Megcsóválom kicsit a fejemet, legalábbis a módszerre, mert egyébként valóban nem tűnik vérengző típusnak semmilyen szempontból. Ahhoz túlzottan nagy szíve van, de hát senki sem tökéletes. - Ha már közelharcba kell keverednie, régen rossz. Az ellenfelet sosem engedjük túl közel magunkhoz, támadó állat esetén is érvényes ez. Lőni tudna? Ha lenne engedélye. - Teszem hozzá, mert láttam nála fegyvert az Égtükör-hegységnél is, de hivatalosan nem láttam semmit, még akkor is, ha az a helyzet megkívánta, hogy ne legyen védtelen és a fegyver vélhetően Denisov-tól származott. Vagy az ellenállótól. Nem véletlenül kell mindenkinek elvégeznie az alapkiképzést, több-kevesebb sikerrel. Katja mindenesetre belemerül abba, amit csinál, nem fűz az elhangzottakhoz semmit, és akkor is kurtán felel, mikor a felvételekről kérdez Raven Moor. - Akkor mindkettőnknek lesz mind gondolkozni, mert én meg azt nem sejtem, miért szeretne nekem burkoltan vagy sem bókolni? - Inkább költői kérdés, habár lehet fogok rá választ kapni, én viszont nem sietek megfelelni azokra, amelyeket ő nem ért. Át is térünk inkább a napunk megbeszéléséhez, melynek fordulatosságában az ex-tizedes egy boga-orral vezet, ha nem többel. Én csak somolyogva emelem ki szavai egy részletét, pontosan tudván, hogy le fog rá csapni, mert hát aki ennyire szoros kapcsolatban van a JL-lel, mint ahogy sejteni vélem, az nem bólint rá a szavaimra, hacsak nem az élete múlik rajta. A válaszára viszont somolygásom mosollyá szélesül és megint csak - mintha bosszantani akarnám - nem a lényegre reagálok. - Pongyola megfogalmazás... Ez a vád sem ért még soha. A vég kezdete lenne, mit gondol? - A kedvünk itt még jó, így derűsen ajánlok fel magas labdát neki, kíváncsian, mennyire fogja lecsapni. Amire viszont egyikünk sem számít, hogy kisvártatva Katja szakítja félbe a beszélgetést és a feltűnő hammondfejek a jármű oldalait csapják be párszor, egyiknek egyenes következménye, hogy a sofőrünket elveszítjük és a testőröm ugrik be a helyére, csaknem szó szerint, ahogy ki kell löknie a férfit a megroggyant ajtón és másik ülésről ezzel átjutnia a kormányhoz. Ha nem éppen azon lennék, hogy kitaláljam, miként segíthetnék Katja-nak és ezáltal magunkon is, esküszöm elmerengenék azon, hogy egy zoológussal is megvizsgáltassam a planetológust, mert magas frekvenciájú sikítására a hammondfej-csorda mélyen zengője válaszol, hogy csend ne legyen. Nem mintha ilyen dübörgés mellett lehetne csendről beszélni. - Tudna magában sikítani?! - Próbálom a hangzavar éppen felcsendülő valamelyik hangját túlharsogni, egyértelműen Moor-nak címezve a szavaimat - habár lehet a mantrázástól nem hallja -, mert ha Katja sikít is - kizárt dolog -, ő biztosan magában teszi. Moor szavait innentől kicsit magamban is háttérzajnak próbálom elkönyvelni, hamar észlelvén, hogy semmi lényegeset nem mond, csak a félelem miatt szövegel és nem tetézem félelmét azzal, hogy megválaszoljam, hova lett a sofőrünk. Furcsa módja ez a sok beszélés önmaga megnyugtatásának, én mindig is jobban szerettem, ha terveket készíthetek, sosem egyet. Nyugtató, hogy ha az egyik nem sikerül, semmi gond, ott a másik vagy a harmadik, amit csak elő kell húzni készen. Igaz, a helyzet nem mindig adja meg a lehetőséget és időt, hogy az ember több verziót is kidolgozzon. A fegyvert megkapom Katja-tól, de a lövési esélyeim elég korlátozottak, figyelembe véve, hogy még planetológus is belém kapaszkodik, mintha bármivel több védelmet tudnék neki nyújtani, mint a jármű fémjei. Katja vezetési stílusa hajmeresztő és ha nem lenne a dübörgés, vélhetően hallanánk is morgását, szitkait, amelyek ha valóra válnának, már mély szakadék tátongana Elorak és a Város között, ami az összes tithert elnyelte volna egy szempillantás alatt. Én közben próbálok lőni a korábban lehúzott ablakon át, de érdemi sikert nem aratunk, éppen csak annyit, hogy Katja ki tud törni a fák közé, ahol ritkásabbnak is bizonyulnak és ösvényszerűséget lehet felfedezni, de pechünkre valamiért a hammondfejek is ezt az útirányt választják, így előnyük alig szempillantásnyi. A beszédes háttérzajból közben kihallom, miket mond éppen a nő, s magamban megjegyzem, hogy nagy baj nem lehet. Egyrészt még tud beszélni, másrészt még megvan a humorérzéke. Utolsó hangosabb kiáltása egybeesik azzal, amikor a kocsi hátulja megemelkedik a levegőbe féloldalasan, következésképpen még jobban nekem tud dőlni engedve a gravitációnak. A fegyvert azonnal biztosítom, mielőtt gond lesz és hagytam egy töltényt benne. Fő az optimizmus, hogy erre később még szükségünk lehet. Egyik karomat Moor már így is lefoglalta, így a jelzőpisztolyt fogót teszem megint a fejéhez magam is odahajolva, jelen helyzetünket tekintve meglepő nyugodtsággal beszélve fennhangon, hogy hallja is. - Ne féljen! Nem hagyjuk, hogy baja essen... - Fő az optimizmus, mert én közben látom, ahogy a kocsink pillanatok alatt felemelkedett és fordult is tovább, nekiütközve így durván egy fának, majd még egynek. Látom, hogy a megrongálódott ajtó miként esik ki a helyéről és kisvártatva bárhogy kapaszkodott is Katja, ő is némán kikerül a járműből, minthogy bekötni nem tudta magát és olyan gyorsan továbbhaladunk, hogy esélyem sincs meglátni, mi lett a testőrömmel. Talán túlzott optimizmus is volt ez a mondat a részemről Moor-nak, mert innentől valóban nem vagyunk mások, mint tehetetlen utasok, tárgyak a kocsi belsejében és az egyetlen, amit tehetek, hogy mindkettőnk fejét próbálom védeni. Persze számos más sérülékeny pontja van a testünknek, ami kritikus és halálos sérülést tudna szenvedni, de a fej védelme valahol ösztönös lehet. Mégsem káromkodom, sem nem kiáltok, mikor ki tudja hányadik ütődést szenvedi el a jármű, azt se tudván, hogy fának vagy tithernek csapódtunk, hányadik bukfencnél járunk, és vajon mennyi lehet még hátra? Mintha lefelé is haladnánk, de ebben sem vagyok biztos. Saskia arca, mosolya tűnik fel lehunyt, összeszorított szemeim előtt, mint egyfajta cél és egyben erő. Nem itt fog véget érni a történet, nem lehet. Az elhatározásnak vajmi kevés köze van ahhoz, ami történhet velünk, de nekem ez afféle mantra, a ki nem dolgozott tervek célja, ahova el kell jutni, még tervek híján is. Nem tudom, hogy mikor megáll a járművünk - oldalára borulva - mennyi idő telt el, végig ébren voltam-e, vagy valahol menet közben egy-egy túl jól sikerült csapódásnak hála kiesett néhány másodperc vagy több is. Azt érzem, hogy a fülemben még mindig zúg a korábbi dübörgés, de lassan felfogom azt is, hogy ez is és a hammondfejek mélyen zengő hangjai távolodni tűnnek. - Moor... - Mielőtt megpróbálnám kideríteni, nekem hol sajog-fáj bármi is, az ex-tizedes után érdeklődöm szemeimet nyitogatva...
*Nem tudom miért kérdezget ennyit az én harci készültségemről, de ő biztosan. Talán azt akarja felmérni, hogy bizonyos helyzetben mekkora ellenfél lennék, rajtegetek-e valamilyen titkos képességet, teszem azt két levélből képes vagyok-e készíteni egy halálos fegyvert, amivel kinyírom. Azért ez mulatságos és büszkeséggel tölt el.* -Az ellenfelet sosem, közel nem. Megjegyzem a találkozásainkra. *A lőni tudásra már szélesebben és ravaszabban mosolyodom el. Egy picit nosztalgiázok is, eszembe jut a Városban okozott felbolydulás, Denisov, a száguldás, a fegyverropogás. Az idő mindent megszépít.* -Hogyne tudnék. Viccel? *Engedély nélkül is, nálam az ilyesmi nem akadály, de ezt gondolom sejti, vagy ha nem hát így járt. Az engedélyre azért enyhén felívelő szemöldökeim alól nézek rá. Oké, hogy elvileg nem viselhetek fegyvert, de vannak helyzetek ugye, amikor muszáj és ha van kéznél egy, akár egy halott katonáé, aki már úgy sem tud mit kezdeni vele…és sorolhatnám még. Ki az aki nem kap engedélyt fegyverviseléshez, és nem kap a kezébe amikor a helyzet úgy hozza és az életét kell védenie? Szerintem még anyukám is simán, lelkiismeret-furdalás nélkül cselekedne és ha számon kérnék rajta, ha nem is intene be mint én, de kikérné magának. Az utunk cseppet sem egyhangúságát még jobban feldobja a Katjával való kis szösszenet, bár rövid életű, annál tartalmasabb. Nekem legalábbis. Jenkinsnek nem annyira, látom, hogy picit elképed amikor feltételezhető, hogy van róla felvétel, de Katja tartja a száját még előtte is. Bírom a csajt, vicces, nem olyan mint a másik kiadás, aki ellenszert szed a humorra. Szó szót követ, talán ezért is ért félre a kancellár, de sebaj, volt már rosszabb is, akkor legalább tudtam mi volt az oka. Nem úgy most, és nem is igyekszik felvilágosítani, ezért én sem őt. Vállat vonok és sejtelmesre állítom az amúgy derűs és pimasz mosolyomat mikor válaszolok, mert hát kérdés volt, még ha költőinek is szánta. * -Mert vicces. *Sokféleképpen lehet ezt érteni, akár úgy, hogy ő vicces amikor bókolok neki, vagy vicces egy kancellárnak bókolni, esetleg az, hogy nem is gondolom komolyan csak cukkolom…nem hajlok arra, hogy meg is magyarázzam. Van amit nem kell magyarázni, s van amihez csupán néhány szó is elég, mégis velős a tartalom. Túl az eloraki kalandjaimon, melyek nem kevésbé voltak velősek, s még finoman fogalmazva is megdöbbentik Jenkinst, az én feltételezett furaságomon bogagolunk. Elméletben nem is olyan veszélyes, mármint bogagolni – de hülye egy szó – ám azt már nem hagyhatom szó nélkül, hogy szerinte normális emberek vezetik a népet. Egyrészt egyik sem normális, mindegyik kancellárnak van egy bogara, téveszméje, rögeszméje, perverziója. Mintha sorba álltak volna a zsáknyi rossz tulajdonságnál és két kézzel, vakon markoltak volna bele. Tény, hogy van köztük normálisabb és az egyik Jenkins. Furfangos, nem kétlem, hogy bőven van a rovásán, de korántsem annyi, mint amennyit mutat. Van aki a tagadás vaskos fala mögé bújik, mint McG, Jenkinsnek ennél több esze van, sokkal több. Ő a látszat mögött bújik meg és röhög a markába. * -Nem, az öregségé. Törődjön bele. *Emelem meg az egyik szemöldököm a féloldalas ám annál derűsebb vigyor mellé. Pofátlanság, szemtelenség, tiszteletlenség….Tersonnal szemben mindenképp az lenne, de Jenkins lazább annál semmint ilyeneken kiakadjon, azért is élvezem a vele való beszélgetéseket. Bár megizzaszt, az jóleső izzadás és nem olyan, mint Tersonnal amikor a hideg veríték csorog végig a gerincemen. Ha nem lenne rá szükségem, a franc sem keresné a társaságát. Mint a Viharszigeten az időjárás, úgy változik meg a mi traccspartink hangulata is. Egyik pillanatról a másikra lesz véres, sikítós, zötykölődő káosz. Mire eszmélek, a sofőrünk már sehol sincs, csupán itt-ott néhány véres maszat jelzi egykori korpuszát, és Katja ül a kormány mögött. Egy szimpla ütközés miatt még nem sikítanék, talán még a felborulás sem lenne rám olyan hatással, mint az állatok. A sikítás nagysága és hangmagassága egyenes arányban áll az állatok nagyságával. Jenkins aztán hiába beszél vagy kérlel, ha hallom is a hangját nem igazán érdekel mit mond. Felőlem szerelmet is vallhat, momentán függőben hagynám bimbózó kapcsolatunkat mindenféle látványos döbbenet nélkül. A magam hangját hallom és a hammondfejűekét, utóbbi olyan mélyen zengő, hogy már-már kellemesen rezonál, de az érzetet nagyban rombolja a látvány és a kocsi ugrálása, a zötykölődés és a karosszérián való döndülések. Más helyzetben biztosan szépen és cirkalmasan reagálnék Jenkins képtelen kérdésére, aminek a sikításom megszüntetése lenne a célja, bár úgy hiszem a jelen helyzetben már olyan mindegy, hogy tovább bőszítem vele a hammondfejeket vagy sem. Már rég berágtak ránk. Csak mondom a magamét amivel próbálom nyugtatni magam, kevés sikerrel, de legalább nem nullával. Sokkal jobb lenne, ha akadna valamilyen roppant fontos munkám amivel megmenthetnék valamit vagy valakit, el tudnám foglalni magam, a figyelmem nagy részét arra fordíthatnám, de sehol egy meghibásodott központi szerver, sehol egy beragadt ajtó. Marad a duma és a kancellár karjába való kapaszkodás, mindaddig, míg meg nem fogja a fejem és oda nem hajol hozzám. Olyan közel van, hogy minden káosz ellenére érzem az illatát, muszáj ráfigyelnem. Érdekes, hogy abban a pillanatban elakad a hangom….és utána sem tudok szólni, mert bár erre lenne mit, csak arra van időm, hogy levegőt vegyek és félszer megforduljanak a fejemben Jenkins szavai. „Nem hagyják, hogy bajom essen” Nahát! Ez most csak szimplán jólesik, de ha máskor hallottam volna, nagyon gyanús lenne. Miért gondoskodik rólam a kancellár? Ennyire? De a kocsi nagyot rándul és ráharapok a nyelvemre, ami még egy okot ad arra, hogy felkiáltsak, s mikor elkezd velünk forogni a világ, már csak a sikításra futja. * -ÁÁÁÁÚÚÚÚÚÚ! VVVVÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍ! *Tehetetlenül kapálódzom, a kocsi dobálja a testemet, azt sem látom, hogy közben elhagyjuk Katját. Valamikor újra belemarkolok Jenkinsbe, de ez már merőben ösztönös, ahogy ujjaim beleütköznek valamijébe, a sikításom tompul, elnyeli a felöltője amibe szinte belenyomja a fejem. Felette a karja, az enyém fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy én is a fejemet védeném, ám azt már Jenkins ölelgeti. Cseppet sem romantikus módon egymásba gabalyodva, hol az ülésbe préselődünk, hol éppen abból lógunk ki s csak az öv tart még ott minket a helyünkön. A sikítás végül halkabb kiabálássá, majd nyöszörgéssé csitul. A tehetetlenség sodor pánikba, halálfélelmem van és mondhatni lepereg előttem az életem. Azt legalább elmondhatom, hogy bár rövid volt, érdemes végignézni. Épp a vége felé tartok amikor hirtelen megállunk és csend lesz. Nem az a kísérteties és mély csend, amikor a saját légvételeimet is hallom, de a korábbiakhoz képest határozott csend. Még mindig görcsösen kapaszkodom Jenkinsbe, mikor meghallom a hangját. * -Meghaltam és a pokolba kerültem. *Nyöszörgöm, majd amikor eljut a tudatomig, hogy mennyire egymásba vagyunk gabalyodva, pánikszerűen bontakozom ki, szinte lököm el magamtól. A hirtelen mozdulatsor nem tesz jót fájó testrészeimnek, melyekről csak most derül ki, hogy…FÁJNAK! Kurvára fájnak! Mindenem fáj. Vagy azért, mert beütöttem, vagy azért, mert a Jenkinsba való kapaszkodás görcsössége miatt megfeszülő izmaim jajdulnak fel. * -Ó baszki, mindenem fáj. Még a nyelvem is fáj. *Beszéd közben lepődöm meg azon, hogy a nyelvembe minden egyes fordulatnál belehasít a gyötrelem. Azt viszont legfeljebb csak a kancellár láthatja, hogy véres ajkaim szegletétől, az államig vékony vércsík alvadozik. Önkéntelenül nyúlok a számhoz, nyelvemhez s érzem a fájó sebet ott ahol korábban elharaptam. * -Maga egyben van még? *Érdeklődöm, még mindig a nyelvemet tapogatva s nézek fel rá…vagy nézek le rá, vagy a franc se tudja épp hol van a fent és a lent, most kezdem érzékelni, hogy az öv bevág itt-ott, és a fenekem sem az üléshez tapad. A kocsi ablakain túl csak sűrű zöldet és barnát látok…meg füstöt. * -Ööö…a füst, az nem jó, ugye?
Bólintok a szavaira, bár nesze neked hangoztatott barátság, ilyenkor kiderül, hogy mik is vagyunk mi egymásnak, miként tekintünk a másikra: ellenfél vagy ellenség, mikor melyik kerül jobban előtérbe. Nem teszem szóvá, nincs miért, helyette inkább a későbbiekre reagálok, mintha csak megerősíteni akarnám, hogy viccelek, elmosolyodom. De ez a mosoly a tőlem jól ismert, enyhén gúnyos félmosoly. - És el is találni a célpontot? - Szemtelen kérdés, mert alapvetően ha valakit megkérdezünk, tud-e lőni, nyilván beleértjük ezt is. Igazából én is így értettem az előbb, de Moor személyisége úgy tűnik belőlem kihozza ezt, na meg azt is, hogy még jobban figyeljek a részletekre. A magunk fajta ördögök ott bújnak el, még olyankor is, mikor látszólag semmiségekről beszélünk és látszólag bókolunk egymásnak, de sosem mögöttes szándék nélkül. Vicces, hm? Nem vitt közelebb a megoldáshoz, inkább csak több lett a kérdés, hogyan kell érteni, de nem kérdezek rá. Inkább derülök rajta, ahogy azon is, hogy pongyola megfogalmazással sikerült élnem Moor szerint. Pont én! Vidáman előadott tiszteletlenségén nem ütközöm meg, ez nem az a fajta pimaszság, amelyiknél rá szoktam pirítani az ex-tizedesre, hiába vagyok kancellár és hiába takarózna azzal, hogy csak az ifjonti hév beszél belőle. Inkább csak felvonom a szemöldökeim, ahogy felé pillantok. - Jó-jó, de mi a különbség? - Öregség meg vég kezdete, szerintem a kettő egybe esik általában, nem feltétlenül a korhoz kötve. Egyébként valahol egyet is értek, néha tényleg öregnek érzem magam. Öregnek és fáradtnak, amire akkor döbbenek rá, mikor egy Moor-hoz hasonló csupa energiából álló személlyel találkozok, aztán jön az életben valami, ami erre valahogy rácáfol, legalább ideiglenesen. A hammondfejekkel való összetűzésünk óhatatlanul is feltölt energiával az adrenalin miatt, amit sajnos levezetni nem nagyon van módunk, mert az események javában az ülésbe szíjazott tehetetlen utasok vagyunk. Katja járműből való kiesése után előre jutni a vezető ülésbe felérne egy öngyilkos küldetéssel, így marad a bosszantó sodródás - forgás-pörgés - az árral, remélve, hogy valahogy kikerülünk a titherek közül és a járművet kellően jól átgondolva tervezték és készítették el, amely a súlyos sérülésektől megóv minket. Fogalmam sincs, hogy milyen törésteszt szimulációkon ment át. Gyanítom a titherek nem voltak köztük, de vajon a levegőben, majd végül meredekebb domboldalon fák között lefele pördülés és ütődés a programban volt? Hiábavaló gondolat, miközben már azt is lehetetlen megmondani, hol van a fent és hol a lent, s míg nyugtató pár szót mondok a planetológusnak a lehető leghihetőbben - sikításából kiindulva lehet meg se hallotta -, addig az én csukott szemeim előtt Saskia lebeg. Talán ez is halálfélelemnek minősül, hogy az egyetlen igazán lényeges személyre gondolok, de jobb szeretem legalább magam előtt célként definiálni: valaki, aki miatt józannak, higgadtnak és céltudatosnak kell maradnom még jelen helyzetben is. Meg nyilván a korom, neveltetésem és a temperamentumom is teszi, mint a belém kapaszkodó, kétségbeesett nőnek, akivel összebújva a lehetőségekhez mérten igyekszem a fejünket védeni. Valahogy annyira ösztönös ez, hogy még akkor is így vagyunk, mikor a kocsi az oldalára borulva megáll és elsőnek ezt a nyugalmat, na meg a korábbi dübörgések után szinte fület bántó csendet érzékelem. Halkan kérdezek felőle, mégis ebbe a nyugtató csendben erősnek tetszik a saját hangom is, ahogy az ő nyöszörgése is. Szám sarka mosolyba rándul egy pillanatra - hurrá, ez legalább nem fáj -, nem a nyöszörgés miatt, hanem amiatt, amit mond. Van benne humor, tehát nagy gond nem lehet. Úgy gondolom legalábbis, hogy Moor az a fajta ember, aki ha elveszíti a humorérzékét, akkor valami baj van, valami komoly dologról van szó. Ilyennek tűnt akkor is, mikor a felvételeket mutatta meg nekem Lewis hadnagy sérüléseiről, és ilyen volt, mikor az északi hegyekben annak az ellenállónak a sorsa kétségesnek látszott. Bosszantó pimaszságai, állandó mosolya mögött valahol egy nagyon is komoly személy bújik meg. - Csak mert én is itt vagyok? Korábban szebben bókolt. - Jegyzem meg fanyarul, mialatt elkezdem magunkról lefejteni karjaimat. A lassú mozdulatról érzem, hogy jobban esik, a hiba akkor csúszik a számításaimba, mikor helyzetünk Moor-ban is tudatosul és olyan gyorsan szabadul meg tőlem, mintha magam is egy hammondfej lennék, mely épp a fejére akarna taposni. Arcizmom rándul, a jobb felkarnál és vállnál érzem a nyilalló fájdalmat, de arrafelé nézve nem látok nyílt sebet, s mozdítani is tudom, tehát a komoly sérülést és törést kizárnám így hirtelen. - Észrevettem a rövid mondatokból. - Jegyzem meg a közben Moor-tól érkező rövid leltárra felé fordítva tekintetem és a vércsík meg a véres száj, na meg a nyelvfájdalom alapján már sejtem mi lehet a gond. Majd megnézem jobban, csak előbb kerüljünk valami normálisabb pozícióba, mert ez a félig oldalvást lógás a gépjárműben se nem kényelmes, se nem praktikus és kezd idegesítő is lenni. A kérdése viszont már-már megható. - Melyik válasz aggasztaná jobban? A nem vagyok egyben és segítenie kell nekem, vagy az igen, egyben vagyok, tehát meg tudom vizsgálni... Ssz, rohadt hold! - Kezdetben derűsen válaszolok és direkt játékosan, mert nem tudom mennyire lehet Moor a korábbi események hatása alatt, de próbálom kicsit felpiszkálni, gondolkodásra késztetni - még ha csak ennyin is kell gondolkodni -, hogy elvonjam a figyelmét a fájdalmairól. Nem tudom még, hogy a mindene fáj részt mennyire kell komolyan vennem, de feltett szándékom kideríteni és ez arra is jó, hogy a saját sajgó testrészeimről tereljem a figyelmem és a gondolataimat. Nem ez az első hiba öt percen belül, mert ezúttal az övet kikapcsoló és szándékaim szerint simán lábra álló tervemet most a jármű hiúsítja meg. Ügyesen fordultam, hogy az oldalra döntöttségből talpra érkezzek ott, amit a kocsi oldalának nevezhettünk korábban, de a meggyengült elemnek az én súlyom volt az utolsó csepp a pohárban, kicsit megroggyant és lejjebb esett. Nem sokat döccenek lefele, alig egy araszról beszélhetünk, ami viszont a felszisszenést és fojtott hangú és tőlem szokatlan stílusú morgolódásomat kiváltotta a mondat végénél, hogy így pont egy élesen ott maradt fémdarab végigvágta a lábszáramat a lefelé esés hosszában, s a vér késlekedés nélkül meg is jelent. Plusz egy fájó testrész a még el sem készült listára. Épp óvatosan kiemelem a lábam és keresek neki stabilabb támaszt, mikor a planetológus másra hívja fel a figyelmemet és én is abba az irányba tekintek. Na még ez is... - Egy fokkal jobb, mint odafenn. - Utalok a Dominiumra, de mindketten tudjuk, hogy a kérdése költői volt, a füst az gond itt lent is, legjobb lesz mielőbb kijutni a járműből, akkor is, ha csak csendesen elfüstölget a néhai kocsi még egy jó fél órát. Ehhez nem értek úgy, hogy meg tudjam becsülni, hány percünk lehet, kell-e sietni vagy sem, de automatikusan a legrosszabb eshetőséggel számolok: ki kell jutni innen, most. - Ki tudja nyitni Ön felől az ajtót? Ha igen, nyissa és lökje ki, aztán kicsatolom Önt és segítek kijutni. Ha nem lehet, akkor előre kell jutnunk az első ülésekhez. - A és B terv, ahogy szoktam, utóbbi azért is, mert a sofőr felőli ajtó már nincs a helyén, viszont közelebb leszünk a füst kiindulópontjához, ráadásul lassan idebentre is beszivárog valahonnan.
*Bezzeg most nem teszi szóvá, hogy nem barátot mondtam, hanem kapcsolatunk ellenfél voltára utaltam a megjegyzésemmel. Ő sem gondolja komolyan, persze nekem sem fordult meg a fejemben soha, az a mélyreható, igaz barátság kettőnk között, nem véletlen volt a megfogalmazás. A mi barátságunk inkább szükségszerű, érdekbarátság, amit nem bánok amíg vannak érdekek. Utána tárgyalhatunk a barátságról. Az elhangzó kérdéssel érzem ahogy iróniával telítődik a tér, és ekképp húzom el a számat cinkos mosolyba.* -Attól függ ki a célpont. *S vigyorgásom közepette, nem kevesebbszer és nem többször, pontosan kétszer emelem meg felé eső szemöldököm. Jenkins annyira partner az ilyenekben, hogy kifejezetten élvezem a vele való társalgást, kellőképpen megmozgatja az agyam és nem támaszt külön határokat, mintha ilyenkor elfelejtené, hogy vannak. Talán mert érti a poént. Nem úgy, mint a savanyú Castillo. Reménytelen eset, olyannyira fent hordja az orrát, hogy az eget veri. Épp derülök azon, hogy milyen könnyedén vette, hogy pongyola fogalmazással illetem, amit ő a vég kezdetének tekint. Mondjuk akkor lesz valóban vég, ha Jenkins valóban pongyolán fogalmaz, amit nem hiszek, de jelen esetben megállta a helyét ez a mókás vád. A kérdése miatt úgy kell ránéznem, mint annak idején az egyik tanárom, amikor sokadszorra kérdeztem vissza valamire, amit értettem ugyan, de rohadt vicces volt úgy tenni mint akinek lekapcsolták a világítást a fejében. * -Az öregséget nem lehet befolyásolni, a vég kezdetének eljövetelét igen. Magának még nem reszeltek, de már nem fiatal…annyira. *Azért a végén hozzáteszem azt az egyetlen szót, amivel kicsit árnyalom a tényt. Ki tudja hova lyukadtunk volna ki, ha nem szól közbe a perdai fauna. Hirtelen felbukkanásuk és drasztikus támadásuk nem csak engem billent ki a lelki egyensúlyomból, hanem bosszantó módon a kocsit is. Pedig azt hihetné az ember, hogy ezen a fejlesztésen már túl vagyunk, majd` három év tapasztalat igazán többet is kihozhatott volna a járgánykészítőkből, de hát azt kell szeretni amink van és jelen esetben, legalább mi gyben vagyunk, ha korábbi sofőrünk nem. Katja eltűnése még fel sem tűnik, egyszerű az oka, őt nem keresem. El vagyok foglalva sok más és számomra fontosabb dologgal azok után, hogy szinkront sikítottam a hammondfejekkel. Amikor a sok döccenés, fordulás, zötykölődés és borulás után hirtelen csend lesz, el sem hiszem. Fájok mindenhol és ezt lehet úgy érteni, hogy olyan testrészeimet is érzem, melyekről a hétköznapokon nem igazán van tudomásom. * -Maga mondta, nem én. *Nyöszörgöm válaszul és nyelvem fájdalma sem gátol meg abban, hogy tovább pofázzak. Engem megnyugtat. * -Korábban szebb volt a helyzet, azóta átértékeltem az életem. *S ennek rendje és módja szerint pánikszerűen távozom Jenkins védő öleléséből. Tőlem szokatlan módon röviden közlöm az egészségügyi állapotomat, de ez merőben ideiglenes eredmény, ugyanis minden egyes újabb mozdulattal változik. Nem csak nyelvem fáj, csatlakozik több testrész is. A mellkasomat vágja az öv, a fejemet az első koccanás óta többször beütöttem az oldalsó szélvédőbe és ami a legnagyobb baj, a termoszt elhagytam valamikor a Jenkinsbe bújás előtt. * -Lesz ez még jobb is. *Miután viszonylag normális pozícióba kerültem, megtaláltam a termoszt és hozzáférek a pda-hoz. Addig burkoltan megkérem Jenkinst, hogy ő is készítsen magáról egészségügyi leltárt. * -Az „igen, egyben vagyok és hazajuttatom” kezdetű lenne megfelelő. Ha már életben maradt, vegyem valami hasznát is. *Továbbra is nyöszörögve beszélek, bár a nyelvem már nem fáj annyira, viszont zsibbad. Gondolom a fájdalmat próbálja a szervezetem kompenzálni. Mondom én, hogy alakul ez, lassan le sem fog tudni állítani. Nem tudom, hogy ezzel a piszkálódással mi a célja, ha tudnám, lehet, hoy megköszönném, egyelőre inkább a visszavágásra koncentrálok, mert az szórakoztatóbb, mint majdnem fejjel lefelé lógni egy szál gyöngyvásznon. Közben Jenkins kibontja magát és lehuppan, ebből tudom, hogy fent vagyok….a káromkodásából meg azt, hogy nem volt sima a földet érés. Akkor is felsikkantanék ha látnám mennyire sérült meg.* -Víííhihihi! Baszki, mit mondott? Káromkodott? Aztaaaa! *Jó kedvem nem tart sokáig, onnan ahol én vagyok, lassan szálló füstcsíkot veszek észre, és mivel a körülöttünk lévő erdő maximum öngyulladással kaphatna lángra és füstre, feltételezem, hogy a felborult kocsiból jön. Jenkins válaszát félreértem, mivel nem látom, hogy az ég és a Dominium felé néz – már ha néz – és kettőnk helyzetére értem, vagyis lent kell lennem, mert a füst felfelé száll, ergo lent kevésbé szívom be. Másrészt, ha lent vagyok, gyorsabban magam mögött tudom hagyni a kocsit. Körülnézek, a gravitációt tekintve a termoszom valahol alattam lehet, és ha szerencsém van akkor a táskám közelében, ami kissé elcsúszott eredeti helyéről, de mindkettőt meg kell szereznem. A kancellár megoldása szinte süket fülekre talál, mert míg ő hozzám beszél, én a bicskámért nyúlok. Az öv eléggé feszül, esélytelen lenne kikapcsolni, így inkább elvágom amint a kezem ügyébe kerül az éles szúró-vágószerszám. * -Áááúúúúfrrrancosbassszki! *Bármennyire is terveztem meg a látottak alapján hova fogok esni, nem lett fájdalommentes, viszont gyors az igen. Mire Jenkins befejezi a mondatot, sikerül elnyiszatolnom az övet és lehuppanok. Valamire rá, nem Jenkinsre, ezt azért tisztán érzem, ahogy azt is, hogy előrenyújtott kezem megbicsaklik, tenyérpárnáim zúzódnak és az előttem lévő üléstámlába akad az állam, minek okán a fogaim összekoccanhattak volna, de a nyelvem tompította. Ismét ráharaptam arra a sebre amit korábban szereztem, a szemeim könnybe lábadnak, egy-kettő talán még ki is csordul. Önkéntelen reflex ez a testem részéről, ezért a káromkodás kissé torzultan kerül felszínre. * -Ent vadok…minden hendben. Bassszki. *Jól van, amíg a baszki megy, nincs baj. Onnan ahova estem, egész jól látom a táskámat amiért elkezdek nyújtózkodni, közben ismerős hangot hallok a lábam felől, a termoszba ütköző csizmámmal odébb löktem és beleütközött valamibe, a fémes hang megdobogtatja a szívemet és mosolyt csal az arcomra, még ebben a szar helyzetben is.* -Dönörű ezs a hang. *Megpróbálom a táskát magamhoz húzni, nagyokat nyögök közben és keresem a termoszt, muszáj lesz innom egy kortyot, kell borogatás a nyelvemre és egyébként is fertőtlenít.* -Hövök máá…még füsztöl? Otca eee…váooouu…hegíthetne isz….kuhva nehéz a tászka! Baszki….hod nem tudoh beszéhni vááááá! Fáh a nehvem! Mehint háhahaptam!
Némileg összevont szemöldökkel, kérdőn pillantok a nőre a válasza után, mert ezt most nem értem, a szemöldökvonogatása alapján pedig kellene. Mármint az utalást benne igen, de amúgy a mondatot önmagában nézve nem értem. Vagy csak én célzok olyanokra fegyverrel, akiket feltett szándékom is eltalálni, lehetőség szerint pontosan, halálosan? Lehet csak úgy fegyverrel célozgatni azzal a szándékkal, hogy nem akarom eltalálni? Annak mi értelme? De nem ez lesz az egyetlen, amit nem értek, hanem azt sem, szerinte mi különbség van vég kezdete meg öregség között, de erről hamar fel is világosít. Éppen megjegyezném, hogy végeredményt tekintve nincs különbség, s bár szép mentés volt a végén az a hozzá toldott szócska, de ettől még rosszabbul jártam, hiszen az öregedésre, mint mondta, nincs befolyásom. Ám szavakba ezt már nem önthetem, éppen csak szám sarka mozdulhatott apró félmosolyba a végére odabiggyesztett, enyhítésnek szánt szavára, de a következő pillanatban már Katja vonja el a figyelmünket, majd a megérkező hammondfejek és velük dübörgéssel és mélyen zengő - na meg magasan sikító - hangokkal kísért bajba kerülünk. Annyira, hogy kvázi két sofőrt is veszítünk, s kisebb csoda, hogy a pörögve leguruló járműben, mikor az megáll, végül komolyabb sérülést nem tudunk magunkénak. Legalábbis a gyors ön-leltárok arra jutnak, hogy minden végtag megvan, rendeltetésszerű irányba is állnak, és egyikünkből sem állnak ki idegen tárgyak, s a vérveszteség is csekély. Ez kitűnik abból is, ahogy egymásnak felelgetünk, vagy kérdezünk, mert bár minden porcikánk sajog, valahol mégis tudjuk, hogy nagy baj nincs és a fájdalom abban is segít, hogy tudatában legyünk, mindenünk megvan a helyén és még működik. - Persze, mert kancellár nem is kerülhet a Mennyekbe. Ha ilyen sötéten látja a világot, meg is érdemli, hogy Ön is a Pokolba jutott, ráadásul engem nyert meg hozzá. Csak tudnám, én mit követtem el... - A végén némi fájdalom hullámzik át az arcomon, mert ekkor tépi ki magát az ölelésből Moor, s a hirtelen mozdulat kifejezetten nem esett jól a megkezdett lassúhoz képest. Talán mégis igaza van Moor-nak, s ez itt a Pokol. Még stílszerű is, mert ahogy a kocsi ablakain kinézek, még mindig a vadonban vagyunk, s ez igenis büntetésnek minősül az én értelmezésemben. Ha ez a Pokol, azért valahol mókás, hogy megtartjuk egymással szemben az udvariassági távolságot, mégis azt a fajta furcsa törődést is, ami életünkben kialakult, mert bár Moor minden kancellár vesztét akarja, azért megkérdezi, hogy vagyok és nem hallatszódott ki a kérdésből a remény, hogy hátha a halálomon. Legalábbis most még. De azért nem hatódom meg. - A "hazajutottunk" Önre nézve hasznosabb lenne, de köszönöm, hogy ilyen jókat kíván nekem és hogy legalább egyikünk hasznos lehet. - Jegyzem meg tovább piszkálva őt, hogy továbbra is a figyelmét tereljem, hogy inkább gondolkodjon, mint a fájdalommal törődjön. Amíg képes szócsatákra, addig nincs nagy gond, s hallhatóan nincs nagy, mert szemtelenkedik. Ez akkor sem lesz másképp, mikor kiszabadulva az övemből rosszul lépek a kocsi oldalára, amely ezek szerint nem volt teljesen a föld szintjén, mert jó arasznyit tudott még lejjebb esni s ezáltal újabb, jól érezhető - és jól vérző - sérülést okozva nekem, a planetológusnak meg derűs perceket. Sovány vigasz, hogy legalább nem a káröröm miatt nevet. - Csak beverte a fejét, képzelődik. - Hárítok gyorsan, vérző sebemhez képest kissé vérszegényen. Önkéntelen mondat volt az előbbi, mert nem szokásom a káromkodás - ezért is figyelt fel rá az ex-tizedes -, de azt kell, hogy mondjam, ezen a holdon nem ez az első eset. Tényleg utálom ezt az égitestet - és ez kölcsönösnek tűnik -, pedig tudom, hogy ha Saskia végre rászánja magát, hogy megkérdezze, nem fogok ágálni a leköltözés ellen. De attól még utálni fogom a Perdát. Viszont hogy Saskia ezt megkérdezhesse - nem gondolván, hogy az élet úgy hozza majd, hogy én teszem fel a kérdést neki -, előbb vissza kell jutni a civilizált világba. Saját fájdalmamról sem árt a figyelmemet terelni, és a Moor által felfedezett füst erre kiváló alapot nyújt: mielőbb ki kell jutnunk a járműből, majd akkor ráérünk ellátni a sebeket. A terv hamar össze is áll, Moor elég magasan is van hozzá... de mire kimondom, mire gondoltam, csaknem a nyakamba esik, elkapni sincs időm, se lehetőségem, mert a kezéből kieső bicska elől is elhúzódhattam, nehogy az okozza a következő sérülést. A feldíszített káromkodásával egy időben pillantok fel az ég felé, egy sóhajtást csak nagyjából elnyomva. - De fent kellene lennie. - Jegyzem meg, mikor helyzetjelentést ad, mintha nem látnám, s ne láttam volna, hova koppant be menet közben. Szerencse, hogy ez az ajtó már nem tudott lejjebb esni. - Ne bosszantson feleslegesen, ha kérhetem. Hagyja a táskát, pótolható! - Ez utóbbi viszont már nem kérés - mondjuk előtte is inkább csak a szófordulat hozta -, hanem parancs, s karja alá nyúlva húzom fel őt állásba, akár megszerezte a termoszát vagy vissza a bicskáját, akár nem. Ha igen, akkor a bicskát visszahajtva veszem el tőle s vágom zsebre, a termoszt meg szintén elvéve dobom ki a nyitott/kitört ablakon. Másnem talán ez motiválja majd őt, hogy mihamarabb kijusson innen. Ha a nehéz táskát is hozni akarja, akkor kiszedem azt a kezéből. Planetológus holmi lehet, s ahogy a jármű kinéz, ma több is veszett annál. Ha el is tudnánk oltani a tüzet, mint javasolta, azt célszerű kintről megtenni. - Meg is érdemli, hogy újra ráharapott. Kell Önnek zuhanás közben is beszélni! S örüljön, hogy nem esett bele a saját bicskájába. Néha borzasztóan felelőtlen, tudja? - S döbbenet, hogy néha úgy kell korholni őt, mint egy gyereket, pedig már nem az, s ilyenkor nem tudok szabadulni a kényelmetlen gondolattól, hogy direkt játssza meg magát. Még egy ilyen helyzetben is. Mindenesetre a tervemen változtatok, én megyek előre, az ülésre fellépve, felhúzva magam kapaszkodva a következőbe - összeszorított foggal nem akarván tudomást venni a lábamba és a vállamba nyilalló fájdalomról -, hogy az oldalára borult jármű másik oldalát elérve kilökjem az ajtót, mely enged. Meglehetősen könnyen ráadásul, lehet egy újabb forgás során el is hagytuk volna. Ennyi szerencsénk lehet nekünk is, így kimászok a jármű külsejére és visszafordulva biztos pontot keresek támasztékul magamnak, míg kevésbé fájó karomat és kezemet nyújtom Raven Moor-nak abban a biztos tudatban, hogy ha elfogadja, igen erősen fog fájni az eddig is minden kis mozdulatot megérző vállam, hiába azzal a karommal "csak" ellentámasztok. Elpillantok a jármű eleje felé, majd azonnal vissza a nőre. - Jöjjön! Gyorsan! Egyre jobban füstöl a jármű, itt kint már a lángokat is látni! - Egyébként nem, de kiválóan blöfföltem és hazudtam világ életemben, és így hátha jobban csipkedi magát az ex-tizedes. Bent elől a füst már úgy is olyan sűrű kezd lenni, hogy nem állapítható meg, mennyire van vagy nincs igazam.
*Sok mindenre nem ad lehetőséget az iső és a ránk támadó vadak, Jenkins értetlen arcán eltűnődni, szórakozni, kiváltképp jó lenne, de a világ felborul és nem csak az, hanem kisvártatva mi is. Egy örökkévalóság mire megállunk és bár nem végzek létszám ellenőrzést, anélkül is látom, hogy ketten maradtunk. A sofőrt már szinte kezdéskor elhagytuk, Katja pedig valamikor a nagy pörgés közepette eshetett ki, így jár az aki nincs bekötve. Talán a kocsi hátsó része jobban van biztosítva, vagy tényleg csak az öveknek köszönhetjük, hogy nem esett nagyobb bajunk, de viszonylag egyben vagyok és mivel jenkins remekül reflektál a szavaimra, úgy gondolom ő sincs a halálán. * -Akkor remekül fogunk szórakozni. *Vágok vissza a poklos-kancelláros megjegyzésére, azon amit utána kérdez költőien, csak vigyorgok. Elkezdhetném sorolni a listát de azzal nem lennénk beljebb, másrészt hirtelen térek észhez és tudatosul bennem, hogy Jenkins ölelő karjai között vagyok és mielőtt még egymás előtt kompromittálnánk magunkat, kihámozom magam. Felmérem a helyzetünket, ami elsőként a termosz és a táskám állapotát és helyét érinti, utána jöhet a többi. Azt már tudom mim fáj, de nagyon és talán leginkább a nyelvem sínylette meg a kéjutazásnak épp nem mondható száguldásunkat. Egyelőre azonban még mindig jobban érzem magam, mint odafent a hideg hegyen és ha nem jön más vadállat, akkor még jók is vagyunk. * -Úgy értettem, magamra értettem. *Morgok egy sort elégedetlenül és tovább fészkelődöm, hogy elérjem a bicskámat a zsebemből. Az első amit szeretnék, hogy kiszabaduljak az öv szorításából, de sajnos kikapcsolni esélytelen lenne, ezért kell a bicska, de a keresgélésben megakaszt Jenkins káromkodása. Fáj a nevetés.* -Na, azt pont nem. *Legalábbis most nem és korábban sem annyira, hogy képzelődjek. Jenkins káromkodott. Nem tudom miért vidít fel ez a tény annyira, de tény, hogy így van. Talán egy kis káröröm is vegyül bele, hogy ő sem mentes a szitokszavaktól, csak ki kell belőle csalogatni. El tudom képzelni miket mondhatott amikor a siklóval zuhant le és kettesben maradt McG-vel. Azért meg kell hagyni, jobb társaság vagyok nála. Míg a bicskát keresem, előretekintek a kocsi eleje felé és nem tölt el bizakodással a lustán kígyózó füstcsík, aminek tényét megosztom a kancellárral. Némi félreértés kapcsán, a megtalált bicskával szabadítom ki magam és esek le oda, ahol kevésbé telítődhet a tüdőm füsttel, és mikor Jenkins megszólal, azon ámuldozom, hogy nem tette szóvá örömködve, hogy a lábai előtt heverek….pedig nagyon vágyik rá.* -Ne váhogasszon, hegközehebb pontosabban fogahmazzon. *Mondom én, hogy mostanában pongyola ezen a téren, azt nem veszem számításba, hogy ideje sem volt arra, hogy előadja a tervét. Már ha volt neki, én ugye nem tudhatok róla, csak akkor kezdem sejteni amikor elégedetlenségét fejezi ki a helyzetemet tekintve. Azt azonban észre sem veszem, hogy a bicskám kiesett a kezemből, van más bajom is, újra ráharaptam a nyelvemre és ez most már nagyon fáj, ezt hallani is, ugyanis nem minden hangot tudok normálisan kiejteni, főleg azokat, amelyek nagyobb nyelvmozgatással járnak. Ettől még van mondanivalóm. * -Maha cak azt hiszi! *Épp elmondanám, hogy olyasmi van a táskában, ami segíthet kijutni innen…már nem a kocsiból, hanem szorult helyzetünkből, de felgyorsulnak az események. Kezembe kerül a termosz, amit némi odébb rugdosással találtam meg, a bicska is, és rávetném magam a táskára is, hogy valahogy a kocsin kívülre tegyem, de a kancellár fél kézzel ránt fel és míg én ezen sápítozom, ő addig kihasználva a pillanatnyi figyelmetlenségemet, az első két szerzeményemet kirántja a kezeimből, a vágószerszámot zsebre vágja, a termoszt meg nagy ívben kihajítja a felettünk lévő ablakon. Eltátom a számat ezen a magas fokú pofátlan tetten. * -HÉÉÉÉ! Bassszki, adda vissza! *A „hé” még megy és a baszki is simán kicsusszan a számon, a többi már némileg torzulva, de ez nem hátráltat különösebben abban, hogy jártassam a számat. Arra, hogy megérdemeltem, csúnyán nézek Jenkinsre, összehúzott szemöldökeim alól, villámló szemekkel, sértődötten lebiggyesztett ajkakkal. Ha már úgy beszél velem mint egy gyerekkel, álljon azzal szemben. * -Fehehőthen ééén? Mintha az anámat hahhanám! Ppppffff! *És még ő sértődött meg amikor apucinak szólítottam, megjegyzem most már nem először viselkedik úgy, bár anyám jobban aggódott értem, érthető módon, ezért is a szóválasztás. Biztos szeret. Míg az orrom alatt puffogok, Jenkins átmegy cselekvőbe és felmászik, majd onnan ki, én meg arra gondolok, hogy merre eshetett a termoszom, jót tenne a nyelvemnek…talán jobb ha zsibbad mint állat, mintha fáj. Másrészt rohadtul jólesne egy korty. Felnézek az ablak nem túl nagy keretén bekukkantó fejére és tök komolyan közlöm a mászás közben tett észrevételemet.* -Maga vérzik. *Lassan a nyelvem is jobb, a fájdalom ugyan nem múlt el, de enyhült és a megszokott mozgás jót tesz neki. Lehajolok a táskáért és felemelem a vállamig, próbálom ebben az állapotban megtámasztani valamimen, másik kezemmel pedig az ülésbe kapaszkodom, hogy felhúzzam magam, közben önkéntelenül elnézek a kocsi eleje felé, ahol Jenkins szerint már lángolnia kellene az autónak. * -Szép próbálkozás. *Bár a füsttől nem nagyon látom, hogy mi az igazság, szerintem ha ennyi a füst, láng nem sok lehet és ropogni sem hallom. Persze ettől még nem vetem el teljesen a tűz tényét, de ha már blöff, akkor én se maradjak le. Másrészt Jenkins hanglejtése arra enged következtetni, hogy még mindig gyereknek néz és ezért hantázik. Többet azonban nem mondok, mert füst viszont van, nem is kicsi és már kezdi kaparni a torkomat. Felhúzom magam és a táskámat emelem meg még egy kicsit amennyire csak bírom, lökni sajnos nem megy egy kézzel és közben magamat is tartanom kell, ami jelentős fájdalommal bír a testem egyéb részein. Jenkins vagy elveszi a táskát és utána nekem segít, vagy a táskával együtt húz ki, nekem mindegy, de biztos nem hagyom itt a cuccom, annál is inkább, mert van benne pár holmi amire szükségünk lehet, nem véletlenül ragaszkodom hozzá. Ha meg van, és mindketten kint vagyunk a táska mehet le a talajra, simán ledobom hiszen jól biztosított, vastag falú táska, én viszont annál lassabban és körültekintőbben ereszkedem lefelé, mert még egy huppanást nem kockáztatok meg. De persze az is előfordulhat, hogy még egy ideig elvitázunk a táskám hasznosságának tényén.*
Kicsi, elrejtési szándék miatt alig látható mosollyal reagálok csak arra, hogy jól fogunk szórakozni. Az iróniában az a szép, hogy van valóságalapja, de még a végén elbízná magát az ex-tizedes, mármint ennél is jobban, így jobb, ha nem látja. Én mondjuk már szórakozok is, mikor morgásra késztetem őt, majd cserélünk, mikor óvatlan mozdulatomnak hála beszerzek egy plusz sérülést és efölött érzett méltatlankodásomnak némi szitkozódással adok hangot, amit persze ő rögtön meghall. Nem úgy a tervemet, amit aztán elkezdtem neki felvázolni, mert ahelyett, hogy arra figyelne, önállósítja magát és ennek eredménye, hogy mellém esik le, ami neki sem sokkal kevésbé fájdalmas, mint nekem volt a földet érés korábban. Bosszantó, annyira, hogy valóban nem tudok még annak sem örülni, hogy lábaim elé borult, de biztosan lesz még rá alkalom. Figyelmemet sokkal inkább a beszéde foglalja le, s mint kiderült - meg láttam is -, ráharapott újra a nyelvére. - Legközelebb figyeljen! - Mégiscsak én vagyok rangban felette ugyebár. - Azért jól van? Mondja ki mondjuk a nevét! - Mintha az orvos beszélne belőlem egy pillanatra, pedig ez látszat-aggódásba csomagolt kis szemétség tőlem. Hasonlóan ahhoz, mikor nálam vacsorázott és a kiszemelt desszertes tálat, amiről le sem vette a szemét, beszéd közben szép lassan jobbra, majd balra mozgattam, hogy lássam, követi-e tekintetével. S követte! Most is előttem van az a szúrós pillantás, amit kaptam érte! Hasonló móka ez is, mert a planetológus neve tele van r-rel, s jelenlegi nyelvforgatási készségével ezt viccesen raccsolva tudja csak előadni. Ha le is bukom ezzel, akkor se rejtem el széles mosolyom, hát még ha sikerül is kelepcébe csalnom! Kár, hogy Victor és Will teljes neveit nem mondathatom ki vele! Helyette inkább felhúzom a földről - kocsi oldaláról -, főleg, mikor meglátom, hogy jelenleg a táska és az az átkozott termosz a lényeg neki. - Csak akkor hiszem el, ha elsősegély-csomag van benne. - Le merem fogadni, hogy a termosza tartalmát is annak fogja tartani a planetológus, mondjuk az erős alkohol fertőtlenítésre még jó lehet, így azt elvéve tőle kidobom az ablakon, hogy az kint legyen, a táska nem kell. Számításaim beválni látszanak, tettem komoly felháborodást kelt és bízom benne, hogy hosszabb távú hatása is meglesz: ki akar majd jutni imádott itókájához a nő. - Menjen érte! - Tetézem a - szerinte - pofátlanságomat egy fennhéjázó kancellári hangsúllyal, amiben benne van, hogy ha kell neki a termosz, magának kell visszaszereznie, egy kancellárból nem lesz futár. S ha már ropityúk, legyen kövér elven még meg is dorgálom a további nyafogásért, mert jelenlegi bajai javát magának köszönheti. Igazából az egészet, legközelebb majd pontos lesz, hogy elérje a konvojt. Durcás ajakbiggyesztése előre jelzi, hogy ő nem így látná ezt. Szerintem Raven Moor anyja megérdemelne egy Hős Anya díjat a Kancelláriától, ez az egy lány kitesz annyit, mint máshol négy-öt, s akkor még ki tudja, milyen volt az ex-tizedes bátyja. Ha hasonló személyiség, akkor még én is azt mondom, hogy irigylésre méltó idegei vannak annak az asszonynak. - Vannak édesanyák, akikre megéri hallgatni, nem gondolt még rá? - Morgom vissza, de közben már mászok felfele az ülésekbe kapaszkodva, támaszkodva, aminek se a lábam, se a vállam nem örül, de idebent sem maradhatunk, s jelenleg hatékonyabb módszernek tűnik, ha én megyek előre, Moor meg követ majd. A kijutásom legalább aránylag simán megy, s mikor megfordulva megjelenik a fejem az ablakban lepillantva a nőre, kicsit felvonom szemöldökeimet a kijelentésére. Ez most mi akar lenni? Aggódás? Tényközlő kárörvendés? Bosszantás, hátha nem vettem volna észre, hogy vérzem? Mind együtt? - Ha meglepte, hogy nem kék a színe, akkor sajnálattal kell tudatnom Önnel, hogy olyan egyedül Evans kancellárnak van. - Felelek apró, gúnyos félmosollyal, nem tudván hova tenni a kijelentését, de nem is akarok ennél a kérdésnél sokat időzni. Próbálok újabb cselhez folyamodni, főleg, mikor látom, hogy a táskáját csak nem akarja ott hagyni Moor. Komolyan kezd érdekelni, hogy mi van benne? Még Fuller sem olyan elvetemült, hogy jelen helyzetben felróná neki, ha tényleg szénné égne a felszerelés. Főleg, hogy érzésem szerint őelőtte is simán rám kenné Moor a történteket. - Ön olyan, mint McGrover kancellár. - Szólalok meg, mikor látom, hogy a tervem ezen része nem sikerült, Moor nem hitte el, hogy nagyon égne a jármű és annyira nem is siet. Vagy ki tudja, lehet neki is sok mindene fáj és fizikuma se az igazi, így ez a leggyorsabb tempója. Viszont tudom, hogy az előbbi kezdőmondat a "kedvére" lesz. - Ő is képes volt végigcibálni egy fém táskát a fél mocsáron. Sajnos az övé nem volt ilyen nehéz, hogy elsüllyedjen tőle. De ha ebben is termosz lesz vagy lepárláshoz szükséges alkatrészek, esküszöm, hogy visszahívom a hammondfejeket! - Mikor már elég magasra ért a nő, akkor beszéd közben lenyúlva elveszem tőle a táskát, csak hogy haladjunk, és kiemelve kidobom a fűre, bokorba, nem is nézve, hova esik és behorpad-e bármitől is. Részben direkt is teszek így, kíváncsiságból, hogy szívbajos lesz-e ilyentől Raven Moor? A táska súlya még nem volt megterhelő, s bár a nő sem nehéz, azért azt már megérzem, ahogy segítek neki is feljutni, kijutni, e összeszorított fogakkal tűröm a jelentkező éles fájdalmat és azon vagyok, hogy a nő mihamarabb kijusson, ergo a fájdalom is hamarabb megszűnjön így. Aztán jön a lemászás, amit egyszerre kezdünk meg, ebben így nem is segítek, és nem is vagyok gyorsabb tekintve vérző lábamat, és meg kell nézni hova lépünk, s az óvatosság se árt, hogy szebb napokat is megélt, totálkáros járművünk nehogy kibillenjen egyensúlyából. Leérve sem a sebekkel foglalkozom, néhány lépésnyit eltávolodok-eltávolodunk a járműtől, magam részéről kicsit bicegve, nem helyezvén a teljes súlyomat a sérült lábra, mialatt körbenézek, hol is lehetünk? A letarolt aljnövényzetből látni, merről gurultunk le és tekintetem Katja-t is keresi, hátha, na meg hallgatózom, hogy ez normális csend vagy baljóslatú csend?
*Szemet forgatok arra, hogy legközelebb figyeljek. Mintha nem azt tettem volna, de a helyzet eléggé fájdalmas és aggasztó ahhoz, hogy szerteágazó figyelmemnek van épp elég dolga. Jenkinst nem hatja meg az állapotom, mondjuk nem is vártam tőle ennél többet, pedig már-már kezdtem elérzékenyülni amikor rákérdezett arra, hogy jól vagyok-e, de végül nem okozott kellemes csalódást. A kis szemét! Néhány villámot kidobálok rá a szemeimből jelezve, hogy most figyeltem és pontosan tudom mire ment ki a játék meg a színlelt aggodalom. Nem veszem be, de még így is vigyorog. Hát nem baj, jön még kancellárra Raven Moor…de ezt nem mondom ki hangosan, mert azzal csak a vigyorát szélesíteném és ez a vigyor nem áll jól neki…vagyis nekem nem áll jól neki. Még egy-két nyögés belefér, míg felránt és az eleddig ismeretlen testrészeim is fájni kezdenek a hirtelen mozdulattól, aztán mindezt elsöpri jogos dühöm. * -Az van bennye. *Most mit mondjak? Ha megmenekülünk, akkor elsősegély, vagy másod, franc tudja, de nem kötszerek, nem vagyok orvos, hogy olyasmit hordjak magammal. Persze abból, hogy a termoszomat kidobja az ablakon, én meg ha nem lennék dühös szomorúan nézném a nagy ívű pályáját, úgy gondolom, hogy azt hitte, le akarom inni magam, másrészt azt, hogy majd így gyorsabban kimászok. Mintha tényleg csak az alkohol tartana életben. * -A bickámha gondohtam. Adda vissza! *S nyújtom is a kezemet azért a darabért amit elrakott a zsebébe, tőlem már kapott egyet, minek neki kettő? Ha nem kapom vissza, biztos lehet abban, hogy addig fogom nyaggatni, amíg meg nem adja magát. Csak legyünk kocsin kívül, mert ahogy elnézem, sokkal sürgetőbb ha nem akarunk a tiszta, friss levegő helyett füstöt lélegezni. Azzal már nem terhelem szegényt, hogy ha kijutottam a termoszomért megyek, mondania sem kellett volna. Jenkins talál mást amivel rendesen felcsesz, így mielőtt az életünkre gondolnánk még szópárbajba keveredünk az én felelőtlenségemről, az anyámról és Jenkins anyai vonásairól. * -Ana cak egy van! *Vágom vissza de már csak a hátának mondom, mert ő közben elkezd kimászni, így nem láthatja a szemöldökeimet ugrálni. Arra az egy anyára sem hallgatok, majd pont őrá fogok, mi? Míg mászik felfelé, nem tudom nem észrevenni a lábán a sérülést, erről való aggodalmamat csak akkor tudom közölni vele, amikor visszakukucskál az ablakon. Láthatóan meglepődik, pedig ritkán juttatja kifejezésre az érzelmeit, de az most az a helyzet. A gúnyos mosoly és megjegyzés sértő, én itt aggódom érte, ő meg félvállról veszi baszki. Hát úgy is válaszolok vissza, hallhatóan sértetten és nem is szándékozom palástolni.* -Majd egyszer megnézem. Csak gondoltam szólok, hogy az éltető erő lassan de biztosan kifolyik magából. *Észre sem veszem, hogy a nyelvem állapota sokkal jobb lett, hogy vérzik-e még azt viszont érzem az ízén, de csak nem olyan súlyos, hogy Jenkins mellett vérezzek el én is. Szép is lenne, ülnénk egy fa tövében, csendesen vérezve. Bár az az eshetőség még mindig fennáll. Fa is van, vérzünk is…ezért is kell a táskám, amiért verbálisan megharcolok. Hiába a csel, hogy ég a kocsi, ha igaz lenne is csak gyorsabban próbálnám Jenkinst meggyőzni arról, hogy segítse ki a táskámat. Az iménti sértettségemet azonban Jenkins egyetlen jól irányzott mondattal képes felháborodottságra korbácsolni, szemeim rávillannak és meg sem kell játszanom, hogy dühös vagyok, mert dühös vagyok.* -Ne sértegessen baszki! *S még fújok is egyet mérgemben, ami segít gyorsabban mászni, emelni a táskát Jenkins keze ügyébe, de ő még mindig a piámon bogagol.* -Gondolom fontos dolog volt benne, ebben is az van….Csessze meg, hogy még mindig nem szállt le erről a témáról. Ha az lesz benne, akkor elcserélték, és akkor mindketten cseszhetjük. Na húzzon már ki, mert itt öregszem meg….kérem! *Az utolsó szót némi szemforgatás kíséretében mondom ki, hogy legalább valami udvariasság is legyen a szóáradatban amit ráfröcsköltem. Az már nem érdekel, hogy a táskámat is úgy dobja el mint a termoszt, mindkettő fémből van, a táska pedig még belül is biztosítva, kibélelve és nem pia van benne. Bárcsak! De nem. Persze a Búfelejtővel sosem jutnánk haza. Nem tudom Jenkins mennyire sérült meg, csak a láthatóról van tudomásom, de még így is igyekszem minél több terhet magam emelni, az üléseken megtámasztani a lábam és úgy fellökni magam. A kocsi tetején állva – tulajdonképpen az oldalán – már sokkal jobban látom a helyzetet. A kocsi nem lángol, de csak idő kérdése, na meg egy véletlen szikra a megsérült elektronikus rendszerből és nekünk annyi. Óvatosan mászok le és amikor végre szilárd talajt és nem a biztonsági üveg törmelékét és a labilis ajtót érzem magam alatt, fellélegzem. Pici kis füst is megy le ami köhögésre és a kocsitól való gyors eltávolodásra késztet. Jenkins sántít, ami nem jó jel, tekintve, hogy gyalog kell eljutnunk valamerre. Hogy merre, azt már a táska tartalma mondja majd meg, feltéve ha megtalálom. A dús aljnövényzet maga alá rejtette, így előbb azt kell megkeresnem, majd a termoszt is. * -El kellene látnunk a sebét. Van a kocsiban elsősegély láda? *Kérdezem oda sem nézve rá, a táskát keresem kissé nyögdécselve, mert még mindig fáj mindenem. A bal kezem jobban, ott ahol megbicsaklott, bár mozgatni tudom, nem hiszem, hogy eltört, de attól még rohadtul fáj, így fél kézzel hajtom szét az ágakat, szidva a perdai susnyást, valahányszor összekaristolom magam az ágakkal. Végül csak megtalálom a megmentőnket, magamhoz veszem a táskát és elindulok arra, amerre emlékeim szerint Jenkins a termoszt eldobta. * -Fel kellene jutnunk oda ahonnan legurultunk. Menni fog? *S most is aggódva fordulok felé, és várom a választ, igen vagy nem, kötözzünk vagy sem. Sérülten nem jutunk messzire. *
Nekem sem válik be minden tervem, főleg nem az ilyen átlátszóak, és főleg, ha intelligens is az, aki a tervem áldozata lenne, ám a pillantás, amit bezsebelhetek érte így is, szinte felér a terv sikerével. Mosolygok, sőt szinte vigyorgok is, amire a villámokat szóró tekintete olyan, mint olaj a tűzre. Arra is csak rábólogatok, hogy elsősegély-felszerelés van a bőröndben, amit cipel, de egy pillanatig sem hiszek a nőnek, ahogy az már lenni szokott. - Tudja Ön ezt szebben is mondani! - Sztoikus nyugalmú hangomban benne van, hogy én kivárom, míg szépen kéri vissza azt a bicskát, addig bizony gyűjtője maradok - életemben először gyűjtve valamit -, és két bicska boldog tulajdonosa lehetek. Legalább így biztos, hogy egyikkel sem lesz az ex-tizedes ön- és közveszélyes. Minthogy kinézem belőle a pimaszságot, hogy szépen kérés helyett inkább a tettek mezejére lép, én is így teszek, egész pontosan elkezdek felfelé mászni, közben ér a mondata, hogy anya csak egy van. - Szerencsére. - Jegyzem meg halkan, inkább magamnak, mint neki, talán meg sem hallja. Nem kívánok anyja helyett anyja lenni, furán is nézne ki, de az apa szerepére sem pályázom. Saját anyámból kiindulva viszont egészségesnek találom azt a felállást, hogy csak egy jut belőle az embernek. A jármű tetejére, mely nemrég még az oldalának volt nevezhető, egész könnyedén kijutok, a fájdalmat is sikerül elmém egy távolabbi zugába száműzni ez időre és egy pillanatnyi pihenő is jut nekem odafenn, mikor visszafordulva Moor-ért aggódó kijelentésével is találkozhatok. A bővebben kifejtett szavai sem enyhítenek ennek a különösségén, meg is emelkednek kicsit a szemöldökeim, mialatt az imádott táskáért nyúlok le. - Szeretné, ha felmondanék a pda-mra egy hangfájlt, amiben felmentem minden gyanú és vád alól? - Nem, még mindig nehéz elhinni, hogy aggódik. Mármint hogy értem aggódik, mert kedvelne vagy hiányoznék neki. Abszurd. Sokkal inkább betudható az aggódása saját magáért, mert ugyan szeret Raven Moor sokat beszélni, de még neki is hosszan kellene magyarázkodnia, ha egy halott kancellár társaságában találnának rá. Mindenesetre könnyed gúnyolódásom a jele annak, hogy a sérülésem ugyan vérzik szépen, de ennyitől még nem fogok meghalni itt és most, szemmel láthatóan nem aggódom. Ráérek amúgy is. - Aggódását mindenesetre köszönöm, de nagyobb eséllyel halok bele napok múltán, ha elfertőződik és elég ismeretlen a hold még ahhoz, hogy belefussunk egy sosem látott baktériumba. - Közlöm vele száraz tényként a rideg orvosi valóságot, s akárhogyan is nézzük, most a sebellátásnál fontosabb, hogy a nem túl biztatóan füstölgő autóroncsból kihúzzam a planetológust. Az autó égése erős túlzás volt, de nem várnám meg itt rajta, hogy kiderüljön, mikor lesz igazam. A táska már kint van, repült is az aljnövényzetbe valahova, s már nyújtom is kezem a nőnek, némi megjegyzéssel előre sejtvén, hogy díjazni fogja. Nem is csalódom, de mosolyomat elrejtem előtte. Annál hamarabb kimászik, minél inkább meg akar fojtani, márpedig rövid időn belül nem először sikerül őt kibillentenem a nyugalmából. Meg kell jegyeznem későbbre, hogyan is csináltam! A csesszem meg résznél lesz az, amikor a felé nyújtott kezemet kicsit visszább húzom, éppen csak annyira, hogy ne tudja elérni, és szemöldökeim is kérdőn megemelkednek, ami inkább szól a fogalmazásmódnak, mint a kíváncsiságnak, ugyan mi olyan életmentő lehet abban a táskában, amihez úgy ragaszkodik. - De csak mert ilyen szépen kérte. - Kapja meg a végén a gúnyos választ rá és újra rendesen nyújtom a kezem felé, hogy ezúttal elérhesse és tényleg kisegíthessem a járműből. - Egyébként tényleg valami fontos lehetett McGrover kancellár táskájában. Állítólag meddőség elleni kísérleti szer, amiről utóbb kiderült, még Castillo kancellár sem tudott, pedig ezt a kutatást ő vezeti. Következésképpen McGrover kancellár saját szakállára kísérletezget, ám kétlem, hogy a népességnövekedést akarná megoldani. - Mesélem neki, lássa, nem csak bosszantani akarom mindig, na meg nekem is jobb, hogy másra gondolok, mint sajgó-fájó testrészeimre. Közben le is jutunk mindketten a járműről és néhány méternyit odébb megyünk biztonsági okokból, na meg hogy Moor összeszedje a holmijait, amiket eldobáltam neki. - Van, de elől, nem másznék vissza érte. Meglett a táskája? Ha van benne víz, szükségem lenne rá. Egyébként Önnek is azt javaslom a Búfelejtője helyett. - Feltételezem, elsőnek úgy is azt keresni, csak annyit látok, hogy az aljnövényzetben kutat, én tekintetemmel azt a részt pásztázom, amerről érkezhettünk, kevés reális esélyt látva rá, hogy meglássam a lefelé kocogó Katja-t, ha egyáltalán még életben van. - Igen. Az Ön nyelve hogy van, mutassa! Máshol is sérült? - Bólintok aprót visszafordulva Moor felé, mialatt a felöltő zsebébe nyúlok. Anélkül, hogy bekötném a sebet, is feljutnék, a menet így se, úgy se lesz kellemes, de nem is ezen van a lényeg. - Ugyanakkor lehet felesleges elindulnunk. Várnak vissza minket a Városba, így ha nem érkezünk meg és senki nem felel a hívásra a járműből, akkor keresni fognak. Talán meglátnák a füstöt... - Kancellár-lét előnyei közé tartozik, hogy szeretnek velünk tételesen elszámolni. Vagy mert élünk, vagy mert szeretnének kárörvendeni holttestünk felett. Az eltűnt nyom nélkül nem elég megnyugtató. Felemelem tekintetem arra, amerre a füst egyelőre vékony csíkban kanyarog az ég felé. Messzire ellátszódik, habár egyre jobban kezd sötétedni Elorakból való kései indulásunk miatt. Azt sajnos nem tudom megbecsülni se a roncs alapján, hogy azon része is sérülhetett-e, amivel bemérni tudják-e, na meg ha kigyullad, nem semmisül-e meg, ha most még jó is. - Ezzel nem sokra megyünk... - Állapítom meg a belső zsebből elővett pda-ra, melyen kritikus repedések futnak szét pókhálószerűen és nem is akar bekapcsolni. Remélem az adatok menthetőek maradtak róla. Mindent tudok pótolni, kivéve a felvételt Roda gyógyításáról. Erről eszembe is jut a másik kis kütyü, amivel a beszélgetést vettem fel. Előveszem azt is, de az láthatóan nem szenvedett csorbát, így nyugodtabban tudom eltenni a belső zsebbe vissza. - Az Ön pda-ja jó? Ígérem, ezúttal nem veszem el, de megpróbálhatná elérni a Várost!
*Hörrenek egy nagyot amiért még lehetőséget sem ad arra, hogy „szépen kérjem” vissza a bicskámat, már mászik is felfelé, mint aki világéletében mást sem tett, mint felborult autók, kitört ablakain edzette magát. A hörrenés hűen tükrözi a dühömet és kellőképpen hosszú is ahhoz, hogy végigkísérje. Vannak esetek amikor nem vagyok haragtartó, és ez is ilyen, de persze nem fogom annyiban hagyni. Lassan tényleg kezd olyan lenni, mint az apám és a bicska elvétele is erre hajaz, de mint ahogy apukámmal szemben is mindig megnyertem a háborút, most sem lesz ez másként. Mielőtt még anyává avanzsálná magát, leredukálom a lehetséges anyák számát egyre, a válasza nem elég halk ahhoz, hogy ne halljam meg, de elég ahhoz, hogy valami egészen másra gondoljak. Persze honnan is tudhatnám, hogy nem volt jó viszonya az anyjával, de valami nem kerek az biztos. Egyelőre elhessegetem ezt a témát, de nem feledem, felkerül a fontos dolgok polcára, míg Jenkins vérző lába a látóterembe. Naná, hogy hangosan megjegyzem, mivel nem rég ez kimaradt a sérülések felsorolásából, a mindig precíz kancellár kihagyta a leltárból. * -Mondjuk nem ártana, de attól még tovább fog vérezni. *Azt nem mondom, hogy nagyon aggódom, mert bár a vérzés soha nem jó, de nem is spriccel a lábából, ergo nem lehet olyan vészes, főleg, hogy ő sem foglalkozik vele túlságosan. S nekem még csak az jut eszembe, hogy megsérült és nem biztos, hogy bírni fogja a gyaloglást a Városig, vagy akármeddig, másnak az is eszébe jutna, hogy a vér szaga idevonzza a vadállatokat, neki pedig, hogy egy fertőzés sokkal súlyosabb, mint néhány deci vér elvesztése. * -Á, a csúnya bacik. Na látja ezért is jó a Búfelejtő, fertőtlenít, és mivel perdai gyümölcsökből készült, hatásos lehet a perdai bacikra is. Maga meg elhajította a gyógyszert. *Érvelek pimaszul újra felhozva a vesszőbogáját, tévedését az alkohol imádatommal kapcsolatban, és vágok rá egy röpke vigyort, pusztán az irónia kedvéért. Ennél sokkal többet is fog kapni, most, hogy a nyelvem már rendesen működik, jóllehet eddig sem akadályozott abban, hogy beszéljek, csak nem peregtek olyan gyorsan és tisztán a szavaim. Szívesen elcsevegnék még McG-ről is, akár napokat kitölthetnénk az ügyes-bajos dolgaival és újabb tervet kovácsolhatnánk az elveszejtésére, de momentán sietni kellene elhagyni a kocsit, annak ellenére, hogy nem vettem be a méteres lángokról szóló figyelmeztetését. Kissé felkapom a vizet arra, hogy a perverz, szadista kancellárhoz hasonlít, még ha nem is személyiségben hanem a táskáinkhoz való ragaszkodás különös makacsságában, és ezzel elindul a pimaszlavina. Persze tudom, hogy ezzel csak felcseszem Jenkins agyát és nem most kellene, mikor éppen engem készül kihúzni a kocsiból, de nem bírom megállni. Van az a szó ami Jenkins kezét is visszarántja, nagy mérgemben forgatom a szemeimet és „kérem szépen” és láthatóan ez óriási hatással van rá, mert elérem a kezét is felhúz maga mellé. Míg mászunk lefelé – én közben csendben siratom a termoszomat és a táskámat, terveket kovácsolok a megtalálásukra – addig Jenkins még mindig McG-ről mesélget. * -Na baszki, Svensson nyomdokaiba akar lépni? Azért kíváncsi lennék mit kísérletezget ha nem is ért hozzá. Persze lehet, hogy Theo segít neki. Egyáltalán látta már valaki azt a fantomot? Sammy mesélt róla. *Néha felemelem a hangomat, hogy hallja, mert közben a táskámat keresgélem. McG kutatását még meg is értettem volna, ha mostanában kezdi el, de amiről Jenkins mesélt, az jóval a neki adagolt szer előtt volt. Ergo egyáltalán nem arról van szó, csak hantázott. Na mondjuk pont a legjobbnak. * -Még hazudni sem tud normálisan. *Jegyzem meg morogva, időközben azonban megtalálom a táskát és ejtek egy halk diadalkiáltást.* -Hurrá! *Már csak azért is, mert Jenkins szerint a kocsiban lévő elsősegélyláda elérhetetlen, így nem maradt más, mint a termosz tartalma. Baszki, Jenkins lábára kell pazarolnom a jóféle itókát. Mekkora áldozat már! * -Meg van! A táska. *Vigyorgok rá szösszenetnyit, majd burkoltan kétségeimet fejezem ki, fogja-e bírni az iramot, jóllehet én sem vagyok százszázalékos. Elindulok felfelé a terepjáró szántotta nyomon, de mikor elhaladok Jenkins mellett, olyat kérdez és kér, amit nem bírok egyszerűen elengedni magam mellett. Megállok hát vele szemben és kinyújtom a nyelvem. Hát másképp nem tudja megnézni, szava sem lehet, ez az egyetlen megoldás. * -Aaa? Iee? *De közben vadul vigyorgok. * -Máshol is, tutira, mert mindenem fáj, olyanom is amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik. Összenyomott az öv, a fejemet többször bevertem, bár annak rosszabb következménye nem lehet a jelen elmeállapotomnál, viszont a csuklóm eléggé fáj. Hátrahajlott. *S nyújtom előre az orra alá, pont úgy mint aki kézcsókra vár, ám ebben a mozdulatban semmi úrinős nincs. Amikor megjegyzi, hogy talán maradnunk kellene, mert biztos jönnek értünk ha nem érkezünk meg és a füst majd jó jel lesz, hogy hol keressenek, egy pillanatra arra fordulok. A füst lustán táncol a könnyű szellőben, belevész a hatalmas fák lombjába. * -A maga optimizmusa bámulatra méltó. *Ennél többet nem mondok, s míg ő a pda-jával szöszmötöl, addig én megteszek pár lépést felfelé, majd leteszem magam egy fa törzsénél és kinyitom a táskámat. * -Megtenné drága kancellár úr, ha szépen kérem, hogy visszaadja a bicskámat? *Egy pillanat és egy vigyor erejéig nézek fel rá, de közben a kezem szorgosan jár, bár onnan ahol ő áll nem sokat látni, a táska felcsapott fedele miatt. Fel sem nézek rá mikor a pda-mról ejt szót, csak mosolygok…kicsit nevetek is. * -Alább adta? Már nem veszi el? Nem tudom, hogy jó-e bár szerintem igen. Törésbiztos. A lézerszkennerem viszont remek állapotban van. Áááá! Igeeeeen! *Emelem fel mindkét karomat győzelemittasan, majd felugrok – lassan feltápászkodok, hosszantartó nyögések közepette – és határozottan elindulok a bokrok közé. * -Baszki, úgy érzem magam mint öreganyám. Alig bírok felállni, épp csak poroszkálok, mindent tagom fáj, folyik a nyálam és csak egyvalamire tudok gondolni. Heeej! *Kiáltom a végén s lenyúlva egy bokor aljába, mutatom fel aztán a termoszt. Tisztes távolságban vagyok Jenkinstől, nem veheti el, ezért nyitom és kortyolok belőle. * -Hhhmmmhhmmmm. Fini. *Szemtelenül vigyorgok rá, mert már csak azért is bosszantom. Sajnos a többit a lábára kell majd öntenem, ha hagyja, nehogy már valami perdai baci megegye. * -Maga az orvos. Fertőtlenítsünk? Be is kellene kötni a lábát, ne menjen bele valamilyen piszok kis piszok. Egyébként a Város….arra van. Gyalog úgy egy napra. *Nézek végig magunkon, majd mutatok kicsit fel és kicsit balra a kocsitól, mondjuk az út is egyenesen odavisz, és esélyesen találkozhatunk a keresőosztaggal, már ha küldenek. Na de mikorra érnek ide? És amennyit lesodródtunk…*
Se a hörrenésre nem reagálok, se arra, hogy tovább fogok vérezni, még ha ez utóbbi helytálló megállapítás is. Szándékomban áll a sebet ellátni a rendelkezésre álló eszközök segítségével, de előbb jussunk ki a járműből, meg jussunk le róla. - Gyógyszert? Mikori orvosi-biológiai könyvet töltött le? Tizennyolcadik-tizenkilencedik századit? - Még jó, hogy nem látja az arcomat s tekintetemet hozzá, mikor előadta a Búfelejtő, mint gyógyszer hasonlatát, de a hangsúlyomban is benne lehet a lényeg, hogy kicsit sem osztom a véleményét, márpedig kettőnk közül én lennék az orvos. Az Égtükör-hegységnél történtek után azt várná az ember, hogy nem tekint a másik az alkoholra mint mindenre jó csodaszerre, de vannak, akik a hosszabb tanulási utat választják. Szerencse, hogy Moor stílusához illően szemtelenül fiatal, még van ideje tanulni. Annál is inkább, mert nem itt és most, ebben a percben fog meghalni, a jármű füstöl, de nem olyan vészesen, hogy robbanástól is tartsunk, de ha mégis ez történne, mi szerencsésen lejutunk róla újabb sérüléseket nem szerezve be. Egy ilyen napon, késő délutánon, kora estén már ennek is örülni kell. - Ha az ő nyomdokaiba lép, remélem, ugyanazon az úton is halad végig, élvezet lesz őt is kilőni. És több, mint valószínű, hogy állítólagos "inasa" keze lesz a dologban. Bármi is volt a szer, nyugtalanító az autodidakta módon szerzett tudása. - Svensson legalább rendesen doktori címet szerzett, tudta mit csinál, még ha az elvekkel nem is értett egyet az ember. Ám sokkal veszélyesebb egy olyan személy, akinek a tudása nem állhat ilyen biztos alapokon, hiszen sok mindent kihagyhat a tanulmányaiból, mert úgy véli, rövid távú céljaihoz nem kell. A hosszú távú következményekkel meg nem gondol. Theo-t éppúgy hamar ki kell iktatni, mint McGrover-t, s hiába egy senki az előbbi, pont azért nehéz célpont, mert nehezebb hozzáférni, mint a kancellárhoz, akit szolgál. - Hogy van Lewis hadnagy? - Kérdezek közben egy ilyent is, ha már említette. Mikor legutóbb szóba került közöttünk, nem volt egy vidám beszélgetés, s a mutatott képek is még komorabbá tették az egészet. Az akkor kovácsolt terv bevált, de a tervben nem volt szó arról, miként regenerálódik - főleg lélekben - a hadnagy. És ha már itt tartunk, hogy a hadnagy jól van-e, nem árt jobban ellenőrizni az ex-tizedest is, legalábbis az egyetlen látványos és tudott sérülését. A többi része vélhetően megúszta néhány leendő kék-zöld folttal, mert a táskáját meglehetősen rugalmasan hajolgatva kutatta ki a perdai aljnövényzetből. Mutatja is a nyelvét és elmosolyodom, mert a lábujjait annyira óvta nemrégiben tőlem, hogy ránézni sem hagyott a siklón, nem hogy előzetesen meg legyen vizsgálva. Nem is tudok szabadulni az érzéstől, hogy ott Moor nem a vizsgálatot akarta igazán megúszni, hanem azt, hogy közben kérdéseket tegyek fel az ellenállóról. - Biztosra vettem, hogy nem fogja kihagyni az alkalmat, hogy legálisan öltsön nyelvet egy kancellárra. - Jegyzem meg somolyogva, míg ő magánhangzókból rak ki szavakat, melyek értelmét tán csak ő tudja. Ha már úgy is odajött hozzám - vagyis mellettem haladt el - én kihasználom a közelséget és finoman megfogom az arcát, állát, hogy feljebb emeljem a fejét, magamét lejjebb hajtva, zöldeskék szemeim a nyelve állapotát mérik fel így, hogy már jobban látom. A mozdulat, a gesztus mentes minden romantikus felhangtól, legalábbis szándékaim szerint, s jelen pillanatban, ha csak rövid időre is, inkább tűnök csak orvosnak, mint kancellárnak. - Elég mélyen elharapta, de nem hosszan. Vélhetően magától be fog gyógyulni, de a következő egy hétben kerülje a forró, fűszeres és kemény ételeket. Meg a szálkásakat. - Engedem el őt kis mosollyal a végén. - Ha mégis nagyon beduzzadna és belázasodna tőle, keressen fel egy orvost. - Teszem még hozzá és figyelek a további felsorolásra is, amivel ha nem is teljes, de bővebb lesz a leltár. - Igazán sajnálom. - Jegyzem meg arra, hogy a fejét többször beverte, s kivételesen nem gúnyolódom, hiszen magam is próbáltam a sajátomon kívül az ő fejét is védeni, de abban a nagy forgásban és ütődésben nem sikerülhetett ez maradéktalanul, erre sajnos számítottam is. Karom fájdalmából kiindulva párat kivédhettem, legalább mindketten megúsztuk agyrázkódás nélkül. Abban volt részem jó fél éve, nem hiányzik. A felém nyújtott kezet kezembe veszem, de nem kézcsókra, még ha úgy is nyújtotta volna. Óvatosan fogom, s jó lenne az az elsősegély-csomag a járműből, mert abban van egy kisebb test-szkenner is, azzal pontosabb képet kapnánk, de ahogy eddig mozgatta, s ahogy én is most finoman mozdítom és véletlenül sem feszítem meg semelyik irányba Moor kezét, úgy vélem, csak rándulás lehet. - Nem válaszolt, hogy van-e víz a táskájában? - Pillantok fel rá vizsgálat közben, majd vissza a kezére. - Ideiglenesen hideg vizes kötést teszünk majd a csuklójára. - Majd a Városban szakszerűbb lehetőségeink lesznek, de addig is ez segítene a fájdalmon is, meg azon is, hogy ne akarjon bedagadni a csuklója. Elengedem a kezét is, s Moor már indulna, ebben csak az akasztja meg, amit mondok. Na meg tényleg kellene gyors, hevenyészett elsősegélyt tartanunk, főleg, ha hegymenettel kell számolni az elején. Optimizmusomra mondott szavai ha szám sarkába nem is, de szemeibe némi mosolyt csempésznek. Valóban sosem értettem a pesszimista embereket. Talán Saskiáért való küzdésem is ennek köszönhető, nem csak jobban szerettem őt annál, hogy el tudjam viselni az elvesztését, hanem optimistaként hittem benne, hogy sikerül megmenteni. Hittem a fiunk megmentésében is, még ha a józan, realista énem tudta is, hogy ez csak ábránd már. A füstöt nézve egy pillanat alatt lesz komor a tekintetem, ahogy felrémlik előttem, hogyan kavargott ki a hamu is az űrbe, majd elszakítom a tekintetem a füsttől és inkább próbálom kitalálni, hogyan tudnánk jelezni a Város felé, hogy itt vagyunk. A pda-mba próbálok életet lehelni, hasztalan, ezzel segítséget nem fogunk hívni, s a planetológus szavaira nézek fel, már csak azért is, mert hát ezt látnom is kell, nem csak hallani, ha már ilyen magas labdát dobott nekem. - Ha szépen kér, megtenném. - Gúnyos mosolyom jelzi, hogy ez némileg a bosszú ideje is, nem csak a szórakozásomé. Korábbi, káromkodásokkal tűzdelt pimaszságaiért cserébe itt az én időm, s bizony az a bicska addig marad nálam, amíg tényleg szépen nem kéri. A nagyon egyszerű szabályt a visszaszerzésére ráadásul maga Moor fektette le. És micsoda óvatlan fogalmazás a részéről: csak megtenném, így hipotetikusan, de hogy meg is fogom-e tenni... - És a lézerszkennere miben van segítségünkre? - Alig mondom ki a kérdést, a nő máris lelkes ünneplésbe kezd, amire felvonom a szemöldökeimet. Mi ez a nagy igen? Míg elteszem a magam működésképtelen pda-ját, összevont szemöldökkel figyelem a feltápászkodását - nem segítek benne, hiszen amúgy is pár lépésnyire vagyok - és nézem, hova indul ilyen nagy elánnal? A termoszt én már jószerivel el is felejtettem, így fel sem merül bennem, hogy a munkaeszközét ilyen haszontalan keresgélésekre fordítja. - Egy Halálcsókot a fájdalmaira? - Kérdezem a panaszáradat közepette. Ismerem Moor aktáját, így a sötét humort megengedhetem magamnak tudván, hogy egyik nagyszülő sem azért halálozott el a családjában, mert megélte volna a kritikusan magas kort. A kiáltással egy időben újra megemelem a szemöldökeimet, s mikor meglátom a termoszt, Moor láthatja a lemondó sóhajomat. Valahogy felrémlik bennem most Roda elköszönése, hogy Shaz'or ereje legyen velem vagy micsoda. Szerintem még Shiennel-é is kelleni fog, főleg, hogy Moor már pattintja is fel a termosz tetejét, nem rejtegetve a célját, hogy igyon és előre hümmögve nyammogjon neki. - Három... kettő... egy... - Én közben nem létező bajszom alatt jól láthatóan kezdek el kárörvendően mosolyogni szándékosan úgy, hogy ha már közbelépni úgy sincs időm, neki se legyen ideje meggondolni magát a reakciómat látva. És őszintén szólva olyan hibát vét Moor most, hogy igazából kedvem sincs közbelépni, a röpke visszaszámolásom is ezt hivatott jelezni. Raven Moornak valóban annyi mindene sajoghat, hogy egy dologról elfeledkezett: az elharapott nyelvről, mely nyílt sebként a legkevésbé sem lesz hálás az alkoholnak, egész pontosan veszettül égetni és csípni fogja az imádott Búfelejtője, hogy több kortyhoz aligha legyen kedve. Az én kárörvendő mosolyom csak szélesedik, vigyorrá. - Tudom, hogy szeret a Kancellária és a kancellárok ellen lázadni, de néha hamarabb is eszébe juthatna, hogy orvos is vagyok, és ha figyelt volna rám, akkor emlékezhetne rá, hogy Önnek is a vizet ajánlottam, a nyelvére. - Kezdem el, mikor már nem sziszeg, sikít, visít vagy éppen káromkodik Moor, attól függően, hogyan reagálta le a csípő érzést. - Az alkohol fertőtlenít, valóban. Ha eszközökről van szó, vagy ha injekció vagy vágás előtt a bőrfelületet akarja sterilizálni. A sebszélekkel az a baj, már a most megtapasztalt égő érzésen kívül, hogy nem csak a kórokozókat pusztítja el, hanem az élő szöveteket is marja, így a sebgyógyulás is lassabb lesz általa. Tehát, ha nincs vize, akkor csak egy viszonylag tiszta szövetdarabbal bekötném a lábamat, s majd rendesen ellátjuk a Városban. Az út, amiről letértünk, mennyire van innen, erre is jó a lézerszkennere hiábavalóságokon kívül? - Egy nap gyaloglás sok. Főleg, hogy nemsokára ránk fog esteledni. Pont egy sötét erdőben való csetlés-botlásra vágyom most a legkevésbé.
*Összeszűkült szemekkel nézek rá, már ha tehetem. Bár nem nagyon vagyok otthon a tizenkilencedik század orvostudományában, a jelenlegiben sem, de csekély tudásommal felmértem, hogy most egyik sem áll rendelkezésre. Marad a félvad-perdai. * -Van más? Itt és most? *Kérdezem, de tulajdonképpen nem is érdekel, noha sejtem, hogy Jenkinsnek vannak ötletei. Mindig vannak, ami persze nem jelenti azt, hogymind meg is fogadom. Az első minden bizonnyal megint az lesz, hogy ne igyak alkoholt, ahogy azt tette a hideg hegyen is, de amikor olyan jólesett, dideregve, fázva, fogvacogva lehajtani pár kortyot, s élvezni, hogy míg leér, átmelegít. Persze tisztában vagyok az élettani hatásaival és valószínűleg igaza is volt, de a vágy olykor felülír mindent. Végül is nem haltam meg, nem fagytak le a lábujjaim. Mondjuk ha egyszerre tévednék el Jenkinsszel és McG-vel, tuti, hogy az előzőre hallgatnék inkább, de nem legyezgetem az egoját ilyenekkl, inkább szívom még a vérét. * -Én azért remélem, hamarabb. Sammy nem akarta odaadni a lakosztályhoz való hozzáférését. Pedig de sok mindent lehetne találni abban a hodályban. *Nézek fel picit ábrándozón, és persze nem véletlenül említettem meg mindezt. Hátha Jenkins lép az ügyben, lesz ötlete hogyan küszöböljük ki Sammy hozzáférését, hogyan jussak be McG-hez. De már az is megérné, ha meglepődne kancellártársa újabb hülyeségén. * -Alakul. Fellélegzett, lekerült a teher a válláról és jobban érzi magát, de mivel engem kérdezett, aki a barátnője vagyok és ismerem mint a saját tenyerem, még mindig retteg. *Nem fejtem ki bővebben, szerintem nem is kell. Jenkinsnek van ehhez érzéke, biztosan tudja mit értettem ez alatt. Persze senki sem várhatta, hogy mindaz ami Sammyvel történt nyom nélkül múljon el, soha nem is fogja elfelejteni, de végleg csak akkor fog megnyugodni, ha McG már nem él. A táskám keresése közben áldozok néhány pillanatot Samre, a legutóbbi találkozásunkra, de aztán, hogy megtalálom a táskát, már egészen más jár az agyamban, Jenkins azonban kicsit eltérít. Hát biztosan látszik rajtam mennyire örülök neki, mert még meg is jegyzi, mikor ráöltöm a nyelvem, és a vigyorgásomat sem tudom igazán palástolni. Igaz, nem is akarom.* -Naná, hogy nem! Mennyei érzés volt. *Mondom ezt azután, hogy engedtem megfogni az arcomat és feljebb emelni az államat, hogy még jobb rálátása nyíljon a kinyújtott nyelvemre. A kérdésem teljességgel érthetetlen a csupán magánhangzókból álló kiejtés alapján, a "Na, milyen?" érdeklődés jelentősége így elvész, de már megérte. Az állapotfelmérés végén kapott ajánlások közül az utolsóra legszívesebben még egyszer kinyújtanám a nyelvem, de az már nem lenne legális, így csupán az orrom húzom fel és ajkaimmal vágok egy "Na megállj csak!" fintort. * -Ahhh! De nem magát. A végén még nyelv nélkül végzem. *Aztán felsorolom az összes jelenlegi bajomat, amire egy pszintének tűnő, részvétteljes pillantást és szót kapok. Nagy valószínűséggel vághatok Jenkins korábbi meglepett és értetlen arcához hasonlót, mert nem mond vagy mutat semmilyen kárörvendést, nem üti el egy újabb gúnyos poénnal, és ez most nekem fura. Nem is tudok vele mit kezdeni, ezért csak elejtek egy "kösz" mosolyt, miközben fájó kezem már az övében van. Cirka tíz másodpercen belül már másodszor ér hozzám. Váááóóóó!* -Nincs. Nem készültem hosszabb túrára. *S valóban, ami volt, azt már megittam. Igen, szoktam vizet is inni, csak arról Jenkins nem tud. Másrészt nem óhajtottam eltávolodni nagyon Eloraktól, csak feltérképeztem hogyan juthatok ki anélkül, hogy a katonák a nyakamra másznának. Azon merengek el kis döbbenettel, hogy Jenkins milyen finoman fogja a kezem és bár nincs benne semmilyen erotikus-szerelmetes felhang, azért már kezd kínos lenni. El is húzom mielőtt elengedné. * -Oké, biztosan van erre kis patak, ilyesmi. Kösz. *Elfordulnék, de szóba hozza a kocsiból lustán felfelé kanyargó füstöt és meg kell jegyeznem csodálatomat a csodát váró kitartásával szemben. Ez a pillanat viszont mást is nyújt. Egy darabot Jenkins rejtegetett személyiségéből. Az arca komorrá válik, de nem olyanná, amit a hétköznapokon másoknak tartogat, ez fájdalmasan komor és csupán az övé, a sajátja. Fogalmam sincs mi juthatott eszébe, de valahogy az jut eszembe amikor megtaláltam a fürdőjében a felesége megőrzött holmijait. Meglepő tőlem, de nem teszem szóvá, helyette a hazajutásunkon agyalok, míg a lézerszkennert kpcsolom be, és a bicskámért esedezésemet készítem elő. Jenkins hamar visszanyeri mindennapi önmagát és amikor a válaszára felkapom a fejem, már a régi, gúnyos arcot látom. * -Ott a pont! *szemet forgatok, majd felé ökök a levegőben a mutatóujjammal és ajkaim fülig vigyorba nyúlnak. Ennek ellenére nem kérem szépen, nem most. * -Megtalál dolgokat. *Válaszolom a kérdésre, de már kutatok is a termoszom után a kapott kép alapján, mindez nem kis fájdalommal jár, hiszen minden egyes mozdulat emlékeztet arra, hogy nem rég vagy százat fordult velem a kocsi. * -Csak ön után!*Vetem oda, de rá sem nézek, jobban leköt az, hogy a susnyásbn megtaláljam a termoszt. Jenkins sötét humora kísér el, amit visszadobok felé, de nem most kezdek el kampányolni a Halálcsók ellen, aminek ugye a Perda megtalálásával már nincs jelentősége. A drága Búfelejtőm megtalálásával amúgy is felejtődik egy időre a Halálcsók, noha az az egyetlen korty, amit megengedek magamnak, felér egy nagyhalállal. Míg emelem a termoszt a számhoz és rácuppanok, Jenkins számol, én meg nézek rá értetlenül, mi a franctól van ilyen jókedve? Két másodperc múlva rájövök. Meghatódom a mosolyától, kettőnk kapcsolatának romantikája most teljesedik ki, elfelhősödik a tekintetem, nyelvembe maró égő-csípő érzés az agyamig hatol, olyan mint amikor az ember rohadt hideg vizet iszik. Agyfagyás. Ez más, ez agyégés! A szemeim könnybelábadnak, de nem fogom megadni Jenkinsnek az örömöt, mosolygok, jóllehet nem őszintén. * -Hmmmm....mmmmm.*Tovább hümmögök, noha ez már a fájdalom elviselésére hivatott, de akár úgy is hangozhat mint aki élvezi az ízeket. Lenyelem a kortyot és arra összpontosítok ahogy az a nyelőcsövemen már kellemes zsibongással csúszik le. Hát, nem írja felül a nyelvembe maró fájdalmat, de annál többet ad a Jenkinsszel való újabb ellenkezésem lendületéhez. Felemelem a kezem, kinyújtom a mutatóujjam és amikor már képes megszólalni, az elsőaz amit teszek, hogy veszek egy nagy levegőt nyitott szájjal, hogy a beáramló levegő kissé lehűtse lüktető nyelvemet. * -Ez nem forró, nem fűszeres, nem kemény és szálka sincs benne. *Idézem a felsorolt tiltásokat és valóban, a Búfelejtőre egyik sem áll. Ezek után még kapok egy gyorstalpaló orvosi oktatást. * -Köszi, alkalomadtán elmormolok egy imát magáért. A lézerszkennerem sok mindenre jó, csak hiábavalóságra nem. Megtalálom az utat és akár patakot is, ha annyira vízre áhítozik. *Lezárom a termoszt és a hátam mögé rejtve lépek Jenkins elé, másik, szabad kezemet nyújtva előre. * -Kérem szépen a bicskámat.
Nem válaszolok arra, hogy mi másunk van itt és most. Hallgathatna rám is, de ha a Búfelejtőjét tekinti gyógyszernek mindenre, ám legyen, keresse majd meg, ha kijutottunk - későbbi nagy kárörömömre meg is teszi majd! -, de előbb jussunk ki. Ez legalább további fennakadások nélküli lesz, leszámítva a köztünk lévő menetrendszerű szópárbajokat és játszmákat, de újabb sérülést nem szerzünk. Elménket is idővel mással kötjük le, minthogy egymás ellen használjuk fel, így kerül szóba McGrover kancellár. Érdekes, hogy Lewis hadnagy hozzáférését nem vonta vissza. Eszerint még mindig vissza akarja kapni és hisz benne, hogy sikerülni fog. Aggasztó, mert ha valamit William a fejébe vesz... Bár a hozzáférési kód remek lehetőség, s nem tudom, mi okból tagadta meg barátnőjének való átadását a hadnagy, de egyetértek a döntésével. Bajba kerülhetnek vele mind a ketten. Kell kockáztatni, de a siker és a kockázat aránya nem mindegy milyen arányban állnak egymással. - Azt nem kétlem. De egyedül semmi esetre se menjen! És nem, nem Lewis hadnagyra gondolok társként. - Hiába a flotta tagja, sajnos a példa is mutatja, hogy saját magát sem tudta megvédeni, még egy plusz fő védelme nem elvárható tőle, kiváltképp, hogy nem is hivatásos katona, hanem főgépészként csatlakozott az Imperiumhoz. A célzást értem, hogy gondolkozzak a bejutási módokon, de egyelőre azt is érdemes végiggondolni, hogy megéri-e? Illetéktelen behatolással szerzett bizonyíték egy kancellár ellenében... William néha furán érvel, de abban neki lesz igaza, hogy bármit is találnánk ott, azt mi is oda helyezhettük. Hacsak... - Emlékszik a felvételre? - Költői kérdés, nehéz elfelejteni, főleg, hogy kettőnk között zajlott le az adat-átadás. De egy ott elhangzott részlet jutott eszembe, talán azt le se adta a JL, de biztosan tudom, hogy az átadott hanganyagok között volt. - A titkárától kezdve sokakat tart megfélemlítésben, egyfajta kört hozva létre. Ha egy is elárulja, akkor a többi végez az áruló családjával meg más ártatlanokkal. Ezt a kört kellene megszakítani. Kideríteni, kik vannak benne, kik jutnak be a lakosztályba közülük és ha megszüntetnénk a fenyegetés tárgyát esetében, akkor lehetne egy beépített emberünk William belső körében. - Nem egyszerű, korántsem, de nem nekünk kellene személyesen mennünk és nem is a hadnagynak kellene visszatérnie az elszenvedett trauma helyszínére. Nem feltétlen gyógyító hatású az mindig. Ha már ő szóba került, érdeklődök is felőle, hogyan van, a válasz pedig olyasmi, amire számítottam, komoran biccentek is rá. - Az Imperium hamarosan újra útnak indul, a távolság bizonyára segíteni fog és az idő is. - Azt mondom, hogy bizonyára, de ez inkább csak remény. Mindenesetre egy több hónapos távollét sok szempontból is előnyös lehet és szemben az Aquillon-nal ide már nem tartana vele William, ekkora kiesést kancellárként nem engedhet meg magának. Még így sem, hogy sikerült egy társ-vezetőt a nyakába sózni. Jelenleg úgy láttam, lefoglalja, hogy őt valahogy kitúrja, s nekem az csak jó, míg erre fordítja fölös energiáit. Ami a mi energiánkat illeti, azon vagyunk, hogy kitaláljuk a hogyan továbbot, ha már kijutottunk a gépjárműből és élünk, ha nem is feltétlen virulunk. Habár erre is van példa, mondjuk mikor nyelvet ölthet rám - szigorúan vizsgálati célból persze -, és kicsit sem palástolja, mennyire élvezi. - Ez esetben javaslom, gyakrabban harapja el a nyelvét. - Jegyzem meg szavaira kis gúnyos mosollyal nem éppen a legszebbeket kívánva neki, de egyben határt is húzva, mielőtt felbátorodna és nyelvsérülés nélkül is dugdosná rám a nyelvét. Kell is, mert a diagnózist követő jó tanácsaim közül a legutolsó láthatóan tetszésére válik, pillantására és fintorára csak mosolygok. - Egész pontosan hogyan is lett nekem ilyen csonkoló hírnevem? - Kérdezek erre rá, mert már a siklón is feltűnt, hogy attól fél, levágatom a lábujjait. Ott még értettem is, s igen, simán levágták volna a lábujjait a Város orvosai, ha úgy ítélik meg, a fagyási sérülések olyan súlyosak, hogy más megoldás nincs. Azt fel sem vettem, hogy ezért is persze én lennék a felelős, minden rosszért a kancellárok a felelősek - a kancellári propagandában meg az ellenállók -, de hogy miért gondolja, hogy a nyelvét is kivágnám? Még ha egy-egy pillanatban szimpatikus gondolat is. Majd két szóval sikerült meglepnem, ami végülis nem csoda. Ha már ilyen csonkoló hírébe kerültem, a feje is veszélyben lehet. A kezét érdekes módon nem félti, hogy levágatom, legalábbis így tűnik, míg ki nem derül, hogy nincs nála sem víz, de utána valamiért sietősen menekíti el előlem a kezét. Érdekes... A patak kérdésére csak bólintok. Őszintén szólva, fogalmam sincs, eddig nem éreztem késztetést, hogy feltérképezzem az Elorak és Város közötti utat. Ezt felírom a pótolandó dolgok listájára, főleg, ha már ez a menekülési útvonalunk Saskiával. A felkínált magaslabdát lecsapom, ha már, Raven Moor egy szemforgatós vigyorra reagál rá, de csakazért sem kéri szépen a bicskát. Ám legyen, én ráérek. Arra viszont én forgatnék szemet, hogy a szkennere mire jó, főleg, mikor kiderül, most éppen milyen dolgot is találtat meg vele. Egyedül az csal tünékeny mosolyt szám sarkába, hogy a planetológus az egyetlen, aki ilyen lazán mer előzékenykedni az udvariasság látszat-mázával, mikor a Halálcsókot ajánlom fel. Igaz, ez annak is köszönhető, hogy nem komoly a helyzet. Mikor a Halálcsokit kínáltam, az előzményeket tekintve azért megszeppentebb volt elsőre látásra igazinak nézve az ajándékot. Ott is az egyik fajtába imádott Búfelejtőjét töltettem, és bizonyosan annak emléke kellemesebb neki, mint ami most vár rá, s amire én már visszaszámolok. Igazán elégedett és kárörvendő a vigyorom akkor lesz, mikor látom rajta, hogy megértette, miért számolok, hogy pontosan az játszódik most le a nyelvénél, amire számítottam. Csak én meg sem próbálom az udvariasság látszat-mázát magamra ölteni és diszkréten mosolyogni csak, pláne mikor igyekszik elhitetni velem a hümmögéssel-mümmögéssel, hogy mennyire jól is esik neki a korty. Nem ver át, de a szándékot értékelem: továbbra is szélesen mosolygok, s ez akkor sem változik, mikor nagy levegőt vesz nyilvánvaló okkal. Gonoszság, de tényleg élvezem ezt! - Ó, az alkoholt elfelejtettem volna említeni? Hmmm, bizonyára mert már nem vagyok fiatal. Annyira. - Mondtam én neki, hogy vizet igyon, s nem az egyre jobban érő elvonó-kúrája miatt, de tény, hogy nem emeltem ki neki az okát. Nekem evidens volt, s nem olyan orvosként dolgozom, hogy naponta kelljen egyértelmű dolgokat szájba rágnom az egyszerű polgároknak. De ahelyett, hogy ezt hoznám fel mentségként - nem mintha rászorulnék -, inkább az ő szavait idézem vissza, miért is maradhatott ki az alkohol a felsorolásból. S ha már itt tartunk, helyreigazítom a csodagyógyszeréről szóló ismereteit, mire is használja legközelebb. - Köszönöm, majd mondom, ha alkalomadtán használt is. - Felelem az imára szkeptikusan. Nem hiszem, hogy hatna. Roda csodával felérő képességére - ahogy az összes perdaiéra is - van tudományos magyarázat, csak meg kell találnom. - Rendben, keresse ebben a sorrendben, vagy a nyelve miatt fordítottban! Öt perc elég lesz rá gondolom. - Ha korábban csak egy orvosnak tűntem míg megvizsgáltam, most inkább csak kancellárnak, aki kiosztja a parancsot, még ha az kivitelezhetetlen is a kért időn belül. Egyébként szerintem nem hogy mind az öt percet, de a dupláját ki is fogja használni, ha két perc is lenne a keresés, akkor is. Annak viszont örülök, hogy tanulékony, még ha néha a saját kárán is, mert a termoszt lezárja, s a tiszta vízű patakra neki is szüksége lenne, még ha az égető-csípő érzés el is múlik. De mint mondtam, be tud duzzadni a nyelv, főleg, ha alkoholos kúrában részesíti. S valamiféle elégtétel is, hogy úgy jön közelebb, hogy a termoszt a háta mögé rejti előlem, mielőtt újra kancellári megőrzésbe veszem vagy szimplán elhajítom. - Az út- vagy a patakkereséshez kell? - Kérdezek vissza kissé megemelt szemöldökkel, mikor a bicskát kéri vissza, relatíve szépen. Beleköthetnék, hogy ezt nem cifrázza úgy, mint a káromkodásait tudja, de felesleges kicsinyeskedésnek vélem, így csak zsebembe nyúlok, hogy kiemelve a kért vágóeszközt, összecsukott állapotban nyújtsam felé.
*Óvatosan, lassan szivárog be kettőnk közé a tervezgetés előszele, jó indokként arra, hogy kis időre elfelejtsük hol is vagyunk és mi történt velünk. A fájdalmakat ugyan nem írja felül, de kevésbé figyelek rá, így kevésbé lobban a tudatomba. Arra is jó, hogy Jenkinst ösztönözzem néhány megoldás kiötlésére, ha már McG szóba került, nem véletlen, hogy hozzáteszem a Sammyvel való beszélgetésem apró részleteit. Sokat agyaltam rajta, és tudom, hogy egyedül nem fog menni, viszont nem szívesen vonnék be olyat, aki számít, akit kedvelek és aki védtelen lenne egy esetleges lebukás után. A jó tanácsra hitetlenkedve nézek fel rá, oké, hogy adott már párat és volt amit megfogadtam, de elintéztem már pár dolgot anélkül, hogy bármi bajom esett volna, ne gondolja, hogy ennyire felelőtlen vagyok.* -Én sem rá gondoltam. *S ezt úgy mondom, mintha már lenne jelöltem. Ami azt illeti van is, de még nem kötöm az orrára, előbb ötleteljen. A költői kérdésre, költőien emelem meg a szemöldökeimet, nem tudom ez miben nyilvánul meg, de biztosan oda illik. S Jenkins máris tervezget, én meg majd szépen lassan adagolom neki az infókat, nehogy összeroppanjon a súlyuk alatt. Bólogatok, gondolkodom a hallottakon, kombinálok…Jenkins nagyon komolyan gondolja azt amit mondott. Hát, legalább a kedve megjött hozzá, a felesége felébresztése után nem sok hangulata volt, mondhatni padlót fogott, mondjuk érthető is; elveszítette a fiát. * -Értékelem a maga türelmét, de tudja azt hozzávetőlegesen, ez mennyi időbe kerülne? Már így sokat veszítettünk. És ha azt mondom, hogy nem is kell a lakosztály ajtaján bemennünk ahhoz, hogy bent legyünk? Velem tart? Lehetnénk megint társak, na mit szól? Oda meg vissza van a gyönyörűségtől, mi? Le sem tagadhatná! *Mindegy milyen fejet vág, a mondat megállja a helyét az én vigyorom mellett. Amikor Sammyről van szó, már nem vigyorgok, nem mondok el mindent, az is bőven elég amit viszont igen. * -Na igen, a gond csak az, hogy tőlem is távol lesz. Oké, én szúrtam el. *Legyintek, noha korántsem veszem olyan könnyedén, mint amilyennek látszik, épp csak a témát zártam le, hogy tovább szervezkedjek a hazajutásunkon. Ennek egyik előfeltétele a táska és a termosz. Előbbit hamar meg is találom, lévén nehezebb mint a termosz, így nem is repült olyan messzire és nagyobb is, jobban látható a susnyásban. Amire nem számítok, viszont maximálisan kihasználom a helyzet nyújtotta lehetőséget, az a nyelvem vizsgálata. Roppant mókás Jenkinsre ölteni a nyelvemet úgy, hogy ő kérte, bár biztosan nem úgy gondolta, ahogy én teszem, és nem is próbálom meg palástolni a lelkesedésemet. A hirtelen kiötlött ajánlatra ravaszul elmosolyodom, a tekintetemben is biztosan megcsillannak olyan fények, mint a kancelláréban szoktak, amikor engem szívat. Remek ötletet adott, és szava sem lehet majd legközelebb, pont azért, mert neki jutott eszébe. Azonban orvosi tanácsokat is kapok arra tekintve, hogy mit ne tegyek egy ilyen elharapott nyelvvel, szerencsére a sok beszéd nem volt köztük, az utolsóra viszont majdnem megint nyelvet öltök, annyira frappáns és szemtelen és…bájos. Lehet ez utóbbitól kapna Jenkins mégis infarktust, nem szembesítem vele, de ahogy a siklón sem engedtem neki, hogy megvizsgálja a lábujjaimat, mert előirányozta az amputációt, úgy most is kihagynám a komolyabb tünetek felbukkanásakor. A kérdésre nem kis csodálkozásal nézek rá.* -Ez ugye költői kérdés volt? *S ezzel már el is fordulok tőle, lezárva a témát, mert ezen nincs mit tovább tárgyalni. Pontosan tudjuk mit művelt Denisovval, és nem a ténylegesen gyógyító célzattal beadott injekciókra gondolok, hanem arra, amikor bezárta egy szűk cellába….Denisov mindent elmesélt. Attól már csak egy óvatos lépés a csonkolás, még sem ez jut eszembe amikor a kezemet fogdossa, szigorúan orvosi célból. Annyira finom és óvatos, hogy kezd kínos lenni, nem mintha szexuális vágyat ébresztett volna bennem, de jobb ha a kezem nálam van. A táskám után a termoszomat kezdem keresni, de közben feltérképezem a körülöttünk lévő területet is, mikor nagy elánnal elindulok a termoszomért, a szkenner már javában készíti a 3D-s képeket. Mivel nem túl nagy teljesítményű, csak részletekben fogom tudni használni, de így is több mint a semmi. Addig viszont átesem egy heveny nyelv inzultuson a saját kedvenc itókám által, amire pedig még Jenkins is figyelmeztet a maga módján, épp csak az a baj, hogy az ő módja a kárörvendés. Talán ez lehet a bosszúja arra, hogy korábban előzékenyen átengedtem neki a Halálcsók bevételét. Hát nem a csokira gondolt, azt simán elenném előle. A bosszantó vigyora miatt már csak azért sem adom meg neki a további örömködést azzal, hogy szenvedni lásson, nem a nagyhalált játszom el, hanem a roppant elégedettet. Mindketten tudjuk, hogy ez pusztán színészkedés, de Jenkinsnek is be kell vallania, még ha csak magának is, hogy tökéletes alakítást nyújtok. A visszavágásra már felnevetek, mondhatni sírva vigadok. * -Ohhóhohóóó! Micsoda gellert kapott leütés! Aztaaaa! De csak mert hagytam magam! *Láthatóan értékelem, de már azon töröm a fejem, mivel bosszantsam majd én is, addig inkább visszatekerem a kupakot a termoszra és Jenkins felé indulok. Az italtartót azonban a hátam mögé rejtem, nehogy megint eldobja, bár akkor annyival később indulunk haza felé, hiszen újra és újra megkeresném, valahányszor eldobja. Míg oda nem érek elé, a szkenner néhány jó tulajdonságát sorolom el, korántsem az összest, arra viszont elég, hogy kitöltsem az időt. * -Hát maga már csak tudja mennyi időbe telik valamit megtalálni ebben a rengetegben. *S naná, hogy nem lesz elég öt perc, mert bár kezdek tényleg a vízre vágyni, ha már Jenkins kvázi rám van utalva, akkor ne határozzon meg semmit se, hogy mit és hogyan, pláne nem milyen gyorsan. A bicskámat kérem el először is, úgy ahogy ő szerette volna ha kérem, legalábbis feltételezem, hogy elég ha csak a kívánt szavakat mondom ki a kellő áhítatos érzelmet kihagyva. Csak akkor válaszolok a kérdésére amikor a bicskám már a kezemben van és hátrálok is néhány lépést tőle, mielőtt az irányt a szkennerem felé venném. A vigyor már előre borítékolható, meg is kapja.* -Momentán leginkább arra, hogy elvágjam a torkát, vagy kibelezzem…de szívesen elnapolom ha szépen kéri. Egyébként meg jobb ha nálam van. Enyém! *Az utolsó szót úgy ejtem ki, mint egy dacos gyerek az első iskolai napján, amikor meghúzza a határokat. A szkennerhez leülve aztán meg tudom mi merre van, de felnézve a fák ágai között látható égrészletekre, úgy érzem nem ma fogunk hazaérni.* -Tudja, talán jobb lenne mégis visszahúzódni a kocsiba. Ha már nem füstöl, nem fog kigyulladni, másrészt hamarosan besötétedik és én tutira nem fogok a sötét erdőben sétafikálni. Tüzet is kellene gyújtanunk a kocsi közelében, az állatok miatt. Van egy kis patak, inkább csak egy ér tőlünk nyugatra, úgy százméternyire. Maga megy vagy én menjek, vagy fél egyedül és menjünk együtt? *Nézek fel rá vigyorogva, majd kételkedve le a lábára, hogy vérzik-e még. Nehogy itt elájuljon nekem, bár azt hiszem, ettől ő jobban fél és még irányítani sem tudja.*
Válasza alapján egy hosszabb pillanatig méregetem Moor-t. - Remélem, Denisov-ra gondolt. Alább ne adja! - Nem tudom, kire gondolt, s vajon el fogja-e mondani, de mindenképpen olyan személy kell mellé, aki meg tudja védeni és hajlandó is rá, nem mellesleg utál mindent és mindenkit, ami a Kancelláriához kötődik. Denisov kiváló alapanyag és felturbózott képességei hasznukra tudna lenni. Na meg engem is érdekel, hogy William "komornyikja" ki tudja-e ütni a házi kotyvalékaival a szuperkatonát? Már éppen megjegyezném, hogy adok nekik valamit, ami semlegesíti azt a szert - remélve, hogy ugyanazt fogja használni, amit Lewis hadnagy esetén -, de még ki se nyitottam a számat, már mondja a planetológus a magáét és a legjobban az lep meg, hogy rám gondolt volna az előbb? Összevonom a szemöldökeimet, bár nem azon, hogy énrám gondolt - már-már majdnem szentimentálisan aranyos is ez tőle, ha elhinném, hogy a társaságomnak örülne -, hanem azon gondolkodom el, hogy van más bejárat a lakosztályba? - Habár nem tudom, hova siet ennyire, de valami szervizfolyosóra gondol? És mondanám, hogy hízeleg, hogy a rangom mögé bújna menedékként, de igazából nem túl hízelgő. - Egyelőre nem felelek arra, hogy vele tartanék. Nem vagyok az a típus, aki csak úgy rábólint bármire, ami jól hangzik és nem érzem úgy, hogy a nagy kalandok hiányoznának az életemből, hogy egy kis adrenalin-löketért William lakosztályába kelljen mennem. Mint látjuk, ehhez elég némi sétakocsikázás a Perdán... Mindazonáltal nem fogom magára hagyni Moor-t, valami módon segíteni fogom, de ha esztelen a terve, előbb lebeszélni próbálom majd őt. Túl könnyelmű a nő. Arra nem kell felelnem, hogy kinek a hibája, hogy távol van Lewis hadnagytól. Az üzenetek nagy késéssel érnek el oda vagy vissza a távolság miatt, de mégiscsak van lehetőség üzenni. Ez már önmagában több, mint a hadnagy házasságának első pár napját jellemezte. Teljesen elszigetelődött, ráadásul a lehető legrosszabb helyen. - Nem. - Vonom fel a szemöldökeimet, mikor azt kérdezi, hogy költői kérdés volt-e a csonkoló hírnevem utáni érdeklődés. De esélyesen nem fogok választ kapni. Igazából nem számít. Amilyen jó hírnévnek örvendek már egy évtizede, ezt is hozzáírhatjuk. Engem nem zavar, ha jobban tartanak tőlem... még Moor is, féltve testrészeit tőlem. Pedig inkább magától kellene féltenie, mert a nyelvén lévő sebről megfeledkezve bátran kortyol az erős alkoholos italából, melyet nyilvánvalóan nem köszön meg saját magának, még ha ezt titkolni is igyekszik. Egyébként egész jól megy neki, csak a meg-megremegett szemöldökök, arcvonások árulkodtak, na meg a sok beszéd, ami arra is alkalmas, hogy hűtse a nyelve égését. - Ha Ön mondja. - Somolyodok el azon, hogy hagyta magát. Sosem jutna eszembe az ex-tizedesről azt állítani, hogy hagyná magát, bármiben is, és ez alapvetően egy jó tulajdonsága. - Rendben, legyen hat perc. Nem sietek. - Hunyorgok rá egy kicsit, miközben felém jön - a termoszt gondosan biztonságban tudva maga mögött - és elévődünk azon, mennyi időt is gondolok neki a probléma megoldására, jó kancellárhoz híven figyelmen kívül hagyva, hogy teljesíthető-e az óhajom vagy sem. A műszeréhez nem értek, éppúgy lehet két perces, mint két órás munka is, s mindketten tudjuk, hogy jelenleg úgy sem tudok-tudunk mit tenni, mint kivárni, bármennyi időbe is telik. A kérdés csak az, mennyi ideig fogjuk ezalatt menetrendszerinti szópárbajunkat vívni és kinek a győzelmével ér véget majd? Jelenleg egy picike győzelmet magaménak tudhatok, a bicskáját nagyjából rendesen kéri vissza, s bár lovagolhatnék a szavakon még, nem érzem szükségét, így visszaadom neki... hogy nagyjából már akkor megbánjam, mikor meglátom a vigyorát. Az enyém nem jelenik meg az arcomon, de még a szemeimben sem, mikor válaszol tőlem távolodva. Na mi az, fél, hogy mit reagálok az első mondatára? Tettleg semmit, legfeljebb komoran nézek rá. - Megint hálátlan. És terveihez rossz irányba indult el, mert nem kérek elnapolást. Az meg, hogy mi az Öné, nem Ön dönti el. - Emlékeztetem a táplálékláncban betöltött helyére és az enyémtől lévő távolságra, eltörölve azt a gyermek által meghúzott határt és visszább rajzolva fel. Inkább a sebhez hajolok le a lábamnál, hogy jobban megnézzem, mivel is állok szemben, hogy inkább ezen gondolkodjak, s ne azon, hogy miért estek kicsit rosszul a planetológus szavai. Sosem mutatnám ki, s még magam előtt is elhessentem a dolgot azzal, hogy pusztán sértett, a stílusa, nem vagyok ehhez szokva, ennyi. Figyelmen kívül hagyom a kocsira vonatkozó szavait is Moor-nak, csak arra pillantok fel, hogy van víz a közelben. Az említett irányba nézek - szerencsére a lenyugvó nap segít abban, hogy ne kelljen megkérdezni, merre van az a nyugat -, és a száz méter nem vészes, annyit tudok menni, meg szükség esetén vissza is. - Rosszul közelíti meg a kérdést. Ha szeretne Ön is vizet, akkor irreleváns, hogy szeretne-e a sötét erdőben sétálni vagy Ön fél-e itt egyedül vagy sem, hiszen egyikünknél sincs semmi, amibe vizet lehetne tölteni, hogy hozzunk a másiknak. Hacsak ki nem önti a Búfelejtőt a termoszából. Ez utóbbira nem szükséges válaszolnia, költői jellegű felvetés volt. - Indulok el korábban említett irányba bicegve, mert hát a magam részéről nem mondanék le a vízről, tehát én megyek, ő meg eldönti majd, mik a prioritásai. - Remélem, jól látható lesz az patak... Ha nem tartana velem, akkor találja ki addig, mit fog válaszolni arra a kérdésemre, hogy ki volt az az ellenálló a hegyekben? - Lépek el Moor mellett, éppen csak kipillantva a nő felé, az első reakciójáért, főleg ha rejtegetné.
*Jenkins melléfogott és ezt a kivételes pillanatot egy félmosollyal díjazom. Nem túl gyakran történik ilyen, hát kihasználom az alkalmat. Azt, hogy alább ne adjam, egy másik, ravaszabb mosolyt követel, már csak azért is, mert amit ezek után mondok, ahhoz tutira kell…Jenkins nagyot fog nézni. S lőn! A győztesek diadalával nézek rá és az sem érdekel amit utoljára mond. * -Ne féljen, nem kell négykézláb másznia és leadnia a méltóságából. Az inasa kabinjából át lehet menni McG lakosztályába, anélkül, hogy bárki megtudná hova megyünk. Miért nem hízelgő? Maga mindig megvéd engem, most már kíváncsi vagyok arra miért. Meg persze sok minden másra is, ahogy az már lenni szokott, de gondoltam kis adagokban osztom meg. *Mintha válaszolt volna, úgy veszem és nem térek ki arra, hogy nem mondott igent, mert nemet sem. S mindezzel egy kicsit talán közelebb kerültem ahhoz a tényhez, hogy Jenkins a háttérből pátyolgat és azt is tudom, hogy tervei vannak velem, csak épp még mindig nem derült ki, micsodák. Ami késik, nem múlik. Sammy helyzetén hamar túllépünk, nincs mit beszélgetni róla, úgy szar az egész ahogy van és magamnak köszönhetem, de legalább már nincs McG mellett, nincs bezárva, és a kancellár nem is tart vele a hosszú úton, ez pedig egyelőre elég. Az üzengetés nem egyenlő azzal, hogy szabad perceinkben leülünk beszélgetni és magunkba döntünk pár pohár Búfelejtőt, de mégis valami. Költői kérdésére én kérdezek rá költőien és bár válaszol egy egyszavas tőmondattal, nem cifrázom tovább a témát. Azt hiszem ezt ő is tudja. A diadalmenetem azután döccen meg picit, hogy megtalálom a termoszomat és húzok belőle egy kortyot, Jenkins kései figyelmeztetése ellenére, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy szenvedni lásson. Büszkeségemet is csupán egy mondat erejéig teszem félre, jóllehet sosem tennék olyat, hogy hagyom magam. Eddig is mindig kiálltam magamért, harcoltam ahogy csak tudtam, hogy veszítettem már nem rajtam múlt, de mindig felállok. Hála a Delgado vérnek. A kancelláriának az a szerencséje, hogy Alec nincs mellettem, különben mi ketten már rég tettünk volna ellenük. * -Én mondom. Könnyű dolga volt. *Sok mindent tehetnék a helyzetünk jobbá tételének érdekében, de elég közel vagyunk a Városhoz ahhoz, hogy megerőltessem magam. Persze itt vagyunk a susnyásban és nem rég egy Hammondfej banda tarolt le minket, jöhet még más is, amit nem biztos, hogy ilyen könnyen megúszunk, de maradok a szkenner méltatásánál, miközben a termoszomra úgy vigyázok, mint más a két szép szemére. * -Oké, meglett volna három és fél perc alatt is, de akkor maradjunk hatnál. *Pimaszul oldalra hajtom a fejem és vigyorgok rá hosszan, mert tudom, hogy most én dobtam nagyobbat. Érzésem szerint a bicskám elkérésével is előrébb léptem, nem gondolta volna, hogy ilyen simán belemegyek, hogy „szépenkérjem” de visszavágásommal megvárom, míg az áhított apa ajándék a kezemben landol. S igen, olyat mondok amire nem kapok mosolygást, de még egy ajakrándulást sem, ahogy visszanézek rá látom mindennek a hiányát. Rosszul esett neki, érdekes…nagyon érdekes, már csak azért is, mert nem vette a fejemet érte, nem húzta fel az orrát, nem vette elő a kancellár kártyáját, egyszerűen csak megbántódott. Bár ezzel nem volt szándékomban újabb határokat ellenőrizni, de sikerült. * -Úgy is tudja, hogy nem tenném meg. *Vonok vállat egyszerűen és vallom be, a tényt, amit már régen eldöntöttem magamban. Az, hogy ez neki még nem jött le, nem az én hibám. * -És de, ami az enyém, az az enyém. Különben is kapott tőlem egyet, minek kellene kettő? *Nem is az a kérdés, hogy minek neki kettő, pusztán kitartok a tulajdonom mellett, akkor is ha ő kancellár. Visszafordulva hozzá, látványosan teszem el a bicskát a nadrágom oldalzsebébe, majd újra a szkennert faggatom és meg is találom a hőn áhított víz fellelhetőségét. Nem mulasztom el alaposan szemrevételezni a lábát, és azon vagyok, hogy megint jót tegyek. Baszki, a jó szívem fog az űrbe lökni. * -Szép lába van. Szexi. *Vigyorgok rá és pillantásomat hosszan azon az apró kivillanó részleten felejtem, ahol megsérült. S megint piszkálódik, de nem veszem magamra, csak szemet forgatok a hosszas és teljesen kacifántos okfejtésére. Fel sem állok úgy kezdek el a szkennert tartó táska fedelének belsejében kutakodni. Lehajtom a zsebet takaró anyagot és egy nagyobbacska lapos kulacsot veszek elő. * -Ki mondta, hogy nincs mibe vizet hozni? *Emelem fel a katonai kulacsot a fenekemmel együtt és elindulok felé. Látva, hogy sántikál, már-már kibököm, hogy maradjon a saját fenekén és majd én hozok neki vizet ha már annyira vágyik rá, de benyögi a kérdést. Már annyit agyaltam azon, mit miért tett vajon Jenkins azon a bizonyos napon fent a hideg hegyen, ráadásul Alec is jól van, épségben lejutott és senki nem üldözte őket, hogy már szemem sem rebben. Az nem, de ajkaim megint csak vigyorba rándulnak.* -Ejjj! Hát honnan a fenéből tudnám? Menet közben találkoztunk és képzelje! Nem árulta el a nevét. *Nézek rá nagy szemekkel, s még kicsit előrébb is hajtom a fejem felé. Ennél többet nem is mondok, legalábbis a bátyámról nem, és arra sem reagálok, hogy burkoltan ugyan, de megint lealkoholistázott.* -Tudja mit? Bújjon a kocsiba, majd én hozok vizet, nehogy már odáig sántikáljon nekem. Ha bajba kerülök, úgy is meghallja. Apropó! Mivel ebben az állatokkal teli rengetegben a vásárra viszem a bőröm maga miatt, igazán adhatna egy fegyvert...azt a fegyvert, ami még van. Csakhogy megvédhessem magam. Ne féljen, nem lövöm le, túl sok titka van. *Megemelt szemöldökeim alól nézek a szemeibe. Hát irtó kíváncsi vagyok, hogy belemegy-e abba, hogy én menjek vízért. Több okból is. Másrészt arra is, hogy nekem adja-e a fegyvert. Nem mintha sokra mennék vele, de ezt nem kell tudnia. Arra jó lesz, hogy esetleg elijesszem a vadat, ha egyedül van, vagy…na abba nem is gondolok bele. Mindenesetre magamhoz veszek a táskából még egy ledlámpát is, majd lecsukom a táskát.*
Nem Denisovra gondolt, ezt már látom, és ez baj, de hogy mekkora, az később derül ki kicsivel, mikor kiböki Moor, hogy velem akar McGrover lakosztályába belopakodni. - És hogyan gondolt az inas vagy komornyik vagy akárminek is nevezi McGrover kancellár, tehát az ő kabinjába bejutni, ha pont az az egyik érdekessége az illetőnek, hogy alig látni kabinon kívül? - Vonom fel némileg a szemöldökeimet, mert Theo Sabaud kabinjába bejutni legalább olyan körülményesnek ígérkezik, mint a kancellár lakosztályába. Elkábítás azonnal kiderül, elcsalni, ami hatásos is, ugyanakkor nem gyanús utólag sem, nos, elgondolkodtató. - A miértjeire pedig a válasz egyszerű: közösek az érdekeink, nagyrészt. Következésképpen érdekemben áll szövetségünket erősnek megtartani, tehát megvédeni Önt. Habár nem teszi ezt egyszerűvé. Bármekkora csalódás is, de én sem vagyok mindenható, a rangom még kevésbé. Legyen körültekintőbb, mert lehet egyszer úgy lép, hogy már én sem fogom tudni megmenteni. - Pillantok rá a végén komolyan, hátha ad egy kis nyomatékot a szavaimnak és nem vicceli el ezúttal a planetológus. A terveimbe továbbra sem avatom be, még mindig úgy látom jónak, hogy az egészből csak ennyit tudjon. A fontos részlet ráér akkor, mikor itt lesz az ideje. És ha már idő, eljutunk oda is, hogy feladatot osztok ki neki, amire kap is öt percet, de válaszát figyelembe véve kegyesen megemelem ezt hatra. Pimasz feleletére viszont nem tudom megállni, hogy egy rövidke szusszanással el ne mosolyodjak. Kétlem a szavai igazát, de a frappáns megfogalmazás tetszett, ez egyértelműen látszik is. Pechemre viszont azt is kiszúrja Raven, hogy a bicskával való terveivel kapcsolatos válasza valahol rosszul esett. - Ó, ki tudja, mikor kap rá a vér ízére, hogy már nem csak fojtogatni és kancellárokat elgázolni szeretne! - Felelem most már gúnyosan, ilyenkor szokásos félmosollyal, hamar visszatalálva magamhoz. Tudom én is, hogy nem tenné meg - belezni mégiscsak más, mint elütni valakit -, s pont ez a tudás az, ami miatt nem akarok elgondolkodni rajta, miért is esett rosszul. Mert nem kellene így lennie. Elhessentem a kérdést messzire, a bicska dolga sokkal egyértelműbb. - Addig, amíg úgy látom jónak, az Öné. És az előbbieket figyelembe véve önvédelemből kellene mind a kettő. - Ez utóbbi sem komoly válasz, ezt ő tudhatja, mert előbb lőnék le bárkit, mint kardpárbajba bocsátkozzak, különösképpen kettő darab bicskával. Hagyom is, hogy színpadiasan eltegye az egyiket, az alatt én is a lábamon lévő vágást veszem szemügyre. Kellemetlen, de nem vészes, nem fogok ebbe könnyen belehalni, egy ellenségemnek sincs ilyen szerencséje. Arra jutok, hogy ha a vízben valami kórokozó is lenne s elfertőződne, akkor is még egész jó lehetőségeim vannak a túlélésre, de egyelőre a Város és Elorak környéki édesvizeknél nem találtunk semmi olyant, ami komoly aggodalomra adna okot. Ebből az elmélkedésből ráz fel Moor megjegyzése és pillantok fel rá, láthatóan nem is tudom hova tenni az elhangzottakat. - Köszönöm. Azt hiszem. - Felelem némileg bizonytalanul, vagy inkább óvatosan, mint aki csapdát sejt, leginkább mert hosszabban nézi a sérülésemet. Nem óhajtok belesétálni a csapdába, inkább elsétálok, bicegek a vízhez, ez az új tervem szemforgatását figyelmen kívül hagyva és csak az akaszt meg, hogy mégis elő tud varázsolni egy kulacsot, ami üresnek is tűnik, vagy alig valami lehet benne így ránézésre, ahogy fogja. Inkább nem mondok semmit, elfojtok egy sóhajt és kezemet nyújtom a kulacsért, hogy adja csak ide, majd hozok vizet benne. A kérdést ettől még nem ússza meg, de még meg sem szólalt, már jól látható, hogy számított rá, hiszen eltelt némi idő az Égtükör-hegyen történtek óta. Ritka kegy tőlem vagy bárki mástól, hogy hagy a másiknak felkészülési időt a csatára. Egész biztosan más választ kaptam volna, ha még ott fenn a hegyen faggatom. De kényelmetlen volt az a sikló. Noha semmilyen felvétel nem készült ott, ettől még valahogy magamon éreztem Victor figyelmét, az érdeklődését túlzottan felcsigázni meg nem lett volna jó ötlet. Egy röpke pillanatig nézem csak a széles mosoly védvonala mögé bújt ex-tizedest és aztán szólalok meg. - És Ön nem tudott lyukat beszélni a hasába, hogy megtudja a nevét? Ezek az ellenállók erősebbek, mint hittem. - Gúnyos feleletemből kitűnik, hogy szavaiból legfeljebb annyit hiszek el, hogy menet közben találkoztak. Legfeljebb! Mielőtt azonban folytathatnám, hagyom, hogy közbevágjon, bár csalódok, mert nem erről a témáról kezd el beszélni tovább. - Inkább Önnel tartok, mert ha bajba kerül, hiába hallom meg, jelenleg ha akarnék se tudnék odafutni. Fegyvert pedig kapott: a bicskát. Mire elhatározná magát az önvédelemre, már úgy is közelharcra kényszerülne, így az ideális lesz. - Természetesen nem adok neki fegyvert, a sajátomat főleg nem, de a helyzetjelzőt sem. Azt várom, hogy kicsit sötétedjen, s ha a kocsi füstje nem elég, akkor fellövöm az utolsó lövedéket a helyzetjelző pisztolyból, hamarabb ki lehet szúrni úgy az égen a minket keresőknek. Nem maradok a kocsi mellett sem, így ha Raven sem marad átadva nekem kulacsot és lámpát, akkor együtt indulunk el. - Visszatérve a korábbi témához, mit tudott meg akkor az ellenállótól? És miért féltette őt annyira? Mielőtt azt mondja, hogy a perdaiakért aggódott, megjegyezném, hogy annál jobb helyzetfelismerése van, hogy azt higgye, bármilyen fenyegetés is érte ott a perdaiakat. - Ha érte is, legfeljebb azért, mert bevédték az ellenállót. Tekintve, hogy annyira északon voltunk, ez külön érdekes, mert eddigi ismereteink szerint csak az elorakiak viselnek el minket, s minél északabbra megyünk, annál ellenségesebbek velünk.
*Jenkinsnek láthatóan nem tetszik, hogy őt szemeltem ki társamul McG lakosztályába való betöréshez. Pontosan még nem tudom mit kifogásol, de remélem nem az én társaságomat.* -Alig! *Emelem fel a mutatóujjam nyomatékosítva a megismételt szót egy egészen más kontextusba helyezve.* -De azért látni. *Győzedelmesen kivillantom mind a száz karátomat. Ebből tudható, hogy nem a levegőbe beszélek, kifigyeltem és amilyen titokzatos az az ember, olyannyira szabálykövető. A maga szabályait követi, vagy inkább berögzült szokásait. S nem csak ez a tervem egyetlen momentuma, az egész jól felépített, épp csak egyedül nem valósítható meg. Persze ha Jenkins nem óhajtja kalandvágyból vásárra vinni a bőrét, majd elhívom Denisovot, ő úgy is csípi az ilyesmit. Arra, hogy miért véd meg mindig, vagy majdnem mindig – persze a saját érdekeit is szem előtt tartva – nem kapok részletes választ, tulajdonképpen semmilyet, mert ennyit eddig is tudtam. Szóval csalódott képet vágok, ami nem merül ki pusztán egy szemforgatásban. Csak annál a résznél mosolyodom el büszkén, amikor azt mondja, hogy nem könnyítem meg a dolgát.* -Nagyrészt. Hidegre tenni a többi kancellárt. Azért jó ezt hallani is, nem csak „úgy vélni” vagy hinni. Örülök, hogy képes volt nyíltan kimondani, de ha azt akarja, hogy ne lépjek rosszul, többet is elárulhatna a terveiről, hogy ne rondítsak beléjük. Lépne egy újabb szintet a barátságunk. *Jenkins komolyan néz rám, én azonban továbbra is vigyorgok, bár amit mondtam, komolyan gondoltam, de annyira mókás ilyenekről beszélgetni egy kancellárral. Legszívesebben odaragasztanám az ajkaim szegletét a füleimhez. A további derűért Jenkins rossz feladat kiosztása felel, és nem tudom kihagyni, egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne szúrjak oda. S végre kihúzok belőle egy őszinte mosolyt, egy őszinte tetszést. Bár nincs a kezemben a pda-m, úgy teszek, mint aki fotót csinál erről a szép pillanatról, amit aztán tönkre is vágok egy vétlen megjegyzéssel a bicskám visszakapása után. A fene sem gondolta, hogy rosszul esik neki, pedig csak vicc volt…hát nem mindig sütöm el jól a poénjaimat, de szíven még nem lőttem vele senkit. Eddig. * -Nagyobb dicsőség a magam oldalára állítani. *Persze nagyobb meló is, de kevésbé véres. Úgy tűnik Jenkins hamar túltette magát a feltételezett kibelezésén, de azért ott volt az a pillantás és elgondolkodtat. Nem most, félre teszem későbbi, kevésbé izgalmas időszakra, mert túl a hammondfejeken és kényszerű itt ragadásunkon, a bicskám tulajdonjogát még senki nem kérdőjelezte meg. Szóval elég komoly téma ez is. Jenkins köti a robotporszívót a siklóhoz, el is ejtek egy nagyobb sóhajt mielőtt válaszolnék. * -Hát nekem is önvédelemből kell, de még sok minden másra is tudom használni, szóval én nyertem, de persze elvitatkozhatunk ezen pár napig, úgy is enyém lesz az utolsó szó. Maga még nem vitatkozott Delgadoval! *Bájos mosolyt engedek meg magamnak, abból az időből amikor nála vacsiztam és úrinő voltam. Engedem egy picit felszínre kerülni, hogy lássa, nem kopott meg a képességem, hogy ezer arcot is fel tudok magamra venni. Ezek után már adja magát, hogy megdicsérjem a szép lábát, csak úgy poénból, hogy soha ne tudjon rajtam kiigazodni. Jár egy széles mosoly is hozzá, ami a válaszra tovább nyúlik egy kacajjal.* -Köszönje, bók volt. *Látom megint valami rosszat sejt a szavaim mögött, pedig ez most tényleg ártatlan megjegyzés volt, nincs benne csapda épp csak engem véd attól, hogy kiismerhető legyek. Másrészt jól megnézem a lábát, mennyire sérült meg, vérzik-e még, tudja-e majd hosszabban használni. A válasz egyértelmű, nekem kell elmennem vízért. Elő is veszem a kulacsot, amiben volt víz még amikor elindultam Tywinnával kirándulni. Jenkins nem azt kérdezte van-e kulacsom, hanem, hogy van-e nálam víz. A nagy sóhajára ismét egy ragyogó mosolyt villantok meg, de hiába nyújtogatja a kezét, nem adom oda neki a kulacsot. Felállok, hogy elinduljak de jön a megkésett kérdés a bátyámról, jobban mondva az ellenállóról akiről nem derült ki, hogy kicsoda. Azért volt bennem félsz nem is kevés, hogy rájön. A nyomok amiket akaratlanul is elhintettem amikor rákérdeztem az implant karokkal kapcsolatban a jogosultságokra, felcsipegethette volna. Most már nem érdekel, hogy elhiszi-e amit mondok vagy sem, a derűm marad, mert tudom, hogy még nem jutott Alec nyomára.* -Most szóljon hozzá! Rafinált egy alakok. *Más témára váltok, de nem kétlem, hogy erre még visszatér, piszkálja, hogy nem tud annyit, amennyit szeretne és ehhez a tudáshoz rajtam keresztül visz az út. Az viszont láthatóan és őszintén meglep, hogy velem akar jönni, azt gondoltam, hogy örömmel marad ha nem kell gyalogolnia, és imádni fogja az érzést, hogy kiszolgálom. Hát, vannak még csodák. * -Oké! Sántikáljon csak. *Vonok vállat és el is indulok anélkül, hogy a kulacsot vagy a lámpát oda nyújtanám neki. Én megyek elől úgy is, mert én tudom az utat, ezért én világítok, Jenkins meg érezze csak, hogy rám van utalva. Amikor aztán ismét felhozza az ellenállós témát, röviden felnevetek.* -Nem adja fel igaz? Borzasztóan idegesíti, hogy valamit nem tud. *Ránézek vigyorogva mielőtt válaszolnék, jóllehet nem kell nekem idő arra, hogy kitaláljak valamit, bármit. Egyszerűen csak látni akarom az arcán, hogy telibe találtam-e.* -Azt tudtam meg tőle, hogy remekül tud bokrokat felgyújtani. Azért féltettem, mert ellenálló és mint tudjuk, maga kancellárként, hivatalból üldözi őket. Szerintem meg igazuk van, de erről már beszéltünk. Tehát ha ezen felül bármi mást is belelát a dolgokba, akkor közlöm, hogy téved….vigyázzon, kiálló faág. *A gyaloglás közben a lábaim elé nézek, a beszámolóm végén pedig mintha csak a témához tartozna, figyelmeztetem Jenkinst egy kisebb akadályra, s még oda is mutatok a kulcsos kezemmel. *
- Feltételezem felfedezett valami rendszert abban az aligban. Kényszeres embereknek is van előnye... - Sóhajtok egy rövidet, de akárhogyan is nézem, nem tetszik az ötlet. Olyan időpontot találni, mikor a komornyik és William is lakosztályon kívül van és véletlenül sem térnek vissza hamarabb. Habár ez utóbbit meg lehet oldani azzal, hogy az egyik testőr figyeli őket, mondjuk Andrej. És máris ott tartok, hogy tervezgetek... Csodás. Bevallom, érdekel miféle aljas dologra bukkannánk William-nél, de azért valami belső hang azt mondja: lehet jobb, ha Katja-t küldöm a planetológussal. Ha már felderítő munka, Katja kicsit nosztalgiázhat... - Azt árulja el, kérem, hogy miért épp én vagyok az alkalmas személy erre? Ha idegenvezetésre számít, nos, sosem volt szokásunk átjárni egymáshoz kártyázni vagy iszogatni McGrover kancellárral. - Ki hitte volna, hogy van kancellártársamnak szerethető szokása? Most mégis megtaláltam: utál engem annyira, hogy látni se akarjon, így nem keres és nem kell ezer meghívást visszautasítanom. Kész szerencse, hogy ez egy olyan szerethető szokása, ami nem fog visszatartani abban, hogy meghúzzam a ravaszt majd, mikor itt lesz az ideje és a megfelelő alkalom is. Idő kérdése, ahogy annak is, hogy Moor megtudja, mi a tervem vele, addig is hadd legyen büszke rá, hogy megnehezíti a dolgomat. Tudom, hogy a terv pontosítását is csak a kíváncsisága csalná ki belőlem, mert kinézem belőle, hogy rossz gyerek módjára direkt tovább nehezítené a dolgomat, ha tudná a részleteket. Bolond lennék idő előtt beavatni. Főleg mert mosolyog mindig, s néha nehéz eldönteni, mikor vesz valamit komolyan, csak nem mutatja ki. - Maradjon életben, ne vétsen olyan súlyos hibát, amiért száműznék! Alkalomadtán emlékeztesse Ön is Denisov-ot, hogy Ön nem olyan, mint ő, például regenerálódó képessége meglehetősen véges. Nos, sikerült szintet lépnünk? Egész pontosan hány szintje van egy barátságnak és mi hol járunk benne? - Komolyan kezdtem, mert azt komolyan is gondoltam. Elhalálozása csúnyán keresztül húzná a számításaimat és elég morcos lennék, de a beszéd végére már csak annyira vagyok komoly, amennyire komolyan veszem a barátságunkat. Tippem szerint amúgy valamely alsó szinten lehetünk. A derű meg is marad egy darabig, a kis odaszúrása csak növeli - a majdnem-fotóval együtt -, a keményebb odaszúrása viszont engem is meglep, mennyire visszaveti azt. - Kétségtelenül nagyobb dicsőség lenne, habár a módszerei meglehetősen sajátosak hozzá. - Gyorsan túllépek a dolgon, mielőtt nagyobb jelentőséget tulajdonítana neki és inkább témát is váltunk, mintha csak kényelmetlenné lett volna az előző helyzet. Különös. Nem csak az én részem benne, hanem Moor-é is különös, ahogy rögtön tompította szavai élét. És ha már éle van valaminek, a bicska tulajdonjogára is rátérünk. - Nem fogunk megegyezni, még abban sem, mivel érne véget a vita, de még a vita hosszával sem. Végül mindig én nyerek. - Jelentem ki hűvös nyugalommal és magabiztossággal, s akaratlanul is deja vu az utolsó mondatom saját magamnak. Elhangzott ez régen is, egyike volt utolsó szavaimnak, amivel McCart kancellártól búcsúztam a megmérgezése előtt. Akkor hasított bele a felismerés, de már késő volt, ahogy anyám is későn eszmélt rá, hogy elszámította magát, hogy szemei színén kívül még egy valamiben hasonlítok rá: egyetértettem a gondolatával, hogy a célért bárki feláldozható. A saját vérünkből való is, ha úgy adódik, s ha már vér... A nőre pillantok újra és újabb de ja vu, ahogy a bájos, visszafogott mosolyát elnézem. Igen, nagyon is emlékszem erre a mosolyra és stílusra, nem tagadom, hogy meg is lepett vele annak idején. - Ez tipikus Delgado-vonás lenne? Édesapja is ilyen, és ilyen volt a bátyja is? - Kérdezek rá, de ebből főleg az utóbbi érdekel. Nem is az, hogy mennyire volt topon a féltestvére, ha vitára került sor, hanem az érdekel, milyen érzelmek suhannak át az ex-tizedes arcán, ha ő kerül szóba, ha a fivéréről kell beszélnie? Vagy éppen milyenek nem. Ügyesen titkolózik Raven Moor, de hátha ezt nem tudja jól elrejteni, ha már azt igen, hogy mi végre dicséri a lábamat. Ha nem róla lenne szó, akkor is furcsa, szokatlan bóknak számítana, egy kancellárral szemben a helyzet is furcsa. De minthogy Moor-ról van szó, ez már gyanús is, nem csak szokatlan. Inkább a víz dolgával foglalkoznék tovább, nem tudván, hogy sikerült-e ezzel kisétálnom a csapdából, amit éreztem, sőt, azt se tudhatom, volt-e tényleg csapda. Csak biccentettem egyet arra, hogy bók volt, köszönetképpen, de a következő pillanatban már a kezemet nyújtom a kulacsért és a lámpáért, de egyikkel sem szolgál Moor. Pedig le mertem volna fogadni, hogy kihasználja az alkalmat, hogy egy kancellárral cipeltesse a holmikat, ám így marad a kezem üresen, vagy majdnem üresen. Enyhén bicegve indulok meg vele, s az egyik szabad kezembe a pisztolyt fogom, szükség esetére. Hogy csendben se haladjunk, szeretem az időt kihasználni, a jelenlegi helyünknél nehezebben lehallgatható helyet keresve se találhatnánk, legfeljebb a Nagy-hegységnél, ahol a műszereink java megbolondul. A bátyjára egyelőre nem gondoltam, mert korábban láttam Moor aktájában, hogy volt egy féltestvére, aki elvérzett egy robbantás következtében. Érzésem szerint ez lehet az egyik indok, amiért annyira rajong McGrover kancellárért Moor, mert mint utóbb kiderült, kancellártársam felelős a történtekért. És nem kaptam még meg Hartley-től az implantátum-adatbázis átnyálazásából az adatokat - minthogy az Imperium közben útra indult vele, lehet egy darabig nem is fogom, a végén még mégiscsak Andrej-t kell ráállítanom -, hogy a dátum alapján gyanút fogjak. Gúnyos szavaimra gúnyos a válasz is, de nem is számítottam másra. Azzal lepett volna meg, ha hirtelen csicseregni kezdett volna értékes adatokat, csak hogy bizonyítsa, igenis bárkiből bármit kidumál. Bicegek hát a nyomában, de a diktált tempót nem nehéz tartanom még így sérülten sem. Harmadjára vagyok sérült ezen az égitesten. Néha tényleg nem értem, hogy az Ellenállás hogy nem pusztult ki, vagy tényleg én vagyok ilyen balszerencsés? De se ez, sem pedig a planetológus kérdése nem zökkent ki egy kicsit sem. - Ebben a tulajdonságban magára ismert, nem igaz? - Kérdezek vissza kis mosollyal, mikor rám néz és éppúgy érthető ez arra, hogy egyikünk sem szokta könnyen feladni, mint arra, hogy bosszant minket, ha valamit nem tudunk. Ahogy az állítólagos barátságunk lépi azokat a bizonyos szinteket, egyre több hasonlóság derül ki. Ha arcmimikára volt kíváncsi, akkor beszédesebb az, amit a bokor gyújtogatásra mond. Fogalmam sincs, hogy ez vajon igaz-e, és ha igaz, minek gyújtogat bárki bokrokat, de idáig hallom két, általam nagyon kedvelt botanikus fájdalmas felszisszenését erre, és ez némi mosolyt csal az arcomra. - Tehát... köszönöm. - Lépem át a földön lévő faágat, amire figyelmeztetett, s jól is jött, hogy szólt, mert jellemzően inkább felfelé figyeltem, hiszen magasságbeli különbségünk jelenleg azt eredményezte, hogy míg Moor vígan elsétált egy-egy alacsonyabban lógó faág alatt, nekem pont fejmagasságban voltak már. Szerencsére a lámpája fényénél megláttam eddig mindet időben, de lefelé már nem tudtam mindig figyelni. - Tehát Ön pusztán ideológiai egyezés miatt aggódott annyira az ellenállóért, hogy a könnyeivel küszködött, remegett, mint a zselés desszert a vacsoránkról és sápadtabb volt, mint a hó Ön körül. Milyen nemes lélek! - A felsorolt reakciók kissé túlzóak, hozzá is költöttem, csak hogy lássam a reakciókat rá. Már amennyire így a háta mögött haladva látok bármit is ebből, de Moor-t ismerve hallani hallhatom, ha hangot ad ellenkezésének. S mindez ötletet is ad nekem, így gyorsítva bicegő lépteimen kulacsot tartó karja után nyúlok, határozottan, de nem fájdalmasan állítom meg őt és fordítom szembe velem, vagy lépek mellé, ha nem akarna fordulni, és tekintetét próbálom keresni. Ha esetleg most is, mint a liftben, el akarna vakítani a szemembe világított lámpával, akkor pisztolyt fogó kezem már emelkedik is, hogy számítva erre kivédjem a mozdulatot. - Kellett volna egy nevet mondania. Egy ismert nevet. De védi a kilétét, tehát olyas valaki lesz, akit eltűntként vagy vélhetően halottként tartunk számon, ez pedig egy jóval szűkebb lista. Köszönöm a segítségét, így már meglesz! - Engedem el a karját mosolyogva, mely mosoly mintha csak a korábbi mondatot idézné szavak nélkül: végül mindig én nyerek.
*Csak egy örömteli mosolygós pillantással válaszolok Jenkins kérdésére, hát nem is azért említettem meg, mert semmi jelentősége nem lenne. Ahogy elnézem a kancellárt, már el is gondolkodott a dolgon, az én feltételezésem szerint viszont fázik attól, hogy személyesen vegyen részt az akcióban. Naná, nem kockáztathat…nem mintha én igen, de mint tudjuk jelenleg kevesebbet érek, mint ő. Ez a sajnálatos tény. * -Első kézből, azonnal értesülhet a dolgokról, másrészt, maga tudja mire van szüksége és mi az amit ha találunk, minden kétséget kizáróan felhasználható McG ellen. McGrover kancellár. *Idejében javítom ki magam, mielőtt Jenkins csúnyán nézne rám, a megszólítás a mániája, az egyik a sok közül. Apró balgaságaim, meg a sok nagy megmozdulásom, melyekkel vonzom magamhoz a bajt, meg Denisovot, Jenkins velem kapcsolatos tervei előtt állnak, mint akadályozó tényezők. Tény, hogy rohadt kíváncsi vagyok miért nem vágott még egy fogda mélyére vagy dobatott le a Perdára végleg, de érdeklődésem nem pusztán a kíváncsiságomon alapul, elvégre bármilyen nagy terveim is vannak, jelenleg igen apró pont vagyok hozzá képes, mégis biztosan tudható, hogy épít rám. Ha pedig a ház elemeit az én csinos és törékeny vállaimra pakolja, még jó, hogy érdekel, milyen szerepem van a terveiben. Az újabb válasz sem elégít ki, ajkaim dacosan elhúzott zuga és szemeim forgatása támasztja alá elégedetlenségemet.* -Nem tudom, de ha így folytatja, nemhogy nem jutunk előre, de még vissza is zuhanunk, mint maga a siklókkal. Kétlem, hogy annyi elég lenne, hogy maradjak életben és lehetőleg sértetlenül a Dominium polgáraként. Szóval ott fent dől el minden? *Egy pillantást áldozok az ég felé, oda ahol a Dominium lehet. Ez is több a semminél, de korántsem elég ahhoz, hogy ne rondítsak bele Jenkins terveibe és nem Denisov féle „mind meghalunk” akciókra gondoltam, hanem a kutatásaimra, a saját terv szövögetéseimre, mert lehet egyszer pont oda rondítok bele, ahol Jenkins lépne. De hát ezek után ez legyen az ő gondja. * -Bocsánat, de már megszokhatta volna. Nem tudok megváltozni, még a maga kedvéért sem. Csak lazán, hagyja magát sodorni az árral ha velem van. *Szemléltetvén lendítem a karomat előre, de Jenkins elgondolkodó arcát nézem. Csak nem bántotta az a képtelen ötletem, hogy kibelezem, még ha nem is ebben a gyomorforgató módban gondolt is rá? Engem is elgondolkodtatna a viselkedése, mind az ahogyan reagált rá, mind az, hogy próbálta palástolni, de nem itt és most fogok ezen elmélkedni, van jobb és fontosabb dolgom is. Mégpedig a bicskám tulajdonjogának perdai földbe való döngölése. * -Frászt! Az én bicskám. *S ezt fogom ismételgetni míg világ a világ, ha az kell, hogy Jenkins egyszer végre feladja. Nem tudom milyen szép gondolatokba rondítok bele, de ezt momentán pont leszarom. Mivel már fel vagyok készülve arra, hogy Jenkins nem fogja annyiban hagyni a bátyám utáni kérdezősködést, nem akadok el a következő kérdésén. Tisztában vagyok azzal, hogy alaposan utánanézett a családi hátteremnek, már az első találkozásunk előtt, és az implantos katonáról való érdeklődésem bogarat ültetett a fülébe, tudtam, hogy ezzel kockáztatok, de muszáj volt meglépnem. Ő pedig még sokáig ezen fog bogagolni, hogy stílusos legyek legújabb hóbortját tekintve, így csak egy szomorú mosollyal gazdagodhat.* -Az, Delgado vonás….tudja, azért sajnálom magukat kancellárokat. Mindig csak marakodnak a hatalomért, és még a saját vérükben sem bíznak meg, soha nem tudják meg milyen az amikor az embernek igazán szerető családja van, persze nagy előnye, hogy nem fáj amikor elveszítik. *Nekem fájt. Az ember azt szokta mondani, hogy „ordítani tudtam volna” hát én ordítottam. Az első reakcióm ez volt, a hír letaglózott és sokáig tényleg el is hittem, hogy igaz. Később tudni akartam az igazságot, és az első eredmények már reményt adtak. Most is fáj, épp csak nem az elvesztése, hanem a távolléte és az, hogy McGrover miatt elveszítette a karját, az esélyt arra, hogy normális életet élhessen, hogy láthassa a családját, hogy ne kelljen bujkálnia. Elég csak egyetlen pillanatra gondolni minderre, és meg sem kell játszanom a fájdalmas szomorúságot. Mindig jókedvem sikeresen rángat ki ebből, és már Jenkins vérző lábán legeltetem a szemeimet, ami úgy látszik eléggé zavarja, engem meg pont ez mulattat. Többek között. Mikor végre elindulunk, sem tesz le a témáról, épp csak más oldalról közelíti meg. Viccesre veszem a választ, ahogy Jenkins is mosolyogva tolja az orrom elé a fricskát.* -Ja, kőkemény tapasztalat. *Az ellenállóról nem mondok túl sokat, lévén nem is mondhatok. A kérdés arra vonatkozott, hogy elárulta-e a nevét. Hát nem, mivel nem kellett neki, de e mellett elsiklom. A legújabb dolog amit Alecről megtudtam, hogy bokrokat gyújt fel szándékosan, hogy azzal elterelje a jégsárkány figyelmét. Jenkinsét nem sikerül a kiálló faágra való figyelmeztetésemmel elterelni a témától, mondjuk nem is voltak nagy reményeim. * -Rohadt hideg volt baszki! Persze, hogy remegtem és kurvára fájt a lábam. Lehet, hogy nem lát…..Héééé! *A mondat félbemarad, mert bár érzékeltem, hogy a kancellár hihetetlen módon meggyorsítja a lépteit, arra nem számítottam, hogy karon ragad és maga felé fordít. Csak pislogok rá, mint újszülött először látott anyjára, s próbálom lerázni magamról, de a felemelt pisztoly eléggé frusztrál. Rábandzsítok, kissé mérgesen összehúzom a szemöldökeimet. Amiket a fejemhez vág, logikusak, de egyetlen pillanatra sem fordul meg a fejemben, hogy hibát vétettem volna, még akkor sem, amikor megköszöni az elmaradt információt. * -Meglesz? Mi lesz meg? Magának fogalma sincs milyen bujkálni és senkiben sem bízni. Amikor korábbi katonatársakat küldenek a fejéért. Persze, hogy nem mondta meg a nevét, az igazit legalábbis. Én sem mondtam volna meg a helyében, persze….*Vonok vállat halál lazán.* -….vagyok annyira feltűnő, hogy hiába való lenne. *A végére még el is mosolyodom. Belegondolva abba, hogy ellenállóvá leszek és bujkálok, majd bárkivel is összetalálkozom, megpróbálom vele elhitetni, hogy Suzy vagyok a negyedikről…mókás. Amikor elenged és megereszti _azt_ a mosolyt, meglóbálom a kulacsot az orra előtt, de mutatóujjam kinyújtom.* -Most meg mit vigyorog? ~Francba!~ Na jöjjön, különben a nagy vigyorgás közben lerohad a lába. *S el is fordulok tőle, hogy elinduljak megint előre. Nem engedek meg magamnak semmilyen más reakciót, mimikát a vigyorgáson kívül, most nincs itt az ideje annak, hogy mérgelődjek és tépelődjek. Ha Jenkins nem állít meg, egyszer csak eljutunk ahhoz kis patakhoz ami vígan csörgedezik néhány nagyobb kő között, a susnyással takarva. Ha feljebb mennénk, talán megtalálnánk a forrását is, és kényelmesebb lenne vizet meríteni belőle, de Jenkinsnek elég ennyi séta is, arról nem beszélve, hogy bár nem látszik, azért én is fájok még rendesen.*
Nem nézek csúnyán a megszólítási baki miatt, William esetén ezt legfeljebb csak amiatt tenném, hogy más előtt ne így fogalmazzon a planetológus, mert bajba kerül. Magamban meg derülök a McG kifejezésen. De mégsem ez az, ami némi derűt csempész jeges árnyalatú szemeimbe. - Összefoglalva: nem egész tíz perc alatt onnan, hogy Ön be akar jutni McGrover kancellár lakosztályába másodmagával, aki én lettem, eljutottunk oda, hogy én megyek be a kancellár lakosztályába, jobb esetben másodmagammal, Ön leginkább csak földi szokásokat felelevenítve turistáskodni jön velem? - A derű annak szól, hogy ez szép csavar Moor-tól függetlenül attól, hogy résen voltam és rájöttem a dologra, de értékelem a próbálkozást. Annyira persze nem, hogy rá is bólintsak erre így. Elgondolásra szép, de tudni kellene, mit is keresünk legalább nagyjából. Még úgy sem lenne egyszerű kitalálni, hogy merre is keressük, ráadásul kancellártársam az én lakosztályom méretének többszörösében lakik, ami nem könnyíti meg az akárminek a keresését. Ez legalább olyan ködös, mint az állítólagos barátságunk fokainak száma és az, hogy hol is járunk benne. - Vissza soha nem zuhantam! - Jegyzem meg somolyogva, gondosan kihagyva a mondatból a "még" kifejezést. Nem mintha hinnék benne, de mások eléggé, s egyikünknek igaza kell hogy legyen, tehát jobb biztosra menni és nem kísérteni a sorsot. - Leköltözhet a Városba vagy a kutatóállomásokra is részemről, jelentkezhet újra a flottába vagy akár a hadseregbe is, ha nem polgár akar lenni. Ha ennél többet akar megtudni, azt tanácsolom, hogy próbáljon a sorok között olvasni és magától rájönni! Még van ideje rá. - Teszem hozzá a végén apró mosollyal, amit mások biztosan bájosan tálalnának, én viszont szokás szerint kis gúnnyal, mert tudom, hogy ez csak jobban mélyre tuszkolja Moor fülében azt a korábban elültetett bogarat. - Megváltoztatni sosem állt szándékomban. - Zárom le részemről ennyivel a témát, a bicskára is csak picit nemlegesen ingatom a fejemet. Mindkettőnknek megvan a maga győzelme. Mindketten tudjuk, hogy ha akarom, elvehetném tőle, de mindketten tudjuk, hogy nem akarom elvenni, gyakorlatilag meghagyom neki, az övé mégiscsak. A katona jobban érdekel, aki szerintem egy és ugyanaz a hegyekben látott ellenállóval, de még nem tudom, hogy a testvére, hiszen a bátyja minden hivatalos jegyzet szerint elvérzett annak idején számos sebből. De ha megtalálom ennek a katonának az álcáján is a sebeket, akkor már nyomon leszek és fény derül előttem is a titokra. Addig is Moor reakcióból próbálok halászgatni, hátha ezek is közelebb visznek a célhoz. Egy őszintén szomorú mosolyt látok és egy meglehetősen keserű véleményt hallok tőle. Ez eddig nem sok. - Abban igaza van, hogy a nyolcadik szinten a legdrágább dolog a bizalom: ha rossz emberbe helyezi, az életével fizet. Mindenesetre sajnálom az Önt ért veszteségét. Gondolom, nem nehéz volt ennyi év után elveszíteni a fivérét. - Inkább Moor-ra terelem a szót, őt beszéltetném, hogy nekem ne kelljen. Érthetően. Friss a seb, hogy majdnem minden odalett... így "csak" egy részem roppant bele. Ordítottam én is, míg elégett a kis test, pontosan tudván, hogy semmivel sem lesz könnyebb utána sem, a fájdalom nem fog távozni, de mindezt azóta és most is fal mögé rejtem. Kicsit még Saskia előtt is. Támaszának éppolyan vérző, csak mélyebb sebe van, mint a lábamnak, amivel elindulunk az erdőbe a patak felé, de ez sem akadályoz meg abban, hogy a lábamnál gyorsabban járjon az eszem még mindig az ellenállón gondolkozva, s egy ponton a lépteimen is gyorsítok, hogy Moor karját elkapva magam felé fordítsam. Innentől már csak figyelnem kell, hogy a tervem mennyire válik be. A fegyvert nem fogtam rá, felemelni is csak annyira tettem, hogy kivédhessek vele egy szemembe világítós akciót, de még akkor se fogtam volna a pisztolyt a planetológusra. Bandzsítani persze ettől még lehet rá, könnyen frusztrálhatja is, kiváltképp a liftes közös emlékeink óta. Arra nem hívom fel a figyelmét, hogy az imént állapította meg, hogy a kancellárok sem bíznak senkiben, tehát ezt a részét átérezzük szegény ellenállók életének. A bujkálás persze hiányzik, bár az állandó testőri jelenlét is ennek egy sajátos megnyilvánulása. Ám mindez teljesen lényegtelen, mert igazából csak az utolsó mondatomra tett reakcióra voltam kíváncsi, hiszen az egy nagy blöff volt, semmi más. És a válaszból tudom, hogy jó nyomon vagyok. - Milyen sietős, pedig olyan jól kezdtünk el beszélgetni. - Jegyzem meg már a hátának, még mindig mosolyogva, csak hogy tovább idegesítsem. Látni nem látom ennyi fényben egyértelmű jeleit ennek, csak a megérzésre hagyatkozhatok és arra, hogy Moor ritkán vág el egy témát. Képes lenne bármiről a végtelenségig vitatkozni, de most nem csak szóban fordult el ettől, hanem szó szerint is, csak hogy tovább menjen a patakhoz, ami eddig nekem volt fontosabb. Több szót egyelőre nem ejtek erről, csendben érjük el a patakot, ahol a nagyobb kövek egyikét kihasználom ülőalkalmatosságnak. Kezdetnek belemerítem a jéghidegnek ható vízbe a kezem és lemosom a lábamat vele. Már a víz hidege is nyugtatólag hat, magamat meg azzal nyugtatom, hogy ez a patak is a tóba folyik, ami a Városhoz is elér és nem mutattak ki a műszerek semmi olyan baktériumot és egyebet, ami komoly gondot okozhatna. Azért persze hiányzik a Dominium és a Város tisztított vize. Majd a felöltő belső zsebéből a saját bicskámat veszem elő és jobb híján az említett öltözetem belső bélésanyagából vágok egy hosszabb csíkot, amit majd a sebre tekerhetek, köthetek. - Megkérhetem, hogy világítson ide a sebre? - Töröm meg én a csendet köztünk, de utána sem mondok mást. Kíváncsian várom, meddig bírja így a nő és mivel hozakodik majd elő, mikor megszólal majd.
*Érdekes, hogy Jenkins nem néz rám csúnyán, úgy látszik a megszólítás fontossága csak rá és a feleségére áll, másé nem érdekli. Na ezek után csak lazábbra veszem majd a figurát amikor kettesben vagyunk. Látom rajta, hogy derül valamin, de amíg nem hozza szóba, azt hiszem McG nevén. Szép lassan azonban széles vigyor kanyarodik az arcomra attól amit mond, bár szándékosan nem ez volt a cél, spontaneitásom úgy látszik már szintet lépett. Tudat alatt is működik. Szemöldökeim megemelkednek a végére, próbálok ártatlan fényeket csempészni mindig gyanakvásra okot adó tekintetembe. * -Olyan sok idő volt? *Többet nem mond és ebből rá kell jönnöm, hogy a tervet nem minősítette elfogadhatónak. Sebaj, marad Denisov, bár mellette mindig meglepetések érnek, nem véletlen, hogy ki akartam hagyni, másrészt, Jenkinsszel akciózni….váááóóó, hát világrengető lett volna. Persze ő nem szokott tevékenyen részt venni terveinek gyakorlati megvalósításában, azt mindig másra bízza, ahogy rám is számít. A gond csak az, hogy nem tudom miben, mikor és hogyan és ez az ami igazán frusztrál, egyrészt nem szeretek báb lenni akit rángatnak jobbra-balra, másrészt ami titok az furdalja az oldalamat. Jenkins, jellemzően az egészből, csak egy valamit ragad ki, amire szemet forgatok, mert ezzel is csak azt akarja elérni, hogy ne forszírozzam tovább a dolgot, másrészt az az örökös szőrszálhasogatása…* -Kösz, igazán kedves. Nem is kell remélnem azt, hogy ezt élvezi, mert le sem tagadhatná. De nem baj, jön még kancellárra Raven Moor. *Én is apró, pimasz mosolyt tűzök a mondat végére. Ezzel sajnos ki is iktatjuk ezt a témát a társalgásból, ahogy Jenkins nem valós tervű kibelezését is, ami láthatóan mély nyomot hagyott benne. Nekem viszont felszínre kell hoznom azokat az érzéseimet, melyek Alec halálhírére hatalmasodtak el rajtam. Noha teljesen feleslegesen, azért még ott van bennem minden fájdalom, főleg mert az, hogy életben van, csak egy kis részlete a kerek egésznek. Maradt bőven amiért aggódhatok, amiért érezhetek fájdalmat, amiért haragudhatok arra, aki így a szarban hagyta. * -Köszönöm, de nem szeretnék róla beszélni. *Ez talán érthető is, Jenkins is veszített el számára kedveset, én sem kérdezem a fiáról, noha nem tudom pontosan hogyan küzdött meg az elvesztésével, biztos vagyok benne, hogy nem volt sétagalopp. Elég volt csak látnom az apánkat, mikor Alec halálhírét közölték vele. Magába roskadt. Életemben először akkor láttam sírni, s bár anya nem Alec anyja, az ő arcán is mély nyomokat hagyott a fájdalom. Az első néhány perc borzalmas volt, mintha puszta kézzel téték volna ki a szívemet, és az kísért azóta is, nehogy még egyszer megtörténjen. Kétszer elveszíteni valakit… A jól bevált témaelterelős hadművelettel kezdem szemlélni a lábát, többek között. Derűre ad okot Jenkins arca amivel fogadja, de azistennek nem akarja feladni a hideg hegyi ellenállóról való kérdezősködést. Pedig az ember azt hihetné, hogy ha többször falakba ütközik, rájön, hogy nem fog rájönni semmire. Jenkinst azonban más fából faragták, sarokba próbál szorítani, ami sarkot azzal idézi elő, hogy elmarja a karomat és maga felé fordít. Sem szemének kivételes ereje, sem a rám fogott fegyver nem képes kibillenteni, ennél azért több kell, hogy eláruljam a bátyámat. Nem hiszem, hogy bármire rájött volna, nem jöhetett rá, mert nem mondtam olyasmit. * -Magának sietős, hogy minél előbb vízhez érjünk. Egyébként beszélgethetünk, de az ellenállóról nem tudok többet mondani. Mondjuk nem is akarok. *Csak egy mosoly miatt fordulok vissza hozzá, de aztán az utat nézem, mert már sötét van és csak annyit látok amennyit a lámpa fénye megvilágít. Épp elég bajom van most azzal, hogy rávegyem magam, ne figyeljek a hangokra, az apró neszezésre, a kezdődő éjszaka állatainak éledésére. A tarkómon nem Jenkins pillantását érzem, hanem a pihéket borzoló feszültséget, ami egyben fogcsikorgató is. Hogy a frászba kerültem pont én ilyen helyzetbe? Kettesben a sötétben. Még imádnám is, ha nem a vadonban lennénk, hanem mondjuk egy sötét raktár mélyén, ahol tudom mi vár rám a következő sarkon, de itt, nem tudom mi vár rám a következő fa törzsén túl. Baszki! Próbálok csak Jenkins lépteinek hangjára figyelni, halkan dúdolok – botrányosan hamisan – hogy kizárjak minden más hangot. A pataknál már azon töröm a fejem, mivel dobjam fel a hangulatomat, hogy ne féljek. Míg Jenkins lábilag vígan hűsöl a patakban, kissé arrébb megyek, látszólag céltalanul sétálgatok, megtartva kettőnk között a maximálisan négy lépésnyi távolságot, de amikor a háta mögé kerülök, lekapcsolom a lámpát. Rohadtul ijesztő ám, nekitámaszkodom egy fa törzsének és hallgatom ahogy a szívem egyre gyorsabban ver. Itt pusztulunk mind a ketten baszki! Próbálok nem arra gondolni, hány vadállat fixíroz minket a sötétben, csendben lekushadva valamelyik bokor tövében. Tök mindegy, hogy világít a lámpa vagy sem. Vagy látnak, vagy kiszagolnak. A kérdésre, kérésre nem válaszolok. Hadd féljen ő is. Csendesen veszem a levegőt, nagyra nyitott szájjal, lassan, félve. Azt hiszem a pánik kopogtat az ajtómon.*
- Írjuk fájdalmai számlájára. - Alig észrevehetően csóválom meg a fejem, s hagyom, hogy a korábbi derű ott maradjon egy kicsit a tekintetemben. Nem tudom, hogy direkt vagy véletlen volt-e Moor részéről, hogy így kanyarintotta William lakosztályába való betörés tervét, és azt sem tudom, hogy a kettő közül melyik veszélyesebb? Ha tudatosan ilyen ravasz vagy ha tudat alatt is már megy neki? Majd halkan sóhajtok egyet és kis idő után szólalok meg. - Szóljon majd, mikor akarna menni. - Ezzel még nem mondtam semmire sem igent, csak tudni szeretnék róla. Lehetőleg előtte, nem utólag. Addig még gondolkodom, hogy mi lenne a legjobb megoldás, akár csak azzal segíteni, hogy ha William vagy a "komornyikja" elindulna vissza, fel tudjam valami ürüggyel tartani, na meg nem tudok spontán lenni, így kell terv arra is, mi lesz, ha lebukás a vége? De majd később, mikor nem akarja a gondolataimat minduntalan elterelni a sérüléseim és sajgó fájdalmaim. - Ezt már sokszor mondta. - Jegyzem meg neki valóban nem titkolva, hogy élvezem ezt most, és csak hogy ne mindig ő piszkálódjon. Egyébként tényleg így van, lassan egy kezemen kevés lesz az ujj, ha meg akarom számolni, hányszor fenyegetett meg ezzel, és egy kezemen túl sok az ujj, ha azt venném számba, hányszor jött kancellárra Raven Moor. Ha nem ő bérelte fel a hammondfejeket és rendezte meg ezt az egész mostani kalamajkát, akkor még ez sem tekinthető annak. - Értem. Elnézést. - Érdekes módon találtam egy témát, amiről a mindig sokat beszélő Raven Moor nem akar beszélni. Gyanúra még nem ad okot, hiszen végtére is emberből van, érző lény mégiscsak és az emberek legtöbbjéhez hasonlóan neki is a családtagjai a gyenge pontjai, elvesztésük pedig űrt hagy maga után. Nem gyanús még, inkább csak érdekes ebből a szempontból is embernek látni a planetológust, meglátni, hogy a gyakran oly tapintatlan nő most elvárná mástól a tapintatosságot. Engedek neki, mert ő sem kérdezett soha a fiamról, se a másik két ultrahang képről, melyek a kis keretben ott vannak az irodám asztalán és amit ő láthatott. Ahogy a kocsiban is mikor viccesen apucinak szólított a tőlem kapott dorgálást követően, a maga sajátos módján bocsánatot kért a rosszul elsült vicc miatt. Megtehetném, hogy tovább forszírozom a témát és valahol csábító is a gondolat, hogy vajon ki tudnám-e és ha igen, akkor mennyire tudnám kihozni a sodrából Moor-t, de faragatlanság lenne a részemről. Különben is, egy barát megtalálja a módját, hogy másként, mással idegesítse fel a másikat. Vagy nem erről is szól a barátság? Hagyom a témát hát elveszni, ezt is, és az ellenállóét is, egyelőre, addig csak maradjon a bogár Moor fülében, hogy mi van, ha mégis többet tudok meg? Ha megkerül Denisov, őt is ki kell kérdeznem erről. Ő nem ügyel annyira a szavaira, vagy megmakacsolva magát egy szót sem lehet kihúzni belőle, legalábbis humánus módszerekkel. De esetében nem kell tartanom magam olyan elvekhez, mint a planetológusnál, így Denisov terhelhetőbb. Csendben haladunk tovább, és a megéledő erdő neszeit én is hallom, de nem tudja a figyelmemet még úgy sem lekötni, hogy már kényszerítem magamat, hogy azokra füleljek és megpróbálja - esélytelenül játszva - kitalálni, minek a hangjait hallom. Szólni azonban mégsem szólhatok a gyakran felismerhetetlenül hamis dúdolásért, mert sajnos Moor-ból kinézem, hogy még jobban rázendít. Én meg még a végén tényleg le akarom lőni. Majd a hammondfejekre fogom. Hirtelen törzsfejlődtek és megtanulták használni a pisztolyt. Mindkettőnket a valóban közel lévő patak ment meg, a dúdolás abbamarad, én pedig nekiállhatok sebet tisztítani, de a látási viszonyok meglehetősen elégtelenek, főleg, ha az ember hozzászokott a műtők és laborok hideg, fehér, erős fényéhez. A sétálgatására nem figyelek, kulacstöltésre se szólítom fel, az végülis csak pár másodperc, elég indulás előtt megtenni. Nekem aztán mindegy, ha nem akarja a nyelvét a jegesen hideg vízzel hűsíteni, pedig a későbbi feldagadást is elkerülhetné vele. Akkor legalább nem fog majd dúdolni! Inkább a világítás miatt szólok neki, ha már az én pda-m nem működik, hogy azzal világítsak, odébb a járművünk roncsa is csak erősebben füstölög, de robbanni és égni nem óhajt, hogy az erdő ezen részét bevilágítsa, de még a sötétben világító növényekből sem látok erre egyet sem. Legfeljebb csak pár aprócska, mohaszerű képződményt a köveken, de ez kevés. Így hát kérem, hogy világítson ide, s már éppen megismételném pár másodperc elteltével a kérést, lassan parancsba fordítva át, mikor nem hogy nem világít ide Moor, de még ki is kapcsolja a fényt, hogy a sötétség jobban körülöleljen minket. Nem kell a többi érzékszervnek jobban kiélesednie ahhoz, hogy meghallja a sóhajtásomat, igaz, a szemkörzésemet nem látja hozzá. - Hogy elérjem a célomat tényleg arra kell kérnem, hogy kapcsolja ki a lámpát, hogy a fordítottját csinálja csak azért is?! - Kicsit ingerültebb a hangom amellyel felé fordulok, bár látni nem látom őt. Szépen érő pánikját nem sejtve jelenleg csak fárasztónak találom állandó ellenkezését és szemtelenkedését. Mint egy rossz gyerek, pedig elvileg a nők hamarabb érnek fejben is.
*Fújok egyet arra, hogy írjuk a számlámra. Jenkins mindent felíratna, de majd benyújtom neki a tetemesre duzzadt számlát, amikor nem számít rá. Persze lehet, hogy nem is fog tudni róla. Arról sem szólt egy szót sem, hogy a neki ajándékba küldött ruhát vele fizettettem ki. Vagy nem vette észre, vagy nem érdekli, végül is rengeteg kreditje lehet, néhánynak a hiánya nem fogja szegénységbe dönteni. McG lakosztályába való „betörés” már kezd másféle tervekbe folyni, felvillan bennem Denisov neve is, mikor Jenkins nagyot sóhajtva megszólal. Hááát, okozott már meglepetést, nem is egyet, és mindig képes kiválasztani a legjobb időt ezekre, de ez most azért váratlanul ért. El is tátom a számat, túldimenzionálva a reakciót, mert hát ha nem is mondja ki, én annak veszem, hogy mégis velem jön. Eszembe sem jut, hogy csak az időpontról akar tudni, mert amúgy nem is kötnék vele üzletet.* -Nem mondja, hogy mégis velem jön? Baszki! Mégis csak tökö…bátor ember maga. *A végét szándékosan mondom és javítom, mintha csak elragadtattam volna magam, és a javításnál szerényen – létezik ilyen? – elmosolyodom. Most már úgy veszem, hogy együtt megyünk, ha még sem, az majd akkor derül ki, és nagyon mérges leszek, s még a végén a terveibe is belepacsálok. Természetesen nem a halálommal, vagy fogdába zárásommal, bármilyen hasonló nemű kiiktatásommal, az nekem sem üzlet. Abban viszont igaza van, hogy úgy igazán még egyszer sem mentem rá, vagyis a mondatom nem állja meg a helyét, de ami késik nem múlik. * -Csak figyelmeztettem, majd akkor történik meg amikor a legkevésbé számít rá. *Csak ne lenne szükségem rá annyira, csak ne lenne remek humora és épp annyira jó társaság. Gondolataimnak ezen pontján még működik az elvi reflex és képzeletben ledugom az ujjam a torkomra amiért ilyeneket gondolok Jenkinsről, holott baszki igazam van. Azért még maradt az ő számláján annyi, hogy továbbra se osszak meg vele fontos dolgokat, például amikor csesztet. Ez azonban jelenleg szintén nem állja meg a helyét, Jenkins meglepő módon visszakozik amikor nem akarok a bátyámról beszélni és bár még morcos vagyok és küzdök a régről fellobbant érzelmeimmel, a meglepetésemet sem tudom elrejteni amiért elnézést kér. * -Köszönöm. *Ha tudná, hogy a bátyám és az általa annyira forszírozott ellenálló személye egy és ugyanaz, minden bizonnyal nem elnézést kért volna, hanem teljeskörű, tényfeltáró vallomást az ellenállásról. Most csak azon agyalok, hogy ha tényleg segítettem neki a semmivel, akkor jó-e az nekem, hogy rátalál arra a katonára akit rajta és vele kerestem, vagy kezdjek aggódni. Előbbinél sikerrel járhatok és talán….nagyon talán még ő is segíthet a tesómat visszahozni minden következmény nélkül, mert az ő ügye akár fegyver is lehet Jenkins kezében más kancellár vagy kancellárok ellen. A kérdés, hogy mekkora fegyver és éles lőszer van-e benne vagy csak vaktöltény. Az aggodalmamat félreteszem, nem érzem úgy, hogy bármivel is előbbre jutott volna, de végigveszem a lehetőségeket. Hamarosan azonban ez sem tudja elvonni a figyelmemet az esti erdő veszélyeiről, és kénytelen vagyok dúdolni, hogy ne halljam ahogyan az apró lábak neszeznek a susnyásban, bár ha jól belegondolok, még mindig jobb amíg csak aprók azok a lábak és nem emberfej nagyságú karmokkal megáldottak. Mindenesetre elérünk a patakhoz és Jenkins elmélyülhet a hideg víz nyújtotta élvezetekben, én meg a kezdődő pánikom verejtékében. Amikor megszólal, olyasmi jut eszembe, amivel elterelhetem a gondolataimat, melyek lassan már vérben fagyva tálaltak fel egy csapat erratornak. A pánik egészen különös tettekre sarkall, van, hogy kiabálva beszélek nagyon hosszan és sokat és látszólag hülyeségeket, vagy épp belemerülök egy rendszer feltörésébe, mint például az aszteroidatörőn, de most egyik sem áll rendelkezésemre, hogy száműzzem a pánikot. Hozott anyagból kell dolgoznom, az pedig csekély számú. A lámpa van csak a kezemben, azzal játszom a sötétben azt gondolván, ha nem látnak a vadak, akkor nem is találnak meg. Jenkins első szavára megmozdulok, a lehető leghalkabban, s míg beszél talán nem hallja, hogy közelebb értem hozzá. Az, hogy csendben maradjak és lehetőleg észrevétlen, legalább lefoglalja minden figyelmemet, a várható meglepetés pedig megmosolyogtat. Szavai után még várok néhány szívdobbanásnyi időt, hogy a bosszankodás elérje, majd hirtelen felkapcsolom a lámpát az állam alatt, felfelé világítva. Régen a bátyámmal is szórakoztunk így egymással….leginkább ő velem, de azért egyszer nekem is sikerült a frászt hoznom rá. Szerencsére ő nem bántja a lányokat, így én, szemben vele nem lettem bokán rúgva, viszont majdnem hányásig csikizett. Később csak azt sajnáltam, hogy nem csinálta végig, akkor legalább visszaadhattam volna neki azzal, hogy telibe hányom az ingét. Szóval most Jenkinst teszem próbára, s mikor felvillan a fény, különös és remélhetőleg ijesztő körbe vonva az arcomat, mély hangon szólalok meg.* -BOOOOOOOO! *Rögtön azután meg Jenkins szemeibe világítok, persze csak azért, hogy lássam az arcát. *
Feljebb vontam a szemöldökeimet, mikor belekezdett a szóba, és vagy ennek a hatására, vagy önmagától is eszébe jutott, hogy korrigálja magát Moor, mielőtt még befejezte volna a szót. Bátor... Annyira azért nem dicsérő jelző, ha az ember jobban belegondol. - És a bátrak halnak meg leghamarabb, az evolúció a gyávák pártján áll. - Nem javítom ki, hogy egy szóval sem mondtam, hogy vele tartok. Csak szóljon, ha menni készül. Ez a pontosítás viszont most elmarad, mert akkor biztosan utólag szerzek tudomást az egészről, ami sosem volt semmiben sem az ínyemre. Meghagyom hát a planetológust a hitében, és minthogy remélem, hogy nem holnap-holnapután kopogtat be hozzám, hogy mehetünk-e William-hez kirándulni, lesz időm alaposan átgondolni ezt. - Mindig számítok rá. Mindig mindenre. Kancellár-szokás. - Cukkolom egy kicsit, nehogy csak neki maradjon ez a móka és nem ok nélkül stresszelem ilyen mondatokkal. Aki ideges, az hamarabb hibázik. Kíváncsi vagyok, ez a nőnél mikor következik be, és érzésem szerint a hegyen közel állt ehhez, ám az időjárás gyors kedvezőtlenné fordulása nem tette lehetővé, hogy a vasat nem hogy tovább üssem, hanem egyáltalán elkezdjem püfölni. A siklóra lépve pedig elszállt az a lehetőség. Próbálkozom most is, kis kitérőt téve gyanútlanul - még esetemben is lehet ezt a szót használni! - a megboldogult bátyjához, de hamar visszakozok, és meglep, hogy ez őt meglepte, csak én nem adom ennek ilyen beszédes jelét. Évi egy irgalmasság nekem is belefér, szóval ez az év kipipálva, már csak meg kell érni a 2417-et. Ennek első lépéseként a megtalált tiszta vízben elkezdem a sebet lemosni és kötést tenni rá, ami véd a további fertőződésektől, de a fényviszonyok messze elmaradnak attól, amit én nem hogy ideálisnak, hanem megfelelőnek tartanék. Moor-nál van minden eszköz, ami ezen javíthatna, így segítségét is kérem, és lőn... sötétség. Teljes, vak sötétség, amivel sikeresen emeli meg egy kicsinyt a vérnyomásomat. Szóvá is teszem bosszankodásomat, s várok egy cseppet. A sötétség után a csend lep meg. - Moor? - Kérdezem nem aggódva, inkább előbbi ingerültség nyomaival a hangomban morrantva. Talán annyira lekötötte valami a figyelmét, hogy nem hallott, vagy azt hiszi, ezzel elsunnyoghatja előbbi engedetlenségét, de továbbra is csak az eddigre ismerős halk neszezést hallani a környezetünkből. - Ha azt akarja előadni, hogy valami megette, nem fogom elhinni. Önt képtelen lenne bármi is csendben elfogyasztani vagy akár csak megkóstolni. - Jegyzem meg, lassan felállva a vízpartról, ezzel neszezve annyit, hogy a nő által esetleg keltett apró zajokat ne halljam meg. Egyébként hiszem, amit mondtam. Minimum tíz méter magas vadnak kell lennie, ami egyben bekapja az áldozatát és lenyeli, hogy Moor egy sikítás nélkül eltűnjön a Perda felszínéről... de szerintem még akkor is hallanánk a szavait a lény belsejéből. Hanem ez a vad dolog eszembe juttat valamit. Talán a planetológus meghallott vagy meglátott valamit a közelünkben, és azért kapcsolta le a fényeket? Felrémlik, hogy Katja is valami olyasmi mondott, hogy jobban aggasztja, ami ennyire megzavarta a hammondfejeket. Ez esetben nekem sem kellene beszélni, és ő is érthetően nem pisszeg le, de tovább nem jutok a gondolatban és fülelni is éppen csak elkezdenék, mikor a fény hirtelen kapcsol fel és önkéntelen a mozdulat, amivel reflex-szerűen kapom elő a pisztolyt, amelyet övembe tűztem, míg a sebet kötöztem. Meghökkentett a közelség és az is ösztönös, ahogy egy lépésnyit hátrébb lépek - éppen nem a vízbe -, hogy ezzel növeljem a távolságot, noha az agyam tudja, hogy nincs meg a kellő rutinom, hogy egy vad vagy ellenálló - netán perdai? - támadása esetén ebben a közelségben időben tudjak lőni. Moor-nak viszont így is lehet gyorsnak tetszik a mozdulat, és az sem biztató, hogy kezem nem áll meg, tovább emelkedik felfelé, pedig tekintetemben jól látható a bosszúság is a felismerő csillanást követően, de még azelőtt, hogy azonnal összeszorítanám a szemeimet fejemet némileg elfordítva, mert a csillagokat idelent látom hála annak, hogy a szemeimbe világított. Az arcmimika most jól olvasható: megölöm. És jó, korábban egy kicsit túloztam, hogy mindig mindenre számítok. - Tudja mit, ex-tizedes? Inkább megváltoztatom a terveimet, de én most itt helyben lelövöm! - Biztosítom ki a fegyvert, de szám sarkában már apró kis mosoly árnyéka jelenik meg, ha az nem Moor lámpájának játéka tette oda megtévesztésként. A fegyver csöve azért tovább emelkedik felfelé, mintha Moor hasfala helyett a mellkasát találnám alkalmasabb célpontnak, majd tovább megy felfelé a nyak és a fej vonalába, de elhagyja azokat is. Minthogy a jelzőrakétás volt a kezem ügyében, hát kihasználom egy lövéssel, hogy elég sötét is van hozzá, hogy most már biztosan meglássák a Városban és bizonyára észlelték is az eltűnésünket. Mármint az enyémet. A planetológus a statisztikát bővítő járulékos veszteség. - Kérem a lámpát! Ez parancs. - Teszem el a fegyvert és nyújtom a kezemet érte, mialatt felettünk magasan a fák felett felizzik az élénk piros fény, amely minket és egész környezetünket enyhén vörösbe színez át. Az utolsó lövedék volt ehhez a pisztolyhoz, már csak az önvédelemre használatos maradt rendes lövedékekkel. Bár lehet nem önvédelemre lesz használva, ha megint a szemembe fog világítani. Próbálok erre a gondolatra koncentrálni, hogy komoly maradjak és véletlenül se engedjek a torkomat ingerlő nevetésnek.
