sötét árnyékokat vetnek. Én elhiszem, hogy könnyebb egy kerekes szerkezetet megtalálni a sötétben, de ennek ellenére nem vagyok elégedett. * -Hát, jobb mint a semmi, legalább elhajthatunk vele….a következő falig. *Fenekemet az ülésre helyezem finoman, Denisov meg már tépkedi ki a kábeleket, mielőtt megszólalhatnák, vagy bármit tehetnék annak érdekében, hogy amire szükségünk van, egyben maradjon. Le is ordítom a haját a fejéről, erre főzőiskolával jön nekem.* -Nem tudok főzni Denisov és nem is akarok. Van aki főzzön rám. *Fújok egyet méltatlankodva, de azért nekiállok kihozni a legtöbbet abból, amit széttépkedett nekem, közben meg a frász kerülget az elhallgatott és eltűnt pasi miatt. Vajon hol fog feltűnni? * -Villás bassza meg! remélem nem egy szakácskönyvvel lep meg a születésnapomon. *Szorgalmasan dolgozom, és Denisovnak igaza lehet, mondjuk ezt már én is tudtam magamról, hogy akkor teljesítek a legjobban amikor tele vagyok adrenalinnal. Ilyenkor kigyúl az agyam, a sikernek csak a sérült bal kezem állja útját, ezért megy lassan. * -Ne_nyúljon_hozzá! *Csapok is a kezére egyet, ha nyújtózkodik még, nem kell, hogy azt is tönkretegye amit már összeraktam. A munkámnak és az eddig fel nem tűnő pasasnak hála, a járgány beindul. Hát, legalább ez, mert egészen más volt a cél, de kicsire nem adunk, a sikernek meg örülünk. Szóval valahova el tudunk vele menni. Mondjuk egy ajtóhoz, mert ami még jó ebben az egészben, az az, hogy van világítása a villás izének. * -Hhháááhhh! Na ez ige…..*Tovább nem tudok büszkén vidulni, mert a bujkáló pasas megjelenik és nem is akárhogyan. Számára tökéletes belépőt produkál, ami Denisovnak nem igazán jó, bár én csak annyit látok, hogy valamivel hátba vágja. * -VVVÍÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍ! *A döbbenet, az ijedtség kihozza belőlem az eddig eltemetett frászt egy hangos sikoltás kíséretében, másrészt az egyetlen támaszom válik aprónak nem mondható ütések harmincadjára. Denisov kecsesen befekszik a járgányba, a pasi meg rá, mintha csak a nászukat hálnák el, csak ez éppenséggel brutális. A lábaimmal hozzá sem férek a pedálokhoz, melyek működtetik a villás izét, így elindulni sem tudunk egyelőre. Viszont van egy fegyverem, amit Denisov nem vett el, és a két lábam közé vettem mielőtt nekiálltam volna a kocsi beleinek összekötéséhez. Ahhoz hozzáférek és egy nagy ütést mérek a pasi fejére.* -Baszd meg te mocsok átok! *Aztán még egyet.* -Felrúglak műholdnak! *Aztán meg egyet.* -Hogy a hátad legyen elől! *Addigra Denisov fegyverének is utat adtam, az meg elsül. Vele együtt Denisov is kikecmereg a négykerekű készségből és a lábaim is a pedálokhoz férnek, a pasi sincs útban. Sajnos. Pedig szívesen átmennék rajta a villákkal, melyeket most már egészen jól látok, hogy van két pilácsunk elől. Rányomok a „gázra” és elindulunk, rákapok a kormány helyettesítőre, majd csúnyán nézek Denisovra. * -Most komolyan?! Azt hiszi rólam, hogy nem tudok ilyet vezetni? Bassza meg, mindjárt kilököm magát is. *Merthogy a pasival együtt megint fekszenek mellettem, mint Alec egy kitartó kocsmai este után. Sajnos nem tudok már egyszerre vezetni és ütni is, de….* -Húzza be a lábát Denisov! *Van egy fal mellettünk és a Hector nevű pasi jobban kilóg, mint az én társam, és pont elég ha annyira sodorja el a fal, hogy lepattanjon. Gyorsan vissza is kormányozom a gépet egyenesbe és hajtunk tovább….a végtelenbe….ja, nem. * -neee! Denisov, neeee! *Az ő tervei sosem jelentenek jót, mindig én szívom meg és ma már eléggé megszívtam. Lefékezek, a sebességünket nullára redukálom és visszafordulok. A gépnek remek kis hajtóművei vannak, a joystick gombjaival pedig gyerekjáték. A jobbommal tartom igazán, a balom ujjai még működnek, még ha fáj is amit csinálok. Ha a pasit sikerült lerázni, akkor most szemben vagyunk egymással és nem csak a villás izé fényszórói villognak hanem az én szemeim is….*
Nem mondok semmit a jövőbeli terhek cipelésére, mert bármit is mondanék, ismerve a közös történetünket, az egész biztosan nem úgy lenne. Már csak azért sem, mert javarészt nem mi keressük a bajt, a baj kitűnő szimatolással talál meg minket és mint olyan, improvizációt igényel a megoldása. Szóval csöndben maradok, de nagyon jól tudom, az első, de egész biztosan nem az utolsó hulla ez a félkegyelmű erőszaktevő, akit ilyen tökéletesen homlokon trafált az előbb. - Nem tud főzni? - igen, megfogom a lényeget még nyakig a slamasztikában is, mert én még régimódi földi fickó vagyok, akinek a fejében az van, hogy egy nő tud főzni. - Nem tud lőni, nem tud főzni, akkor klasszikus értelemben mihez ért? És ne jöjjön azzal, hogy kiválóan tud feltörni ezt-azt, meg észrevétlenül bejutni mindenféle, hogy is mondják... tűzfalakon. - amíg érdeklődök a régmúltból előtörő emlékeim klasszikusainak mámorítóan ködös idilljében, ízeire szedem a szerencsétlen négykerekű fő kommunikációs eszközét, ahogy abból Raven minél előbb valami használhatót tudjon összerakni. - Hát, ha a születésnapjáig itt tökölünk könnyen lehet, hogy mással is meglep minket... - próbálom sürgetni, de igazából a sürgetés a perdai álmoskönyvek szerint sem jelent túl sok jót. - Legutóbb jobban ment, gyorsabb volt még egy kézzel is. - presszionálom direkt, bár tudom most újból törött az egyik karja és amúgy is a tűzzel játszok, de nekem most egy olyan társra van szükségem, akiben dúl az adrenalin. Az már más kérdés, hogy jó úton járok-e, bár gondolkozni nincs túl sok időm, mert előbb egy nőies csapottat érzek a kezeimen, amolyan megálljt parancsolóan, majd nem sokkal később gerinctájékon ápolnak le egy fém testápolóval, amolyan dögölj meg stílusban. - Ó, te kis... - a fejbevágásra válaszul Hector megpróbál a lány fejére mérni egy ütést ököllel, de előbb kap tőlem egyet állkapocsra, aminek hatására lefejeli a hátsó merevítést és újból nekem ugrik. - Fogalmam sem volt, hogy képes ilyet vezetni. - elfúló hangon válaszolok és úgy fészkelődök, hogy a pisztollyal tüzelni tudjak a támadóra, ami azért ebben a kifacsart pozitúrában nem valami egyszerű menet. - Igenis! - fekvő helyzetemben viszonylag egyszerű a dolgom, magam alá húzom a lábaimat, párat lövök is, hátha talál, de elnézve az ellen vérben forgó szemeit nem jártam sikerrel. Raven azonban érezhetően oldalirányba húzza az irányítókart, ami egyet jelent azzal, hogy a következő pillanatban Hector megkötheti élete talán legszorosabb barátságát egy fallal. A találkozás másodpercében az erőhatás kirántja a fülkéből és úgy csúszik le a kőkemény falazatról fogatlanul, mint egykoron a rajzfilmek szenvedő hősei. - Húúúh, ez igen, kezd belejönni! - dicsérem a vezetési képességeit, miközben kapaszkodok, amiben csak tudok, hogy a fejem nem koppanjon az éppen használaton kívüli pedálokban. - Mondja, mire készül? - tápászkodok fel nagy nehezen, mikor éppen nem fütyülteti a gép abroncsait, csak épp túráztatja az elektromotorokat. - Lehet, hogy begyűjti a második skalpot is? Jó tervnek tűnik! - egyik kezemmel az elferdített "A" oszlopban, a másikkal a vezetőülés fejtámlájába kapaszkodok és próbálom felmérni a pókhálós szélvédőn keresztül a közeljövő eseményeit. Hector feltápászkodik, bár az túlzás, hogy meg tudná mondani hol van éppen és mit csinál, de akár egy élőhalott, szépen egymás után rakosgatja a lábait, miközben hörög is párat felénk. - Bármit is gondolt ki, azt tudnia kell, hogy én magácskával vagyok, bár azt a jelet azért jó lenne leadni, biztos, ami biztos... - bólogatok szavaim elhangzása közben, amivel biztosítom egyetértésemről, hiszen én is részese voltam ennek a pokolnak, ami velünk történt az elmúlt időben.
*Denisov, mint általában, a mondottak felét elsüllyeszti, és az egyébként lényegtelennek tűnő dolgokban találja meg a lényeget. Ő ebben jó, én másban, amit muszáj leltároznom, mert még meg is kérdőjelezi a tudásomat. Azért fáj, hogy pont a lövészeti tudományomban kételkedik, miután egyetlen lövéssel tettem ártalmatlanná az egyik támadónkat. Csoda, hogy kifakadok? * -Tudok lőni, csak nem akarok. Egyébként meg szépen tudok mosolyogni, nézni és sikítani. *Nos, a kérése számomra…nem parancs, de megfontolandó, így nem is mentem azzal, ami egyébként tényleg az erősségem, inkább olyat mondtam, amit ezek szerint még nem tud, mert nem sorolta fel. Sokoldalúbb vagyok ennél, de nincs idő mindent egyes kiválóságomat felsorolni, ezért csak ezt a néhányat tettem meg, közben pedig az általa szétszedett gépet próbálom összerakni. A születésnapomat én emlegetem fel először, mert Denisov nagyon leragad a főzős téma mellett, a megjegyzésére is csupán egy csúnya nézéssel reagálok, a noszogatására viszont már nem csak lesújtó pillantást kap.* -Ne bosszantson Denisov, ne bosszantson! *Pedig elég jól csinálja, mert felbassza bennem az ideget, ami tudvalevőleg remek motiváció…már ha az életük féltése nem lenne eléggé az. Igyekezetem gyümölcse, körülbelül akkor érik be, amikor Hector csatakiáltással kísérve felbukkan és az első reakcióm nyilván az, amit épp az imént emlegettem az előnyeim felsorolásánál. Arra viszont nem számít Denisov ütlegelése közepette, hogy tőlem is kap, némi átokszórás mellett, a fegyver agya ahogyan a fején koppan, zene füleimnek. Az események gyorsan peregnek, van néhány szívdobbanásnyi időm, hogy birtokba vegyem a gép pedálzatát, melynek útjában Denisov volt, de aztán gépet hagytak mindketten, majd vissza is zuhantak. A lábam már a pedálon és ott is ragad, de a joystick használatában már nem zavar senki, s mivel le kell valahogy ráznom a pasit Denisovról, remek ötletem támad. * -Én mindent tudok vezetni. *Nem kell túlkiabálnom a motor hangját, mivel az mindennemű interakcióra immunis és ugyanolyan mélyen rezgő, diszkrét, mint máskor. Az ingerültség a hangomban a belém vetett bizalom hiányát hivatott vitatni, de máris megmutatom mennyire jó vagyok még vezetésben is. A tervem bevált, nem úgy mint Denisov tervei általában, és a pasi leolvad rólunk, ezzel viszont nem fejeztem be a bosszúmat. Másrészt a raktár nem túl hosszú ahhoz, hogy menekülésre, vagy vezetéstechnikai bemutatóra használjuk, így megfordulok ami csupán néhány könnyed és nem mellesleg fájdalmas ujjmozdulatba kerül.* -Köszönöm, igyekszem. *Az újabb dicséretre válaszolok, a motor közben felbőg és az arcomra vadítóan boszorkányos vigyor ül ki. * -Befejezem a munkát. *Közlöm a kérdésre nemes egyszerűséggel és már indulok is padlógázzal a feltápászkodó Hector felé. * -Az a tervem. *Igen, vérszemet kaptam, de vagyok olyan szelíd természetű, hogy nem a gép villájával öklelem fel a pasit, hanem a kettő közé fogva irányítom a gépet. Némi zavart okoz Denisov kérése, valami jelről amit le kellene adnom. De én csak hajtok neki egyenesen a pasinak.* -Milyen jelről beszél maga? Épp megmentem a hamvas bőrét! *Végszóra – lehet, hogy ez lett volna a jel? – csattanunk. Hector fennakad a villákon, de mivel a gép elég alacsony padlózatú, nem kerül alá. A villákkal felemelem és megpróbálom két egymásra rakott láda közé manőverezni a két villát úgy, hogy Hectort beszorítsam és mozdulni se tudjon. Nem akarom megölni, két okból sem. Először is mert szemben vagyok vele és bár a szélvédőn ne igazán lehet élesen kilátni, azért mégis…másrészt kell egy tanú mindarra amit az elmúlt órában műveltünk, kell egy alibi, egy megalapozott indok arra, miért hagytunk hátra hullákat. Hogy sikerül-e a tervem, az a következő másodpercekben kiderül…mindenesetre biztos ami biztos, hangos csatakiáltás helyett, sajátos sikítással festem alá tettemet.* -VVVÍÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
//
Először. Először inkább nyelek, mielőtt hozom a szokásos formám, amit mások előtt szoktam, ha éppen feltolják az agyvizem. S mivel nem szokásom magamban tartani a szavakat, csak átfogalmazom.
//
(10 oldalú.) :