Úgy érzem, kell a levegő. Habár a legtöbb alapanyagból még van, az egyik ércből kezdek kifogyni, még hozzá abból, ami Shiennel fényével ég. Úgy hogy fejeztem félben lévő munkáim, nem vállaltam többet addig, míg vissza nem térek. A bőrből készült táskám a hátamra kaptam, bezártam a műhelyet, és már indultam is. Út közben a városban vettem elemózsiát, több kulacs vizet, és készen álltam az akár egy, vagy két hétig is tartható utazásra. Természetesen a fegyvereimet is magammal viszem, a vadon bizony nem csak móka és kacagás. Délnek indultam meg Elorakból, a tó mentén haladva délnek. Nem kerestem még itt semmit, mert tudom, hogy errefelé nem található az a fajta kő, ami nekem kell. Mennyi időbe telt? Egy-két nap, míg majdnem a végére értem a tónak, és elindultam délkeletre a fensíkok felé. Az is bele telt nem kis időbe. Az időjárás sokáig az én oldalamon állt, de aztán jött szél, eső, aztán szél, majd napsütés, szél, és eső, majd eső, és eső… Mire túl jutottam a fennsíktól nem messze lévő tavon, már azon gondolkodtam, hogy ennyi erővel át is úszhattam volna kerülgetés helyett, de mindegy. Fából, levelekből kis zugot csináltam magamnak, és tüzet gyújtottam nagy nehezen. A csendes, nyugodt eső kopogott a felettem lévő leveleken, én pedig néztem a tőlem már nem is oly távol magasodó fennsíkot. Már esteledik, úgy hogy nem indulok meg, de majd holnap hajnalban, estére már ott is leszek. A reggeli nap a szemembe sütött, Shiennel fénye lágyan ébresztett fel. Felkeltem, ellenőriztem, hogy mindenem megvan-e – vannak cseles vadállatok, akik simán kinyitják, és lopnak a táskából -, és egy rövid reggeli után ismét utamra indultam. Miért is ne alapon célul tűztem ki a fennsík tetejét, így hát elindultam kissé észak felé, hogy a lankásabb területeken kezdjem megmászni. Szemem pedig ekkor már nyitva tartottam, megálltam egy-egy sziklánál: itt akár már találhatok is abból a kőzetből, mint amire szükségem lehet.
-
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Valószínűleg a Földön ezt nevezhették ősznek, ami ott hosszabban is eltartott, mint itt, a gyors rövid átmenettel. Az elmúlt napok mondjuk ki: ritka szar időjárása ember- és hangulatpróbáló volt, s csak két dolog boldogított: nem motorral mentem, mert magunkon kívül azt is szabadíthattam volna ki a sokszor lábszárközépig érő dagonyává duzzadt sártengerből. A másik, hogy már visszafelé tartottunk, azaz nemsokára elérjük a hegyvonulatot és vele a barlangjárataink bejáratát: édes szárazság! Odabent egy kellemes meleg vizű tónál való fürdő után legfeljebb a májamat vagyok hajlandó áztatni egy kis szesszel. Vélhetően a felderítésre kiküldött öt fős társaságunk minden tagja hasonlót vizionál lelki szemei elé, és valakinek kevésbé, valakinek jobban sikerül elfojtani nyögés-szerű sóhaját, mikor a csapat vezetője megálljt parancsol és mutatja a lábnyomokat. Sajnos bárhogyan nézzük, legfeljebb pár órás lehet a nyom, pedig mindenki szívesebben mondana napokkal ezelőttit és felfedezni vélne amoda a másik bokornál egy visszafelé vezető sormintát, amiket ki tudja hogyan nem mosott el az eső. De nem, ez egyértelműen friss nyom, s nem vezet vissza semmi, hanem határozottan a fennsík irányába tart, hacsak onnan el nem kanyarodik keletre a hegyvonulathoz. Az egyetlen hiba, amit elkövetek, hogy felpillantok a vezetőre, miként határoz, ezzel én vettem fel egyedül a szemkontaktust, hiszen éppen "önként jelentkezőt" keresett a sok elmélyült nyomszakértő között. Picsába... A málhámat nem adtam át másnak, a hosszabb felderítőút jelentősen lefogyasztotta a hátizsák tartalmát, nem nehéz egyáltalán, a fáradtságot leszámítva gyorsan fogok tudni haladni. Legfeljebb a szívem húz majd csak a Rebellium felé, de mit van mit tenni? Minél előbb végére járok ki jár itt és miért, annál hamarabb jutok az eredeti két célkitűzésemhez is. Kérek még töltényt a Styx-höz, biztos, ami biztos, plusz van nálam két kés, egy sima és egy fogazott pengéjű és egy jelzőpisztolyként használható eszköz, arra az esetre, hogy riadót kell fújnom. Értem ettől még nem fognak jönni szerintem, de a riasztás azonnal végigfut a Rebelliumban és mindenki felkészül egy nagyobb gondra. Ezt a szerkezetet hátul, a kabátom alá az övhöz tűzöm, míg a Styx jobban kézközelben marad, miközben a lábnyomok tulajdonosa után eredek. Egyelőre kicsit jobban kilépek, itt most jobb a terep és remélhetőleg még azelőtt utolérem, hogy sziklát is kelljen utána másznom fel a fennsíkra. Annak örülök, hogy egy nyom volt és perdainak tűnt. Habár ez utóbbi nem mindig öröm...
Már jó ideje másztam felfelé a hegyen. A kirándulás megtöltötte a tüdőm friss levegővel, és rendesen át is mozgatott. Meg-megálltam egy-egy kőnél, hogy megnézzem, elértem-e már a lelőhelyet, de úgy tűnt, csak a szikla oldalában, vagy tetején fogok találni belőle. Ez rendkívüli hátrány, de azért van ennek egy előnye is: a magasles. Innen jó messzire elláttam, és bizony mozgást láttam oda lent. Látásomat felerősítve nem volt nehéz megmondanom, hogy bizony vészhozók tartanak a hegy felé, s annak lábánál tanácskoznak. Ha már itt tartunk, van még egy hátránya ennek a helynek: egy út vezet lefelé is. Mélyet sóhajtottam, és felemeltem a tekintetem az égre. Shiennel sem bottal ver. Fel kellett készülnöm arra is, hogy lehetnek velem szemben agresszívek, és hiába vagyok csupa izom, a tömeg ellen, egy szakadék mellett nem egy leányálom verekedni. Úgy hogy egy nagyobb szikla mögött elhelyeztem a táskám, a kabátom, és megbújtam. Innen pont láttam lefelé. Nagy sokára láttam közeledni valakit. Csak egy vészhozót küldtek fel? És ha megölöm? Nos, mivel így is úgy is lefelé menet találkoznék velük, gondolom nem volt szükséges többet küldeniük. A kardom halkan, és óvatosan húzom elő a rejtekben, és várok. Szerencsére a testi hasonlóságok miatt tudom, mi az, ahol a legjobban fáj ... és amit a legnagyobb becsben tartanak. Ahogy mellém ér, nadrágjához nyomom a kard hegyesebb végét, de figyelek arra, hogy nem szúrjam fel tojásait, csak megállásra kényszerítem vele. - Shaz'or áldjon meg... - köszöntöm kicsit szarkasztikusan, miközben felemelkedek rejtekhelyem mögül, a kardot határozottan tartva lágyékánál. Kezem nem teszem a szívemre, mert nem mondom, hogy szívesen látok valakit, aki követ engem. Azt sem tudom, hogy érti-e, amit mondok, de láttam már csodákat, szóval megpróbálkozom vele. - Ha érted, amit mondok... akkor a fegyvered a földre dobod. Ha ezt megtetted, én is elteszem a kardomat, és mindenki mehet tovább az útjára. - mondom lassan, hátha jobban érti -felesleges, ha nem beszéli a nyelvet-. - S ha már itt tartunk.. hova is tartasz, barátom? - kérdezem homlok ráncolva, mivel tudtommal a hegy eléggé kihalt.. s lám, annyira még sem.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Van, amit sosem veszek számításba, hiába élek már két éve ezen a holdon: a meglepetések. Önmagában a természet is tele lenne ilyen kiszámíthatatlan fordulatokkal, már csak azért is, mert ennyi idő kevés hozzá, hogy kiismerhessük. Állítom, hogy bármilyen sokat is tanultam már, az még mindig csak egy nagyvonalakban lévő ismeretanyag. S ha ez nem lenne elég, akkor ott vannak még a helyi őslakosok is. Magamban azon elmélkedem felfelé haladva a nyomok után, hogy vajon meddig mehetett a gazdájuk, mekkora előnye is lehet pontosan, mikor egy szikla mellől hirtelen állít meg a bökő érzés elég érzékeny és fontos helyen. Természetes, hogy erre már azonnal lefékezek és lépnék is hátrébb, ami működne, ha egy bokor hegyes faágáról lenne csak szó és nem követné a mozdulataimat a szikla mögül előbukkanó perdai férfi na meg a karja meghosszabbításaként működő kardja. Áhá, tehát letáborozott és bevárt! Milyen figyelmes, nem kell sokat kutyagolnom utána. - Momentán rá is szorulok, haver... - Dünnyögöm a saját nyelvemen, amit lehet nem is ért Rotemshel, de az övéhez hasonló szarkasztikus hangsúlyom is elegendő lehet, ahogy egy picit oldalra meg vissza biccentem a fejem lepillantva a kardra. Elég éles darabnak tűnik. Nem is teszek semmi hirtelen vagy fenyegető mozdulatot - fontos kincs van veszélyben egyébként is -, s magamban elvetem annak a lehetőségét, hogy a bal kezemmel fogjak rá a pengére. Merevebb, erősebb fémnek tűnik annál, hogy elhajlíthassam, plusz totál oda lenne a szintetikus bőr is, így egyelőre nagyobb a kockázat, mint a haszon. Inkább megpróbálom kidumálni magamat, már csak azért is, mert ez egyértelmű fenyegetés a részéről, egy figyelmeztetés, de ha igazán ártó szándékkal lenne, akkor esélye lett volna már lesből sérülést okozni nekem. Elég kellemetlen egyébként belegondolni, hogy simán levághatta volna a fejem vagy lábam is a rejtekéből támadva, így hogy leltár szerint mindenem megvan és a helyén, azt igencsak a perdai jóindulatának köszönhetem. Ja, és kösz Shaz'or! - Mindet nem tudni vagy akarni ledobni. - Pillantok fel rá, szemeim sarkába nevetőráncok gyűlnek. Érti, ahogy érti. Ezt már az ő nyelvén mondom, kissé törten, főleg az igeragozás terén érezhető erős nyelvtani hiányosság, de annyira elég a nyelvtudásom, hogy érthető legyek. Legalábbis eddig sikerült megértetni magam a perdaiakkal, legfeljebb kicsit bántja a fülüket. - Én keresni te. Kérdezni ugyanez: hova-hova? - Rezignált, derűs nyugalommal beszélek, ugyan két kezem felemelve valamennyire magam mellé, de egyébiránt egyelőre nem sietek teljesíteni fegyverekre vonatkozó kérését - követelését -, csak egy fél lépést teszek hátra, csak hogy jobban érezzem magam a koronaékszerek és a Delgado-vérvonal jövője miatt. - Szép kard. Hol kapni? - Siklik le pillantásom a kezébe tartott fegyverre, kicsit hosszabban ott is ragad, mert egyébként tényleg tetszik. Na meg nem árt szemmel tartani, hogy időben reagálhassak, ha azzal mozdulna.
Ismerem a természetet, és annak rendjét. A vészhozók azonban nem tartoznak bele, és káoszt okoznak a jelenlétükkel. Eddig, ha két lakó találkozott a vadonban, mindig örömmel üdvözölték egymást. Mióta itt vannak az égiek, ez megváltozott, és bizonytalanság költözött a szívekbe. Az enyémbe is. Mivel kapzsi népség, nem bízok semmit a véletlenre. Rejtekhelyen várok, hogy meglephessem a quorsat. Habár megtehetném, hogy akár örökre harcképtelenné teszem, vagy megölöm, egyik sem áll szándékomban. Nem szeretek harcolni, és gyilkolni végképp. Sose tettem ilyesmit életemben, és nem is szándékozok majd a sorsom végén Shiennel elé állni véres kezekkel. Amint beér, és nem halálos, de mindenképpen kellemetlen sérüléssel fenyegetem, megtorpan. Nem értem a vészhozó szavakat, de utána - ha törve is, de- perdai nyelvre vált. Remek. Tehát értette, amit mondtam. Az viszont nem tetszik, hogy elhátrál, és még csak nem is csinálja, amit "kértem" tőle. Tartom a már meglévő távolságot, de annyit változik a dolog, hogy a kard az ágyéka helyett felsiklik, és a nyakára mutat most már. Persze közben folyamatosan szájal, terelve a válaszadás minden formáját, ami kicsit bosszantó. - Ez nem kívánság kérdése. Dobd le a földre a fegyvereid. Most. - hangsúlyom erősen a "nem kívánság" és a "most" részén van, fejemmel pedig azokra a kiálló fegyvermarkolatokra bökök, amiket látok. De ha van nála bármi hátul, akkor lehet megszívtam. Direkt nem hagyom eltávolodni. A vészhozóknak különleges fegyvereik vannak, amiket egy kézzel elbírnak, és messzebbre lőnek vele, mint mi egy íjjal. Így hát az, hogy sakkban tartsam, és a közelében legyek, elengedhetetlen, mert ha neki is van ilyen dörrenő fegyvere, akkor egyből veszélybe kerülhetek. - Kettőnk közül Én vagyok itthon ezen a világon, így a kérdésed meglehetősen sértő, vészhozó. - válaszolok arra vonatkozóan, hogy még ő akar engem kikérdezni, miért mászom meg a hegyet. Gyanús az egész. Van itt valami, amit rejtegetnek? A kardra vonatkozó kérdést ignorálom. Már bevallotta, hogy utánam jött: ha nem jelzi együttműködését, és jó szándékát azzal, hogy leteszi a fegyvereit, akkor valószínűleg el fog fajulni a helyzet, mert én se leszek hajlandó elrakni a kardomat, és a kérdéseire válaszolni.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Hátrálásomnak annyi eredménye lett, hogy a kard hegye immáron a nyakamnak szegeződik. Ez halálosabb megoldás, mégis jobban kedvemre való. Legalább ez meg a szép kard, ha a helyzet annyira nem is, pláne, hogy ragaszkodik hozzá, hogy a fegyvereimet letegyem. Nem értek a kardozáshoz vagy víváshoz, vagy minek nevezték ezt, régi filmekből is annyit tudok, hogy van egy éles oldala - vagy kettő is -, meg egy hegyes vége, ergo erre a fegyverre is igaz, hogy jobb a markolat-oldalon lenni, ahol most Rotem van. - Jól van lenni, jól van lenni... - Picit kerekítem el a szemeimet, de megállom, hogy szemet ne forgassak ilyen sietősségre. Abba most ne menjünk bele, hogy ha a pisztolyt előveszem és lépek még egyet-kettőt hátrébb, lehet lenne lehetőségem lelőni, de legalábbis megsebesíteni a perdait. Ugyanakkor megölni nem akarom, egy sebesítéssel meg eljátszanám kevéske jóindulatát, így hát remélem, hogy megelégszik azzal, ha lerakom a fegyverek javát, s nem viszi magával. Mert mindet azért nem adom! - Perda már lenni mi otthon is. Már lenni szomszédok. - Pillantok fel rá, mialatt a Styx előkerül - szép lassú mozdulatokkal -, ezt feltartom úgy mellkas magasságba és másik kezemmel nyúlok a recés pengéjű késemért. Arra nem számítok, hogy így megvillan a másik, egyenes pengéjű tőr markolata is hátrébb, ami már csak azért is ismerős lehet Rotem-nek, mert már látta ezt korábban, csak egyáltalán nem nálam volt akkor még, nem nekem készítette. - Akkor letenni fegyver... - Jelzem a pisztolyt és a kést a kezemben tartva, hogy most szép lassan leguggolok, szóval lesz kedves a kardot úgy tartani, hogy eközben nem borotválja végig vele az államat. - Most már elmondani, mit csinálni itt? - Kérdezem, mialatt ha hagyja, a földre igyekszem tenni a fegyvereket, inkább az én lábaimhoz közel egyébként.
Nem vagyok túl feszült. Persze, bosszant, hogy mindent kétszer-háromszor kell elmondani, hogy megcsinálja, de alapjába véve nyugodt természetű vagyok. A hátrálása arra késztet, hogy veszélyesebb pozícióba helyezzem a kardot, így jelezve, hogy nem fogok hezitálni, ha egy rossz mozdulatot is tesz. Kicsit megsürgetem, hogy letegye a fegyvert, mire fülsértő akcentussal próbál nyugtatni. Kevesebb sikerrel, főleg, hogy Perdát már "otthonának" tekinti. - Szomszédok.. - a seggem. Amíg csak kihasználják az erőforrásokat, és nem tanulnak meg együtt élni azzal, amit a világunk ad, semmiképp. Lassan, kínzóan lassan teszi le a fegyvereit. Egy dörrenőt, meg egy tőrt. Viszont egy másik markolatot is meglátok, egy olyat, amitől végig fut a gerincem mentén egy nagyon rossz érzés, és az a feszültség, ami eddig csak lappangott, most kezd előbukkanni. Figyelem, mikor leguggol, kardom a nyaka oldalához csúszik a válla fölé, az érhez. Amikor lassan feláll, közelebb lépek, és lábammal arrébb rúgom a dörrenőt, hogy ne tudja egyszer csak felkapni, ha hirtelen meggondolná magát. Mivel elég nehéz vele tárgyalni, és a türelmem fogyni, gyorsan lezárom a témáját. - Kövekért. - mondom kurtán, aztán fejemmel a markolat felé bökök, magamban pedig imádkozom, hogy ne az legyen, amire gondolok. - Azt is dobd el. - mordulok rá, amikor az utolsó tőrt nem kezdi el levenni magáról.
Ha nem teszi meg, kezem erősebben szorul a markolatra mérgemben, a kard tökéletesre élezett része finoman vágja fel egy apró mozdulatomra a bőrét. A seb nem halálos, még csak nem is fájdalmas, de elég kellemetlen, és vérzik is. Mintha egy átlagos napon a konyhában elvágta volna a kezét, de jelen esetben nem tud oda kapni, hogy leszorítsa. - Minden quorsa ennyire makacs, és rövideszű? - kérdezem értetlenül, enyhe haraggal a hangomban.
Ha előveszi (igazából, ha a kérdés után nem működik együtt, és még így se akar elválni a sel ogei tőrtől), akkor ugyan elhúzom a kardot a nyakától... de nem azért, hogy eltegyem. Közel lépve hozzá ragadom meg ruháját, és kezdtem tolni hátrafelé, a perem felé. Mi perdaiak eleve kicsit magasabbak vagyunk a vészhozókhoz képest, én pedig ehhez jó erővel, és emiatt súllyal is megvagyok áldva. Köveket, fémeket cipelek hegyeken át, üllőket pakolok, nehéz fémláncokat húzok, fát vágok, termetes eszközökkel dolgozok, és nap mint nap több órát kalapálok. Ha valami, akkor aprócska nem vagyok, és ezt egyszerű kihasználnom. Mint egy is kendőt, cipelem magammal az égit, és úgy állítom meg a peremen, hogy talpa még a földön legyen, de teste már inkább hátrafelé dőljön a szakadék fölé. Ezáltal, ha valami miatt elengedem, nem lesz esélye visszaegyensúlyozni, hanem hátra dől a végzetébe. - Ezt a kérdést egyszer fogom feltenni, és úgy válaszolj rá, hogyha nem leszel őszinte, vagy játszadozol velem, akkor a vasmadarad nélkül kell megtanulnod repülni, vészhozó. - figyelmeztetem előre, és hogy egy kicsi motivációt adjak, megrázom a ruhájánál fogva - Honnan van az a tőr? - mutatok másik kezemben lévő kardommal a sel-ogei tőr irányába. - Mit csináltál a gazdájával?! - teszem fel a következő kérdést, immár ingerültebben.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Lazán mozdítok a vállaimon egyet: vállvonás. Szomszédok. Ha nem tetszik, akkor is így van már ez. Egyébként is találó kifejezés a szomszéd, mert nem tudom, hogy a perdaiak hogy vannak ezzel, de nálunk egy rossz szomszéd kifejezetten átok lehet az ember életében és el tudja cseszni a kellemes lakóhely adta örömöket. Hogy átok vagyunk nekik, az egyértelmű, a hízelgő quorsa név is erre utal. Az a baj a perdaiakkal, hogy csak feketében és fehérben látnak, ami azért nagy luxus még úgy is, hogy eddigi évszázadaik, évezredeik alatt nem kellett senkivel sem magukon kívül szomszédságba bonyolódniuk. Nem kapkodok, hiba volna, ha nyakamnál van a penge - már megint egy -, így tehetetlenül kell hagynom azt is, hogy odébb rúgja a pisztolyt. Mondjuk legalább nem rúgta le a fennsíkról a szakadékba. A kérdésemre adott válaszára felvonom a szemöldökeimet, s láthatóan felnézek vállai s feje fölött a fölénk magasodó sziklákra. Mit tudhatnak ezek a kövek, hogy megérte a hosszú sétát? Rotemshel szemlátomást messziről jön, meg nem is tudunk perdai településről a környéken, hogy onnan ugrott ki kő-bevásárlásra. - Hm? - Pillantok vissza rá, hogy mégis mit dobjak még el? A jelzőpisztolyt vagy a tőrt látta meg? Mindenesetre nem sietek mozdulni, míg ezt nem tisztáztuk és ez a késlekedés pont elég ahhoz, hogy bepöccenjen a perdai és keze kis mozdulatára a karddal vágást ejtsen a nyakamon. Hirtelen, élesen beszívott levegőből és szemem villanásából látszik, hogy méltatlankodom, annak ellenére, hogy kellemetlensége dacára tudom, hogy nem vészes a helyzet. Bénább borotválkozós napjaimon én is tudok ilyent csinálni és ez a vágás is olyasmi lehet, mint amit Rhywen okozott, csak a másik oldalon. Remek, szép szimmetrikus leszek. - Csókoltatni a kovács. - Utalok a penge élességére, nem is sejtvén, hogy magával a készítővel állok szemben. - Megölni egy fegyver miatt, mikor én nem bántani téged? - Kérdezek vissza eleresztvén a poénkodós választ a kérdésére, amit Rotem úgy sem értene: a bogám is együgyű, naná, hogy én is rövideszű vagyok. A bogám persze a motorom, Roda nevezte el így, mert parkoláshoz kell neki kis támasz, különben eldőlne. De sokáig tartana ezt a perdai férfinak elmagyarázni, főleg, hogy nem is túl lelkes hallgatóság. Na meg a türelem és a humorérzék sem az erényei. Már épp arra jutnék, hogy jobb észhez tért, mikor elveszi a kardot, de közelebb lépésére ösztönösen hátrálok még egyet, megkésve, mert már el is kapja a grabancomat. Mi a...? Nem vagyok éppen alacsony, se gizda, de az a pár centi magassságbeli és termetbeli előny Rotem javára dolgozik a meglepetés erejével együtt. Annyira nem hagyom magam, kell az ereje hozzá, hogy odacipeljen a meredek sziklarész szélére, mialatt én kezemben is megjelent a tőr, hogy ha kell védekezzek vele, de bal kezem is ráfogott ruhámat markában tartó alkarjára, a csuklója alatt. Nem tetszik ez a helyzet, lepillantok a szakadékba, amennyire tudok mozogni és aztán vissza a férfira, mikor beszélni kezd. Na, mászhatok ki megint a szarból. Komolyan, nem éri meg jófiúnak lenni! Mivel elég komolynak tűnik, nem hívom fel rá a figyelmét, hogy ez két kérdés volt és most melyikre legyek teljesen őszinte, ahogy kérte. Azt hiszem, a humorát otthon hagyta... még születésekor. Viszont legalább egyértelmű lesz, hogy a tőr miatt lett ilyen ideggyenge és lehet ismeri is Aideen-t, vagy csak úgy általánosságban aggódik a perdai társáért. - Adni volt nekem perdai lány, neve lenni Aideen. Három hete jönni volt hozzánk, lenni volt óvatlan, társaim kapni volt ő el, bezárni volt őt. Én elengedni volt Aideen. Mikor látni őt utolszor, lenni Aideen jól. Jól lenni és durca lenni. Ismerni Aideen? - A durcás résznél apró, könnyed mosoly jelenik meg szám sarkában, hiszen ha Rotem is ismeri, akkor tudja, milyen kis pukkancs tud lenni a lány. Kétlem, hogy csak az égiekkel az. A mosolyom viszont amiatt meglepő, hogy helyzetem ellenére megjelenik, nyugodtan felelek neki és összeszedetten a lényegre szorítkozva - perdaiul nehéz is a Delgado-féle terjedelmességet bemutatni -, s nyugodtságom más miatt is szembetűnő. A ruhámat fogó és ezzel engem a szakadék fölött megtartó kezére kulcsolódó ujjaim szorosan fogták őt már az elején is. Logikus: ha ő elenged, én legalább belé kapaszkodjak s ne potyogjak le. Beszédem közben viszont kezd a szorítás kellemetlenné válni. Eleinte még el lehet hessegetni az érzést, hogy a szavaimra koncentráljon, de tört perdaiságomnál is kezd egyre kellemetlenebb lenni, amit nem lehet már figyelmen kívül hagyni, mígnem a végére már konkrétan fájdalmassá válik még a jobb fizikumú férfi számára is és a szorítás nem hagy alább. Ami furcsa benne, hogy nem látszik rajtam emiatt különösebb erőlködés, s ha ujjatlan kesztyűs kezemre téved tekintete, azt is láthatja, hogy ujjaim vége nem fehéredik bele a szorításba, mint ahogy azt illene tennie. - Nem bántani és nem ölni meg Aideent, se más perdai... vagy ember. Ha te nem bántani engem, én sem bántani téged. - Higgadtan jelentem ki ezt is, mint feltételemet a perdai férfi szemeibe nézve, hiszen nincs is jobb, mint így félig kint lógva a jó levegőn üzletelni. A motivációt persze én se hagyom el, a szorítás erősödik tovább...
Nem kedvelem az embereket, de főleg az olyanokat, akik a komoly szituációkból is viccet csinálnak. Persze, perdaiak közül is van ilyen, és nem tagadom, én magam is ilyennek játszom meg magam, ha más perdai közt vagyok, de ez nem ilyen eset. Ez komolyabb, és veszélyesebb. Kérdésemre teszi a hülyét, ami még jobban felidegel, és elhatározom, hogy akkor megfélemlítem. Az enyhe vágás nem segít. Ellenben a penge élességét észreveszi. - Kösz, igyekszem. - jegyzem meg a morogva, majd a kérdését eképpen válaszolom meg: Elkapom a ruhájánál fogva, és kiráncigálom a szakadék szélére. Nem engedi magát, de a düh, és a termet, azzal együtt, hogy nem számított erre, felém billenti a mérleget, és sikerül oda cibálnom. Persze most már előkapja a tőrt, másik kezével belém kapaszkodik. A kérdéseimre - immár - választ kapok. Persze az eleje dühít. Elkapták Aideent?! A gondolat felbőszít, de aztán már mondja is, hogy el lett engedve... persze, gondolom a tőrért cserébe. - Sha'zor áldjon meg te nő, egyszer még a sírba viszel! - morgom az orrom alatt bosszúsan, megcsóválva a fejemet. A férfire tekintek, ahogy azon gondolkodom, mennyire megbízható, vajon igazat mond-e? Eközben érzem, hogy szorítása természetellenesen erősödik, már-már kissé fáj, ahogy szorít. A tőrt is fogja. Ha leszúrom, ő is megszúr, ha elengedem, magával ránt. Pat helyzet. Azonban az idő... Három hetet mondott. Nincs pár napja, hogy úton volnék, hallottam volna a halál hírét, ha hazudna. Most közli, ha nem bántom őt, akkor ő sem engem. Mély levegőt veszek, és vissza húzom a párkányról - Sha'zor áldjon meg téged is, quorsa! - morgom bosszúsan, és elengedem őt, a kardom pedig elteszem. - Ismerem Aideent, magam dolgozom a tőrét. Azt is tudom, hogy inkább ölne, minthogy ettől megfosszák... szóval nagy bajban volt, ha megvált tőle. - mondom, idegesen a dolgaimhoz lépve. Nem érdekel immár, ha a vészhozó az általam elrúgott fegyvereiért lép. Megegyeztünk. Én nem bántom őt, és ő sem bánt engem. Azon viszont gondolkodom, hogy visszakérjem-e a fegyvert. Ha a férfinél marad, tanulság lesz a lánynak. Ha elkérem... az se biztos, hogy oda adja. - Mit kérnél a tőrért? - a csere árú mindig opció volt a népeink közt. Megérdeklődöm az árát, hátha oda adja. Ha nem akarja, akkor meg csak számon kérem a nőn a hollétét. A hátamra véve a táskám, tekintetem ismét a sziklákra emelem. Már az sem biztos, hogy jó ötlet itt folytatni az utat, ha már ez a kis mitugrász is "belém kötött" miatta.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Egy pillanatra összevonom a szemöldökeimet. Most akkor csókoltatni igyekszik a kovácsot... vagy ő lenne a kovács? Wow, egy kovács! A gondolat egészen lelkesítő, mondjuk akkor kevésbé, mikor a szakadék fölé tart, de egyúttal megmagyarázza azt is, mitől van ilyen jó erőben. Egyébként is gondoltam, hogy nem a tőgyike-tejben van az ereje forrása, de ha tényleg kovács lenne, akkor nem csak a kardok meg egyebek forgatásához érthet, hanem a készítéséhez is. Ez még a CQL-es technológiájuk nélkül is izgalmas, ám ezzel nem érek rá foglalkozni, mert ha nem kezdek el beszélni, tényleg képes lesz elengedni és akkor már csak a saját kapaszkodásomban bízhatok. A szavaim eleje láthatóan nem nyugtatta meg, folytatom is, csak hogy kiderüljön, Aideen él és virul. Legalábbis három hete még így tett, de hogy azóta mi történt vele, azért nem tudok kezeskedni. A morgását viszont nem tudom nem úgy lereagálni, hogy ne mosolyodjak el rajta. Tényleg ismeri Aideen-t. - Égi nők is lenni ilyen. - Mondom neki vigasztalásképpen, hogy lássa, nem kedvelt szomszédokban is van valami közös vonás, ugyanazt a sorsot mérte ránk valamiféle istenség: nők... Egy pillanatig se hiszem, hogy ezzel támasztottam hirtelen szimpátiát közöttünk, inkább van köze ahhoz, hogy felfigyel gyanúsan erős szorításomra, mely még nem olyan erős és fájdalmas, hogy ne tudja meghallani és felfogni a szavaimat, mérlegelni azokat. A szerencse mellém állni látszik most is, hisz nekem a perdai, hogy ha eddig nem léptem fel ellenségesen, nem is fogok. Alapvetően is azért küldtek, hogy derítsem ki, ki jár itt és miért, nem pedig azért, hogy előbb szúrjam hátba és azután kérdezzek. Visszahúz és elenged, utána engedem én is őt el és önkéntelen a mozdulat, ahogy vállaim mozdításával rendezem felső ruházatom állását, mialatt elgondolkodom azon, hogy jelen szövegkörnyezetben Shaz'or áldásának emlegetése jó kívánság vagy perdai káromkodás? Hajlok az utóbbira a hangnem miatt, de minthogy egyéb fenyegetés nem ér az istenük haragján kívül - már megint -, elteszem a tőrt, s közben megtudom, mekkora kincs volt ez a darab Aideen-nek. Ez mondjuk megmagyarázza, miért is reagált olyan hevesen első alkalommal, igaz, akkor konkrétan ellopni akartam. Ezt a tényt és hogy nem mellesleg még meztelenül is láttam a perdai lányt viszont bölcsen elhallgatom. - Bajban volt lenni. Mi nem engedni el, ki betévedni hozzánk. Aideen mondani, hogy lenni felderítő. Ez rosszabb lenni, mintha csak sétálni véletlenül arra virágot szedni. - Inkább ezt mesélem el, remélvén, hogy Rotemshel hasznomra lesz a tekintetben, hogy beszél Aideen fejével, ha találkoznak. Rossz esetben mind a ketten jönnek felderítőset játszani hozzánk. Közben látszólag nyugodtan tartok odébb rúgott fegyvereim felé, szememet azért a perdai férfin tartva, mert a bizalom sokszor luxusnak számít és elég hirtelen felfortyanó típusnak tűnik a másik. Már éppen azon lennék, hogy lehajoljak a pisztolyért, de a kérdése megakaszt. Értem a kérdést és ismerem is a módot, amivel üzleteiket bonyolítják a perdaiak, mi is gyakran élünk vele, mikor velük cserélünk ezt-azt, jellemzően élelmet kérve tőlük. Hanem a kérdés azért nem egyszerű, mert mit is kérhetnék cserébe a tőrért? Mindig is - mióta ismerjük a perdaiakat - akartam egy CQL-es fegyvert, ez különösen csinos darab is, és sokat érhet, ez Aideen-en is látszott s nem csökkenti az árát, hogy Rotem visszaszerezné. Vagy Aideen miatt vagy csak nem akarja egy embernél látni, vagy is-is. Ugyanakkor csökkenti az árát, hogy ha valaki, hát Rotem tudna újat készíteni Aideen-nek. - Másik tőrt kérni. Ha kelleni, én dolgozni érte te műhely. - Vetem fel, mert ebben a verzióban mindenki megkapja, amit akar. Más kérdés, hogy mennyire lenne ez a kovács ínyére.
Nem gondoltam volna, hogy ez a kirándulás ennyire nyugtalan lesz. Minden rendben volt, amíg nem találkoztam ezzel az égi veszedelemmel.. Most bezzeg, aggódhatok azon hazáig, hogy igazat mondott-e, és tényleg jól van Aideen, vagy hamisan adtam neki a bizalmamat. Nem segít a tényen, hogy ismerem a nőt, és tudom, hogy simán bele tud keveredni ilyen bajokba. Életemben először aggódok valakiért annyira, hogy mást az életével fenyegessek. A quorsa szimpatizál velem, legalább is megemlíti, hogy az ő nőik is ilyenek. Ha másban nem is, legalább ebben egyet értünk. - Azon annyira nem vagyok meglepve, hogy a ti életeteket is megkeserítik néha. Eléggé széthúzó nép vagytok. - jegyzem meg, aztán visszahúzom a párkányról, és elengedem. A férfi kicsit jobban elmagyarázza a helyzetet, én pedig nagyot sóhajtok, és Elorak felé pillantok a távolba. - Szóval a perdaiak nem kérhetik számon a jelenléteteket, annak ellenére, hogy parazitamódon jelentetek meg a világunkon, "mert hát szomszédok vagyunk", ahogy az imént említetted, de ha egy perdai talál el hozzátok, akkor már "bajban van?", és nem engeditek el? - kérdezem, rá pillantva, kicsit ráncolva a homlokomat, természetesen a bosszúság miatt. Nem szeretem, ha valaki saját magát mentve minden fenét összehord, aztán meg ha ő ül a nyeregben, akkor meg ugyan azt a mocskot szajkózza, mint amivel elkapták. Mit zavarja őt, ha Aideen oda talált a rejtekhelyükre? Itt mi vagyunk otthon. Ez a mi világunk, és ha neki arra van kedve menni, akkor arra megy. Milyen jogon fosztja meg a szabadságától, csak azért, mert útba vannak? Quorsak! Aideennek volt igaza. Szörnyű az összes. Azért rá kérdezek, hogy mit érne meg neki a tőr. A válasz nem túl fényes. Már csak azért sem, mert itt és most nem tudok adni neki egy másikat, hogy elkérjem Aideenét. Ami azt jelenti, hogy haza kell mennem, csinálnom egyet, aztán újra találkozni vele. Mondjuk úgy, hogy nagyon nincs kedvem hozzá. Ráadásul ennyi erővel Aideennek is csinálhatnék újat, valószínűleg egyébként is meg fog rá kérni. Arra, hogy a munkát felajánlja, egyértelműen nem a válasz. - A műhelyemben csak láb alatt lennél. Egyedül dolgozok. És nem éri meg az alapanyagomból felhasználni, ha utána az általad visszakapott tőrt tovább adom. Nekem az veszteség. - mondom, de aztán csak gondolkodom valami köztes megoldáson. Tekintetem ismét a sziklára emelem, majd vissza rá, elgondolkodva. - Csinálok neked új tőrt, vagy kardot, vagy amit akarsz, ha hozol nekem alapanyagot. Nem kell minden összetevőből. Most épp egy fajta kőnek vagyok híján, azért jöttem fel. Fehér, és vakítóan ég. Ha abból hozol nekem bőségesen Elorak elé - minthogy engedély nélkül nem léphetsz be a városba, akkor azért, és a tőrért cserébe kovácsolok neked, személyre szabottan bármit. - teszem fel az ajánlatot. Ezzel időt spórolnék meg, elindulhatnék vissza, hamarabb visszaérnék Elorakba, és akkor hamarabb tudnám Aideenról kideríteni az igazat.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
- De nem nők miatt lenni. - Mosolyodom el a válaszán. Persze nálunk is előfordulhat, hogy egy nő miatt veszünk össze, akár össze is verekedünk, de ekkora szakadást nem okozna köztünk, még ha a világ legszebb nőjéről is lenne szó. Emiatt háborúzni is csak a mondákban fordul elő, mert jól hangzik és egy háborúhoz mindig kell ürügy, ami elrejti a nyilvánvaló hatalmi vágyakat, mint valós ok. - Elorak lakói kereskedni Város lakóival, kancellárokkal. Nektek nem lenni fontos mi vitánk, nektek így nem lenni fontos titokban tartani mi hol lenni pontosan. Ha ti elmondani, kancellárok jönni ide sok katonával elvenni életünk. Ez nektek is lenni rossz. Mi nem lenni ellenségek perdaival, mi kereskedni szívesen és tanulni is szívesen. De ha mi nem lenni, ha mi veszíteni, kancellárok figyelme lenni csak perdaié. - Inkább errefelé terelem a szót, mert ha Rotem túljut nyilvánvaló büszkeségén, ő is belátja, hogy fordított helyzetben, ha ő lenne a mi bakancsainkban, ugyanígy tenne, ugyanígy védené az övéit, a területeit és nem hajlana arra, hogy nincs itt keresnivalója, csak mert a másik régebben volt itt. S egyébként sem használta a területet. A perdaiaknak viszont bármennyire is szúrja a szemét az emberek jelenléte, környezethez való hozzáállása, nekik egyelőre kedvezőbb, ha mi egymással is vitában állunk s fegyvereink nem egyként fordulnak ellenük. Már amennyire én értek a stratégiához. Logisztikai szempontból biztosan egyszerűbb egy helyre összpontosítani. Meglehet nem fogjuk egymást meggyőzni most, erre talán több átsörözött este is kevés lenne, de arra mindenképpen jó volt, hogy elengedjen és normális hangon társalogjunk tovább. Mit társalogjunk, egyenesen üzletelünk, a tőr az üzlet tárgya egyik oldalról, a másik oldalról meg szívesen bejutnék egy kovácsműhelybe. Nem gondolom, hogy ki tudnám lesni a titkait a CQL-es fegyverek készítéséhez, szerintem ennél több tudás kellene, minimum anyagismeret is, de ettől még kíváncsi vagyok és érdekel. Pechemre, ez nem hatja meg a férfit, még az sem, hogy segítek és ezzel csökkenteném a veszteségét. - Te akarni tőr, neked muszáj adni valamit. Ha te tovább adni tőr Aideen-nek, neked ez lenni mindenképp veszteség. Kérni valamit Aideen-től, akkor nem lenni veszteség. - Gyanítom, a lánynak adná vissza a fegyverét - előbbi morgósság miatt de megnézném azt a jelenetet ismerve Aideen vérmérsékletét is! -, de ha így tesz Rotem, ez neki mindenképpen deficites üzlet. Hacsak erővel el nem veszi most tőlem nem adván semmit cserébe. Látom, hogy gondolkodik, s nyugodt érdeklődéssel várom ki, mire jut, melyből az első mondat rögtön feljebb is vonja a szemöldökömet. Azt a k... el se hiszem! Tényleg nagyon szereti a csajt! Nem kell minden összetevőből. Ez aranyos. Hát kell fém, ööö vas? Meg... szén talán? Meg egy kalapács, de az gondolom van neki. Halványlila sejtelmem sincs, mennyire összetett ez. - Miről ismerni meg még fehér kő? - Kérdezek vissza, mert hát az úgy nem túl célravezető, hogy gyújtogatni próbálok mindent, ami fehér itt. Aztán találhatom ki, hogy oltom el azelőtt, hogy elégne az egész és nem lesz mit vinnem. - És mennyi lenni bőséges? - Nem árt tisztázni, hiszen könnyen belefuthatok egy olyanba, hogy Rotem visszaküld, mert a hozott mennyiség csak a fele annak, amire gondolt. Túl sokra nem számítok, nem láttam nyomát, hogy valamiféle kézi szekeret hurcolt volna magával, még ha erejéből ki is nézem, hogy egy alaposan megtömött zsákot is el tudna vinni magával. Meg persze ez függ attól is, hogy az a fehér kő mennyire nehéz a térfogatához képest. - Ajánlat lenni jó, de... - Elgondolkodva nézek a tőrre. Érzésem szerint a következő perdai, aki kiszúrja nálam akár ezt, akár az újat, nem fogja elhinni - s lehet megvárni sem - a magyarázatomat, miszerint teljesen legálisan szereztem. Még lehet úgy sem, ha belekovácsoltatom az írásukkal Rotem nyilatkozatát erről. Mondjuk úgy se tudnám leellenőrizni, mit ír rá. Nem vagyok a kalandok ellen, de a felesleges bajt kerülném, így felpillantok a kovácsra sötétbarna szemeimmel. - Tőr lenni szép munka, markolat lenni aprólékos. Te érteni csak fegyverhez? Nekem lenni három kis kő, szép kő. Én megcsiszolni és szeretni belőle csinálni... kis ékszer. Három kis ékszer... - Beszéd közben mutatok nyakamba, hogy medálszerű foglalatra gondoltam, meg a fejemre, hogy hajba való kis bizé lenne még. Láthatóan kínlódok a megfogalmazással. Még a saját nyelvünkön se tudom ezek rendes megnevezéseit, nem hogy perdaiul és azt se tudom, hogy a kovács érthet-e ötvösséghez, netán a szomszédos műhely egy ötvösé vagy ki tudja, hogy megy ez? De biztosan szebb darabok készülnének, mintha én próbálok valamit összebarbárkodni Carlisle műhelyében a Tűzvölgyben talált - szerintem - szép kövekből.
Bólogatok. - Tudom, a természetekben van benne. - ezért se akarok csak úgy megbízni benne, de kénytelen leszek, ha egyről a kettőre akarunk jutni. Amikor rákérdezek, miért nem engedték el Aideent, akkor viszonylag érthető magyarázatot ad nekem. Quorsák és a háborújuk... Ártatlanok esnek áldozatul ennek. Bárcsak véget érne végre. Teljesen mindegy, kinek a javára. De hát erre apellálnak ők is, ez a fajta hozzá állásunk teszi őket felénk bizalmatlanná. Értem ezt is, de ez egy ördögi kör... - Ha nem bíztok bennünk, és ártatlanokat raboltok el a biztonságotok érdekében, a perdaiak biztosan nem fognak a pártotokra állni, de legalább is semleges maradni. - mondom azért, de valami még is csak felkelti a figyelmem. - És ha a kancillorok... vagy micsodák felénk fordítják a fejüket, akkor mi lesz? Rossz a szándékuk? - kérdezem homlokomat ráncolva. Kik, vagy mik azok a kancillok? Vagy kancillák...? Mindegy. Neki állunk egyezkedni, mert igen csak visszaakarom kapni azt a nyomorult tőrt. Nem csak azért, mert Aideené, de rengeteg munkám van benne, és rendkívül személyre szabott az egész. Megismétli nagyjából a szavaim, hogy közlöm, veszteséges lenne számomra, ha csak másik tőrt adnék. De aztán felhozok egy másik lehetőséget, és úgy tűnik, ez felkelti az érdeklődését. - Kívülről teljesen fehér, puha, könnyen morzsolódik. A felső réteg alatt ezüstös-fehéres. Ha gondolod, felmászhatunk együtt, és mutathatok neked példát. Ami a mennyiséget illeti... - Leveszem a hátamról a málhát, és rámutatok. - Ez bőséges. De lehet, túl nehéz lenne neked. Ennek a felével is beérem egyszerre. - mondom, de aztán a tőrt bámulva kezd elbizonytalanodni, és talán visszatáncolni a dologtól. - De mi? - kérdezem kicsit ráncolva a homlokom. Csak nem gondolja, hogy minden jött-ment quorsának felajánlom a munkámat? A perdaiak nagyrésze se tudja rólam, hogy kovácskodom, csak akinek szükséges. A továbbiakban némán hallgatom dicsérő felvezetését, és azt, hogy mit szeretne igazából. - Markolatba bele tudok foglalni köveket, kristályokat, vagy belekovácsolni, mint a sel-ogei fegyverek esetén. Tudok gyönyörű mintákat is vésni a pengékre, markolatokra, szárakra, eszközökre, bármire. De az ékszer... az egy más dolog. Más eszközök kellenek hozzá. Apró csipeszek, más öntőformák, csiszolók és fényezők kellenek. - magyarázom neki, hogy értse. Ugyan tudom díszíteni, és finomítani a munkáimat, de alapvetően a kovácsmesterség nem arról a fajta finomságról szól. Nagyobb eszközökkel dolgozok, kevésbé kell óvatosnak lennem. Van ötvös a környékemen, de ha most odaállítok, hogy csináljon nekem három csini ékszert, ami a mutogatás alapján valószínűleg egy nőnek készülne, akkor maradék életem végéig azt fogom hallgatni, ki a szerencsés, miért nem kezdtem el előbb, meg hogy hol a nő, és a többi és a többi. Meglehetősen kellemetlen lenne. Plusz, mi a fenét nyerek abból, ha futárt játszom? Eeeh, nem, ez kevésbé tetszik nekem, mint egy nem várt, személyre szabott munka.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Kicsit megemelem a vállaimat, mielőtt visszaejteném, arra, hogy a természetünkben van a széthúzás. Mondjuk szerintem a perdaiak azon is csak fognák a fejüket, ha a nőkön vesznénk össze ennyire. - Kancellár. Égi vezető. - Segítem ki, mert a szó gyakran okoz nyelvtörést a perdaiaknál megfigyelésem szerint, az égi vezetőt meg mi úgy is értjük, kikre vonatkozik. - Lehet sokáig nem maradhatni perdai nép semleges. - Felelek meg a kérdésére. A rossz szándék relatív, de szerintem nem lesz békés az a figyelem. A perdaiak semlegessége is csak talán Elorakra vonatkozik, vagy mert a Dana és a bíró ennyire haladó szellemű, vagy mert rákényszerülnek a közelség miatt. A többiek inkább ellenségesek, óvintézkedéseink is ennek szólnak. Nekik csak jó, ha mi emberek egymásnak esünk, mert bármelyik fél is kerül ki győztesen, kevesebben maradtunk. De lehet eljön az az idő is, mikor a perdaiaknak választaniuk kell az emberek között, melyikekkel értenének inkább szót a jövőben. Szerencsémre mi most kezdjük megtalálni a közös nevezőt, üzletelni, egyezkedni kezdünk, de a feltételeket illetően van néhány kérdésem, közte az is, hogy fogalmam sincs, milyen követ keres Rotem. - Rendben, mutatni meg nekem! - Bólintok rá, s láthatóan nem riaszt meg a kemény terep felfelé menet, bármeddig is kell mászni hozzá. - Mikorra vinni neked bőséges kő? - Kérdezem még felmérve a málha paramétereit. Majd meglátom, ha megmutatta a követ, hogy mennyire nehéz, milyen darabkákban van, s az alapján meg tudom állapítani majd, hogy egy fordulóval vagy kettővel vinném el. Az implantátum kar erejében bízhatok, vagyis bízhatnék, de Carlisle tanácsára az északi kaland óta nem árt óvatosabbnak lennem. Meg egy dolog, hogy a karom elbírja, de a hátam mennyire fog leszakadni... Módosítok kicsit az üzleten, vagyis módosítanék, mert homlokráncolva, csendben hallgat végig, de amikor megszólal és magyaráz, én hallgatom őt figyelmesen és kiderül, hogy amire én gondoltam, nem tudja megoldani. Tehát a fegyverekhez más tudás kell, mint az ékszerekhez. Feltételezem, hogy igazat mond, mert ha meg tudná csinálni, alapvetően neki jobb üzlet lenne ráfordított nyersanyag szempontjából is három kis ékszerke, mint akár egy kard. - Rendben. Én vinni neked bőséges fehér kő és visszaadni tőr... - Szavaimmal egyidőben veszem elő Aideen tőrét és markolattal felé fordítva a keresztvasnál tartva nyújtom felé. - ... te csinálni nekem kés. Nem kell kard vagy tőr. Kés, egyenes... CQL...öhm, Sel-o-ge-i sem kell bele. De lenni ilyen éles. - Bökök állammal mosolyogva a kardja felé. Valószínűleg nem kell kimondanom a beismerést, hogy a kardot nem tudnám rendesen használni megfelelő tudás híján, a tőr meg... biztos van férfiasabb kivitel, de ez amit visszaadtam tényleg nagyon csajos, egy egyenes pengéjű kés nekem hasznosabbnak tűnik. - És bemutatni engem egy ékszerkészítőnek. Majd én megalkudni vele. - Teszem még hozzá, mert eddig mindig elhajtottak, ha csak a műhelyek közelében jártam, de ha Rotem oldalán jelenek meg, akkor hátha eljutok a tárgyalásig. Kérdőn pillantok rá, megfelelő-e ez így neki is? Így vagy úgy, de már csak a részleteket finomítjuk és idővel elindulunk majd feljebb a fennsíkra azokért a kövekért, ekkor szólalok meg újra. - Mindig magad jönni alapanyagért? Nincsen nálatok... fehér kő bányász?
Kicsit elgondolkodom azon a jövőn, amit ez a quorsa elém vetít. Csak ránk nyomják a hárobújukat, ez nem volt így régen se, és úgy tűnik, most sem. - Miért lenne jobb titeket választani, mint őket? - valami különbség csak van - a haderejükön kívül. Spekulálni tudok csak, hogy egyáltalán miféle nézet különbségek miatt marják egymást torkát, de egyelőre nem is akarok ezzel foglalkozni. Mármint a miértekkel. Most még egyelőre elég nekem annyit tudni, hogy hamarosan, így vagy úgy, de választás elé fogunk állni, és valószínűleg nem az lesz a mérvadó, hogy ők miért cincálják egymást, hanem hogy kivel járunk jobban. De ez már olyan politikai játék, amelybe én nem akarok bele tenyerelni. Nem értek hozzá, és valószínűleg nem is tudnám jól megítélni a helyzetet.
Amint megegyezünk a férfivel, elindulok tovább felfelé a hegyen. Ő közben feltesz néhány kérdést, főleg a szállítással, és a kővel kapcsolatban. - Minél előbb, annál jobb. De egy hét biztosan elég arra, hogy összegyűjtsd és elhozd. - ennyi idő alatt körülbelül én is megjárom. Nem mondom, hogy leharapom a fejét, hogyha később hozza pár nappal, de jó lenne minél előbb. Amint megegyezünk, elkezdi tisztázni a dolgokat, és már most át is nyújtja a tőrt, amit meglepett arccal veszek át. Nem számítottam arra, hogy már most oda adja nekem, azt hittem, hogy majd a szállításkor adja át. - Köszönöm. Ha elhozod a köveket, bemutatlak az ékszerésznek. - egyértelműen megérdemli az elismerő fejbiccentést a köszönés mellé, és ha már volt ilyen előzékeny, akkor elkezdek gondolkodni a részleteken. Az például meg lep, hogy nem akar bele követ. - Se-ogei nélkül? Biztos? Mire használnád a tőrt? Harcra? Dobótőrt akarsz, vagy közelharci fegyvert? Esetleg valamit, amit vadászatokhoz, vagy mindennapi használatra akarnál? - nem mindegy. A súlyelosztás, a penge alakja, annak élessége, mérete, a markolat... mind-mind változik funkciónként. A következő kérdésére elmerengek, miközben tovább sétálunk. - Szeretem magam gyűjteni őket. Szeretem a tiszta, pontos munkát. Az alapanyagot jól megválogatom, emiatt a sel-ogeit is magam gyűjtöm, pedig vannak rá "bányászok". - felelem, miközben tekintetem a magas hegyre emelem, és már gondolkodom, melyik oldalról érdemes neki állni mászni. Van egy kevésbé meredek része, amihez kötél sem kell, vagy kampó, arra indulok meg.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
- Mi már megtanulni élni Perdán. Tudni tisztelni természet és természet ereje. Legalábbis úgy vélni. - A végén picit elbizonytalanodom, de ezt igyekszem leplezni. Igazából fogalmam sincs, mi lesz, ha Carter és vele az ellenállás nyer? Településekre éppúgy szükségünk lesz, ami a perdaiak szemében éppúgy sebet jelent a holdjuk felszínén. Mindenünk CQL-lel működik, mert hatékonyságát meg sem közelíti más természetes erőforrás. Könnyen megeshet, hogy a perdaiak velünk sem járnak jobban, legfeljebb egy boldogabbnak látszó néppel szállhatnak szembe, akik levetették számos korlátozó törvény láncát. Talán egy kicsit mégiscsak jobbak lennénk, jobban értjük a perdaiak szempontjait is, legalábbis szeretném így vélni, hogy jobban megtalálnánk a közös nevezőt. Vagy legalább megpróbálnánk azt keresni és nem csak elegánsan átlépni felette. Rotemshel-ben és bennem az biztosan közös pont, hogy egyikünk sincs olyan helyzetben, hogy erről érdemben döntsön és biztosan ki is hagynánk az életünkből, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk valaha is. - Egy hét, rendben lenni. - Bólintok rá, magamban gyorsan végiggondolva. Nem tűnik képtelen vállalkozásnak, még akkor sem, ha tényleg kétszer kellene fordulnom. Ráadásul ha egy darabon a motoromat is be tudom fogni, az még gyorsítani is fog az utamon. Oké, ez szerintem menni fog. - Köszönni neked! - Örülök meg annak, hogy abba belemegy, hogy egy ékszerésznek bemutasson, aztán ott hagyjon, jussak amire tudok azzal a perdaival. Nem rettenek meg semmi olyan lehetőségtől, hogy esetleg direkt a legembergyűlölőbb perdai ötvösnek leszek bemutatva. Míg a felelősségvállalás riaszt, a kihívások sosem. Annyira fellelkesülök, hogy felfelé kaptatva vele ki is megy a fejemből, hogy társaimnak jelezni kellene odalent, hogy élek és semmi bajom, menjenek nyugodtan tovább, majd Rebelliumban találkozunk. - Ti nagyon félteni Sel-o-gei-t. Ha nekem lenni olyan kés, elhinni más perdai, hogy én nem lopni vagy ölni érte? - Egyáltalán megvárnák, hogy válaszoljak a fel sem tett kérdésre vagy már rögtön a legrosszabbat feltételeznék rólam és aszerint járnának el? Ha fűbe haraptam, akkor meg már mindegy, hogy utólag olvasható esetleg egy ügyes véset a pengén vagy a markolaton, amiben Rotem igazolja, hogy rendelésre készült és kifizettem. Aztán elkezdem magyarázni, hogy mire is gondoltam, bár tartok tőle, hogy nem használom a megfelelő szakszavakat hozzá, így menet közben figyelem a férfit, mennyire érti, amit mondani akarok. - Nem tőr.. kés. Penge lenni kicsit íves. Inkább vágni, vadászat, megnyúzni levadászott vad. Én lenni vadász nálunk. - Többnyire legalábbis az, de olykor-olykor mást is beszerzünk a városiaktól leginkább törvénytelen módon: gyógyszert, fegyvert, kommunikációs eszközöket, vagy amit a helyzet kínál és hasznunkra lehet. - Mennyi idő megcsinálni kés? - A kérdésből kiérezhető, hogy nem sürgetésnek szánom, inkább csak érdeklődés és annyira nem vagyok tisztában ezzel, hogy gyakorlatilag bármilyen választ elfogadnék. Oké, ha fél-egy évet mond, azért az gyanús lenne, de ha egy hónapot mond, pedig két napon belül is elkészülne, azt simán elhinném. - Úgy én majd figyelni, hogy jó fehér követ vinni neked. Mit tud fehér kő? Mire kell? És mióta lenni kovács? - Kérdezősködök tovább kíváncsian, míg ő épp felméri merre kellene tovább menni. Én is a választott utat javasoltam volna, de világért se szóltam volna közbe, mert lehet zokon veszi, mikor ő van "itthon" itt.
A férfi jó indokokat mond, ez tény. De ami azt illeti, tudom, hogy a népük fúj egymásra mint két állat. És a legrosszabb, ami történhet, hogy a saját belső kis háborújuk kereszttüzébe kerülünk. Azt hiszem, ez mindenképp meg fog történni, akarjuk vagy sem. A kérdés az, hogy a természettel élők, vagy az égiek mellé állunk. Aztán ki tudja, meddig lesznek még oda fent, és mikor döntenek úgy, hogy lejönnek ők is... hiszen a városukat már felemelték, és egyre magasabbra, messzebbre terjeszkednek. Halkan sóhajtok a tudatra. Perda meg fog változni. Akarjuk, vagy sem. Időközben meg is egyezünk. Visszaadja a tőrt, én pedig megígérem, hogy csinálok neki egy pengét, és bemutatom egy eloraki ékszerésznek. Amint lefektetjük a megrendelés idejét, megköszöni nekem a dolgot, majd feltesz egy fogós kérdést. - Igen, én is féltem a köveket, de még is kérdeztelek inkább, sem mint kivertem volna belőled a választ. Nincs olyan perdai, aki ismét háborúzni akar. Nem ölnek meg. Ha el is veszik a tőrt egy harc során, majd látják rajta, hogy a tiéd. Egy ideig együtt kell élned ezzel a veszéllyel, amíg mi is elfogadjuk, hogy most már a ti birtokaitokban is találhatunk ilyen fegyvereket éppúgy, mint prémeket, vagy bármi mást. - sajnos ez rám is vonatkozik. Kezdve azzal a tőrrel, amit csinálni fogok neki. Ez az övé lesz, és mint olyan, senkinek sem lesz joga arra, hogy elvegye tőle. Akkor is, ha sel-ogei. Megdolgozik érte, és épp úgy megveszi, mint bármelyik másik perdai társam a vidéken. Aztán rá kérdezek, hogy még is mire kell neki a fegyver, mert attól függően kell megcsinálnom élét, hegyét. Miután elmondja, hogy inkább hús vágására és nyúzásra kell, már tudom, hogy egy átlagos vadásztőr elegendő lesz neki. Bólogatok. - Hogy megy a vadászat a perdai állatokra? - noha nem tudom, hogy náluk miféle állatokra vadászhatott, biztos vagyok benne, hogy különböznek a mieinktől. Így hát érdekel, talál-e bennük kihívást, vagy éppen nem. Kérdésére megingatom a fejem. - Ha csak a késedre koncentrálok, akkor két nap. Ha másra is, három, négy. - inkább mondok többet, mint kevesebbet, hogy ne okozhassak csalódást. Noha képes lennék szűk másfél nap alatt megcsinálni a kést, nem akarok hanyag munkát végezni: akkor se, ha egy ilyen égiveszedelemnek készül, mint amilyen ő. Minden munkám engem reprezentál, így minden munkámnak tökéletesnek kell lennie. Elindulunk felfelé, a meredek lejtő sem riasztja vissza attól, hogy kérdezzen. Meglehetősen kíváncsi fajta. - Az maradjon rám, hogy mire kell a kő. Annyiban légy biztos, hogy nem ok nélkül kérem. - nem fogom neki elárulni, hogy mire használom, hogy kemenyt, nyerek belőle, és attól lesz olyan könnyű a penge, mintha Shiennel lehelete tartaná. A kérdésre, hogy mióta vagyok kovács, elmerengek. Végül is, már viszonylag pelyhes állal is kovácsolgattam dolgokat apám mellett. - Úgy hetven napforduló telt el, mióta először vasra ütöttem. - válaszolok. Aztán ha már ő is érdeklődik a szakmám iránt, miért ne tehetném én is? - És te mióta vagy vadász? A portékádat a sajátjaiddal megosztod, vagy eladod? Perdaiaknak árulsz-e prémeket, vagy húst? - elsőre ezek azok, amik érdekelnek. Egy meredekebb falhoz érve fogást keresek rajta, és felmászok. Utána megfordulok és felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem őt, a gyorsabb haladás érdekében.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
- Én köszönni. - Nem tudom megállni, hogy ezt ne kotyogjam közbe a szavainak, mikor megjegyzi jófejségét, miszerint előbb kérdezett, mint ütött volna. Valóban előnyösebb felállás volt ez, még ha kissé lógtam is a friss levegőn a szakadék felett. - Te azért akarni volt elvenni tőr, mert tudni, hogy lenni Aideen tőre? - Kérdezek rá burkoltan arra, hogy ha mástól "loptam" volna, ha nem ismeri fel a saját művét benne, akkor elhitte volna, hogy az az enyém? Hogy fizettem vagy megdolgoztam érte? Szkeptikus vagyok, ez a hangomból is kitűnik, de nem árt meg nekem egy kis óvatosság. Ha elkészül a szép kis pengém, amit Rotem csinál nekem, akkor azért nem hordom majd feltűnő helyen. Vagy kelleni fog pár póló, meg kell tanulni a perdai képírást és felírni a pólóra, hogy "VETTEM". Egyelőre maradok az első verziónál, mert az írásmódjuk még a beszélt nyelvüknél is bonyolultabb. Tisztázzuk, hogy milyen fegyvert is kérek Aideen tőre és a később leszállítandó fehér kövekért cserébe, bólogatásából úgy tűnik, hogy tudja már, milyent kell készítenie, a felhasználás módja vélhetően jól behatárolta. A kérdéséből azt hallom ki, hogy még pontosítani akarja, így simán elmondom, hogy nem tither-hez kell konzervnyitó, nem azokra vadászom. - Hexa és caravis lenni könnyű vad, vízben lévő állatokhoz én nem lenni elég gyors. - Ismerem be különösebb szégyenkezés nélkül. Vannak társaim, akik ügyesebben halásznak, én inkább a vak ropityúk is talál szemet elven aratok ott sikert, sokszor még hálóval is. Nem mellesleg a jellememhez stimmel is, hogy a könnyű munkát jobban szeretem, a hexát pont nekem találták ki vadászatügyileg. - Errator és grodrak lenni félelmetes ellenség, inkább elkerülni. Voltam fenn északon, Nebel-hegyen, ott látni... fro... frovera-t. - Próbálom visszaidézni a jégkarom perdai nevét bizonytalanul ejtve ki és kérdőn pillantva mászás közben Rotemshel-re, hogy jól mondtam-e? Mindenesetre az a lény alaposan feladta a leckét az egész csapatnak, s égi veszedelemként túltett még a grodrakokon is, pedig addig azt hittem, annál rosszabb nem lehet. A kérdésemre adott válaszon meglepetten vonom fel a szemöldökeimet és egyúttal elismerően is pillantok a kovácsra. Kettő-négy nap? Ejha! Akkor kényelmesen fog végezni, ha én egy hét múlva szállítom a köveket neki, bőven lesz ideje másra is koncentrálni. Más fegyverekre, enni, inni, aludni, csajozni. Nem feltétlen ebben a sorrendben. Viszont nem erre kérdezek rá, ahogy kis szusszanó után tovább indulunk felfelé, hanem a fehér kőre, mitől olyan jó, mire kellhet, de sajnos kénytelen leszek beérni azzal, hogy műhelytitok marad előttem. Egyelőre. Biztosan valami Delgado-vonás lehet, hogy viszketni kezdünk, ha tiltott vagy titkos dologgal találkozunk. Ugyanakkor érzem, mikor kell valamit annyiban hagyni, de mint mondtam: egyelőre. Egyébként is épp majdnem leesek a szikláról, mellé is lépek, de szerencsésen kapaszkodom meg gyakorlatilag oda sem pillantva, mert elhűlt döbbenettel nézek rá, mit sem törődve azzal, mennyit is gurultam volna lefelé. - Hetven?! - Kérdezek vissza, hogy jól értettem-e a számot, pedig a számokhoz értek, az alkudozáshoz elengedhetetlen és a legkevésbé érzékelhető akcentussal ezeket tudom kimondani. Biztosan jól hallottam, hogy hetvenet mondott, márpedig ha csak tíz év forma volt, mikor nekiállt kovácsnak tanulni, akkor megvan már nyolcvan is. - Baszki... Én sosem látni még ilyen idős embert... égit. - Perdait nem tudom. A kovács sem néz ki úgy, ahogy ki kéne néznie ennyi idősen, ha ember lenne. Igazából Aideen, Roda, Rhywen, Tywinna vagy Eowen korával sem vagyok tisztában. Vharan-t tippelném legidősebbnek, de lehet csak jobban nyomot hagyott rajta az élet, főleg ott a zord északon. Vagy amúgy is marconább küllemű, de ha nem, akkor mennyi lehet? Száz? Tudom, hogy a perdaiak tovább élnek nálunk, de ettől még felfogni nem könnyebb, főleg, hogy nálunk az időseket szemrebbenés nélkül kinyírják. Kell is pár szívdobbanásnyi idő a kérdései elhangzása után, mire napirendre tudok térni az előbbi felett és eljut a tudatomig, hogy kérdeztek és mit is kérdeztek. - Ööö... Mióta én lenni éhes lázadó a Perdán. - Vigyorodom el. Az éhség nagy úr. Közben elfogadom a felém nyújtott kezét, milyen jó kondiban van a korához képest - csak nem tudok túljutni ezen! Jobbommal fogom meg, míg a balommal a sziklába kapaszkodom, s nem húzatom azért magam, hogy a munka javát ő végezze el, hanem az implantátummal rásegítek, azzal nyomom fel magam, egészen könnyedén, és megint csak az lehet árulóm, ami korábban is, mikor kezét kaptam el és szorítottam meg: a szintetikus bőr nem fehéredik és nem viselkedik teljesen úgy, ahogy az igazi tenné ilyen nyomás esetén. Én nem figyelek erre, mert közben folytatom a választ. - Húst nem adni el. - Rázom meg határozottan a fejemet nemlegesen. - Kell többi társnak. Prémek, bőrök egy részét cserélni el, csontokat, fogakat, karmokat is. Hegyekben található növényeket is adni. Kapni cserébe élelem és fűszer, élő lenni állat, só, vagy bőrből készült ruhák és szíjak, szövetek, gyógykencék, Városból perdai által venni volt vagy vadonban valahol találni volt égi holmi, meg más, ami még kelleni lenni. - Sok mindent nem tudunk még magunk előállítani, a bő két év kevés volt erre, hiszen legfeljebb valami hevenyészett régi leírást tudunk előszedni arról, hogyan kell például bőrt cserzeni - nagyjából annyira lenne jó a végeredmény, mint könyvből tanulni a kovácsolást -, mert a sajnos a legtöbb perdai sok mindent megtart műhelytitoknak. A sziklán felérve biccentve köszönöm meg neki a segítő kezet, éppen csak leporolom a tenyereimet - nadrág oldalába törölve laza eleganciával -, majd indulnék is tovább fel, de egy kérdés erejéig fordul fejem még vissza felé. - Te nem mondani még neved. Én merre keresni téged Elorakban? - Jut eszembe , hogy ez fontos, ha már áru csereberéről esik szó. Hova is kell vinnem pontosan a fehér köveket és ki ez az "agg" kovács? Nem tudom hány fegyverkovács van Elorakban, de ha azt mondom, hogy az "öreg kovácsot" keresem, esélyesen nem Rotemnél fogok kikötni az útba igazítást követően.
Persze, a quorsa bizonytalan abban, hogy ilyen tőrt magánál tartani, ami egyébként nem baj. Amíg az égiek veszélyesnek tartják ezek tartását, addig is kevesebb dologgal kell foglalkoznunk. De kétségtelen, hogy egy ilyen fegyver ajándékba kapása, vagy birtoklása egy perdai által elég nagy bizalmat jelent. Én se véletlenül ajánlottam fel az árucserét egyszerű harc helyett. Fel is teszi a kérdést, hogy azért akartam-e elvenni, mert felismertem. - Igen. Szinte minden évben egyszer kézhez kapom ezt a fegyvert. A saját munkám, türelmem és szakértelmem tettem bele. Már kívülről tudom, hogy mely részei lesznek jobban elkopva, ha hozza, mert stílusa okán úgy használódik el. Tudom, hogy Aideen ragaszkodik hozzá, és ismerve, mennyire forrófejű, nem gondoltam volna, hogy harc nélkül tovább adja. Valljuk be, inkább az aggódásom okán lengettelek a szirtre, nem azért, mert egy sel-ogei tőr volt nálad. - ritka dolog tőlem, hogy más perdaiakkal foglalkozom, de Aideen pont egy azok közül, akik felszínesen a szívemhez nőttek. Mondhatnám, megbarátkoztunk. Azért is mondom a felszíneset, mert én magamról soha nem beszélek, az igazat végképp. Így aki azt hiszi, hogy ismer, valójában csak azt a mázzal borított maszkot ismerheti, amit arcom elé teszek minden reggel, amikor felébredek. Persze, okom talán nem is lenne a titkolózásra, a fejemre nőtt szégyen és megszokás még is megakadályoz abban, hogy bárkinek kitárulkozzak. Körülbelül hatvan évet éltem le már ebben a titokban. Pont az utolsó "pár" évemre rántanám le a leplet? Nem. Ez egyébként sem titok már... csak új élet. Egy új életet kezdtem, és eddig minden probléma nélkül éltem. Mondjuk, nem tudnám, mi történne, ha hirtelen találkoznék a húgommal, vagy a szüleimmel. Kissé terelem a gondolataim és rá kérdezem, hogy sikeresek-e a vadászatai, lévén a helyi állatokra nem vadászhat olyan régóta. Némán hallgatom a mászás közben, miket tart egyszerűnek, esélytelennek, és veszélyesnek. Érdekes módon még a jeges vidékeken élő halállal is szembe nézett, és egyben visszatért. Mert hogy olyanról én még nem hallottam, hogy valaki látott volna egy ilyen szárnyas halált, úgy hogy az ne látta volna őt. És a froverian nem a barátságosságáról ismeretes. Elismerően, aztán kissé talán gyanakvóan nézek rá. - Túl élted a találkozást egy froveriannal? - kissé hihetetlen történetnek hangzik, még nekünk, perdaiaknak is igen veszélyes ez a lény, pedig azért ismerjük már egy ideje. - Ez egy igen érdekes történetnek hangzik. Elmeséled? - kérdezem tőle. Nem sokkal ezután rá kérdez, hogy mióta űzöm ezt a szakmát. Gyors fejszámolás után mondok egy körülbelüli számot, a férfi pedig úgy néz, mint akit megijesztett Shiennel. - A te néped nem élhet sokáig akkor. Mennyi ideig éltek? - gondolkodom el. Elég rövid életnek tűnik, ha még 80 éves kor előtt meghalnak. Így bele gondolva, ez azt jelenti, hogy csak nem kétszer olyan gyorsan öregednek, mint mi. A következő ami érdekel, hogy ő mióta vadász. Kell egy kis idő, míg felfogja a kérdésem meglétét, kicsit magába húzódva gondolkodik egy kicsit. Aztán a válasza meglep. - Tehát ilyen rövid idő alatt sajátítottad el a vadászatot? - értetlenül nézem őt pár pillanatig. Elég gyorsan tanul, de lehet ez népe gyors halandósága miatt lehetséges. Én azt hittem, hogy már a népénél is vadász volt, ezért volt neki könnyebb átállni aztán a perdai faunára. Tévedtem. - Mit csináltál ezelőtt az égiek közt? - azért gondolom, volt már köze valami offenzívhez, hiszen ha egy-két év alatt megtanult fegyvereket és csapdákat is használni, és még mellette a vadásztechnikákat, és a faunát, meg még túl élni is ide lent... az azt jelenti, hogy minél több időt töltenek el valamivel, annál nehezebb ellenfelekké válnak. Úgy bármiben... Rá kérdezek, mit csinál a vadászott anyaggal. Kielégítő választ kapok, ahogy már szinte felérünk a fennsík tetejére. Természetesen népe kapja a nagyját, és csak azokat cserélik, vagy adják el, amire kevesebb szükségük van, vagy egyáltalán nem kell. Úgy sejtem, a készleteiket nem töltötték még fel. Végül a bemutatkozáshoz is eljutunk, az ugyan is kimaradt az ismerkedés közben. - A kézművesek műhelyeinél általában megtalálsz. Időm nagy részét ott töltöm, kivéve, ha alapanyag vadászatra megyek... és Rothemshel a nevem. Téged hogy hívnak? - nem kérdeztem én se tőle, pedig lehet kellett volna eddig. Jobban lefoglalt minden más tény vele kapcsolatban, mint maga a megnevezése. Miután felhúzom magam a fennsíkra, kifújom magam egy kicsit. Beljebb sétálok, és végig pillantok az előttem elterülő tájon, a messzeségbe olvadó hegyeken. Csak miután megszívtam magam Perda szépségével, akkor állok neki a füves, mohás tetőn keresni a kopasz, fehéres foltokat, amelyek nekem kellenek...
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Naná, hogy látom a CQL-fegyver kockázati tényezőit - a menősége mellett -, így is elég dolog tudja az embert kinyírni a Perdán, akar a fene még perdaiakkal is hajba kapni, kiváltképp ha nem csak egy áll velem szemben, hanem túlerőben vannak. Egy is tud kellemetlenségeket okozni, mint ahogy említi is, hogy kitett levegőzni a szikla szélére. És feltételezem, nem ez a különleges képessége. - Vallani be, nem hagyni volt neki választás. - Jegyzem meg, de persze nem kell túlaggódni, Aideen él és virul, legfeljebb jobban utál, mint eddig. Rotemshel-t meg jobban fogja szeretni, mint eddig, mert visszaadja majd a tőrt, mert abban biztos vagyok, hogy ebben közrejátszott érdemeimet Aideen meg se fogja hallani. - Ti lenni barátok Aideen-nel, vagy lenni több? - Kérdezek inkább, mielőtt az aggódás új hulláma csap fel a kovácsban, de pont ez a beismert aggódás az, ami somolyogva előadott kérdésemet előhívta. Nincs a férfi homlokára tetoválva, hogy nős-e, vannak-e gyerekei, mondjuk úgy se tudnám elolvasni, ha ott lenne, de nem tudnám hibáztatni, ha megakadt volna a szeme Aideen-en. Formás a kicsike, és a tűzről pattantsága könnyen kihozza az emberből a vadászt, talán a perdaiból is. Ahogy haladunk felfelé és tisztázzuk, milyen fegyverre van szükségem, a vadászat is szóba kerül, mikre vadásztam eddig. Nem nagy dolog igazából, ami a rendszeres prédáimat illeti. Megvan a csínja-bínja a hexának is, eleinte sűrűn hoppon maradtam-maradtunk, de idővel kiismerve ki lehet használni, hogy nem egy kifejezetten ravasz állatról van szó. Érthetően nem is ezek a vadászatok keltették fel Rotemshel érdeklődését és gyanakvó pillantásából arra következtetek, hogy hiszi is meg nem is. Tényleg ritka jószág lehet az a nagy dög itt a Perdán. Igaz, sokan nem is élnek olyan északon, hogy mindennapos esemény legyen látni egyet. - Igen. Froverian! - Válaszolok meg le is csapok a szóra, hogy az lesz az a név! - Froverian is túlélni volt engem. - Mosolyodom el aztán, habár ezt lehet a kovács is kitalálta. Már csak abból is gondolom, hogy ha leterítettem volna azt a nagy röpködő jégsárkány szerű lényt, biztosan egy karmát vagy fogát jól láthatóan a nyakamban hordanám lehet olyan feltűnést keltve, hogy még a tőrt se vette volna észre a készítője. - Én szeretni járni Perda, lenni érdekes és szép. Járni északon, de elkapni engem perdai, Vharan... - Kezdek bele a történetbe, a névnél a férfira sandítva, hogy ismeri-e a remetét vagy sem, de így vagy úgy, folytatom. - Vinni engem Faeserin-be, ott találkozni más égivel is. Ott hallani, egy... gonosz égi és állatai támadni falut olykor, így több perdaival és a két égivel elindulni fel a hegyre, levadászni veszélyes, égi állatokat és gonosz égit. Út során támadni meg minket froverian, két perdai meghalni. Út előttünk szabad lenni, sehol fedezék lenni, erdő jó nagy futásra lenni. De lenni bokrok! Bokrok menteni meg minket. Én meggyújtani bokrok és füst eltakarni minket, bár végén majdnem elkapni engem froverian. Vharan és többi perdai menteni meg engem. - Nagyon nagy vonalakban összefoglalt történet lett, ráadásul a nyelvi nehézségek miatt nem tudom, hogy mennyire érthető Rotem-nek, de majd kérdez, ha nem. Viszont nem rejtem el a történetben, hogy a túléléshez szerencse is kellett, ki tudja mi lett volna, hogy nincsenek bokrok, ha nem tudjuk meggyújtani őket és nem füstölnek olyan jól, na meg ha Vharan-ék a végén nem zúdítanak nyílzáport a lényre, hogy elérhessem én is az erdősávot, ahol a fák között már nem tudott úgy manőverezni a lény. S nem rejtem el meglepettségemet - inkább döbbenetemet - sem, mikor kiderül, saccográf mennyi idős lehet a kovács. - Ööö, nem tudni pontosan. Talán el tudni élni száz évig is, de fenn a Dominiumon lenni kevés hely és élelem, főleg míg nem találni meg Perda. Idősek betegedni meg ott fenn, gyógyítani... - Megakadok kicsit, de hát innen már nincs visszaút, bármit is gondoljon utána rólunk Rotem, vagy a többi perdai, akinek elmesélné. - ... gyógyítani lenni túl drága, idősek nem lenni már hasznos, így égi vezetők megölni idősek. Senki nem élni tovább nyolcvan évnél. - Vannak, akik előtte meghalnak valamiért, nagyszüleim is hamarabb távoztak, édesanyámról nem is beszélve, bár utóbbit jobban próbálták megmenteni, mint előbbieket, csak nem volt már mit tenni. - Azt én nem tudni, idelenn meddig élni majd mi. - Vonom meg a vállaimat. Ha a májam bírja a sok alkoholt és nem fal fel semmi, akkor remélem megünnepelhetem azt a nyolcvanegyet, de még a kilencvenet is. Optimista vagyok, ez a kitűzött cél, aztán odaérve majd meglátom még. Innen hamar odajutunk, hogy mit is csinálok idelenn meg mit csináltam odafenn. - Lenni volt harcos. - Keresem ki emlékeim közül a megfelelő szót, mert tőlük nem a katonát hallottam. - Közepes harcos. - Újabb vállvonás, láthatóan nem is nagyon törekedtem, hogy megcsillogtassam tudásomat, még magam előtt sem, hogy tudjam, mivel lehetne csillogni. Teljesen átlagos voltam, jól megfeleltem ugyan a vizsgákon, de semmi olyan teljesítményt nem nyújtottam, ami kiemelhetett volna a többiek közül és magasra ívelő pályát jósolt volna számomra. Nem is hiányzott, bár utólag belegondolva a sorsom alakulásába, lehet jobban jártam volna. Így legfeljebb csak pár fegyelmi kihágással villoghattam és kerülhettem le a Perdára. - Én segíteni, megoldani a többi harcosnak, hogy ők élelemhez jutni. - Elgondolkodtató, hogy vajon a perdaiaknál is van hadtáp, vagy vajon miként oldják meg a katonai logisztikát? Ám ennél is fontosabb kérdés, hogy miként is hívják a kovácsot, mert korábbi nézeteltérésünk és alkudozásunk alatt erre egyikünk sem tért ki. - Ro-tems-hel... - Bólogatok is párat hozzá, miközben emlékezetembe vésem. Legalább az elejét, annyi Rotem kezdetű kovács csak nincs Elorakban. A megadott helyszínre is bólintok, tudom, merre van, a pontosítás majd ráér ott. - Én lenni Henry. De sokan hívni Vadember. - Mutatkozom be én is, s ha nem éppen a sziklafalon másznánk, vélhetően vagy valami perdai enyhe hajlást vagy emberi kézfogást is kezdeményeznék, ám ez most elmarad. Azt a nevet használom, ahogy Aideen is ismer. Nem árt erre odafigyelnem, ha már ők ketten ismerik egymást és másnem a tőr visszaadásakor szóba kerülhetek. - Te miért lenni kovács? Te apa is az lenni vagy lenni volt? - Kérdezem, megvárván, hogy elforduljon a tájtól, melyen magam is végigtekintettem, s ugyan csodásak a közeli hegyek, de az én figyelmem elkalandozott a Város felé is, s azon is túl, s a végén felpillantottam oda, ahol a Dominium sejthető. A szívem máshova húz, s most még az idefenn a fennsíkon akadálytalanul süvítő szél is arrafelé fúj... - Ez lenni fehér kő... vagy ez lenni szürke? - Emelek fel egy piszkosfehér maroknyi kődarabot, alatta még van belőle bőven, de hogy erre gondolt-e Rotem, azt nem tudhatom. Mint mikor June kért meg, hogy hozzak el neki valamit a harmadik gyűrűszintről és fel fogom majd ismerni az üzletben tojáshéjfehér színéről. Könnyen beszélt, vele ellentétben én alapból sosem láttam még igazi tojást addig. Abban bízok, hogy a perdai férfiak színskálája is addig terjed, mint az égi férfiaké, különben gondban leszek a zsáknyi megfelelő fehér kő összeszedésével.
Azon valahogy nem vagyok meglepve, hogy az égiek nem hagytak választást, amint "elkapták" Aideent. Azon se lennék meglepve, ha a lány provokálta volna őket, mielőtt rá tették a kezüket. Azonban megelőlegezem a bizalmat a meglehetősen őszinte férfinek, miszerint Aideennek egy haja szála se görbült. Szerencsére. Csak csóválom a fejem a nő heves vérmérsékletére gondolva. Aztán a kérdésre egy kissé el is nevetem magam. Tény, hogy Aideen szép, és sokak tekintete megáll rajta. Magabiztos, néha túlságosan is... de néha túl heves. Először üt, aztán gondolkodik. Tapasztalatlan. És csökönyös! - Nem, nem. Csak barátok. Aideen fiatal hozzám. - a legtöbben azok. Kezdek kiöregedni a családosságból. Hogy zavar ez? Talán. Mélyen, talán jól esett volna családban élni, és gyermeket nevelni. De az élet stílus, amelyet képviseltem, és a múlt, amely sötét árnyékként lebeg fejem felett, nem igazán hagyta, hogy boldog legyek. Más mellett, hazugságban élni pedig borzalmas tett. Senkit sem kárhoztatnék arra, hogy egy maszkot csókolva hajtsa álomra a fejét. De megnyílnom másoknak... az nem megy. Sajnálatos. - És te? Kinek viszed majd az ékszert? Barát, feleség? - kérdezem, elgondolkodva, hogy ha már itt tartunk, hogyan tálaljam az ötvösnek a tényt, hogy megfogja látogatni őt egy quorsa. Aztán meghallgatom a történetet a froveriannal való összetűzésről. A "Remetét" említve a férfi rám tekint kérdőn, mire biccentek egyet. Hallottam már az erdőjáróról, de találkozni még nem találkoztam vele. Szóbeszédek mindig jártak mindenfelé, régebben mítikus alaknak tartották, de amióta a quorsák megjelentek a Perdán, egyre többet látják a falvak és városok, na meg az égi nép közelében. Egyszer, ha összefutok vele, majd megkérdezem, megéri-e a vadonban élni. Lehet, ha már nem tudom felemelni a kalapácsot öregségemre, majd én is kiköltözök a fák közé, és remeteként élek tovább. Csak hogy ne zargathassanak. Na de visszatérve, hallgatom a történetet, amelyet előad a harcról és a túlélésről. Így utólag kiderül, hogy igen csak nagy szerencséje volt, hogy nem a beste gyomrában végezte aznap. - Shiennel rád mosolygott azon a napon. - kommentálom röviden a történetet. Hálásnak kell lennie az Istenekhez, és a segítő kezekhez, kik megmentették életét. Aztán kiderül, hogy az ő népe nem szokta támogatni az öregeit. El sem tudom képzelni az ilyesmit... Nálunk az öregeket tisztelik. A legöregebbek, a történetmesélők, mind-mind hasznos tagjai népünknek, adják tovább a tudást. Ők pedig egyszerűen csak... megszüntetik őket... Kegyetlen világuk van. - Ti, hegyiek nem ölitek meg az öregeket? - kérdezek vissza, hiszen ő az égi vezetőket emelte ki. De ez persze nem jelenti azt, hogy a gyümölcs messze esett a fájától. A szakmára térünk rá. Kiderül, hogy harcos volt. Nem a legjobb, de harcos, és abból lett vadász. Legalább valamennyi előképzettsége van hozzá. Egy földművesnek nehezebb lenne harcossá válnia, ha soha nem fogott még fegyvert a kezében. Megkérdem, mit tesz azzal, amit vadászik, de érthető módon a legtöbb dolgot népének szenteli. Illetve, számomra érthető. Vannak, akik viszont többre tartják magukat a köznél, és emiatt a maguk malmára hajtják a vizet. A nevemet kérdi. El is felejtettem bemutatkozni nagy hirtelen. Majd ő is bemutatkozik. - Henry, a vadember. Őszintén szólva, vadembernek túl nyugodt vagy. És őszinte. - szóval a magam részéről megpróbálom megjegyezni azt, hogy Henry. Lehet néhányszor emlékeztetnie kell majd rá, lévén furcsa név, de hát mire számítottam. A fennsík tetejére érve körbe nézünk, majd felkutatom a követ. Amikor oda lép, és kérdez, rápillantok. - Igen, mondhatjuk, hogy családi hagyomány. A mesterségek általában apáról fiúra szállnak nálunk. Legalább is nálunk így volt. - a múlt időt azért is érdemes hozzá tenni, mert nekem nincs leszármazottam. A kőre térve megmutatom neki azt, leguggolva a szélben. Remélem, annak ellenére is hallja, amit mondok. - Kívül szürkébb. Kosztól, és időtől, de a felső réteg alatt mindig fehér. Könnyen törik, nem nehéz "bányászni". Kicsit talán ... zsírosabb érzés, mikor morzsolod. Ha érted, mire gondolok. - próbálom kifejezni, hogyan is ismerheti meg. Késsel felkaparom a tetejét, hogy láthassa a szürkeség alatt a hófehér anyagot, és a kezébe is teszem a lekapartat, hogy megtudja tapintani. - Tartsd távol a tűztől. Veszélyes, ha az éri. - figyelmeztetem, remélhetőleg baleseteket előzve meg ezzel.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Kérdésem nevetést szül, már csak azt nem tudom, hogy mifélét? Ez amolyan maga előtt is tagadó fajta vagy tényleg képtelen gondolat volt a részemről nevetés? - Hány év különbség lenni jó perdainál? - Kérdezek rá inkább erre, ha már ez volt az indok. Külsőre nem mondanám, hogy vészes lenne a különbség köztük - ami azt illeti, az embereknél egy kancellár nem zavartatta magát ilyen indokkal, mikor szemtelenül fiatal arát talált magának -, de hát ki tudja, mik a szokások a perdaiaknál, vagy csak a kovács válogatósabb, netán kifogásokat keres. Ha őszinte lennék magammal, én biztos nem vetnék rá ezért követ. - Anya és testvér. - Felelek én is a kérdésére, kinek szánom az ékszereket, ami végülis féligazság. Valóban az egyiket mostohaanyámnak és a másikat húgomnak gondoltam ki, lelki szemeim előtt már meg is van egy ideje a kép, hogyan fognak a talált kőzeteim kinézni csinos foglalatukban tisztességesebben megcsiszolva. Az igazság elhallgatott másik fele az, hogy nem több testvérről van szó, a harmadik ékszert másnak gondolnám... de fogalmam sincs, hogy valaha is oda fogom-e neki adni. Ezt mondjuk bőven van időm átgondolni, még akkor is, mikor már kezemben lesznek a kész ékszerek és egyébként is másról kezdünk el beszélni, például a froveriannal való találkozásomról. Az hamar kiderül, hogy kicsi a Perda, nem csak Aideen-t ismeri a kovács, hanem Vharan-t is. - Én is így gondolni. - Bólintok a megjegyzésre. Szerintem nem csak mosolygott Shiennel, hanem két szép keblére ölelt, de vallási kérdésekben azért óvatosan pimaszkodom. - Ilyen öreg nem lenni nálunk még. Nem bírni szökést a Városból vagy betegség hamarabb ölni meg. Én gondolni, mi nem ölni meg öreg. - Válaszolok, de kiérezni a hangomból némi bizonytalanságot. Nem gondolom, hogy Carter a Kancellária eszközeihez folyamodna, de vajon mi a helyzet az olyan betegekkel, akiknek a halál megváltás lehet? Vagy két élet közül választani kell, fiatalabb vagy öregebb maradjon életben? Hát nem véletlenül nem törekszem az ellenállóknál sem magasabb pozícióba. Kell a francnak az efféle felelősség és döntéshelyzetek! Jobb szeretek vadember lenni és élvezni a szabadságot, hogy viszonylag oda megyek a Perdán vadászat és felderítés címén, ahova akarok. Azon viszont felnevetek, hogy túl nyugodt, de legfőképpen őszinte vagyok vadembernek lenni. Furcsa észjárása van a perdaiaknak, mert az őszinteség nem is tudom miért összeférhetetlen a vademberséggel. Főleg, hogy nem vagyok az. Akitől a becenevet kaptam, azzal sem lehetek őszinte teljesen és Rotem-mel sem, mert a Henry rohadtul nem az én nevem. - És lenni neked tanuló? Tanítvány? - Keresgetem a megfelelő szót. Az már lejött, hogy neki vélhetően nincs gyereke, legalábbis fia - vagy aggasztóan nagy bicepszű lánya - aki továbbvinné a műhelyt. Nem mintha jelentkezni akarnék tanítványnak, szerintem nincs meg hozzá a kézügyességem, pedig biztos érdekes szakma, de hát nekem még az anyagismeret is hibádzik. Már most látom, hogy lelkes szürke-kő-kaparó leszek, mire azt a zsákot megtöltöm a megfelelő kőzettel. A zsírosra összevonom a szemöldökeimet, de megtapintva már értem, mire gondolt a kovács: nem úgy porlik szárazon, hogy aprócska szemcséit máris tovaviszi a szél, mintha homok lenne. - Robban? Öhm... - Na, ennek vajon mi a perdai megfelelője? Ám végig se tudom gondolni, hogyan magyarázzam el másnem kézzel-lábbal a dolgot, mert ismerős füttyhang üti meg a fülemet. - Ó, hogy bassza meg! Elfelejtettem! - Káromkodva pattanok fel hirtelen a megkapargatott kő mellől és fordulok meg, hogy társaimmal találjam szembe magam, akik egytől egyig fegyvert fognak a kovácsra. - Mi lenne, ha viszonoznánk a szikláról lelógatást? - Teszi fel a tűnődő, perdaiak felé tanúsított ellenérzéseit rosszul palástoló kérdést a parancsnok, egyértelműen utalva rá, hogy egy ideje a nyomunkban vannak, ami egyébként különös. Miért követtek?
A kérdés kérdést követ. Kicsit el is gondolkodtat. - Nem feltétlenül maga a korkülönbség a fontos. Noha sokan biztos nem néznék jó szemmel, hogy Aideen korú nővel legyek, miközben apjának apja lehetnék. Fontos, hogy az olyan fiatal, és tettekre érett nők, mint ő, olyanokat válasszanak, akik mellett megalapozhatják a jövőjüket. Én talán csak egy gyermeket tudnék felnevelni, s utána már nem is akarnék foglalkozni ezzel. Nem tudnám azt a figyelmet és családi odaadást adni se Aideennek, se senkinek, mint kellene. Egy perdai sokáig él fiatalon, élete alatt sok gyermeket hozhat világra. Én ehhez már idősnek tartom magam. - Általában törekszünk is arra, hogy ne fogyjunk, de a természet rendjét se borítsuk, mert akkor élelem nélkül kell élnünk. A legutóbbi fegyveres harcok az idegenekkel elegek voltak ahhoz, hogy kicsit megcsappanjon a perdaiak száma, és ha akarja, a fiatalok sokkal több időt és figyelmet fordíthassanak a családra. Rá kérdezek, kinek ajándékozná az ékszereket. Családtagokat említ, én pedig bólogatok. Szép ajándék lesz nekik. Noha jómagam nem szoktam csecsebecséket kérni, hordani, vagy adni, tudom, hogy az ötvös, akit ajánlok, jó munkát végez. Legalább is az esetek túlnyomó részében bizonyára. - Ők is ide lent vannak? - kérdezem, és tekintetem így is automatikusan felemelem az égre, mintha csak meglesni akarnám, honnan érkeztek le ide. Néha elmerengek, milyen lehet oda fent, de amint rájövök, hogy ahhoz a talajt is el kéne hagyni, kiráz a hideg. Jobb szeretem a talajt és vizet a lábam alatt, mint a levegőt. Aztán csodás menekülését hallva szóba kerül a Remete is, és az is, hogy a csodával határos, hogy túl élte a találkozást a szárnyas halállal. Aztán az öregeik sorsa kerül szóba, és mit ne mondjak, meglehetősen bizonytalan saját népének útjával kapcsolatban. Úgy "hiszi", hogy nem tennének ilyet. Ám valójában ki tudja? Még nem volt rá példa, hogy ilyen öreg legyen berkeikben. Talán egyszer, ha nem viszi el őket betegség vagy a vadon ragadozói, náluk is lesznek öregek, épp mint nálunk. A kérdésre, hogy van-e tanítványom, megrázom a fejemet. - Nincs. Már nem is lesz. - mondom ezt oly határozottan, mintha csak a jövőbe látnék. Az igazság az, hogy kilátásban sincs senki, akiben bíznék annyira, hogy tanítványnak fogadnám, a tanítás pedig sok évet vesz igénybe. Száz napforduló felett már vénnek számítunk, és engem alig húsz év választ el ettől. Hogy meglehet-e tanulni húsz év alatt a kovácsmesterséget? Bizonyára. A titkos módszereket is? Elképzelhető. De hogy az eredmény tökéletes legyen, ahhoz odaadás, kitartás, és idő kell. Ez pedig manapság már sokaknak nincs. Nincs senki, aki feláldozná ezért "életét", és ennek szentelje azt, mint én, régen. Megtanultam, hogy tanulás alatt nők után szaladgálni épp oly sületlenség, mint elvárni, hogy barátként kezeljenek azok, akikkel évente egyszer váltunk szót. Vagy mindkettőt tesszük, de akkor semmiben sem leszünk jók, vagy csak egy dologra fókuszálunk, és kiteljesedünk benne. Erre az áldozatra voltam képes én. Az más dolog, hogy mások szerint kell-e ez az áldozat, vagy sem.
Ezután a fennsíkra érve megmutatom Henrynek a követ, amelyet keresnie kell. Figyelmeztetem is, hogy óvatosan kezelje. Azt kérdezi, hogy robban-e, de nem igazán értem, mire gondol. Láthatóan elgondolkodik, hogy miként magyarázza el, azonban megzavarnak minket. Henry felpattanva indulna vissza, ám megakad, szemem sarkából nézem, és így hátra pillantva látom, kik torpantották meg. Felkelek, mozdulatom közben ledobom hátamról a zsákot, és a csapat férfi felé fordulok. Az ellenszenv látható, és noha nem értem, mit mondanak, már a látszat elég, hogy tudjam, nem békés szándékkal vannak itt. Kezdve azzal, hogy fegyvert fognak rám. Előnytelen helyzetben vagyok. Mögöttem a szakadék, előttem fegyveresek a különleges lőfegyvereikkel. Azonnal felmérem a terepet. Megszámolom őket, hányan vannak. Ebből hányan helyezkednek harci pozícióba. Ha valaki lezser, az is sokat elárul róluk, ők a leggyengébb láncszemek. Megnézem a talajt alattuk, hogy mekkora távolságra vannak tőlem. Hány lépés kellene? Hogy lenne érdemes elindulni? Tekintetem a lábam alatt lévő fehér kőre is lekúszik egy pillanatra, majd vissza az idegenekre. Vajon mennyire van ebben Henry keze? A bizalmam meginog. Ő is ellenem fordulhat? A legrosszabbal számolok, azzal, hogy nem fordíthatok neki hátat. Azért egyelőre úgy kezelem, mintha mellettem lenne. - Mondd meg nekik, hogy ha megtámadnak, áldozatok lesznek. - természetesen, bizonyára eltalálnának. De ha elég közel kerülök, akkor a karddal már több esélyem lesz, és a képességem, hogy tönkretegyem a fegyvereket, szintén mellettem áll. Megfordul a fejemben, hogy talán itt hagyom a fogamat. Ha így akarja Shaz'or, hogy elhulljak, ám legyen. De nem adom magam harc nélkül. Szavaim komolyságát jelezvén, egyik lábam finoman hátrébb csúsztatom, kezem kardom markolatára helyezem, de nem húzom még elő.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Már-már azon kapom magam, hogy ellentmondjak Rotem-nek gyerekvállalás dolgában, de rá kell jönnöm, hogy igaza van, legalábbis biztosan jobban tudja a saját, pontos helyzetét, mi fér bele és mi nem. Arra jutok, hogy egyedüli ellenkezésem oka bizonyára a jól kidolgozott propaganda lehet, ami gyerekkortól azt szajkózza felénk, hogy kötelességünk gyereket vállalni, egyébként meg cserben hagyjuk a népünket. Kibaszott agymosás... - Én sajnálni, hogy te nem találni meg fiatalabb énedkor a párod. De talán találni társ, aki már szintén nem akarni gyermek. Ti ketten lenni el jól együtt. - Majd egy pillanatnyi tűnődés után vállat vonok. - De érteni én, ha neked lenni jobb egyedül. Én sem akarni házasodni. - Ahogy gyermeket sem. Mikor June várta a lányokat, emlékszem, minden bajom volt, pedig nem is az én véreim volt szó. Persze nem sejtem, hogy Rotem egészen más elhivatottság és múltbéli események miatt nem akar családot. Előbbit még talán irigyelném is. Én még nem találtam meg azt az életemben, amiért ennyi mindent kész lennék feláldozni, amit ilyen szenvedéllyel űznék. - Nem. Élni odafent. Testvér, én húg jönni le néha Perdára, mi találkozni titokban. Mikor mi győzni, többé már nem találkozni titokban, találkozni szabadon mikor csak mi akarni. - Noha komoran kezdtem el a szavaimat, mert hiányzik a családom, az igazi, a szüleim és a húgocskám, de a végére elmosolyodom töretlen optimistaként. Győzni fog az ellenállás. Alapvetően nem hiszem, de ha Ravenékre gondolok, olyankor mindig elhatározom, hogy győzünk majd, csak ki kell várnom. Az én optimista szemléletem viszont nem jellemző a kovácsra, kérdésemre határozottan, de borúsan felel, vagy csak nekem tűnik úgy, hogy nem éppen derűlátó leendő tanoncok terén sem. Hogy ő a finnyás a jelentkezőket illetően vagy ők nem akarnak menni hozzá, mert esetleg túl magasak az elvárásai és folyton zsémbel, netán valami teljesen más oka is van, azt nem tudom. Ha tudnám az igazat, bizonyára tisztelettel pillantanék Rotemshelre, amiért ilyen nagy alázattal dolgozik, mindent ennek rendel alá, kivéve azt, hogy továbbadja a tudást egy hozzá hasonló elvetemült munkamániásnak. Ám eme tudásom híján csak biccentek egyet a válaszára és nem firtatom a miérteket. Inkább felérve a fennsíkra a kövek után érdeklődök, milyeneket is kell összegyűjtenem, de nem tudom rendesen megkérdezni, miért is veszélyesek ezek a fehér kövek, mert egészen más veszéllyel kerülünk szembe. Mármint mihelyst megfordultunk, mert a veszély mögülünk bukkant fel társaim és fegyvereik képében, akikről sikerült jól elfeledkeznem. Míg szemem sarkából látom, hogy a perdai kovács lerakja a zsákját - rögtön értem miért, motyóval nehéz harcolni -, én már a csapatunk vezetője felé fordulok és magam is lecsúsztatom a vállamról a kisebb hátizsákom. Meglep, hogy utánam jöttek. A vezetőt ismerve inkább néztem ki belőle, hogy kivárja a jelzésemet odalent és ha riadót fújok, kitalálja, hogy érdemes vagyok-e megmentésre. Leginkább nem. - Csak egy kis félreértés volt, tegyétek le nyugodtan a fegyvert. - Ezt nem te döntöd el, Delgado... Mit hablatyol a halképű? - Bök hegyes állával Rotem felé, akinek a perdai beszédét nem érti, de a hangsúly alapján már nem tetszik neki. Mondjuk amennyire rajong a perdaiakért, szerelmes verset is szavalhatna a kovács, az se tetszene a férfinak. Egy röpke pillanatig habozok, hogy miként is értsem és miként is fordítsam a kovács szavait. Legalábbis a végét. Úgy általában lesznek áldozatok, ergo sérülések, vagy értsem úgy, hogy megölné mindet? Oké, a nyolcvan évével rangidős köztünk és biztosan ért az általa kovácsolt fegyverek forgatásához, de mennyi esélye lehet az emberi fegyverekkel szemben? Milyen képességek segíthetik? Netán csak egy bátor blöff ez a részéről? - Azt mondja, ha támadtok, neki se hagytok más választást. - Igazából azt mondta, hogy áldozatok leszünk. Ki akar nyírni a rohadék. - Szemem villan a megszólaló felé, aki kiköp egyet szavai végén oldalra. Hát tekintettel én már kinyírtam őt, amiért belekotnyeleskedik, csak mert ő is érti a perdai nyelvet. Fasza... - Vagy úgy! De magabiztos öt ellenében... vagy csak négy, Delgado? - Egy eloraki polgár, messzire kerülné az embereket. Húzzunk vissza a Rebelliumba, ő meg majd hazamegy. - Mondja a nagy perdai barát. Őt nem fogod vendégül látni a Rebelliumban, mint azt a perdai sarlatán szukát? - Tudod, hogy gyógyítani volt ott, de ne aggódj, érted nem fogom majd elhozni. Egyébként mi a fasz bajod van neked? - Próbálom a figyelmet magamra terelni, már csak tisztelettudó stílusommal is, s bár egyik kezem emelem, nyugtató mozdulatra a többieknek, másik kezem a styx felé indul el lassan és igyekszem úgy állni, hogy a vezető felől takarjam Rotem-et. Hárman vannak még rajta kívül, ebből kettő ugyan még a fegyvert fogja a perdai kovácsra, de nem mozdulnak, ők elég bizonytalannak tűnnek a kialakult szóváltás kapcsán. Viszont az a karvaly-orrú, amelyik pontosította a fordításomat, az elindult oldalra, hogy másnem a vezetővel ketten be tudják keríteni a kovácsot, na meg engem kikerülni és közelebb jutni hozzá. Mondanám a kovácsnak, hogy készüljön, de egy neki címzett segítő perdai szó most csak olaj lenne a tűzre, így bízom benne, hogy amúgy is látja a férfi, amire figyelmeztetném.
Egy idegennel szemben valahogy könnyebben megnyíltam egy óra alatt, mint a saját népemnek 60 év alatt. Tudnak valamit ezek a quorsák, az már biztos. De lehet azért van ez, mert meglepően sok közös van Henry és köztem. Legalább is, ami a nő ügyeket tekinti. Ő se akar házasodni, és gyereke sincs. Szerencsére nem is akarja elmagyarázni, meg bemagyarázni nekem, hogy pedig ne adjam fel, és lehetek én még apa, és akkor biztos itt helyben leszúrnám. De ilyennel nem kell számolnom. - A legtöbb perdai nő már házas ebben a korban. Meg hát.. őszintén szólva nem vagyok már túl szociális. Nem lenne boldog mellettem, ha folyamatosan csak a vasat ütöm. - magyarázom, hogy miért is nem keresek magamnak bárkit. - És te miért nem akarsz házasodni? - kérdezem, mert ő azért ereje teljében van, legalább is ránézésre úgy tűnik, azt a kort tapossa, ami pont ehhez megfelelő. De az égi testekhez, és azok fejlődéséhez maroknyit se értek, szóval lehet tévedek. Aztán az is kiderül, hogy a családjának akar ékszereket csinálni, bár ők nem ide lent élnek, hanem odafent. Fel is nézek az égre. - Az elég nagy távolság... - jegyzem meg a borzalmasan egyértelműt. Látom pár pillanatig rajta az elveszettséget, de aztán megint magabiztossá válik. Reménykedővé. Már éppen gondolkodnék a kövek kaparászása közben, hogy minden quorsa ilyen reménnyel teli-e, amikor a társai felbukkannak. Hát ők Henry ellentétei. Fegyvert fognak rám, és természetesen egy büdös szót se értek abból, amit beszélnek, de a testbeszéd elég ahhoz, hogy tudjam, mi történik. Nem tudom, hogy végül átadta-e az üzenetet, de ha igen, nem sikerült megértetni a többiekkel, hogy nem fogom magam lemészároltatni anélkül, hogy legalább egyet, vagy kettőt magammal ne vinnék. A vadember lassan besasszézik elém, míg egy másik meglehetősen agresszív harcos oldalról próbál közelíteni. Nem lenne szerencsés, ha ezt hagynám. Tudom, hogy a quorsa a testével próbál védeni, de vannak prioritások. Egy küzdelemben a helyezkedés nagyon fontos, például. Azt sem akarom, hogy az ellentétek miatt az égi bajba kerüljön. Miattam. Nem vetne rám túl jó fényt. Így hát mozdulok, hüvelykujjammal kijjebb pattintom a kardom a hüvelyéből, és közben végig farkasszemet nézek a köpködő alakkal, aki próbál megkerülni. Elé sétálok, útját állva. Tekintetem néha siklik a többi emberre, meg a földön lévő kövekre. Tekintete a kezemre siklik, ami készen tartja a kardot arra, hogy elő rántsam. Mintha csak valami ilyesmire várt volna, kiabál valamit, és a fegyverét még közelebb emeli fejéhez, láthatóan célzáshoz. Egy kiadós perdai káromkodás közben vetem magamat oldalra, vissza oda, ahonnan elindultam: a fehér kőhöz. Mozdulataim gyorsak és pontosak: egy kard, egy tőr. Mintha lelassulna az idő, behunyom a szemem. Fém a fémmel találkozik. Apró szikrák hullnak alá, ahogy a két pengét végig húzom egymáson. Élesítem a hallásom, és nem nyitom ki a szemem. Meghallom a sercenést. Ekkor húzódok hátrébb, és kénytelen vagyok a tőrt a földre engedni. A meleg hirtelen tör fel, épp egyidőben a felvillanó fénnyel. A kő úgy ég, mintha Shiennelt idéztem volna meg közénk. Remélem Henry továbbra is háttal áll, mert így nem vakítja el a fény, a többiekkel ellentétben, akik ha nézték, mit csinálok, pont a gyulladást kísérhették figyelemmel. Persze egy két pillanat nem sok, csak annyira állok meg, hogy a kiabálással bemérjem, ki merre van. A földről elrugaszkodva indulok meg. Mikor a meleget már a hátam mögül érzem, akkor nyitom ki a szemem. A fegyverek hangjától fáj kicsit a fülem, így inkább visszaadom a látásomnak a fókuszt az erőm szempontjából. Sietnem kell, mert a meglepetés ereje nem tart sokáig, ahogy az elvakítás sem. A karommal az egyik habozó harcos lábát nagy lendülettel csapom ki alóla. Leszúrhatnám. Ehelyett csak megvágom a felkarját. A fegyveréhez nyúlva használom rajta a Végzet Kezét. A szerkezet tönkremegy, mintha évek óta nem foglalkoztak volna vele. Már sietek is tovább, és igyekszem inkább kisebb sérülést okozni a sel-ogei karddal és lefegyverezni őket a képességemmel. Tudom, azt mondtam, hogy ölni fogok, de nem tehetem. Nem okozhatok ekkora vihart Eloraknak. A sel-ogei egyébként így is veszélyes rájuk. Csupán választást adok nekik: elmennek és élnek, vagy maradnak, és akkor talán Shaz'or és Shiennel dühe végez velük. Ez a terv, legalább is. Aztán hogy Henry segít-e ebben, vagy sem, vagy hogy nem kerekednek felül... azt már az istenekre bízom.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Úgy érzem, kell a levegő. Habár a legtöbb alapanyagból még van, az egyik ércből kezdek kifogyni, még hozzá abból, ami Shiennel fényével ég. Úgy hogy fejeztem félben lévő munkáim, nem vállaltam többet addig, míg vissza nem térek. A bőrből készült táskám a hátamra kaptam, bezártam a műhelyet, és már indultam is. Út közben a városban vettem elemózsiát, több kulacs vizet, és készen álltam az akár egy, vagy két hétig is tartható utazásra. Természetesen a fegyvereimet is magammal viszem, a vadon bizony nem csak móka és kacagás. 
A kérdés kérdést követ. Kicsit el is gondolkodtat.