Folyóvidék

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

- Eddig. - Emelem ki a lényeges részt a mondatából, ahogy ő szokta nekem a "még"-ek esetén, csak én nem emelem fel a mutatóujjamat hozzá. Egyébként valóban nem gondolom magam bátornak, inkább óvatosnak, de ez olyan dolog, hogy teljesen mindegy, mi milyennek látjuk magunkat, mert a környezetünk ítél meg, és ugyancsak tetteink és következményeik alapján dönti el az utókor, hogy bátrak voltunk-e vagy gyávák. Ugyanakkor érzékelem a csapdát Moor szavaiban, nem is kívánok belesétálni, így többet nem mondok rá, ahogy nem egy téma szép csendben elül közöttünk.
A csend viszont nem tart örökké, kiváltképp ha az ember a planetológussal van egy helyen. Világítást kérek, de csak sötétség a jussom, na meg a csend, ami helyből gyanús. Gondolok arra, hogy szórakozik velem, de megfordul az is a fejemben, hogy valaminek mégiscsak sikerült szép csendben megennie őt, vagy minthogy ravasz nő: ő csendben marad, számítva rá, hogy én keresni fogom, és a hangokkal magamra vonom az aktuális vadállat figyelmét. Nos, az első gondolat a jó gondolat sok esetben, mert csak szórakozott a planetológus és még ki is világítja utána a szememet, így a fegyvert emlékezetből emelem tovább, hangok alapján nagyon nem mozdulhatott odébb.
- Ne próbáljon többet meglepni szemből! - Jegyzem meg a szavaira, hogy majdnem lelőttem, reflexből. Oldalra kapni a fegyvert vagy megpördülni, mert hátam mögé került, ha egy leheletnyivel is, de több időt ad neki. Igaz, így is szerencséje volt.
- Dehogynem. Azért nem lőttem le. Még. - Felelek neki pontosan értve az utalását és hazudom szemrebbenés nélkül - hunyorogva viszont még mindig, mert alig látok a szemeim előtt táncoló fénykarikáktól -, hogy számítottam ilyen aljasságra. Mindketten tudni fogjuk, hogy hazugság, de fordított esetben ő sem ismerné be, tehát tőlem se várja el. S mintha csak most akarnám megváltoztatni azt a "még"-et, emelem a pisztolyt. Nem megyek bele a vitába, hogy a jelzőpisztollyal ebből a közelségből leadott lövést sem köszönné meg, de lassan visszatérő látásom alapján elégedetten állapítom meg, hogy kellően kerekek Moor szemei. Helyes. Kár, hogy nincs nekem is lámpám. Én mindenesetre biztonsági megfontolásból továbbra is hunyorgok, mint aki kész rá, hogy azonnal becsukja a szemeit, ha az a lámpa a nő kezében megint az én szemeimet venné célba.
- Visszaél kivételezett helyzetével. - Adok hangot annak, amit nyilvánvalóan ő is tud, hiszen okkal feszegeti a határokat. A pisztoly elsül, de nem Moor a célpont, helyette jelzést adok le a csillagossá váló ég felé lőve.
- Kiderül. - Én ugyan nem borulgatok le emiatt semmilyen isten előtt és kétlem, hogy ezzel vadakat idecsalnánk, csak zavarja őket is az idegen hang. Ennyi év alatt még nem szokhatták meg az embert, legalábbis gondolom. Viszont a Városból biztosan látják a jelzést, és túl hosszú keresést nem kell indítani a rendszerben, hogy kiderüljön, ebből az irányból még hány járművet várnak vissza. Az is hamar kiderül utána, hogy nem tudnak kapcsolatba lépni a járművel. Kötelességből még csipkedni is fogják magukat miattam, gondolatban persze lehet fohászkodnak, hogy mire ideérnek, megegyen engem valami, vagy belebotorkáljak a tóba és belefulladjak.
Visszafordulok a patak felé, hogy a sebkötözést befejezzem és elkérem hozzá a lámpát. Kicsi, halk sóhajom fejezi ki, hogy meg sem lepődöm, hogy már megint dacol velem, mégsem erre reagálok.
- Tényleg le kell szednem a fejét, hogy megértse? Csak egy kis tréfa, de mi lett volna, ha mégiscsak meglövöm? Megint nem gondolkodott, magából indult ki vagy jó ég tudja, hogy kiből, de nem vette figyelembe, hogy nem ismer engem. - Nem akarom felhozni neki a galádul édesített szósz esetét, pedig az is ugyanez a helyzet volt. Egy tréfa, melyet arra alapozott, hogy jól fog elsülni, pedig ha jól rejtetten olyan lennék, mint McGrover, életre szóló lelki sérüléseket szenvedett volna az ex-tizedes, ahogy barátnője is Will mellett. Most meg fizikait, pedig igaza van: tényleg nem akarom lelőni. De mintha csak egyik fülén bemenne, másikon meg kimenne minden szavam, Moor esélyesen csak annyit jegyez meg ebből, hogy nem akartam meglőni sem, nemhogy lelőni, s továbbra is mókának fogja fel, sőt, még megpróbál engem is meggyőzni erről. Az arca valóban mókás volt, így visszaemlékezve, mikor bekapcsolta a lámpát újra és alulról érte a fény. Az enyémen nem látja most kulacstöltése közben, hogy felvonom a szemöldökeimet már a horrorfilm említésénél. Nem vagyok a műfaj rajongója, fiatalabb koromban kíváncsiságból megnéztem párat, de arra jutottam, hogy a tettes azért gyilkolászik ripacs hentes módjára, mert halálra unja magát, amiért semelyik másik szereplő sem tudja igazán felvenni a versenyt vele, hogy méltó ellenfél legyen. Ellenben jó tanárnak minősül, mert mire valaki összeszedi magát, hozzá hasonló feltűnő kivégzési módot választ. Érthetetlen. Ahogy az is, hogy nekem ezek közül melyik arc jutott Moor szerint, de jobbnak érzem, ha e téren tudatlanként halok meg. A mosoly ott remeg a szám sarkában, mikor majdnem aranyosnak nevez. Ezt még Saskiától is ritkán hallottam, így túl sok hitelt nem szavazok meg a jelzőnek.
- Csak rosszak voltak a fényviszonyok. - Mondom halkan sebkötözés közben, de lehet Moor meg sem hallja, mert csak mondja és mondja, s az sem tűnik fel neki, hogy én a felöltőmből már korábban téptem a belső szövet anyagából egy csíkot és éppen azt kötöm a sebre, melyből már gyengébben szivárog a vér. Vajon ez a sok beszéd szintén az újraéledő pánikhangulat miatt van, vagy ez még az alapjárata a nőnek?
- Bókolt nekem, tréfálkozik velem, aranyosnak nevez és most filmbéli romantikus jelenetet játszana el velem. Gondjai vannak a házasságával, Moor? - Nézek fel rá kérdőn, befejezve a lábam bekötését és visszahúzom rá a nadrág szárát. Ha vannak is gondjai, lehet a választ megússza, mert ekkor egy közeli bokor elég hangosan rezzen meg, hogy magam is felfigyeljek rá és jelentőséget tulajdonítsak neki, kezem immáron a másik pisztolyt keresi már...

//0-2: ... egy sérült bogakölyök lép elő a nagyobb méretű bokor mögül. Fiatal egyed, de így is elég nagy. Vadon élő példány lehet, mert semmi jele háziasításnak, s láthatóan húzza az egyik hátsó lábát, ahonnan a sűrű, feketének látszó vér folyik le róla. Minket meglátva egy hosszú pillanatra megmerevedik és csak néz, majd rikoltó hangot ad ki, de elég vészjóslót és meg is indul felénk.
3-4: ... szerencsénkre semmi komoly nem történik, a bokorból egy chinel ugrik elő, ránk néz, szemei megcsillannak a gyér fényben, majd jellegzetes kis hangjával három apró jelzést ad ki, s minket nagy ívben elkerülve megy át a patakon. A bokorból a jelzésre négy kiskölyök bukkan elő, akik botladozva, de igyekeznek szorosan az anyjuk mögött haladni.
5-6: ... a bokor zörög, de nem onnan kapunk meglepetést, hanem az égből, egy fölénk nyúló fa ága reccsen meg jól hallhatóan. A következő pillanatban Moor nyakába egy sárkánymajom esik, s kapaszkodik meg benne két végtaggal, a harmadikkal pedig felém kap karmolási szándékkal. A bokor, mely előbb még zörgött, bármi is okozta, most mély hallgatásba merül.
7-9: A bokor mögül egy kisebb termetű, fiatal sikító ló lép elő, bizonyára Moor sikítása vonzotta ide. Utolsó erejével vánszorogta át magát a bokrokon, majd a patak menti kis tisztáson tőlünk alig pár méternyire meginog és az oldalára dőlve elterül a földön, többé nem mozdulva. Még a lámpát sem kell rá irányítani, hogy látni lehessen, testén több nagyobb harapásnyom éktelenkedik mélyen a húsába marva.

Callum Jenkins carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :

//

Sikerként és bókként fogok fel minden alkalmat, mikor Moor szemet forgat. Igen látványosan tudja csinálni, hogy véletlenül se mulasszak el egy sikerélményt sem, mondhatni ez nagyon rendes tőle. A szemforgatás sokszor azzal jár megfigyeléseim szerint, hogy a nyelve nem tud vele együtt forogni, na hát ezért kis győzelem minden egyes ilyen alkalom. Neki meg nyilván az, amikor ki tud lendíteni szokott nyugalmamból, még ha elég extrémsportnak beillő is, ahogy ezt teszi, hiszen le is lőhettem volna ijesztgetése közben.
- Próbálja ki, ha van mersze! - Morrantom oda a szavakat meggondolatlanul, még mindig káprázó szemekkel, miután a lámpafényt egyenesen oda irányította. Miután kimondtam, tudom, hogy nem kell a planetológus arcát látnom ahhoz, hogy tudjam, ezt a kijelentést, sőt kihívást meg fogom még egyszer bánni. Ahogy ismerem, még csak a tisztesség kedvéért se nagyon fogja leplezni ördögi, előre kárörvendő vigyorát. Minthogy még alig látok, lássuk be, nincs is meg a kellő motiváció neki, hogy miattam visszafogja magát. De az igaz, hogy ha mögülem érkezik, legalább tényleg kisebb lesz az esélye, hogy akaratlan lelövöm. Mert hiába előbbi fenyegetésem, a felé emelt pisztoly csöve, a szándék hiányzott. Moor halála nem volna ínyemre. Tudja ő is, minden egyes találkozásunk után csak egyre biztosabb lesz ebben, na meg magabiztosabb is, vissza is él vele. Senki másnak nem lenne ehhez mersze. És senki másnak nem is hagynám. De az, hogy hagyom neki, az bizony az én hibám, így csak magamat okolhatom azért, hogy rendre visszaél a helyzetével.
- És ha a sűrű emlegetéssel a perdai isteneket idézi meg közénk? - Az istenek létezésében sem hiszek, nem hogy abban, hogy meg tudnának bármilyen formában jelenni, de a kérdés hipotetikusan attól még érvényes. Shiennel még hagyján, de érzésem szerint Shaz'or nevű istenük kissé zabosabb típus lehet ránk, emberekre nézve. Egy perdai talán azt is megmondaná, hogy a hammondfejekkel való találkozás sem a véletlen műve volt, abban már az istenek keze volt.
Az én kezembe viszont a lámpa nem kerül, Moor megint csak ellenkezik a határokat feszegetve, ami önmagában véve nem baj, de ő nem először teszi ezt ízetlen és veszélyes tréfába csomagolva, nem értvén, hogy mi ezzel a gond. Akkor se értette és szerintem most sem. Nem csoda hát, hogy megáll a kötöző mozdulatom, mikor úgy indít egy mondatot, hogy igazam van. Ha ezt közvetlenül a kocsival való pörgés-forgás után mondja, akkor betudtam volna annak, hogy beütötte a fejét és félrebeszél, most viszont csak figyelek és várom azt a "de"-t, ami rögtön elveszi ennek a mondatkezdésnek a súlyát. És meg is érkezik, ahogy arra számítottam, de arra nem, hogy mi fog következni a rövid kis szó után. Röpkén felnevetek rajta, s ha felém pillant, még találkozhat a mosolyommal.
- Touché! - Mondanám, hogy a listát kibővíthetné száznegyven centis planetológussal is, de ez már-már személyeskedésnek hatna, amit méltatlannak találok nem csak magamhoz, hanem mindkettőnkhöz. Így meghagyom a csata győzelmét neki, s ki tudja, talán ez is közrejátszik abban, hogy majdhogynem aranyosnak vagyok nevezve. Hanem a folytatáson már felvonom a szemöldökeimet és összegezve mindent, ami a kocsiból való kiszállásunktól elhangzott, muszáj feltennem neki a kérdésemet. Érzem, hogy kóstolgat, és biztos vagyok benne, hogy ha gondjai is vannak a házasságával, pont nálam nem fog - teljesen okos döntést hozva - megoldást keresni rá, ám éppen ezek miatt nem értem, hogy mi a célja ezekkel, amiket felsoroltam? Tippem szerint a félbe maradt mondatban nem ez derült volna ki, de így már azt se tudom meg, hogy én aztán tényleg micsoda, mert egyrészt megint az arcomba világít. Legalább nem a szemeimbe, így kezemmel árnyékolok, hunyorgok és nyúlok egyúttal a lámpa felé, hogy lejjebb irányítsam. Másrészt figyelmünk egy közeli bokoré lesz, amely sokkal jobban kezd zörögni, mint eddig. Talpra is állok abban bízva, hogy a segítség érkezett meg. Elvégre a februári merénylet során is a flotta teljesen váratlanul tudott felbukkanni a közelemben, tökéletes időzítéssel. Ám ami előbukkan a levelek közül a legnagyobb jó szándékkal sem hasonlít egy flottásra sem, még káprázó szemekkel sem lehetne összetéveszteni. Meglepetten nézek az előkerült véres állatra, de sokáig nem bámészkodhatok, mert máris Moor mellett termek áthidalva a köztünk lévő kis távolságot, és próbálom a szájára tenni a kezem. Ez annyiban tompít csak a hanghatásokon, hogy van esélyünk meghallanni az elterülő sikító lófélének az utolsó hangját, rögtön szemléltetve, miért kapta ezt a nevet.
- Bármilyen univerzális perdai állatnyelvet is beszél Ön, megtenné, hogy szünetelteti?! - A hammondfejek kissé morgós hangzásúan feleltek mélyen búgó hangjukon Moor sikítására, most meg ez a ló... Érezhetően halkabban beszélek, mint korábban, viszont idegesebben is, ami nem meglepő, mert a lámpafényben elterülő állaton én már látom a sok vért és a harapásnyomokat. Meg nem mondom, mi harap így, de a látvány alapján egyértelmű, hogy inkább ezen a lófélén legyen, mint rajtunk. Én sem sietek oda állattetemet vizsgálni, valószínűleg úgy sem tudnék semmi hasznosat megállapítani. A sikítás elhalásával ahogy kifogy a planetológusból a szusz hozzá - hála az emberi genetikának, hogy nem bőrlégzésünk van! - elengedtem a száját. Szabad kezemben meg már eddig is ott volt a pisztoly.
- Ha nem, akkor sem lehet sok hátra. Ugye befejezte a kulacs megtöltését? - Csak a lényegi részre reagálok és inkább egy kérdést teszek fel sürgetően, fojtott hangon, szerencsére az ex-tizedes is inkább suttogva kérdez tovább.
- Más biztos. Induljunk vissza! Csendben! - Kezdem el a nőt a megadott irányba tolni, hogy mielőbb menjünk és igyekszem a sérült lábammal még jobban kilépni. Az a vér az állaton friss volt, kezdett tócsába is gyűlni alatta: bármi is harapta meg, közel van. S nem kedvez nekünk az sem, hogy az én lábam, ruhám is valamennyire véres maradt, hiába töröltem le a patak vizében. Katja is valami olyasmit mondott, hogy jobban aggódik amiatt, ami megzavarta a hammondfejeket. Úgy tűnik, talált vagy találtak jobb zsákmányt, s nem kellene a zsákmányok számát magunkkal növelni.
- Moor, ha futni kell, akkor fusson! Ne álljon meg, ne nézzen vissza, ne akarjon bevárni! Ez parancs. Ha tud, másszon fel valami magas helyre, fára, minél magasabbra! A kocsi nem lesz jó menedék. - Szavaim közben én is figyelem a környékbeli fákat, melyikre tudnánk felkapaszkodni.

A kuncogása már elegendő arra, hogy tudjam, valóban megbánom még elhamarkodott kijelentésemet, és mivel nem jelentős dologról van szó, sajnos jók Moor esélyei a sikerre, mert nem fogok állandóan készenlétben lenni, számítani rá. Pár hétig biztos, akaratlanul is megteszi az ember, de a planetológusnak is van annyi esze, hogy ne ez idő alatt próbálkozzon. Lehet még csak nem is idén. Épp ezért könnyű hipotetikus beszélgetésekbe fogni a minket újra körülzáró csendben, jelen esetben a perdai istenek kerülnek szóba. Tudósként egyikünk sem hisz benne, de Moor-ban több a hajlandóság rá. Bizonyos élethelyzetekben rám is igaz, volt már rá példa, elég csak egy csodát látni, ami megment valakit, még ha józan ésszel fel is fogom, hogy van annak racionális magyarázata. Létezik a magyarázat, csak még nem jöttünk rá.
- Előny? Gyanítom nem a genetikai vérfrissítés előnyeit mondaná el nekik. Ám ami azt illeti, meghallgatnám, hogyan beszél lyukat az istenek oldalába. - Tippem szerint inkább megadják neki, amit kér, mert ők nincsenek felkészülve Raven Moor-ra, legalábbis nem hiszem, hogy akad párja perdai verzióban. Mosolygok a szavain, azon is, ahogy a sikerének örül. Igen, valami hasonlót tudok elképzelni, mikor nyer a perdai istenek ellenében is, de lehet akkor még egy kis örömtánc is belefér. Nem tudom, van-e ilyenje, de kinézem belőle, mondhatni illene hozzá. A mosoly viszont abban a pillanatban tűnik el, mikor a bokor most már tényleg túl határozottan zörren meg tőlünk nem olyan messze, és kisvártatva sajnos az okát is meglátjuk a véresen elterülő lóféle tetemeként. Minthogy egyértelmű, hogy nem egy faág karcolta így meg a lényt, léptem is Moor-hoz, hogy a száját befogjam, s csak a közelsége miatt sikerülhetett. Legalább ennyi hasznomra lett, hogy ideólálkodott ijesztgetni az előbb. Meg sem kéne lepnie, hogy Moor így is tud sikítani - remélem, sosem olvas utána az adattárban, hogy milyen régi módszer a hasbeszélés, mert képes lenne a sikításra kifejleszteni -. Még így is ami hangot kiprésel magából és az ujjaimon át, hatásos annyira, hogy a sikító ló feleljen rá, legalábbis innen nagyon úgy tűnik, hogy azt tette, mielőtt tényleg tetemmé vált volna. Vagy ki tudja. Ahogy a sikító-párbeszéd eláll, elengedem a nőt, nincs okom tovább fogni a száját, na meg magától is lefejtené már az ujjaimat, úgy vélem. Bólogat a felszólításomra, hogy ne sikongasson tovább, s egyelőre ezzel elégedett vagyok, még inkább az leszek, ha egyszer szót is fogad. Arra összevonom a szemöldökeim és értetlenül nézek rá, hogy segíteni kellene a lénynek. Odapillantok a fekvő jószágra, innen nézve nincs benne élet, de ha van is, aligha lenne még sokáig. A pisztoly lövedékét meg sajnálom erre pazarolni, drága az előállítás.
- Kegyelemdöfésre ott a bicskája. - Suttogom vissza, mert nem értem, miért kellene gyógyítással próbálkozni. Meg egyébként is, nem őrültem meg, hogy jól összevérezzem magam a lény vérével, hiszen a támadója közel lehet és abban bízhatok csak, hogy az emberi vér még túl ismeretlen neki, a felfedező kíváncsisága meg nem buzog benne. Hangot is adok annak, hogy szerintem más is van még itt a környéken, egész pontosan az, ami ezt tette a pórul járt állattal, de ez a lehetőség nincs ínyére Moor-nak, arcmimikában pótolja mindazt, ami hangerőben nem tehet oda. A legamatőrebb szájról olvasó is le tudná olvasni a szavakat az ajkairól jelenleg, én ettől jóval nyugodtabban felelek, szintén csak halkan suttogva, de a rám jellemző gunyorosságot még így sem tudom levedleni.
- Legközelebb előre jelezze, ha a saját véleményét akarja hallani csak mélyebb hangon! - Hiába örülnék én is annak, ha nem lenne itt más lény, a logika sajnálatos módon nem áll mellettünk e téren, s ennek megfelelően már terelgetem is az ex-tizedest, hogy induljunk vissza a kocsironcs felé, ellátva néhány instrukcióval. És tolom is tovább, mikor ahelyett, hogy szedné a lábait, képes lefékezni és felém fordulni, ráadásul a kérdése teljesen értelmetlen, mert a parancsom teljesítése jelenleg az ő túlélését szolgálná, a másik kérdés meg jelenleg irreleváns. Meg bájos is. A meglepetés halvány árnya látható rajtam, erre megint csak nem számítottam tőle. Saskiától igen, igaz nála a hangsúly másabb lenne és ő aztán jeleskedne parancsmegtagadásban.
- Évente iszik az emlékemre és ha lesz egyszer egy fia, elnevezheti rólam, de menjen már! - Lehet kár volt válaszolnom a kérdésére, mert ez csak további szavakat fog szülni, s hiába próbálom terelgetni, mire célt érek vele, látom, hogy tátva marad a szája és valahova mögém néz. Arra fordulok én is és nekem is elkerekedik a szemem, levegő is bennreked. elfelejtem egy darabig most kifújni és újat venni helyette. Hallottam már, hogy földi szemmel nézve furcsa kimérák, keveréklények élnek itt, azt is látom, hogy ez nem az, ami a havas északi hegyen támadt rám, de sosem néztem tüzetesen utána a perdai élőlényeknek, így ennek a neve sem jut eszembe. Nem mintha sokat segítene, legfeljebb okosabban halnék meg, mikor felfal, mert erre jók az esélyeink ilyen közelségből, hogy gyakorlatilag érezni a grodrak szagát. A lámpát időm sincs kikapcsolni, mert Moor a szabad kezemet a szájára tapasztja. Más esetben illetve utólag - amennyiben megéljük - ezen biztosan jót derülök, és úgy tűnik, hirtelen szófogadó lett a fiatal nő, de jelenleg elmémet jobban leköti az oroszlánmadár. Hogy a mozdulatlanságunk, csendességünk számított, mert csak a mozgást észlelik a szemei vagy mert nem szélirányban álltunk, esetleg nem vagyunk elég jó falatok a hoiho-hoz képest, nem derül ki, viszont pár őrült lassúnak tűnő másodperc után a lény elragadja a lóféle lényt - és el is bírja! -, és itt hagy minket. Azt látom, hogy nagy szerencsénk volt ezzel, mert a pisztoly valószínűleg kevés lett volna a lény ellen, ráadásul gyors taktikaváltásra lett volna szükség, hogy a sűrűn álló fák közé fussunk, amennyire a bokrok engedik, remélvén, hogy oda a grodrak sem tud utánunk szlalomozni. Néhány másodpercig hagyom, hogy a csend újra megülje a környéket, megbizonyosodva, hogy semmi sem rezegteti a bokrokat, lombokat körülöttünk, aztán szólalok csak meg, még mindig halkan.
- Ez ugye magányos vadász? - Kérdezem, bár elfelejtem a válaszhoz levenni az ujjaim Moor szájáról, kiváltképp, ha még ő is fogja a kezem.

Aprót, alig hallhatóan szusszantok arra, hogy még az én érdekemben is intézkedne, noha sejtésem szerint akkor fülem hallatára tárgyalná meg az istenekkel, hogy mindenkire szükség van, kivéve a kancellárokra. Korábbi kvázi alkunk értelmében engem hagyna meg utolsónak, és még igaza is lenne, én nem tisztáztam vele a feltételeket rendesen mennyivel is szándékozom túlélni kollégáimat. Ahogy rajtuk nem segítenék - esetükben nem egynél még a halált se rövidíteném és fájdalommentesíteném -, úgy a bokrokon átesett sikító lóizén sem segítek, igaz, nála már nincs is mit tenni. Innen nézve már nincs benne élet, az utolsó, Raven-nek címzett kis sikollyal ki is múlt. Moor megsajnálja, még ha nem is annyira, hogy maga sietne oda, engem küldene, de értésére adom, hogy felesleges már. Egyébként is, hibernációs és genetikus orvos vagyok, alapfokú sebellátáshoz ugyan értek, de embereknél. Nem tudom, hogy az állatoknál is beválik-e, másrészről felszerelésem sincsen, a saját lábamra is hevenyészett kötést kellett improvizálnom. Moor nem felel és nem is indul meg, így úgy veszem, hogy belátta igazamat vagy nem tudja, miként kellene kegyelemdöféssel biztosra menni az állatnál. Testszkenner nélkül valóban nehéz is kideríteni, hogy hol hordja a lény a szívét, fene se tudja, hogy milyen kemény a koponyája, hogy az agyat vegyük célba egy kis késsel, elég hosszú-e a penge, ráadásul nem is hagynám, hogy megtegye. Az oka az, amire utána utalok: túl frissek a lóféle sérülései, így ami okozhatta, az nem lehet messze és ez gond nekünk. Suttogva lefolytatunk egy olyan párbeszédet, amely bármely házasságban meg tudná állni a helyét a felek között. Ennek gondolata részben riasztó, de mókás is, s inkább hagyom az utóbbit érvényesülni, így szám sarkába némi mosoly ül ki, ami a szavaira is beillik. Nem felelek már, inkább az indulást sürgetem, noszogatom a planetológust, de messzire nem jutunk, máris lefékez, csak mert az instrukcióim valamiért meglepik. Engem meg a kérdései, hogy az egészből mi érdekli: mi lesz utánam? Valahol aranyos, legalábbis annak mondanám, ha vélnék a kérdés mögött bármilyen szentimentális ragaszkodást hozzám.
- Hányszor akar inni rám? Mindegy. - Kérdezek vissza, de a választ inkább nem is kérem tőle, mert én erre értettem, hogy igyon évente, nem pedig a kortyolgatásai számát korlátoznám le előre, egyébként is teljesen hasztalanul próbálkozva. Éltemben sem megy, erre aligha lesz kihatásom halálom után, hacsak nem úgy sikerül elhaláloznom, hogy Moor éppen spicces és ebből adódik a baj, ami egy adag bűntudatot generálna benne, mert ő képes lelkiismeret-furdalásra, talán még egy kancellár esetén is. Egy ilyen halálra viszont kicsi esélyt látok, kiváltképp, hogy a másik javaslatom kiakasztja annyira, hogy elküldene a pokolba és a mielőtt érdemi reakciót válthatna ki belőlem, a következő pillanatban a bokrok mögül előbukkan egy pokolbélinek látszó lény, mintha csak értem jött volna. Sokkal valószínűbb egy grodrak általi itt helybeni halál az előbbi hipotetikusnál. Hogy mi okozza a szerencsénket, ahhoz egy zoológussal kellene beszélnünk a történtekről, hátha ő ismeri a lény viselkedését, de lehet még egy perdai is ingatná a fejét, hogy az istenek mennyire megkegyelmeztek nekünk.
A halál súlya még ott lebeg a lelkünkben, mikor újra csend telepszik a környékre. Ekkor merek csak én is újra levegőt venni, egyáltalán kifújni a korábban bent rekedt maradékát, és a következő korty levegővel kérdezek halkan, az ex-tizedes segítségével pedig el is engedem a száját. Nagyon jó, hogy suttogott káromkodás hagyja el a száját egy elmaradt sikítás helyett, ami esetleg visszacsalná a ragadozót vagy egy másikat vonzana a környékre. Figyelem még a környezetünket, de Moor-ra is oda-odapillantok, meglepve tapasztalva megint, hogy mennyire képes mások előtt kimutatni az érzéseit, és ebbe még a gyengeségei is beletartoznak. Én megtanultam magamba zárni, nem mutatni, most sem látni, hogy aggódtam igazán, hogy Saskiára is gondoltam, míg egy hosszúnak tűnő pillanatig farkasszemet néztünk a szárnyas lénnyel, s ugyan az életem eseményeinek lepörgése elmaradt, de egy ideig kétségesnek találtam, hogy újra fogom még látni a feleségemet. Még ha el is intéztem már mindent egy ilyen esetre, azért emberi gyarlóság bennem is van, és szeretném kiélvezni, hogy újra ölelhetem életem szerelmét. Na meg nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy emlékei visszatértek, biztosabb lábakon állna, hogy tudná, emlékezne kitől mire számíthat. Ez a nyolcadik gyűrűszinten - amit el kellene hagynia - amúgy is élet-halál kérdése, nem véletlen, hogy ki mit enged láttatni másoknak, hiszen hatalmunk az erő látszatából is fakad. Épp ezért mindig meglepő szembesülni olyan emberekkel, mint Hartley vagy éppen Moor, akik ennyire nyersen őszinték tudnak lenni és mégis erősek maradnak.
- Már másodjára. De lesz az három is, mikor megkérdezem, hova is akart engem előtte küldeni. - Ezúttal elnyomom a mosolyomat, hogy ne láthassa, ne is érezhesse ki a hangomból, csak kíváncsian figyelem, így is akar-e még belém kapaszkodni, megakad-e a mozdulata vagy elbizonytalanodik-e egy kicsit is? Így vagy úgy, nem húzom el a karomat, nincs okom rá, ahogy ő mondaná, a "barátságunk" már túl van ezen a szinten, hogy egy kis felsegítés beleférhessen még. A belekarolás már érdekesebb kérdés, mármint úgy haladni, figyelembe véve, hogy ő nem szorul rá erre láthatóan, nincs olyan rosszul, főleg, hogy ő húz engem az elején. A karomat ki is húzom a kezei közül, ha sikerül.
- Oroszlánmadár. - Biccentek rá nyugtázólag, rémlik valami ezzel kapcsolatban, hogy hallottam már, de nem világosodom meg hirtelen. Ilyen érzés lehet Saskiának is, mikor hall valami ismerőset, de mégsem tudja hova kötni? Mindenesetre nem árt utánanéznem ezeknek a lényeknek és a Város védelmi rendszerének is, mert ez fontos lehet, ha le akarunk költözni. Saskia ugyan még nem tudja, de idő kérdése, majd talán ha visszatértek az emlékei, akkor felvetem a dolgot, addig van idő utánanézni mindennek...
- Tehát se a lábát, se a nyakát, se a nyelvét nem félti. Ön menthetetlen. - Állapítom meg egy szúrós pillantással - bár ez a sötétség miatt csak a hangsúlyból érvényesülhet - a bokán rúgás ötletére. Őszintén, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy úgy sem tenné meg és csak a szája jár. De vegye jó szándékom jelének, hogy emlékeztettem nemrégiben erősen elharapott nyelvére. Lehet épp nem fáj, vagy megszokta már, de az alkohol újra felhívja majd a figyelmét arra, hogy ott bizony egy be nem gyógyult seb van.
- Én majd a vízből kérek, köszönöm. - Ugyan most aligha vagyok orvosi szolgálatban, itt még magunkért is alig tudok valamit tenni, de egyelőre nem kívánok inni.
- Utána próbáljunk meg lassan visszatérni az útra, felfelé haladva. Remélvén, hogy nem futunk bele újabb magányos ragadozóba. - Javaslom, mellette bicegve haladva. A seb kellemetlen, de jobb egy fokkal, mióta beköthettem. Egyelőre.
- Jól van? - Nézek rá fürkészően, a látási viszonyok nem nekem kedveznek és ugyanannyit beszél, mint máskor, de nem feltétlen jelenti ez azt, hogy minden rendben is van, és nem pedig másképp jön most ki rajta a pánik, ha már ijesztgetni jelenleg nem tud.

Kapok választ, noha nem vártam és olykor ezek a nem várt válaszok a legmeglepőbbek. Sokkal inkább számítottam egy csípősebb válaszra, amely egészen más szemszögből világítja meg, hogy miért nem csak egyszer inna rám a halálom után, de a Moor-ra jellemző frappánsság helyett olyant kapok, ami meghökkent egy pillanatra és őszintén nem tudom, hova tenni. Idő sincs most elmélkedni rajta, mert grodrak jön és megy, mely lehet tényleg ilyen gyorsan ment végbe, mi mégis kínzóan lassúnak éreztünk minden másodpercet. Kevés dolog egyike, amiben egyet fogunk érteni és aminél cserben hagy mindkettőnket a tudósok józan mértékletessége és realitása. Visszanyerve aztán mindketten a lélekjelenlétünket, nagyjából ott folytatjuk hangulatban, ahol abbahagytuk a patakparton.
- Másik egy, netán. - Javítom ki, elvégre ez volt a második a grodrak tiszteletére, a harmadik a kérdésemre fog lenni.
- Az első a sikító lószerű lény felbukkanására volt. - Nehezemre esik kimondani azt, hogy "izé". Nem is értem, hogy hagyták ezt elnevezni így, annyira tudománytalan, hogy a szavakat sem találom rá. Nagy szerencsém, hogy a ma estét kivéve ritkán adódik alkalom rá, hogy hivatkoznom kelljen erre a lényre.
- Ugorhatunk a harmadikra? - Kérdezek rá mosolyogva, élcelődve, mint ahogy macska játszik az egérrel, mielőtt felfalná. Tudja az egér is, hogy milyen sors vár rá, de persze a macskát is szórakoztatja, ha megpróbál kiutat találni a zsákmány. Kíváncsi vagyok, bevárja-e a kérdést a planetológus, hogy hova is akart engem elküldeni és honnan vette ehhez a merészséget, vagy már most elkezdi előre kiforgatni a szavakat, hogy az nem is úgy van. Ezt teszi akkor is, mikor menthetetlennek nyilvánítom, mert már elfelejtette elharapott nyelvét.
- A lelkének? Van az az ősi mondás, hogy ép testben ép lélek, de nyugodtan súlyosbítsa csak a nyelvén lévő sebet! - Hagyom rá a dolgot, mindenkinek joga van a maga kárán tanulni. Ha elhúzódó gyógyulást akar, legyen. Ha halálom előtt is minden nap iszik valamire, akkor valóban jó hosszú lesz az. Kiváló meleg zoknijainak a tudata sovány vigaszt fognak jelenteni, bárhonnan is származnak.
- Jól hangzik! Adjon kérem, tippeket, hol lehet ilyent kéz alatt venni? - Kérdezek rá alig leplezett ál-ártatlansággal, mert azért pont egy kancellárnak mondani, hogy törvénytelenül jutott hozzá valamihez... Ismerve őt, ezt nem véletlenül mondta pont így. Ki nem hagynám a lehetőséget, hogy erre rákérdezzek. Erre is.
- Megint? Tegye meg, hogy emlékeztet, mikor volt legutoljára? És Önnél ezek szerint már szokás? - Egyre emlékszem, mikor a vendégkabinoknál elhelyeztem Lewis hadnagyot először még meg tudván menteni William-től. Akkor ott még gúnyolódtam is a planetológussal, hogy lehajoljak-e vagy egy fellépőt hozassak neki, hogy a fojtogatást a magasságkülönbségünk ellenére meg tudja oldani. De volt később is?
- Köszönöm. - Veszem át a kulacsot zokszó nélkül, már csak azért is, mert ez plusz ok, hogy kiszabadítsam magam a karolásból, hiszen a másik kezemben még a fegyver van. Eltehetném, de akkor túl sok üres kezem lenne, amit most nem akarok. Inkább felpattintom a kulacsot és ha már nálam van, iszok pár korty vizet haladás közben - előre megnézve, hogy a következő öt lépésen belül nem lesz egy kis kiálló gyökér vagy éppen túl alacsonyan lévő faág sem az útban -, mert nekem igenis jól tud esni a víz. A lelkemnek is, de inkább a testemre gondolok, a lelkemet majd melengetem egy jó kávéval, ha visszaértünk, annak ellenére, hogy tudom, hogy Saskia rosszallóan tudja nézni, ha este iszom. Mármint kávét. És még csak nem is tudja, hogy mennyire ugyanúgy formál minden egyes szót ezzel kapcsolatban, mint régen... már csak ezért is megéri este kávézni. Menet és vízivás közben hallgatom Moor okfejtését, és valahol igazat kell adnom neki, legalábbis van abban is ráció, amit mond, de nem ez lesz az oka, amiért beleegyezek. De mielőtt megszólalnék, előtte röviden elmosolyodom a testőröm említésére.
- Ó, igen, Katja... - Mosolygok tovább, majd ezzel a derűvel kérdezek tovább.
- Érdekel, hogyan oldja meg az üzenet küldést. Ez már azóta érdekel, hogy először találkoztunk, annak apropója is egy megbütykölt kommunikációs rendszer volt. Ön feltűnően ügyes ebben. Esetleg szakmát kellene váltania így, hogy menetrendszerűen nem tarthat az Imperium-mal. - Jegyzem meg mintegy mellékesen, mintha csak bókolni akarnék, holott nagyon is emlékszem arra az első találkozóra, annak a jelentésnek az érdekességére. Akkor figyeltem fel Moor-ra, hogy gyanús, és ez a gyanú azóta sem oszlott el, sőt! Jobban megismertem ugyan, de ettől még nem tudok mindent, és olykor a jelekben sem egyszerű olvasni, főleg a sötétben, így rá is kérdezek, hogy miként érzi magát. A hosszú felsorolás viszont, amit kapok - tehát jól van! -, egyre jobban kiszélesíti a megjelent mosolyomat és megint kapok egy bókot tőle. Lassan már zavarba jövök ettől a ma esti kedvességtől! Mit akarhat ezzel elérni? Ám mégsem ezt hozom szóba, hanem vidáman toldom meg a listáját.
- Ráadásul majdnem rólam kellett elneveznie leendő gyermekét! Ez tényleg nem az Ön estéje, ex-tizedes! - Jelentem ki olyan kárörvendő jókedvvel, szinte nevetgélve, mintha a felsoroltak felén én nem mentem volna keresztül vele együtt és nem együtt lennénk itt az erdőben, botorkálva, éppen visszaérve a járműhöz. Ahogy látom, legalább már nem füstöl, szóval tényleg nem akar felrobbanni.
- Árulja el, miért pont a Búfelejtő? Miért nem valamelyik másik alkoholos ital? Amit el tud érni, persze, mielőtt a pezsgőt említi, hogy nem volt lehetősége korábban kóstolni. - Kérdezek rá, míg előkeresi a flaskáját, mert tudom, hogy bármit mondok, úgy is az ital lesz az első dolga, már csak dacból is, így taktikát kell váltanom nekem is. Addig is átvezetőnek kíváncsiskodom, mielőtt nekilátnánk a kommunikációs rendszer megbütykölésének, vagyis felmérésének, hogy mennyire zúzódott agyon a kocsiban. Leginkább ő méri fel, én csak szemlélem és persze majd világítok, ha ide meri adni nekem az előzményeket tekintve a lámpát. Lássuk, mennyire tart bosszúálló típusnak!

Nem egy világban élünk, az egyszer biztos, még ha vannak is közös pontjaink: olykor a tervek egyeznek - ideig-óráig biztosan -, olykor a perdai állatvilággal szemben tanúsított ellenérzéseinkben találjuk meg a hangot, s akad még hasonlóság, de ellentét is szép számmal. Én például nem vagyok hozzászokva, hogy bárki a mosdóügyeit emlegesse, naná, hogy feltűnik és akaratlanul is számolom, hogy már megint! Gondoltam, felhívom a figyelmét rá ezzel, hogy esetleg találhatna lelki állapota leírására valami szalonképesebb kifejezést, választékosabban kifejezve magát, ami minden más esetben megy - leszámítva a jellegzetes káromkodását -, de hát ennyit arról, hogy a férfiak nem értik a célzásokat. Moor sem hajlandó erre, egészen mást szűr le a szavaimból. De nem ez a legrosszabb, hanem hogy rövid, halk nevetésre késztet a válasza, a szóhasználat, hogy miben vagyok "patent" - szövegkörnyezetből kitalálva, mit is jelent ez a szleng -, és egyáltalán az, hogy igaza van: tényleg leltár szerint tudom, így magamon is van okom nevetni. És ha már fogalmazás, ami neki könnyen megy, nekem nem esik a számra, kezdve a sikító lóféle nevével.
- Lehet tényszerű, de nem szakszerű. Ezt tudósként Önnek is el kell ismernie. El nem tudom képzelni, hogy csúszott át ez Castillo rostáján! - Csóválom meg kicsit a fejemet, továbbra sem mondva ki, hogy izé. Tikkelni még nem fogok tőle, legfeljebb akkor, ha nekem kell kimondani.
Ugorni viszont nem ugrunk sehova, a kérdést nem teszem fel, értelmét vesztette már és talán ezt a célzást értette, hogy kissé erősen fogalmazott. Nem mert nem akarja születendő fiúgyermekét elnevezni rólam, hanem a rangommal szemben nem illik így fogalmazni. Na meg barátnak sem illik ilyent mondani, habár a barátságok terén nincs sok tapasztalatom.
- És Ön hallotta, hogy orvos vagyok? Kíméljen meg most a rácsodálkozástól, inkább erre feleljen: biztos egy régi népi, valószínűleg egy kocsmáros által született marketing-szövegre, semmint bölcsességre akar alapozni? - Miért érzem azt, hogy ez kb. költői kérdés lesz? Vagy inkább erre fog felelni, semmint arra, hogy honnan szerez "fű alatt" holmikat, jelen esetben zoknikat.
- Pedig reméltem, hogy elárulja, csak hogy kilesse, miként veszek kéz alatt bármit is... és mit szól a szemben álló fél hozzám! - Mosolyodom el, mintha valami szórakozást kereső, unatkozó kancellár lennék.
- De akkor csak dicsekvős és önző. Cccc... - Kapja vissza azt, amit adott, még ha vádjaim le is fognak róla peregni. Ahogy az ővéi is rólam, hogy rémálmai vannak miattam, legyen az fojtogatás vagy lelövés. Egy gonosz kisördög - nem is olyan kicsi - azt mondja belül, reméli van olyan álom is, amiben nem tud mozdulni, ahogy annak idején a fogdában sem.
- Pech. - Jelentem ki pofátlanul nyugodtan a rémálmai meglétére, mintha engem ilyen sosem kínozna és így a legkevésbé se tudnám átérezni a helyzetét. Ha komolyan elhinném, hogy miattam alszik rosszul, talán nagyobb együttérzést vívna ki, de sajnos ezt most nem éri el. Igaz, nem is próbálkozik igazán, teljesen máshogy viselkedett, mikor Lewis barátnője miatt kért segítséget az irodámban.
- Rémlik. - Felelek az emlékeztetőre, de ha köszönetet is várt, hát az nem fog elhangozni. A kulacsot átveszem és iszok belőle, jól esik a víz, felfrissít testben és szellemileg is. Így a "táborunkba" visszaérve másra terelem a szót, ha már ilyen remek tervvel állt elő Moor. Vannak kétségeim, mennyire jó itt maradni, még ha van is ráció abban, amit mond, de már csak a körítése miatt is megéri kockáztatni.
- Egyszerű volna? Lewis hadnagy másképp nyilatkozott, mikor a mentőkabin kommunikációs rendszerét kötötte össze a pda-jával, hogy üzenni tudjunk. Pedig ő az Imperium főgépésze. - Most sajnálom, hogy Andrej nincs itt, ő már biztosan célzottabban kérdezne, habár akkor a munka javát meghagyná neki a planetológus. Következésképpen jól kell figyelnem, hogy később testőrömmel meg tudjam beszélni a látottakat és levonni a megfelelő következtetéseket. Figyelem elterelésként és meg mert valóban érdekel is, megkérdezem, hogy jól van-e, de cirkalmas felelete alapján megnyugodhatok: nincs baj. Szerintem ha leharapta volna a nyelvét, akkor is tudná a kis csonkot így pörgetni. A második korty Búfelejtőt is jobban bírja a fájdalommal együtt, egyébként valahol ez lenyűgöző önfegyelemre vall, amit sajnos valamiért máskor nem csillogtat meg.
- Tehát Ön az illegális ital keresztanyja. Ugyanott szerzi be, ahol a zoknijait is? - Élcelődöm, s csak kis mosollyal felelek a pezsgőre. Emlékszem én még az első vacsoránkra, hogy vitte magával az üveget a benne maradt itallal együtt. Ahogy odafele, úgy visszafele is látványosság lehetett a nyolcadik gyűrűszinten. A lefitymálása részben nekem is szól, de nem veszem magamra. Tudom, hogy ez tipikus viselkedése az alacsonyabb rangúaknak, így könnyebb elviselni az élet egyenlőtlenségeit, ha elhitetik magukkal, hogy nem vágynak az "úri népség" dolgaira. Pedig belecsöppenve azonnal alkalmazkodnának.
Sztoikus nyugalommal hallgatom aztán a viszolygását, mikor bemászik a kocsiba és előremegy az első ülésekhez, amelyek igencsak magukon viselik az elmúlt órák történéseit. Kivételesen most nem akar bepisilni Moor, helyette káromkodik a szokásos módon. Halkan sóhajtok. Javíthatatlan.
- Nézze el nekem az intimebb jellegű témát, de hogy tud nőként így rosszul lenni a vértől? - Ő vére vagy más vére, nem ugyanaz? Főleg ha a lábamat is kötözni akarja, mit gondol, az nem vérzik? Nem lennének véresek tőle finom, vékony kis ujjacskái?
- Előbb kérem a lámpát, annyi keze nem lesz, hogy világítson is. - Ha már magától nem jutott eszébe, akkor elkérem, amúgy se látnék anélkül semmit, hogy leveleket keressek. Zsebkendőt biztosan nem kap.
- Köszönöm, már be van kötve, a patakparton megoldottam. Inkább meséljen, ha már nem olyan nagy dolog, amit csinálni fog, biztos tud közben beszélni is: hogy van az implantátumos katonája? Megszokta már a kinti életet? Beletörődött a sorsába? - Húzom én is az agyát, meg kíváncsi is vagyok, de nem adom ennek nagyon a jelét, csak figyelek. Lélegzetvételnyi szünetekre, megfogalmazásra, saját pda-ja derengő fényében a vonásaira. És persze arra is, ha nekilát dolgozni, hogy mit is csinál pontosan, főleg, ha ehhez a lámpát is megkaptam.

- Remek ötlet. Hátha szívinfarktust kap közben. - Jegyzem meg könnyedén a vállvonásával egy időben, de Dorian "barátomat" nem lehet ilyen könnyen elintézni. Különben már Andrej-jel meghackeltettem volna a rendszert és átneveztettem volna az összes élőlényt, valószínűleg Katja kreativitását véve igénybe hozzá. Aztán utána visszacsináltattam volna, mielőtt magam is meglátom és rám is hatna a saját tervem. Nem tetszik a "lóizé" elnevezés, nem jön a számra, de ettől még azért fogok jól aludni, hiszen szerencsére munkámat tekintve nem fogok ezekkel a lényekkel találkozni. A nagy számok törvénye alapján a munkán kívüli találkozást meg épp az imént tudtuk le, s egy lendülettel az oroszlánmadarat is kipipálhatom. Pech, hogy ezzel az démontigrisek esélye nőtt meg. Abban viszont biztos voltam, hogy felszólításom nélkül vagy annak ellenére is reagálni fog Moor a szavaimra, de inkább mondom is tovább, hogy szemkerekítésen kívül ne tudja szavakba is önteni. Szinte meglep, hogy sikerrel járok. Igaz, az ő válaszára én sem szólalok meg, csak némileg felvonom a szemöldökeimet és jelentőségteljesen nézek rá, ami sokkal kifejezőbb lenne, ha nappali fényben lennénk. Végülis, igyon. Jobb, mint a hallucinogén szerek. Nem tudom meg azt sem, hogy honnan szerzi kéz alól az akármit. Nem hiszem, hogy a zokni pont az ilyen tárgyak listáját bővíti, elvégre az én számlámra is gond nélkül rendelt magának ruhát deVitto-tól, hanem azt kinézem belőle, hogy kéz alól mást be szokott szerezni és nem csak az imádott itókáját.
- Csakugyan? Na és hogy mutattam közben? Jól csináltam? - Nem tudom, hogy melyik esetre gondolhat a nő, tippem szerint blöfföl és próbálja ezzel kiugratni a bokorból a kiscsikó-izét, de ugyanezzel a taktikával próbálkozom én is. Hogy nyer-e bármelyikünk is, vagy üres kézzel megyünk vissza a Városba - egyszer, valahára -, az a jövőben van elrejtve. Nem úgy a Búfelejtője, azt villámgyorsan megleli és magába is dönt egy adagot, én meg azért figyelem közben. Csak hogy ne engedhessen szabadon arcmimikájának, hogy előttem szenved. Mármint amikor tényleg azt teszi és nem csak rájátszik, mint Égtükörből hazafelé a siklón. Megbeszéljük röviden, hogy mi a tervünk, miután ittunk, vagyis ő elmondja, én meg ráhagyom, inkább kapva kapok az alkalmon, hogy megfigyelhessem őt és kérdezhessem.
- Le mertem volna fogadni, hogy műholdakat használunk vagy a Domoniumot magát a Város fölött, adótornyok helyett. - Jegyzem meg gúnyosan, habár ezúttal kicsit ezzel a stílussal leplezem is, hogy pontosan magam sem tudom, vannak-e adótornyok. Eddig ez egyáltalán nem volt érdekes kérdés számomra, de magamból kiindulva tudom, hogy teljesen mindegy, hogy a planetológus mit mond, azt kell figyelni, hogy mit tesz. Aztán majd megbeszélem a látottakat Andrej-jel. Addig is kötetlenebb beszélgetésbe kezdünk ismét az italát véve elő témaként, na meg a zoknikat, s megnevettetem őt, játékos fenyegetését még gyér fényünkben is látom és csak fejemet csóválom meg lassan, apró sóhajtással. Tényleg javíthatatlan a nő.
Hagyom bemászni a kocsiba, mert úgy is ő fog szerelni, s jobban is mozog nálam, csak reménykedek, hogy nem kell utánamásznom majd kimenteni. Mármint komoly veszélyből, mert a fanyalgása a vér és egyéb szövetek miatt nem tekinthető olyan helyzetnek, amiben segítségre szorul. Sosem értettem, hogy egyes nők mitől ájuldoznak egy cseppnél több vért megpillantva. Láttam ilyent régi filmeken és forgatókönyvírói túlzásnak könyveltem volna el, ha a való életben nem találkozom ilyennel. Nem is véletlen szoktam sokkolni a hibernáció-orvostanhallgatókat egy igen szemléletes első órával. Aki a rosszullét jeleit mutatja, már az óra vége előtt, a gyűrűszintet még el sem hagyva kapja az értesítést, hogy áthelyezték tanulmányait egy másik szakterületre. Ha tetszik, ha nem. Acél idegek kellenek és felfordíthatatlan gyomor is. Nos, ha másra nem is volt jó a kérdésem, arra igen, hogy kicsit kizökkentsem az ex-tizedest a rosszullétéből, mielőtt jobban belelovalja magát, ahogy korábban a pánikba is. Kicsit beüti a fejét, amit szenvtelenül követek végig figyelemmel. A káromkodással egybekötött kérdésére csak kicsit felvonom a szemöldökeimet. Fejlődöm. Remélem, úgy érti, előre.
- Egy hammondfej nagy csontképződménye becsapódott az ablakon és szilánkosra szétzúzta a sofőr koponyáját. Teljesen természetes a vér jelenléte ilyen esetben. - Veszem át a lámpát közben, érvelésével láthatóan nem hatott meg. Ha nem lenne minden véres, az lenne aztán a természetellenes, én attól kezdenék borzongani. Így viszont csak egy pillanatnyi szünetet tartok, de győz belül a kisördög a tekintetben, hogy mondjam vagy sem, s némi kárörvendéssel szólalok meg.
- Egyébként nem csak ott van vér, hanem... máshol is. - Egyelőre nem a műszerfalra világítok, hanem a feje búbjára. Nem a szemeit kívánom kiégetni, pedig nagy a kísértés, hanem a hajára próbálom felhívni a figyelmét ott, ahol egy perccel ezelőtt beverte a fejét a kocsiba és óhatatlanul is ezzel magára kent egy adagot a számára nem kívánatos emberi szövet-egyvelegből és vérből. Aztán világítok csak arra, amerre szerelne és figyelek, nem mellesleg nem sietek se zsebkendőt adni, sem pedig leveleket gyűjteni. Annyit mozdulok csupán, hogy kényelmesebb testhelyzetet veszek fel: ép lábamra helyezem súlyom javát, míg a sérültet enyhén behajlítva tartom, csak cipőm orrával érve a talajhoz és úgy támaszkodom némileg az oldalára fordult kocsin s világítok be a planetológusnak. Minthogy úgy is fog beszélni, úgy intézem, hogy olyan dologról csevegjünk, ami engem érdekel, de felette állva nem látom az arcát hozzá - sajnos -, így a hangjából és esetleg megakadó mozdulatokból kell következtetnem bármire is, már ha hallok és látok ilyent.
- Meglep. - A kötszeres részt elengedem a fülem mellett, ahogy van és a katona dolgára reagálok egyedül.
- Életben van és mégis pocsékul. Ha visszatérne, úgy kétféle, de ugyanoda vezető rövid pályafutást követően ezt már nem mondhatná el magáról. A családja sem, valószínűleg. Persze mindenki úgy rontja el a saját életét, ahogy neki tetszik. Ha ő ezt egy visszatéréssel akarja... - Nyitva hagyom a mondatot, hadd rágja meg és eméssze meg az értelmét, az üzenetét.
- Még nem sikerült, de idő kérdése. Nekem nem sietős. Azt meg úgy is tudja, hogy lerövidítené a keresgélést vélhetően, ha elárulná, ki is a katona? Személyét ismerve talán fény derülne rá, kinek volt indítéka őt eltüntetni. - Lepereg rólam az, amivel bosszantani akar, legalábbis látszólag. Pedig egyébként tényleg nincs ínyemre, hogy egyelőre nem találok fogást egy kancellártársamon sem. Egy katonáról van szó, így adja magát Terson neve, de lehet véletlen egybeesés is és egyelőre a leghaloványabb, ingatag lábakon álló bizonyíték sincs a kezemben. Nem szeretem az ilyent. Mintha csak egyre gondolnánk az ex-tizedessel, ő is pont azt a kancellár-nevet említi meg, aki az én fejemben is járt, csak ő egészen más okból. Itt valami felkelti a figyelmemet és csak ezért hagyok egy másik témát is érvényesülni köztünk, amit nem én választottam.
- Természetesen. Miért, Ön nem? - Dobom vissza olyan hanyagul a kérdést, mintha a nő is rendszeresen ott szokott volna lenni az üléseken és csodálkozok éppen, hogy ennyire elbambult volna, hogy lemaradt erről az információról. Vajon honnan tud róla igazából? Beugranak a mappái is, volt köztük egy, ami tele volt műhold-felvételekkel. Bár különös hobbira vallana, hogy ezeket hasonlítgatná össze, változott-e bármi is a Perdán. Nem nagy égitest a Földhöz képest, de ehhez azért mégiscsak hatalmasnak tűnik.

Szavaiban egyetlen érdekes rész van, ami nem tudom, hogy igaz-e vagy csak remekül blöfföl: felvételt készített. A hangár említése, Moor jelenléte nagyjából beazonosítja nekem, mikorról lehet szó: utána találkoztunk a liftben. Abban egy pillanatig sem kételkedem, hogy ha lehetősége van rá, akkor felvételt készítene, hiszen elkezdte akkor is, mikor együtt bukkantunk rá a zavarodott elméjű nőre és az általa meggyilkolt férje holttestére.
- Ha megmutatja a felvételt, az talán segítene eldönteni, melyik volt a sok alkalom közül. Vagy valamely kancellártársam ellen szervezkedtem, esetleg információkra volt szükségem, különparancsot adtam ki, vagy egy szállítmányt adtam át, de az is lehet, hogy egy állásajánlattal való megkeresésre reagáltam... Sok dolgom van. - Várakozásaival ellentétben könnyed, már-már ártatlan mosolyt kap, éppen csak egy laza vállvonás hiányzik a mondatom végéről, amit sosem engednék meg magamnak a jelenlétében, de az igaz, hogy ravasz pillantást kap. Talán a fentiek közül az egyik igaz, vagy több is, vagy folyamatosan hazudok. Nálam mindegyiknek egyformán nagy esélye van. Ha az az alkalom, amire gondoltam, akkor aligha tartalmaz a felvétel bármi értékelhetőt, nem hiába tér vissza a planetológus időnként újra és újra a témához. A kirakósa egy darabja hiányzik, pechére a legfontosabb darab.
- Meglehetősen eltérő időben tanultunk mi ketten az akadémián, a Perda csak egy reményfoszlány volt, és azóta Morgenstern kancellárnak volt alkalma az akkori tervezetet néhányszor átalakítania. - Válaszolok meg a kérdésére, noha az is igaz lenne, hogy nem tanultam a kommunikációs rendszerekről. Nekem más tanulmányaim voltak, amiben csak érintőlegesen szerepeltek egy bő évtized múlva elérhető, lakhatónak tűnő égitest, amin ki tudja, milyen életet tudunk kialakítani magunknak. Egy futó másodpercig ettől némileg öregnek is érzem magam, jobban sajog minden, ami megsérült vagy bevertem a kocsival való forgás-pörgés közben, de hamar felülkerekedem ezen, mikor elkezd a vértől viszolyogni a nő. Ellenben egy véres cafatos, agyvelős darabka a hajára kerül, mikor direkt kapja fel a fejét a kérdésemre, s nem átallom erre fel is hívni a figyelmét, miután befejezte a blablázást, amivel el akarta kerülni, hogy hallja a rideg, de annál szaftosabb valóságot. Pedig visszafogtam magam, tényleg nem mentem bele részletekbe, hogy pontosan miket is lát és melyiknek milyen az állaga, miben különbözik a másiktól. Pillantása sok minden korábbiért kárpótol, én az az ember vagyok, aki élvezi, ha mások gyilkos tekintetében fürdőzhet. Kárörvendő mosollyal várom ki, hogy mi leszek, s röviden felnevetek a végén, hogy ez egyszer tart a büntetéstől Moor.
- Ugyan! Gonosz akkor lennék, ha elmondanám újra, hogy a vér jelenléte teljesen természetes, amikor szilánkosra zúznak egy koponyát, ahogy a szétfröccsent egyéb emberi szövetek is, melyeket ott a műszerfalon is megtekinthet a keze mellett közvetlenül... - Ha korábban hiányolta is volna a sátáni mosolyt, hát most pótolom, mert elkezdem megismételni mindazt, amiről lemaradt kántálása közben. Csak mert gonosz vagyok, ahogy mondta, ezt egyedül szóban cáfoltam, egyébként egyetértek. Ezután hagyom egy kicsit dolgozni is, mert különben hajnalig itt fogunk lenni megviselt járművünkben, másrészt nem lesz mit mesélnem Andrej-nek. A lámpa fényét hát a hajáról oda irányítom, ahol dolgozik, úgy tűnt, nem siet a darabkákat kiszedni a hajából, de azt is felmérte, hogy leveleket sem fogok neki gyűjteni, hogy azzal törölgessen bármit is itt. Jó eséllyel inkább csak szétmaszatolta volna, semmint letörölte volna. Pár perc után azért csak megszólalok, az implantátumos katonáját hozva szóba, és figyelem a reakcióit, figyelmen kívül hagyva szavaimba való közbekotyogásait, mert azok nem tartalmaztak lényeges információt, így a megfelelő helyre iktatom őket emlékezetemben.
- Attól tartok, nem látja reálisan a világunkat, se a társadalmat, amibe visszahelyezné a katonáját. - A téma nincs lezárva, részemről legalábbis nincs, amíg Moor meg nem érti, hogy hiába való küzdelembe kezdett.
- Tegyük fel, hogy valami csodával határos módon elkerüli a hamar bekövetkező, de cseppet sem kíméletes halált, amivel a Kancellária megpróbálna kiszedni belőle minden értékelhető tudást az Ellenállásról... - Hangsúlyomból is érezhető, hogy mennyi reális esélyt látok erre. A nullához konvergál, pedig olyan eshetőségeket is számításba vettem, amit Saskia állapota ihletett: eljátszhatná a katona, hogy amnéziás. De sajnos ez is kideríthető, hogy valóban az-e. Hogy mennyire ízekre szedhető valaki, arról vélhetően Denisov már mesélt a nőnek, és az én módszereim viszonylag humánusak is még.
- A társadalomba visszakerül, de folyamatosan a háta mögé nézhetne és még így is, hetek, legfeljebb hónapok lehetnek neki hátra, míg nem történik vele egy szerencsétlen "baleset", amihez a Kancelláriának nem lesz semmi köze. A nép két táborra osztható, és az egyik intézné el: vagy a kicsit kisebb csoport azért, mert ellenálló volt a katona, vagy a másik, valamivel népesebb oldal azért, mert úgy hiszik, elárulta az Ellenállást és ezért térhetett vissza retorzió nélkül. Ugyanígy a család is veszélybe kerülhet. A helyében kivárnám, hátha nyer egyszer Carter. - Teszem hozzá a végén, s bár gúnyos mosoly ül a szám sarkában, a hangomban ez nem érhető tetten, minden gúny nélkül komolyan gondolom, hogy nincs más esélye ennek a titokzatos katonának. Várjon... és békéljen meg a sorsával. Életben van, ezt sokan nem mondhatják el magukról.
A planetológus persze próbálja a témát terelni, amit részben nem értek, mert érdemi információt nem mondott el eddig, és számára fontos és sürgős a katona ügye, de hagyom, hogy másról kérdezzen. A szenzorokról is tud. Talán a JL elcsípett valami jelentést, mely a lényeget nem tartalmazta, hiszen ha a küldő fél esetleg nem is tudta, mire jók a szenzorok, a fogadó félnek biztos nem kellett elmagyarázni. Se nekem.
- A válaszom ugyanaz: természetesen tudom. De miért emelte ki, hogy egyetlen ember végezte el? Terson kancellár csak kisebb-nagyobb páncélos hadtesteket mozdíthat meg? - Ha ő terel, hát én is...

- Ó, hogy az az alkalom! Hmmm, na az több is volt a felsoroltakból. - Könnyed, csibészes mosolyt engedek meg magamnak, úgy válaszolva Moor-nak, hogy igazából most sem került közelebb a megoldáshoz. Legfeljebb a mappáiba túrást nem cáfoltam meg, de hát úgy is tudtuk mindketten egymásról, hogy némi felderítést végeztünk. Nem is egyszer, és szerintem én többet tudtam meg, mint ő. Az arány kedvemre van, próbálom is fenntartani, így figyelem, hogy mit csinál. Szerencsére férfi létem ellenére ennyi felé még tudok figyelni.
- A méregkeverés, ahogy Ön mondta, csak hobbi, várható járulékos érdeklődés volt. - Halovány derű jelenik meg szemeimben, de nem a Halálcsók miatt, hanem egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Moor is nagyjából velem egyidősként az akadémiára jár. Biztosan el lettünk volna tiltva egymástól, mert annyi önismeretem van, hogy tudjam, a planetológus erősen megtámogatta volna csibészségre való hajlamomat. De hát köztünk sok év van, mindkettőnk jelleme másként fejlődött és másként gyakorlunk hatást egymásra most, s egy pillanatra tényleg öregnek érzem magam, lélekben ha nem is annyinak, mint amit ő mond, de többnek, mint amit a tükör mutat reggelente. Moor meg mintha csak gondolatokban olvasna, kiválóan ráérezve tesz rá egy lapáttal.
- Ha annyi éve nem is volt, remélem, egyszer igaza lesz vele szó szerint és a fejemre olvashatja. Az egyik titkát a perdaiak genetikai térképének megfejthettük abban az esetben. - Kicsi az esély rá. Nem a genetikai térkép megfejtésére, és nem is az embereken való alkalmazására, idő kérdése és meglesz, hanem hogy én azt megéljem. Főleg, ha tartom a Perdán való közlekedési "sikerszériámat". Vagy ha sokáig bosszantom Moor-t, mert egyszer lehet tényleg megfojt. Talán azzal a halálnemmel nem lenne baja, mert nem véres egy dolog, emberi cafatkákkal sem jár, meglehetősen elegánsan tudna továbbtipegni lehetetlenül magas sarkú cipőiben. De azt hiszem, szeretek veszélyesen élni, hiányozhat ez az adrenalin a mindennapjaimból, mert szándékosan ismétlem meg kissé kidíszítve részletekkel a korábbi szavaimat. A hatás nem marad el, ugyan fojtogatás áldozata nem leszek, de sikerült őt felbosszantanom, ami egyébként nem olyan egyszerű. Látványosan tud színleg felháborodni, szemet forgatni, de úgy figyeltem meg, mikor káromkodik, olyankor őszintébb. Kicsit felvonom a szemöldökeimet, de nem is a szitokszóra, hanem arra, hogy haza akarok-e jutni? Hogy jön ez ide? Egyébként is haza fogok jutni, az akarat kérdése itt irreleváns. Nem hiszi ő sem, hogy örökre itt ragadtunk. Legrosszabb esetben reggel felmegyünk a kijárt ösvényhez vissza és elindulva azon vagy balra vagy jobbra, de elérjük vagy a Várost vagy Elorakot. Ugyanakkor megint figyelmeztetnem kell őt, ám ezúttal szemléletesebben fenyegetem meg, hátha ez már használni fog, rideg szenvtelenséggel idézve fel nem is olyan régi esetet csak hogy érezhesse, nem tréfálok.
- És Ön szeretné megtudni, milyen volt Hartley zászlósnak? Kevesebbért törettem el három ujját, úgy kellett programoznia, így válogassa meg a szavait, különben lesznek nyílt töréses felnőttkori élményei is, amiket később elmesélhet. - A terveimhez életben kell maradnia, ujjai és lábujjai állapota nem lényegesek ebben. A hidegben való összeölelkezést meg inkább válaszra se méltatom. Öltözzön fel jobban máskor, ne akarja mindig az én felöltőm melegét!
- Egyébként a gyerekkori élmények kedvesen hangzanak, nyugodtan mesélje csak, míg értünk jönnek. Készen van már? - Mosolyodom el újra, gonoszan, noha valahol igazat adok neki. Moor-nak megvan az a tulajdonsága, hogy egy képes lenne egy filozófust is megőrjíteni. Éles nyelvénél csak az esze élesebb, tartom ezt még akkor is, mikor felhívom a figyelmét rá, hogy nem lát mindent reálisan. Menteni akarja azt a katonát, vissza akarja hozni, holott mindenki más irigyelné az illetőt, hogy kikerült a kancellárok uralma alól. Fontos lehet a planetológusnak, de ki lehet az? Talán valami plátói szerelemféle alakulna köztük? Egyébként valahol bájos, hogy a nő mindenkit megmentene, de ami sikerült a barátnőjénél - úgy-ahogy -, az nem biztos, hogy menne a katonánál is, kancellári hatalmammal sem. Engem is mélységesen elszomorít, de meglehetősen sok korlátja van a hatalmamnak, és ebben csak az boldogít, hogy az olyanok is van, mint McGrover. Az is boldogít kicsit, hogy hallom az ex-tizedesen, hogy tudja, hogy igazam van, nincs igazán remény a katonájának Carter győzelmén kívül.
- Attól tartok, hogy hat kancellár kivégzése után Carter olyan lendületben lenne, hogy nem állna meg az utolsónál. A helyében én sem tenném. - Taktikai hiba volna, ráadásul a nép jó eséllyel szívesen követeli is majd a vérem kiontását a Halálcsók miatt. Ami most véd, amiért most félnek tőlem, úgy az okozhatja a vesztemet is.
- Kérdeznék én is: mindig mással szereti elvégeztetni a piszkos munkát, ahogy Ön kifejezte. Gondolja, hogy ettől jobb? Hogy nem tapadna az Ön kezéhez is a vér? Hogy tudna aludni? - Nem szükséges a fényt az arcára mozdítanom, marad a panelnél, ahol épp matat, s csak a válasza idejéig fordítom el a tekintetemet a ténykedéséről az arcára, épp elég fény szűrődik oda, hogy láthassam. Mikor viszont kancellártársam kerül szóba, akkor felém is fordul, így még könnyebben fürkészen a vonásait, míg ő az enyémeket nehezebben, rám a lefele és pont felé irányított fénysugárnak hála kevesebb fény jut. Ha nem is látja a mosolyomat, azt a szokásos gúnyosat, a hangomból biztosan kiérezheti. A tűzszerész említése viszont érdekes. Vagy nagyon jó fülest kapott - a hadnagy hűségében nem kételkedem, különben a részleteket már tudná Moor, nem kérdezne -, vagy a jelentést csípte el... Vajon mennyi levelezésbe lát bele? Azokba is, amiket én küldtem mondjuk Greymare hadnagynak? Vagy Morison zászlósnak? És ha belelát, hogy tudnám ezt a javamra felhasználni? Ha macskaszemei is vannak a nőnek, akkor láthatja a ravasz, számító fényt is megcsillanni a tekintetemben, de a válasszal azért nem váratom meg őt.
- Egyrészt, ha csak a munkáját fogja végezni és csak is azt, aligha kap fogdát. Javaslom, ne rosszalkodjon, mert aki a sivatagba van kiküldve a hadseregtől, nem idegméreggel van felszerelkezve, az ott élő vadállatok tudtommal komolyabb fegyverzetet igényelnek... és ennek Ön is kárát láthatja. Másrészt, ahogy mondta, Terson kancellár nem játszik feleslegesen emberek életével, kiváltképp a katonáiéval. Minek kockáztassa egy tized vagy egy osztag életét, ha a feladatot egy ember is el tudja végezni? Ha egy tűzszerész hadnagyot küldött ki, akkor vagy alá is aknáztatta a sivatagot, vagy a tűzszerésznek volt olyan tudása még, ami kellett a feladathoz, de nem feltétlenül van rajta az adatlapján, esetleg önként jelentkezett a feladatra vagy a hadnagy pótolhatónak tűnt, aki ha odavész munka közben, nos, járulékos veszteségnek tekinthető. - Egy kis szünetet tartok, ahogy elnézem magabiztos mosolyát, s lehet blöff is ugyan, de sajnos nála nem vethetem el annak a lehetőségét, hogy komolyan oda akar menni. Fel nem fogom, hogy miért! Én ide az erdőbe sem akarok-akartam, nem hogy a sivatagba!
- Nem értem, miért aggódik. Ha ott fog méréseket végezni, ahhoz úgy is Fuller kancellárhoz ad be kérvényt és katonai kíséretet kap. Bizonyára a kísérője tesz róla, hogy ne kerülhessen ott semmiféle bajba, vagy a hivatalos kíséret az Ön terveit keresztezné? Nos? - Dobom vissza a labdát neki, mert nem hiszem, hogy azért akar a sivatagba menni, hogy a közelgő telet melegebb helyen húzza ki. Sokkal inkább a szenzorokhoz lesz köze... és talán a műholdfelvételekhez és titokzatos jelölésekhez, amiket a mappájában láttam. Talán van összefüggés...

Csak elmosolyodom azon, hogy nem hisz nekem. Nem az egész orvosi pályára utaltam, csak a "méregkeverésre", hiszen az nem kapcsolódik különösebben se a hibernációhoz, se a genetikához. Ez utóbbi kettő valóban elvárás egy Jenkins-sarjtól, ha már a mi felmenőinknek köszönhető javarészt a hibernációs eljárás kidolgozása, nem különben az ébresztés része, mert az is kell a sikerhez. Sosem ágáltam ez ellen, hiszen érdekelt, kicsi gyerek korom óta bekönyörögtem magam vagy ha ez nem használt, besurrantam apám vagy anyám nyomában a laborokba, hiába voltam mindenhez túl kicsi. Más a gyerekét nem hozhatta volna be, nekem szerencsém volt, hogy a tudásvágyamhoz kancellár-szülők jártak. A genetika éppúgy lenyűgözött, mint a hibernáció, naná, hogy érdekelnek a perdaiak. Az emberi genomot elég jól ismerjük, még ha nem is tudunk mindent tökéletesen gyógyítani. De a perdai... mintha egy gyerek kapna egy vadiúj játszóteret a meglévő kedvence mellé.
- Igyekszem megfejteni. És gondolja, hogy nem győznénk le a perdaiakat? A technológiai előny nálunk van, ám a képességeik miatt a víz alatti légzést is beleszámolva a perdaiak biológiailag fejlettebbek nálunk, hiába nem szeretjük ezt hangoztatni. A képességeik meghökkentő módon hatásosak egy idegen technológiával szemben is. Ha birtokolnánk ezeket a képességeket is, számbeli fölényük ellenére is elmosnánk őket. - Ez persze egy hosszú út, igencsak esélyes, hogy a technológia előbb ugorja át a problémát és ugyan lehet nagyobb veszteségeink lesznek úgy, de a perdaiakra ugyanúgy komoly veszély fenyeget. A magam részéről rideg tárgyilagossággal mondtam el a véleményemet. A perdaiak léte vagy nem léte nem különösebben izgat. Sajnálnám, hiszen mégiscsak az új játékomat vennék el, na meg célszerű lenne legalább a gyógyítóikat meghagyni, de nincs bennem gyűlölet irántuk, sem pedig megvetés vagy vágy, hogy elsöpörjük őket mindörökre. Moor ellen sincsenek ilyen érzelmeim annak ellenére, hogy a stílusa miatt sokadjára kell figyelmeztetnem, ezúttal némi fenyegetést is kilátásba helyezek, de ahogy sejtettem, sok haszna ennek sem lesz. Néhány ponton kicsit meg is emelem a szemöldökeimet, a liftleállás és a mostani kommunikációs bütykölése miatt felébred újra a régi gyanú, hogy az az összezárt eset nem volt teljesen véletlen, főleg, hogy a felvétel előtte készült.
- Világuralmi, nem világmegváltó, hiszen látta a mappát. Másrészről nem fog csinálni semmit? Kérem, ne tegye még vonzóbbá ujjai elroppantását! Nem a végtagokat törném rögtön, a kéz- és lábfejeiben bőven van sok és ideiglenesen nélkülözhető csont. Nekem az a legjobb, ha él és nem csinál semmit. Ami pedig a betanítását illeti... Jutalomfalatokat vár? És mire is tanítom be? - Arról nem is beszélve, hogy semmit sem kellene elölről kezdenem, mert a káromkodások velem szembeni alkalmazásának elhagyására sem tudtam kellően kondicionálni őt. Azt hiszem, a régi jó ismerős idegméreggel kell felszerelkeznem, ha tudom, hogy találkozni fogunk. Szava sem lehet, humánusabb és gyorsabban regenerálódó dolog, mint a törés! Betanítás... furcsa szóválasztás, de magamban megállapítom, hogy nem ezt használnám, ha le akarnám írni a kettőnk viszonyát.
- A szervizfolyosókat én is szerettem... - Jegyzem meg tűnődve, nosztalgikus kis mosollyal, női ügyeire nem reagálva, meg az nem is érdekes. Csínytevéseim egy része nekem is a szervizfolyosókhoz kötődik, bár én nem hackeltem meg semmit, mint ahogy ezek szerint a planetológus már kiskorában is értett hozzá. Na ezért is reagáltam erre a részre, ez az, ami érdekes... Egyébként kedves emlékek, melyeket valahol akkor is irigylek kicsit, ha csak a negyedük igaz. Persze ezt sosem mutatnám ki senki felé, főleg nem Moor irányába. Mint általában a kancellár-gyerekeknek nekem sem jutott vidám gyerekkor. Ritka az olyan, s mint Saskia esete is mutatja, ha meghagyják a szép gyerekkort és egy álomvilágban nevelik, az ébredés belőle keserű lesz. Megéri vajon, mint mindvégig tisztában lenni vele, hogy milyen is a világunk és nem lesz jobb? Ahogy Moor katonájának, úgy nekem sem jobbak a kilátásaim, ha hajlandóak vagyunk racionálisan nézni a dolgokat.
- Nekem elég, ha Saskiát megkíméli... és megvédi. - Jegyzem meg egy árnyalattal csendesebben, talán nem is észrevehető a különbség. Biztos vagyok benne, hogy Carter nem kímélné meg az én életemet. Ha mégis ilyen taktikai hibát követne el szívjóságból vagy csak hogy megmutassa, hogy különb nálunk-nálam, akkor más helyette szívesen tesz róla, hogy az a tópart legyen az utolsó, amit lássak. Moor-t kissé naivnak látom emiatt, nagyon furcsa elegy ez benne, hiszen máshoz meg nagyon is éles a szeme. Abban is megmutatkozik ez a különös elegy, hogy elítél minden vérontást, a tekintetében látom a visszakérdezéskor, hogy nem is érti, nekem hogy van ehhez gyomrom és utána nyugodt álmom, ugyanakkor mégis látszólag szívesen van a társaságomban. A kérdése viszont nem zökkent ki, el sem kell gondolkodnom a válaszon.
- Könnyen. Csak azokat kell megölni, akiknél biztosak vagyunk benne, hogy utólag nem bánjuk meg. Ha hezitál, akkor nem szabad megtennie. És Ön hezitálós típusnak tűnik. - A saját kezűleg megöltekhez elegendő egy kezem is, hogy számon tartsam - és egyet sem bántam meg -, de közvetve, már csak a Halálcsók miatt is, ez a szám nyilván sokkal jelentősebb. Jó pár név és arc nélküli ember, egy-egy szám egy statisztikai kimutatásban, semmi több. Meglepően könnyű fölöttük átlépni. Moor meg inkább a téma fölött léphet tovább, hagyom, hogy az én eredeti kérdésemet ne válaszolja meg, inkább felelgetek a kérdéseire, amely a sivatagi előkészületeket célozza, de nem árulok el vele semmi konkrétumot és emiatt nagyon úgy néz ki, hogy az ex-tizedes azt hiszi, nem tudok mindent. Bizonyosan vannak homályos részletek. Számomra teljesen érdektelen volt, hogy a szenzorokat melyik kis katonájával helyeztette ki Terson. Majd ránézek erre a Wayland hadnagyra, hogy kegyvesztett lett-e időközben valamiért vagy csak azért nyerte meg a feladatot, mert megbízható személy? De csak mert a személye eddig ismeretlen volt számomra, nem jelenti azt, hogy másról ne tudnék. Néhány Alvó is csak a megfelelő időre vár, hogy az ütemterv oda jusson, hogy felébreszthessük őket. A nő egyetlen szaván elmosolyodom.
- Ha odamegy és nem fog találni semmit, ami miatt elmarasztalhatná a Kancelláriát, azt is leközli majd a Justice League? Vagy mércéjük kettős és az igazság csak azon részeit mut... - Egy pillanatra megakadok. Talán Moor nem is hallotta odabent a kocsiromban, de én mintha valami neszezést hallottam volna, egy pillanatra az erdő felé kaptam a fejem, amerről a kocsi is lebucskázott ide, de aztán semmi nem mozdult, jelenleg még a szél sem rezgeti meg a faleveleket.
- ... mutatják meg, amelyek a saját érdekeiknek megfelelnek? - Fejezem be a kérdést, amíg még nézem a környezetünket, de a végére visszafordulok a planetológushoz. Talán csak képzelődtem.

Már-már meglep, mennyire megbízik bennem Moor, legalábbis a felpillantásakor észlelt csalódottság feltételezi, hogy bízott bennem, mást várt tőlem, valami jobbat gondolt rólam, mint ami elhangzott. Árnyalni tudom, de nem a kedvéért vagy bizalmáért, nem is azért, mert így magamat is megnyugtathatom kicsit, hogy nem vagyok annyira szörnyeteg, hanem a teljesség kedvéért. Hogy értse, ha bekövetkezik egy ilyen esemény, akkor miért történik.
- Nem akarom mindenáron eltörölni őket és valóban jobb lenne, amit mond. Ugyanakkor ha választani kell, hogy az emberek vagy a perdaiak maradjanak életben és nincs elfogadható köztes út, akkor a sajátjainkat menteném, kancellárként erre esküdtem fel. Amiatt meg ne aggódjon, hogy el akarnánk pusztítani a holdat. Minden kancellár tudja, hogy volt már egy profit-vezérelt bolygónk és láttuk, hogy a rendszer nem képes kordában tartani a hatásait. - Magam is bízom benne, hogy az út nem a perdaikon át vezet, de ha nem hagynak más választást, akkor az emberiség érdekeit kell szem előtt tartani. Ehhez, ha szükséges össze kell vérezni a kezünket, s nem úgy, ahogy a nő teszi odabent a kocsi romjaiban gubbasztva az egykori sofőr maradványai között óvatosan tapogatva.
- Kissé feketén-fehéren látja a dolgokat. Mindkettő rombol és javít is, ráadásul ugyanabban a sorrendben. - Jegyzem meg a világuralom-világmegváltás szavakra, majd folytatom is, amiért bezsebelhetek egy lesújtó pillantást, még így a sötétben, a lámpa kevés fénysugarában is jól kivehető, kiváltképp, ha korábban már látta az ember a planetológus szemeiben ezt. Hogy emiatt vagy amúgy is eszébe jutott volna, hogy jutalmat érdemel, azt nem tudom, de szép körítéssel adja elő. Mikor az éttermet említi, valóban az első gondolatom, hogy újabb közös vacsorát szeretne, és feltételezném, hogy azért a nyilvános helyszín, mert Saskia már ébren van. Mondjuk úgy sejtem, szívesen elbeszélgetne vele is, amit egyelőre nem hagynék. Saskia emlékei még nem tértek vissza. Ugyan Moor-t nem ismerte régen, de a planetológus van olyan ravasz, hogy gyanakodni kezdjen és ki tudja, miként használná fel az információt. Ezen viszont nem kell most aggódnom, mert a következő mondattal már meg is ígéri, hogy nem rám tart igényt. Szerencse, hogy ez nem esett rosszul, csak kíváncsi lettem, hogy kivel akkor? Victort vagy Rafaelt akarja ott elkapni? Utóbbira kicsi az esélye, ritkán mozdul ki Rafael. Vagy valamelyik másik kancellárt?
- Csak a hozzá való ruhát az én számlámra, nem igaz? - Vonom fel kicsit a szemöldökeim, mert eddig sosem tettem ezt a húzását szóvá. De nem is tervezem behajtani a kölcsönt. Kicsinyes dolog lenne, maradjon csak ajándék.
- Miért van olyan érzésem, hogy nem a férjével ülne be házassági évfordulót ünnepelni? És mint mondta, kevés sikerrel halad a... betanítása. Nem jár a jutalom! - Az utolsó mondatban benne a jellegzetes gúny, mint aki őszintén sajnálkozik, közben nagyon is élvezi a helyzetet. Pont így érzek én is, szám sarkában lévő mosoly is ehhez illő, pedig értékelem valahol a fejlődőképességét, hogy tud már szépen is kérni, ha nagyon kell neki valami. Márpedig ez a Panoráma-éttermes látogatás valamiért igen fontos lehet. Kíváncsi vagyok, mennyire tart ki a téma mellett, a magam részéről nyugodtan evezek át a gyermekkori élményeihez, melyhez csak egy kicsit tudok hozzátenni a sajátjaimból, és ezzel úgy látszik, megleptem őt. Nem hibáztatom, nehéz a kancellárok bármelyikét elképzelni, hogy voltak egyszer aranyos kisfiúk is. Nekem is nehéz néha, pedig a javát láttam velem együtt felnőni, néhol nem is olyan nagy a korkülönbség. De azért sem hibáztatom, mert például McGrovert is hajlamos vagyok a mostani lelkével elképzelni egy gyermek bőrébe bújva, gonosznak látni és nem egy csínytevő rosszcsontot képzelve el.
- Rövidebb útvonal volt néha, leginkább azért, mert ha kerestek, először nem azokat a kameraképeket vették elő, hanem a folyosókon levőket. Isaac Jenkins testőrei valószínűleg nem értettek egyet, hogy milyen jó hely a szervizfolyosó. - Pedig ott aránylag jól lehet mozogni, főleg egy olyan kütyüvel, mint ami nekem is van a kameraképek zavarására. Saskiát is e folyosókon át csempésztem le a legalsó gyűrűszintekre, a kamerák nem láttak, éjjel meg a szervizfolyosón annyian se járnak, mint nappal, így senki sem látott meg.
- És Ön mit csinált ott? - Dobom vissza a labdát, hátha közlékeny pillanatában lesz. Gondolhatnám, hogy édesapjának segített, habár akkor még katona volt a férfi, de akkor a szülők nem keresik egy egész napig. Egy óráig sem. Ha az apja mellett szedte magára mindazt a tudást, amit most is használ a segélyhívás elküldésére, akkor mit alkothatott azokon a folyosókon? Már akkor külön utakon járt, forgatta az eszét lázadó gondolatain, melyek közül nem egyet megosztott már velem merészen kockáztatva? Kritikus énjét most sem hagyja el, és az, hogy mit szeretne ő, szintén eléggé kifejező a sóhaj nélkül is. Nem reagálok, legalábbis most nem. Olyan téma ez, mely jó eséllyel kitöltené az éjszakánkat, így mielőtt belemennénk, megvárom, hogy várható-e mentőcsapat hajnal előtt vagy sem? Mindenesetre én nem véletlen említettem meg Saskiát. Moor-nak nagyon jó az emlékezete, így ez afféle biztosíték számítóan a jó szívére alapozva. Van valamilyen kapcsolata a JL-lel vagy egyenesen a tagja, a JL meg kapcsolatban áll Carter-rel, így ha nekem nem lesz módom a feleségemnek kegyelmet kérni, ha a Kancellária elbukna, akkor talán a planetológus tud segíteni.
A beálló kis csendet Moor gyorsan felhasználja, és gyanakszom, mert ugyan a gyilkolásról volt szó, de lehet nem véletlenül terelte erre a beszélgetés fonalát. Semmibe sem telne felvételt készítenie most, kiváltképp, hogy az ő pda-ja működik, meg a kommunikációs rendszerrel is bütykörészik valamit.
- Számítana? Szófogadóbb lenne és kevesebbet szólna hozzám káromkodva, ha igennel felelek, mert ez esetben vagy tíz esetet is bevallok. Annyi elég? - Mosolyodom el, de nem segítettem ezzel az igazság kiderítésében. Tíz alkalom nem volt. Egy kezem elég, hogy megszámoljam, és igaz, amit korábban mondtam: soha egy pillanatra sem bántam meg, legfeljebb azt, hogy nem tettem korábban.
Moor vagy napolja ezt vagy érdekesebbnek találja a sivatagban folyó előkészületi munkálatokat, mert inkább azokról kérdez, én meg felelek mindenre. Szava sem lehet. Nem kérdezte, hogy pontosan mit csinálunk ott, csak hogy tudom-e, mi folyik ott? Tudom. És nagyon úgy fest, hogy többet nem is tud meg, nem tud precízebb kérdést feltenni, mert feleletem és kérdésem közben megakadok egy ponton, és ez felkelti a nő figyelmét is. Nekem pech, a válaszadás felett is el fog siklani, kérdezhetem majd meg újra, de aggódó, elkerekedett szemeit látva a hang vélt forrása felé fordítom a fényt, de bokrokon, aljnövényzeten, fatörzseken kívül semmit nem látni vagy hallani.
- Akár. - Nem szándékosan használom ugyanazt a szót, amit ő is nemrégiben.
- Vagy annak a párának az anyja. Ott bent szeretne maradni? Ha engem elkap egy ragadozó, otthonosan véres cafatos lesz idekint is minden, de legalább el tudna futni. - Legalábbis szerintem ebből a roncsból hamar kikapná bármilyen ragadozó, ami emberre veszélyes, vagy bemászik érte.
- De lehet a korábbi jelzőfényt látták meg. - Visszafordítom a fényt Moor felé, de a mozdulat megakad és félúton visszafordul hirtelen irányváltással, keresgélőn. Ismét a neszezés. Távoli, de némileg közelebbről hallatszódik. Mintha. Ez az a pont, ahol inkább kikapcsolom a lámpa fényét - mégse világítsam meg egy ragadozónak, hol terítették meg az asztalt, a segítségünkre érkezők meg bizonyára megfelelően felszereltek éjjel-látókkal, hőkamerákkal -, de készenlétben tartom a pisztollyal együtt. Hátha jól jön még Moor-féle szemkivilágítós taktikához.

Biztosra vettem két dolgot, ebből az egyik jött be. Eddigi beszélgetéseink alapján gondoltam, hogy Moor a köztes utat szorgalmazza majd, de arra is számítottam, hogy ki akar majd oktatni a kancellári esküm kapcsán - nem mellesleg az orvosit is elővéve -, ám ez utóbbit valamiért elhagyta. Mondjuk lehet azért tartogatja későbbre, hogy kivételesen ne tűzdelje tele káromkodással, míg elmondja nekem a véleményét. A köztes út kapcsán könnyebb dolga van e téren is, de nem hagyom válasz nélkül.
- Nos, ha már enyém a világuralom, Öné lehet a világmegváltó tervek kiötlése. Érdeklődve figyelek! Esetleg megjelentethetné a JL-en keresztül is, mert mindig csak követelést és panaszkodást hallani tőlük, de megoldási javaslatot, nos, nem tudok felidézni. - Kihívás? Tekintse csak annak. De ne csak a Kancelláriát érje a kritika mindig, a JL is éppúgy rászolgál. Könnyű mondani, hogy változtatás kell. Hogyne, persze. A célt sem olyan nehéz meghatározni. Na de az oda vezető út az igazán nehéz kérdés.
- Még a nyolcadikon is vannak, akik feketén-fehéren gondolkoznak. - Nem akartam vele vitatkozni, hogy nem a harmadikon él. Pontosan ismerem a származását, de jelen kérdésben mindegy. Minden gyűrűszinten, lent a Városban, az Imperiumon, de még a Rebelliumban is rengetegen vannak, akik csak végletekben gondolkodnak.
És ha már végletek: csak Moor tud az lenni, aki tíz percre rá, hogy egy nekem címzett "csessze meg" véleményt követően benyújtja igényét a jutalomra, nem is akármilyen engedélyre. Szinte üdítő kivétel, hogy a ruhára tett megjegyzésemre adott válaszába nem tette bele a még szócskát. A köszönetet látom a mosolyában, de nem emiatt hoztam szóba a ruha ügyét, hanem csak üzenni akartam, hogy észrevettem, miket csinál. Ha esetleg ezt is akarta vásárolgatásával tesztelni. Akkor még könnyebb dolgom is volt erre, hiszen egy női ruha tétel meglepőnek számított, mert Saskia még Alvó volt.
- Kezdetnek elmondhatná, hogy kivel akar ott találkozni? - Vonom fel kicsit a szemöldökeimet. Meg se próbálja nekem bemagyarázni, hogy egyedül akar egy jó kávét meginni, mert nem fogom elhinni. A kávé részét igen, de az egyedült nem, mert Raven Moor az a fajta ember, aki szeret mások társaságában lenni, még akkor is, ha az érzés nem kölcsönös. Sőt, meggyőződésem, hogy igazán azokat a helyzeteket élvezi. Valamit akar ott, kérdés, hogy mit? Megfigyelésre nem a legjobb hely, kilátni az űrbe, rálátni a Perdára, a Caligo roppant liláskék gázgömbjére, de a kancellári szint folyosóira nem. Ha már tudom, hogy kivel akar ott találkozni, akkor esetleg meggondolom azt az engedélyt. Na meg a feltételeit, mert ne higgye, hogy korlátlan lenne bármilyen vonatkozásban. Bizonyos korlátok szükségesek, gyerekként nem is keveset kaptam, gyanítom, hogy Moor is, csak ő szabadabban engedhetett annak a régi "törvénynek", hogy a szabályok arra valók, hogy megszegjék őket. Vannak dolgok, amikben szerencsések, akik a harmadik szintre születtek.
- Mint minden gyerek, amíg hagyják. - Halovány mosoly jelenik meg az arcomon a dicséretnek is beillő kuncogós megjegyzésére, és ha nemrégiben öregnek éreztem magam, most egy tünékeny pillanatig fiatalnak, de visszatérek aztán saját magam korához. Nem szeretek visszatekinteni, inkább előre nézek, s ehhez hozzá tartozik az is, hogy mások múltjával foglalkozom, hogy jobban megismerjem őket. Olykor csak jelentéktelenségek derülnek ki, vagy csak mélyebbre kell ásni.
- Tehát ez a szenvedélye régről gyökerezik. - Most én vagyok az, aki derűsen szólal meg utalva a tiltott helyek iránti vonzalmára.
- És voltak kedvenc helyei is odabent? Hogy jutott be? - Kérdezek rá erre, mert a szervizfolyosók ajtajai érthetően el vannak zárva azok elől, akiknek a munkája nem kötődik oda. Kancellári kóddal minden ajtó nyílik, de vajon Moor gyerekként miként oldotta ezt meg? Abban viszont biztos vagyok, hogy nem csak régen használhatta ezeket a folyosókat, vélhetően most is megteszi. Talán a JL-t ilyen folyosókon, nagyobb szervizpanelek mögött kellene keresni?
Ahhoz képest, hogy sok időt töltött szervizfolyosókon és apja mellett csiszolta a tudását sejtésem szerint, meglehetősen sokáig elbabrál Moor az üzenetküldéssel. Persze nem tudom reálisan felmérni, mennyire bonyolult a folyamat, de mintha a planetológus húzná az időt, csak hogy olyan témákat is felhozhasson, mint a gyilkosság, kiváltképp, hogy én mennyire vagyok ebben jártas, személyesen.
- Tíznél is többet öljek meg, hogy Önnek elég legyen? Milyen kegyetlen szíve van! - Gúnyolódom vele egy kicsit, könnyedén megtalálva a fogást a szavain, miként csavarjak rajtuk egyet.
- Elmentem ebédelni. - Nem most indulok, hanem ennyit elárulok Moor-nak, hogy ilyen érzés volt bármelyik gyilkosság, persze hideg és gúnyos mosolyom alapján nem tudhatja biztosra, hogy komolyan mondtam vagy megpróbálom vele elhitetni, hogy vele ellentétben nekem ennyire van gyomrom hozzá. A kijelentés persze csak az egyik esetre állja meg a helyét, elnézést kértem Saskiától, hogy megvárattam és elmentünk ebédelni, addig a méregnek volt ideje felszívódni, hogy a boncoláskor már ne derülhessen ki. Nem esett másként az étel, mint máskor, őszintén szólva meg is tudtam feledkezni a történtekről, míg beszélgettünk a feleségemmel. Most viszont a sivatagi témáról feledkezünk meg, ahogy neszezést hallok és ez azonnal beindítja a planetológusban a pánikot. Körültekintőbbnek kellett volna lennem, mert megint elkezd sokat beszélni, de legalább nem akar meglepetésből ijesztgetni.
- De hangosabb biztosan... - Jegyzem meg suttogva, miközben kikapcsolom a lámpát, hátha így érdeklődését veszítjük a ragadozónak, aki itt jár. Ha meg nem ragadozó, gondolom, van éjjellátója. A neszezés viszont nem hal el, ráadásul mintha közeledne is szép lassan, meg-megállva, bár nincs könnyű dolgom erre figyelni, mert Moor végül úgy dönt, mégiscsak kimászik a kocsiból és ez szintén jár némi zajjal, még ha egy sárkánymacska puha lépteivel is próbálkozik. Az biztos, hogy akármi is van a bokrok mögött, közeledik, és elég jól be lehet határolni az irányát is, így a planetológust igyekszem magam mögé terelni, ott csimpaszkodva kevésbé hátráltatna és gond esetén talán lesz annyi lélekjelenléte, hogy idejében elengedjen, így csak én lennék célpont.
- Mióta az ember lejött a fáról, nem kapaszkodásra használja a lábait, úgyhogy lesz szíves... - Suttogom neki sürgetőleg próbálván elhúzni a lábamat, amit az egyik sajátjával átkarolni igyekezett. Halk szavaim feleslegesek abból a szempontból, hogy már úgy is lebuktunk, bármi jön, de remélem a nőt jobb belátásra tudom bírni, hogy csak a kezeivel öleljen át, ha már feltétlen szükségét érzi ennek. Hogy használja valamire a lábait, ami inkább rendeltetésszerű, elkezdek lassan hátrálni, következésképpen neki is kell. Ez arra is jó, hogy a neszezés forrásától távolabb kerüljünk és próbálom úgy intézni, hogy a jármű is közénk kerüljön némi fedezéket nyújtva. De alig érjük el, a bokrok hirtelen rezzennek meg igen közel és bukkan ki az ágak közül a zajt keltő forrás. A lámpát bekapcsoltam, hátha elvakítom és a fegyvert is kibiztosítva rá fogtam - már egy ideje úgy is arrafelé tartom a pisztoly csövét -, de mindkettőt azonnal le is engedem, amint megpillantom az ismerős éjszín páncélt és a lila tincset, és már hallani is az ismerős hangot.
- Vigyázzanak! Nyakra támadok... - Pimasz mosolyba rándul Katja szája sarka rajtunk derülve - kétséget sem hagyva afelől, mennyire szép látványt nyújthattunk éppen -, de a mosolyában és hangjában is benne van a fáradtsága és fájdalma, ami érthető is. Arcán, szabad testfelületein számos karcolás, vérző kisebb, felületi sebek láthatóak, egyik kezében ott a fegyvere, de a másikat próbálja a testéhez szorítani és nem mozdítani: orvosnak sem kell lenni hozzá, hogy látszódjon mennyire nem jó szögben áll az alkarja.
- Jól vannak? - Ahogy elindul felénk, látni, hogy bicegve jár, legalább annyira, mint én.
- Semmi bajunk. Fogja a lámpát, Moor! - Nyomom vissza a planetológus kezébe a lámpát, s rakom el a fegyvert a másik kezemmel. Eddigre remélem, hogy a nő sem kapaszkodik már belém, tudok mozogni, Katja felé indulni.