- Ó, ez általános tévedés, hogy mindenkinek jót lehet tenni! - Mosolyodom el elnézően, mert ez igen gyakori gondolat azoktól, akik nincsenek a hatalom közelében, akiknek a döntései nem jelentenek érdemi változást. De talán Moor érti majd, hiszen egy családon belül is előfordulhat olyan helyzet, amiben nem értenek egyet a tagok és nem lehet olyan döntést hozni, amivel legalább az egyik tag ne húzná a száját. - Kizsákmányolni a földet? Nem hinném, hogy így tettünk volna. A perdaiak szemszögéből más, hiszen idegen nekik minden egyes épületünk formára is, anyagra is, csak a kivágott fákat látják, azt nem, hogy az elfoglalt területekre vigyázunk is, műveljük is, ültettünk fákat is máshova, ha a növényeket valami rovar vagy egyéb betegség támadta meg, akkor gyógyítottuk is őket, a technológiánk már olyan, hogy általában a lehető legminimálisabb szennyezést okozza. A perdaiak gondolkodása nem alkalmas egyelőre a változás befogadására. Ha valami nem olyan, mint amilyen tegnap volt, azt ellenséges tettnek veszik és eszerint lépnek fel. Ha támadnak, ha az embereket veszélyeztetik, akkor mi is keményen lépünk fel ellenük. De nem kell attól tartania szerintem, hogy a kihalás szélére sodorjuk a perdaiakat. - Ha bennünk nem látja a kompromisszumkészséget, akkor ugyanez igaz a perdaiakra is, akik eddig tárgyalni jöttek. De persze sokkal kényelmesebb a perdaiakat szegény áldozatnak tekinteni, holott a változtatások, amiket szükségesnek ítéltünk a megszerzett földdarabkán hozzájárulnak ahhoz, hogy azt a kényelmes és biztonságos életet éljük, amit egyébként Moor is szeret kiélvezni. Csak könnyű természetesnek venni ezt, a perdaiakat meg idealizálni. - Ha ezt kérdeznie kell, akkor sejtésem sincs, mi végre tölt ennyi időt a kancellárok közelében. - Valóban nem kap egyenes választ, de saját tippjei biztosan vannak, vagy ha nem, akkor ideje lesz ezt is figyelnie majd, ha a nyolcadikon jár legközelebb. Nem is tervezi túl sokára, mert hamar előrukkol azzal, hogy a Panorámaétterembe akar bejutni és persze megérdemelt jutalomként tünteti fel. Okkal menne oda, de kíváncsi vagyok, mi lehet az az ok és mennyit árul el belőle. Amit elmond, az kicsit megemeli a szemöldökeimet. A célszemély nem, esélyesnek tartottam. Hanem a jellemzés... - Megtörhető. - Ismétlem vissza ízlelgetve a szót és magam elé képzelem Victort, fiatalon, idősebben, mostani korában is. - Sosem jutott volna eszembe ezt a szót használni rá. - Ha ezt komolyan gondolja Moor, akkor még jó, hogy az egykori Terson kancellár nem tudott a nő létezéséről, mint felhasználható fegyverről. Elgondolkodtató, hogy ha ezt a benyomást keltette kancellártársam a planetológusban, vajon nem direkt vezeti őt félre? Régebb óta ismerem Victort az ex-tizedesnél, így csak az előbbi mondattal segítem, hogy legyen körültekintő, de innentől az ő dolga lesz, valóban tud-e törni Victoron vagy megüti a bokáját vele. A jutalom-kérelmére viszont egyelőre nem reagálok azon túl, amit korábban mondtam. Különös helyszínválasztás. Moor, aki a nem a nyolcadik szinthez tartozik, egyedül üldögél ott az étteremben, véletlenül pont akkor, mikor arrafelé sejtené kancellártársamat is. Ha erre nem szimatol csapdát Victor... Való igaz, hogy ott nagyobb eséllyel kapja el őt Moor, mint a lentebbi szintek bárjaiban, étkezdéiben, és nem hiszem, hogy Terson sűrűn használná a szervizfolyosókat. Egy pillanatig elgondolkodom Moor-t hallgatva, vajon régen se használta őket, túl hamar - Moor szavaival élve - kiirtották volna belőle a tilosban járásra való hajlamot? Raven Moor szülei láthatóan nem voltak e téren ilyen sikeresek, meglehet az igyekezet is hiányzott belőlük. - Önnek már csak emiatt is kellene egy gyermek, hogy visszakapjon minden csíntalanságot kamatostul. - Jegyzem meg derűsen, de egyébként nem azzal a tervvel, hogy nyüstöljem, amiért még nem tett eleget az egyik kancellári törvénynek, miszerint tegyen az emberiség fennmaradásáért. A véleményét ezzel kapcsolatban ismerem már és a planetológus közlékenységét ismerve hamar értesülnék róla, ha ebben a hozzáállásában változás következne be. - Mi érdekes volt abban a kis beugrásban? - Hatodik szint... Próbálom végiggondolni, hogy mi lehet ott, mármint a szervizfolyosókon, ami olyan különlegessé teszi, de nem emlékszem semmi rendkívülire. Igaz, én inkább alkalmi vendég voltam ott, nem olyan rendszeres látogató, mint a nő lehetett. - Többnyire igen, észszerű keretek között. Egy gyerek például nem való a katonai részlegekre, ahogy a laborokba és vizsgálókba sem, habár ez utóbbiak esetén szüleimnek gyakrabban kellett belépési kódot változtatniuk, mint ahogy általában szükséges lett volna. - Mosolyodom el haloványan. A módszerünk hasonló volt, csak nekem nem kellett kártya, na meg mikor már elég nagy voltam, akkor néhányszor bedumáltam magamat a célhelyszínekre. Meglepően sokra lehet jutni határozott(nak tűnő) fellépéssel és az emberekben élő általános tudattal, hogy én öröklöm a kancellári rangot. - Az Alvókhoz vezető szervizfolyosót régen szerettem... - Tűnődöm el egy kicsit, hogy volt-e kedvencem. Inkább az Alvók voltak a kedvenceim, így kapott a folyosó is kitüntetett helyet, nem pedig azért, mert olyan különleges lenne küllemében a többihez képest. Borzasztóan unalmasak és egyformák azok a folyosók. Ennél viszont tettem róla, mikor hatalomra kerültem, hogy az Alvókhoz vezető ajtó extra védelmet kapjon, saját magamból kiindulva. A földi mondásra kicsit oldalra biccentem a fejem. A szövegkörnyezetből sejtem, hogy mit akar vele mondani, és a baglyot még nagyjából fel is tudom idézni, hogy nézhetett ki, de a veréb... Annyira közönséges és jelentéktelen jószág volt, hogy nem nagyon ragadta meg a régi embereket sem, hogy megörökítsék, jelképpé váljon és így megmaradhasson az emlékezetben. Hagyom is a dolgot, és a kérdésére utána csak ravasz féloldalas mosolyomat villantom meg, nem felelve másként még a fürkésző tekintetre sem. Abban viszont igaza volt Moor-nak, hogy valóban nagyon utáltam az illetőt, nálam ez az, ami már régről gyökerezett, utolsó tette csak pont lett az i-n... de nem kellett volna megvárnom azt a pontot. Tanulságos volt a jövőre nézve és nem feledem a leckét. Habár remélem, hogy a megtanult leckét nem kell máskor is alkalmazni, most egy pillanatra mégis bízom ebben, mikor a neszezést meghalljuk és hallani, hogy közeledik is. Ha a grodrak tért vissza, nem túl jók az esélyeink, és végeredményben mindegy, hogy suttogunk vagy rendesen beszélünk. A legrosszabbat hozom ki Moor-ból elvileg, de a helyzetből igyekszem a legjobbat: próbálom lefejteni magamról őt, mert csak akadályozni fog, viszont azt hagyom, hogy mögöttem bújjon el. Ez legalább egy jó döntés a részéről, és nem csak azért, mert ha előttem pánikolna izgágán a végén még őt találnám el. Nem reagálok a kérdésre, költőinek veszem, és egyébként is inkább a környezetünkre igyekszem összpontosítani, egyúttal tolni hátrafelé a planetológust, hogy a kocsironcs mögé kerüljünk. Csak tekintetemben suhan át némi derű a kiabálására. Figyelembe véve, hogy mindkét kézzel engem ölel - most fogom csak fel, hogy milyen fura, nem vagyok hozzászokva és egészen más a mozdulat, mint amikor Saskia ölel át - én lettem a fegyvere és pajzsa egyaránt. Ennyire bízik bennem? Egyébként ha nem egy kis csapat ellenálló jön, akkor a perdai vadon lakóit tökéletesen hidegen fogja hagyni a kiabálása. Megértem, ezzel nyugtatja magát és bármi is tart felénk, az már észlelt minket, céltudatosan ide tart, így a kiáltás már nem oszt, nem szoroz. Katja felbukkanása hangos sikert arat, még ha Moor sikítása még a pánik és a frász jegyében telik is el. Testőröm pimasz szavai nélkül is gyorsan eljutnék már arra az elhatározásra, hogy lefejtsem magamról a planetológust, immáron a kezeit is. - Önuralom-fejlesztésre szorul, Moor. - Rovom meg az újabb, dobhártya-szaggató sikításáért. - Vállalom! - Mosolyodik el Katja fáradtan, de annál pajkosabban csapva le rögtön a lehetőségre, hátha komolyan gondolom. Hogy lefoglalja magát a meginduló szövegelése közben Moor, a kezébe nyomom a lámpát és kiszabadulván szorításából, lerázva nem csak őt magamról, hanem a különös érzést is, amit keltett a rám való csimpaszkodásával, Katja felé lépek, aki szintén felénk sántikál, így félúton találkozunk. - Ön örülhet, hogy még csak el sem harapta el a nyelvét, ahogy ez a kocsi kinéz... - Pillant a járműre Katja menet közben, de tekintete hamar visszatér hozzám és mér végig a vérzés helyét keresve, én pedig röviden és nemlegesen rázom meg a fejemet. - Már bekötöttem, csak kis kellemetlenség. Egyébként elharapta a nyelvét. - Tényleg? - Kérdez vissza derűs hitetlenkedéssel a testőr, mialatt mellettünk duruzsolja monológját a planetológus. Erre már én is finoman elmosolyodok, mert hát igaza van, hallhatóan a beszéddel gyógyítja magát Moor vagy valami hasonló történhet. - Köszönöm, a víz jó lesz. - Csak ennyivel felel Katja Moor-nak, s ugyan az alkoholt nem vetné meg, de szolgálatban van, még jelen állapotában is, ezt nem is feledi. Míg Moor diszkózik a lámpával, amit kapott, addig felém fordul vissza Katja, én pedig a cikázó fényben próbálom a karját megnézni, óvatosan. - Adtam le vészjelzést, uram, de nem tudom, hogy a Város fogadta-e a jelet, kiment-e egyáltalán az üzenet. A páncélom megsérült, mikor egy fának csapódtam. - Elvileg Moor is küldött a kocsiból, korábban pedig én lőttem egyet fel a vészjelzővel. Jöjjön, üljön ide le! - Láttam a fényét, épp előtte tértem magamhoz. Elnézés a késlekedésért... Köszönöm, uram. - Bicegősen teszi meg a pár lépést, nem támaszkodva rám, míg kísérem. Még akkor sem tenné, ha magam nem sántikálnék szintén. Leül a nagyobb kődarabra a kocsi közelében. - Ön biztos benne, hogy kiment az üzenete, Moor? - Fordulok a planetológus felé, aki bizonyára eddigre visszaért a vízzel... vagy a termosszal.
*Értem én mit mond, azt is tudom, hogy igaza van. Nincs olyan közösség amiben legalább egyszer mindenkinek jót lehetne tenni. Nem vagyunk egyformák, de még mennyire nem. * -Jó, oké. Hellyel-közzel, mindkét oldalon a többségnek. *Javítom ki magam egy mondattal, hogy legalább egy kicsit legyen nekem is igazam. Mert ezek után is sok igazságot mond Jenkins, de nem ismerem be neki. A végén még vérszemet kap, de az első az a gúnyos és ego-s mosoly lenne amit megkapnék, épp csak a mellkasát nem döngetné nagy büszkeségében. * -Ez megnyugtató, deeee, nem ártana a perdaiak szemszögéből is nézni a dolgokat. Tény, hogy bárkit fenntartásokkal fogadtak volna. De azt lássuk be, hogy szinte semmire nem kértek engedélyt, tanácsot, javaslatot, csak kijelölték a területet, hogy na mi most itt fogunk élni, aztán már állt is a Város és nem ám távol bármelyik perdai településtől, hanem mindjárt az orruk előtt. Oké, hogy ültettek fákat, meg művelik a földet, de ez mind önös érdek. Persze, hogy csak azt látják, hogy nincs meg nekik ami addig volt míg ide nem jöttünk. Az erdő ahol vadásztak, a tó aminek egy részére most már nem mehetnek és jócskán kerülniük is kell, ha kelet felé akarnak menni, vagy vissza onnan. Én csak azt mondom, nem volt elég türelem ahhoz, hogy elmagyarázzanak mindent mielőtt megteremtik. Talán még szeretnének is minket. Ahogy észrevettem a perdaiak kicsit lassúak, ráérősek amit mi is megtanulhatnánk. Nem kellene mindig rohannunk, nem kellene annyi kávét innia. *A végén elviccelem, de komolyan gondolom mindazt amit mondtam. Ez is egy féle nézőpont, és valóban sokan vagyunk sokfélék, ehhez még jönnek a perdaiak is, ember legyen a talpán aki jót tud tenni ebben a helyzetben, de nekünk hét emberünk van. Csoda, hogy egyről a kettőre tudnak jutni. * -Csak a maga közelében, McG-vel inkább nem találkoznék még egyszer, nem akarok meghalni és kancellár gyilkosságért halál jár. A többiekkel még nem volt szerencsém több időt tölteni. *Szóval nem kaptam egyenes választ, amire számítottam is, de Jenkinsnél ez már nem meglepő. Szeret olykor rébuszokban beszélni, sejtetni dolgokat azzal a botrányos mosolyával, majd a végén közli, hogy ő megmondta. A többiekről nem monmdtam semmit, úgy is tudja milyenek, régebb óta ismeri őket mint én. Közülük talán csak Morgi az akivel még érdemes kezdeni és esélyes a győzelem, Terson már kihívás, vele meg pont azért. Castillonak nagyobb egoja van, mint Jenkinsnek és ráadásul sznob is. Fullert meg azért nem környékeztem meg, mert rá másképpen van szükségem, pont elég az a macera amivel a munkám miatt illetem. * -Oké, valószínűleg nem egyre gondoltunk megtörhetőség alatt. Úgy értettem, hogy rávehető az emberi kapcsolatokra alsóbb szinten is, csak nincs annyi humora ehhez mint magának. *A benyomásaimról nem szólok, arról sem mit tapasztaltam a liftben, ami egyébként meglepett. Azért is használtam a megtörhető szót, Tersonnak olyan gyenge pontja van amit azonban Jenkins a személyiségéből fakadóan nem tud kihasználni, talán ezért is nem tűnt fel neki eddig. Persze az is lehet, hogy Terson még kedeveli is valahol, másrészt tisztelni való ellenfél, ha ugyan....McG már cseppet sem. Feltűnik, hogy nem mond semmit a kérésemre, de neki is fel fog tűnni, amikor majd újra szóba hozom. Nem most, hanem kicsit később, apránként adagolva mindaddig, míg az az idegesítő hajszál nem leszek a gallérja mögött, amit az istennek sem tud elcsípni és egész álló nap csiklandozza. Többek között ezt a tulajdonságomat sem igyekeztek kiirtani belőlem a szüleim, szerintük - bár sosem mondták szemtől szembe - ez remek tulajdonság, még ha a mi világunkban nem is életbiztosítás, de sok minden elérhető vele. A tilosban járással már nem így voltak, eleinte gyakrabban lebuktam, és akkor kaptam a fejemre még apától is, de ezek a kis kudarcok tanítottak meg arra, hogy ne bukjak le. Motiváltak, míg másokat visszatartottak volna, és néha elcsíptem apa szájrándulásait is melyek visszatartott mosolyról, büszkeségről árulkodtak a féltés és aggódás mellett. Mindennek ellenére nem tettek le arról, hogy unokákat akarjanak tőlem, de biztosan nem azért, amiért Jenkins kívánja. Szemet forgatok, nem tudom látja-e de biztosan sejti az arcmimikát.* -Hogy maga milyen kedves. Hasonlókat kívánok magának is. Szívesen megnézném hogyan rohangál lobogó felöltővel a gyereke után, aki még a szellőzőbe is képes bebújni, ahova maga már nem fér be. *S csak bólogatok ha esetleg rákérdezne, hogy tapasztalatból beszélek-e. Mégsem innen erednek a szervizfolyosók iránti szeretetem.* -Sötét volt. Kicsit hosszabban elnyúlik, és nem ér be oda fény. Úgy lehet elmenni előtte, hogy az ember nem lát be a végéig. Akár még szemben is állhattam volna azzal aki benéz oda és nem vett volna észre. *Hogy még sem ide telepítettem a JL bázisát, annak oka van. Bár a mostani helye, a "kuckó" sokkal nyíltabban közelíthető meg, mégis zárt helyen van, ráadásul már nem használják. Azt nem godnoltam volna, hogy Jenkinsszel van még egy közös pont az életünkben, a gyerekkorunkban. A mosolya sok mindent elárul, Jenkins szeretett gyerek lenni annak ellenére, hogy a kancellárok gyerekei, bár sok mindent megkapnak, mégis csak korlátok közé vannak zárva. Szerintem pont ez éltette, hogy minduntalan kitörjön onnan, ezzel bosszantva a szüleit, főleg ha még ellenük is volt, erről persze nem tudok. Én is elmosolyodom, érdekes momentum ez Jenkinsről. * -Jó csapat lettünk volna mi ketten. Még lehetünk. *Nem, még nem vagyunk az, mert folyton titkolózik és ha megjátszott sértetten rákérdez, ezt fogom emgint az orra alá dörgölni. * -És most már nem? Persze nem ott közlekedik, de...a mostani alkalmon kívül szokott gondolni rá? *Egyáltalán bármilyen gyerekkori élményre, ami jó volt, szokott gondolni vagy csak most én hoztam ki belőle a nosztalgiát? Az Alvókhoz vezető szervizfolyosó ismerős nekem is, bár az összes többinél nagyobb falat volt és azóta, hogy Jenkins birodalma lett, gondolom még jobban bebiztosították, persze nem elvetendő ötlet. Már csak a bosszantás miatt sem. Egyelőre ő bosszant azzal, hogy nem válaszol ormálisan egyetlen kérdésemre sem. Nem mintha az ember elvárná a másiktól, hogy bevalljon néhány gyilkosságot, de Jenkins mindig nagy kanyarokkal közelít meg egyes dolgokat. a végére az ember beleszédül és azt sem tudja honan indult. Nem voltak bennem kétségek, hogy ölt már embert, és nem önvédelemből, nem is ez lep meg, hanem az a ridegség és szenvtelenség ahogyan beszél róla. S még ő mondja rám, hogy kőszívű, akiről ennél sokkal rosszabb véleménnyel vannak. Megjegyzem tévesen, de most inkább én is az orra alá dörgölöm. Hogy mondott-e volna rá bármit is, nem derül ki, még a sivatagos témát sem tudjuk folytatni, mert megint neszezés veri fel az erdő amúgy nem békés csendjét. Valószínűleg Tersonra is rátekeredtem volna, de Jenkinsre határozottan kellemesebb, félretéve minden erotikus gondolatot. Nem csak én igyekszem a háta mögé kerülni, hanem ő is maga mögé terelget, amit végül azzal hálálok meg, hogy még a lábammal is átölelem. Ha egy állat közelít, nem valószínű, hogy berezel a kiáltásomtól, ha perdai, lehet, hogy nem is érti, mást meg minek fenyegetnék, de hát a pánik sok furcsa dolgot kihoz az ember lányából, még azt is, hogy kencellárt ölelgessen. Egész jól megy, míg meg nem jelenik Katja, kissé viharverten, soha nem pusztuló humorával. Kitörő sikert arat, még akkor amikor állatnak hiszem, utána már lekapom mind a tíz körméről, Jenkins meg már megint nevelne. Ez az ember komolyan kitartó. * -Álmodjon csak! ....maga is álmodozik! *Legalább kettejük között remek az összhang, és nem csak ebben, hanem mintha a gondolataik is találkoznának valahol az éterben. felmorranok amikor a nyelv elharapásról van szó. Katja telibe talált. * -Tényleg. De edzett vagyok már. Az alkohol kicsit csípi, de elviselhető, főleg a későbbi hatás kedvéért. Nem, nem vagyok részeg, még csak be sem csíptem, ellenben azzal amit a kancellár gondol rólam. *Közben fényjátékot bemutatva megyek a táskámhoz és veszem kezembe a termoszt, a vizes kulacsot eszem bogában sincs, de a helyenkénti sötétben Jenkinsnek úgy sem szúr szemet. Annyira nem kell eltávolodnom, hogy ne halljam miről beszélgetnek, amúgy is ott van az egyik fülem, vitorlaként kinyitva. Odaérve kettejükhöz, immár Katja karjára irányítom a fényt, s odanyújtom neki a termoszt kinyitva, csak meg kell húznia. Arcomon, már amennyi látszik belőle, a ravasz kárörömnek nyoma sincs, helyette rezignáltan szólogatok közbe.* -Ugyan már, ne kérjen elnézést azért, mert lassan sántikált. De most komolyan, ha a belei kilógnak, akkor is bocsánatot kérne mert elkésett? Megjegyzem akkor már a temetéséről késne, na mindegy. *Állok felettük bőszen világítva, míg Jenkins fel nem tesz egy kérdést. Az arcába világítok.* -A lelkembe tipor! Tutira kiment az üzi. Ne sértegessen ilyen kérdésekkel. Baszki, méghogy biztos vagyok-e benne.
- Planetológusként pontosan tudja, hogy miért ezt az éghajlati övet választottuk a rendelkezésre álló legnagyobb ivóvíz-forrással. De érdekelne a koncepciója: tegyük fel kérünk engedélyt. A perdaik nemet mondanak. És utána? - Azt még el is engedtem, hogy hellyel-közzel a többségnek kell jót tenni, mert általában úgy szokott lenni, hogy annak a kevésnek van mindig a legnagyobb hangja, mintha többen lennének. De azt már nem tudom így elengedni, ami a területfoglalási módra utal. Vannak dolgok, amikben a kancellárok nem értenek egyet, de ezt gyorsan megszavaztuk, az emberiség érdeke fontosabb volt, mint az, hogy a perdaiak mennyire lassan ébrednek fel és esik le nekik, hogy mire felkeltek, mi már a munka javát megcsináltuk és a nap nagy része még hátra van... - Ha közel kétszáz évig élnénk mi is, valóban nem kellene úgy rohanni, de nem véletlenül kezdtük el a Város gyors kiépítését amint meglett egy élhető égitest viszonylag elenyésző veszélyforrással. A Halálcsókra nem csak a helyhiány miatt van szükség. Szerintem próbálják meg a perdaiak tartani velünk a lépést, szívesen meghívom őket is kávéra. - Teszem hozzá a végén gúnyosan és nem emlékeztetem Moor-t arra, hogy némileg képmutatóak a szavai: ő maga is sokat kávézik, de anélkül is olyan ember benyomását kelti, aki meg sem próbál lassítani egy kicsit. De azt legalább jól teszi, hogy nem minden kancellár közelébe akar kerülni, habár az, hogy McGrover lakosztályába akar behatolni, nos, sajátos értelmezése a dolognak, de valóban megértem, hogy ott és akkor pláne nem akar majd vele találkozni. - Áááh! Hát itt rontottam el! - Jegyzem meg fél-humorosan, ha már úgy tűnik, úgy is ez lett a vesztem. Kíváncsi vagyok, milyen emberi kapcsolatokra gondolt Moor Terson esetében, de egyelőre nem kérdezek többet. Úgy is el fogja újságolni, ha sikerült belőle kicsikarnia valami ilyet, másnem azért, hogy tesztelje, többre jutott-e nálam. Amikor a gyerekkori emlékek is szóba kerülnek és vele a szervizfolyosók, azok esetében is készséggel kérkedik, hogy bejárta a Dominiumot keresztbe-kasul és ismeri, mint a tenyerét, és az sem tartotta vissza, hogy szülei okkal aggódnak miatta. Szerintem ez még buzdította is. Naná, hogy hasonlóakat kívánok neki is, pedig ő dörzsöltebb szülőnek bizonyulna, mint a saját szülei, ráadásul a gyermek is nehezebben bújna el előle. Ugyanakkor nem talál kedvező fogadtatásra az ötletem, még fiktív módon beszélgetve róla sem akarna gyereket a planetológus. Most még. - Köszönöm. Legyen úgy, hogy lássa. - Nyugodtan felelek a kívánságára, minden rossz szájíz nélkül, még ha nem is hiszem, hogy ilyenre valaha sor kerülhet. Letettem már róla, hogy gyermekem lesz, ezt a témát nem is hozzuk szóba Saskiával. Még az emlékei sem tértek vissza, a téma így különösen furcsa lenne, na meg a gyász is még olyan friss, hogy nem a kisfiunk lehet az, aki után rohangálhatok. Pedig szívesen tenném, mutasson bármilyen röhejesen is, csak lenne ki után rohangálni... - Szóval szeret a sötétben mozogni, árnyként, hogy ne lássák... - Foglalom össze annak a folyosó-"ficak"-nak a lényegét, de sokkal inkább érthetőek a szavak másra, a nő jelenére, valószínűsíthető kapcsolatára a JL-lel. Azon viszont elmosolyodok, hogy jó csapat lehettünk volna. - Vagy talán a gyerekeink... - Egy kis szórakozás nekem is kijár, szóval miért is ne szúrjam neki megint oda a gyermekvállalás témáját tényként kezelve, hogy mindkettőnknek lesz. Holott más-más okokból, de egyikünk sem hiszi, hogy valaha sor kerülhet ilyen csapatépítésre. - Egyszer, pár éve eszembe jutott, de nem vagyok nosztalgiázós típus. - Saskiát ott vittem le titkon, de előtte és utána nem volt jellemző, hogy eszembe jusson. Viszont érdemes lehet elgondolkodni rajta, lekérni a nyolcadik gyűrűszint alaprajzát, az aktuálisat. Nekem van hozzáférésem az anyaghoz, és talán az is kiderül belőle, hogy William lakosztályához visz-e valami ilyesmi... Megjegyzem későbbre, Raven Moor-nak nem is említem, már csak azért sem, mert úgy fest, vendégünk akadt, csak még magunk sem tudjuk, hogy mi. Nagy szerencsénkre kiderül, hogy nem mi, hanem ki és utóbbi sem egy ellenálló vagy masszívan ember-ellenes perdai, hanem a testőröm bukkant elő. Létezéséről nem feledkeztem meg, ha értünk jöttek volna közben a Városból, akkor velük kerestettem volna meg Katja-t. Erre viszont nincs szükség, mert Moor-féle aláfestő sikításos belépővel megérkezik legfiatalabb testőröm, s máris lerázom magamról a már feleslegesen pánikoló planetológust, hogy Katja-hoz lépjek. Az álmodozásra én nem felelek, Katja is csak egy fáradt mosollyal röviden elvigyorodik. Igen, ő szívesen álmodozik ilyenről, rá van írva! Én meg jó vagyok diszkrécióban, egész addig, míg a nyelv elharapás nem lesz a téma, s testőröm visszakérdezése, annak az utalása mosolyra nem görbíti a számat egy röpke időre. Nem úgy azét, aki elharapta a nyelvét. - Nem mondtam, hogy be lenne csípve. Alkoholistának neveztem. Csak Önnek nem a keze remeg a szesz híján, hanem a nyelve. - Javítom ki készségesen Moor-t a témában, fel sem nézve, s ha nem irányítja rám a lámpát, sosem fog kiderülni, hogy kicsit továbbra is mosolygok. A gyerek téma mellett ez a másik, ami gyorsan kilövi az ex-tizedes vérnyomását magasabb tartományokba. Adunk Moor-nak is feladatot, de talán az előbbiek miatt is sajátosan értelmezi és nem a jó kulacsot hozza. Nem nézek fel a vizsgálódásból, amivel a lábát nézem meg a testőrnek, így Katja átveszi a kulacsot és már emeli is a szájához, már meg is dönti azt, de idejében csukja be a száját, mert megérzi az ital illatát. - Erős vize van, Mrs. Moor! - Villannak szemei a nőre, de nem neheztelően, s erre a mondatra már én is felnézek, Katja éppen visszanyújtja a kulacsot neki. Nem ivott belőle, de még a száját sem nyalja meg, amihez hozzáért a Búfelejtő. - Vagy meg akar vesztegetni, esetleg elkábítani, így vegyem ezt a kancellár elleni támadásnak, Moor polgár? - Biccenti kicsit oldalra a fejét kaján mosoly kíséretében, habár tudja a kérdéseire a választ, hiszen ha utóbbit tervezné a nő, már rég lett volna rá ezernyi alkalma, mielőtt feltűnt volna Katja. Az előbbit meg nyilván nem a jelenlétemben tenné. Egyelőre nem reagálok a szándékos kulacs-cserére, Katja megoldja ezt maga is. Az ex-tizedes közbeszólásaira a beszélgetésünkbe nem maradnak el és mikor kérdez, akkor minden összebeszélés nélkül egyszerre nézünk fel rá és felelünk nyugodtan. - Igen. - Igen. - Tekintse ezt sajátos etikettnek, ami a testőröket köti. - A késés hiba. Életbe kerülhet, aminek védelmére felesküdtünk. - Egészíti ki szavait Katja, hogy jobban értse Moor, én pedig közben megpróbálom karját rögzíteni a testéhez, amennyire jelen helyzetben és felszereléssel ez lehetséges. A lábával sokat nem tehetek szintén, jobb, ha megvárjuk a szakszerű segítséget, mely remélhetőleg már úton van, ha kiment a planetológus üzenete. - Ha azt is így fogalmazta meg, lehet nem fognak annyira sietni! - Mosolyodik el Katja, miközben én elhajolok a fénytől, mely már megint az arcomba világít. - Amikor visszaértünk, adja át a feladatait Andrejnek, vagy ahogy Jade dönt, aszerint tegyen! A lába hamar rendbe jön, a karjához viszont több idő kell. De amíg nem értünk vissza, szolgálatban van, így ha Raven Moor még egyszer az arcomba vagy szemembe világít a lámpával, lője szét a pda-ját és a Búfelejtős kulacsát! Kezdésnek... - Uram! - Leplezetlen kárörvendő mosollyal fogadja a feladatot Katja.
*Jenkins csak kancellár fejjel tud gondolkodni, mondjuk érthető, az van neki. Valahol igaza is van, nem lehet könnyű életekről dönteni, a lehető legjobb megoldást választva, amiről aztán kiderülhet, hogy volt annál jobb is. Ezért nem szeretnék kancellár lenni, többek között. * -Meggyőzzük őket. Megkérdezzük miért mondtak nemet, mire mondanának igent. Elmondjuk, hogy nagy szarban vagyunk, elhallgatjuk, hogy a mi hibánkból és sírunk egy kicsit, hogy segítsenek, mert ők az utolsó reményünk. Szerintem ott követték el a hibát, hogy nem engem kértek meg tárgyalópartnernek, bár akkor még azt sem tudták, hogy létezem. *A kancellária tagjainak külön-külön is hatalmas az egoja, ez pedig koncentrálódik ha együtt vannak, naná, hogy nem alacsonyodtak le a perdaiakhoz. Jenkins most is úgy gondolkodik.* -Oké, értem én, időszűkében voltunk. De még csak oda sem tették magukat kicsit sem. Na mindegy, ezen már kár vitatkozni. És szerintem a perdaiak nem szeretnék a kávét. *Vannak dolgok amelyekért még én is képes vagyok lassítani, és bármennyire is elképzelhetetlen, van türelmem, de csak ahhoz, amihez feltétlenül szükséges. Jenkinsnek szerencsére fogalma sincs mennyit vagyok képes várni, hogy összejöjjenek a dolgok és mennyi időt szánok egyesek megszervezésére. S ha már itt tartunk, sokszor megtehettem volna, hogy bemegyek McG lakosztályába és sikerült volna átkutatnom mindent, és bizonyára sok mindent találtam volna…ha, csak magamra gondolok. A kancellárok becserkészése sem megy olyan könnyen, Jenkinst is mióta kerülgetem, Tersonról már nem is beszélve. Csak lassan, apránként amihez tényleg nagy türelem kell, pedig a bátyámról van szó, a családomról. * -Megpróbálta egyáltalán? Azt gondoltam könnyebben megy ha már olyan régóta ismerik egymást, előrébb van nálam. *Beszélgetéseinkből kiderült néhány dolog, például az, melyik kancellárhoz mennyire közeli kapcsolat fűzi. Noha nem mondta, hogy ezt vagy azt kedveli, vagy utálja, szó szerint nem hangzott el, de ahogy beszélt róluk, még ha árnyaltan is, de adott egyfajta képet. Ehhez hozzávéve azt amit Terson mondott a többi kancellárról, nos a szálak bizonyos pontokon keresztezik egymást. Lassan de alakul. Az tény, hogy Jenkinsről, Jenkinstől sokkal könnyebb megtudni valamit. Kötetlenebbül lehet vele beszélgetni, néha közlékenyebb és akkor azon a vonalon megyek tovább. Ilyen a múltjának egy részlete ami őt is a szervizfolyosókhoz köti. Érdekes információ, de gondolataim közepette talál be a kancellár anyaságom kívánalmára tett megjegyzése, ami most nem arra hivatott, hogy felhívja a figyelmemet a késlekedésre hanem csupán fricska. Egy röpke pillanat kellett volna ahhoz, hogy átgondoljam a válaszom, de ezt félresöpörtem egy legyintéssel és már reppent is a gyászába gázoló óhajom. Persze én nem tudok a körülményekről, sem arról mi is okozta a felesége vetélését, vagy a gyerek halálát, mindent a betegségére és a hibernációra tudok fogni, orvosi tudás híján. De ha van kancellár akinek őszintén kívánom, hogy legyen gyereke, az Jenkins. McG jobb ha nem szaporodik, a többieknek meg van már gyereke, de nem ez a tény az ami miatt úgy gondolom, megérdemli. Bár óriási hibát vétett és törvényt is szegett – azt nem tudom mennyit – talán nem én vagyok az egyetlen akiben kivívta a tiszteletet. Az a harc amivel védte a feleségét még a kancellár társai előtt is, és amivel sikerült visszahoznia, olyan ember benyomását kelti, aki önzetlen érzelmekre képes. Márpedig ez olyan tulajdonság amit nem lehet csak úgy félretenni. Nem is fűzök semmit a válaszához, néha a csend beszédesebb minden szónál. A folyosó azonban marad témának és lelkesen ecsetelem annak a jelentőségteljes ficaknak az érdemeit. * -Néha. Amikor arra van szükség. *Bár kétségtelen, ha észrevétlen akarok maradni, csak egy sötét sarokban tehetem meg, eléggé feltűnő jelenség vagyok hála a géneknek, amiről Jenkins minden bizonnyal többet tudna mondani. Mondjuk ő sem egy szürke kisegér. Korábbi felsorolásából ítélve neki voltak prioritásai, nem az egész Dominiumra volt kíváncsi, csak néhány részletére és ezek a részletek a jelenben is megvannak. Azt hiszem, már csak a kíváncsiság kedvéért, újra ellátogatok az Alvók szervizfolyosójára, meg a laborokéhoz és az orvosi részlegre. Nem először hangzik el kettőnk között, hogy jó csapat lehetnénk, halványan rémlik, hogy beszéltünk már erről, akkor is hasonló iróniával, bár szerintem a társadalmi szakadék ellenére, mi tényleg össze tudnánk hozni egy ütős csapatot, csak közös érdekek kellenének, meg persze nem kellene egymás előtt titkolóznunk. A kancellár azonban még ezt is képes überelni.* -Ó, ne már, megint kezdi? *Elnyújtott hangon kezdem a méltatlankodást és előre borítékolom a választ, hogy „Nem, még be sem fejeztem” arra, hogy a gyerekekkel jön. Azt viszont nem tagadhatom, hogy erre egyre nagyobb az esélyünk, lévén Jenkins nem kapkodta el eddig sem, így meglehetősen beért az utódnemzéssel, de akkor sem hiszem, hogy együtt fognak játszani a gyerekeink. Hacsak nem valamelyik szervizfolyosóban találkoznak. * -És még a nászom is lesz, vagy hogy mondják ezt manapság. Fasza….uppssszz! *Mellőzöm a bocsánatkérő mosolyt, úgy sem látná, de a rövid kis szó hangszíne a káromkodás után, kellően kifejezi, hogy nem volt az olyan véletlen. Ha ő a gyerekkel cukkol, akkor tőlem káromkodást kap. Arra viszont látványosan felkapom a fejem, amikor a nosztalgiáról beszél a szervizfolyosókkal kapcsolatban. Persze egyből kombinálok, Raven vagyok nem hülye.* -Pár éve? Cirka két és fél? *Hát hogy a frászba ne jutott volna eszembe, hiszen valahogy az Alvókhoz került a felesége, gondolom nem előrelátóan ott lett rosszul, hátha le kell fagyasztani, és senki nem tudott arról, hogy ott van. Nem látta senki, hogy odakerült, nem beszéltek róla, mindenki halottnak hitte. Én már csak tudom, egy mód van arra, hogy lecsempéssze több emeletnyi távolságból. Még csak válasz sem kell, hogy tudjam biztosan. Ha csendben marad azért, ha magyarázkodik azért. S talán ezt a stratégiát kellene választanom a sivatagos témához is, de elkéstem vele. Akut szívrohamból gyorsan felépülve ünnepelhetem, hogy nem vadállat cserkészett be minket, hanem Jenkins testőre. Ad némi alkalmat a társalgás felpörgetésére.* -Nem remeg hanem pereg, egyébként anélkül is. Csak az íze miatt iszom, nem vagyok alkoholista. *Morranok rá már csípőből, az egész tagadás olyannyira a részemmé vált, hogy észre sem lehet venni a különbséget komoly és komolytalan között. Egy ideje már nem érdekel, hogy Jenkins alkoholistának hisz vagy mond, mégis úgy teszek mint akit zavar és ez megtartja a téves hitében. A kisördög bennem bujkál és felszínre kerül, a vállamra csücsül, és örömmel hallgatok rá amikor azt mondja, ne vizet adjak Katjának. Rezignáltan várom a reakciót, de sajnos hamarabb észreveszi a turpisságot, semmint kortyolna belőle, pedig milyen jó lett volna cukkolni Jenkinst, hogy becsípett a testőre, még ha nem is igaz. * -Erős embernek erős víz kell. *Rántok egyet a vállamon mosolyogva és visszaveszem a termoszt. Katja próbálkozására elnevetem magam, értékelem, hogy csőbe akar húzni, de ahhoz korábban kell felkelnie. * -Remek a humora. De tényleg. Nem egy korty Búfelejtővel vesztegetném meg és annyitól még nem lehet bekábulni. Én már csak tudom. Hartleynak, aki nem egy gyakorlott ivó is három kellett, hogy hülyeségeket beszéljen és még mindig magánál volt. A kancellárt pedig számtalan alkalommal megölhettem volna ha akarom. De hát rohadtul kedvelem. *Kajánul elvigyorodom és még kacsintok is hozzá, ami biztosan látszik még akkor is, ha a lámpa fénye épp a karjára vetül, a fénykör ad elég világosságot egy ilyen mimikához. Az is látszik amikor két mondattal később elszörnyedek, szándékosan eltúlozva. Tudom mi egy testőr dolga, azt is gyanítom mennyire lojálisak Jenkinshez a testőrei, de azért…felesleges hülyeség.* -Jaj ne már! Azért érzi ennek a képtelenségnek a humorát? Eléggé fekete. Hörögve bekúszik a tisztásra, egyik kezével fogva az összekuszálódott beleit és mielőtt meghal elnyöszörgi, hogy bocsi, késtem. Csak azért, hogy beírja magát a jelenléti ívre? Agymenés! *A fejemhez kapok, bár el tudom képzelni a jelenetet úgy ahogy elmondtam, Katjától kitelik. De ennél sokkal szörnyűbb, hogy egyikőjük sem bízik abban, hogy elküldtem a segélykérést. A termoszos kezemmel drámaian a szívemhez kapok, a lámpával pedig követem Jenkins elhajlását, majd beleiszok a Búfelejtőbe…aztán mindkettőt a hátam mögé rejtve hátrálok. Nem mintha megijedtem volna a félbéna Katjától, vagy Jenkins parancsától, de jobb ha sötétben tapogatóznak. Egészen a táskámig hátrálok és kicserélem a termoszt a kulacsra, a pda-t is biztonságba helyezem a nadrágomban.* -Maga hálátlan! Én a lelkemet is kiteszem, hogy segítséget hívjak, maga meg lelövetne egy kis lámpafény miatt. *Míg hőbörgök, nem hátrálok tovább hanem ellenkezőleg, feléjük lépkedek, majd Katja-nak dobom a kulacsot, az ép kezének célozva, könnyedén nagy ívben, hogy könnyű legyen elkapni. Persze ha a kezében van a fegyver, akkor döntést kell hoznia. Elkapja a kulacsot, letéve a combjára a fegyvert, vagy hagyja, hogy ráessen. Akárhogy is dönt, a következő pillanatban az ő arcába világítok. *
El-elmosolyodva hallgatom az elképzelése részletezését, ami bájosan egyszerű. - Meggyőzzük őket. Még Önt sem lehet a vízivás fontosságáról, pedig egy fajhoz tartozunk, hasonló a gondolkodásmódunk. Egyszerűen hangzik, hogy meggyőzzük őket, de hamar elakadna a folyamat még az Ön beszélőkéjével is. Attól tartok, jó messze tették volna a városunkat, csak hogy csend legyen. - Kap egy kis gúnyos mosolyt ezen a ponton. - Valamint érdekes, hogy Ön is a meggyőzéshez nem észérveket sorakoztatna fel, hanem a perdaiak magasfokú empátiájára alapozna. Mit gondol, nem derülne ki utólag, hogy miként sikerült tönkretenni a Földet? Nem kérdeznének rá, hogyan pusztult el? Elhoztunk-e mindenkit? Nem romlana meg a viszony ugyanúgy az Ön által javasolt módot követve, ha vagyis amikor utólag kiderül, hogy hazudtunk, ezzel is bizonyítva, hogy aljasságunk mit sem változott? - A sikló-szentély baleset szerencsétlen nyitány volt a két nép kapcsolatában, a kezdeti nyelvi nehézségekbe ütköző tárgyalásokra rányomta a bélyegét, de nem csak az okozott kár vezetett a háborúhoz. Érezhető volt mindvégig, hogy nem tudjuk egymást megérteni, hiába hidaltuk át egyre jobban a nyelvi akadályokat, mindenki a saját álláspontjához ragaszkodott, mert a maga szemszögéből az volt a fontos, nem engedhetett belőle. Patthelyzet, amiben a túlélésért dönteni kellett: magunk javára fordítottuk, hogy a perdaiak magukból indultak ki. Ők nem kezdtek volna nagy építkezésbe titkon, egyenesebb jelleműek. Mi szemrebbenés nélkül nekiláttunk. Ahogy az sem véletlen, hogy a Város, a kutatóállomások vagy az, ami a sivatagban készül erődítmény-szerűek. Mi emberek is magunkból indulunk ki. - Valószínűleg a legtöbb perdai előbb harapná le a nyelvét, semhogy beismerje, ha kicsit is ízlik vagy tetszik neki valami emberi dolog. - Jegyzem meg fanyar mosollyal, de tudom én is, hogy könnyen voltam nagyvonalú a kávézási meghívásommal. Nem kell félnem attól, hogy elisszák előlem. A szó innen másra terelődik, s okoz némi megemelkedett szemöldök-mozgást nekem a szóválasztása Terson-hoz: megtörhető. Bár sejtem mire gondol, a legtöbb ember zavarba hozható, ha hirtelen kirángatják a komfortzónájából, ha megtalálják a kis rést a védelmén, de valahogy akkor is berzenkedek ezt a szót összefüggésbe hozni kancellártársammal. Valószínűleg pont azért, mert régóta ismerem, még ha nem is mélyen s utólag belegondolva, ez lehet egy hiba volt, melyet régen elkövettem. Lehet nem. Majd az idő megválaszolja. - Olykor azért nem látni valamit, mert mindig előttünk van és túl közelről nézzük. - Felelek meg ennyivel a kérdésére egy pillanatra elgondolkodva. Felrémlik a régi eset, mikor beszöktem a fogdába hozzá. A helyre kíváncsi voltam, de sokkal jobban Victor-ra. Nem fogalmazódott meg bennem akkor ez célként, nem öntöttem szavakba akkor és azóta sem, de érdekelt mit látok majd. Igen, az is, hogy megtört-e, hogy változik-e bármi azzal, hogy szemtanúja lettem helyzetének. A kölcsönhatásokkal viszont nem számoltam. Nem maradtam elszigetelt külső szemlélő, valószínűleg akkor sem maradtam volna, ha csak én látom őt és nem beszélünk, de beszélgetve a hatás csak erősebb lett, bennem is változott valami: nőtt a tiszteletem iránta. - Mindenesetre a politikában tudni kell megfelelő ellenségeket és megfelelő barátokat is szerezni. Victor Terson-t inkább tartanám meg barátomnak. - Teszem hozzá a korábbiakhoz pillanatnyi szünetet követően. Egyértelmű, hogy ez nem az a barátság, amelyekkel jó érzésű emberek bírnak, amilyen a planetológusnak is lehet nem egy, még csak azt az állítólagosat sem közelíti meg, ami a nő és köztem van. A politikai barátságok más természetűek. De ha kettő közül kell választani, barát vagy ellenség, nem kérdés, hogy Victort előbbinek nevezném és amíg csak a körülmények engedik, itt is tartanám a kapcsolatunkat. Hosszabb csend következik, mert van, amire Moor is csak a csenddel felel, s igaza van, beszédesebb tud lenni adott esetben. Ő még a csenddel is tud beszélni. Haloványan elmosolyodom magamban ezen, s csak szélesedik, mikor méltatlankodni kezd, de szóban erre már én sem reagálok. - Násza? Máris összeboronálta a gyerekeinket? Az biztosan egy új szintje lenne a barátságunknak. - Jegyzem meg a nászi rang dolgára, mosolyogva. Erősen hipotetikus szint ez, mert egyikünk sem áll úgy, hogy a közeljövőben gyereke legyen, s ha lesz is, akkor kedvelni is fogják egymást annyira, hogy egybekeljenek. A káromkodást figyelmen kívül hagyom, más taktikát választva, mint ő, mikor piszkálom a túlzottnak talált alkoholfogyasztása miatt. - Meglehet annyi. - Mosolyodom el. Már amikor felkapta a fejét, tudtam, hogy rájött, s innen már úgy is mindegy lenne, mit mondok. Ha nem egyezne az elképzelésével, nem hinné el. Egyébként igaza van, és már nem is számít. A folyosók még a kamerazavaró eszközzel éjszaka közepén is túl kockázatosak lettek volna, és még így is kellett egy nagy merítésnyi mázli. Úgy veszem, inkább Saskiát szereti a sors vagy valamiféle isten, mint engem, én csak jól házasodva a szélárnyékban haladhatok. Ám a témát nem fűzzük tovább, mert némi csend és neszezést követően Katja botorkál be körünkbe és igyekszem őt máris leültetni egy nagyobb sziklára, hogy megnézzem a sérüléseit. Sokat ugyan most nem tehetek érte, de szerencsére egyik sérülés sem olyan, hogy az idő vészesen ellenünk dolgozzon. - Minden alkoholista ezt mondja. - Jegyzem meg, s ugyan alkoholistának valóban nem tartom, de jól esik ezzel piszkálni a planetológust, aki persze rossz gyerek módjára máris csínytevésen töri a fejét, csak Katja nyilvánvaló fájdalmai ellenére is résen van. - Akkor Ön erős? Vagy ezzel erősíti magát? - Kérdez vissza Katja, a bókra a maga részéről csak egy kis fáradt mosollyal reagál. Biccentene is, de inkább spórol az energiával. A beszédáradatot is csendben hallgatja, ott kezd el mosolyogni - és én is -, hogy számtalanszor megölhetett volna engem. Mintha olcsón adnám a bőrömet. Mintha ő képes lenne rá. - Mázli! Nem kell lelőnöm! Rohadtul utálok másokat lelőni, de hát mit van mit tenni, van, aki másból nem ért. - Itt azért energia ide vagy oda, de megenged egy nagyobb vigyort magának, meghagyva Raven-nek, hogy mit vesz ebből magára és mit nem. Én nem szólok, a nyilvánvaló, de sajátosan tálalt bókra sem, csak egyetlen pillanatra állt meg a mozdulatom Katja vizsgálatában, mielőtt folytattam volna. Kedvel. Nem látok rá racionális okot, hogy miért érezne így, nem is értem. S nem is hiszem. Katja közben a planetológus szavaira csóválja kicsit nemlegesen a fejét, ami leginkább annak szól, hogy ne nevettesse, mert jelenleg az is fáj. Bordáit is érte valami ütés, de saját diagnosztikája szerint nem tört semmi, szóval ezt nem is említette, viszont ettől még fájni tud. - Ezek szerint ha lesz megüresedés a testőrök között, ne szóljak Önnek? Kár. Pedig remek csapat lehetnénk! - Felpillantok Katjára, meglepődve, hogy majdnem ugyanazt találja megfogalmazni, amit az ex-tizedes is mondott nekem korábban, bár nem feltételezem, hogy itt hallgatózott volna. Ennél azért nagyobb a kötelességtudat benne, Jade hatásos nevelése nélkül is. Ám nem reagálok erre, inkább megérdeklődöm, hogy tényleg sikerült-e az üzenetet kiküldeni, vagy el kell kezdenünk kidolgozni a tervet arra, hogyan jussunk vissza fel az útra - amennyiben útnak nevethetjük azt a szélesebb csapást az erdőben -, vagy akár vissza bármelyik településre, ahol a sérüléseket elláthatjuk. Raven reakcióival, sértődésével nem nagyon törődök, de Katja figyeli, minden fáradtsága ellenére érezhető az élénk figyelme, vizslató tekintete. Legalább olyan jól vesz észre apró részleteket, mint én, csak ő más jellegűeket. - Csak a pda-t. Persze ha megint a nadrágjába rejtette, az pech... - Felelem fel sem nézve, de tippelek egyet Moor észjárását ismerve. Katja pedig figyel és jó reflex-szel reagál: elhajol a felé suhanó kulacs elől, fogait összeszorítva, mert így nyomja a törött karját és fáj, mint a fene, de a kezében lévő fegyverrel sem tétlen. Mire én felkapom a fejem a hirtelen mozdulatára és az elsuhanó kulacsra, ami valahol Katja mögött a fűben landol, addigra Katja már be is kapcsolta a lámpát a fegyveren. Vakító, éles fénye kombinálva azzal, hogy sokkal jobban is céloz a planetológusnál egyenesen ahhoz vezet, hogy visszaadja a vakítást és jobban célon is tudja tartani. Ha az elmozdulást Moor követte is a saját lámpájával, hunyorog persze Katja, de újabb mozdulással próbál kikerülni a fény útjából. Majd Katja fénye hirtelen irányt vált, valahova oldalt, Moor mögé és ha követi az irányt a nő, akkor hamar kiderül, hova adja le a halk lövéseket a testőr: hármat ereszt a nyitott táskába, odapillantás nélkül is hallani, hogy a termoszt érte a találat, vélhetően kilyuggatva azt az alsó szakaszon. - Volkov! - Szólok rá halkan, de erélyesen. - A pda a farzsebében van, oda mégsem lőhettem, uram! - Tudja, miért szóltam. - Igen, uram. De bízzon bennem, hogy... - Egy pillantással hallgattatom el a testőrömet, ami vélhetően nem fog menni a planetológussal. Mondanám, hogy nem tudja, hol a határ, de pontosan tudja, szándékosan feszegeti, aztán persze megsértődne, ha erősebben löknék vissza, mint amire számított. Tekintetemben most nyoma sincs a gyakori vendégként megjelenő derűnek. - Ne tegyen próbára, Moor! Ha Victor Terson megtörhető, Ön különösen az. Ha nem megy szép szóval a "betanítása", hát megtöröm és betöröm, hogy a terveimhez idomítsam! Nem halhat meg, de nem is sérthetetlen, ezt ne feledje! - S mintegy végszó lenne, egyszerre több fény villan fel a környéken messzebb, tűnnek el, majd újra feltűnnek, ahogy egy bokor takarásába kerülnek vagy éppen kikerülnek onnan. A keresőcsapatunk lesz az, Katja már fegyvere fényét is erre használja, hogy felkeltse a figyelmet ránk. - Erre!
-Hahaha! *Szóban elejtett nevetéssel kommentálom a rólam alkotott burkolt jellemzését, de tovább folytatja, úgyhogy többet nem is tudnék mondani, mellesleg ehhez nincs is mit hozzáfűznöm. A későbbiekre viszont van. * -A perdaiak meglehetősen empatikusak, és náluk észérvek nem győzhetnek igazán. Lehet, hogy kiderülne minden, vagy csak a fele, viszont mindehhez nem ártana egy nagyfokú kompromisszum készség, ami a kancelláriának és úgy alapvetően az emberiségnek nincs, amit volt oly szíves szavakba önteni. Aljasak vagyunk. Talán ideje lenne változni, legalább egy kicsit és a többség a kancelláriára hallgat, a jó ég tudja miért. Nem is értem. Látják, hogy minden rossz volt régen, de ugyanott folytatnák, csak azért, hogy megmaradjon minden kényelem. Azonnal. *Sajna nem voltam a közepében akkoriban amikor a Perdát megtalálták, mondhatni kisszékről néztem az egészet, de azóta megismertem pár perdait és kezdem érteni őket. Persze a kudarcba fulladt tárgyalásokról Jenkins többet tudna mondani, de nem mond. * -Bezzeg én világgá kürtölném, hogy imádom a főztjüket. Szerintem csak félnek kimondani, nehogy aztán minden szart rájuk sózzunk. Perdaiak, nem hülyék. *Elvigyorodom, emlékezve a nem is olyan régen bekebelezett kajára. Perdai Istenek, az még ma volt! Mennyi lehet az idő? Ma van a tegnap holnapja? Bár ez is elég komoly dolog, de már nem soka segíthetünk rajta. Már jócskán eljátszottuk a peradiak bizalmát, ugyan még mindig látok esélyt arra, hogy helyre hozzuk, de ahhoz a kancellároknak ki kellene fordulniuk a sarkukból és néhányan eléggé legyökereztek. Terson az egyik akit nem lehet meggyőzni semmivel, ő ha nem háborút akkor maximális leigázást lát mindenhol, szívből gyűlöli az ellenállókat is, mert nem azt akarták amit ő. Megtörhető. Igen, talán nem ez a legjobb szó rá, de jobbat nem találtam. * -Ó, hát ez másra is áll. Messzebbről még a tájban is fel lehet fedezni apróbb részleteket, amit közelről nem láttunk. *Kicsit komolyabb vizekre evezünk ezzel, a barátságnak sok oldala van, sokféle, csak tudni kell, hogy mikor melyiket fordítjuk magunk felé. Jenkins sem kifejezetten a barátom, a szó klasszikus értelmében, de nem is vagyunk ellenségek. Egyelőre az érdekek tartanak minket egymás közelében, de már hajlok másfelé is. Érdekelne, hogy ő mit érez meg ebből és eszébe jutott-e már előrébb lépni. Nem véletlenül említettem a barátságunk szintjeit. * -Sejtettem. De azért ugye nekem nem kell feltétlenül a „maga barátja az én barátom is” elvet követnem? *szerintem Terson nem a barátja. Lehet, hogy régen az volt, de mostanra már elmúlt mindez. A rang, az elfoglalt helyük…olyan ez mint az emberek és perdaiak között kötött béke. Törékeny. Egy szinten vannak, mindkettőnek megvan a lehetősége és eszközei, az ereje és az esze ahhoz, hogy a másikat eltüntesse, de nem lépnek még a másik felé. Nem, mert a válaszcsapás ugyanolyan erős lehet. Viszont egymás mellé sem tudnak állni. Patthelyzet. Köztünk is van ilyen, éppen csendnek hívják, de engem ismerve nem sokáig tart, még a vészt jósló sötét erdőben sem. Máris felháborodással kezdem és a folytatás sem változik.* -Maga kezdte. *Vonom meg a vállam rezignáltan, de ajkaim szegletében mosoly bujkál. Értem és érzem az ötlet iróniáját és nem mellesleg az erős feltételezést is. * -Ne mondja, hogy bánná. Mármint az új szintet. Sok közös vacsora, kávézgatás…ha az eltelt időt nézem, akár a tóparti házának teraszán. *Káromkodásom hamar átcsap nevetgélésbe, ahogy elképzelem a jövőnket. Szó mi szó, sokkal jobban élvezném, mint ami valójában ránk vár, s még a felét sem tudjuk mi vár ránk. Az is lehet, hogy a most sokat emlegetett szervizfolyosókra is még szükség lesz. S már azt is tudom, hogyan. Jenkins nem tagadja, bár felesleges is lenne. Tudja, hogy tudom. Elmosolyodom, van egy röpke pillanat amíg mi ketten a csendben egymásra mosolygunk s bár sok nem látszik belőle, azért fura érzés. Utána lassan de biztosan elhalványul a mosolyom, mert arra gondolok, valahol egy cipőben járunk, vagyis én járok most hasonlóban, mint amilyenben ő régen. Két és fél éve. Neki akkor sikerült, nekem nem. Belegondolva, milyen lehetett végigtolni a feleségét a folyosókon, szintenként egyre lejjebb…egyedül. Jól jönne most nekem egy ilyen folyosó. Ezt azonban el kell dobjam magamtól, mert újra felbolydul az erdő, igaz, a legnagyobb bolydulást az én sikításom adja, hamar el is ül a vihar, hogy aztán más formában, csendesebben tomboljon. * -Cöhhcöhhh! *Csak ennyit jegyzek meg Jenkins menetrendszerinti alkoholista vádjára. Katja viszont épp jókor jött, mert van akivel szórakozzak. Oda vagyok a humoráért, meg persze azért is, mert hozzám hasonlóan ő sem csinál a gatyájába, ha Jenkinsszel kell szemtelenkedni. * -Találja ki. *Dobom vissza neki a választást, de van más amivel borzolhatom a kedélyeket. * -Ja, most mondja meg. Szörnyű, hogy másból nem értenek. *Nem veszem magamra, méltatlankodásom is csupán megjátszott, de nem tudom nem észrevenni, mikor Jenkins mozdulata picit elakad egy bizonyos szónál. Naná, hogy meglátom, még ha a homályból is kell kiszűrnöm, mert őt figyelem. Van azonban amin szörnyülködhetek is, és látványosan teszem. Katja lojalitása és parancskövetése kissé morbidba hajlik, érzékletes leírásom az elképzelt helyzetet illetően viszont vigyorgásba. A nevetést éppenséggel láthatóan nem kultiválja és valahol azért tiszteletreméltó az ereje, miközben a humora sem hagyja el. * -Rám bízná a kancellárt? Ne tegye, kérem, pocsék szabálykövető vagyok, meg planetológus is, nem katona. Kérdezze csak Tersont. Egy szikla gördült le a vállairól amikor kitehette a szűrömet a flottától. Pedig tényleg, remek csapat lennénk, velem nagyon könnyű csapatot alkotni. Alapfeltétel, maximális humor. Még kilógó belekkel is. Oké, ez speciális feltétel. *Jár a szám folyamatosan, hol Katja felé, hol Jenkins felé. Felváltva tarom őket szóval, de Jenkins hálátlan. Nem csak nem bízik meg abban, hogy kiküldtem a jelet és meg is érkezett, hanem le is lövetne. Nem válaszolok vissza arra, hogy hova dugtam a pda-t, de ki kell találnom egy másik helyet, ahova még befér, de nem a nadrágomban van. Jenkins komolyan rástartolt a pda-mra. Katja felé dobom hát a vízzel félig teli kulacsot, pechemre több esze van annál, hogy érte kapjon. Elhajol előle – még jó, hogy nem Jenkins fejét találtam el, az én célzási képességeimmel – kettejük között repül el és valahol mögöttük a susnyásban landol. Nagyobb baj, hogy én is el vagyok vakítva, nem gondoltam arra, hogy a fegyverén lámpa is van, nem is akármilyen. Önkéntelenül is a szemeim elé ernyőzöm a szabad kezem, de igyekszem továbbra is ráirányítani a saját lámpám fényét. Közben teszek is pár lépést oldalra.* -Na mi van, most fénykardozunk? *Abban a pillanatban, hogy a hangom elhalt, a fény másfelé fordul és én is fordulok arra. Én balga arra gyanakszom, hogy vagy a megmentőinket látta meg, vagy egy másik vadállatot, a halk pukkanások azonban egyértelműen a táskámba csapódnak és nem csak a termoszt teszik tönkre feltételezésem szerint.* -Baszki! Ha szétlőtte a műszereimet…Igen! *Váltok azonnal, miközben a táskám felé suhanok, hogy kár költségvetést csináljak. * -A maga hibája, maga mondta neki, hogy lője ki a termoszomat. Szóval ha a műszereimet is tönkrevágta, vállalja is a felelősséget, én tutira nem fizetem ki….ááááúúúúúcs! *A vége már a termosznak szól és a kifolyt Búfelejtőnek, még sem azt sajnálom jobban, hanem a lézerszkennert. Baszki! Felháborodásomra Jenkins válasza érkezik, amire felkapom a fejem és már megint ugyanott tartunk ahol percekkel, órákkal, hetekkel korábban.* -Ó, hát ha kicsit is beavatna a terveibe nem kellene betanítania. És ne nevezze idomításnak, baszki, nem vagyok állat. Szívesen se…*Ebben a pillanatban látom meg az első felvillanó fényt a bokrok között és hacsak nem egy démontigris vagy oroszlánmadár szerzett egy lámpát, akkor ez a mentőcsapat lesz. Katja hangja után néhány lélegzetvételnyi idővel később fel is bukkan az első sisakos fej, majd még egy és még egy. * -Kancellár úr! Benedict zászlós szolgálatra jelentkezem! Megsérült valaki? Ha igen, előbb ellátjuk a sérülést, utána felkísérjük önöket a csapatszállítóhoz. A területet biztosítottuk. *A katona tiszteleg, haptákba vágja magát, a többi susnyásból kihámozódó katona meg teszi a dolgát. Én meg persze máris felveszem az „én megmondtam” ábrázatomat, de közben elgondolkodom, hol hallottam már a zászlós nevét. A Delgadokat biztosan valamelyik perdai Isten kísérgetheti, nem mellesleg már meg is őszülhetett, de még én vagyok a legjobb állapotban. A nyelvem is jól van, most kezdem érezni a bordáimat és körülbelül minden más tagomat is. Leülök a földre a táskám mellé, halkan nyöszörgök a testemet minden bizonnyal dúsan borító kék és zöld foltok, a szétlőtt szkennerem és a Búfelejtős termoszom romjai felett. Belenyúlok a táskába, ahol összegyűlt az értékes nedű, majd lenyalom az ujjamról. Legszívesebben a táskából innám ki….de miért is ne tehetném meg? Míg a kancellárral és Katjával vannak elfoglalva, kipakolok a táskámból és ha van még rá időm, a sarkát a számhoz emelve iszom ki a maradékot. Kicsit macerás, de ha már alkoholista vagyok, miért adnék a látszatra? *
- A miértre egyszerű a válasz: ugyanaz, amiért Carter-t is csak annyian követték. A legtöbben a biztosnak gondolt befutóra fogadnak. - Az a "csak" persze relatív, mert így is több, mint amire akkor számított a Kancellária, a pontos létszámukat most sem tudjuk, de valahova ezer és kétezer közé tippeljük. - Ön le tudna mondani a kávéról vagy a pda-járól néhány évre, teljesen? - Kérdezek rá, mikor a kényelemről esik szó. A kettő közül egyik sem kell a túléléshez, és nyilván nem is ezek előállítása emészt fel annyi energiát, de példának megteszi most. Amíg Moor ki nem forgatja a négy sarkából majd. A folytatásra finoman elmosolyodom, valamiben egyet tudunk mi ketten érteni, azon túl, hogy az állatvilág tartsa meg a tisztes távolságot tőlünk. - A konyhájukat valóban dicsérni lehet, vagy az alapanyagjaikból készült ételeket. - Nem egy dolgot a saját ízlésünk szerint csinálunk, részben földi hatásra. Hasonlít az íze, hát a receptben ki lett cserélve a perdai megfelelőre, s kész is. Aki ismerte a földi verziót, az legfeljebb furcsállva néz a tányérjára. - Ön mit vinne ajándékba? Ha már önmagát nevezte meg korábban a követnek, aki beszélhetne a perdaiakkal, akkor nyilván nem mehet üres kézzel. Mivel fogná meg a perdaiakat, ami emberi? - Kérdezek rá, ha már ilyen érzékletesen, minimális oda nem illő szavakkal kifejezte, hogy szerinte sok mindenre nem vágynak a perdaiak, ami a miénk. Ezt kicsit nehezen is értem. Az ő képességeik, hosszabb életük a mi tudásunkkal, technológiánkkal vegyítve... Nem véletlen kutatom a perdaiak génállományát, amire újra több időm van most, hogy Saskia is meggyógyult, nem az ő számára kell gyógymódot találnom. Ugyan sok mindent kell még rendbe tenni, ha egyáltalán valaha is rendbe jön, s ugyan a gyász fiunk miatt nem enyhült még sokat, de azt is érzem, hogy Saskiával az erőm is visszatért valamilyen formában. Valahol fáradt vagyok, de tettre kész is. Elmosolyodom a planetológus válaszán, ő maga is tettre kész, nagyon úgy tűnik, hogy egyik kiszemeltje Terson. Vajon mit látott meg messzebbről szemlélve, amit én nem? Érdekes... - Nem, nem kell követnie, de az "én ellenségem az Ön ellensége is" tanácsot ajánlatos megfogadnia. - Megtartom arcomon a kis mosolyt egy darabig, míg a csend nem ül közénk egy időre, s semmi meglepő nincs abban, hogy a nő töri azt meg. De nem is ezen a tényen mosolyodom el újra, hanem a szavain. - Ó, teraszom is lesz? Ez új, de egész jól hangzik. - Térek ki a válasz alól, hogy mit bánnék és mit nem. A teraszon régen ettek-ittak az emberek, vendégeket fogadtak. Megpróbálom elképzelni ezt a saját esetemben is. Egy kezemen sok az ujj, ha a vendégeink számát meg akarnám számolni egy évben, legalábbis az eddigi gyakorlat szerint. Ráadásul biztosan valami bogár is beleszédülne a kávémba odakint. Egyelőre nehéz elképzelni magamat egy teraszra, felakasztva a szögre a kancellári felöltőmet, de másnem telerakja majd Saskia a helyet növényekkel... Kölcsönös sokatmondó mosollyal tekintünk egymásra egy hosszabb pillanatig, mely - hála a szószmentes perdai isteneknek vagy kinek kell ilyenért hálát adni - nem visel magán semmilyen romantikus jelleget. Ha kívülről nézném magunkat, biztosan viccesnek találnám, hogy még a mosolyunk is egyszerre kezd el halványulni az emlék hatására, de meglepődnék, ha tudnám, hogy Moor mennyire az enyémhez hasonló titkot őriz. Csak én szerencsésebb voltam. Nem csak akkor, mikor karjaimban levittem Saskiát s nem buktam le, hanem abban is, hogy az én szerettem visszatérhetett. Betegsége ellenére neki voltak jobb esélyei erre... Katja felbukkanása új színt visz a beszélgetésünkbe, annál is inkább, hogy a testőrök közül ő a legbeszédesebb fajta, Andrej legfeljebb szűkszavúan felelgetne neki, Jade-ből pedig harapófogóval kellene kiszedni a szavakat, ha Raven fordulna hozzá s nem én. A lila tincsekkel rendelkező, csaknem Ravennel egykorú fiatal testőr viszont szívesen kommunikál. Részben, mert jelenleg nem vagyunk veszélyben, hogy azzal foglalkozzon, már amennyire sérülései ezt engednék, részben pedig ez segít terelni a figyelmét a fájdalomról, amit főleg törött karjában érez. - Hmmm... utóbbi. - Méri végig hümmögve a planetológust Katja, kicsit sem jőve zavarba, hogy neki kell a választ kitalálnia és az a válasz lehet némileg bántó is. Ha el akarja kerülni ezt Raven Moor, legközelebb válaszoljon maga, s ne másra bízza. Azon meg mosolyog, hogy a nő nem veszi magára a szavakat. Majd fogja, ha nem változik. De ami most nem változik, az Katja mosolya, főleg a kilógó beles rész említésnél. Igen, ők ketten tényleg túl jó csapat lennének, a hatékonyság rovására, meglehet. - Viszont hogy gondolkodna Terson kancellár, ha meglátná Önt a testőrségem tagjai között. - Mosolyodom el csak ennyire csatlakozva be a beszélgetésükbe, de természetesen megüresedés esetén se ajánlanám ezt fel Moor-nak. Nem csak azért, mert testőrként úgy érezné, bárhova bemehet, ahova én is. Abban maximálisan egyet tudok érteni Victorral, hogy nem katonának való a nő, és a szabálykövetésre vonatozó önkritikája a planetológusnak nagyon is helytálló. Olyannyira, hogy még vizet sem tud hozni rendesen, s a lámpával is különleges kapcsolatot ápol, hogy rendre nem oda világít, ahova kellene. A dolog odáig fajul, hogy megint olyannal kezd ki Moor, akinek fegyvere van. Töltött fegyvere. Na meg a korábban említett humora. Ennek egyenes következménye, hogy bosszúötletért nem kell a szomszédba mennie a testőrnek, három tökéletes lövést ad le az odébb tárolt kulacsra. - Akkor mi lesz? - Éri el Moor hátát Katja hetykén, kihívóan odavetett, kaján örömtől csengő hangja, s míg a planetológus leltározik, addig én halk hangon váltok néhány szót a testőrömmel, pontosan tudja, hogy mit nehezményezek és ez el is hallgattatja. Szóváltásunk rövid, így nem lehet nem meghallani méltatlankodását az ex-tizedesnek. A végét csípem el, de az is elegendő. - Én a ruháját már álltam, a felszerelése az Ön dolga. Tudja, hogy szabályellenes mellette folyadékot tárolni. Ideje, hogy Ön tanuljon némi felelősségvállalást! - A képlet szerintem egyszerű. Ne pimaszkodjon olyannal, akivel nem kellene, na meg ne ott tárolja a kulacsot, ahol nem kellene, s akkor nem nullázódna le a kreditszámlája. Válaszára már nem felelek, mert ekkor látjuk meg a fényeket. Vadállat nem lehet, perdai megint nem, az ellenállók meg nem díszkivilágítással érkeznének, tehát már csak a keresésünkre küldöttek lehetnek, s ez a tény meglepő módon még Moor-ban is megakasztja a szavait, amit akkor sem talál meg, mikor az első katona felbukkan. Sisakjától nem látni vonásait, nekem a neve mégis eleget mond, pontosan tudván, hogy ki ő, még ha nem is találkoztunk soha személyesen. - Benedict zászlós! A sérüléseink javát elláttuk lehetőségeinkhez mérten, olyan jellegűt nem tapasztaltunk, mely nem bírná ki a Városig. Értesítse a Várost, hogy megtaláltak minket és visszaérkezésünkre egy orvosi csapat álljon készen! - Felelek a zászlósnak átütemezve a tervezetét, s a felém érkező katonaorvost - bizonyára látta a nadrágnál lévő vérfoltot, a bekötött lábat - egy biccentéssel küldöm tovább a testőrömhöz. Az ő sérülése súlyosabb, s míg a törött kart rögzítik, amennyire lehet és kap fájdalomcsillapítót is az érintett területre, addig én Moor-hoz fordulok. Az hagyján, hogy az ujjairól nyalogatja a kifolyt italt, de hogy a táskából is igyon... Jobban kedveltem azt a nőt, aki nálam járt vacsorázni. Vagy amelyiknél én voltam, mert az sem csinált ilyent... Komoran lépek oda hozzá és nézek le a földön ülőre. - Úgy látom, Moor, rászorul a nyolcadik szinthez való illemszabályokra. Vagy úgy általában illemszabályokra. Kezdje el őket gyakorolni, mert méltányolom, hogy sikeresen adott le vészjelzést a rendelkezésre álló eszközökkel. Hálám jeléül teljesítem a kívánságát: elfogyaszthat egy ebédet a nyolcadik szint Panorámaéttermében, a költségét én állom. A belépéshez szükséges engedélyt még a holnapi nap folyamán megkapja, őrizze meg jól, ezzel tudja érvényesíteni jutalmát a születési hónapja bármely napján. - Az utolsó négy szónál mosolyodom el a rám jellemző gúnyos-ravasz módon. Teljesítem a kérését, de a jutalma valahol büntetés is. Tudom, hogy most azonnal tudna stílust váltani, ha szükséges, de talán ez emlékeztetni fogja, hogy máskor is ügyeljen rá. Lesz rá bő fél éve, hogy gyakorolja... Elfordulok tőle és elindulunk a csapatszállítóhoz, melyet Benedict zászlós beígért és remélem, az út fennmaradó része már nyugodtan zajlik. A Városban kérek egy pda-t, hogy küldjek egy rövid üzenetet Saskiának. Tudom, hogy Jade már tájékoztatta, hogy meglettem, jól vagyok, de ezt én is elküldöm neki, csak hogy biztos lehessen benne. Jade egyébként is azzal nyugtathatta a feleségemet, hogy Katja van velem, aki jól ismeri a perdai viszonyokat, nem lesz semmi gond akkor sem, ha napokra tűnnénk el. Persze Jade nem tudhatta, hogy a testőröm az idő felében nem tudott velünk lenni. - Moor, jó készülődést a születésnapjára! Szép estét! - Fordulok el a nőtől a Városban, majd a mentésért felelős katonához fordulok. - Benedict zászlós, köszönöm Önnek és a csapatának! - Biccentek egyet hozzá neki, majd bebicegek magam is az orvosi szárnyra, hogy az én sérüléseimet is ellássák és egy hosszú pillanatra lehunyhassam a szemeimet elfeküdve az ágyon.
//Köszönöm a játékot, egy élmény volt És legközelebb így jársz majd: //
-Cartert a bátrabbak követték, meg akiknek nem volt nagyon veszítenivalójuk. *Erre tudok érvelni, hasonló a helyzetem nekem is. Sokszor megfordult a fejemben, hogy a Perdán maradok, de anyáék…másrészt a Dominiumról, a tűz közeléből sokkal többet tudok segíteni a bátyámnak, persze eljön majd az az idő, amikor már nem és fontolóra kell vennem, hogy mégis maradok a holdon, de akkor anyáéknak is jönniük kell. A kávé és a pda már egészen más dolog.* -Kávé helyett biztosan van más alternatív megoldás perdai módra, a pda-ról is le tudnék mondani, ha már nem kell megváltanom a világot és nem kell a kancelláriával harcolnom. A perdai élethez nem kell pda. *Ez most biztosan meglepi, de ez van. Biztosan nehezebb lenne az élet a pda nélkül, de azt hiszem ami itt lent van, azt nem lehet informatikával megoldani. Csak a hosszútávú közlekedéssel lenne gondom. Abban legalább egyetértünk, hogy a perdai konyha, így vagy úgy de fenomenális, még a miénkkel keresztezve is, mert minden igazi, természetes alapanyagokból készült. Azon sem kell elgondolkodnom mit válaszoljak Jenkinsnek a felvetésére, miszerint én az emberek követe lennék. Ha megtudnám oldani és tárgyalhatnánk, sajnos csak újra és nem elsőként. A különbségek most nagyon kiütköznek.* -Semmit. Főleg nem emberit. Leszerepeltünk emberségből. Először megismerném őket, megérteném őket, és megkérdezném miben tudnánk a segítségükre lenni. *Aztán elgondolkodom és eszembe jut valami. * -De mégis. Egy olajágat. Ha nincs igazi, akkor csinálnék egyet. Elmondanám, hogy ez a mi világunkban régen a béke szimbóluma volt. Ha van igazi, még talán el is ültethetnénk közösen. Az a baj, hogy maguk a testüket akarják megérteni, nem a lelküket. Persze értem én, különlegesek, de mi lenne ha egyszer az életben nem akarnánk mások fölé emelkedni? *Jó kérdés. Költői. Jó lenne tudni rá a választ is. Más néppel szemben biztosan katasztrofális következményekkel járna, de a perdaiak biztosan nem használnák ki a helyzetet, ők ennél sokkal jobbak. S ezzel megint eljutunk a kancelláriához, pontosabban Tersonhoz. Ő keménydió, de egyben kihívás is és én szeretem a kihívásokat, nem véletlen, hogy most Terson van terítéken, miután Jenkinst sikerült…hát nem megtörni és nem is betörni, de legalább jóban lenni vele. * -Ezzel nem mondott újat. *Tudom, hogy Jenkins társasága nem életbiztosítás, az sem amit McG ellen elkövettem/tünk. Csak idő kérdése mikor robban McG agya, már így is az első számú közellensége vagyok, de egy valamiért megérte az egész. Sammy biztonságban van tőle. Azért nem kis dolog elérni a kancelláriánál, még ha közvetve is, hogy szereljék le az egyik társukat. Jenkins szerepét nem vitatom, ezért is kap a tóparti házhoz teraszt. * -Terasz kell, de nem maga miatt. A feleségének, biztosan oda meg vissza lenne tőle. Saját kiskert. A botanikusok álma. S persze igényt tartok egy állandó helyre. *S már mosolyodom is el a gondolatra, de az is elég okot ad a mosolygásra, amiről bizonyosságot szerzek. Saskia Jenkins az Alvókhoz való kerülése szomorú, de kalandos volt. Jenkinsnek csak azért sikerülhetett megmentenie, mert mellette volt és mert a rangja sok mindenben segítette. Én már nem voltam ilyen szerencsés, nem voltam Alec mellett, sokáig nem tudtam él-e hal-e, csak az az egy üzenet tőle hajtott előre. Két és fél évembe telt megtalálni és még most sem tudom megmenteni. Ezzel zárjuk kényszerűen a diskurzust, mert Katja robban be a kis társaságunkba és nem is akárhogyan. Még kissé összetörve is a humoránál marad, amit kifejezetten csípek annak ellenére, hogy felém irányul és kissé csípős. * -Oké, maradjon ebben a hitben. *Ahogyan Jenkinst is abban a hitben ringatom, hogy nem tudok Búfelejtő nélkül meglenni, úgy Katjának is jut gondolkodnivaló. A választása egyáltalán nem bánt, holott annak szánhatta, de sok minden lepereg rólam a saját lelki nyugalmam érdekében. Katjával tovább is pörgetjük a dolgokat, talán lehet tőlem egy kis bosszú is, hogy megnevettetem, bár nem kívánom neki, hogy fájjon. * -Lehet még jó fegyver is lenne a kinevezésem, Terson kancellár minden bizonnyal agyvérzést kapna. *De csak ez az egy, nem is igazán reális érv áll mellettem, minden mást magam ellen hozok fel, nem kis önkritikáról téve tanúbizonyságot. Mindezt azzal spékelem meg, hogy szándékosan Búfelejtőt viszek Katjának víz helyett, ám míg korábban tervbe volt véve, hogy kicserélem a termoszt a kulacsra, Jenkins olyan parancsot ad Karjának ami dacot vált ki belőlem. Másrészt előbb a pda-t kell biztonságba helyeznem. Azzal, hogy a nadrágomba tettem, a Búfelejtő és a szkennerem felett mondom ki a halálos ítéletet. * -Jobb ha nem akarja megtudni. *Nézek vissza a kihívó kérdésre Katja felé. Lehet, hogy nem vagyok erős és ügyes, nem vagyok jártas a közelharcban és fegyvert sem szívesen fogok a kezembe, ha le kell lőni valakit, de abban biztos lehet, hogy ezt még visszakapja tőlem. Nem most, nem holnap és nem egy bal egyenes képében. * -A felszerelés akkor az én gondom, ha nem rendeltetésszerűen használom, de a szkennerem nem elázott hanem lyukas lett! *S már emelem is ki a táskából, hogy felmutassam a rajta még a gyér fényben is jól látható „szellőzést”, de mivel épp megérkeznek a mentségünkre vezényelt katonák, már nem kapok választ és szörnyülködve, nyöszörögve a romok felett kezdem kipakolni a táskát. Addig míg én pakolok, Jenkins és a katona, nevezetesen Benedict zászlós akinek a neve nagyon ismerős, de lehet, hogy az átélt borzalmak miatt nem jut eszembe honnan, lerendezik az ügyet. Katját ellátják, csak félszemmel nézek oda, aztán már csak azért is, meg mert jólesik a lelkemnek, kiiszom a táskából a maradék italt. Ha már ott gyűlt össze és mert tudom, hogy ez Jenkinsnél kiveri majd a biztosítékot. Nem is tévedek. Ártatlan szemekkel nézek fel rá a többi katona lámpafényének kereszttüzében. A mosolyom már cseppet sem ártatlan, először csak halványan, jókislányosan nyúlnak el az ajkaim, mert Jenkins megint illemszabályokat emleget és tudom, hogy célt értem el. Utána viszont már diadalittasan a megkapott engedéllyel, bár én örökös belépőre gondoltam, csak egy ebédet kapok, de hát az is több mint a semmi. Terson el lesz kapva! A baj csak az, hogy nem most. Fel is pattanok, hogy kifogásoljam, hogy az még….gyors fejszámolást követően kijön a fél év, de a levegő bent marad. Jenkins ravasz és aljas mosolyát elnézve, most sajnos nem tehetek semmit, mert csak azt érném el vele, hogy visszavonja. De nem én lennék ha nem tudnám ezt a magam előnyére állítani. Az övéhez hasonló ravasz vigyorral és testbéli kokettálással érem el.* -Születésnapi ajándékot kapok?! Ez fantasztikus! Köszönöm, igazán kedves öntől kancellár úr! *Mindezt nagy hanggal, hogy mindenki jól hallja, és kettőnkön…na jó, talán hármunkon kívül senki más nem tudja, hogy a szülinapomra még fél évet várni kell. Összeszedelőzködöm, minden visszakerül a kilyuggatott táskába, majd felülök a csapatszállítóra. Magamba, a pda-mba mélyedek és cirka fél perc után diadalittasan felhördülök.* -Tudom már! Azta! *Benedict zászlós tarkóját figyelem aki a sofőr mellett ül és elvigyorodom. A városban, rögtön a kiszálláskor fel is veszem a zászlós fenekét a gyűjteményembe. Jenkinstől hasonlóképp köszönök el, mint ő tőlem.* -Köszönöm kancellár úr még egyszer a szülinapi ajándékot! Egy élmény volt önnel a kirándulás! *S még kacsintok hozzá, hogy kellőképpen felháborodjon. Aztán Katját sem hagyom ki, mielőtt a gyengélkedőre vinnék, vállon veregetem, természetesen a sérült karjának oldalán.* -Jobbulást! Nemsokára talizunk! *Végül Benedict zászlós után vetem magam, hogy megnézzem merre megy, esetleg ha haza, azt is tudjam. Nem sokkal később az ideiglenes szállásomon zuhanok be az ágyba nyöszörögve, csak reggel leltározom a kék-zöld foltjaimat. Kész Perda térkép lettem.*
//Köszönöm a játékot, imádom, hogy minden hülyeségben benne vagy! Vitatkoznék, hogy legközelebb ki jár hogyan //
*Az első amit érzékeltem, hogy fázom. Megpróbáltam betakarózni, de a mozdulat fájdalmas volt. Sosem éreztem olyan fájdalmat, mint amit egyetlen karnyújtás okozott, önkéntelenül felnyögtem. A hangom rekedt volt, a torkom száraz. Lassan kezdtek visszatérni az érzékeim, de ezzel csak rosszabb lett. Minden egyes porcikám fájt, az izmaim olyanok voltak, mintha mindenhol megduzzadtak volna. Vettem egy nagy levegőt, az legalább nem fájt annyira, de ezzel a sóhajtással belerobbant az elmémbe a világ, annak minden illatával, nedvességével, hűvösével. Arcom alatt vizes levelek párologtatták magukról a vízcseppeket, orromba kúszott az eső illata, a nedves földé, virágok édeséé, a már rothadó levelek kevésbé kellemes szaga és ahogy megnyaltam száraz ajkaimat, földszemcsék ragadtak a nyelvemre. Fogalmam sem volt hol vagyok, és amikor nehezen kinyitottam a szemeimet, sem lettem okosabb. Törött ágú bokrok vettek körül, megviselten próbáltak magukhoz térni, töveik körül elvonuló ár nyomai, a vízmosta part sima és még csillogó földje mutatott a folyó irányába, letarolt színes virágok elvesztett szirmai szóródtak szét körülöttem. Éreztem, hogy a ruhám is csurom víz, a hajam az arcomba tapadt, a korábban azt összefogó kockás kendőm valószínűleg elvesztettem. Lassan kezdett derengeni, hogy mi történt. Vihar volt, bár az előrejelzések miatt már tudtunk róla, hirtelen csapott le ránk, a táborra, amit a Rauntill és a Shien hegy felőli torkolatánál építettünk ki. Arra, hogy hogyan kerültem a vízbe, nem emlékeztem, rémlett valami, hogy próbáltam összeszedni a holmimat, amit a lecsapó szélvihar már szétszórt….tovább nem emlékeztem, a fejembe fájdalom szúrt és muszáj voltam ismét lehunyni a szemeimet. Talán csak percek teltek el, de óráknak éreztem, mikor a fájdalom enyhülni kezdett, és tudtam, hogy meg kell mozdulnom, fel kell ülnöm s majd állnom is, el kell indulnom valamerre, hogy visszataláljak a táborba. Először csak a fejemet emeltem fel, majd egyik tenyeremre támaszkodva feljebb tornáztam magam, hogy körülnézzek merre is lehetek, merre van a folyó, ami az egyetlen biztos kiindulási pont lehet a számomra. A fájdalom ismét lecsapott, a fejemben mintha gépek zakatoltak volna, vagy a vihar újra erőre kapva dobálta volna a letört faágakat a kocsi oldalához…ám ez csak a fejemben zajlott le. Néhány lélegzetvétellel emelkedtem feljebb, nem törődve a fájdalommal, ami lassan de biztosan minden tagomba befészkelte magát, végigkúszott a gerincemen, a lábaimba és a karjaimba nyúlt és ott ragadt. Mégis a fejemben lüktető, lángoló érzés volt a legrosszabb, és amikor megláttam magam előtt egy apró, fehéres-kékes színű állatkát, aki hatalmas szemeivel bámult az enyémekbe, úgy gondoltam csak képzelődöm. A szédülés ami hirtelen rám tört, a nedves levelekkel borított partszakasz földjébe taposott és megadtam magam a jótékony sötétségnek. Hason fekve maradtam, arcom félig a levelek közé nyomódott, és még csak arról sem volt fogalmam, hogy a ruhám több helyen elszakadt, véres volt, karomon és a lábamon ágak és éles kövek okozta karcolások voltak, némelyik felszínes, de volt ami egészen mély, a homlokom bal oldalán pedig szintén seb éktelenkedett, valószínűleg egy ütés okozta a szédülést és a fejfájást. Azt, hogy az oldalamon lévő tenyérnyi hosszú seb nem vérzett kitartóan, annak köszönhettem, hogy éppen azon feküdtem, a súlyom és a felgyülemlett nedves levelek mintegy szorítókötésként működtek…egyelőre. Azt már nem is érzékeltem, hogy a kis állatka valódi és egyre közelebb merészkedik hozzám, majd alaposan megszaglássza a hajam, s az arcom, nem éreztem a csiklandozását, sem azt, ahogyan hirtelen megfordulása egy vizes levelet az arcomra tapaszt, nem hallottam az apró lábak gyors neszezését sem, mikor elszaladt.*
Az időjárás változni fog. A csontjaimban éreztem, így igyekeztem egy magaslati pontot elérni a bogámmal, hogy körbe nézzek. A felérve, érzéseim nem csaltak. Messze, a horizonton egy fekete, hömpölygő felleg igyekezett irányunkba. A perdai vadonban kevés olyan hely van, ami ilyenkor biztonságos tud lenni. Ha túl laza a föld, földcsuszamlás áldozatai lehetünk. A villámlás bármilyen magasságnál gondot okozhat fák közelében -már pedig egy erdőben ez elég gyakori - és a lezúduló mennyiségű víz a környező folyót is eltérítheti, módosíthatja vonalát. A széllökésektől kidőlő fákról már nem is beszélve. Próbálok egy olyan, alacsony pontot keresni, ahol ritkásan vannak a fák, és azok se túl öregek. Amint sikerült ilyet találnom, azonnal tábort vertem, és minél gyorsabban felállítottam a sátram, hogy ne ázzak el. Persze a szél letépheti a fejem fölül az egészet, de a szél nagyját felfogja körülöttem a növényzet. Már elkezdett esni, amikor az utolsó, vízálló bőrréteget tettem fel a sátor tetejére. Idő híján nagyobb kövekkel rögzítettem, ebben Dork segített. A másik ilyen bőrrel a rajta maradt nyerget takartam le. Ha baj van, azonnal menni kell. Bebújtam a sátorba, és vártam. Dork jól érezte magát oda kint, csőrét nagyra tátva hagyta, hogy az eső megtöltse száját, amit aztán játékosan kicsurgatott a csőrén tátongó lyukon. Megcsóváltam a fejemet a játékra. A vihar azonban nagyobb volt, mint amire számítottam. A sátor édes kevés volt. Az életerős fák olyan fájdalmasan recsegtek a szélben, hogy már ott sem éreztem magam biztonságban. Nem számított a víz, ami kellett, összetekertem. Dork riadt kiáltásokat hallatott, de a szél süvítése és a villámlások elnyomták a hangját. Hasát a földhöz szorítva kúszott hozzám. A hátára dobtam amit menteni tudtam, főleg a bőröket, aztán felültem rá. A Nagyszentély a közelben volt. - Gyí! - kiáltottam rá, amikor az első unszolásra nem akart megindulni. Ekkor végre nehezen felkelt, és rájött, hogy futni tényleg jobb ötlet, mint itt várni. Nem mondom, hogy könnyen, vagy biztonságosan, de elértük a szentélyt. Más perdai, és érdekes mód egy-két vadállat is tartózkodott itt. A vihar végét csendben vártuk ki. Amikor elvonult, halkan sóhajtottam. Más irányba kell akkor haza mennem. Talán a Rauntillt követve. Meg nem száradtam ennyi idő alatt, pedig a papok meggyújtották bent a tüzeket. De nem zavart, nem volt már olyan hideg, hogy fázzak tőle. Amint tehettem, ismét elindultam Dorkkal. A vihar borzalmasan hagyta maga után a természetet, de már hozzászoktunk. Sejtem, hogy ennek köze van a quorsákhoz, és hogy a viharok próbálják őket kimosni a földjeinkről, de ebben biztos sosem lehetek. Utam során aztán megtorpantunk Dorkkal. Egyrészt vér szagát éreztem meg, másrészt láttam elszaladni egy wipite-t, amely felkeltette az érdeklődésem. Követve a szagot, a folyóparton egy testet pillantottam meg. A kosztól és ágaktól nehéz volt kivennem, hogy perdai, vagy quorsa, de érzékemet a hallásomra összpontosítva, ilyen távolról is megtudtam állapítani, hogy él még. Dobog a szíve. Velem ellentétben, ezt a vízből kikandikáló ogu nem tudta megállapítani, és már sétált is a legtöbb szervet tartalmazó része, a nő oldala felé. Ekkor megugrattam Dorkot, és rá kiáltottam az állatra, hogy elüldözzem. - Hé hé hé! - kiabáltam, Dork is kitátotta csőrét. Az ogu ránk sziszegett, kitátotta száját, de lassan elkezdett visszahátrálni a vízbe. Leugrottam a bogáról, aki még - teljesen feleslegesen, és egyoldalúan - viaskodott a dögevővel. Én addig a nőhöz térdeltem, és végig tekintettem rajta. Egy quorsa. Több sebből vérzett, de nem voltak tagjai kicsavarva, így azok eltörve sem voltak. Az egyik karján rajta feküdt, arról nem tudok még nyilatkozni. Kell nekem most ez a teher? Halk sóhajtással emeltem fel a tekintetem a tájra, füleltem, figyeltem, hátha a közelben vannak a társai, de senkit sem hallottam. Lemondóan hajtottam le a fejem, és néztem le újra a nőre. - A fene megeszi a lelkemet. - morogtam magam elé. Óvatosan a hátára fordítottam, így láttam meg a nagyobb sebet, amely oldalán éktelenkedett. Nagyapám elismerően bólintana arra a perdai átkozódásra, amelyet hallattam. Rendben, mindent sorban. A nyereghez lépve levettem róla a kulacsom, majd visszalépve tőrömmel vágtam le ruhájának útban lévő részét. A vizemmel mostam tisztára a sebét, aztán ingem ujjából leszakítva azt a sebre nyomtam. Már nem vérzik olyan erősen, hogy veszélyes legyen, valószínűleg itt fekszik egy ideje, és megindult az alvadás, de ha mozgatni kezdem, akkor ismét megindulhat. Mivel jelenleg nincs nálam semmi, amivel rendesen be tudnám még kötni, ezért övemet vettem le, és tettem rá, hogy az szorítsa oldalára az anyagot, megakadályozva az erősebb vérzést. Óvatosan vettem aztán a karjaimba. Itt nem maradhat. Se ő, se én. A kihűlés is veszélyezteti, és szomorú, de jelenleg nem fogok tudni tüzet csiholni. Minden vizes. Elindultam a fák felé, de füttyentenem kellett, mert a bolond boga, még mindig várta, hogy a vízbe menekült játszópajtása visszatérjen. - Dork! - szavamra azért már csak utánam indul. A fák között megálltam. - Fekszik. - fordultam a boga felé, ami engedelmesen hasra vágta magát. Szorosan a boga teste mellé tettem a nőt, fejét Dork hátraforduló mellső lábára helyeztem, aki ettől megmerevedett, mintha attól tartana, hogy a mozdulatai felébresztik a nőt. A nyeregről leszedtem a bőröket. A bundás még mindig nedves volt a szélein, de legalább csak ott, a bőr rendesen védte az esőtől. Ezzel takartam be a nőt, szorosan, majd arra terítettem a vízálló bőrt. Ha netán esne. - Maradsz. Védd meg, ha jönne valami. - fogtam meg Dork csőrét és néztem a szemébe az utasítások alatt. A boga nyöszörgött egyet válasznak. - Jól van. Mindjárt jövök. - simogattam meg a narancsos tollakat a fején, aztán sietős léptekkel indultam el a fák között. Szomorú voltam, hogy wager csak sivatagban nő, de a környéken ettől függetlenül még lehettek olyan gyógynövények, amelyek segítségemre lehetnek. Sajnos nem ismerem őket olyan jól, mint kéne, nagyon rég nem foglalkoztam már a vadon növényeivel. Végül talán egy órás bóklászás után orrom jön a megmentésemre. Dögszag. Mivel közel és távol nem látok, vagy hallok dögevőt, ez jelenthet egy valamit. Tavasz van, nyílnak ombrok. Követve a penetráns bűzt el is érkezek egy kisebb barlanghoz, úgy kell négykézláb bemásznom. Többször meg kell, hogy álljak, mert az orrfacsaró bűz bizony megkönnyeztet, de ez nem tart vissza attól, hogy elérjem a növényt, és az immár üres kulacsomba engedjem a nedvét. Egyszer-kétszer felköhintek, sok jó dolgot kívánok az összes quorsa felmenőjének, hogy ma ide kellett másznom népük egy tagja miatt. Igazi megkönnyebbülés végül kijönni onnan, orromból nehéz kiszedni a bűzt. Visszasétálva a növényzet óriás leveleiből is vágok. A nő még eszméletlen, így legalább ellenkezés nélkül tudom egy fintorral a szabaddá tett sebre rá kenni ezt a bűzös lét. Dork konkrétan öklendezik egyet, aztán méltatlanul néz rám. - Nekem se jobb, elhiheted. - nézek rá, aztán az egyik levelet oda adom neki étkezésre, a másikkal pedig befedem a nő sebét és azt ismét az övemmel szorítom oda. Miután arrébb léptem, a boga farkával öleli közre a nőt, testhőjével melengetve. Felkelve a folyóhoz sétálok, leveszem a felsőm és kimosom a vízben. A nadrágommal begázolok, nem veszem le. Visszaveszem a vizes inget, megmosom a kezeim, az arcom, próbálom mentesíteni magam attól a szagtól, amiben megfürdőztem a barlangban. Gatyámat kezemmel visszább húzva magamon mentem végül vissza a pároshoz, aztán magam is neki dőltem Dork mellkasának. Most már egyébként se lenne jó ötlet elindulni, nemsokára besötétedik.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Alig jut el hozzám a valóság, néha magamhoz térve érzékelem a hideget, nedves ruháimat ahogyan a bőrömhöz tapadnak, a fájdalmat a testemben, s azután újra magával ragad a jótékony tudatlanság. Hogy hol vagyok, továbbra sem tudom, az egész olyan mint egy álom, érzem a ringatózást, simogatásként élem meg ahogy a sebemet bekötözi valaki és néha önkéntelenül felnyögök ha valami nem esik jól, mint például egy-egy mozdulat, amikor megfordít, amikor a karjaiba emel. Azt sem tudom eldönteni ez most jó álom vagy sem, nem tudatosul bennem, hogy mi történik velem, nem tudom, hogy félnem kell, vagy hálás legyek majd ha magamhoz térek és képes leszek gondolkodni. Tehetetlenül hagyom hát, hogy a dolgok megtörténjenek. Olykor érthetetlen szavak jutnak el hozzám, a lelkem mélyén tudom, hogy mit jelentenek, ismerősek, de az elmémet sűrű, sötét köd fonja körbe még. Az első tudatos ébredésemkor majdhogynem magam vagyok. Azt érzékelem, hogy a korábbinál kevésbé nedves helyen fekszem és sokkal melegebb a környezet, kinyitva szemeimet elsőként képtelenségnek tűnik, de egy boga felém forduló fejét pillantom meg. * -Tywinna? *Ő jut eszembe azonnal, a perdai lány akivel elég hullámzó a kapcsolatom, jelenleg is gondolkodnom kell, hogy jóban vagyunk vagy legutóbb veszekedve váltunk el. Az sem tűnik fel, hogy Tywinna jó ideje letelepedett Elorakban és már nem vándorol Perda-szerte, hogy esélyesen megtaláljon. Az ember hasonló helyzetben mint amilyen az enyém, nem tud logikusan gondolkodni, csak szélsőséges dolgok jutnak eszébe, mint nekem az, hogy valaki megmentett…ez jó, de mi van ha mégsem és a boga aki próbál a szemeimbe nézni, csupán egy elkóborolt állat és rajta kívül senki sincs a közelemben? Próbálok oldalra fordulni, hogy többet lássak a körülöttem lévő világból, hogy rájöjjek hol vagyok, de a fejembe fájdalom hasít és a tekintetem újra elködösül. Nem sokkal később újra magamhoz térek, s már néhány hasznos gondolatra is képes vagyok, egyike ezeknek a gondolatoknak az, hogy semmi nem változott, és a boga még mindig velem van, tehát esélyesen jó kezekbe kerültem. A másik gondolat, amit meg is valósítok, hogy jobban a meleg testhez bújok, amennyire a fájdalomtól telik és megadom magam a sorsnak, nem tudva, hogy az eddigi ébredéseim még a kellemesebbek közé tartoztak. A következő érzékelés jó sokáig ébren tart, a gyomorforgató bűz az orromból a torkomba kúszik, majd alattomosan lejjebb vándorol és üres gyomromat gyömöszöli. Felnyögök tőle, majd ösztönösen az orrom elé kapom a kezem, mely valamibe, vagy valakibe beleütközik. Muszáj eltakarnom az orrom, jóllehet nem sokat segít, de legalább a saját kezem szaga némileg leköti a figyelmem és nem öklendezem. Arról egyelőre fogalmam sincs, hogy ez a szag belőlem jön, azzal foglalkozom, hogy a boga még mindig velem van és már egyáltalán nem fázom, néhány mozdulat már nem okoz fájdalmat, vagy legalábbis nem akkorát, hogy ne akarjak többé mozogni. Egy kicsit feljebb tornázom magam, még egy mosolyra is futja, ahogy tudatosul bennem, a boga a lehető legtöbb módon próbál átölelni és melegíteni. A felém hajló fej kissé bohókás képet mutat a lógó nyelvvel, de ebből rájövök, hogy nem Tywinna lehet a közelemben. A hangok is eljutnak hozzám és a tudatomhoz egyaránt, arra fordulok, amerről a víz csobbanásait hallom, a cuppogó lépteket. Nagy darab, és minden bizonnyal perdai férfi közeledik, láthatóan fegyvertelen és ami némi kétség mellett felbátorít, hogy nincs elvetemült arca. Végül is ha bántani akart volna, valószínűleg nem ébredeznék ilyen kedélyesen. Arcomra kúszó mosoly nem látszik a kezemtől amit nem akarok még elvenni, különben a szag újra teljes erővel borulna rám. Próbálom összeszedni minden perdai tudásom, de ebben az állapotban sokkal nehezebb. * -Én üdvözöl! Te segít nekem…én köszönni. Lenni Jasmine…te neved? *Néhány szó erejéig eltartom a kezem az arcomtól és próbálok a számon keresztül levegőt venni, de aki kitalálta, hogy így sokkal kellemesebb, azt most nagyon elküldeném mindenhova, ha tudnék átkozódni. Vadember minden bizonnyal nehézségek nélkül látna hozzá ehhez a feladathoz, de ő most nincs itt. *
Füleltem. A falevelekről, ágakról lezuhanó vízcseppek halkan kopogtak az alsóbb növényeket, földön. A sajátomon kívül két erőteljes szívdobogást, és szuszogást hallgattam. Dorkét, és a quorsáét. A szemeim a fákat fürkészték, míg hátráltam, majd visszasétáltam a másik kettőhöz. Sok a ragadozó állat, és habár bekentem a szagos nedvvel a nő legnagyobb sebét, kétségem se fért hozzá, hogy ettől függetlenül érezheti egy ragadozó a vér szagát. Kérdés, bevonz-e valamit? Dorkról nem vettem le a nyerget, ha menni kell, akkor gyorsan kell menni alapon. Néha hallom egyébként a nő nyögését, nyöszörgését, talán egyszer mondott is valamit, de nem igazán figyeltem oda rá. Most viszont, mikor közelebb lépek, már ébren van. És perdaiul beszél. Gyakorlatilag alig találkoztam olyan quorsával, akik ne tudtak volna a nyelvünkön. Én mikor fogok megtanulni az övékén? - Shiennel kísért utadon. - biccentek neki köszöntve, kezem röviden mellkasomra ütöm, szavaimmal jelzem, hogy nagyon szerencsés, és az istennő figyel is rá valamiért. Mellé, inkább elé ülök csurom vizesen, szemeim ismét a tájat, a fákat fürkészik. Ha beszélgetek, inkább a látásom erősítem, mert fájna a fülem a szavaktól. A levegőbe meg se próbálok bele szagolni, mert biztos rosszul leszek. - A nevem Rotemshel. - mutatkozom be, majd ismét rá tekintek. - Te nem vagy harcos. Látni a testalkatodon, és a ruhádon. Úgy tűnt, a folyó sodort partra. Hol vannak a társaid? - kérdezem komolyan fürkészve őt. - Segítek visszajutni hozzájuk. Vagy velem jössz Elorakba. Ellátásra van szükséged. Amit csináltam csak ideiglenes. Nem értek hozzá. - biccentek fejemmel a bundára, amely alatt ott fekszik sérült teste. Az övem szorítja rá a rongyot, meg a bűzös maszlagot. Ez ideig óráig megfelel, de sokáig nem lesz jó neki. És nekem sem, az övem nélkül, tegyük hozzá. Örülnék, ha kiderülne, hogy a közelben vannak a társai, és akkor Dorkkal gyorsan el is vinném őt hozzájuk. Ha nincs, akkor pedig folytatjuk az utunkat. Csak egyel többen.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Némileg megnyugtat a tudat, hogy felébredtem és nem vagyok fogoly, bármi is történt velem, ahhoz képest csak jobb lett, és az engem melengető boga tulajdonosa is kedves, udvarias. Köszöntéséből ítélve nem neheztel rám, s ez még inkább megnyugtat, arcvonásaimat ellágyítja, már amennyi látszódhat belőlük, hiszen a gyomorforgató szag még mindig kerülgeti az orromat. Sok időt töltöttem Elorakban, nem minden perdai örült annak, ha Isteneiket emlegettem, ha próbáltam udvariasságból úgy köszönni nekik ahogyan ők teszik egymással. Akik megismertek, már elfogadják, de még mindig többségben vannak azok akik csupán azért nem kedvelnek, vagy jó esetben teljesen közömbösek velem, mert idegen vagyok. * -Shaz`or ereje legyen veled. *Felbátorodva viszonzom a perdai köszöntést, ezt a mondatot legalább úgy adom át ahogyan egy perdai szájából hangoznék, persze az akcentusom továbbra is kíséri a szavakat, abból nem tudok alább adni. Veszek egy nagyobb levegőt a számon, próbálva minél jobban a saját bőröm illatát beszívni a bűz mellett, s aztán néhány pillanatra elveszem a kezem az arcomtól, hogy lásson, hogy ne tűnjek udvariatlannak. * -Rotemshel. *Ismétlem el a nevét, hogy ne feledjem s közben bólintok is, mintha így mélyebben vésődne elmémbe, de már figyelnem kell, mert folytatja tovább és nem épp hízelgő amit rólam mond. Legalábbis ha nem lenne önkritikám, minden bizonnyal felhúznám az orrom, de pontosan tudom, hogy igaza van. * -Én nem harcos. *El is mosolyodom halványan, mert nem kellene bizonygatnom, ahogy mondta, látszik rajtam. S ebben a pillanatban a mosoly le is olvad rólam és elpirulok. Nagyon erősen, érzem ahogy a melegség rohamban kúszik fel az arcomba, mert csak ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy amit mondott, az mit is jelent valójában. A ruhámról beszélt és a testalkatomról, és, hogy valamit csinált, feltételezem a sérülésemmel, ami csak ideiglenes. Az ijedtség miatt meg is mozdulok és akkor érzem igazán az oldalamban a fájdalmat, ami erősebb, mint amit a fejemben érzek, meg úgy általában mindenhol. A perdai férfi bekötözött, a kérdés az, hogy hol és mennyit látott a „testalkatomból”. Ahogyan a fájdalomtól telik, lassan emelem meg a szőrmét amivel betakart és alá kukkantok. A bűz erőteljesebben robban bele az orromba és rájövök, hogy ez belőlem jön. Még elég zavaros minden ami velem történt, nem emlékszem minden percére, csak a viharra, hogy elsodor az ár – ezt jól tippelte Rotemshel – se másra nem igen. Nem tudom mennyire sérültem meg és egyelőre a szag eredetét sem tudom beazonosítani, s csak remélem, hogy nem telt el annyi idő, hogy a sebem fertőződött el annyira, hogy már szaglik. Egy nagyon hosszúnak tűnő perc is eltelhet mire visszatérek a gondolataimból és felnézek a szőrme alól Rotemshelre, még mindig pirosló arccal és ijedten. * -Nagyon rossz? A seb…bűzös? *Ez az első ami érdekel, azután Elorak, s csak legvégül az elhagyott tábor. * -Én nem tudni most hol lenni. Nem tudni hol lenni tábor. Jobb lenni Elorak. Messze lenni? *Előbb tudni szeretném pontosan hol is vagyunk. Persze elmondhatnám, hogy a tábor a két folyó torkolatánál van, de csak most kezd el bennem kikristályosodni a tény, hogy véletlenül, katonai kíséret nélkül, „igazoltan” vagyok távol az enyéimtől. Ha elvesztem, bármikor előkerülhetek következmények nélkül…és ez a tudat erősebb annál az érzésnél, amit a perdai férfi a testemen való ténykedése okozott az imént. *
Quorsához mérten tökéletesen ejti ki a köszöntést. Látom rajta, hogy a szag őt is kínozza, épp mint engem. Neki szerintem nehezebb lesz majd megszabadulnia tőle, mint nekem. Valószínűleg új ruhákra lesz szüksége. Miután bemutatkozott, bemutatkoztam én is, nevemet ismétli, hogy ne felejtse el. Talán nekem is ezt kellett volna, mert már most nem vagyok biztos abban, hogy kell ejteni a nevét. Jesmi? Közlöm vele a tényeken, hogy sejtem, nem egyedül van a vadonban, hisz nem harcos, és hogy segíthetek visszajutni neki a társaihoz. Abban megerősít, hogy nem harcos, de utána elhallgat. Aztán elvörösödik, és a bunda alá pillant. A feltörő szagoktól magam is köhintek párat, de neki nyilván rosszabb. Amikor ismét rám néz, a kérdésre bólintok. - Van egy növény, amely sebgyógyító hatással bír. Ilyen szaga van. Sajnálom, de jobb ötletem nem volt. - válaszolom meg a kérdését. Amikor azt mondja, nem tudja, hol a tábor, kicsit ráncolom a homlokom. Akkor valahol a vadon közepén lehet, ahol nem tud egy konkrét tájbeli nevezetességre mutatni? Mit keresnek egyáltalán ott? - Akkor Elorakba viszlek. Fél napnyi járás biztosan. Ez a természet akaratától is függ. - pillantok fel az égre, és körbe a fákra, majd vissza rá. - Mit kerestek a vadonban, ilyen messze a városotoktól? - kérdezek rá arra, ami érdekel, aztán felkelek, Dork nyergéhez lépve előveszem az oda rögzített táskából a vizes flaskám, és lenyújtom magam mellé a nőnek. - Szomjas vagy? - kérdem. Ha kér, oda adom, hogy igyon belőle, ha nem, akkor csak én iszok pár kortyot, mielőtt eltenném. - Sokáig nem maradhatunk itt. Veszélyes vérszagban ülni a vadonban. - tekintek ismét körbe a fák közé.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Némileg megkönnyebbülök attól, hogy nem a sebem fertőződött el, és nem annak van bűzös szaga, de legyen bármennyire is kedves és jószándékú a perdai férfi, a pír ott marad az arcomon és zavarom sem csökken. A tudat, hogy eszméletlen voltam egy ideig, míg ő megtalált és bekötözött, ráadásul azon a helyen ahol fáj, jobbára mindent láthatott, nem sokat segít. A még kissé nedves mégis selymes szőrme alá épp csak bepillantottam, a szag feledtette velem a kíváncsiságomat, épp ezért fogalmam sincs milyen állapotban lehet a ruhám. Mindenesetre a perdai férfi, Rotemshel tette köszönetet érdemel, és amennyire a fejemben kopácsoló fájdalomtól telik, biccentek felé.* -Én köszönni neked segítés. *Abban igazat mondtam, hogy nem tudom hol vagyok, s innen merre lehet a táborunk, de azt nem gondoltam volna, hogy Elorakhoz ilyen közel vagyunk, s már csak azt kell megtudnom, hogy ez gyalog, vagy boga háton értendő. Önkéntelenül követem a tekintetét fel az égre, melynek néhány szeletét engedik látni a fák ágai, de abból annyit látok csak, hogy vagy még nagyon be van borulva, vagy estefelé járhatunk és már elért minket a szürkület. Így már csak a kérdésre tudok reagálni, némi gondolkodás után sikerül összeszedni a perdai szavakat. Hiába, jól jönne még egy kis segítség, de igyekszem megbirkózni vele. * -Lenni tábor folyó mellett. Mi nézni növények, folyó, hegy. Nézni mit tenni egymás…vizsgál növény viselkedés. Tábor jó hely, biztonság. Folyó és vihar hozni engem ide. *Az utolsó szavakat már kissé rekedten ejtettem ki, a torkom kiszáradt annak ellenére, hogy minden bizonnyal sok vizet nyeltem a folyóból, mire sikerült kimásznom onnan…gondolom sikerült, különben Rotemshel nem talált volna rám. Igyekszem felülni s közben arra esik a pillantásom, amerre ő indult, a bogát meglátva már tudom, hogy miért is érhetünk el olyan hamar Elorakba. Fura egy jószág, leginkább azért, mert lógatja a nyelvét, még sosem láttam ezt egy bogától sem. Rotemshel kérdésére bólintok, s már nyújtja is felém a flaskát, amiért egy kézzel nyúlok, a másikkal a szőrmét tartom magamon, nehogy lecsússzon. Felülnöm is sikerült, bár jócskán megszenvedtem, a sebem fájt és húzódott és égett minden mozdulatra. Jólesik a tiszta víz, sosem tudnám megunni, a perdai víz olyan finom és megcáfolja azt amit a vízről tanultunk. Egyáltalán nem szagtalan és ízetlen. Illata van, finom, friss és olyan mint a fűé és az íze enyhén édeskés…vagy csak én érzem annak a mesterségesen előállított víz után. Mindenesetre láthatóan jólesik és felfrissülök egy kicsit tőle, a mosolyom is felszabadultabb, mikor visszanyújtom Rotemshelnek a flaskát. * -Köszönni. Finom víz. *A megjegyzésén el kell gondolkodnom, hogy jól értettem-e, de aztán úgy hiszem tréfálkozik velem és halkan elnevetem magam. Bólogatok, mint aki éri a viccet.* -Ó, igen, ettől a bűztől csak a vérszagot lehet érezni, mást nem. Persze. *Saját nyelvemen mondom, nem szándékosan és nem azt akarom megtudni, hogy érti-e a nyelvünket, egyszerűen csak megfeledkeztem magamról. Ha értetlenül néz rám, a mosolyom tovább szélesedik.* -Szag lenni büdös. Állat nem érezhet vér szagot. *Mondom ezt minden meggyőződéssel, de ha továbbra is komolyan néz rám, elbizonytalanodom.* -Nem? Igen?
Szórakozottan legyintek, és biccentek arra, amikor köszöni a segítséget, de mindezt úgy teszem, hogy továbbra is a fák sűrűjét fürkészem. - Ne köszönd, míg Elorakba nem értünk. - válaszolom, végül rá nézve egy pillanatra. Ezzel egyértelművé is teszem, hogy nem biztos, hogy olyan egyszerű lesz az utunk, mint szeretnénk. Rá kérdezek, hogy került ide, hol a táboroznak, mit csinálnak. Amikor kiejti a száján a biztonságot, halkan kinevetem. - Az a tábor minden volt, csak biztonságos nem. - jegyzem meg halkan inkább csak magamnak. - Herbalisták vagytok? - kérdezem, mert máshoz nem nagyon tudnám kötni ezt a növény nézegetést. Talán gyógyítókhoz, de .. eh, nem tudom. Őszintén szólva nem tudok ezekből semmit se kinézni. Mind ugyan úgy néznek ki. Vékonyak, törékenyek, és mindenféle színűek, kivéve a ruhákat. Azok általában egységesek, bár azoknál is mintha lenne minta, hogy ki milyet hord. Végül magam szomjából kiindulva vízzel kínálom. Elfogadja, iszik, majd én is iszok. Nem akarok sokáig egy helyben maradni a terjengő vérszag miatt. Amikor ezt megemlítem, kuncog, és hablatyol. Kicsit ráncolom a homlokom, és várok, hogy megismételje perdaiul. Ő meg mosolyogva teszi meg ezt, gondolom én, és nem mást mond. Viszont amikor hitetlenkedik, láthatja rajtam, hogy én nem vagyok a mókamester kedvemben. Elbizonytalanodik. Felemelve kezem a partra mutatok. A folyónak nincsenek partot mosó hullámai, folyama van... és ami nem kerül a folyamba, az bizony a parton marad. Mint a nőnek a vérének egy része, amely még most is ott barnul. - Az elég messzire érezhető. De a dögevőket nem zavarja a bűz, még ha a vért nem is érzik belőled. A napok óta éhes ragadozót se érdekli, ha döglött állatot érez, talál. Ami éhes, enni akar. És ha nem vigyázunk, akkor enni fog. - magyarázom el neki a vadon törvényét röviden, és neki állok ellenőrizni a nyerget Dorkon. Visszateszem a táskába a flaskát, aztán a nőre tekintek. - Tovább kell állnunk. Feltudsz állni? - habár semmibe se telne felkapnom, és feltennem a nyeregbe, tudnom kell, hogy egy rosszabb szituációban képes lesz-e a lábára állni, és hogy mennyire számíthatok rá. Már ha Shaz'or nem figyel ránk, és bajba kerülünk.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Nem úgy gondolom ahogyan ő, már az köszönetet érdemel, hogy segített, nem hagyott magamra és a sebemet is bekötözte. Ezek nélkül el sem indulhatnánk Elorak felé. * -Akkor köszönni még egyszer. *Kis mosollyal az arcomon ellenkezem vele, ebben legalább határozott vagyok, abban már nem annyira, hogy tudjam hol vagyunk és honnan indultam. Próbálom általa is érthetően betájolni a táborunk helyét, de csak annyira, hogy ne akarjon oda visszavinni. Bármi is történt, jobban bízom egy ismeretlen perdaiban, mint a saját embereinkben, és ha már így történt, egyszerűen muszáj kihasználnom az alkalmat, hogy kicsit élvezzem a szabadságot. Akkor is, ha ez a sérüléssel és az azzal járó fájdalommal és kellemetlenséggel társul. Kivételes lehetőség egy kis időt eltölteni egy őslakossal a vadonban, és már azon gondolkodom, mennyi mindent tanulhatok majd tőle. Neki egészne más véleménye van a táborunkról, igaz nem látta, de szerinte nem biztonságos. Gondolom azért, mert végül itt kötöttem ki, azt nem vallom be, hogy talán az én hibám, az én könnyelműségem vezetett idáig. A kérdésen kicsit el kell gondolkodnom, de végül a csak kibogozom, hogy mire kíváncsi. Bólintok, de próbálom azért körülírni, nehogy félreértsük egymást. * -Igen. Én…fűvész, mint Tywinna. Ismerni Tywinnát? Én szeretni megismerni perdai növények. Sok növény mindenhol. Katonák vigyázni rám….nem nagyon jól. *Próbálom azt is megmagyarázni, hogy mit kerestem én a vadonban, és azt, hogy mg sem voltam olyan védtelen. Persze biztosan tudja, hogy minden embert katonák kísérnek mindenhova, főleg a vadállatok miatt, de aztán az is eszembe jut, hogy most egyedül vagyok itt. Egy katona sem tudta megakadályozni, hogy az ár elsodorjon. A végén el is mosolyodom, mikor picit lesújtó véleménnyel vagyok a hadseregünkről. Rotemshel tekintetéből, amit a vízzel való kínálás és a vérszag említése után vet rám, azt feltételezem, hogy neki meg rólam nincs túl jó véleménye. Az őslakostól való tanulásom ezzel veszi kezdetét. A szigorú nézés lemossa arcomról a mosolyomnak még a halvány nyomát is, tekintetemmel követem a kézmozdulatát s aztán rájövök mire utal. Látom a vérem nyomait, amit a levonuló ár nem vitt magával, nem mosott el. Ott barnul a leszakadt ágak és levelek között, rajtuk. * -Érteni, rendben. Bocsánat. *Lelkiismeret furdalásom és saját könnyelműségem felett érzett szégyenem minden bizonnyal kiül az arcomra, mely mg mindig viseli a halvány pírt korábbról. Most azonban nem attól mélyül el, hogy Rotemshel esetleg a ruhám alá látott kötözés közben, hanem mert itt a perdai vadonban tudatlan embernek lenni nagyon rossz érzés. * -Fel _kell_ állni. *Bólintok és jobban megnyomom a „kell” szót jelezve neki, hogy muszáj lesz és igyekezni is fogok. A korábbi felüléskor érzett fájdalom után nincsenek illúzióim mit fogok érezni, de gyengének tűnni sem szeretnék, összeszorított fogakkal emelkedem fel, egyik kezemmel még magamon tartva a puha szőrmét, és egyúttal a sebemet is szorítva, hogy minél kevésbé hasson rá a mozgás. Most érzem annak a súlyát és lényegét Rotemshel kijelentésének, miszerint nem vagyok katona. Hát az biztos. Mire felállok, a homlokom is gyöngyözik, a fájdalom tovább gyűrűzik bennem testem távolabbi pontjai felé, de azt hiszem büszke lehetek magamra, hogy csupán egy vétlen nyögés hagyta el ajkaimat és nem siránkoztam és sajnáltattam magam. Mikor végül felálltam, lassan fújom ki a levegőt, azzal együtt a fájdalom egy részét is és felnézek Rotemshelre. Minden okom meg van a mosolygásra. * -Mehetünk. Bogával menni? Mi a neve? *Intek aztán fejemmel a boga felé és őt látván a mosoly szélesebbre nyúlik. Csipetkére gondolok, bármilyen szemtelen is az a boga, jó lenne ha most itt lenne velem. *
A nő ragaszkodik a köszönéshez, noha messze nincs még biztonságban, csupán több szem többet lát alapon segítem egyelőre a létét. Ugyan is ha valami támad, nem biztos, hogy meg fogom tudni védeni, hiába akarnám. Főleg, ha mondjuk falkaállatról van szó. A quorsáknál azonban sokszor nem úgy mennek a dolgok, mint nálunk, és nem is igazán fogják fel, hogy mennyire más az ő világuk menete a miénknél. A természet kegyetlenebb, mint amilyennek tűnik, és ennek erejét egyébként ő érezhette is, mikor ide sodorta a víz. Azért próbálom kipuhatolni, minek jártak a hegyekben, és a növényekkel való foglalkozásuk miatt herbalistáknak tippeltem őket, de nem... füvészek, jelentsen ez bármit. Jó, aztán végül megmagyarázza, bár ebben nem segít, ahogy Tywinnát emlegeti. - Nem tudtam róla, hogy ... füvész. Egyszer találkoztam vele, még régebben. - tehát látásból talán már meg sem ismerném egyébként. A neve is kikopott volna már elmémből, ha nem őt emlegetné minden átkozott quorsa! Ejj de sokat lebzsel az a lány az égiek körül... Gyanús ez nekem. Mondjuk, nem mintha ne tudnám, hogy Henry mit csinált vele, szóval annyira nem is gyanús, mint inkább csak tény. A nő egyébként nem igazán ismeri az állatvilágot, mert nem gondolja, hogy kiszagolják a sebét a bűztől. Sajnos el kell keserítenem, és szembe állítom a ténnyel, hogyha a dögevők nem keresik meg, akkor a parti köveken, és leveleken díszelgő vér úgy is ide csalja majd a többi ragadozót. Látom rajta, ahogy lelohad a mosolya, és mintha elszégyellné magát. - Ne sajnáld. - mondom, mikor bocsánatot kér. - Tanulni sosem késő. Itt a Perdán ajánlott. Ha eddig nem mondta neked senki, majd most megtanulod. És inkább tanuljad, mint tapasztaljad. A Perdát nem lehet játéknak venni. Se az időjárást, se az állatokat, de a növényeket sem. - mondom, majd elérkezettnek látom az időt, hogy tovább menjünk. Most már nem tűnik oly gyengének a hangja, talán tudunk haladni egy kicsit, mielőtt teljesen lemegy Shiennel égi áldása. Egyébként erős személyiségnek tűnik, vörösödős, szégyenkedős léte ellenére. Vagy az életben maradás motiválja, nem tudom. Az mindig elég motiváció szokott lenni mindenkinek. Lényeg a lényeg, fel kel, és ezzel tudtomra adja, hogy elég erős az induláshoz. Mire feláll, én is felkelek. Kifújja magát, és hagyom neki, megérdemli. A mosolygása csibészes, mintha azt dörgölné az arcomba, hogy tud ő, ha akar. Egy félmosollyal könyvelem el magamban, hogy talán még se az életben maradás motiválja. Talán tényleg ilyen. - Igen, bogával megyünk tovább. A neve Dork. Hím. - mondom, megelőzve a lehetséges kérdést, és most elveszem tőle a bundát. Muszáj, mert azzal együtt nem fog tudni felszállni a nyeregbe. - A hátsó lába kicsit előre nyúlik. Arra nyugodtan lépj rá, hogy át tudd lendíteni a lábad a nyereg felett. Pehely könnyű vagy, így meg se fogja érezni, hogy rá álltál. - adom az utasításokat a felszállásra, mert bár nem lehetek benne biztos, hogy soha nem ült bogán, jobb biztosra menni. Én mellette állok közben, egyik kezemben a szőrmével, másikkal karját fogom, mert ez a mozdulat nagyon fog fájni neki azzal a sebbel. Ha megszédül, jobb ha úgy teszi, hogy közben tartom. Ha sikerül felülnie a bogára, akkor visszateszem ölébe a prémet, aztán Dork kantárász a kezéhez teszem. Miután mindent elrendeztem a nyergen, eltettem a kulacsot és a dolgaimat, visszalépek hozzájuk. Magam is felülök mögé, két karom két oldalról tartja őt, ha szükséges, így nyúlok elé a kantárért. - Kapaszkodj a nyeregbe magad előtt. Yjj! - adom az utasítást a bogának - is -, aki lendületesen kel fel a földről, és indul neki az erdőnek, lépteivel felverve az avart. Az égre, a tájra tekintek, és a látkép alapján tájolom be magunkat, majd fordítom Dorkot Elorak irányába.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Érdekesnek találom, hogy van olyan perdai aki nem ismeri Tywinnát. Az a lány, elmondása szerint sokat utazott, sokfelé járt, és nem éppen szürke kisegér a személyisége, hogy könnyen felejthető legyen. Az pedig, hogy Rotemshel még azt sem tudja róla, hogy fűvész, igen meglepő. Ennek ellenére fel sem merül bennem a gyanú, hogy Tywinna nem mondott nekem igazat magáról. * -Érteni. Nem ismerni jól. *Nem baj, attól még megértette, hogy én mivel foglalkozom, de a megmentésemen ez mit sem változtat, legfeljebb annyit, hogy tudja, mire számítson tőlem. S ezt nem sokkal később be is bizonyítom. Tudatlanságom szégyenteljes, de az már nem, ha beismerem és hajlandó vagyok tanulni. Rotemshelnél jobbat pedig elképzelni sem lehet, elnézve őt, Tywinnához hasonlóan ő is vándor lehet, vadász és sok mindent tapasztalt már. Nem is sejtem, hogy mennyi mindent, hiszen a perdaiaknál egy bizonyos életkor után elég nehéz megmondani, mennyi telet ért már meg a másik. Rotemshel nem sokkal tűnik többnek, mint Vadember. Talán tíz évvel, és az még emberi mértékkel is fiatal. * -Szívesen tanulni tőled. Neked lenni igazság, tanulni jobb,mint tapasztalni. Időjárást megtapasztalni, állatok nem ismerni, de növények igen. Sok növény,nem mind. *A neheze azonban ezek után jön. Fel kell állnom, és ezt fennhangon hirdetem, hogy ezzel magamat is erősítsem, noszogassam. Az igyekezet fénylő verejtékgyöngyöket pöttyöz a homlokomra, felső ajkam fölé és a nyakamra, kiváltképp a két kulcscsont közrefogta árokba. Nem egyenesedem fel egészen, a mellettem álló fa törzsének támaszkodva kezemmel, fújom ki magamból a fájdalmat s csak aztán nézek fel a perdai férfira, de akkor már büszkén mosolyogva. Sikerült, anélkül, hogy nyavalyogtam volna, vagy akár egy nyögésen kívül egyetlen jajszó is elhagyta volna az ajkaimat. Igaz volt kapaszkodóm, a szőrme amit magamhoz szorítottam és gyűrtem, olyan volt, mint másnak ha ráharap valamire. Ennek hiányában valószínűleg a saját öklömre haraptam volna, mert még soha nem éreztem ilyen fájdalmat. Biztosan súlyosabban megsérültem,mint a fennsíkon, de ott nem is mozogtam sokat, a lábamat pedig tudtam pihentetni, ám az oldalamon lévő seb, minden mozdulatnál megfeszül, szúr, sajog és húzódik. A mossoly addig tart, míg a bogát csak látom és nem tudatosul bennem, hogy arra fel is kell üljek. Gondolataim közben tudom meg, hogy mi a neve a bogának, és egy felesleges plusz információt is, miszerint a boga hím. Addigra a mosoly is leolvad az arcomról, de mielőtt akár egy lépést is tehetnék felé, próbára téve magamat, Rotemshel elveszi tőlem a szőrmét. Utánakapok, de már az is fájdalommal járt, hogy elhúzta a sebesült oldalamtól a bundát, a hirtelen mozdulat amellyel próbálom visszaszerezni a meleget adó és nem különben a testemet eltakaró holmit, élesen hasít az oldalamba és akaratlanul is odakapok. Le kell tennem arról, hogy magamat takargassam, már csak azért is mert nem csak a fájdalom az ami letaglóz, hanem az újra fellebbenő förtelmes szag is. * -Ó te jó ég! Mikor fog ez elmúlni? Ez borzalmas. *Saját nyelvemen szólalok meg, másik kezemet aztán az arcomra, orromra szorítom és próbálok a számon keresztül levegőt venni, tenyerem bőrének illatával együtt. Nem sokat segít, de legalább nem fordul tovább a gyomrom. Mindeközben Rotemshel azt ecseteli, hogyan szálljak fel a bogára, és próbál megnyugtatni arról, hogy neki nem fog fájni. Nekem azonban jelenleg azon jár az agyam, hogy az oldalam fáj, vagy a szag gyötör jobban. * -Sok idő lenni ez büdös? *Mutatok rá a sérülésen lévő kötésre, egyetlen pillanatra elengedve azt, de aztán újra rászorítom a kezem, hogy meg tudjak mozdulni, fel tudjak szállni a bogára. Kezemet le kell vennem az orromról, hogy meg tudjak támaszkodni az állat lábán,oldalán, az első azonban az, hogy megsimogatom.* -Jó boga, jó Dork. *A boga felém fordul, a nyelve meg csak úgy lengedezik a feje után, ami egészen mókás és kissé bolondnak tűnik így, ha nem látnám a szemeiben csillogó értelmet, érdeklődést. Olyan mint Csipetkéé, csak kevésbé ravasz. * -Nekem lenni boga. Tywinna ajándéka. *Csak e néhány szó erejéig fordulok a fejemmel Rotemshel felé, teljes testtel nem kockáztatom meg a mozdulatot, már az is fájdalmasan érint, hogy felemelem a karom, hogy megkapaszkodjak a nyeregben. Jó lenne ha Csipetke itt lenne, de ott maradt a táborban és csak remélhetem, hogy jól van és a vihar miatt nem vadult meg. Bár Rotemshel azt mondta a boga meg sem fogja érezni a súlyomat, önkéntelenül is óvatosan lépek rá a lábára, ahogyan Csipetkéére is szoktam, majd a már megszokott mozdulattal húzom és lököm fel magam, de az oldalamba hasít a fájdalom. Hiába az összeszorított fogak, melyek ráharapnak az alsó ajkamra, felnyögök attól, hogy úgy érzem, menten szétszakadok. A kötésen vékony vércsík jelenik meg mire sikerül feltornáznom magam a nyeregbe, le is izzadok, az arcom elsápad és egy pillanatra meg is szédülök, de Rotemshel karja megtart a nyeregben. Ujjaim rászorulnak a nyeregre, fejemet lehajtom, egészen előredőlök, hogy a vér a fejembe menjen, nagyokat lélegzem a friss levegőből és ez egy-két perc után segít is. Észre sem veszem, hogy Rotemshel az ölembe helyezi a prémet és mögém ül. Kissé elhomályosul előttem a táj, az erdőrészlet mely körülvesz minket. Rotemshelnek dőlök, kezeimmel erőtlenül kapaszkodom, minden mozdulat fáj ezért próbálok inkább a perdainak dőlve maradni és rábízni azt, hogy a nyeregben tartson,mintsem én kapaszkodjak. Akkor lesz kicsit jobb, amikor a boga már megtett pár lépést, és nincs hirtelen mozdulat, felveszem a léptei ritmusát és tudom,milyen mozdulat az ami nem fáj és amivel kompenzálni tudom sérült oldalam hiányát. *
Tywinnáról esik néhány szó, de őszintén szólva nem ismerem elég jól ahhoz, hogy tudjam, mit csinál. Azt tudom, hogy ért a fegyverekhez, hiszen egyszer majdnem lelőtt, mikor az Emlékek Barlangjában találkoztunk. Azt is tudom, hogy ért a halászathoz, emiatt én inkább gondoltam róla, hogy harcos vagy vadász, de azt nem, hogy füvész. Ezt Jasmine ki is mondja, mire biccentek egyet, hogy jelezzem, úgy van, ahogy mondja. A Perda veszélyességét kiemelve közlöm, hogy még mindig jobb későn tanulni, mint a saját kárunkat tapasztalni. És habár az időjárásból már ezt megkóstolta a nő, a vadállatok még hátra vannak, a növényeket úgy is ismeri. Egyetért velem, és ezt összefoglalva, és kiemeli, hogy nem ismeri az összes növényt. - Ezt nem csodálom, mi Perdaiak sem ismerünk mindent. Nagy ez a világ. - jegyzem meg, aztán kénytelen vagyok hajtani őt az indulásra. Csibészes és makacs, sikerül egyedül felállnia. Ugyan kapaszkodnia kell ide-oda, de egy hang nem sok, annyit se ad ki. Azt ugyan látom, hogy az ujjai fehérré válnak, ahogy rászorít a bundára, de végül is kibírja. A neheze azonban csak most jön, felszállni Dorkra, aki a simításra hátra pillant a nőre, hegyes nyelve mint egy rongy, lobogva követi mozdulatát. Persze, előtte még elveszem a bundát, amelyhez valamiért ennyire ragaszkodik a nő. Lehet, hogy a szagok miatt? Ugyan is azok feltörnek testéről, ahogy elemelem. Majdnem elesik, ahogy utána kap, és én homlok ráncolva értetlenül nézek rá. Ez szól a quorsa mondatára is, fogalmam sincs, hogy mit magyaráz, de sejtem, hogy a szagról beszél, mert próbálja az orrát takarni. Az én orromat is facsarja, olyan, mintha büdös lápvíz az orrüregemig feltört volna. Szúr és facsar, de igyekszem leküzdeni az érzést azzal, hogy a számon veszek levegőt, és hogy a szaglásom tompítom azzal, hogy a szemem erősségét erősítem. Jön is a kérdés: meddig lesz érezhető ez a bűz? - Attól függ. Sokáig lesz-e ilyen erős? Talán. Ha többet szellőzik, kevesebb ideig. Elfog-e múlni valaha a bundáról, vagy ruháról? Kétlem. - vallom be sajnálkozva. Ugyan is nekem is égetni kell majd ezt a bundát, ha már nem lesz szükség arra, hogy melegen tartsa a nőt. A nő megismerkedik Dorkkal, aki nyugodtan, de érdeklődve nézi a neki támaszkodó nőt. Kicsit meglepődök, amikor azt mondja, neki is van egy. - Ez igen nagylelkű ajándék. Megmentetted az életét? - kérdezem, mikor felém néz. Közben fogom karját is, hogy ne essen el, amikor felül. Szükség is van erre a biztosítékra, mert amikor erőt vesz magán, és felül Dorkra, látom, hogyan sápad el pirospozsgás ajka és arca, érzem, miként dőlne el, ha nem tartanám. Ha jól látom, ismét vérzik is, bár nem oly erősen, mint mikor rátaláltam. Amikor nagyjából megtudja magát tartani, ölébe teszem a bundát, és felszállva mögé elindulunk. Félszemmel figyelem, látom rajta, hogy az ájulás határán van. Nem zavar, hogy nekem dől, megtartom őt testemmel, és közre fogva karjaimmal is. Akkor engedem csak el fél kézzel a kantárt, és karolom át a derekát, ha látom, hogy csúszna le a nyeregből előre, vagy valamelyik oldalra. A szemeimet és a füleimet az erdőn tartom. Ha szerencsénk lesz, nem kerül elénk vad.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Elmosolyodom azon, hogy a Perda nagy lenne. Innen az erdőből valóban annak tűnik, de Rotemshel meglepődne, mennyire kicsi. Vigyázni is kell kinek mit mondok Elorakban, mert nem tudni melyik perdai kivel találkozott és beszélt. Tywinna is ismeri Vadembert és Elorakban élnek olyanok akik gyakran járnak a Városban, hallanak ezt-azt, s ők tovább is adják amit hallottak, nem gondolva bele abba, kinek tesznek rosszat. Nem szándékos, egyszerűen csak szeretnek mindenkiről beszélgetni. Másrészt az elpusztult Föld nagyobb volt a Perdánál, ahhoz mit szólna Rotemshel?* -Igen, nagy. *Bólintok és adok neki igazat, mert semmi értelme ebbe belemenni, és egészen más foglalkoztat most. Minden mozdulat fáj és minden egyes centiért keményen meg kell dolgoznom. Valószínűleg másnak, például a bátyámnak, vagy Vadembernek könnyebb lenne, többet elviselnek, edzettek már. Igyekszem legalább csendben, magamban szenvedni míg felállok, de aztán a hirtelen mozdulatok miatt már a könnyeimet kell visszatartanom. A bűz pedig csak tovább ront a helyzeten és még lelkiismeret furdalásom is lesz, amikor megtudom, hogy a szag nem fog kiszellőzni a bundából. A ruhám nem érdekel, legfeljebb kidobom, de az is lehet, hogy csak a perdaiaknak nincs meg a tudása, eszköze és vegyszere arra, hogy kimossa a ruhából a szagot. A bunda viszont az én ruhámnál sokkal értékesebb és kényesebb.* -Én sajnálni. Én tenni érted valamit….csere bundáért. Mit tenni? *valahogy meg fogok egyezni vele, ha visszautasít, akkor majd később újra felhozom, vagy amikor Elorakba érünk, esetleg találkozom az enyéimmel. Muszáj kiengesztelnem valahogy, de legalább tudom a nevét, így könnyen megtalálom máskor és megajándékozhatom. Nem azért, mert megmentette az életemet. Tudom, hogy azzal próbálkoznék, megsérteném, de a szőrme értékes a perdaiaknál, minden bizonnyal sokat adott érte, vagy sok időbe és energiába került míg levadászta az állatot, munkába, hogy kikészítse a bőrt. Bármit is válaszol, rábólintok, ráhagyom, hiszen újabb megpróbáltatás vár rá, és amint mondta, a vihar csak pihen egy kicsit és vele együtt eljön az éjszaka is. Nem akarom húzni az időt, de Rotemshel bogája szórakoztató látványt nyújt és kicsit leragadok a barátkozásnál. Fura szerzet, de ha valaki kicsit is ismeri a bogákat, az tudhatja, hogy Dork megbízható, erős jószág. Az én Csipetkém is, de vele még erősen harcolni kell, hogy ne a játékon járjon az esze. Rotemshellen látszik, hogy meglepődik azon, hogy nekem is van bogám, én meg azon, hogy egy ilyen állat ajándékozása felér egy élet megmentésével. * -Nem. Én nem tudni miért kapni. Megbecsülni ajándék. Én segít Tywinna Shiennel asztalaiban. Levest adni éhes perdaiaknak. *Halványan elmosolyodom, de aztán a feladatra koncentrálok, ami igen sok erőt kivesz belőlem. Jólesik újra a bunda melegét magamon érezni, egészen belesüllyedek és amikor Rotemshel mögém ül önkéntelenül is nekidőlök. Elfáradtam, csak az vigasztal, hogy a bunda ismét elfedi a szag nagyobb részét és melegít, Rotemshel nem különben. Nem alszom el, amíg még látok valamennyit az erdőből, nyitva tartom a szemeimet. A vihar nyomai itt már nem látszanak annyira, az ösvény távolabb vezet a folyótól, de aztán megmarad vele párhuzamosan. Madárhangokat hoz a szél felénk, de nem látom őket. A fák ágai között azonban neszezés hallatszik, egyre erősebb, nemsokára pedig apró kék villanások tűnnek fel, prüttyögő hangok törik meg az apró lábak zaját. Hol lent a talajon, hol fent a fák lombkoronájából lehet hallani, és feszülten figyelem mik lehetnek azok. Dork is fülel, kapkodja a fejét, de nem tűnik idegesnek, így én is megnyugszom, hogy nem ránk vadászó vadállatok követnek minket. Mert azt határozottan érzékelni lehet, hogy a hangok jönnek velünk, mindig a közelünkben vannak. Más esetben Rotemshelre néznék kérdőn, ő biztosan tudja milyen állatok lehetnek, de inkább nem mozdulok. Csupán a fejemet emelem ki a bunda és Rotemshel nyújtotta meleg kuckóból és az erdőre figyelek. Nem is kell sokat várnom, amint a zörgő, neszező sokaság megbarátkozik a jelenlétünkkel, felbukkannak. Az első pillanatban tudom, hogy holdszeműek, el sem téveszthetném. Hallottam már róluk, Vadember is mesélte milyenek, de a valóság sokkal szívmelengetőbb. Annyira aranyosak, hogy kicsit feledve fájdalmat és az orromat bántó szagot, elmosolyodom. * -Holdszeműek!
Úgy hiszem, meglehetősen nagy a világunk. Van jeges, forró, és kellemes része. Nagyon sok időbe telik, ha mindet beakarod járni, és rengetegen férünk el rajta. Így hát számomra nagynak számít. Kevés persze, amit tudok, ha látnám az égből, a Dwa'woorunról, még akkor is óriásinak gondolnám, hiszen nincs összehasonlítási alapom. De ezek a dolgok nem kerülnek felszínre, mert Jasmine egyetért: nagy ez a világ. Végül tovább haladunk a témával, és a szagról kérdez. Sajnálattal közlöm, hogy ez valószínűleg soha a büdös életben nem fog kijönni se az ő ruhájából, se az én bundámból. A felajánlása még is váratlanul ér. - Miért vennéd magadra ezt a terhet, ha nem a te hibád? A saját döntésem volt az, hogy segítek, és hogy így tartalak melegen. - válaszolok a felajánlására. Azután kiderül, hogy neki is van bogája, ami eléggé meglepő egy quorsához képest, és ezt nem is palástolom. Rá is kérdezek, hogy megmentette-e Tywinna életét, hogy ilyen ajándékot kapott, de a válasz még nagyobb döbbenettel tölt el, mint az, hogy egyáltalán van neki. Nem ismerek olyan perdait, aki csak úgy, jókedvéből adogatna át ilyen értékes ajándékokat a quorsáknak. Az is meglep, hogy a nő Shiennel asztalaiban munkálkodik, miközben egyébként herbalista az égieknek? Kicsit összezavarodom. - Sokszor? - kérdezek vissza, hátha csak egy-egy alkalomról van szó, csak félre értettem. Azt tudtam egyébként, hogy Tywinna már Shiennel asztalaiban főz, de érdekes, hogy cadari létére ennyire barátkozik az égiekkel. Ennél hevesebbnek gondoltam őt. Mondjuk magam is eléggé gyűlölködő voltam, amíg el nem engedtem a múltat és a sérelmeket, hála Rodának. Képes voltam nyitni a másik nép felé, bár meg is követelte ezt tőlem minden, ami történt, és történik majd Elorakban, Rodával, velünk, Perdaiakkal. Haladás közben apró léptek neszei ütik meg a fülemet, de Dorkét is. Ő szaladás közben figyel, ügyel, de tudja, hogy nem ellenséges szándék követ minket. A sűrű bozótost igyekszem kikerülni, hogy a fészkeket ne tegyük tönkre, ugyan is a hangokból, és a környezetből már rég rájöttem, hogy wipitek területén járunk. Hamarosan meg is mutatják magukat, ahogy szaladnak körülöttünk, a fákra, a bokrok közé. Jasmine kicsit előre is ül, hogy megnézze őket, és örömteli hangot hallat. Hogy mit mond, nem értem. Azért igyekszem vigyázni rá, így hogy előre dőlt, nehogy kiforduljon a karjaim közül. Az állatok egyébként kíváncsian követnek minket, Dork igyekszik nem rájuk lépni, bár a sűrű növényzet miatt nehéz dolga van. Inkább lelassítunk, nehogy rosszul lépjünk, így esélyt is adok a wipiteknek, hogy könnyebben kövessenek minket. Prüntyögő hangjaik betöltik a teret, és szinte körbe vesznek minket, mindenhonnan kerek, csillogó tekintetek vesznek körbe minket. - Tudod mik ezek? - kérdezem, ha már velem van, és a tanulásról beszélgettünk, akkor legyen ennek oka is.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
-Én tudni a szőrme értékes, lenni vele sok munka. Nem lenni teher adni cserébe valamit. *Először meglep a válasza, melynek egy része kérdés ugyan de érzem, hogy csupán költőinek szánta. Ám ha már nem utasított el egyből, illik válaszolnom és elmondanom, én hogyan gondolom. Mivel azonban nem mond semmit, nem kér semmit, nekem kell kitalálnom majd, mivel háláljam meg, vagy kompenzáljam az elveszített, amúgy nagyon szép és értékes szőrmét. eddig a fájdalom annyira nem ért el, csupán a szőrme alól előóvakodó szag bántotta az orromat, ám ahogy kiderül, bogára kell ülnöm, mindez megváltozik. Csupán kis időt tudok nyerni magamnak, hgy felkészüljek a nyeregbe ülésre, addig elmondom, hogy nem ismeretlen számomra a boga sem pedig a hátán való utazás. Sőt mi több, egy pimasz boga boldog tulajdonosa lehetek Tywinna jóvoltából. Mindig is éreztem, hogy egy ilyen nemes állat értékes lehet, a perdaiak mindent megbecsülnek és mindenért keményen megdolgoznak, sokkal rosszabb körülmények között, mint ahogyan mi jutunk hozzá bizonyos dolgokhoz, De az eszembe sem jutott, hogy egy élet megmentésével vetekszik. Persze ha Tywinnáról van szó, minden nagyon másnak tűnik, ő olyan hamari, lehet bele sem gondolt, hogy mit ajándékoz nekem és miért. Ezért mesélem el, hogy segítek neki a Shiennel asztalaiban, hogy ezzel is kompenzáljam az értékes ajándékot. * -Nem. Lenni én Elorak ritkán, akkor én segíteni neki. Nem, nem minden nap. Én nem lakni Elorak, nem lenni perdai. *Halvány a mosolyom, mert a fájdalom miatt nincs akkora ereje, s talán csak magam miatt akarom elviccelni a jelentőségét, jóllehet volt olyan alkalom amikor nem nevettem az eloraki "étteremben" Tywina rossz tréfája miatt. Erről azonban nem mesélek, így az sem derül ki, a perdai nő olykor meggondolatlanul gonosz is tud lenni. Mindezeket félreteszem, a lelkemen a seb már nem tátong, a testemen viszont annál inkább és arra kell figyeljek, hogy a nyweregbe való felüléssel ne tegyek több kárt. Nem veszem észre, hogy a kötésen átütött a vér, sokkal inkább az édekel, hogy ismét visszakapjam a meleg szőrmét és kicsit megpihenjek a gyötrelmek után. Neki is dőlök Rotemshelnek, hogy megtámasszam magam és kihasználom az erejét, hogy ő tartson engem, úgy jelentősen jobb és könnyebb az utazás, mindadddig míg az erdőből egyre hangosodó neszek és zörejek el nem jutnak hozzám. Mivel a boga nem jelez ellenséget, Rotemshel pedig nem készül védekezésre, nem ránt fegyvert és a teste sem feszül meg mögöttem, úgy gondolom nem vadállatokkal lesz dolgunk. Nem sok idő kell ahhoz, hogy kiderüljön, az egyik legaranyosabb lényből alkotott kis csapat követ minket, s meg is mutatják magukat, én pedig kidugom az orrom a meleg szőrme alól, hogy gyönyörködhessek bennük. Önkéntelenül a saját nyelvemen szólalok meg, az általunk adott nevet felemlegetve, de Rotemshel kérdésére perdaiul válaszolok is.* -Wipiték. Én tudni. Kedves állatok. Szép, aranyos. Én nem látni még eddig. Én vinném haza...otthon ahol Csipetke van, bogám. *Az egyik vágyam, hogy legyen egy holdszeműm, azonban a vágyon túl a józan ész győz valahényszor erre gondolok, ezért a modatot már foyltatom is, mielőtt Rotemshel rosszallóan tekintene rám, vagy szólna hozzám. Bár talán nem látja, nem tudok egészen felé fordulni, a hangomon érződik a csalódottság.* -Wipite nem érezni magát jó városban. Jó neki erdő. *Ezen lehetne segíteni, ha nem a Városban élnék, akkor nagyobb esélyem lenne arra, hogy néhány példányt a közelembe tudnék édesgetni anélkül, hogy elvenném a szabadságukat, de gondolnom kell a családomra is. * -Te gondolni wipite nem félni tőlem? Idejönni? *Izgatottságom nem feledteti a fájdalmat, de erőt veszek magamon annyira, hogy Rotemshel felé forduljak, de csak a fejemet mozdítom meg, és rámosolygok a lehető legszebb mosolyommal, amivel egy nő csak képes kérni.*
Halkan hümmögök egyet a válaszára. Igen, a bunda értékes. Bár akkor sem szívesen hajtom be rajta az árát, hiszen nem az ő döntése volt, hogy felhasználom azt a megmentéséhez. Ennek ellenére akar valamit adni a bundáért. - Mit tudnál adni érte? - teszem fel a kérdést. Engem a növények és a botanika nem igazán érint, de mint quorsa, talán mást is fel tud ajánlani a tudásán kívül. A bogára szállásban segítek neki, legalább is támaszként és óvón állok mellette, hogyha kell, és megszédül, elkaphassam. Az persze meglep, hogy megtudja ülni az állatot, de az még inkább, hogy neki sajátja is van, akit egy perdaitól kapott, méghozzá Tywinnától. Nem értem ugyan, hogy adhat valaki csak úgy ajándékba egy ilyen értékes lényt egy éginek, főleg úgy, hogy annak különleges életkörülmények és táplálék kell. Bárhogy is próbálkozom, nem tudom magam elég képzelni a Várost úgy, hogy az jó legyen egy bogának. A szó végül Elorakra és Tywinnára is terelődik. Furcsa, hogy minden quorsa, akivel csak találkozom, ismeri őt, de tudva, mennyire könnyen tárulkozik ki másoknak, valahogy nem csodálkozom, hogy lépten-nyomon találkoznak vele az égiek és hegyiek. - Nem kell ott lakni, hogy naponta bejárhass hozzá munkálkodni. - válaszolom, rá pillantva, de a lényeget értem. Rég volta a Shiennel asztalaiban, sose volt szokásom oda járni a többi perdaival ellentétben. Az utazás alatt nem zavar, hogy a nő nekem támaszkodik, a testét könnyedén tartom meg, míg szemeimmel az erdőt figyelem. Felfigyelek a neszekre én is és Dork is, de egyikünk sem tartja veszélyesnek azt, amik közelednek, így nem teszek védekezésre utaló mozdulatokat, és ő sem. Hamarosan elő is bújnak a mellettünk szaladó wipitek, amitől a nő rendkívül lelkes lesz. Ismeri a lényeket, és szavai alapján szívesen haza is vinne egyet, de ő is bevallja, hogy a Város nem nekik való otthon. - A bogának nem? - kérdezek vissza, ezzel rá is kérdezve bogájának miben és hollétére. Amikor a lények kíváncsiságára kérdez rá, és arra, hogy vajon elég közel jönnének-e hozzá, felsóhajtok. Főleg, amikor lelkes, szép mosollyal néz rám, láthatóan igyekezve meghatni lelkemet. Egy-két másodpercig habozok, de aztán a kantárt meghúzva lassítom le Dorkot. - Na jó. Megnézzük. De nem várunk sokat. - mondom, megállítva a bogát. Dork érdeklődve néz le lábai alá és közé, ahogy az állatok rohangálni kezdenek körülötte, és néha rajta is. - Ne nézz a szemükbe, és akkor nem tekintenek téged fenyegetésnek. - teszem még hozzá, és a magam részéről felpillantok a fákra. Továbbra is őrzöm a biztonságunkat, és figyelmemet a környezetre helyezem. Nem akarom, hogy meglepjenek minket. A wipitek aktívan rohangálnak fel, s alá. A fiatalabb egyedek megmásszák a boga lábát, farkát, kíváncsian szaglászva, egymás közt csipogó hanggal kommunikálva.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
//
//
