Megint elmosolyodom a halkan kimondott szóra, s annyiban hagyom. Jó a humora. - Nem tartalak barbárnak - jegyzem meg tömören. A barbár jelzőt másra használom, azokra éppen pont nem, mint aki előttem áll. Nem reagálok arra, hogy jó-e nekem. Nagyon is jó, végtelenül szerencsésnek tartom magam, hogy a rendszer éppen azt jelölte ki, akivel már régóta szemeztünk egymással, így kérdés sem volt, hogy az igen, az valóban igen volt. S ez kitart a mai napig is. S szüségtelen bármit is balesetnek álcázni. Ha nem kedvelném, akkor sem tennék ilyet vele, mert ő is érző és lélegző ember, akinek joga van élni, létezni. Megoldottuk volna, közösen, bízom ebben. Ám erre semmi szükség, így ebben is hallgatást kap tőlem válaszul. Mielőtt nekiindulnék, kikapcsolom a mikrofont, még jócskán kellő távolságban tőle, miután a fegyvert is arrébb rúgta. Jár a szája, ám nem a szavakra koncentrálok már, hanem arra, ami előttem van, és arra, aki előttem van. A vihar előtt be kell érnünk a biztonságos helyre, és ha még hagynám is, hogy a két lábán járjon, a szájalása lesz a vesztünk, mert csak ficereg vele. Én pedig sosem voltam egy időt pocsékoló jellem. A támadásába nem állok bele. Ostoba az, aki mereven beáll egy ütésbe, amikor fel is lehet használni. S hiába páncél, hiába gondolják, hogy ebben bizony nem fogok levegőben pörgő rúgásokat tenni, éppen azt teszem előnnyé benne, amit rengetegen hátránynak gondolnak. Ahogy érkezik a keze, a hozzá közelebb lévő kezemmel csuklón ragadom, s hirtelen rántom előre, erővel, lefelé, ezzel egy időben lépek oldalt először a tőle távolabb lévő lábammal, majd a másikkal lépek el annyira, hogy egészen biztosan beleessen a lábamba a lába, a hirtelen rántásból eredő esésnek, amiben csak az ő erejének továbbvezetését fokozom a hirtelen rántással, s a másik kezemmel is besegítek: alkaromat, tenyeremet pontosan a könyöke fölötti részre teszem, s tolok egyet rajta, az esés irányába, s ha és amikor a földre kerül, a derekára térdeljek, hogy ne tudjon felugrani, míg az ő csuklóját fogó kezemet nem engedem le az övéről, hanem csavarok rajta egyet, a másikkal pedig a bilincset veszem ki, hogy majd rátegyem. Nem az egész súlyommal nehezedek rá, csak annyira, hogy képtelenné tegyem megfordulni, mozdulni. Majd most kiderül, mennyire tud ebben is nagyszerű lenni, mint a szájalásban.
Valószínűleg látszódhat rajtam, ahogy egy pillanatra meghökkenek a válaszán. Lássuk be, azért ilyent ritkán hall az ellenálló a hadsereg katonájától, főleg ha az fogja a fegyvert az ellenállóra s nem fordítva van. Vagy ez a kijelentés tőle a humor helye volt? Á, ennél jobban vette a lapot eddig, biztos nem. Kár, hogy a fegyver elcsúfítja a jelenetet, egyébként kedvező jelnek is vehetném a szavait, de sajnos a mérleg a másik oldalra billen azzal, hogy a többire nem felel - pedig az eltűnését szántam balesetnek, nem az asszonyt eltenni láb alól, még ha házisárkány is, valaki más biztos megérdemli vele a sorsát -, sőt még támadásba is lendül. Legalább nem valami bénító lövedék van nála, mondjuk nem tudom, hogy ez mekkora öröm az ürömben. Mit van mit tenni: tartani az egyre fogyó távolság maradékát s próbálni hatni rá szavakkal, majd mikor a diplomácia felsül, marad a védekezés s támadás. Sajnos fürge példányt fogtam ki, csak hogy még szarabb legyen a napom. Tudtam, hogy sok próbalehetőségem nem lesz a sérült vállam miatt, ha ez mellémegy, egy előnyöm van csak: még nem tudja a titkomat, hogy nem tettem le minden fegyverem. Ilyen helyzetben már minden kockázatos, bármit is teszek s nem vagyok rutinos katona, szóval csak remélhetem, hogy jól döntök. Hagyom, hogy a lendület terve szerint tovább vigyen engem, a jobbommal úgy sem kapálózhatok a sérülés miatt, s a földre kerülök. Hm. Talán mégsem ez volt a legjobb ötlet a világon. De legalább nincs itt egy adag tither-szar, amibe pofával eshettem volna bele, az arcom előtt lévő kendő nem sokat segített volna. Természetesen próbálnék megfordulni, de rám nehezedik, s még a hátamra kapott zsákban lévő nyúl-méretű, zsákmányul ejtett rágcsálók egyik-másik végtagját is így a hátamba paszírozza. Hmpf. Ahogy jobbomat is hátrahúzza, a csuklóra kötött fehér alapon fekete négyzetrácsos kendő is kivillan a ruha ujja alól, de lehet csak kötésnek tűnik, talán észre sem veszi. A bilincset mindenesetre nem fogja zavarni. - Oké, oké, nyertél, csak ne üss le! Ne légy te se barbár! Úgy se sokáig élek már, legalább hadd emlékezzek az utolsó órákra idekint a szabadban. - Vert helyzetben egyezkedni. Nos, innen szép nyerni, de remélem, hogy legalább ennyit meghagy nekem, s azért némi pszichológiai hadviselést is próbálok belevenni, hogy ugye ő sem akar úgy okostükörbe nézni eztán, hogy egy barbárt lásson ott? Egyébként hagyom, hogy megbilincseljen, bár a jobb vállam iszonyatosan fáj, de a tárgyalás sikere érdekében nem mondom ki hangosan a felmenői felemlegetését. S nem is adom meg neki az örömet, hogy lássa, fáj, legfeljebb helyenként volt ingerültebb a hangom kicsit, mikor épp megfeszítette a karom. Egyébként kivárok, ezt a bilincset ismerem, szerencsére, csak ez nem az én pillanatom így földön fetrengve, de lesz jobb is. Ugye?
Megrökönyödését, ha észre is veszem, nem foglalkozom vele. Ha tetszik neki, ha nem, ez a véleményem, s bár makacs nem vagyok, fújni sem fogok rá, ha nem tetszik neki. Az az ő gondja. És örülök, hogy nem vagyok gondolatolvasó, most rajtam lenne a megrökönyödés, hogy beleláthat esetleg az enyémbe. Bár abban nincs mit sokat olvasni, egyszerű elme vagyok én, a legkisebb láncszem a családban, akinek az észt osztották. Mégsem csak ezért lettem az, aki most vagyok. Szájalni akció közben nem szokásom, nem tudom, de valamiért rengeteg energiát képes kivenni a beszéd az emberből, s figyelmet is. Ezt éppen számtalan sérülésem utáni lábadozásom is megmutatta. Mire eljutottam addig, hogy a gondolatok az a kevés eljusson a kimondott szóig, rengeteg erőmbe került, s volt, hogy inkább csak hagytam az egészet, s maradtam néma. Nem érzékelek cselességet a mozdulataiban, csak a szemeire összpontosítok, ami mindent, de mindent el tud árulni a szándékokról, ha harcról van szó, s szerencsére hamar a földre kerül. Nem engedek a térdem és közé semmit, úgy könnyű kifordulni alóla, de a súlyom sem teszem rá, mert ott roppantanám ketté, mint egy száraz faágat, azt pedig nem akarom. A sérülés a vállán nem éppen segíti őt, ezért azt annyira nem csavarom meg, elég neki azt elviselni, hogy valószínűleg már érezheti a fájdalmat, ahogy az érzéketlenség elmúlt belőle. Majd ellátom, csak legyünk már fedett és védett helyen, de hát most mondhatom azt, hogy néma gyereknek az anyja se... És én is küzdenék a szabadságomért, s ahogy teszi, azt becsülöm, még ha kezd is nem, inkább szórakoztat fárasztani a rengeteg beszéd, amit kiad magából. Nem tetszik a csuklóján a kendő, de mivel a bilincselésben nem fog zavarni, s ha csomóra van téve, vagy vastag, csak akkor szedem le róla, amúgy nem igazán tud vele mit kezdeni. Hogy barbárnak tartana azért, mert leütném, nem tud meghatni, legfőképpen azért, mert nekem mást jelent, mint amit ő tartana annak, bár tényleg nem tudom, mit ért alatta, majd egyszer megkérdezem tőle. Mindenesetre a mikrofonom még nincs bekapcsolva. Átmotozom, hátha találok még nála fegyvert, vagy bármi mást, aminek a segítségével megszökhet, aztán talpra állítom, úgy nyúlva a karja alá, hogy a jobb vállát kíméljem, majd tovább motozom, remélve, nem lep meg hirtelen mozdulattal. Az ég egyre gyakrabban robban be, s egyre közelebb hallani. Mielőtt bármit tennék tovább, s remélem, addig sem trükközött, visszakapcsolom a mikrofonom. - Ha hajlandó vagy velem tartani úgy, arra a helyre, ahol a közelgő vihart átvészelhetjük mind a ketten, hogy nem próbálsz megakadályozni, feltartani és szökni sem, és semmi ostobaságot, nem ütlek le. De ha bármi ellenvetésed van, most szólj, mert akkor most ütlek le - akarnám mondani, hogy itt is hagyhatom, és hátrabilincselt kézzel élje túl a közelgő időt, ahogy akarja, de nem vagyok ilyen, kegyetlenségnek tartanám. Azzal, ha nyugton marad, felőlem nemlétező lukat is beszélhet az oldalamba, én is nyugton maradok. A hátánál finoman irányba állítom, s elindítom, a csomagomhoz visszafelé összeszedem a fegyvereit is. A csomagom rendezett, elég beletenni azt, ami kint van, majd a barlangban befejezem. A pda nem tört össze, azt is elteszem. - Van egy barlang, innen húsz percre, kilenc óránál. Ez az ösvény elvezet oda - magamra kanyarítom a holmit, s felveszem a saját fegyveremet is, az övét is elrakva, oda nem adom neki, s az ösvény felé is mutatok.
Másképp működünk, még ha hasonlóság van is köztünk - amiről nem tudunk -, nevezetesen hogy egyikünk sem tartja magát a család legélesebb késének a fiókban, pedig az erőnk pusztán másban mutatkozik meg. S itt már az eltérések látszanak: én ha nem beszélnék, akkor lennék igazán gondban. Biztos sajátos családi genetika az oka, de én képes vagyok még szorult - szó szerint a katona súlya alá szorult - helyzetemben is dumálni, menteni, ami menthető. Jelenleg a legtöbb, amit elérhetek, hogy ne üssön le. Nyilván az ideális az lenne, ha elengedne, de ahogy a nőknél is gyakran kell így eljárni: csak szép lassan, lépésekben haladunk. Amikor talpra állít, mozdulok, már csak sérült vállam miatt is, nem vagyok a magam ellensége - legalábbis tudatosan nem -, és ekkor már tudom, hogy szép lassan meg fogom dumálni a fejét. Én legalábbis nagyon optimista ember vagyok és az, hogy talpra állít, győzelmet jelent nekem, bármelyik részével is értem el a mondandómból. Aligha azért kell felkelnem, hogy aztán leüthessen, mert kíváncsi, egy ellenálló is zsákként dől-e el vagy sem? Átmotozni egyébként nem került nehézségekbe, ha a zsákot is átnézte, abban döglött, hatlábú nyúlféle lények vannak, egyébként semmi olyan nem fedezhető fel, ami első vagy második gondolatra fegyverként is szolgálhatna. Kreatív embereknél bármi lehet az, de hát a kreatív ember meg van bilincselve. Egyelőre. Figyelem a szavait. Aha, tehát tényleg messze a tábora és nincs társa. Na, végre valami jó hír! Mármint azon kívül, hogy nem üt le, nem vagyok hálátlan! - Oké, bár megjegyzem, szabad kezekkel gyorsabban haladnék. - Kendő alatt reklámmosoly, amit ugye nem lát, szóval vélhetően ezért nem hatásos, a szemeim sarkába futó nevetőráncok meg kevesek a derűs tekintetemmel együtt. A ki nem mondott másik opcióba én azt látom, hogy leüt és vonszol - perverz egy ipse -, vagy lelő és le van a gond. Ha tudnám, hogy itt hagyna, ezt választanám. A bilincs nem izgat. Megoldom én. Így is, csak kicsit később. Irányba állít, s elindulunk, érzem a hátamnál adott lökés mondanivalóját. Engedelmeskedem és közben felpillantok az égre, amely újra dörög egy nagyot, s bele is szagolok a levegőbe. - Lépjünk ki, nincs húsz percünk. Egyébként úgy érted, hogy vadcsapás. - Jegyzem meg, aminek első fele blöff, ennyire azért nem lettem perdai meteorológus, de neki ezt nem kell tudnia, hadd higgyen csak ennyire tapasztalt profinak. Az utóbbi megjegyzés viszont valós. Erre kevés perdai jár rendszeresen ahhoz, hogy ösvény legyen, így azt következésképpen nem perdai csinálta, de nem is ellenálló. Ha az lenne, akkor is a vadakra fognám. - Csak hipotetikusan: ha a barlangnál ott találjuk vihar elől bemenekülve azt vagy azokat, akikhez ez a vadcsapás tartozik és minő véletlen, pont a barlanghoz vezet, nos, várható, hogy eloldozol és visszaadod a fegyvereimet? Láttam ám, hogy eltetted őket! Ketten többre fogunk menni a vadállatok ellen, ezt bizonyára te is belátod. Olyasvalakinek tűnsz, aki sokat jár kinn, bár az ösvényt benézted, meg az időt, se oda se neki, nem mondom el senkinek. Mi a neved amúgy? - Szavaimhoz hűen ki is lépek, tartsa csak páncéljában a lépést, meg hajladozzon ő is ágak elől, amelyek utunkat keresztbe szelik. Egyelőre nem csinálok semmi olyant, amiért le kellene ütni, leszámítva azt, hogy nagyon úgy néz ki, tényleg végig fogom neki beszélni az egész utat. Magamban meg közben számolok: a villámlások és az őket követő mennydörgés közti időt, figyelvén hogyan rövidül, hogyan lesz a hosszabb morajlásokból egyre inkább majd rövid, de hangos csattanás. Nekem arra lesz majd szükségem, de még várnom kell...
Meglep, hogy nem támad, ahogy feláll, nem adom jelét, s továbbra is résen vagyok, bármire. Nem csak tőle. Azért egy közelgő vihar minden vadat fedezék felé űz, úgy egy éppen megbilincselt ellenálló sem éppen az engedelmességéről híres. Vagy mégis? Azt hiszem, ez nem az én asztalom, így csak résen vagyok. Legfőképp vele kapcsolatban. A vállára azonban figyelek. Nem azért, hogy később még jobban kihallgatható állapotban legyen. Egyszerűen úgy gondolom, attól is emberségesek vagyunk, ha sérülttel megfelelő tisztelettel bánunk és odafigyeléssel. S már csak ezért is jó lenne, ha már a barlangban lennénk, mert akkor el tudnám látni végre a sebét. - Nem a kezeden jársz, ahogy látom - hogy állandóan jár a szája! Sebaj, annál jobban fog múlni és telni az idő, főleg, neki, és még ki is fárasztja. Nem hiszem el, hogy egy okost fogtam ki! Nem válaszolok neki, ismét kikapcsolom a mikorofont. Sosem voltam egy észkombájn, így ha neki az egy vadcsapás, akkor az, nekem mindegy, milyen és melyik szóval illetik. Út a barlang felé, s akár járta vad, akár nem, mindenképpen résen leszek, hiszen a közelgő vihar minden élő lényt, s mozgó állatot a barlang felé képes mozgatni. Vagy nem. Voltam már teljesen üres és nagyon biztonságos barlangban, így remélem, ez is éppen olyan lesz. S hogy nincs húsz percünk? De, van, ebben biztos vagyok, az értékek megmutatták, milyen gyorsan halad, s annyi idő alatt el fogunk érni a barlangig. Nem válaszolok neki. Istenem, hogy tényleg okos szót kell használnia! Fogalmam sincs, mi az a hipotetikusan, ám amit utána mond, azzal tisztában vagyok. Nem azon részével, hogy el kéne engednem, s nagyobb esélyünk lesz túlélni. Ő jelenleg egy kolonc szerepét tölti be, akit még védenem is kell, hogy kihallgatható legyen, s így megvédenem, bármi áron. Ahogy kilép, megfogom a bilincset, hogy mutassam, csak ne olyan gyorsan! A növényzetet azonban tisztelem annyira, ahol lehet, kikerülöm, s az ágakat is csak félrehajtom, nem verem szét. Szeretem ezt a világot, és a végtelenségig tisztelem. Minden egyes fűszálra vigyáznék, szívem szerint. Ezért is tartom káromlásnak a páncélt, amivel plusz súllyal. nehezedek a talajra. A mikrofont visszakapcsolom. - Igen? Hat-huszonnégyes - válaszolok is, meg nem is. Hihetetlen, mennyit képes dumálni, és egyben mint ahogy korábban megállapítottam, egyáltalán nem zavar, merthogy inkább dumáljon, minthogy állandóan nekem essen, mert szabadulni akar. Gondolkodtam egy ideig, hogy visszakapcsoljam-e, vagy sem, a mikrofont. Én tök jól elvagyok szavak nélkül, azt amúgy is az okosok kiváltságának tartom, éppen ezért vagyok általában szűkszavú, mert az okoskodók azonnal belekötnek minden szavamba. Nem tehetek róla, hogy nem a szavak érdekelnek, hanem a tettek, és a megérzések, amiknek a szó olyan, mint az Űr: nem jelent annyira semmit, mert nem meghatározhatóak: cselekszenek. - És a te neved mi? - nem téptem le róla a kendőt, számomra érdektelen, milyen arcot látok magam előtt. Nem azért, mert ellenálló az ellenálló, hanem mert nem az arc az, amivel ismerkedni akarok, hanem az, ami belül van. Majd újra kikapcsolom a mikrofont, s még mindig nem döntöttem el, mi a jobb: ha rövid visszakérdesekkel lefoglalom a száját, hadd járjon folytonosan, vagy hagyjak számára kínos csendet, s várok arra, vajon mivel rukkol elő? Még eldöntöm, kíváncsi vagyok, hogyan reagál arra, hogy a számomat adtam meg, s nem a nevemet. Mert a hívószavam valóban a hat-huszonnégyes, s csak kevesen tudják, ki rejtőzik a vén alatt. Jobb névtelennek lenni. Amit még nem tud, az az, hogy az idővel blöfföltem. Nem egészen tíz perc alatt ott vagyunk, s hamarosan oda is érünk. Be is kapcsolom az érzékelőt, hogy átvizsgálja a környéket is, vannak-e meglepetés érkezők, vagy egyedül vagyunk. Egyelőre egyedül, a barlangban meg majd kiderül, ahogy közelebb érünk.
Nyelvem hegyén, hogy odavágjam, hogy ha ezen múlik, kézen járva távozom... de inkább kihagyom. - Egy próbát megért. - Nem, ennyire azért nem vevő a humorra. Na meg hogy komolyan is vegyen, amikor kell, akkor nem tréfálkozhatok mindig, mert elveszíti az is az erejét. Szépen finoman kell ezt adagolni, s remélem, sikerül is. Próbálok észérvekkel is hatni rá, oké, egy része blöff, s még be is jöhetne, de hát tudta fene, hogy őt itt mindenféle hasznos cuccal felszerelték és ráadásul nem is hülye a működtetésükhöz, egyáltalán eszébe jut, hogy neki van olyanja. Pedig gondolhattam volna, hiszen láttam is, hogy valamit jegyzetelget. Azt sosem hagyják az ostobákra. Viszont remélem, hogy másnem a másik fele a mondandómnak kicsit elbizonytalanítja, de bosszantó ez a szűkszavúság. Nem, nem is szűkszavúság. A kommunikáció hiánya. Hát honnan tudja így az ellenálló, hogy épp nyerésre áll-e vagy sem? Mivé lesz a világ? S még vissza is fog engem. Affene. Visszalassítok és megmocorogtatom a csuklóimat, hogy eleressze a bilincset. Az kéne még csak, hogy így vezessen a barlangig! - Te tudod... - Vonom meg a vállaimat, amit amúgy abban a pillanatban meg is bánok. Még jó, hogy a kendő takarja a vonásaimat, nem látszik a fájdalmas rándulása arcizmaimnak. Közben figyelem, amennyire tudom, s látom, hogy elhajolgat az ágak elől, amennyire ez lehet, pedig abban a páncélban simán átgyalogolhatna ezen a vadösvényen, az a néhány gally, még ha tüskés is, nem jelentene akadályt. Konkrétan észre sem venné, hogy hozzáértek. Ő mégis elhajol, márpedig ez aligha valami berögződés. Elvégre fél évszázadot utaztunk az űrben, ott azért nem kellett ilyenre figyelni, még a szimulációs gyakorlatokon sem. Másrészt ha Alvó volt, nos, amennyire tudom, a Föld már messze nem dúskált vegetációban, mire elindulhattak az űrhajók. Tehát ez valami belső késztetés neki. Érdekes. Magamban belül egy pillanatra elmosolyodok, Szöszi ugrott be. Én valami elől elhajolok, de vannak jelentéktelen kis ágak, melyek az útra hajlanak és mellkasnál lejjebb vannak. Látom azokon, hogy ahogy megyek, félrehajolnak majd, aztán visszaugranak majd eredeti helyükre, semmi bajuk sem lesz... Ellenben remekül lehet velük idegesíteni a mögöttem hajolgató-haladni kívánó személyt. Nem gyorsítok, de nem is fogok miatta lassítani. Inkább a nevét próbálom kiszedni, de mint akit gondolataiból ébresztek és ráadásul amit mond... Pff! Jól van ünneprontókám! - Hat-huszonnégy... Hat-huszonnégy... - Ugyan a tekintetem nem látja, de olyan szemrebbenés nélkül kezdem el félhangosan ízlelgetni a kapott számsort, hogy könnyedén kelthetem azt a benyomást, hogy lehet ismerem őt erről? Én mondjuk persze nem tudom, hogy ez az igazi száma, sőt, igazság szerint semmit sem mond nekem a szám abból a szempontból, hogy nem tudom, ki van a sisak alatt. Még Terson kancellár egyik fia is lehetne. - Hat-huszonnégy, neked nem rokonod nyolc-hetvenkettő? Vagy három-tizenhat? Hú, ha három-tizenhat, akkor mindent meg tudok magyarázni! Pipa még rám? Tényleg tök véletlenül néztem be, hogy az a női fürdő! Bár nem is ezért volt haragos, elég jól elvoltunk, ha érted mire gondolok, bombanő az a csaj! Inkább a szakítás nem tetszett neki, mármint ő ezt komolyabban gondolta volna, már hozta volna át a fogkeféjét, meg egyéb motyóját. Szóval nem az öccse vagy ugye? Habár ő kisebb volt nálad, de aztán persze ki tudja, miket főz már ki az az átok Jenkins kancellár, genetikai növekedésmódosítás vagy valami hasonló. Szóóóval mondhatnál egy rendes nevet is, vagy nem fogsz, adjak én? Hogy tetszik a Jack? Hm, az nem jó, mindig Jack pokla jut eszembe, s a te szemed nem áll ketté, azt láttam, de eltekintek ettől, ha nálad is vannak jó piák és még kapok is. Joe? James? Vagy váltsunk betűt? M? Miles? Úgy is annyit megyünk már ahhoz a barlanghoz... Hogy az én nevem? Nézd a Styx-öt! Mármint nem ez a nevem, hanem abba gravíroztattam bele. Ez már a kihallgatás része? - A válasza és a kérdése közti időt gyakorlatilag végigdumáltam neki. Lélektani hadviselés, hátha megtörik. És nem engem akar inkább leütni mégis, azért beszéd közben időnként hátra-hátra lesek rá vidáman, némileg aggódóan, tűnődően, mikor éppen mit kíván meg a mondandóm vizuális alátámasztásként. Persze ez csak a szemeim résénél látható, mert a kendőt nem veszi le az arcomról vagy még nem. Ez amúgy különös. Vagy csak nem akarja látni később is maga előtt, kit küldött vérpadra. Kíváncsi vagyok, hogy megnézi-e a pisztolyt a név miatt, melyre egyébként nincs vésve semmi. Nem vagyok az a dedikálós típus.
Magamban csak sóhajtva csóválom a fejem. Nem baj, így már látom, alaposan ki fogja fárasztani magát útközben a szájalással, az pedig nem baj. Megtanultam kukának lenni az életben, csupa okosfejek vettek körül, aminek én örültem, mert legalább nem kellett szembenézniük azokkal a dilemákkal, mint nekem, de csuda hamar megtanultam inkább hallgatni, s úgy tenni, mint aki figyel, holott már az első mondatoknál teljes üzemcsönd állt be a fejemben. - Maradj nyugton - jegyzem meg nyugodtan, ahogy elkezdi ficeregtetni a bilincselt kezeit. Csak neki fog fájni, én meg nem akarom a kiszolgáltatott helyzetét még rosszabbá tenni. Ahogy elkezdi mondogatni a számot, lélekben már felkészülök a követhetetlen monológra. És lám! Legyen máskor is ilyen szerencsém! Nem a hosszúságra értve. A követhetetlenségre. S ezzel el is engedem az értelmezését, főként, mert a környéket és a környezetet, s legfőképpen őt magát figyelem, mennyire a sunyítás és elterelés része a hosszas szövegelés. És újfent kikapcsolom inkább a mikrofont, mert bizony a mosoly odaköltözik a képemre, s bár a páncél miatt nem látni, hallani, nagyon-nagyon halkan, nevetek egy nagyon-nagyon rövidet. Nem válaszolok neki, már csak a kikapcsolt mikrofon miatt sem. Kíváncsi vagyok, miként reagál arra, hogy nem kap reakciót sem, s választ sem. Közben már a nyomokat is figyelem, a környéket is, hogy kiszúrjam, vannak-e a közelben, vadak, emberek, barlang felé vonulók. Közben a dörrenések egyre sűrűbbek és hangosabbak lesznek, ahogy közeledik az idő, s bizony érezni a légnyomást is, valamint a beálló, feszült és várakozó csendet. Nem, nem a társam irányából, azon meglepődnék. A természet hallgatott el. A barlang közelébe érve, megfogom újfent a bilincselt kezét. Nem véletlenül nem a vállát, nem akarom, hogy jobban fájjon, majd mellé lépve, akár dumál, akár nem, magam elé emelem a mutatóujjamat, csendre intve, majd a háta közepére helyezem másik kezem öt ujját, s azzal jelzem, egymás mellett megyünk, ebbe az ütem is belefér. Ajánlom neki, hogy csendben maradjon. Figyelem a környéket, a nyomokat, hátha találok árulkodó jeleket arra vonatkozóan, már vannak lakói az üregnek, ami bőségesen elég lesz kettőnknek, hogy átvészeljük a közelgő vihart. A barlang felé közeledve, füstbombát veszek elő, a készletből az utolsót, így visszafelé a nyílt ég alatt fogok éjszakázni, mert barlangban nem szeretem a meglepetéseket, amikor belépek, márpedig kaptam már meglepetést a nyakamba párszor. A holmikat előtte egy helyre leteszem, óvatosan, halkan, hogy ne legyenek útban, s közben figyelem a bejáratot. Már nagyon vágytam arra, hogy letegyek mindent, teherhordónak éreztem magam ennyi holmival. Igyekszem a lehető legmélyebbre bedobni a füstbombát, majd a nagyobb fegyvert veszem elő, az érzékelőket célzára állítva. A füst egy idő múlva megjelenik a barlang nyílásánál, a légnyomás miatt nem annyira száll fel egyenesen, de kifelé, igen, időnként visszaforogva a barlang felé, de vissza, be, már nem megy. Nekem ennyi elég lesz, aki bent van, ha van, az kénytelen lesz kirohanni, hogy kapjon levegőt, mert a szemet, légcsövet csípő érzés nem csak ember méretűekre lett tervezve. Szerencsére. S bolond volnék, ha a nyílás előtt állnánk meg, oldalt vagyunk, oda vezetem magunkat, hátul a lehető legjobban védve. Amennyire a helyzethez képest lehet. S várok. Már csak azért is, mert ha a "barátomat" most bevinném, valóban elhallgatna, ahogy a füst marni kezdi a szemeit, nem kapva levegőt sem, s szemét meg nem vagyok.
Csak magamban morogva jegyeztem meg, hogy ez a nyugodt állapotom, ennél már csak nyugtalanabb van. Amennyire emlékszem, az Iskolában én is azok közé tartoztam, akit külön feladatokkal le kellett kötni, hogy ne zavarjam unalmamban a többieket. Na hát fogva tartóm ezt a lépést kihagyja, ergo rengeteg feles energiám van beszélni, és ez tényleg csak a fölöslegesből megy el. Másképp vagyok beállítva, mint ő, engem a beszéd éberen tart, s reményeim szerint a másikat altatja. Kap is egy hosszú monológot, teletűzdelve kérdésekkel, kitalált sztorival is, gyakorlatilag sok mindent bevetek, hogy valamit kicsikarjak belőle, de semmi. Várok is kicsit, de semmi továbbra sem. Hogy nem szakított félbe, az egy dolog, pedig a perdai istenek a tanúim rá, hogy hagytam volna neki! Viszont utána sincs semmi megjegyzése, még csak az sem, hogy fogjam már be - pedig nagyon lesi a környezetet, hátha egy fél csorda vérszomjas dög az én hangomra figyel fel -, szóval szerintem legbelül élvezheti. S nem elég kíváncsi, nem nézi meg, van-e bármi a Styx-re gravírozva. - Nagyon elcsendesedtél. Ugye nem félsz a viharban és nem azért kell veled mennem, hogy ne legyél egyedül? - Dobok neki újabb, ezúttal direkt provokatív kérdést. - Lányaim is szoktak, de hát tőled egy kicsit túlzás ez. - Teszem még hozzá hátra-hátrasandítva. Egyrészt a férfiúi és komoly katonai büszkeségét akarom megpiszkálni és ezzel verbális reakciót kiváltani, másrészt elkerülném a tettleges reakciót, ezért mintegy véletlen megjegyzem az együttérzést kiváltásra alkalmas faktort: én kérem apa vagyok! Mmm, bocs lányok, biztos megértenétek. Nem szokásom ilyen eszközökhöz nyúlni, de azért nem érzem most biztonságban az életem. - Az asszonyod mindenesetre szerethet téged. Remek hallgatóság vagy! Azt meséltem már, mikor... óóó, már meg is érkeztünk? Kár. Jó sztori lett volna. - Stoppolok le, csak nem beszédben, mikor megfogja a bilincset és figyelem, mit csinál majd most. Mennyire vagyok értékes zsákmány? Engem használ majd pajzsnak és maga előtt tolva megyünk megnézni, lakatlan-e a barlang, vagy ő megy előre? - Jó-jó... - Mikor csendre int akkor persze hangosan suttogva felelek rá - nehogy már ne hallja a vihartól, s ugye megkötözve nem is tudom mutatni kendős képem előtt, hogy lakat a számon -, de aztán csendben maradok tényleg. Figyelem, mit pakol elő. Nocsak, füstbomba? Lopva próbálom megnézni, mi minden lehet még nála? Figyelem azt is, hogy milyenek a mozdulatai. Ezekben az óvatos, csendes tettekben már nem az az alázat van, amivel az ágakat kerülgette, ez most más. Egyébként tényleg csendben maradok, tudom én is, hogy egy barlangban lehetnek kéretlen meglepetések, s egy ellenség egyelőre nekem elég, aki az életemet veszélyezteti. Azt is megnézem egy röpke pillantással, hova tette a kisebb fegyverét vagy az enyémek közül bármelyik mennyire elérhető könnyebben, míg ő a nagyobb stukkerre vált és a füstbomba is odabent elkezdi a dolgát. Eközben én a katona mögött maradva figyelek, de nem csak az eseményekre, lesznek-e egyáltalán, hanem kézfejem finoman mozdul, fog rá a bilincsre, keresem meg a gyenge pontot és várok a villanásra. A villámlás nem is várat sokáig minket, már közel a vihar, hangos csattanással adja ezt tudtunkra és ezt a pillanatot használom ki arra, hogy az implantátum erejét felhasználva törjem el a bilincset, a villám csattanása elnyeli a hangját teljesen. Lett két szép karperecem így, jobbomnál a kendő megvédett, hogy a megfeszülő fém a bőrbe marjon, a balnál mi lett a szintetikus bőrrel azt meg majd ráérek később ellenőrizni. Mindenesetre nem teszek semmi hirtelen vagy lassú mozdulatot sem. Kezeim szabadok, de ezt egyelőre megtartom az én titkomnak, a hátam mögött tartom a kezeimet, ahogy eddig - pedig sérült jobb vállam nagyon örülne már egy kis helyzetváltoztatásnak - és kivárom a megfelelő alkalmat újra. Annál is inkább, hogy társaságunk akadt. Megfigyeléseim szerint az erratoroknál minél jobban barázdált a páncélszerű bőrük, annál idősebbek, úgyhogy ez itt egy idősebb példány lehet, amely kisántít. Termetes hím volt, míg ereje teljében lehetett, de még most sántítva sem szabad lebecsülni. S ami azt illeti, ezzel ő is tisztában van, hogy elég erős még így is, vicsorogva közeledni kezd. Viszont nem ad ki hangokat az errator, nem hívja a társait, ez legalább jó hír, mert ha lenne még pár fittebb példány, csendes kis fogva tartómmal együtt nekünk annyi lenne. Most viszont az errator őt kóstolgatja ép lába egy-egy mancs-csapásával oda-odakapva felé. A katona van előrébb, én egyelőre háttérből szemlélődhetek, önként hátra tett kezekkel és kíváncsian nézem, mire jut a katona vagy az errator és mikor adódik nekem alkalom fegyvert szerezni akár és/vagy lelépni innen?
Valahogy mindig jól sül el, ha a megérzéseimre hallgatok. A kikapcsolt mikrofonnak rengeteg előnye van, jelen esetben a halk nevetés nem hallatszódik ki. Felettébb jól szórakozom a monológjain, miközben azért figyelek rá is, mert azt sejtem, a menekülés lehetőségét nem adta fel, s éppen ezért a támadásét sem. S így annak a trükknek sem ugrok be, hogy önkéntelenül lepillantsak a fegyverére, ami annyira nincs is kéznél, mert a sajátom sokkal jobban használható, így aztán feleslegesen nem kezdek el magamhoz nyúlkálni, keresve a fegyverét. Magamban felsóhajtok. Igen, nekik is van családjuk, szeretteik, akik fontosak a számukra. Nem egyszerű. Újfent csak somolygok, amikor bepróbálkozik, s ismét sértegetéssel. Férfiúi hiúságra nem tudnak hatni nálam, mert a szavak azok csak szavak, elszállnak a szélben, ahogy hallottam egyszer egy kifejezést. A tettek azok, amik mutatják, kik is vagyunk, és azért mostanában ebben is kezdek kételkedni. Sok oka lehet, ha valaki úgy cselekszik, ahogy, s nem mindig önszántából teszi. S ez már olyan bonyolult számomra, hogy elengedem, s ismét a környezetre és arra figyelek, ne támadjon rám, vagy induljon meg neki, megszökni. Csak az ő holmijai landolnak csendben a földön, a fegyvereit is, mellé, még indulás előtt alapra szereltem, hogy még csak véletlenül se süljön el egyik sem, s így könnyebb is vinni, valamint az addig kézben hozott, találkozásunk után már máshová rögzített begyűjtő doboz, amit szintén bezártam, s amiért elég hamar tudok dünnyögni, cipeli a fene, de máskülönben nem engednek el ilyen cserkészkörútra, így elviselem a szükséges muszájt. A fegyvereim nálam maradnak, a kisebbik fegyvert a jobb combra helyezett tokba csúsztatva, s rögzítve, a hátamra kapott hátizsák, ami szinte eggyé olvad velem, nem plusz teher. Magam mögé mutatok Alecnek, ami rizikós, tisztában vagyok ezzel, hiszen kikerül a látóteremből, ellentétben a lerakott holmikkal, mert azokon a szemem mindig jó, ha rajta van. Ha menekülni próbál, vagy nekem támadni, akkor elég ostobának tartom ahhoz, történjen vele, ami történik, máskülönben meg nem lennék emberi, ha őt tenném magam elé, mikor védtelen helyzetben van. A döndülés és villanás nem zavar, a sisak korrigál minden lehetőséget, hogy a látásom maradjon, a hallásommal együtt. A jelzők jeleznek is, s már az előtt mutatja, merre nézzek, mielőtt felsejlene az állat körvonala a füstön keresztül, s célzok. Még megvárom az állat döntését, miként cselekszik, hiszen, ha kimenekül, s elinal, úgy nem fogok rálőni, nem pazarolok sem töltényt, sem életet. Felfogom perifériás látással és a haladásán is, hogy sántít, hogy ez sérülésből, vagy másból fakadóan, lényegtelen. S idős példánynak saccolom. Talán ide vonult be, nem a vihar elől, hanem csendben, és háborítatlanul távozni az élők világából. Megjelenő szomorúságomba és gondolatban kimondott bocsánatkérésemre, hogy megzargattuk, a mozdulata rondít bele. A szemére célzok. "Sajnálom" S meghúzom a ravaszt, majd újra lövésre kész állapotba hozom, figyelve a következményt, s szemmel tartva a hátam mögött lévőt is, ha olyan helyzet, akkor elrántsam, vagy elé állhassak, ha kiáll mögülem. Nem hív senkit, a sérülést ugyan bekapja, a szeme helyett a mancsa. A francba. A kapkodós lövés helyett hátrébb lépek, el, az útból, akár esne, akár újból kapna felénk az errator, hogy ne érjen el bennünket, s ismét a szemére célzok, ha fel is ágaskodik, előbb-utóbb a talajra kell érkeznie, követem a fegyverrel a mozgását, s újra lövök, ha megvan a megfelelő pillanat, aminek nem örülök, mert fogy a drága lőszer, ami inkább azt jelenti, hogy egyre védtelenebbek vagyunk.
A hozzászólást Max Benedict összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 25, 2022 7:01 pm-kor.
Minthogy a fogva tartóm nem túl beszédes, hogy finoman fogalmazzak, magamat s őt is elszórakoztatom azzal, hogy dumálok. Az nekem úgy is jól megy, különösebb erőfeszítésembe sem kerül és tudok másra is figyelni. A hátránya, hogy nehéz így őt megismerni, vagyis inkább kiismerni, mert hát nem barátkozni szándékozom, legfeljebb csak annyira, hogy megsajnáljon és elengedjen. Kicsi az esély rá jelen helyzetben, így szökési terveimet dédelgetem magamban. Bizakodó vagyok, hiszen hangulatomnak azért jót tett, hogy nem torkollt le, hogy fogjam már be és csendre vágyó óhajának nem pár páncélkesztyűs képen törléssel adott nyomatékot. Vagy élvezi a sok fölösleges dumát, vagy lepereg róla minden. Egek, remélem nem olyan, mint húgom nagy barátja, Denisov, a génkezelt szuperkatona? Mondjuk azt nem tudom, hogy "idegesítő szófosás"-rezisztens-e, de hát manapság már semmin sem szabad meglepődni. A másik hátránya a beszéd hiányának, hogy egy csomó mindenről lemaradok. Eleve csak a testbeszéd marad, s minthogy előtte megyek, ebből sok nem jön át, plusz páncélban van, újabb nehezítő tényező. Az olyan látványosabb dolgok maradnak csak, minthogy a barlangnál elém jön, nem használ fel élő pajzsként. Minthogy nem beszél, nem tudom, hogy ez hideg számítás, élve több kreditjutalmat meg előléptetést érek neki, vagy más motiválja? Ahogy azt sem tudom, miként vélekedik a megjelenő vén, sérült erratorról és mit gondol a lövés előtt. Pedig ha hallottam volna azt az egyetlen gondolatot... Az errator fájdalmasan felordít, mikor mancsát éri a lövés, ráadásul olyan helyen, hogy kénytelen az eddig fájlalt másik oldalra helyezni testsúlya javát, az többet elbír. Én meg elpattintva a bilincsem láncát, felmérem az esélyeimet. A fegyvereim ott vannak a földön, de hát valamennyire szétszedte az istenadta - már amelyiket nem lőtt szét korábban -, mennyi az esélye, hogy én azokat felkapva összepattintom így fájós vállal dolgozva és még lőni is tudok? Meg asszem szeme sarkából ráláthat a fegyverekre. Ezt az opciót elvetem. Marad kettő: Az egyik, hogy kihasználom, hogy az errator leköti még a figyelmét és megpróbálok halkan elsompolyogni, majd utána lélekszakadva rohanok. Hátha sikerül. A másik lehetőség, hogy fegyverhez kell jutnom, hogy az esélyeimet így javítsam egy jobb tárgyalási alapra és megegyezzünk, egyikünk sem látta a másikat. Azt hiszem, futni fogok... Az erratorral való harcba nem akarok beavatkozni. Ha legyőzné a katonát, aligha valószínű, hogy utánam eredne jelen állapotában. Ha a katona győz, akkor minek tegyem én kockára az épségemet, ha megy neki nélkülem is? Azért meg nem akarom hátba támadni a katonát, teszem azt jól meglökni, hogy az errator lábai elé essen és jól megegye őt utolsó vacsorának. Egyelőre még az életösztön se visz rá, hogy így tegyek. Közben újabb lövés hallatszódik, s nem követi azt tompa puffanás, ahogy az állat a földre rogy holtan, hanem egy hosszabb, fájdalmas vonyításba forduló üvöltés kíséri, amit alig nyom el az újabb közeli villámcsapás. Négy lábán marad a lény, roskadozik, egyik szeme helyéről a vér folyik és láthatóan szédeleg, miközben morog és nyüszít. Zoológiai ismeretek teljes hiányába is egyértelmű lenne bárkinek: percek vagy órák kérdése, de halálos sérülést szerzett az errator, viszont nem múlt ki azonnal. Olyan helyen találta el a lövedék, amely végzetes lesz számára, de addig szenvedni fog, bármennyi időt is jelent ez. A grodrakokkal versenybe szállhatna a címért, hogy melyikük a Perda legaljasabb állata, mégis fájdalma képes részvétet ébreszteni bennem. Vagy csak ennek nevezem, hogy zavar a hangja, a tudat, hogy fájdalmai vannak. Úgy tűnik, annyira, hogy ezt cselekvésre ösztönözzön, egy nem túl jól átgondolt cselekvésre: előre lendülök, a kezeimet magam elé húzva figyelmen kívül hagyva a jobbomba nyilalló fájdalmat. Balom lendül előbb, hogy a katona vese tájékára hátulról mérjek egy irdatlan csapást, hogy alaposan megérezze páncélon keresztül, ha talál. Miközben jobbom nyúl az ő jobb combjához, ahova az előbbi kisebb fegyvert eltette. Ezt könnyen és gyorsan biztosítom ki, de nem a katonára célzok, hanem az erratorra, aki fél szemével gyilkos pillantásokat küld felénk és morog még mindig jelezve, hogy ne közelítsünk. Utolsó leheletig küzdene, megtámadna minket, ha közel mennénk és én ezt használom ki. Ha a fegyvert megszereztem, akkor közelebb megyek az erratorhoz annyira, hogy fenyegető legyek számára és üvöltésre nyissa a száját. Abba célzok enyhén remegő jobbommal - ballal kell kitámasztanom -, a száján belül már ő is olyan lágy részekből van, mint mi, ott be lehet fejezni, amit a katona elkezdett. Ha nem sikerülne elvennem a fegyvert a katonától, akkor is közelebb megyek ellépve mellette és úgy utasítom kemény hangon. Mintha én lennék a főnöke. - Hat-huszonnégy! A szájába célozz! - Ezzel egy időben mintha csapot nyitottak volna ki, elered az eső, konkrétan szakadni kezd, hogy fél perc alatt teljesen át fogok ázni. Remélem, a páncélba is becsorog a víz.
Szomorú vagyok attól, hogy éppen egy élettől búcsúzásban lévő állattól veszem el a békés távozás lehetőségét azzal, hogy a vihar elől ide navigáltam magunkat. De ha már így alakul, akkor beleállok, mert ha már előttem van, nem fogok félreállni. Csak abban reménykedem, hogy egy lövéssel le is fogom teríteni, még ha fáj is, nem hagyom meg számára a végső pillanatokat. Azzal nem hitetgetem magam, hogy szenvedéstől mentem meg. Nem az én döntésem ez, s most valahogy mégis azzá váltam. Pont lendítette a mancsát, abba találok bele, így nem habozok, mert a szenvedés a legrosszabb dolog a világon, s így még veszélyesebb ránk nézve, így újra célzok, ismét ugyanoda, s újfent elsütöm a fegyvert. Ami utána következik, összefacsarja szívemet, s belemar lelkembe. Éppen ettől akartam megkímélni! Lelkem mélyéig hatolnak hangjai, átérzem szenvedését, így azonnal cselekszem, s előre lépek, jó párat, hogy a lehető legközelebb kerüljek hozzá. Már csak egy esélyem van, ellépni előle nehezebb lesz, ha felém indul. Minden másodperc számít. Nem nekem, neki. Éltem már meg, hogy az idő érzékelése megváltozik, s hiszek abban, ezzel nem vagyok egyedül. Így számára akár hosszabb idő is ez a szenvedés, mint ahogy én érzékelem. S éppen ezért akár fürge is lehet, s ahogy elnézem, mégsem. Erre azonban nem építhetek. A megfelelő időben, amikor kitátja a száját, s lejjebb hajtja a fejét, útjára engedem a lövedéket, hogy most már tényleg véget vessen a szenvedésének. Erre vágyom a legjobban, nem a halálára, még ha az éppen jól is jönne nekünk. Hátra kell lépnem gyorsan párat, az állat annyira hirtelen merevedik meg, s nem oldalt dől, a lábai adják fel a küzdelmet, s szó szerint, összeesik. A feje előttem landol, élettelenül, épen maradt szeme élettelenül bámul a semmibe, port már nem tud felkavarni az érkező test az időközben nekiinduló esőtől, mely dacára még így is rendesen látok, a páncél nem délutáni korzózásra lett készítve. Leengedem a fegyvert. - Menj a barlangba, még eltalál egy kóbor villám - a bekapcsolt mikrofonban talán túlságosan nyugodt a hangom. Ha akció van, hiába küzd a háttérben egy részem az érzelmi részekkel, az előtérben az a katona van, aki a helyzetnek megfelelően cselekszik (legalábbis igyekszik). - Ellátom a vállsérülésedet is. Utána... javaslom megvárni a vihar végét a barlangban. Egyedül akarok maradni egy kicsit az állattal. Nem veszem le a kesztyűmet, s nagyon remélem, a másik sem fog nekem támadni, hanem végre most először, valóban úgy tesz, ahogy mondom. Bár ez sem foglalkoztat most, pár másodperc után az fejhez lépek, s kesztyűs tenyeremet, mert le nem venném, ráhelyezem a homloknak tűnő részhez. - Lelj békére odaát - halkan mondom, talán a vihar moraja el is mossa a hangomat, ami egyre jobban nekikezd, meghajolásra késztetve a fákat, hol pedig eszeveszett táncba hívja az ágakat.
Nem hiszem el! Másodjára táncol ki az ütésem elől! Mondjuk ezúttal nem szándékosan teszi, amennyire látom, de ez ettől még nem sokkal tesz engem boldogabbá. Újra nem próbálkozok, nem jönne ki lépésre sem, hogy utánanyúljak, nem lenne meg a megfelelő lendület arra a kézre, inkább a másikkal próbálkozom, csak nem ütni, hanem lenyúlni a fegyvert. S hoppá! Duplán hoppá! Nemcsak arra eszmélhetek, hogy ez bejött, hanem arra is, hogy a katona mozgása egy pillanatra sem törik meg, mint aki érzékelte volna a hiányt. Figyelmét túlzottan leköti az errator. Oké, ezt mondjuk megértem. Éppen lépnék, hogy a lény fájdalmainak véget vessek, de ismeretlen fogva tartóm megelőz, ő megy közelebb és pont azt csinálja, amit én is tettem volna vagy javasoltam volna. Szóra nyitott számból így nem jön ki a hang, visszacsukom és elégedetten hallom, hogy a bestia egy utolsó halk nyikkanással leheli ki lelkét végleg és esik össze. Többé már nem mozdul, soha többé. Egy hosszabbnak tűnő pillanatig némán nézem, nézzük mindketten, mielőtt az ég egy hangos dörrenéssel egybekötve meg nem zavar minket ebben a hirtelen támadt csendben és a felhők a nyakunkba zúdítják az eddig cipelt csapadékot. Ez ébreszt engem is, hogy emeljem a fegyvert a katona háta mögött és rá célozzak, valahol az illesztékek környékére a nyaknál, ott vélek legtöbb esélyt magamnak, de azért remélem, erre nem kerül sor. Ki kéne használnom, hogy nem tudja, nálam van a fegyvere és szabadok a kezeim. Vagy spurizni kéne. - Te tökig fémben vagy, ugye tudod? - Bukik ki belőlem akaratlan is a kérdés, szám szegletében mosollyal, mikor engem félt a villámcsapástól. Szerintem nem én vonzom ide azokat, de nem is ez az, ami igazán megemeli a szemöldökeimet, s nem is az, hogy jó ideje nem hallottam tőle két szavasnál hosszabb mondatokat, hanem az, hogy el akarja látni a sérülésemet. Mi a f...? Annyira nem súlyos, hogy aggódni kelljen, elvérzek, mire visszaérünk. Talán csak egy tiszta kötést akar rá, nehogy valami elfertőződés és láz vigyen el ideje korán? Nem felelek és lassan mozdulok - csak nem a barlang irányába -, a kisebb lőfegyver csöve követi mozdulatát, ahogy az állathoz lép és figyelem mit csinál. Elosonási kísérletemet megakasztja, ahogy olyant látok, amit eddig egy dominiumi katonánál sem. Rendben, nem sokat figyeltem meg eddig, mit csinálnak, ha lelőnek egy állatot, pláne ekkorát és ilyen utálatos fajtát, de eddig egynél sem láttam ilyen gesztust. Olyan... perdai, pedig ők nem így csinálják, mégis a tett lényege ahhoz hasonlít. Azt nem hallom a vihartól, mit mond, mond egyáltalán valamit, a testbeszéd is elég volt. Már éppen folytatnám a vihar dacára való eloldalazást, mire egy villám csap le a közelünkben, a katonához közelebb, de nem közte és a barlang között, hanem az erdő felé, nem életveszélyes közelségben a szerencséjére, én meg még távolabb is vagyok. Ennek ellenére a csattanás így is olyan hangos, hogy a fülem belecseng és ez az érzés nem is akar múlni, hátrálva egy fél lépésnyit elkapom a fejemet összeszorítva a szemeimet a fényhatás elől, de úgy tűnik ezt is késve tettem. Hiába nyitom ki utána, összezavar, hogy nem látok, még mindig minden olyan vakítóan fehér. Sűrűn pislogok, összeszorítom a szemem és újra kinyitom, balommal odakapok és megdörzsölöm, de egyelőre nem használ. Érzem, hogy a szívem milyen hevesen dobog, a hideg verejtéket is érzem a zuhogó eső ellenére, ahogy a jeges félelem kezd hatalmába keríteni. A történtek, az érzet némileg hasonlítanak, de mindenképpen emlékeztetnek a robbanásra, arra a "régire", csak ott látni láttam, még ha az agy nehezen is dolgozta fel az információkat, például azt, hogy a bal karom, amit érezni véltem még, méterekre odébb feküdt tőlem. Aztán a sokktól elájulhattam akkor. Ez most nem volna túl szerencsés. Vaktában a fegyverrel a jobbomban kapok a balomhoz, tapogatom át nagyobb ugrásokkal a vállig, hogy megnyugodjak. Oké, nyugi Alec, nagy levegő, még ha a víztől arcodra tapadó kendővel ez nem is egyszerű, de naaagy levegő és kifúj. Nem csapott beléd a villám, csak közel voltál. Majd elmúlik a hatása, remélhetőleg. A fülem még mindig cseng, de a látás javul valamicskét. Ugyan középen foltban még nem látok, csak a villám sziluettjét jó szélesen, de a perifériát kezdem érzékelni. Hát ezt éles látásnak jóindulattal sem lehetne nevezni, de fejem fordítva próbálom a pánikról arra terelni a gondolataimat, hogy figyeljem: mozgást érzékelek-e? Nem mintha kívánnám a katona halálát, de remélem semmi nem fog moccanni, mert visszatérek sebtiben a pánikhoz, ha érzékelem őt közeledni. Ne már, hogy frissen visszaszerzett szabadságom csak eddig tartson?! Összerezzenek, ahogy újra lecsap egy villám, pedig ez jóval messzebb volt tőlünk, elég nagy kiterjedésű a vihar. Próbálok kisebb felületet nyújtani, mivel a barlanghoz így nem találok el, s a fáktól távolabb maradva leguggolok, hátha nem vesz észre egy villám sem. Ja meg a szép kis fém karomat sem. Megmozgatom mind az öt ujjamat rajta. Remek, rendeltetésszerűen mozognak, ez jó. Koncentráljunk a jó dolgokra, az a vérnyomásnak is jót tesz. Mintha a perifériás látásom is egy hangyányit javult volna, bár még mindig káprázik a szemem.
A szenvedés sosem szül jó dolgokat, s bár olvastam régi írásokat erről, a szörnyen unalmasnak ítélt érzésem mellett egyet sem értettem velük, főként azzal nem, hogy a szenvedésnek mi is a célja. A szenvedés az szenvedés, nekem ugyan ne emelje piedesztálra s nemes erénnyé, akárová is vezet! Éppen ezért cselekszem szinte ösztönösen, keresve a megfelelő helyet, ahol végre valóban pontot vethetek a szenvedésének. Megvan. Lelkem megkönnyebbül, nem a vélt bűntudatom megszűnése miatt. Még nem pillantok a közelemben lévőre, az errator köti le a figyelmem. - És azon felül, valamint alul is - egészítem ki a szavait, "direkt" félreértve. Éppen ezért kéne neki a barlangba menni, élő lehúzó vagyok, és ő meg a közelemben van. Odalépek az elejtett állathoz, s bár nem érzem a páncélon keresztül a valószínűleg még mindig meleg állatpáncélt, odaképzelem. A vihar gyorsabban ki fogja hűteni. De az már neki mindegy, nem szenved tovább. Érzem, ahogy a tarkómon felállnak a pihék, veszélyt jelezve, de mire megfordulhanték az irányába, addigra meg is érzik az égi áldás, ami jelen pillanatban nem csak eső. Érzem, ahogy a talaj megremeg, az éles csattanást, amit a hangrobbanás idéz elő, s amihez hozzászoktam, s a sisak nagyszerűen kivédi. Csakhogy fém borít, s eltéríti a lecsapó nagy részét, amit abból érzékelek, hogy a hangszóró sisteregni kezd, s a rendszer leáll, majd újraindul. A találatot a páncél levezette a földbe, belül azonban, s a ruharéteg is úgy van kialakítva, nem ráz meg a villám, szigetelve vagyok tőle. Mégis úgy érzem, mintha egy ideig nem tudnék mozogni. Kezem viszont elengedi a fegyvert, ami az állatnak dől. Nem szeretném, ha a robbanóanyagot érné a villám, s éppen ezért csak azután veszem újra a kezembe a fegyvert, ha a rendszer jelzi, a túltöltődésből helyreállt. Nagyon jól tették a tervezők, hogy ez megvan, nem ez az első, hogy eltalál, kaptam nagyobbat is, s tudom, lesz olyan erős találat is, amit nem fog elbírni a páncél, fizikailag sem, éppen ezért keresek inkább menedéket. Csakhogy van még egy baj, ezt tapasztaltam már. A lecsapók a földben is haladnak, s ha valaki túl közel van, vagy nem szigeteli semmi a talpát, simán belevág, a földből felfelé. Megfordulok, s keresni kezdem a másikat. Megtalálom és valahol nem csodálkozom rajta, miként viselkedik, s a lehető leghelyesebben cselekedett. Csak megfordulok, nem megyek oda hozzá, mert ha újból lehúzok egy villámot, a vihar kezd nekidurvulni, akkor rajta keresztül fog menni a földbe. Azt pedig nem akarom. És látok még valamit. Nem nyúlok a jobb combomhoz, a nélkül is látom, hogy nem csak, hogy nála van a másik fegyverem, de még a kezei is szabadok. Remélem, azért hallgatni fog rám. Nem akarom, hogy sült ember legyen. - Menj a barlang felé, én itt maradok, így a lecsapó villám téged nem fog eltalálni! - mondom hangosabban, túlordítva a vihart, s a feléledt hangszóró is végre működni kezd, amikor megszólalok. - Menj már! Mozdulj! - még az irányt is megmutatom, tudva, hogy ez mennyire is tud öszönösen arra sugallni, induljon meg. - Itt kint biztos el fog találni egy villám, a barlang most már biztonságos! Menj! Nem akarok a közelébe menni, még így is közel van hozzám, így távolodom tőle, fegyverrel a kezemben, de azt leengedve tartom, az egyik kezemben, ha újra lecsapna, még el tudjam engedni.
Sajnos kekeckedő visszaszólása mögöttes tartalma nem jut el a tudatomig: nem gondolok rá, hogy élő villámhárító a fickó, egyelőre csak az errator szenvedése köti le a figyelmemet, utána meg az, hogy megpróbáljak kereket oldani. Nem jutok elég messze, mert én barom bámészkodok, hogy mit csinál a katona a döglött errator teteménél! Meg is lesz a böjtje egy villám képében. Ugyan nem konkrétan Hat-huszonnégybe vág bele, hanem odébb tőle, elég közel mégis ahhoz, hogy a hatását éreztesse ne csak nála, hanem még nálam is, hiába voltam messzebb. Kisebb pánik fog el, mert rossz emlékeket idéz fel a villanás, mely elvakít hirtelen és ugyan utána azzal megnyugtatom magamat, hogy a karom még a helyén van kitapinthatóan és mozog is rendeltetésszerűen, aggaszt, hogy nem látok és a fülem is cseng. Utóbbiról tapasztalatból tudom, hogy hamarosan elmúlik, de előbbi újszerű és lassan észlelek csak változást. Vagy csak beképzelem? Úgy festhetek mint egy vak bolond, aki másfele néz, fejét sem a katona felé fordítja, de csak azért, mert így perifériás látásommal legalább valamit érzékelek belőle. Főleg, mikor lecsap egy villám valahol és egy pillanatra bevilágítja a fél erdőt körülöttünk. Jobban érzékelhetőek olyankor a mozgások is. Legalábbis gondolom, mert mintha nem moccanna a katona. Legalább nem közelít. Nem mintha messziről ne tudna lelőni. Fülcsengésemen át jut el a tudatomig, hogy mond valamit, de az első mondatokat nem tudom kivenni és nem vagyok benne biztos, hogy a karmozdulatot jól láttam-e szemem sarkából. Viszont ezt hallottam: menjek. Akkor most szabad vagyok? Majd meghallom a többit is utána, s egyértelműsíti, hogy nem elenged, hanem a barlangba terelne be. Frissen szerzett szabadságom máris lázítani kezd belül, de a kíméletlenül szakadó eső lehűti a fejemet ahhoz, hogy belássam: a barlangban van a legtöbb esélyem, idekint túl közel vagyok a fákhoz, amelyeket szeretnek a villámok, s fogalmam sincs, hogy az implantátumot is bírják-e, de leginkább az implantátum kibírja-e a villámokat? - Picsába! - Adok hangot elégedetlenségemnek, amiért igaza van a katonának, továbbra is az ő társaságával járok jól. Szóval odakiabálok neki. - Te hibád! Hagytad volna, hogy kicsomagoljalak a páncélodból! - Természetesen kell egy bűnbak, akit utálhatok jelenleg, s nagylelkűen eltekintek attól, hogy akkor lehet nem ő húzza le maga közelébe a villámot, hanem én és az jobban fájna. Mindenesetre most meggörnyedve indulok el a barlang felé, próbálván nem gondolni rá, mennyire nevetségesen nézhetek ki, hogy a fejem megint mindenfele néz a tekintetemmel együtt, mint amerre a célom van: de a szemeim előtt középen még mindig a villám sziluettjét látom élesen, csak a perifériára támaszkodhatom, hogy nem fogok hasra vágódni semmiben. Szerintem úgy festhetek, mint valami bolond, az eső és a görnyedt járásom miatt szétázott, beszart bolond. De jó... Homlokom oldalával kicsit lekoccolom a barlangbejáratot, de hé! Megvan a barlang, hurrá! Szabad kezemmel kitapogatom - eddig is magam elé tartottam, de az a rohadt kő nem pont feljebb állt ki, mint ahol a kezem volt? - és ennek segítségével megyek beljebb, elég mélyen. Szerencsére jó belmagasságú barlang és ugyan áthatja az erratorunk bűze, megfelelően nagy széltében meg hosszában is ahhoz, hogy középen, a falaktól távol guggoljak le, egyik sarkamra ülve rá, másikkal támaszkodom. Egyértelműen az a testhelyzet, amiből remélek gyorsan felpattanni szükség esetén. Habár egyelőre fogalmam sincs, hogyan látom majd meg, mikor lehet erre szükség? Pótcselekvés, már-már kényszeresnek is ható, hogy időnként bal kezem ujjait átmozgatom. A múlt árnya ott kísért egy sötétebb jövő ígéretével, de ha megnyugtatom magam, hogy minden rendben működik, messzebb tudom űzni a gondolataimból. Fő az optimizmus: tervezek hosszútávú jövővel!
Nem fogok nekiállni a barlangon kívül kiselőadást tartani, hogy nem véletlenül kerestünk egy barlangot. Pont azt kívántam elkerülni, ami most megtörtént, és még ez csak a vihar kezdete. De ami azt illeti, a barlangban sem fogok értekezést tartani, hogy a barlangba is betessékelhette volna magát időközben. Inkább arra figyelek, hogy ne menjek hozzá túl közel, de értésére is adjam, menjen már be a barlangba. Nem igazán reagál arra, amit mondok, így a karommal megpróbálom értésére adni, merre tájolja magát. A hangszóróm biztosan jó, a rendszer nem jelez hibásodást. Vagyis neki biztosan cseng a füle. - Hogyne, mindenki más hibája, a tiéd pont nem. A lábadat jártasd a szád helyett, máris nagyobb biztonságban lennél - nyugodtan mondom neki, mire fel legyek rá mérges? Felőlem maradhat kint is, de hamar belecsap majd egy villám, és azt már nem lesz ideje megbánni. És ahogy elkezd a barlang felé menni, rájövök, hogy nem csak hallotta, hanem látta is a villámot. Mennék neki segíteni, de, mint ahogy mondta, nem csomagolt ki a páncélomból, ami fogalmam sincs, mit takar, de az biztos, hogy beugrana csípős barátunk, és abból ő is kapna kóstolót. Megrándul a szám széle, ahogy látom koccanni, vagyis, hogy nem fogja tudni kivédeni a barlang bejáratát, de hagyom, hogy bemenjen, s csak utána megyek be én is, felnyalábolva a letett holmikat, amit beljebb érve, le is teszek. Fényt gyújtok, többet is, bedobálom körbe a barlangban, s utána a fegyvert kézben tartva, körbenézek, de más meglepetés vendégünk nincs. A rendszer mindenesetre zárt térre vált át látásmódban. Nem veszem le a sisakom, ha elláttam a sebét, akkor úgy fogok majd elhelyezkedni, hogy minél nagyobb szögben legyen rálátásom a bejárat előli részre, ha még valaki szeretne társulni hozzám, megkapja a vendégszeretetet. Leengedem a fegyvert, s a hátizsákból egy pokrócot veszek ki és egy hőtakarót is, s felé veszem az irányt, átnyújtom neki. - A fegyveremet kérem vissza - el is vehetem tőle, nem tart semeddig. - tedd szabaddá a sérült válladat, ellátom. Kapsz levegőt egyáltalán a vizes kendőn keresztül? - az is vizes, úgy meg nehéz levegőt venni. Az orvosságos dobozt előveszem a hátizsákból, s mellé érve, letérdelek, ha támadna, stabilan tudom magam tartani, s tudok kitérni is, helyzettől függően, s mielőtt kinyitnám a dobozt, egy "kulcsot" veszek elő. - Előtte leveszem rólad - ha engedi, akkor leveszem a bilincset. Ha nem engedi, nekem úgy is tökéletes, nem engem fog akadályozni a mozgásban. És csak két tippem van, hogyan tudta leszedni, vagyis, ha látni fogom, hogy van rajta, akkor az lecsökken egyre.
- Bekaphatod... - Lehet a vihar el is nyomja a morgásomat a szavaira, de ha hallja, hát tudja azt is, hogy mérges vagyok, mert én az vagyok. Egyrészt erre a kibaszott helyzetre, másrészt arra is, hogy van igazság a szavaiban. Szeretek másokat hibáztatni. Eleve szeretem a könnyű dolgokat, s másokat okolni magam helyett könnyű, tehát igazán nekem való megoldás ez. Aztán persze nem tetszik, ha elém rakják azt a görbe tükröt. Egyébként akkor is az ő hibája! Az is, hogy pont ott van a szikla-kiszögellés a barlang bejáratánál, amit elsőre a fejemmel találok meg. Fáj, de nem vészes, volt már rosszabb is, nem vérzik, pukli sem lesz, csak majd egy kék-zöld folt idővel, ami emlékeztet rá, hogy ez is Hat-huszonnégyes hibája! Odabent a barlang viszonylagos közepén helyezkedem el, távol a falaktól. A miértjét nem egészen értettük, még nagyon kezdetleges volt a nyelvtudásunk, de az agg perdai, aki vadászni is tanított néhányunkat, azt mondta, nem jó villámlás idején a barlang falainál lenni. Hiszek neki. Elég régóta él ezen az égitesten, hogy így tegyek és ne akarjam személyesen tesztelni a tudását. Szemem sarkából - hogy máshogy tehetném? - figyelem, mit csinál a katona, miként lakberendez idebent, és közben kicsit meg is nyugszom legalább. Segít, hogy a látásom is kezd javulni, szóval nem maradandó a kár, noha szemeim közepén még mindig a villám sziluettjét látom káprázni, de kezd bővülni a látómező, ami jól is jön, mikor látom felém indulni a katonát. A kibiztosított fegyvert azonnal emelem figyelmen kívül hagyva vállam tiltakozását és a tényt, hogy ő nem fegyverrel közelít. - Tartsunk egy egészséges távolságot egymástól. Fegyvercseréről esetleg beszélhetünk. - Felelem, s levegőt még csak-csak kapni a vizes kendőn keresztül, beszélni macerább, mert állandóan a szájra tapad, s ha kinyitja az ember a száját majd becsukja, a keletkezett résbe be akar nyomakodni az anyag egy kicsit. Nem nagyon, csak pont annyira, hogy zavaró legyen. De kibírom, ahogy a vállsérülést is, elvégre nem fúródott bele a lövedék, nem súlyos a dolog, csak erősen sajog, mert olyan helyen ért, amelynél gyakran van mozgásban. - Kösz, de megmaradok így is. Neked viszont jót tesz a villámcsapás: megeredt a nyelved. - Jegyzem meg a felismerést, hogy nem is tudom, hallottam-e már korábban tőle összetett mondatokat, de ha közelít felém továbbra is, akkor felállok és hátrálni kezdek. A lehetőségek végesek, előbb vagy utóbb ott lesz a barlang fala, de nem biztos, hogy jó ötlet sarokba szorítani. Nagyon nem is hagynám, így némileg próbálok oldalazni is hátrálás közben, hogy a barlang kijárata kerüljön közelebb, ne a vége. Ideális esetben megmaradunk mindketten a barlang közepén, csak ő egyik oldalt, én a másikon, kellően szemmel tartva egymást és a bejáratot is. Ahogy a fegyvert tartom, aközben láthatja is, hogy a bilincs összekötő részei funkciójukat vesztetten lógnak, törött véggel. Pontosan tudtam, hol a gyenge pontjuk ezeknek, igaz, elpattintani őket ettől még nagy erő-igénybevétellel lehetséges csak. A kulcsra pillantok, vagyis kissé mellé, hogy így kerüljön a látómezőmbe és felfogjam a nagyjábóli formából, mi van nála, mit akar levenni rólam. Zavartan összébb vonom a szemöldökeimet. - Mi a töknek tetted rám, ha most meg le akarod venni? Kissé bizonytalanok vagyunk, vagy nem?
Figyelem, ahogy halad befelé, s bármennyire is siettetném, mert megtapasztaltam már, hogy a villám szeret többször leköszönni oda, ahol már volt, ha közel megyek hozzá kint, sokkal nagyobb veszélyben lesz, mint most. A röpke ütközése a bejárat szélénél megrándítja a szám szélét, korántsem mosolyra, sokkal inkább együttérzés okán, ám nem adok hangot ennek, s nem is sietek a segítségére, hiszen még kint van. Végre betalál, s várok egy nagyon keveset, azalatt felmarkolom a földön lévő holmijainkat, s azokkal együtt bemegyek. Egyből őt keresem, merre lehet, s még ha nem is tűnik veszélyesnek, egy sérült, elfogott személy szokatlan tettekre képes, hogy szabaduljon, keresve minden kínálkozó alkalmat. Miután biztosítottam a helyet, tartok csak a másik felé, ideje a sérülésével is foglalkozni, és a fegyveremet is vissza akarom venni. Figyelem a fejtartását, aztán a fegyverem célra tartását, és most, most elmosolyodnék, helyette inkább csak figyelem. - Nem látsz rendesen - lépek hozzá még közelebb, nem foglalkozva a fegyverrel. - és a páncélról is visszapattanhat a lövedék, éppen nem olyan régen láttál példát arra, a fegyvereddel kapcsolatban - a kezem kinyújtom a fegyver felé, egyik kezemmel a csuklóját fogom meg, hogy lefelé tolva, kifordítva a másik irányba a fegyvert, kivegyem, neki jobbra állva, miután kint már láttam, hogy is nincs rajta a bilincs. - A fegyveredet visszaadom, üzemképesebb állapotban, mint jelenleg van. Amennyiben a fegyver megvan, úgy a kulcsot tartom már a kezemben, s nagyon ajánlom neki, ne játszadozzon a fegyveremmel, még a végén elsül, és nem én leszek, aki újfent megsérül. - Beszélek, ha van értelme. Értelem. Pont a legéletlenebb kés vagyok az egész családban, ha elméről van szó, így inkább hagyom az egészet. Ahogy észreveszem mozdulni a kijárat felé, megállok. - Menni akarsz? Felőlem lehetsz élő villámhárító, amit a fémbilincs még jobban felerősít. Továbbra sem mozdulok. Ha menni akar, menjen, de rengeteg gondja lesz, nem csak az időjárással. Az a bilincs még így is akadály. - Vagy abbahagyod végre, és hagyod, hogy ellássam a válladat. És egy kupa forró itallal is - mert itt bent azért hideg van, s vizesen biztosan fázik. A levett hátizsákba nyúlok, s kiveszem a hőtartó takarót, s felé dobom. - Ez segít. Az utolsó két kérdésével nem is foglalkozom. Ha mégis a kijárat felé megy, hagyom, tudván, megtettem mindent, hogy biztonságba juttassam, a többi már nem az én dolgom. Ha mégis marad, akkor felé dobom a kulcsot is, aztán előveszem a kis orvosságos dobozt, ami a mérete ellenére sok mindenre képes.
- Nincs más választásom, ha egyszer nem vagy elég bátor kibújni a páncélból. - Felelek, arra nem reagálva, hogy nem látok rendesen. Igen, sejtem, hogy mennyire látható ez kívülről. A fegyvert ugyan sikerül rá tartanom, mondjuk lehet így is meg lenne az esélye, hogy kicsit mellélőnék. Kicsit mellélőni meg ugyanaz eredmény szempontjából, mintha nagyon mellé menne. Az meg igaz, hogy a páncélján sok kárt nem tennék ezzel, ahogy láttam, nem CQL-es a fegyver, így hát megpiszkálom újra a férfi büszkeségét. Nem mintha fordított helyzetben én kibújnék a páncélból, nem vagyok hülye. Sajnos, ő sem. De egy próbát megér. Hátha több dolgot tett fejben tönkre az a villám nála, mert a beszéd-gátlóját hallhatóan kisütötte, egészen fecsegős lett, de valami más is félrezökkent ott. - Most komolyan azt mondtad, hogy megszereled a fegyveremet vagy már hallani sem hallok rendesen? - Kérdezek vissza, hangszínem is elárulja őszinte döbbenetemet. És még hogy a nőkön nehéz kiigazodni! Hozza a kulcsot is, meg vállamat is ellátná. Baszki, ki ne menjen a viharba még egyszer, mert a végén visszarázza őt a régi állapotba egy villám! - Hopp. Nem látok rendesen. - Jegyzem meg gúnyosan. Ejj, Delgado, de paraszt vagy! Nekem rosszat tett a villám szerintem. Mert a fegyvert nem hagytam csak úgy simán elvenni. Nem mentem bele közelharcba, nem sok értelme volt jelenleg és egy újabb balossal sem próbálkoztam. Ugyanakkor nem is adtam oda csak úgy a fegyvert, hanem leejtettem a földre elénk, hajoljon csak le érte! Ha mer. Csábító lehetőség lenne akkor lecsapni rá, de azért még nem rendes látással túl sokat kockáztatnék. Ezek után esélyes, hogy a kulcs is amúgy a barlang talaján végzi majd a részéről, mindenesetre intek, hogy azt adja csak ide, nem kell neki személyesen csinálnia. Vissza is adom a kulcsot majd, ha kell, ha kancellári kincstári darab lenne, de ha nem, a zsebemben végzi. Ha nem adja a kulcsot, a két fél bilincs is marad a kezemen, majd Carlisle leszedi rólam. Biztos vagyok benne, hogy olyan kommentálást tol mellé, hogy mindketten remekül szórakozunk majd. Ha megélem. Mert még mindig nem bízok ebben a katonában. Vajon nála meddig tartanak a villám okozta jófejségi-mellékhatások? - Csak utánad. - Felelem arra, menni akarok-e. A bilincs fémje lenne szerintem a legkevesebb, ami lehúzná a villámot hozzám, de ezt nem kötöm az orrára. De nem indultam jobban kifelé, eredeti tervem szerint megálltam félúton oldalt, tőle azért még távolabb és gyanakodva fürkészem őt. - Miért akarsz segíteni nekem? Félsz, hogy feldobom a talpam, mielőtt megkapnád a kitüntetésed értem? - Hagyom, hogy a takaró előttem/mellettem essen le, nem nyúlok még érte. Érzem a hűvöset, de az adrenalin még fűt annyira, hogy ne zavarjon, na meg volt rosszabb is már, és emberi idő szerint május van, ez már nem olyan hideg időszak ugye. Oké-oké, azt hiszem az elégtételt sem akarom neki megadni, hogy segítséget fogadok el. - Szolgálat közben italozgatunk? - Nem én leszek, aki követ vet rá ezért, az biztos, de kíváncsi vagyok. Már csak azért is, mert ehhez ugye neki a sisakot le kéne venni.
- Hát, ha én is éppen belenéznék egy villámlásba közelről, nekem sem lenne más választásom - még csak véletlenül sem arra válaszolok, amivel próbál szúrkálni, mert értelmét nem látom, hogy egyáltalán levegyem a páncélom, főleg, míg olyan az utazótársam, mint aki mellettem van. Meg kell adnom, minden alkalmat megragad és ki is használ. Éppen ezért nem fogom lelvenni a páncélt. Sem. - Nem tudom, hogy van a hallásod, nem orvos vagyok - mielőtt válaszolnék, csendben kimosolygom magam, mert nem akarom, hogy kihallja a hangomból, hogy most nagyot derültem. - Nincs értelme látnod? Vakon lőni is nehéz, minek akkor neked a fegyver? - ami amúgy az enyém, és kényelmesebb helye lesz nálam. A trükkre csak sóhajtok magamban, és nem, nem fogok most lehajolni érte, ellenben hátrasöpröm a lábammal, el tőle, vagyis most tőlünk. Ennyi nem fog ártani neki, ettől még simán használni tudom majd. Csak magamban sóhajtok megint, ahogy a földön landol a kulcs. Érthető, ha nem sikerült elkapnia, így viszont nehezebb lesz neki megtalálnia. Az meg nem az én bajom már. A kulcsot meg visszaveszem majd tőle úgyis. - Te akarsz menni, nekem jó itt. És a takaró is a földön landol. Már ezt sem tudom arra írni, hogy nem lát rendesen. Felőlem... ha durci kölköt akar játszani, majd Xander mellé leültetem, lenne még mit tanulnia a fiamtól. - Ha valóban az érdekelne, akkor csak szimplán leütnélek, és kötözött sonkaként utaznál velem - olvastam valahol ezt a kifejezést, és képet is láttam erről, és valóban így vinném fel, ha érdekemben állna, ami azt jelenti, hogy sokkal vehemensebben támadott volna meg. Nem tette, elengedni meg bajos lett volna, mert ahogy elnézem a próbálkozásait, simán követett volna, és megpróbált volna elkapni. Így meg elmegy attól a kedve, hogy csak úgy kotlasson utánam. Pontosabban egy páncélos után, bár a hangomról már így is fel fog ismerni. Na, most nevetem el magam. - Miért nem csodálkozom, hogy ezzel vágsz vissza? - kiveszem az egyik tasakot. - Tea. Forró alkoholos itallal még nem találkoztam, és szolgálatban nem iszok alkoholt. Visszateszem a tasakot, és az elsősegély dobozt veszem ki újfent, útközben felveszem a fegyvert, úgy fordulva, hogy lássam, mit akar tenni. Cselesen vette el tőlem, többet nem fogom hagyni. - Te nem lőttél vele? - nézem meg jobban a töltények számát, majd ránézek. - Ha már nálad van, akkor használd is. Legalább hamarabb végeztünk volna az erratorral - mielőtt félreérti. Rám is lőhet, haszna nem túl sok lett volna. Visszateszem a helyére, és rögzítem is, amivel már csak én tudom elvenni, bukta a többi próbálkozást. - A válladat megnézem. A golyó okozta seb könnyen tud fertőződni, a kenőanyagok és a fémreszelékek miatt. Vagy szeretnél nem visszaérni oda, ahonnan elindultál? Mert a sebláz hamar képes végezni velünk. Megvárom a döntését. Ha maga akarja ellátni, nekem úgy is jó. Két speciális spray van benne, az egyik megállítja a seb elfertőződését, a másik segít egy mesterséges, gyógyító réteget tenni a sebre, ami így szellőzik, ám nem enged bejutni sem kórokozót, sem idegen anyagot. Akárhogy is, a kinti idő egyre durvább lesz, s nagyon úgy tűnik, a barlanggal igazam volt: nem látni folyást, kis ereket, ami a fentről érkező esővizet vezetné el erre. még minden száraz, márpedig már eltelt annyi idő, hogy lehessen látni az eredményét. Közben többször is körbefigyelek kintre, nehogy meglepjenek bennünket. A kis forralóban van még annyi energia, hogy felmelegítse a vizet, s beleszórhassam a port.
- Akkor értjük egymást. - Biccentek aprót felé. Ő sem tenne másként a helyemben, én sem az ő helyében, patt helyzet. A hallásomra adott válaszára nem reagálok, nem szúrva oda, hogy így akarja ő a vállamat ellátni?! Azon keresztül mérgezne meg, lehet valami ilyen szadista, aki ezt élvezi, hányféle módon ölhetne meg, ha akarna. Viszont ez a furcsa is benne: mintha nem akarna. Pedig az erratornál láttam, hogy nem habozik egy pillanatig sem, és nem azért, mert az csak egy állat. Tisztelte a lényt. - Vak gyászmadár is talál szemet. - Vonok vállat, de szemem sarkába odagyűrődő ráncok most nem a nevetéstől vannak, hanem a fájdalom miatt. Pár röpke pillanatig, mivel nem mozgattam, elfelejtettem, hogy fáj a vállam. Na, vállat vonni nem volt okos dolog. Lehet látja is, mert nem hajol le a fegyverért, csak hátrébb rúgja. Bárcsak elcsúszott volna rajta! A kulcsért én ugyanúgy nem nyúlok. Egyelőre nem, hiszen a két kezem szabadon mozog, a fém karperec csak kicsit idegesítő, és később, a Rebelliumban is le tudjuk szedni. Ráveszem Carlisle-t, hogy a RebellIvóban essen neki! Biztosra veszem, hogy mindketten kapunk pár ingyen piát a többiektől a sztoriért cserébe, na meg hogy le tudja-e szedni Carl vagy sem, fogadás is lehet belőle. Én könnyen fogadok a nyertesre, egy ilyen bilincs az én "öreg" barátomnak nem akadály. - Akkor mi érdekel? - Kérdezek inkább vissza. Nem akar megölni és nem is a kitüntetés hajtja. Vagy legalábbis nem csak az. - Ó, bassza meg! Te is ilyen agymosottra nevelt katona vagy! Kötelességed leszállítani engem, az emberiség érdekében, nem a kitüntetésért csinálod, de persze szerényen elfogadod majd és este erre áll majd fel neked... - Szemforgatok, ami elég érdekes élmény, ha az ember nem lát tökéletesen mindenfelé, egész konkrétan középtájon nem. Bosszantom kicsit, hátha valamelyik célt ér és kihúzhatok belőle valamit, főleg ha már ilyen beszédesre villámcsapta magát. A kötözött sonka kifejezésen nem akadok fenn. Valami hasonlót láttam a perdaiaknál is, bár nem ismertem fel, hogy az melyik állatnak lehetett az alkatrésze egykoron, de a hasonlat lényege átjött. Vajon tényleg van nála valami, amivel így gúzsba tudna kötni? A furcsaságait italkínálással folytatja és kicsit oldalra döntve a fejemet figyelek, mi kerül elő a táskájából. Hátha valami jó, hátha csak húgom panaszkodik mindig, mert nem kóstolta az utóbbi időben az esetlegesen javult dominiumi szeszes ital kínálatot. De.. nem. Már akkor tudom, mikor nevetni kezd. Csalódottságom akkora, hogy el is felejtek felderülni azon, hogy jé, egy nevetés! - Túléltél egy ellenálló-támadást, egy errator-támadást és egy villámcsapást és te _teázni_ akarsz? - Kérdezek rá nem is leplezve értetlenkedésemet a dolog felett. Mosolygok is, de ez nem kifejezetten a teának szól, nem is a katonának, hanem Szöszi jutott eszembe. Ő imádja a teát. Jó, ő igényesebb, nem porból csinálja, és tervem is volt azzal a teával, hogy fel kellene turbózni neki egy kicsit, de jelenleg nem hiszem, hogy fogunk tudni még találkozni. Az egyetlen jó ebben az egész helyzetben az, hogy nem vele buktam le. Őt így nem tudják elővenni, ő megússza, ő túlél engem. Ez valahogy megnyugvással tölt el. - Egyébként van forró alkoholos ital. Mi Vérforralónak neveztük el. Van benne tökbogyó, mint a Búfelejtőben, cladacfa gyümölcse, s jó néhány fűszer, főleg szárított vér-földszár, piros meg lila is, amitől a nyelved is lila lesz. Jó melegen tart télen is, s nem olyan erős, hogy szolgálatban ne ihasd. Szívesen. - Mosolyodom el a végén kicsit gúnyosan. Nem mintha látná, de az utolsó szóból úgy is kihallja. Mintha tényleg szívességet tettem volna neki ezzel az elnagyoltan elmondott recepttel, hogy szegény dominiumi katona hadd ihasson! Szemem sarkából figyelem, ahogy leltározza a fegyverét, de feszültségem egyelőre indokolatlannak bizonyul, na és ez is megnyugvással tölt el. - Akkor vettem el, mikor szenvedett szegény dög és ugyanazt akartam vele, amit végül te tettél, de előrébb voltál, jól helyezkedve. Szerencsétlen... - Ingatom a fejemet, s most a hat-huszonnégyesen a sor, hogy eldöntse, az utolsót rá értem-e vagy az erratorra. A fegyvert elteszi, én megint fegyvertelen vagyok, saját fegyvereim odébb és a fele használhatatlan, tehát ismét ott vagyok, ahol korábban: döglött nagyobb rágcsálókkal dobálhatom csak meg, ha kellene. Pompás! Figyelem mit vesz elő, de szerencsére nem újabb bilincset és újabb teát, hanem az elsősegély csomagot. Még rossz látással is felismerem. Szavaira furcsállva nézhetek, de aztán balommal csak intek, hogy adja ide szépen, majd én megoldom magamnak. - Kösz... - Préselem ki magamból, pedig nem esett olyan nagyon nehezemre. Annyira közelítem csak meg, amennyire muszáj és átvéve a két spray-t már távolodom is el újra. Minthogy nagyjából már úgy is mindegy, ledobom a hátamról a hátizsákom, ami tompán puffan a földön és mellé telepedem le, féltérdre. Azért résen vagyok. A katona miatt is, meg azért is, ami miatt ő is figyel a barlang bejárata felé. Miközben kicsit meglazítom a ruhát a seb környékén a spray-khez, addig a szavain gondolkodok. A vihar láthatóan nem zavar idebent. Ha eltekintek a korábbi esettől, kifejezetten szeretem is a viharokat. - Tehát, hogy összegezzem: tönkreteszed a fegyvereimet, elveszed a maradékot, megbilincselsz, magaddal cipelsz ide, csak azért, hogy utána megjavítsd a fegyvereimet, visszaadd őket és ellásd a sérüléseimet és a vihar után mindenki mehet a maga útjára? Ahelyett, hogy a vihar előtt már ott akkor elváltak volna az útjaink. És még engem neveznek a perdaiak bolond quorsának... - Ingatom a fejemet a végén, mosolyogva sandítva fel rá. Utolsó megjegyzésem inkább játékos ugratás, és nem hasonlít a korábbi szándékos provokációkra. Kíváncsi vagyok arra is, hogy jól foglaltam-e össze az egészet, amit tényleg nem értek, főleg, ha a vége is stimmel: elengedne? Nem sietek a sebellátással, mert várom, hogy a tea elkészüljön, mert akkor le kell vennie a sisakját. Mondjuk azt is remélem, hogy a villám valami mást is elcseszett a páncélban, nyugodtan elkezdhetne belülről párásodni teszem azt.
- Igen? - hogy én értem-e, azt úgyis el tudom dönteni, és ha valamiben nagyon jó vagyok, az éppen az, megítélni, értem-e a másikat. Szupergyorsan megítélni. S ha szerinte igen, akkor szerinte igen. Nem értem a visszaválaszt, és hamar megtanultam, hogy inkább ne kérdezzek dolgokra. Mert a végén még jobban nem fogom érteni, így inkább elengedem a fülem mellett a válaszát. - Az az én dolgom - például nem szavakkal, hanem tettekkel fejezem ki magam. Meghagyom a szavakat az olyanoknak, mint ő, vagy a családom többi tagja, akik értenek ahhoz, hogyan is használják. Egyáltalán nem tartom magam annak, akinek állít, és hogy majd mit csinálok. S mivel az érvelések sem az asztalom, éppen pontosan az övé, hiszen szavakhoz kapcsolódik, és amiket mond, vele szemben sem tettem meg, így aztán végképpen nem tudom magamra venni. Már elmondtam, mit tennék, ha valóban komolyan gondolnám, amit, így ehhez szintén nincs mit hozzátennem. Vagyis egyet igen. - Mindenki magából indul ki - állapítom meg, s hagyom annyiban az egészet. - Igen - felelem egyértelműen a teázásra, nincs ezen mit ragozni. Vagy igen, vagy nem. Fogalmam sincs, miért mondja el a receptet, s főként nem is érdekel. Szolgálatban vagyok, közben nem fogyasztok alkoholt, és ezt már elmondtam. Szolgálat közben Sem. - Ezek szerint ti fogyasztotok őrségben? És egészen jól lehet akkor nyelvszín alapján ellenőrizni, ki is tartozik közétek. Jó tudni, megjegyzem - akár nem üti ki őket annyira, akár igen, a reakció időn módosít, az érzékelésen is. Vagyis előnyünkre tudjuk ezt használni. Bármikor. - Nyugodtan mellém állhattál volna, és lőhettél volna, elvégre a te életedről is szólt ez. De inkább gyáván a hátam a mögött maradtál. Érdekes bajtársiasság. Az ellenálló társaiddal is így viselkedsz? - mert ha ilyen a moralitás a bandájukban, egészen hamar szét lehet őket verni. - Szívesen - az egész dobozt adom át neki, majd eldönti, mit akar belőle felhasználni. Egyre kevesebb holmit hozok magammal minden ilyen körre, megismerve mind Perda-t, mind saját magam, igények terén. És ez lesz az utolsó alkalom, hogy elhoztam ezt a forralót is. Teljesen felesleges, van olyan tiszta víz mindenhol, amiből bármikor ihatok, gond nélkül. Nincs szükségem meleg italra sem. És ha úgy nézem, ez az ital nem is nekem lesz. - Ha akkor ott, elengedlek, mit tettél volna? Utánam jöttél volna, hogy levadássz, kivárva a legmegfelelőbb alkalmad a számodra. Egy jó páncél, jó fegyverek, és egyéb holmik. Ugyan minek hagynád ott, mikor eléd tárul a kincsesláda? A forralót beüzemeltem, s egy adag vizet teszek a fémbögrébe, s míg felforr, addig a zacskót kibontom. - Jártál már erre? - a zsákban olyan állatokat láttam, akiknek általában inkább csapdát állítanak, ami számomra helyismeretet feltételez. A víz hamar felforr, beleszórom a port, hagyom zubogni még egy rövid ideig, majd lekapcsolom a forralót, sok energia már nem maradt benne a végén már nem dolgozott olyan serényen. A bögrét odaviszem hozzá, ha nem enged, akkor csak leteszem az egyik kőre, amiről nem borul fel, de nem is kerül bele por, ami esetleg a földről még belekerülhet. A takarót is odateszem mellé, ha kell neki, nem fogom erőltetni. Visszaállok úgy, hogy lássam a külső területet, a nagyobbik fegyvert a kezembe veszem, s úgy figyelem a környéket, s egyben a férfit is, ahogy motoszkál.
- Jah! - Erősítem meg, mert úgy éreztem, kérdő a hangsúlya, ami éppenhogy arra hívná fel a figyelmet, hogy mégse értjük egymást. Bizonyos dolgokban nem is. Nehéz kiigazodni rajta - nő is lehetne, én mondom! -, de még nehezebb felidegesíteni, és ez amennyire bosszantó, annyira kezdem tisztelni is benne. Kötél idegei vannak, mint apámnak is. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam őt mérgesen és nem, nem mindért mi feleltünk húgommal. Pedig esküszöm, hogy alaposan teszteltük azokat a kötélpályákat. De majd megtalálom a fogást ezen a katonán is! Nem mintha olyan jó lenne nekem, ha ideges lenne, elvégre akkor potenciálisan megnő a lelövésem esélye, de attól még jó lenne valami emberi reakciót látni rajta, így sisakon keresztül is. Én annál változatosabbakat mutatok be. Ugyan a kendőtől nem látszik, szemeim is elég kifejezőek, amikor azt mondja, mindenki magából indul ki: végülis. Gondolom, én is kaptam volna egy plecsnit, ha anno visszamentem volna az információkkal, habár nem dicsekedtem volna vele. Egyedül a családom miatt lettem volna áruló. Aztán beszédes a tekintetem arra is, ahogy egyszerű igennel felel a teázásra. Neki ez tényleg természetes! Hogy lehet ez bárkinek természetes? Az az instant lötty?! Abban meg nem javítom ki, hogy nem csak lilára színező alkoholos italaink vannak. - Hát ha a nyelvöltés kell neked hozzá, hogy rájöjj, ki nem tartozik közétek, az már elég nagy baj! - Jegyzem meg, mert nekem most sem kell nyelvet öltenem rá, a kendőtől úgy sem látszana, de így is elég eltérő a megjelenésünk és mindkettőnké eltér egy perdaitól, hogy leghaloványabb kétség se férjen hozzá, nem egy táborban vagyunk. Arra viszont nem felelek, hogy őrségben iszunk-e? Hivatalosan nem, de megesik, igaz, sosem annyit, hogy abból gond legyen. De nem baj, ha leír minket iszákosnak és alábecsül. Azon viszont kendő alatt mosolygok, hogy most ő kezdett el kóstolgatni, és francba is, nekem nincsenek ilyen kötél idegeim, igenis zavar, hogy legyáváz! Azt hiszem azért is zavar, mert valahol igaza van, ha nem is az erratorral szemben értve, amiatt nem is magyarázkodom. - A gyávák általában tovább élnek, mint a bátrak és néha gyávának kell lenni. Amíg Carter nem fogta össze a bátrabb lázadókat, addig mindenki gyáván meghúzódott a kancellárok elől, hogy ne vegyék észre őket és akkor nem lesz bajuk. Te talán még sosem voltál gyáva? - Vetem fel a kérdést, nem provokatívan, inkább kíváncsian. Olyan szerencsés lenne, akinek nincs gondja a Kancelláriával? Talán valami befolyásos család sarja, szegről-végről rokona? - Bajtársiasság... - Rázom meg a fejemet, aprót nevetve, keserűen. - Olyanokra kell lőnünk neked is és nekem is, akikkel lehet együtt nőttünk fel, korábban együtt ittunk, játszottunk vagy fordultunk utána egy-egy szép nőnek, vagy akikkel bajtársak voltunk. És miért? Mert nem értünk egyet abban, hogy a kancellárok önkényesen uralkodnak az emberek felett vagy sem, és ezt jól csinálják-e vagy sem. Elég sok szó elveszíti eközben az jelentését. A bajtársiasság is. - Ingatom a fejemet, miközben átveszem az elsősegélyes dobozkát tőle és féltérdre ereszkedve, sarkamra ülve találok magamnak egyensúlyi, de készenléti helyzetet, hogy megpróbáljam ellátni a sérülésemet. Miközben ezzel bíbelődök, addig összefoglalom azt, amit nem értek: mi a francnak túráztat, ha korábban is elengedhetett volna? - Miért, ha most elengedsz a vihar után, nem tehetném meg ugyanezeket? Amúgy a fegyvereim fele tropa, a másik fele nálad volt. Ha akkor ott elválnak az útjaink, lehet követlek, merre mész, mit csinálsz, de még egy támadást nem kockáztattam volna meg, főleg ha nyakunkon a vihar. Mit tettem volna? Megdobállak sárral? - El kell ismernem, eleve túl elbizakodottan támadtam rá, de bíztam a meglepetés erejében és sajnos a keze ügyében volt a fegyvere. Egy ilyen benézés óvatosságra int. - Én sokfelé már. Itt is. - Biccentek. Nem nagy titok, hogy a közeli Nagy-hegységbe vetettük be magunkat, de a válaszom nem jelenti azt, hogy a közeljövőben újra erre fogok jönni. Vagy mert mégsem enged el és leszállít, vagy elenged és jelentem az esetet és egy darabig a környékre se jövünk, nehogy csapdába sétáljunk. Ilyen rágcsáló állatkákat máshol is lehet fogni. Míg az instant kis teáját elkészíti, én is végzek a seb ellátásával. Megmozgatom a vállamat, tompán sajog, kellemetlenül húzódik, de sokkal jobban tudom használni, mint korábban. - Ezt nem kell amúgy lejelenteni? - Billegtetem meg a kezemben az utolsónak használt spray-t. Le vagyok maradva bő két évvel a szabályokat illetően. Vajon el kell számolniuk az ilyesmi fogyással, mármint kiderül-e, hogy ő nem sérült meg, de akkor vajon mégis kire vagy mire pisszegte el a tartalmat? Nem teljesen cél nélküli az érdeklődésem, de meg kell várnom a válaszát hozzá, hogy folytassam. Közben elkészül a tea is, szemem villant, így egy közeli kőre teszi le, ami részemről rendben van. Biccentek neki köszönetképpen. A takarót nem veszem fel, de egy meleg ital mondjuk valóban nem lesz rossz. De azért bizalmatlanul veszem magamhoz. Nem méregtől tartok, hanem úgy egyáltalán: tea. Ismerem is melyik fajta ez. Mennyiszer kellett ilyent inni annak idején gyerekkoromban is! Nem nagyon volt más. - Komolyan nem értem, miért ezt iszod... Várj csak, te miért nem iszol? - Pillantok fel rá. Lehet mégis kéne tartanom méregtől? - A sima víz is jobb ennél. Főleg itt a Perdán. Ez a hold, azt hiszem, finnyássá teszi az embert... - Kicsit megemelem a kendőt, hogy annak takarásában igyak a bögréből úgy, ahogy annak idején Szöszivel is ittam az ő teájából. Az legalább nem instant porból készült. Nem sokkal volt finomabb mondjuk, de legalább igazi volt. Hm, milyen érdekes, a városiak ezek szerint engem szeretnek teával kínálni, micsoda egybeesés! Elfintorodom az ízre és ha hagyja, a hátizsákomat veszem magamhoz, hogy röviden kotorászva benne egy kisebb flaskát vegyek elő, és annak tartalmából löttyintsek a teához. Ha hat-huszonnégyes alkoholra tippel, nyert. Nem lesz erős, nem bódít el. Viszont egy fokkal elfogadhatóbb íze lesz a teának, ez látszik is a képemen. - Kérsz ropit? - Nézek fel rá kérdőn. Gondoltam, illik valamivel viszonozni a... vendéglátást, nevezzük így. Volt nekem anyám, kettő is, szépen neveltek! Na meg nehogy már adósa legyek! Ha nem is fogadja el, kiegyenlítettnek veszem majd a dolgot, én felajánlottam. Ha kér, akkor hátizsákból egy kis hexabőr-szütyőt veszek elő, az egyszerűség kedvéért felé dobom, a keze ügyébe. Ha kinyitja, arasznyi hosszú, vékony, készítésekor bepácolt, majd füstölve szárított ropityúk húsából készült csíkokat talál majd.
Elmosolyodom a válaszra. Fel lehet úgy öltözni, hogy nem tűnik fel, ellenálló, így aztán még mindig megmarad a lehetőség arra, hogy ezzel bizonyítást nyerjen. A Dominium emberei nem fogyasztanak ilyet. Ha meg igen, akkor kapcsolatban van velük, így szintén gyanús. S elraktározom azon válaszát is, amit korábban mondott, hogy szolgálatban levést megkönnyíti az ital, amibe az őrség is beletartozik. - A ragadozó is meglapul a bokrokban, vagy a talajon, mielőtt támadna, hogy ne vegye észre a prédája. Az is gyávaság? Te a hátam mögött álltál, és volt lehetőséged lőni az állatra, mégsem tetted meg, hagytad, hogy egyedül álljak szembe vele - és nem, nem ismétlen el, minek is gondolom ezt. Nem felelek arra, hogy voltam-e valaha gyáva. Ezek után nem igazán érdemli meg erre a válaszom. Felsóhajtok magamban. Teljesen másfelé vitte a választ, mint amire gondoltam. - Te mit tettél volna abban az esetben, ha te vagy az, akinél a fegyver van és én vagyok a foglyod? - nem érdekelnek a nagy magasztos maszlagok, mindig a jelenre figyelek, és az adott helyzetre. - Elé vetettél volna az erratornak? Vagy pajzsnak használtál volna fel? Vagy... mivel fegyvertelen vagyok, és tudtoddal hátrabilincselt kézzel még inkább védtelenebb, felvállalod, hogy bevédel? - ez érdekel, ez a fontos, nem a maszlag. - Vagy valami mást tettél volna? Ha csak ennyit hisz, hogy meg tud tenni, sok lehetőségtől elesik. Kérdés, melyik esetben jobb? - Tervezed megtenni? Nem olyannak nézel ki, aki csak úgy elszalasztana egy olyan lehetőséget, ami a lába elé heveredik - fordulok fejjel a zsákja felé, jelezve, hogy a csapdák is lehetőségek, fegyverkoptatás nélkül szerezni meg az ételt, s megfogom a fegyverem is, ami a combomra van erősítve, nem félemlítésként, hanem utalásként arra, hogy az adott lehetőséget kihasználta, vagyis... - simán elvetted a fegyveremet, amikor alkalmad adódott, ugyan minek gondolnám másként azt, hogy ha akkor elengedlek, nem jöttél volna utánam? Lőni pedig azért nem lőttél rám, mert nem láttál jól, a páncél ellen sem használ, s ráadásként rád is visszapattanhat - mutatok a vállára, hiszen megtörtént vele a fegyverével. - ám katonaként tudod, hogy ha jó helyen találod el, lehet esélyed. Nem lep meg a válasza, hogy már járt itt, s hogy nem csak egyszer. Helyismerethez többszöri bejárás kell, ismerni a vadak vonulását, és a prédáékét is. Nem vagyok olyan régóta a holdon ahhoz, hogy teljesen átlássam a rendszert ebben, amerre járok, és a páncélomat konzervként fel tudja egynémely vad nyitni, mint tapasztaltam párszor, így óvatos vagyok azért és figyelek. Oda-odapillantok, amikor befejezi a seb ellátását. Annyira nagy gond nem lehet, ha így tudja mozgatni, és ha csak nem szerez be újabbat, most már rendben lesz, míg visszaér ... akárhová is. - Mióta foglalkoztat ez a kérdés? - sejtem, miért foglalkoztatja, hiszen így kitudódhat, hogy találkoztunk. Csakhogy sok tényező megesik egy-egy út alkalmával, még a töltényeket is el tudom számolni most már, szerencsétlen erratorra hivatkozva. Visszabiccentek neki, a gesztus jól esik felőle, akármennyire nem mutatom ki. - Ha csak simán, forró vízre lett volna szükséged, szólhattál volna, ezért kérdeztem. Nem én ülök csuromvizesen egy hideg barlangban, neked nagyobb szükséged van rá - ennyire egyszerű. - Inkább józanná - és végtelenül tiszteletteljessé a hold iránt. Kifelé figyelek, hagyom felmelegedni, amennyire tud a lehetőségekhez képest. Figyelem azért őt is, s mivel a zsákjában nem találtam fegyvernek használható holmit, legalábbis ellenem nem, így hagyom, tegye, amit kedve tart. Figyelem, mi lehet a kezében, a kérdésre fejrázás nélkül válaszolok, a sisak annyira nem adja vissza a fejmozgást, hamar megtanulja az ember. - Nem, kösz. A vihar csillapodni látszik, így már nem valószínű, hogy valaki be akar menekülni a vihar elől, a fegyvert mégis készenlétben tartom, ahogy az egyik nagyobb sziklára leülve, s két fényforrást közelebb téve magamhoz, nekiállok a férfi fegyvereit átnézni, megjavítani, amennyire lehet, hogy legalább az egyiket tudja használni. S persze, alaposan megnéznem mind a két fegyvert, mennyire vannak jól összerakva.
- Hm, taktikai gyávaság? - Kérdezek vissza a ragadozós példájára derűsen. Mondjuk ebből nem sikerült eldöntenem, hogy akkor ő is ilyen ragadozó, azért nem akar engem a Kancellária színe elé állítani, mert titkon szimpatizál? Vagy én vagyok ilyen ragadozó? Talán utóbbi, amiatt gondolom, amit még hozzátesz. Hát, bármit is akartam elmondani a bajtársiasság alatt az előbb, nem ment át. - Jah, meg rád is lőhettem volna vagy csak szimplán hátulról odalöklek az errator karmai közé. - Hagyom rá a gyávaságom dolgát. Tartson annak, ha így gondolja, én szimplán csak láttam, hogy elboldogul nélkülem is, elég nagy fiú már, na meg akkor is az állat szenvedése miatt léptem volna közbe, nem a katona testi épsége miatt. Nyilván ha olyan szorult helyzetbe kerül, akkor azért is. Ne az én lelkemen száradjon az élete, plusz jól jön, ha adósom. Mikor lettem én ilyen számító?! Na de az észrevételemet a két plusz lehetséges kimenetelről azért mondtam el, hogy lássa, nem vagyok velejéig romlott, mint aminek beállít a propaganda minden egyes ellenállót. - Foglyul se ejtelek. Azzal csak a nyűg van. Nem, nem úgy értem, hogy instant lelőlek a picsába! - Teszem hozzá gyorsan, mielőtt félreért. - És eleve nem indulok el egy vadcsapáson, aminek a végén, minő meglepő, van egy vad! Nahát! - Gúnyolódom kicsit vele, mert megérdemli, én mondtam előre neki! - De tételezzük fel, hogy valamiért magammal cibállak koloncként vagy ott helyben tör ránk egy ilyen vadállat: igen, megvédtelek volna. Téged is, egy perdait is, és amekkora barom vagyok, valószínűleg még egy kancellárt is. Egy védtelenért felelősséggel tartozunk, és az életünk többet ér egy erratorénál, még ha lehetőség szerint kerülöm is, hogy meg kelljen ölni bármilyen lényt, ha nem táplálékszerzés a cél. Elégedett vagy a válasszal? - Nézek fel rá sebellátás közben egy pillanatra és rajta marad a tekintetem, mikor felteszi a következő kérdést, miszerint tervezek-e utána eredni, ha most elengedne? Naaa, hát mégse fog elengedni? Ez csalás! - Ha erre most nemmel válaszolok, elhinnéd? - Kérdezek inkább vissza. Szerintem tele van előítéletekkel az ellenállók felé, így nem is fáradok azzal, hogy kijavítsam: mikor elvettem a fegyverét, akkor még jól láttam. Nagyon is jól. Azért is tudtam elvenni, ugye. Ő nem rám figyelt, lett volna esélyem pontosan célozni, közelről nagyobb ereje is lett volna, és ott van még, amiről nem tud: páncélhorpasztó bal horoggal is kedveskedhettem volna. Szóval a szavaira csak vállat vonok. Nem számít. Mindenki magából indul ki, ahogy korábban említette ő maga. Befejezem a seb ellátását, de mielőtt visszaadnám a dobozt, eszembe jut valami, és fel is teszem a kérdést: mennyire kell neki a motyóval elszámolni? A töltényt nem jutott eszembe megkérdezni e téren, annyi veszélyes vad van az erdőkben, hogy szerintem idejekorán felhagytak a töltények számolásával, ha egyáltalán elkezdték. Olykor elég egy figyelmeztető lövés is, hogy elriasszunk valamit, de ugye azzal is fogy a készlet. Az orvosi felszerelés viszont más tészta. - Mióta láttam, mi minden van a dobozban. Ha nem nézik szigorúan, elfogadnám az antibiotikumokat és a Brevius oltóanyagát. - Emelem meg a szemöldökeimet várakozón nézve rá enyhén szólva pimasz és élelmes felvetésem után, tekintetem mélyén ott játszik a derű. Nem a találkánk kiderülése miatt kérdeztem, félreértett. Majd furcsállva nézek rá: ki az isten iszik önmagában forró vizet?! Hagyom inkább, hanem feldobom a teát némi alkohollal, hogy fogyaszthatóvá tegyem és a következő kijelentésére figyelek fel. Nyilván nem nekem szól, aki épp most turbósította fel a teát, de vajon hogy érti? - Korábban sokat ittál? - Kérdezek rá kíváncsian, hogy esetleg azért nem iszik, mert gondjai voltak vele és ezért tette a Perda józanná? Közben kiszedek egy szütyőt is a táskámból és kínálom felé a ropityúk csíkokat, de elutasítja. Vállat vonok ismét. - Nem tudod, mit hagysz ki. Vagy újabban szolgálatban enni sem lehet? Vagy nincs lik azon a sisakon, ahol betolhatnád, mi? - Kekeckedem, én viszont megbontom a szütyő száját és kiveszek egy csíkot, kendő alatt harapva egyet, de a végét ott tartom még a számban, hogy legyen két szabad kezem elpakolni: minthogy már csak derekasan ömlik a víz, de nem villámlik, a táskát a falhoz dobom és átülök oda, annak döntve a hátamat, majd rágcsálom tovább a "perdai ropit", néha kortyolva a meleg italból. Kényelmesen hátradőltem, elvégre minden fegyver a katonánál van, szóval a védelmező gardedám szerepét ő tölti be megint. - Tetszik? - Kérdezem tőle, mikor a Styx-nél jár. A számszeríj fa részéből egy kis darabot hasított ki a lövése, mikor gellert kapott a vállam felé, jelenleg nem tud ezzel mit csinálni, azt a részt ki kell cserélni. Egyébként leleményes darab, perdai fegyver átalakítása emberivé és az emberiség komoly háborús múltjára való tekintettel hatékonyabb is lett a perdai verziónál. A pisztolyt viszont lövésekor inkább elejtettem, mielőtt szétlövi a kezemet, így annak nincs baja. Szerelése is nehézkes lenne. Ugyan minden ilyen pisztolyt Styx-nek nevezünk, finom eltérések vannak az egyes példányok között, hiszen nem gyártósor készíti, hanem sokkal inkább nevezhető kézművesnek az alkotás, eleve a rendelkezésre álló eszközök miatt akadnak különbségek és vannak egymáshoz összecsiszolt darabok, melyek nem csereszabatosak más ilyen nevű pisztollyal. Ahhoz képest, hogy így készülnek, érezhetően elég jó, hatékony darabok - bárki is csinálja az ellenállóknál, nagyon érti a dolgát -, és mondhatni lelkük van ezeknek a fegyvereknek, vagy csak azért tűnik ilyen misztikusnak, amiért tiltólistásak lettek ikonikus mivoltuk miatt.
Lassan veszek levegőt, aztán engedem ki a kérdésre, és inkább nem válaszolok rá, erre egyszerűen nincs mit. Csak a kezem nyújtom ki felé "például", "így van" jelzésértékkel. Igen, ezt is megtehette volna. - Akkor hogy érted? Az instant lelövés a picsába is egy opció, én el nem vetném - mégsem tettem meg, mert bár rám támadt, ugyan most mire megyek azzal, hogy megölöm? Senki sem jár jobban, nem lesz több, ellenben tök értelmetlenül vettem el egy életet, ami az egyik legnagyobb kincs. - A vadászok is vadcsapást használnak, és az út végén nem volt vad. A barlangban volt, amihez nem jöttünk volna, ha nem jön a vihar - ennyit a gúnyolódásáról, kicsit félrement, ám nem zavar. És valahogy sosem értettem, mire is jó a gúnyolódás. Nem lesz azzal több, és a másik sem kevesebb. Értelmetlen. Érdeklődéssel hallgatom, miközben a vizet lesem, forrjon fel. A hiresztelésekkel ellentétben, kétfelé, vagyis háromfelé, mert kifelé is figyelek, azért még megy figyelni. - Lényegtelen, hogy elégedett vagyok-e a válasszal - a tettek számítanak. Mindig azokra figyelek. És nem, nem azért, mert valaki direkt hazudna. A hirtelen és gyors szükségszerűségből hozott döntések sokaknál a hibás eredményt hozzák, ezért figyelek oda mindenki cselekvésére, ám elítélni sosem ítélem. Inkább felhasználom, ha legközelebb vele vagyok, tudjam, miként cselekszik. Szavalhat nekem, ha a tettei mást hoznak. - A tetteknek hiszek - felelem egyszerűen. Ő is, és én is a tetteinkkel bizonyítottunk, milyenek is vagyunk, s csak annak hiszek, a szavak sosem voltak az erősségeim. A kérdésre odalépek hozzá. - Minden oké, visszaadom a dobozt és a tartalmát - s felveszem a dobozt, azután becsukom, s "véletlenül" leejtem, ami azonnal szétnyílik, s a belőle kieső tárgyak összetörnek. Majdnem. Szerencsére a tartályok törtek össze, maguk a kapszulák épek maradtak. Már jó ideje kérvényben van egy új doboz, és sosem adnak újat, márpedig azt nem én ejtettem le, egy támadás közben adta meg magát, s minduntalan azt kapom vissza, hogy jó lesz ez még. Hát most tessék, mégsem így lett! - Vedd ki, amit hasznosnak találsz - én meg azért imádkozom, hogy gond nélkül jussak vissza az alaptáborba. Először nem értem a kérdését, össze is ráncolom homlokom. - Vizet. Mint mindig - nem iszok alkoholt, minek innék, amikor semmi olyan nincs benne, ami segítene a munkámban? Nem válaszolok a csipkelődésére, inkább a fegyvereivel foglalkozom. Valamivel jó, ha meg tudja védeni magát. Azt tudom, ha ellenem fordítja, el fog tűnni az előzékenységem vele szemben, s azt nem fogja szeretni. - Igen. Jobb fegyver, mint a sima pisztoly. Ide legalábbis - forgatom a kezemben a fegyvertestet, s már látom is, ezt nem fogja tudni felhasználni. - Azonban, ha ezt használod, önmagaddal végzel - mutatom a nagyon vékony repedést a testen, amivel még ugyan ki tudja feszíteni az ideget, de szét fog törni a test, amint az ideg elengedi a vesszőt, és akár bele is állhat, vesszővel együtt. - Összepakolom, hogy könnyebben tudd vinni. A pisztoly már más kérdés, s éppen átvizsgálás közben vagyok, amikor veszélyt jeleznek az érzékeim, s lassan teszem le a fegyvert a hátizsákra, s veszem kézbe a puskám, miközben figyelek kifelé, majd kifelé tartom a fegyvert. Valóban vannak kint, azonban az eső elől menedéket keresőket elriasztotta a holt állati test, s a halál szagát érezve, inkább arrébb állnak. Leengedm a fegyvert, várok egy keveset, majd újra a pisztolyához nyúlok, s folytatom tovább a vizsgálatát. - Ez viszont rendben lesz. A cső egyenes, a tár is rendben. Az eső is enyhülni látszik, a szél ugyan még erős, de már nem annyira. A kőre teszem a fegyvereit, a bögre mellé, s a holmimhoz fordulva, pakolni kezdek, a világító rudakat is elkezdem összeszedni, s kikapcsolni. - Bármerre is tartasz, itt elválnak az útjaink - és nem teszem hozzá, jobb, ha nem követ. Ha követ, tudni fogok róla, s nem leszek kedves.
Megint elmosolyodom a halkan kimondott szóra, s annyiban hagyom. Jó a humora.
