*Nem tudom mit adhatnék cserébe a bundáért, nem ismerem Rotemshelt, így azt sem tudom mivel foglalkozik és mire lehet szüksége. Amúgy meg a perdaiak még mindig jobban állnak cserealappal, mint mi emberek, bármit képesek megszerezni maguknak amire szükségük van. * -Nem tudni mire lenni szükség neked. Gyógynövény? Quorsa holmi? Lábbeli? Erős, tartós. *Csak egy-két dolog jut most eszembe, de ha ezek nem jók neki, akkor majd megérdeklődöm később Elorakban és meglepem valamivel. Biztosan ismerik őt jól és talán Vadember is tud tanácsot adni. A neheze azonban ezek után jön, de sikeresen és csak néhány fájdalmas nyögés kíséretében felszállok a nyeregbe. Gyakorlatom már van benne és ezzel együtt a bogám is szóba kerül, majd Tywinna, aki igen megosztó személyiség és csínján kell vele bánni, de korábban ezt még nem tudtam. Igaz, az sem elhanyagolható tény, hogy pont Vadember tetszett meg neki és perdai hevességével elég kitartóan ostromolta. Mindennek ellenére kedvelem és segítek neki néha, de mindennap nem is tudnám megtenni.* -Város messze lenni Elorak, lenni sok munka, lenni kevés idő. *Apró mosolyomban benne van a sajnálkozás is, amiért nem tudok annyit Elorakban lenni, mint szeretnék és ebben benne van Vadember hiánya is, hiszen a perdai város nem kicsit van segítségünkre a találkozásokban. Jóllehet mostanában nem is oda beszéltünk meg találkozót, de….s csak most eszmélek, hogy a vihar miatt azt pont lekéstem. Nem tudtunk időben elindulni és ráadásul elsodort a folyó, ha jól gondolom, még egy napot veszítettem. Aggodalmam azonban félbeszakítják a neszek, melyek jól hallhatóan követnek minket, ám nem sokára kiderül, hogy veszélytelen és annál inkább aranyos holdszeműek a zaj forrásai. * -De, bogának sem lenni jó. De én szeretni és ajándék. Te gondolni küldjem el? *Csipetke jól érzi magát, eltekintve attól, hogy gyakran napokig nem tudom kivinni a Városból, viszont a táborhelyre elvittem és szabadon maradhatott. Vajon ő most hol van és mi lehet vele? * -Ott maradni folyónál. Én aggódni van baja vihar miatt. Remélni jól lenni. Katonák vigyázni rá. *Igen, azzal nyugtatom magam, hogy vigyáznak rá, a katonák ismerik már és megbarátkoztak a szeszélyességével és a játékosságával. Remélhetőleg nem ijedt meg a vihartól és nem szaladt világgá, vagy ha mégis, talán visszatalál a Városba. A wipiték azonban előmerészkednek a bokrok és fák takarásából és vidáman ugrándozva követnek minket tovább. Csicsergésük kísér minket és nem tudok úgy továbbmenni, hogy ne próbáljak meg legalább egyet magamhoz csalni. Annyira bájosak, hogy muszáj megsimogatnom egyet. Kérlelem is Rotemshelt, hogy álljunk meg, legalábbis a mosolyommal igyekszem meghatni őt és rávenni arra, hogy tartsunk egy kis szünetet. Mosolyom csak még jobban felderül amikor rábólint.* -Köszönni neked. Csak kicsi maradás, én ígérni. *S mutatom egymáshoz közel húzott ujjaimmal is, hogy mennyi időre gondoltam. A csipogás is felélénkül mikor a boga lecövekel, én meg értetlenül nézek Rotemshelre mikor arra kér, ne nézzek a holdszeműek szemébe.* -Te tréfálni? Csak szemük lenni. Nagy szemek, nem tudni nem nézni bele. *Az előóvakodó wipiték azonban tényleg csak nagy szemek, a kis testük szinte elvész a látványban, de annyira aranyosak és ahogyan csipognak….én azonban nem tudom ezek után hogyan csalogassam oda magamhoz őket, bár a bátrabbak felmásznak a bogára, az meg nem is zavartatja magát, csak kíváncsian nézelődik, mit akarnak a hozzá képest magkezdemények. * -Hogyan jönni közelebb? Mit tenni? *A legjobb ötletem az, hogy feléjük nyújtom a kezem, hogy megszagolhassák és megbarátkozzanak velem, de ahogy kicsit előrébb hajolok, megszédülök. A gyengeség hirtelen tör rám, bár egy ideje éreztem, hogy kavarog a gyomrom, de a bűzös kenőcsnek tulajdonítottam és melegem is volt, azt meg a bundának. Most viszont a bunda egy kicsit lecsúszik rólam és hirtelen kiráz a hideg, olyan mintha egyik pillanatról a másikra bealkonyult volna. * -Rotem…*Próbálok szólni, hogy nem vagyok jól, de több hang nem jön ki a torkomon és a világ is elsötétül. Tehetetlen testem előre és oldalra dől, ha Rotemshel nem kap el, akkor menthetetlenül lefordulok a bogáról. Ha megérint, érezheti, hogy a bőröm lángol, és száraz. *
Nem készültem Elorakba, nincs is rajtam a perdai viseletem, sem pedig a medál, ami azt a menő vip-belépést adhatná, ezt még tudatom mélyén éppen felfogom, így szitkozódva, a korábbi vihartól térdig sárosan sietek az északi kapuhoz, remélvén, ott könnyen bejutok. Azt hiszem, ismernek már, az egyik őr nekem is ismerős volt már látásból, de lehet a feldúltságom is az oka, ami miatt csak biccent és beenged így is, pedig láthatóan nem vagyok városi, akikkel elvileg jóban vannak az elorakiak, mi ellenállók meg a tőlük kapott perdai göncökben sunnyogunk be. Amennyire csak kivitelezhető félreeső kis haladókban ez, loholok a kikötő felé, ahol máris a stég irányába viharzok. A hajóiknál lévő perdaiak felfigyelnek rám, mert hát azért meglehetősen ritkán szokott egy quorsa ennyire céltudatosan a hajók és feléjük iramodni öles léptekkel. Egyikük-másikuk bajtól is tart, a nála lévő, halakhoz használt görbe késéhez nyúl, de elengedik, mikor hallják még előttük való lefékezésem előtt a tört perdaisággal közölt mondandómat: segítség kell. A perdai halászoknak és vízi szállítóknak röviden összefoglalom, hogy miért érdekel a Shien és a Rauntill sodrása, hol dob partra, már ha van ilyen, és mikor megtudják, hogy egy "társamat" ragadta el a víz a vihar alatt, máris sajnálkozó képet vágnak. Noha nem igényeltem, a kedvemért még egy Emlékek Őrzője fan-clubot is alapítanak rögtön, másnak nem tudom felfogni a dolgot, de megtudom az anekdotákból, hogy három tavasszal ezelőtt egy perdai fiatal srácot is hasonlóan ragadott el a víz és hát a vízben úszás kiváló képességével is rácseszett a dologra, mert beverte a fejét valami sziklába és a koponyatörés az a perdaiaknál is koponyatörés. Ugyanígy egy évtizede valami idősebb kézműves asszony is hasonlóan járt, neki a vízben sodródó törmelék lett a végzete, egy éles fadarab szúrta át, na meg az egyik vadász is húsz vagy huszonkét éve - erről némi vita alakult ki -, túlzottan felöntött a garatra, vízbe került, valahogy partra mászott, de állapotában képtelen volt védekezni a vadállatokkal szemben, csúnya halál az is. Nagyjából a hetedik ilyen történet felidézésénél pillant rám egyikük és böködi gyorsan oldalba az éppen nosztalgiázót, hogy felhívja a figyelmét sápadtfehér képemre. Nem az ismeretlen, névtelen perdaiakat láttam magam előtt, hanem mindegyik történetnél Szöszi jelent meg előttem: hol aranyszín hajába vér keveredett és bezúzott koponyával feküdt, hol fennakadva láttam valami kicsavart fán élettelenül lógó testtel, hol vadállatok marcangolták szét az én szép "perdaimat", s egyre nehezebb volt kapaszkodni a reménybe, amivel aztán a kis csendet megtöröm: én akkor is megkeresem őt. Lehet nem az elszánt tekintetem hatott, inkább csak megsajnáltak, de végül az egyikük bólint, hogy vele tarthatok, elvisz egy darabon, hátha... Érzem, hogy ő sem optimista, de legalább nem mondja ki, ez jót tesz a saját tagadásomnak is. Őszintén hálás vagyok neki a fuvarért, úgy érzem, ez egy fokkal közelebb vitt a célomhoz, s csakhamar egy csónakban csücsülök. Normális körülmények között adóztam volna a ladik igényes kialakításának, csodálatos faragások jellemzik, de jelenleg csak bosszankodni tudtam magamban, hogy de messze van a Shien torkolata még. Pedig nem csak ülök és várok a csónakban, gyorstalpalón megtanít rendesen evezni a perdai, végülis nem bonyolult dolog, így magam is húzom a lapátot - meg is dicsérnek, hogy de erős vagyok... hát naná, implantátummal tényleg nem nehéz, de nem kötöm az orrára... -, hogy minden egyes mozdulattal közelebb kerüljek Szöszihez és megpróbáljam kiverni a fejemből a képet, melyben Szöszi többet nem mosolyog már és ragyogó kék szemei is üvegesen merednek a semmibe... Már a Rauntill-on haladunk. Nem tudom, mennyi idő telt el, órák amennyire a fényviszonyokból meg tudom állapítani, de csak húzom az evezőt és húzom és próbálok nem Szöszire gondolni. Mintha ez elhatározás kérdése lenne. A gondolataim minduntalan visszakanyarodnak hozzá, és ha nem nála járnak, akkor húgom jut eszembe, ahogy elváltunk egymástól, még mindig dühös vagyok és lehet csak akkor múlik ez, ha meglesz Jasmine. Valamilyen formában. Pedig nem Raven tehet erről. De gondolataim megint visszajutnak Szöszihez ezzel... - Ott! Előttünk! A faághoz menni mi? - Szólalok meg indulásunk óta talán most először, mikor kiszúrok valamit egy a folyóra hajló, félig kidőlt fán. Láthatóan a vihar fordította bele a vízbe, de a gyökerei egy részei még kapaszkodnak a talajba. Ágai viharvertek, sok a letört és az egyiken ott egy fehér anyag. Innen még a fekete négyzethálós mintát is rá tudom látni, s ahogy közeledünk felé egyszerre drukkolok azért, hogy igazam legyen és hogy ne. Félek, mit jelenthet, ha igazam van. S néha utálom, mikor igazam van. A csónakkal odanavigáljuk magunkat, és sikerül megszerezni vízbe borulás nélkül a kendőt, melyről közelről már látom, hogy ez tényleg olyan, mint amilyent Szöszi szeret viselni és amilyent én is elvettem tőle. Még mindig nyirkos, vizes, s nagy részén sáros is, de ahogy széjjelebb nyitom, mást is észreveszek: vér. Megdermedek. Lassan pillantok fel a perdaira, aki sietve kapja el a tekintetét, de így is le tudtam olvasni belőle, mire gondol: biztos benne, hogy akit keresünk, az már halott. Javasolja, hogy menjünk a parthoz közel, hátha látunk... valamit. Ahogy ő fogalmaz. Olyan nehéznek érzem a lelkem közben, hogy csodálom, hogy nem süllyedt el a csónakunk tőle... Egy darabig még haladtunk, de semmit sem láttunk, nem volt újabb nyom. A perdai csak eddig tudott hozni, most már indulnia kell vissza, s ő úgy gondolta, hogy én is vele tartok Elorakba, de a fejemet rázom és megkérem, hogy tegyen itt ki. Csóválja a fejét, de nem mond nemet... A perdai ügyesen megfordította a csónakját és evez vissza fel a folyamon, én egyszer pillantok csak rá távolodó alakjára, majd vissza az előttem elterülő sűrű perdai erdőre. A Perda harmada a Földnek, azt mondanánk, hogy de pici! De ahogy az ismeretlen, helyenként áthatolhatatlannak tűnő, véget nem érő vadont nézem hihetetlenül parányi pontnak érzem magam és úgy vélem jelenleg, egy apró kavicsot is könnyebb lenne megtalálni egy aszteroida-mezőben. Letaglózó a Perda mérete és érzem, ahogy belül egyre jobban szorítja össze a mellkasomat a jeges félelem és vele a sötét gondolatok törnek elő, miközben nagy nehezen előre mozdítom a lábamat, hogy elinduljak: mi van, ha megint húgomnak van igaza, meg a perdaiaknak a kikötőben és Szöszi már halott? A józan ész is ezt diktálja, mégis tagadok. - Megtalállak... - Suttogom, öklömbe szorítom a sáros-vizes-véres kendőt s egyik lépés követi a másikat...
Amikor felsorolja azt a néhány dolgot, akkor elmerengek, hogy miféle olyan quorsa tárgy kellene nekem, amit adhat. Az öltözék nem egy rossz ötlet, de jobb szeretnék akkor inkább olyan dolgot kérni, amiből tanulhatok is. - Majd kitalálom. Először érjünk el Elorakig. - felelem végül, több időt hagyva magamnak a gondolkodásra. Az is kiderül, hogy néha bejár a városunkba segíteni Tywinnának, de nem gyakran, hiszen az ő városuk messze van a miénktől, és egyébként is kevés ideje van. Erre csak hümmentek egyet, amolyan elfogadóan, de több kérdésem nincs ezzel kapcsolatban. A wipiték életmódjáról akaratlanul is eszembe jut a bogáé, amit tart a városukban, ahová nem illőnek gondolom. A kérdése olyan, mintha tőlem tenné ezt függővé, mármint hogy elengedje-e a lényt. - Te vagy a gazdája, dönteni neked kell. Neked kell látnod, hogy élvezi-e az életet ott, ahol van, vagy kivirul, amikor elhagyja a falaitokat. Ha úgy látod, hogy kedvetlen, sokat fekszik és alszik, nem eszik, akkor jobb volna, ha elengednéd, vagy tovább adnád. - adok neki tanácsot erre vonatkozóan. Aztán szólok, hogy csak egy kicsit maradunk itt, amíg nézegeti őket egy kicsit. A kérdésére megválaszolom, hogyha nem néz a szemükbe, nem lesz fenyegető, az értetlenkedésén meg csak mosolygom egy picit. - Nézz a lábukra, vagy eléjük, melléjük. - adom meg a választ türelmesen, míg szemeim a környéket járják. Dork néha megrázza magát, a rá akaszkodó wipitek csikizik őt itt-ott, de aztán mire észbe kaphatnék, látom, hogy a nő elkezd előre dőlni. Eleinte azt hiszem, hogy csak megpróbál elérni egy wipitet, hiszen így is van, viszont ahogy látom leomló kezét, és hogy kezd oldalra fordulni a nevem félig kiejtve ajkán, azonnal érte karolok, egy testes perdai káromkodással. Nem kellett volna megállnunk! Artikuláltan, rövid, figyelmeztető kiáltással riasztom el a wipiteket, amik azonnal szét is oszlanak riadtan a környező aljnövényzetbe, ahonnan előjöttek. Szinte megugrasztva indítom el Dorkot is, hogy tovább menjünk, sokat azonban nem tudunk haladni, ugyan is utunkat állja egy földcsuszamlás, amit nem fog tudni megmászni, meg veszélyes is lenne. - A grodrak nyeljen keresztbe! - szitkozódom. Elengedem a kantárt, egyik karommal tartom Jasminet, kicsit oldalt fektetve, hogy mikor a másikkal kezemmel magam felé fordítom az arcát, akkor láthassam. Ég a láztól, eszméletlen. Tehetetlennek érzem magam, mert fogalmam sincs, mit kéne szednem ahhoz, hogy jobban legyen, de azt is tudom, hogy csinálnom kell valamit. A karjaimba véve ugrok le a nyeregből. - Feküdj! - morranok a bogára, aki kíváncsian nézve fekszik le, lobogó nyelvével néha integetve a világnak. Mivel nincs meleg - egyáltalán -, ezért amint lefektetem a nőt Dork mellé, lerántom róla a szőrmét, hogy a természet hűvöse kezdje felvenni a harcot a lázával. Más ötletem nincs. Még a bűz sem zavar, viszont a kardomat mindig a markom környékén tartom, hogy ha kell, könnyedén előránthassam: hiszen a szagok könnyen ide vonzhatnak bármilyen állatot.
*Tényleg szeretném meghálálni a segítségét és kárpótolni a drága bundáért, de Rotemshel nem sokat segít, viszont az reményre ad okot, hogy majd mégis, mikor a kérését Elorakhoz köti. Én pedig bízom benne és abban, hogy eljuttat odáig. Magam nem biztos, hogy eltaláltam volna a perdai városig, főleg nem megsérülve, fegyver nélkül, amit nem valószínű, hogy használtam volna. Nem is értek hozzá. Bólintok hát és nem kérdezek többet a neki szánt ajándékról. S ha már ajándék, csipetke is az számomra, hiszen Tywinnától kaptam, pedig úgy érzem, főleg azok után, hogy Rotemshel meg is lepődött rajta, nem érdemeltem ki. Tywinna más miatt megharagudott rám és nem igazán keressük egymás társaságát, vagy ha mégis, akkor az kimerül a fogadóban nyújtott segítségemben. Csipetke viszont a szívemhez nőtt, attól függetlenül, hogy nagyon szeszélyes jószág, de pont ezt a kivételes személyiséget lehet benne szeretni. Egyszerre mulatságos és bosszantó. Tywinna pedig nagyon is fején találta a szöget amikor a férfiakat a bogákhoz hasonlította. Vadember ebben is tévedett, nem a nőkre ütöttek. Rotemsheltől kérdezem mit tegyek vele, mert abban igaza van, hogy a bogáknak nem jó falakkal körülvéve élni, de a leírása nem mondható Csipetkére. Rázom is a fejem, de a mozdulattal csínján bánok, mert nem érzem olyan jól magam, mint azt korábban gondoltam.* -Nem. Sokat mozog. Ez lenni baj, rosszalkodni, mint gyerek. Szeret szaladni, falak között is. *El is mosolyodom, bár amikor kitört az istállóból és megcsipkedett néhány katonát, akkor nem volt jó kedvem. De utólag mókás. * -Szeretni őt. *Teszem hozzá végül, mert valóban így van és azért is vittem magammal a táborba, hogy minél több időt tudjak vele tölteni, másrészt jobb neki szabadon és olyan okos, hogy nem is ment soha messzire tőlem. Szabadon engedtem és mindig visszatért a táborba. Ezek szerint kötődik hozzám. Ez örömmel tölt el most is, jó, hogy beszéltünk róla, mert sokkal jobban átlátom így a helyzetet és a kapcsolatunkat. Rotemshel mégis csak egy perdai aki érti az itteni állatokat, vagy legalábbis többségüket, és megszívlelem a tanácsát. Ha Csipetkén azt látom majd akár egyszer is, hogy nem érzi jól magát, akkor bármennyire is fáj megválnom tőle, elengedem. Nemsokára viszont egészen más kis állatkák kerülnek a képbe. Már sokat hallottam felőlük, de még nem láttam egyetlen példányt sem, pedig minden vágyam az volt, hogy találkozzam holdszeműekkel. Most itt a lehetőség, egész csapatnyi wipite vesz minket körül, és kérésemre meg is állunk, hátha közelebb jönnek és megérinthetek egyet. Kíváncsi vagyok milyen puha a bundájuk, mennyire selymes és azok az apró lábacskák biztosan csiklandoznak ha a bőrünkhöz érnek. Egy gondom van csak, Rotemshel azt mondja ne nézzek a szemükbe, ami lássuk be, a holdszeműeknél elég nehéz, tekintve, hogy szinte csak az van nekik. * -Aha a lábukra, meg melléjük, pedig a szemük a legszebb és legérdekesebb. *Elfelejtve, hogy Rotemshel nem érti a nyelvünket, elhagyom a perdait egy mondat erejéig, de aztán igyekszem úgy tenni ahogyan mondta. De már akkor érzem, hogy valami nem jó. Eddig is melegem volt, de azt hittem, csak Rotemshel bundája miatt, de mikor lecsúszik rólam, egészen kiráz a hideg és korábban voltam már egyszer lázas. Igaz régen volt, de emlékszem rá, soha nem felejtem el, nagyon rossz volt. A kezem el sem éri azt a kis wipitét amit kinéztem magamnak és aki volt olyan bátor, hogy Dork testén feljebb másszon hozzám és a kinyújtott kezemhez, a szédülés úrrá lesz rajtam. Hihetetlen gyengeség fog el, nem érzem a kezeimet, egészen elzsibbadtak, nem tudok kapaszkodni sem. Mielőtt kimondanám Rotemshel teljes nevét, a karjaim lehanyatlanak és előttem elsötétül a világ. Mint egy lázálomban, vagyis pontosan abban, érzem ahogyan a testem elnehezül, majd lebeg, érzem ahogy erős karok tartanak, szorítanak, de nem tudok igazán magamról. Csak érzések kerülgetnek, néha az arcomat fújja a szél, és olyankor jóleső hűvösség árad szét az amúgy forrón tüzelő testemen, később azonban ez a hűvösség éles hideggé válik. Rossz érzés, fázom, a testem remeg. A hideg néhány pillanatra észhez térít, sikerül kinyitni a szemem, de csak homályosan látom Rotemshel alakját. Ha nem tudnám, hogy ő van velem, hogy ő volt velem korábban, akkor fel sem ismerném azt az alakot, aki fölöttem áll. Halk nyöszörgés hagyja el ajkaimat, száraz, cserepes szám alig mozdul, de szomjas vagyok és vízre vágyom. Sok vízre, jóllehet a bű ami eléri az orromat, még mindig képes felforgatni a gyomrom. * -Vizet….kérlek….adj…vizet. *Saját anyanyelvemen könyörgöm, még az sem jut el a tudatomig, hogy Rotemshel talán nem is érti mit mondok, ha egyáltalán meghallja. *
Már hosszú órák óta járom a környéket, nem is kell az időjelzőmre ránézni, a Perdán hamar megszoktam, hogy a nap és a holdak állásából egész pontosan meg lehet állapítani az idő múlását. Kíván némi gyakorlatot, de lassan három éves itt tartózkodásom alatt volt lehetőségem megfigyelni és gyakorolni. Így vihar utáni borús, felhős napokon is megy, a fényviszonyokból, még a fák alatt is. Eleinte rendszertelenül jártam-keltem, aztán úgy két óra eredménytelenség után ismét előhívtam a pda-mon a térképet és míg szusszanásra is kihasználtam az időt, az alatt próbáltam valami módszert kitalálni a keresés hatékonyságának növelésére. Azt újfent hamar megállapítottam, hogy egyedül ez rohadt nehéz lesz. De ezt eddig is tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom. A perdaitól korábban annyit megtudtam, mikor a kendőt megtaláltuk, hogy valószínűleg ezen a partoldalon kellene lennie Szöszinek, mert nincs hosszú szakaszon át keresztáramlat a folyamon. Tehát vagy a parton van, vagy sodródott tovább, ki tudja, merre és meddig. Egyelőre nézzük az első eshetőséget, így visszamegyek a parthoz és végigmegyek egy darabon, már ahol tudok, mert a vihar sok mindent dagonyává változtatott olyan szinten, hogy szerintem még egy titán is belesüllyedne és beleragadna. Sokszor megcsúszom én is, a kabátom a hátam közepéig sáros gyakorlatilag most már elől is meg hátul is, a csizmámnál meg már senki nem tudná megmondani, milyen is az eredeti színe. De nem adom fel. Újabb órák telnek el, sokszor a kerülők miatt, de próbálok visszajutni a parthoz mindig, ám Szöszi sehol. A nyoma sem... Épp egy ilyen kerülőn vagyok, mikor neszezésre leszek figyelmes. Nem szokatlan egy ilyen élő égitesten, azt fülelem éppen, hogy valami ártalmatlan rám nézve, vagy veszélyes? Azt hallom, hogy bármi is az, nem kicsi, de ez még ugye sok minden lehet. Egy nagyobb bokor takarásába húzódom a közeledő hang hallatán, azt latolgatva, hogy a sok sár rajtam mennyire nyomja el a "préda-szagomat"? Magam is meglepődöm, mikor egy bogát pillantok meg, de az jobban, hogy a lény mintha kiszúrt volna, felém figyel, majd hirtelen gyors vágtába tör ki egyenesen az irányomba. Önkéntelenül is próbálok oldalra kitérni, a sűrűbben álló fák közé, de a boga beér és nem halad el tovább a víz felé, hanem utánam fordul, rövideket, de határozottakat rikkantva a jellegzetes hangján. Fiatal példánynak tűnik, még nem teljesen felnőtt és a színei alapján nősténynek mondanám, de egyéb részleteket nem tudok megfigyelni, mert basszus ez a boga támad! Ez komolyan támad! - Ó, bassza meeeg! - Hátrálok, oldalazok a fák között azokat használva menedékként, el-elhajolva a kemény csőr elől, mely a mellkasom felé kapkod, de eközben nehéz a növényzetre is figyelni. Felbukom egy kiálló gyökérben vagy rönkdarabban vagy mit tudom én miben, hanyatt esem és a következő pillanatban a boga már fölém is magasodik. Eddig is tisztában voltam ezen lények roppant méretével, de a perspektíva-váltás és elszánt vadsága ennek a példánynak tudatosítja bennem, hogy mennyire félelmetesek is tudnak lenni. A csőr megint a mellkasom felé kap, s már fel vagyok készülve a fájdalomra, utolsó menedékötletként a balommal próbálnám majd eltéríteni a bogát. Lecsúszik az öklöm a csőréről, amire megrázza a fejét és most már az egyik mellső lábát is rám teszi, taktikusan a másikkal pedig a bal vállamra fog rá. Finoman nehezedik rám, mégsem tudok kimászni a súlya alól, de érzem, hogy nem roppant össze, nem akar összeroppantani. De alig hogy ez átfut az agyamon, újra felém közelít a kemény csőr, de nem mar belém vele, hanem a kabátom alá kíváncsiskodik, keres, mígnem kihúz onnan egy kendőt. Már alig nedves, viszont piszkos sáros. Leszáll rólam a boga és odébb lép párat a szerzeményével, leteszi a földre, csőrét közelebb nyomva hozzá az a benyomásom van felkönyökölve nézve a jelenetet, hogy szaglászik. De miért pont a kendőt? Mi van rajta? Mit érez? Mikor észreveszem, hogy ennek a bogának van kantárja is, tehát nem egy vadon élő példány lehet, addigra ő mást is észrevesz a kendőn: vér. - Oh... - Konstatálom, mikor felém fordul ismét a tekintete, és abban most már sokkal több fenyegetőt látok, mint az előbb. És megint közeledik felém, ajjaj! - Jó kislány! - Kezdek el hátrálni, még mindig a földön, kezeimmel tolva magamat egyre tovább és tovább. - Kislány ugye? Nagyon szép tollaid vannak! - Hát még sosem udvaroltam bogának, nem is megy valami fényesen, viszont erről beugrik, amit Szöszivel beszéltünk a csónakban a bogájáról és arról, mivel nyerjem meg. Ő megmondta, hogy a bók nem fog bejönni. De azt sem, hogy mi igen. Viszont a kantár léte a bogán és a tény, hogy Szöszi kendőjét akarta csak elszedni tőlem, s láthatóan bepöccent, mikor Szöszi vérét felfedezte rajta, ergo azt hiszi, én bántottam és ez zavarja, egy dologra enged következtetni. - Csipetke? - Mondom ki gyorsan a nevet, mikor épp újra rám nehezedik a boga, ezúttal érezhetően erősebben. És a francba is, ez tényleg Csipetke! Látni abból, hogy megakad a mozdulata és méregetni kezd. Láthatóan a kapott nevére nem számított. Oké, ebből kellene kihozni valami jót. - Csipetke! Nem bántani! Keresni... gazda. Keresni... - Ismételgetem nyugalmat erőltetve magamra, ami nem egyszerű feladat jelen helyzetben, s perceknek tűnik, de a boga is megnyugszik, érzem, ahogy a mellkasomat nyomó ereje csökken és leveszi a lábát rólam, eltávolodik, de még mindig bizalmatlanul méreget. - Keresni... - Mutatok rá az odébb ott hagyott kendőre és körbe az erdőre, és elindulok a kendő felé, amit hagy nekem felvenni a boga. Próbálok felé közelíteni, nyugodtan és lassan, arra gondolván, hogy talán jó a szaglása neki, de mindenesetre a hátán gyorsabban tudnék haladni. Nem pont így képzeltem az első bogagolásomat, de hát nem kívánságműsor idelent a holdon az élet. Ugyanakkor Csipetke sem így képzelte el az első bogagolásomat, mert mikor a kantárért nyúlnék, elrántja a fejét, odébb ugrik és figyelmeztetően felém csíp egyet a levegőbe a csőrével. - Oké, oké! Én menni gyalog... - Emelem fel két kezem, tenyerével mutatva neki, hogy nyugi. Nem tudom, érti-e, de mindenesetre faképnél hagy, elindul. Egy pár pillanatig hezitálok, mérlegelek, de végül elindulok a nyomában. Azt hiszem, ő is így gondolta, mert jól előresiet, de helyenként megáll és hátranézve ellenőrzi, megyek-e, nem maradtam-e le túlságosan...
... Dork valószínűleg Rotemshelnél is előbb felfigyel ránk, hacsak a perdai kovácsnak nincsen éppen a hallása kiélezve. Dork figyel, vélhetően látja rajta Rotemshel, hogy bogákra szokott így reagálni, azt hallhat, de kisvártatva látni a jeleket, hogy valami nyugtalanítóan idegent is érzékel. Az leszek én. Én nem tudok ilyen finom különbségeket felfedezni Csipetkén, nem ismerem annyira, hiába járjuk már fél napja együtt a vadont. Nem volt mindig egyszerű követni, mert valamin ő könnyedén átjutott, én alig győztem átmászni azon az útakadályon, de volt, ahol nekem lett előnyöm: kis helyen átfértem, neki kerülnie kellett egy kicsit. Épp egy ilyen helyen vagyunk most is, mert bár hallhatnak minket, és ha magánál van Szöszi, lehet ő is hallja már a neszezést, az ágak roppanását, de elsőre az én alakom tűnik fel, ahogy átszuszakoltam magam a földre érkezve, majd hamar felállva. Ekkor veszem észre őket odébb, bár még csak annyit látva, hogy nem vagyunk egyedül, de nem vadállatokra kell számítani, hanem bizonyára perdaiak lesznek. Remek! Megkérdezhetem, nem találtak-e egy gyönyörű szőke hajú quorsa nőt! Már indulok is arra, mire beér Csipetke, aki egy pár perce már izgatottan viselkedik, de betudtam a másik bogának. Hanem ahogy beér, velem nem foglalkozva, a keskenyke ösvényen elporzik mellettem óhatatlanul is belökve az út melletti bokrok közé, csak két sáros csizma látszódik ki. - Hé! - De Csipetke hátra sem néz, csak Szöszi közelébe érve lassít le és óvatosan közelíti meg.
A bogájáról beszélve azért kiderül, hogy nincs rossz dolga ott, ahol van, még ha elsőre nekem, mint perdainak úgy is tűnik, hogy a hely, ahol a quorsák élnek, alkalmatlan a számukra. Talán így is van, de az elmondása alapján a bogája jól érzi magát. Olyannyira, hogy rosszalkodik is - mint ahogy az a fajtától el is várható. Túl sokat azonban nem tudunk beszélgetni, meg a megjelenő wipitekről sem, mert érezhetően elgyengül, és nem csak nekem kell megtartani őt, de alig van magánál. Szitkot szórva állítom meg Dorkot, leszállva az egyetlen módszert választom, amely jelenleg a segítségemre lehet a lehűtésében, a természetet. A lábait betakarva hagyom, és alá dugom a kezeit is, hogy ne fagyjanak szét a hidegben. Tüzet is raknék, de nem igazán merek elmenni mellőle. - Ha túl éltél egy áradást, nehogy most merj meghalni nekem! - sóhajtom oda neki, még akkor is, ha tudom, hogy nincs magánál, és nem hallja. Ellenőrizgetem az arcát, hogy miként áll a láza, amikor pedig kinyitja a szemeit és megszólal, először homlokráncolva nézem. Összeszorítom az állkapcsom, és letérdelve közelebb hajolok hozzá, hátha attól hirtelen érteni fogom a quorsa nyelvet. Csak el kellett volna kezdenem megtanulni! - Micsoda..? - kérdezek vissza, de nincs időm ezzel foglalkozni, mert meglátom Dorkon, hogy felkapja a fejét... ettől pedig én is felkapom a magamét. A levegőbe szimatolok, de nem érzek semmit, tehát széliránnyal szembe jön valami. Vagy valamik. A fülemet élesítve azonban megnyugszom, mert jellegzetes bogaléptek zaját hallom, mellette pedig egy valaki másét is. Valószínűleg perdaiét. Visszafordulok a nőhöz, legalább is gondolom én, de a boga olyan hirtelen indul meg a távolban, hogy még is oda fordulok. Karjaimat kitárva állok elé, mielőtt át trappolna a nőn, de lefékez előttem, aztán szinte rám ripakodik. - HÉ! HÉ! - figyelmeztetem, és nem hátrálok meg tőle, ettől egy kicsit megnyugszik, és én is. A következő pillanatban már a nő felé nyújtogatja a nyakát, én pedig engedem neki, félre lépve egyet. Mikor látom, hogy nem jelent fenyegetést, a másik hang forrása felé fordulok. Oda lépek a kalimpáló csizmákhoz, és amikor meglátom szinte a bokron feküdni, bele akadva Henryt, megkönnyebbülten sóhajtok fel. Na de várjunk. Erdő közepén, talpig sárosan, bogával? - Te meg mit keresel itt? - nyújtom oda a kezem segítségre.
*Igyekszem megnyugtatni Rotemshelt arról, hogy bogám jól érzi magát és hiszem is, hogy így van. Látnám ha szenvedne és akkor megfogadnám Tywinna tanácsát és bár fájó szívvel, de elengedném. Vagy inkább elvinném Elorakba, hogy perdaiak viseljék gondját, akkor még láthatnám is amikor a városba megyek. Szerencsére ez a helyzet nem áll fenn, most viszont aggódom, hogy nem esett-e baja és jól van-e. ahogy visszaérek a városba, első dolgom az lesz, hogy róla érdeklődjem. Szeretem az állatokat, ugyanúgy, mint a növényeket és ez nem csak a bogákra vonatkozik, hanem minden olyan állatra, amelyiket „lehet” szeretni, amelyik nem akar feltétlenül megenni. A wipiték felbukkanása fellelkesít, ám a velem történtek szó szerint lázba hoznak. Nem tudom elmondani mit szeretnék és megsimogatni sem tudom azt a kis lényt, amelyik bátrabb a többinél és felmászik a bogára. Elsötétül előttem minden. Sokáig nem is térek magamhoz, és amikor igen, akkor sem tudok összefüggően gondolkodni, előttem minden homályba borul, egyelőre szomjúságom az ami kitölti a gondolataimat. Nincs erőm arra sem, hogy magamban lefordítsam a perdai szavakat, különben Rotemshel aggódó és noszogató szavaira minden bizonnyal elmosolyodnék. Pillanatokra térek magamhoz, aztán ismét a jótékony semmibe zuhanok, majd újból visszatér a tudatom, de csak felszínesen. Érzem a bőrömről áradó bűzt, a szél frissességét, láztól forró testemet, amit ráz a hideg. Aztán valami megböki az arcomat és mikor nehezen kinyitom ólomsúlyú szemeimet, Csipetke fejét látom magam előtt. A bogám nem teketóriázott sokat, még Rotemshelnek is nekiment volna, hogy hozzám érhessen, de nem volt rá szükség. Ahogy a perdai férfi elállt az útjából türelmetlenül kaffogó hangjára, máris hozzám trappolt. Arcomon ér a lehelete ahogy rám fúj majd szaglászik, elégedetlen moraj tolakodik fel a torkából a rajtam lévő szag miatt, ami ismerős neki de hozzám hasonlóan nem szereti. Hajamat csipkedi szokás szerint, majd lezöttyen mellém a talajra és megpróbálja a fejét tehetetlenül fekvő kezem alá csúsztatni. A méretkülönbségből adódóan ez nem igazán megy neki, türelmetlenül fúj ismét a csőrén lévő orrlyukaiból. Én el sem tudom hinni, hogy valóban ő az, lázálomnak hiszem de boldogsággal tölt el. Lassan emelem fel a kezem, hogy megérintsem tényleg Csipetke az….de ha igen, akkor még mindig a táborban lennék? Akkor mindaz amit megtörténtnek hittem volt a lázálom? * -Szomjas…vagyok. Valaki…*Saját nyelvemen szólok, nehezen ejtem ki a szavakat, a torkom kapar és szúr, nehezen lélegzem. Egyedül Csipetke a biztos pont és meg sem próbálom most fáradt agyamat azzal terhelni, hogy kitaláljam hogyan kerül ide, én hol vagyok, csak kapaszkodom a fejtollaiba.*
Hm, tök olyan a hangja, mint Rotemshelnek. Már amennyire ennyiből megállapítható. Erre jutok magamban, miközben rajtam kívül más is kiabál hé-ket, bár sajnos nem a sérült egómat simogatja vele, hogy Csipetke mást is a bokrokba küldött. Próbálom felküzdeni magamat valami fogást találva a bokron, de annak túl vékonyak az ágai, bármire nehezedtem rá jobban, az nyomban letört nem segítve a feltápászkodást. - Tudni segíteni? - Hallom a léptek közeledését, s remélvén, hogy nem egy quorsa-gyűlölő perdaival hozott össze a sors már előre kérek segítséget, mintegy jelzésként is, hogy nem fogok támadni. Méltányolnám, ha ő sem tenné. Hátha mégsem az eloraki kovács az, ugye. Megkönnyebbülés, és a korábbi felismerni vélt hangszín ellenére azért meglepetés is, hogy az ő feje jelenik meg a látóteremben kíváncsian kukucskálva meg, ki van itt. Mekkora volt az esélye, hogy pont ismerősbe futok? Mielőtt megszólalna, már elmosolyodok. Hát igen, ez az én formám... - Én örülni, hogy látni téged, Rotemshel. Köszönni én! - Köszönök neki és fogom meg a felém nyújtott kezét elfogadva a segítséget. Hamar talpra is lendülök újra, egy-egy gyors mozdulattal söpörve le a rám akadt leveleket. Ennyi sár után amúgy is tök mindegy, inkább csak önkéntelen mozdulat ez a küllemem rendezésére tett kísérlet. - Én keresni szép, szőke quorsa lányt. Tegnapi vihar sodorni volt őt Rauntill-ba és... - Kezdek bele, hogy mi járatban is vagyok, miközben elnézek a kis tábor felé, hogy a rakoncátlan boga hova lett, amelyik engem a bokorba lökött. Gondoltam én, hogy egy másik boga társaságának örvendezik ennyire, és valóban van ott még egy boga, de nem egymással foglalkozik a két állat, hanem Csipetke lekuporodott. Nem látom, mihez, de kizárnám, hogy pont most jött ki rajta a fáradtság és egy szunyát dob be, már csak azért is, mert a fejénél látok mozdulni valamit: egy kéz. Finom női kéz kapaszkodik bele a tollakba. - Ő ki lenni? - Pillantok a kovácsra és már indulok is arra. Meg sem fordul a fejemben, hogy lehet mondjuk Roda az, hiányos öltözetben. Azt se néztem meg, hogy Rotemshel-en mennyire magára kapkodott ruha van, hátha légyottot zavartunk meg Csipetkével. De ahogy lépek a nem látott alak felé, akkor hallom meg a nyöszörgő, szinte lehelt szavakat, amelyekből ilyen távolságból leginkább a valaki szót értem ki, de azt azonnal felfogom, hogy az én nyelvemen szólt. És Szöszi hangján. Ugye Szöszi hangja? Nem csak a remény akarja velem úgy hallatni? - Te megtalálni volt őt? - Nézek hátra a kovácsra megerősítésképpen, s közben öles léptekkel szelem a távot a lányhoz, de mielőtt kikerülne Csipetke takarásából egy hosszú pillanatig hirtelen le is cövekelek, mint aki tart attól, hogy ez valami illúzió, csak képzeli az egészet, mert bármennyire is reméltem, hogy sikerrel fogok járni, mindvégig ott volt a gonosz belső hang, amely kezdettől fogva kételkedett és ahogy telt az idő, úgy erősödött ez a hang. Dacoltam vele, de kezdtem mégis elhinni, hogy igaza lesz. Mi van, ha mégsem Szöszi az? Még ha minden jel is rá utal. Érzem a döghúsra emlékeztető szagot is. Vittem már Rodának az ombro nedvéből és Hergath műhelyét is erősen áthatja ez a nem éppen kellemes buké, de mi van, ha ez nem a növényé? Ha Csipetke túloldalán Szöszi fekszik, és olyan sérülése van, ami már rohadásnak indult? Tud egyáltalán ennyi idő alatt? Fogalmam sincs. Mi van, ha Szöszi van a boga túloldalán, de már haldoklik? Szöszi még nem láthat, de Rotemshel láthatja a vívódásomat nemcsak a testtartásomban, hanem a képemre, szemeimbe is van írva. Lendülnék át a bogán egyrészt, hogy magamhoz öleljem Szöszit, másrészt a félelem fogva tart itt, hogy mi várhat a túloldalon? Csipetke most a határt képezi. Ezen az oldalán a remény még él, hogy Szöszi jól van, csak kicsit sok vizet nyelt és ennyi. A túloldalon viszont minden reményem, ami eddig hajtott, odalehet. - Szöszi...? - Szólítom meg óvatosan, még mindig nem látva őt és magam sem tudom eldönteni, milyen válasznak tudnék most örülni? Ő az, vagy sem? És ha ő, milyen állapotban van?
Egyre több meglepetés ér. Először az idegen boga, amelyik végül megismeri a valószínűleg gazdáját majd az ismerős hangok a bokorból. Szeretnék segíteni a leánynak, de nem tudok, mert egyrészt nem értem, hogy mit ismételget, másrészt gyógyítói képességekkel sem rendelkezem, a tudásom pedig inkább a kovácsolásra, és kardhasználatra korlátozódik. Van egy-két dolog, amely segít túl élni a vadonban, de azt már eljátszottam. Kifogytam az ötletekből. Ezért is örülök a quorsa megjelenésének, főleg akkor, amikor a bokorba tekintve kiderül, hogy Henry az. Ő is láthatóan megkönnyebbül, amikor meglát. Nem értem, miért sáros a talpától a feje búbjáig, de betudom az időjárásnak, és annak, hogy könnyű elesni ekkora esőzés után. Kisegítem a bokorból egy biccentéssel, majd amikor megkérdezem, mijáratban erre, hamar kiderül, hogy a lányt keresi, akit Elorakba akarok venni. Legalább is kétlem, hogy két ugyan olyan, ugyan úgy járt, de különböző nőre gondolnánk. És amikor közelebb megyünk a bogákhoz, ő már rá is kérdez. - Azt hiszem, őt keresed. - válaszolom, és figyelem, ahogy közelebb megy, de nem teljesen. Homlokomat ráncolva, kicsit oldalra billentve a fejemet figyelem, ahogy óvatosan és bizonytalanul kérdez a boga túloldalára. Hangosan fújtatva lépek el mellette és lendületesen a hátára markolok és húzom megkerülve a nő bogáját, jelezve a türelmetlenségemet. - Ne szórakozz, szerencsétlen alig tud a világáról! Segíts inkább nyöszörgés helyett. Fogalmam sincs, mit mond, de ugyan azt ismételgeti. Valami bízről. Vagy híz..? Víz? Níz? Nem tudom! - mormogom frusztráltan, és hátra túrom nedves tincseimet. - Ráadásul felégeti a láz, és nem tudom, hogy segítsek. Nincsen nektek quorsáknak valami... bármi? Ami jó erre? - kérdezem rá pillantva Henryre. Még mindig aggódok, de legalább most már nem egyedül próbálom megoldani azt a problémát, ami nekem nem ment. De ha neki sincs ötlete, hogyan is lehetne, akkor ketten fogunk úgy állni, mint az értetlen hexaborjak a Városuk kapuja előtt.
*Nagyon nehéz nyitva tartani a szemeimet, inkább aludnék, de a láz felégeti a testemet, a szám kiszáradt, ajkaim cserepesek. Érzem mikor önkéntelenül megnyalom, nyelvemet finoman karcolja. Akkor eszmélek csak, mikor Csipetke odabújik mellém, a hajamba csíp, rám szuszog majd fejét a kezem alá igyekszik szuszakolni. Az eszmélés azonban nem teljes, nem tudom, hogy ez a valóság vagy csak álom. Távolról, tompán hangokat hallok, de a szavak értelme nem jut el a tudatomig, fel sem fogom, hogy emberek vannak körülöttem és beszélnek, csupán zajnak hat. Csipetke az egyetlen biztos pont, belékapaszkodom és rekedt hangon, fájó torokkal kérek vizet bárkitől, aki ott van. Aztán egyszer csak közelebbről hallom az ismerős hangot és a nevet, az én nevemet, ahogyan csak Vadember szólít. Felnyögök, ez most a legtöbb amit örömömben képes vagyok tenni, de hiába nyitom ki szemeimet, nem látom őt. Csak Csipetke feje és hatalmas teste az ami látóterembe kerül, de én már neki is örülök. Ismét lehunyom a szemeimet, a hangot csak álomnak hiszem, és inkább visszazuhanok belé, oda vágyom ahol ő van. Ebből a szép ringatózásból ragad ki egy mélyebb, türelmetlenebb hang és arra fordítom a fejem, Csipetke is mozdul velem együtt, szuszog, bökdös, farkával sarat csap fel. Még megfordul a fejemben a képtelen gondolat, hogy érzem a türelmetlenségét, érzem a tehetetlenségét és az aggodalmát, de aztán mellette felbukkan két alak elmosódott körvonala. Lassan tisztul a kép, és felismerem azt aki segített nekem, olyan mintha évekkel ezelőtt lett volna, távolinak tűnik az egész. A vihar, a fájdalom, a bűz, a bogán való utazás, a kis állatok….de mellette meglátom Vadember arcát is. Ismerős a tartás ahogyan megállt, ahogyan engem néz, a fejtartás, ezer közül is felismerném. De az nem lehet, hogy ő itt van. Hogyan talált rám, honnan tudta, hogy itt vagyok? * -Vadember…..te vagy? Meghaltam….és ez a….mennyország, vagy csak….álmodom. Ez egy szép álom….nem akarom, hogy….vége legyen. Maradj még…*S nyújtom felé erőtlenül a kezem, de ez nem tudatos mozdulat, a szemeimet ismét lehunyom. Így sokkal könnyebb és álmodhatok tovább, cserepes ajkaim megrándulnak, mosolyféleség látszik arcomon. S aztán a kezem lehanyatlik, Csipetke kezdi bökdösni, tologatni és halk, nyüszögö hang jön ki a torkán. *
Érzem, hogyan dobban nagyot a szívem és tér át rendszertelenebb ritmusra, mikor Rotemshel nagyjából megerősíti, hogy Szöszit találta meg. Azt hiszi. Statisztikailag valóban rohadt kevés az esélye, hogy még egy szép szőke embernő tűnt volna el hasonló körülmények között és hasonló időben, de amilyen szerencsém van néha, biztos most lenne az a pillanat, mikor ilyen véletlen egybeesések megtörténnek. Elvégre megtalálni is ilyen volt. Mintha beültetnének egy siklóba, hogy keressek meg egy bizonyos kis kavicsot egy meteormezőben. Na, ez is olyasmi, csak messze nem olyan könnyű. Épp emiatt ledermedek félve attól, hogy ha nem Szöszi lesz ott, vagy ha haldoklik, akkor oda minden reményem és hirtelen nem látom, mi maradna utána? És mire lenne az elég? Nem tudom, meddig maradtam volna így, de hálás vagyok, hogy a perdai férfi itt van és kiráz ebből a bénultságból, ami ólommá változtatta a tagjaimat. Lábaim engedelmeskednek kezével hátamra leadott lendületének és a húzásnak és már megyek is magamtól, húznia sem kell. Még jó, hogy az irányt belőtte, különben most átesnék a boga túloldalára majdnem szó szerint: szívem szerint átlendülnék már Csipetkén is, hogy ezzel rövidítsem le a távot. - Víz? Víz talán. - Elsőre a saját, majd perdai nyelven mondom, hogy mi lehet talán a megoldás, Rotemshel próbálkozásai alapján erre tudok gondolni, ami még logikus is. Lehet tíz, íz, híz, bíz és még sorolhatnánk, de sok értelme nem lenne ezeknek a szavaknak most. Amikor végre megpillantom Szöszit, egyszerre lélegzem fel megkönnyebbültem és szorul össze a szívem. Mondania sem kell a kovácsnak, még az én orvosinak nem mondható szemem is látja, hogy Jasmine lázas, nem is kicsit. És.. olyan elesett is. Inge megtépázott, egy helyen nagy foltban véres is, sáros is, de látható egy tiszta kötés is keresztbe a mellkasán a keblei alatt. Hacsak nem látni Rotemshel-en, hogy egy ingujja hiányzik, akkor egyelőre nem valószínű, hogy beazonosítom a kötés forrását, de azt már tudom, honnan jön a dögszagú virág nedvének bukéja. - Talán lenni, ami segíteni... - Felelem Rotemshelnek, de már eddigre el is haladtam mellette és kuporodom le gyorsan Szöszi mellé, aki időközben résnyire nyitott szemeim át felismert, vagy a hangomat ismerte fel, és a szavai a lelkemig hatolnak, ám már csak lehanyatló kezét tudom elkapni. Egy pillanatra meg is ijedek ettől a legrosszabbtól tartva. Ajkaimhoz kapom, hogy csókot adjak rá, másik kezem a csuklóra fog rá, és megérzem, hogy még van szívverés. Huh! - Szöszi? Szöszmösz?! Jó, oké, csak pihensz. De csak pihenés, nekem nehogy meghalj, vagy minden nap letépek egy virágot! Nem is egyet, tízet! - Nem tudom, hogy hallja-e, de fontosnak érzem a motivációt jelen helyzetben, s a végén hajolok Szöszi homlokához, hogy egy csókot hintsek rá. Egyúttal meg is állapítom, hogy rohadt lázas, basszus! Elengedem a kezét finoman téve a kézfejét maga mellé, majd kapkodó mozdulatokkal a vállamról magam elé veszem a hátizsákom és keresni kezdek benne. - Mióta lenni te vele? Milyen lenni a sérülése? Megszúrni volt ág vagy harapni volt meg valami? - Kérdezgetem Rotemshel-t, mert egyelőre megbontani a kötést nem akarom - nem merem -, nehogy azzal okozzak nagyobb bajt. Nem vagyok jártas gyógyításban, nagyon-nagyon az alapok vannak csak meg, de ennyi alapján arra jutok, hogy a seb nem lehet teljesen tiszta. Lehet a kovács lemosta, de lehet még előtte a víz mosott bele valami... nemtudommit. Vagy valami tök más az oka. Maradjunk a sebláznál, talán vérmérgezés is. Remélem nem, fogalmam sincs, akkor mit tegyek. Abban sem vagyok biztos, hogy ez jó lesz, de nagyon bízom benne. Időközben a hátizsákból kisebb műanyag dobozkát vettem elő és pattintom le a tetejét. Sok minden nincs benne, pár tégely - egy kivételével ezek már perdai stílusúak -, emberi kötszerek zacskózva, egyik bontott is, oda a sterilitása, és bizonyosan bármely orvos sikítana attól, hogy én ezt még felhasználnám, mert amúgy tisztának _látszik_. És két, különféle színű, ujjnyi hosszú és szélességű bizé, amelyek közül az egyiket veszem ki. Mondhatni kincstári darabok ezek az autóinjektoros antibiotikumok és fájdalomcsillapítók, főleg az előbbi. Mégsem agyalok azon, hogy felhasználjam-e és nem csak azért, mert bízom benne, hogy valahol majd pótolni tudom - a perdai istenek sajátos humora révén majd pont Szöszi bátyjától szerzek be egyet -, hanem mert remélem, hogy ez segít Szöszin. Kedvelem ezeket, mert hülye-biztosra csinálták. Ha egy rendes injekciót kellene adnom, igencsak megremegne a kezem, ezt viszont gyors mozdulattal adom be Szöszinek a hasfalba, a kötése alatt. Közel a sérüléshez hamarabb hat vagy ez a része már nem így működik? Most már mindegy. Majd elveszem onnan ezt a bizét és kezembe veszem ismét Szösziét, várván a csodára, hogy hátha máris hat az antibiotikum. Minthogy ez nem történik meg három másodpercen belül, ameddig a türelmem kitartott, a másik kezemben még ott tartott kis orvosi cuccot emelem fel, hogy elolvassam, mit írtak rá. Ám hamar morgásba fullad a dolog. - Minden errator-kakit ráírni, de azt nem írni, mikor lenni hatása.
Ideges vagyok. Tudom magamról, hogy rengeteg fenntartással és előítélettel kezelem a népüket, még is, akiket jobban megismertem, azok nem érdemesek voltak erre. A nő a mocsárból, Vadember, most ez a leány. Zavar, hogy nem tudok segíteni, ahogy szeretnék, épp ezért könnyebbülök meg, amikor az emlegetett férfi megjelenik a bokorban a lány bogájával. A szót próbálom elismételni neki, hogy mit kért Jasmin, de már abban sem vagyok biztos, hogyan ejtette. - Annak lenne értelme. - mondom elgondolkodva, aztán figyelem, ahogy közelebb lép. A lány ismét beszélni kezd, amiből egy mukkot se értek, de a szavait valószínűleg nem is nekem célozza. Henry elsőre fél közelebb menni, de ha valamire, akkor erre a bizonytalanságra nincs időnk. Szerencsére nem kell nagyon ösztönöznöm, csak egy kicsit felráznom, hogy végre oda sétáljon mellé. Talán egy-két lépés távolságból figyelem őket, és látva, hogyan néz a lányra, már tudom, hogy mi van köztük. Én is érzem ezt a tüzet más felé. Az a nő olyan szenvedéllyel égeti a szívem, amellyel semmi más nem képes. Úgy hogy igen, róluk eszembe jut Roda, és hogy mennyire tehetetlennek és dühösnek érezném magamat, ha hasonló helyzetben lenne, ha én lennék az egyetlen mentsvára. A lány leomló kezét látva a hallásom élezem ki, és habár a bogák hatalmas szíve majdnem elnyomják a hangokat, azért kihallani közöttük a két quorsáét. Vadember attól még túlesik a riadalmon, közelebb lépve guggolok hozzájuk, miután maga is meggyőződik róla, hogy Jasmin él. Ezután a táskájában kezd el kutakodni, majd kivesz onnan valamit, és pedig csak csendesen, homlok ráncolva figyelem, mit csinál. A perdák kézművességét felfedezni vélem bizonyos tégelyeken, de vannak benne számomra teljesen idegen tárgyak is. - Régóta feküdhetett a folyóparton, de velem alig több, mint fertályórája van. Egy ág szúrhatta meg, amikor elsodorta őt az ár, amikor bekötöztem, nem láttam a sebében semmit. Egyéb sérülést nem találtam rajta. - mondom lepillantva a halványan mosolygó leányra. Utána Henry kezeire pillantok, aki a kezébe fog valami... valamit. Értetlenül nézem, ahogy bele szúr a lányba, és talán valami kis fintor is kiülhet az arcomra, ahogy figyelem, hogyan enged bele valamit. Közbe azért nem szólok, bizonyára olyan ez a valami, aminek segítenie kell. A morgását hallva ismét kissé félrebiccentem a fejemet. - Ezek quorsa gyógyító kellékek? Egyébként Elorakba tartottam vele. Rodáék meg tudnák gyógyítani, de biztosra kell mennünk, hogy elérünk a városig. - mondom a korábban rögtönzött tervemet. Habár először nem ezért indultunk arra, most már igen, és most már sietősebb is lett a dolog.
*Minden mozdulat nehéz és a karomat sem tudom tartani, lehanyatlik de azt már nem érzem igazán, hova esik és fáj-e. Valahol az érzés elszökken a gyengeségem mellett, vagy az elmém hagy ki néhány szívdobbanásnyi időre, szemhéjaim ólomsúlyúak és jólesik csukva tartani. Ám a mosoly ott pihen ajkaim szegletében, a szép álomnak hitt képek miatt, később vadember szavai marasztalják. Hallom a nevem, azt amit ő adott nekem, mindkettőt. Hangjából kiérzem az aggodalmat de nem tudatosul bennem, a lényeg azonban így is elér. * -Ne…merészeld. Virág….gyilkos. *Csak lehelem a szavakat, és próbálok ébren maradni, olykor kinyitom a szemeimet, hogy lássam, hogy a valóságban maradjak, de aztán a fáradtság újra lenyomja. Kezd tisztulni a tudatom, mintha egy sűrű, sokrétegű függöny darabjait egyenként húznám félre, csak fáradt vagyok, mozogni nincs kedvem és erőm, ám Vadember hangja a felszínen tart. Érzem a csókját a homlokomon, ajkai hűvösek akár korábban a víz amiben akaratlanul is lubickoltam, jólesik most és felsóhajtok. Fogalmam sincs mit csinál, hallom a motoszkálást, hogy valami zörög, anyag simul el egy másikon, csak találgatok, hogy a táskájában keres valamit, de biztos nem vagyok semmiben. Azt tudom, hogy most már biztonságban vagyok, és emlékszem Rotemshelre is, a perdai férfire, kinek szavait hallom de most valahogy nem sikerül a saját nyelvemre fordítani. Hosszan magyaráz, ám szavai értelme nem jut át a még le nem hullott függöny anyagán keresztül. Néha elkalandozok a sötétségbe, a tudatom megpihen, majd újra a felszínre tornázom magam, egy ilyen alkalommal érzem ahogy Vadember finom ujjai a fájó sérülés körül matatnak, majd éles fájdalom szúr belém. Felnyögök tőle, de hamar el is múlik, és a kezem jóleső hűvösségbe merülhetnek. Önkéntelenül szorítok rá Vadember kezére, elmosolyodom és ez a mosoly már sokkal láthatóbb, erőteljesebb, jóllehet ugyanolyan pocsékul érzem magam, mint két perccel ezelőtt. * -Hol…vagyunk? *Hangom erőtlen, de legalább már megtaláltam és szemeimet is kinyitom, hogy felnézzek Vademberre, tekintetemmel őt keresem, a fejemet azonban nincs kedvem megmozdítani, hogy a környezetemet is szemügyre vegyem. Csipetke türelmetlenül szuszog és ha eléri vadembert akkor csőrével újra és újra megbökdösi a vállát, vagy a hajába csíp ahogy azt tőle már lassan mindenki megszokta. Amint megtudom hol vagyunk a következő kérdésem is elhangzik, bár nem biztos, hogy Vadember úgy érti ahogyan én.* -Hazaviszel? *Arra vagyok kíváncsi, hogy haza visz, vagy máshova és nem azt akartam tőle kérni, hogy vigyen haza. Ez persze a suttogó hangomból nem derül ki, de majd kapok egy választ, amivel jelenleg be kell érnem és nem tehetek ellene. *
Tehát víz kell, ami jó. Mármint van is nálam, na meg ha Szöszi tud beszélni, kérni valamit, akkor nem lehet súlyos a dolog, mégis egy hosszú pillanatig tétováztam odalépni, megkerülni a bogát. Szerencse, hogy Rotemshel itt van és marad a józan ész és gyakorlatiasság talaján, átlendít ezzel engem is ezen a holtponton. Olyannyira, hogy szinte ugrom Szöszi mellé és veszem kezembe lehanyatló kezét, szólongatom, nehogy nekem most haljon meg. Nem lehet, hogy pont most! Szemeit nem nyitja ki, de mosolyog erőtlenül és halkan leheli a szavakat, melyek megmutatják, hogy még velünk van. Viccesen reagál rám, nem lázálmában motyog, és úgy vélem, hogy ez jó jelnek tekinthető. Megnyugodva el is mosolyodom. - Te kezedben a virágok sorsa! Maradj meg nekem és akkor minden rendben lesz. - Szavaim végén homlokára adok csókot, mellyel egyúttal meg is tudom állapítani, mennyire lázas. Mármint pontos értéket nyilván nem, de azt igen, hogy kicsit, közepesen vagy nagyon. Sajnos ez utóbbi, ami baj, így hát az én agyam is lázasan jár, hogy mit tudnék tenni? Talán egy kis antibiotikum? Ha van is fertőzés a szervezetében a víztől, sártól, azon is segít. Mármint azt hiszem. Jobban kellett volna figyelni nem csak a biológia órákon, de anya szavaira is, aki nővér. Ő biztosan tudná, mit kell tenni, én csak találgatok és reménykedem. Közben kérdezem Rotemshel-t is, hogy mennyit tud, hogyan talált rá, milyen sérülése van Jasmine-nak és kutakodásom közben bólogatok a szavaira annak jeléül, hogy értem. Tehát harapás nincs, akkor legalább Brevius sem lehet. Maradok hát az antibiotikumnál. - Én köszönni neked, Rotemshel. Én lenni hálás egy életen átig. - Nézek fel a szemeibe komolyan, mielőtt figyelmemet a táskámból előszedett autoinjektoros antibiotikumnak szentelem, hogy kibontsam és beadhassam Jasmine-nak. Szerencse, hogy ezek használata egyszerű, gondoltak a magamfajtákra. - Bocsánat! - Pillantok fel Szöszire és simítom meg az arcát, mikor felnyög a szúrás hatására. Lehet kicsit túl lendületes voltam? Csak hát kapkodok, mert izgulok.. félek. Visszaszorítom a kezét aztán és a kiürült orvosi bigyót visszateszem az elsősegélyes dolgokhoz rendszeresített dobozkámba. - Egy-két kenőcsöt kivéve igen, quorsa gyógyító kellékek lenni. Ez amit én adni volt neki, segíteni kelleni lázon. Talán kerülni volt valami sebbe, apró pici, alig látni és az okozni láz. Nem tudni én. Nem érteni gyógyításhoz. - Magyarázom a perdainak és egyben beismerem, hogy félig vakon cselekszem. Igyekeznék kisilabizálni azt is, mennyi idő után kellene ennek hatnia, de ez vagy egyénfüggő vagy csak csesztek ezt az információt ráírni a csomagolásra. Nem lettem okosabb, mennyit kellene várni. - Amerről jönni volt én, arra sok helyen lenni ösvény nem járnivaló. Domb, föld, sár csúszni le, vinni magával régen kidőlni volt fatörzsek, kövek. Boga könnyen átjutni, de gyalog lenni nehéz terep. Lenni más út is? - Kérdezem, mert erre viszonylag ritkán járok és földcsuszamlások egyébként is átrendezték a terepet, de még azokon a helyeken is gyakorta fedezek fel új lehetőségeket, ahol sűrűn megfordulok, így aztán egyáltalán nem kizárt, hogy itt is lesz más útvonal. Figyelmem Szöszi vonja magára, ismét egy magához tért pillanat. - Erdőben lenni... izé, az erdőben vagyunk még. - Felelek neki, először perdaiul kezdve, majd gyorsan korrigáltam magam. Ellenőrzöm, hogy a láza csökkent-e? Nos, két perc alatt érdemi változást nem értünk el, ami bosszantó, hát hogyan végzik az orvosok, vegyészek a munkájukat?! Egyik kezemmel még mindig Szöszi kezét fogom, másikkal meg tolom el Csipetkét a csőrénél, fejénél fogva, legalábbis megpróbálom. - Ha nem hagyod abba, Csipetke, te is kapsz egy szurit! - Fenyegetem meg, ami vélhetően aligha fogja meghatni a lényt, hiszen nem tudja, miről beszélek, legfeljebb a hangsúlyom és a pillantásom lehet beszédes. Ha egy sárkánymacska lenne, még mutatóujjamat is felé tartanám nyomatékként, de azért egy boga esetében tartok tőle, hogy lecsippenti nekem, pedig még szükségem van rá. Ekkor ér el Jasmine újabb kérdése, amit én úgy értelmezek, mint kérést és mivel a boga felé voltam arccal fordulva, csak Rotemshel láthatja rajtam, hogy olyan vagyok, mint akit épp most szúrtak szíven, hogy aztán ezt félretéve már mosolyogva forduljak vissza Szöszihez, mintha minden oké lenne. - Persze, hogy hazaviszlek! De előbb Elorakba, keresünk neked egy rendes gyógyítót, nem olyan kóklert, mint én. Jajj, a víz! Igyál egyet! - Jut eszembe, hogy korábban ugye azt találgattuk, hogy mi az a szó, amit Szöszi hajtogatott Rotemshelnek, szóval a kulacsomat veszem elő és ehhez el kell engednem a kezét, de igyekszem fejét, felsőtestét óvatosan, lassan úgy megemelni, hogy fájdalmat minél kevésbé okozzak és tudjon inni pár kortyot, már ha akar. Közben a perdai kovácsra nézek fel reménykedőn, mintha rajta múlna az egész. - Kibírni így Elorakig? - Kérdezem, bár sok választásunk úgy sincs.
Minél több idő telik el, annál jobban szembesülök a ténnyel, hogy meg kellene tanulnom a quorsák nyelvét. Akkor legalább tudnám, mit akart tőlem a lány, és a köztük lévő beszélgetést sem kellene az arcukról fejtegetnem. Amikor Vadember megköszöni a segítséget, biccentek egyet, de nem fűzök hozzá egyebet. Nem szokásom bajba jutottat hátrahagyni, kivéve, ha olyan erős ellentétek vannak köztünk, amelyek ezt a döntést megmásítják. Még a családommal sem vagyok olyan rossz kapcsolatban, egy magányos, sérült quorsa pedig meg sem közelíti ezt. Amikor a férfi gyógyítgatni - azt hiszem - kezdi a lányt, eleinte némán figyelek, aztán kérdezek. Persze a sejtéseim megerősítésre találnak, a sok izé a ládában a tégelyeket kivéve mind az égi nép gyógyító eszközei. - Megbetegedett. - mondom az apró izékre, amiket nem értek, de azt igen, hogy okozzák a lázat. Azt betegség okozza, nem? Hát, én sem vagyok gyógyító, szóval teljes mértékben együttérzek vele. Amikor elmondja, hogy amerről jöttek, nehezen járható, akkor felemelem a pillantásom az erdőre és körbe kémlelek. - Kerülő ugyan, de északfelé sziklásabb a terep, arra biztos nem indult meg a föld. Vagy kockáztatunk, és egyenesen Elorak felé megyünk, de van az a mély sár, amelyet a boga sem tud megmászni. - mondom Henryre pillantva, aztán figyelem, ahogy megint beszélgetnek. Annyit segítek azért, hogy amikor látom, hogy a lány bogája a férfit kezdi piszkálni, akkor felkelve arrébb húzom a fejét, nyugtató szavakat mormolva a levegőbe. Épp ekkor rám úgy Vadember a lány szavaira - mondjon bármit - mintha... nem is tudom. Csak azt, hogy bántja valami a lelkét. Amikor végül ismét felém fordul a kérdéssel, a tekintetem a leányra kúszik. - Nincs választása, ki kell bírnia. A kérdés az, hogy megkockáztatjuk-e a nehezebb terepet, ahová lehet, hogy beragadunk, vagy menjünk a biztosabb úton, de az lehet kicsit hosszabb lesz? - ha az előbbit választja, arra is van tervem egyébként. Így hogy ketten vagyunk, nem olyan nehéz kijátszani a természet ellenségességét, de ha inkább nem kockáztat ennél is többet, azt is megértem.
A hozzászólást Rotemshel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 09, 2022 2:12 pm-kor.
-Te csalsz. *Nyögöm erőtlenül, de még halványan mosolyogva, mielőtt újra fáradtan le nem hunyom a szemeimet. Ha most teljes erőmben lennék, minden bizonnyal megcsapkodnám a vállát, aminek semmi hatása nem lenne, hiszen párszor előfordult már és csak nevetett rajta. Azonban a gondolataim vagy nagy léptékkel haladnak, vagy leragadnak valahol, így nem tudok azon gondolkodni, mi lenne hatásos visszatartó erő, ami Vadember amúgy általam imádott pimaszságát letörhetném. Az sem jut eszembe, hogy ha imádom, miért akarnám letörni. A láz és a vele járó gyengeség időnként rövid álomba taszít, nem is igazán tudom mi történik körülöttem. Amikor magamnál vagyok sem értem Rotemshel szavait, fáradt vagyok ahhoz, hogy lefordítsam azokat, de Vademberét nagyon is értem amikor bocsánatot kér. Nem tudom mit tett, de biztosan jó oka volt rá, szorítom a kezét mert úgy érzem az az egy, a hangján kívül, tart még ébren ezen a világon és nekem a virágok érdekében ébren kell maradnom. Ez persze nem mindig sikerül, de amikor igen, már arra is kíváncsi vagyok hol vagyunk. A válasz nem segít túl sokat, majdnem az egész Perda egy erdő. A Város körül, Elorak körül, a hegyek felé…mindenhol van erdő. Méltatlankodni sincs erőm, közben Csipetke Vadembert noszogatja ami érthető okokból a maceráltnak nem tetszik és kifakad. Elmosolyodom, halványan és erőtlenül, de mosoly az. Rotemshelnek szót fogad, a tapasztalt kéz és a perdai szavak megteszik a hatásukat, Csipetke hallgat rá és békén hagyja Vadembert. Egy kérdés merül fel bennem aztán, hogy megtudom, még az erdőben vagyunk. Hova visz majd innen? Nem látom és nem érzékelem, hogy a kérdésem félreérthető volt és Vadember félre is értette, nem látom a fájdalmas vonásait, mert mikor felém fordul, már mosolyog. * -Elorak….az jó….Elorak jó. *Motyogom és megnyalom ajkaimat melyek teljesen kiszáradtak már és a láztól cserepesek. Érzem a nyelvemen, hogy karcolja ajkam bőre és elfintorodom. Ám a hűs víz ami ajkaimat éri jólesik és szomjasan kortyolok belőle, sokat. Amennyit csak tudok, annyira finom és hűs. Az éltető víz egy kis erővel tölt el, annyival, hogy fel tudok nézni Vademberre, hogy lassan de biztosan kihámozom a perdai szavak értelmét, bár azt nem tudom mit kell kibírnom és meddig, nem tudom min tanácskoznak, de bírnom kell.* -Kibírom…ha vigyázol rám….csak nagyon….szomjas vagyok. *S nyúlok újra a kulacsért, de nem biztos, hogy elérem, csak a kezem kapkod a levegőben érte. A víz jót tesz, és talán Vadembernek is eszébe jut, hogy a lázas betegnek minél több folyadékot kell innia. Ám mielőtt még újra a számhoz emelné a kulacsot, köhögés rázza meg a testem, a mellkasom nehéz és a torkom kapar. Csak azután tudok inni, hogy a köhögés csillapodott, de két korty között igyekszem meggyőzni Vadembert arról, hogy erős vagyok.* -Kibírom…
Szöszi feleletén elmosolyodom, s ha ez a szerinte csalás volt, büszkén fogom vállalni, hogy csaló vagyok, csak ne haljon meg nekem itt vagy később. Onnantól úgy sem számítanának semmit a virágok, se a perdai világ, amiért úgy rajongok. - Igen. - Bólintok rá Rotemshel summás összefoglalására, mitől lázas Szöszi. Nyilván náluk is előfordult, hogy valaki ilyen sérülést követően megbetegedett, csak nem tudták így nevén nevezni, mint mi, hogy mi a pontos ok. Valószínűleg nem is érdekelte őket, amíg gyógyfüveik és gyógyítóik meg tudták oldani a gondot. Ilyen gyógyító kellene nekünk is, mert a kováccsal kettőnk együttes gyógyfű tudása is kevés most ide, egyedül abban bízhatok, hogy a büdös növényke meg az antibiotikum megteszik hatásukat és elérünk Elorakig. Az út viszont nem lesz egyszerű. Miért is lenne? - Mmm... - Dünnyögöm aprókat bólogatva, hogy mely utakat ismeri a férfi, és gondolkodom melyik lenne jobb, míg vizet adok Szöszinek, miután végre eszembe jutott, hogy azt még nem kapott, pedig ezt a szót hajtogatta a férfinak. Egy hálás pillantást vetek Rotemshelre, mikor a bogát odébb tessékeli. Majd máskor barátkozom össze Csipetkével. Most leköt, hogy ne mutassam ki Szöszi felé, mennyire fájt a kérése egy hosszabb pillanatig. Rotemshelre figyelek a válasza alatt, bólintok rá, hogy igen, Szöszinek ki kell bírnia, más lehetőségünk úgy sincs, itt nem maradhatunk, semmi értelme. De hogy melyik út legyen...? Hezitálok a választ illetően, hiszen mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya, s sajnos nem látok jövőbe, hogy tudjam, melyik a bölcsebb döntés? Márpedig az én Szöszim élete a tét. A választ végül nem is én döntöm el, hanem Jasmine dönt a saját sorsa felől, legalábbis én eszerint értelmezem, na meg melegíti a szívem, hogy hozzám köti azt, kibírja-e? - Biztos? Az út hosszú. A rövidebb úton csak átjuttatunk valahogy... - Fordulok felé, miközben adok neki még vizet és azt se tudom, hogy tartsam, hogy lenne neki jobb, mivel segítek, mivel rosszabb, mivel jobb? És ez a köhögés is... A láza sem csökken egyelőre, mondjuk kár is várnom, hogy két perc alatt hasson az antibiotikum. - Ő azt mondani, kibírni hosszabb út is... de... mi menni rövidebb úton. Én remélni, nem lenni majd baj...? Nem lenni baj. - Fordítok a kovács felé, és egyben felül is bírálom Jasmine választását, ugyanakkor a végén kicsit kérdő a hangsúly és a pillantás, majd rögtön megválaszolva azt határozok. Én baromira féltem Szöszit, magyarázni sem kell miért, ennélfogva hajlamosabb vagyok kockáztatni is. A kovács viszont hazai terepen van, koránál fogva jóval tapasztaltabb is és neki ismeretlen az égi nő, talán racionálisabban tudja látni, jó döntés-e ez így? Persze nem is akarom áthárítani rá a felelősséget, elvégre ő sem láthatja mi vár ránk, így hacsak nem ellenzi nagyon, akkor eldőlt, melyik úton megyünk. Remélem velünk emberekkel is kegyesek a perdai istenek, és Shaz'or nem most dörzsöli kezeit kárörvendő mosollyal. - Kérsz még vizet? Vagy valamire szükséged van? Mármint ágyon kívül. Indulunk azután Elorakba. - Fordulok vissza Szöszihez, kis mosolyt csempészve a kívánságlistájához előre is. Amit kér és amit tudok teljesíteni belőle, azt megteszem, majd a kovácshoz fordulok újra. - Indulni?
Nem vagyok gyógyító, de azért van, amit még gyerekként megtanul a perdai. Aztán ezen tudást kamatoztatom is a környezetem ismeretében, és közlöm, hogy milyen lehetőségeink vannak. Rövidebb de veszélyesebb, hosszabb, de biztonságosabb út. Hallom, hogy Jasmin motyog valamit, de még mindig nem beszélem a quorsák nyelvét, így csak figyelem, ahogy egymással szót váltanak. Végül Vadember beavat, hogy Jasmine a hosszabb úton menne, de mi nem azon fogunk menni. Bólintok egyet, és még megvárom, amíg a férfi újra kérdez valamit a nőtől, de amikor már hozzám fordul, hogy indulhatunk-e, akkor már tudom, hogy nincs mire várni. - Minél gyorsabban. Szállj fel a bogára. - mondom határozottan, és meg fogom annak kantárát is, hogy ne ficeregjen. Ha Henry felszállt a bogára, akkor féltérdre ereszkedve óvatosan felnyalábolom a lányt is, és a férfi ölébe helyezem olyan óvatosan, de gyorsan, ahogy csak tudom. - Előre megyek. Kicsivel mögöttem lemaradva jöjjetek, hogyha valahol elakadok, ti kerülni tudjatok. Viszont sose maradjatok le túlságosan, értetted? - kérdezem komolyan Vadembert. A természet nem csak az eső és a csúszós föld miatt veszélyes. Még mindig élnek itt mások is rajtunk kívül. Ha jelzi bármilyen módon, hogy megértette, akkor bólintok, és Dorkra lendülve irányba is állok. Csak egyszer kell felpillantanom, hogy betájoljam magunkat, aztán már indulunk is. Sietős lépekre ösztönözöm a bogám, de azért ügyelek arra, hogy pont olyan gyorsan menjünk, amivel még Henry és Jasmine is biztonságosan elközlekedik mögöttem. Nem pillantok hátra rájuk, az érzékeimet elengedve bizonyosodok meg abban, hogy utánam jönnek. Igyekszem kerülni azokat a területeket, ahol a fák ferdén állnak, mert ez is jelzi a föld bizonytalanságát. Persze, ha más út nincs, akkor megkockáztatjuk azt is. Szerencsére a kidőlt fák is jó talajt biztosítanak nekünk annyiban, hogy termetük miatt könnyedén lehet rajtuk közlekedni, ha épp egy ilyen szakaszon vezetne minket az utunk.
*Igazából nem tudom mire mondtam, hogy kibírom, de biztos vagyok abban, hogy menni fog. Őt is biztatni akarom, bár ez inkább tudatalatti döntés, hogy rám csak annyira legyen gondja, hogy a karjaiban tart és vigyáz rám. A válasz ködön keresztül érkezik, de lassan felfogom az értelmét annak, hogy két út között kell választani. Az egyik hosszabb, de biztosan könnyebb, máskülönben nem hezitálnának. A hűz víz jót tesz, kicsit kitisztítja a fejemet is, bár a gondolkodás egyelőre azon a szinten megy, hogy rövid út, hosszú út. * -Biztos. *Válaszolom halkan és gyengén, de sikerül egy mosolyt is kipréselni magamból, hogy magabiztosabbnak látszódjak. Ezen azonban az újabb köhögés nem igazán segít, hevesen rázza meg a testem és fájdalmas is, ami meglátszik az arcomon. Árkok, mély vonások közé ékelt fintor tesz nyúzottabbá, láztól csillogó szemeim most nem olyan csábítóak, mint szeretném. Egyedül Vadember közelsége, karjának óvó szorítása az ami most biztonságba ringat. Végül a köhögés csillapodik és újra víz éri ajkaimat, szomjasan kortyolok még belőle, és talán emiatt is hallom meg Vadember válaszát, ami nem nekem szól. Perdaiul hangzik és ha nehezen is, de kihámozom belőle a lényeget.* -Nem hallgatsz rám. *Lehelem szinte a szavakat, olyan sok erőt kivett belőlem a korábbi köhögés, hogy többre, hangosabbra nem futja belőle, és be is rekedtem, de attól a játékos rosszallás még kihangzik. A mellkasom szorít, de érzem a levegő hiányát és próbálok mélyebben lélegezni, lassan ugyan de sikerül és ettől kicsit megkönnyebbülök. A víz is jólesett, a fejemet rázom arra, hogy kérek-e még és más kívánságom igazán nincs, csak az, hogy végre jól érezzem magam. Ez persze nm most lesz, ezt én is tudom, de átaludni a gyógyulást nem lenne rossz. S mintha belelátna a gondolataimba, az ágyról kérdez, és felnézve rá látom azt a pimasz mosolyt amivel mindig cukkolni szokott. Az én ajkaim is megremegnek, de a nevetés köhögésbe fullad, nem megy ez még nekem.* -Ne nevettess. Fáj. *Mikor végre ismét kapok rendesen levegőt anélkül, hogy a mellkasom görcsösen összerándulna, a most fellobbanó egyetlen kívánságomat közlöm vele, majd lehunyva szemeimet a pihenésnek áldok pár percet. A további történéseket nem érzékelem, nem hallom, hogy végül miben egyeztek meg, az álom jótékonyan borul rám. Csipetkére azonban éppenséggel az éberség jellemző, mert amikor Rotemshel és Vadember készülődni kezdenek, akkor ő is felpattan mellőlem és türelmetlenül toporogni kezd. Vadembert nem is engedi magához közel, Rotemshelnek sok perdai szóba kerül, mire hajlandó arra, hogy felkínálja a hátát Vadembernek. Ficánkol és rikolt, rázza a tollas fejét, elhátrál épp amikor Vadember felszállna. Azonban egy mindent megélt fegyverkészítőn nem tud egy fiatal boga kifogni, végül csak beadja a derekát és igazán kezes akkor lesz amikor az én testemet is megérzi magán. Az irányítása nem megy minden gond nélkül, igazából nem is figyel Vademberre, megy a másik boga és Rotemshel után, cseppet sem lemaradva. Csak néha térek magamhoz, érzem ahogyan a boga sietős futása ringat, érzem Vadember erős karjait és felnézve őt látom. Olyankor elmosolyodom, de az úton jobbára alszom, ami igen jó hatással van rám. A szervezetemnek van ideje és lehetősége felvenni a harcot a kapott gyógyszerrel együtt a fertőzés ellen.*
- Lázas vagy, félrebeszélsz. - Adom meg Szöszinek a szemtelen választ, miért is nem hallgattam rá, hiába biztosított arról, hogy biztosan a hosszabb utat választaná. Igazából persze nem ez az ok, hanem a féltésem, hogy a hosszabb utat választva kifutunk az időből és ott fogom átkozni magam, karjaimban Szöszi élettelen testével. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ha a rövidebb úton lesz valami probléma, ami miatt megrekedünk és kerülni kell, időt veszítve, azt ugyanúgy nem fogom tudni megbocsátani magamnak. Ébren rémálmok gyötörnek, annyiféleképpen lehetne még elveszítenem Szöszit, hiába találtam meg. Mielőbb el kell érni Elorakba, ahol vannak gyógyítók, nincs más lehetőség felébredni a rémálomból. Én döntésem, én felelősségem, nem háríthatom át se a gyöngécske Jasmine-ra, se a perdai kovácsra. Utóbbitól jobban elfogadnám, ha színtiszta őrültségnek találná a rövidebb utat, de minthogy azonnali indulásra ösztönöz, úgy vélem, nem vállalkoztunk lehetetlenre. - Azonnal! - Felelem neki, majd Szöszihez fordulok még, hogy kér-e még vizet vagy bármi egyebet, mielőtt elindulnánk. Mosolyt is próbálok varázsolni az arcára, de túllövök a célon, nevetne, de köhögés rázza inkább a testét, fájdalmas fintorba húzva szép vonásait. - Ne haragudj! Indulnunk kell, minél előbb. - Mondom még neki őszintén bocsánatot kérve az elején, mert plusz fájdalom okozása aztán tényleg nem volt a célom. - Ööö.. rendben lenni, érteni volt. - Bólogatok a legnagyobb határozottsággal Rotemshel szavaira, hogy szálljak fel a bogára. Próbálom emlékeimben felidézni, hogy Roda miként csinálta, de annyi rémlik egyedül, hogy középen, oldalt szállt fel. Egyszer ültem bogán, akkor is Vharan foglya voltam, és a boga, gazdája leszállása után, félreérthetetlenül a tudtomra adta, hogy magamtól szálljak le, amíg még van szabad választásom. Azóta sem próbálkoztam bogákkal, és ugyan próbálok határozott lenni, Csipetke lehet érzi a bizonytalanságom, vagy enélkül is bizalmatlan lenne. Végülis bő fél nappal ezelőtt esett nekem, mert érezte nálam Szöszi véres kendőjét. Ám a perdai szavak és erélyes fellépése megteszik hatásukat, sikerül - oldalt, középen - feljutnom Csipetke hátára, aki csak akkor nyugszik meg igazán, mikor Szöszi is a karjaimban lesz odafent. Elindulunk hát Rotemshel és bogája nyomában. Szent meggyőződésem, hogy a tervet perdaiul ismertette a bogával is a férfi, és én csak tessék-lássék módon irányítok jelenleg. Eleinte a furcsa dülöngélést, ringást is szokni kell. Azon gondolkodok, hogy a picsába tudott Roda megmaradni Bata hátán, mikor olyan gyorsan mentek, hogy a motorom száguldásával felvették a versenyt? A két kerekű motort valahogy stabilabbnak érzem, mint a négy lábú lényt. Viszont örülök, hogy nem motorral vagyunk. Elakadnánk a sárban, ráadásul a kidőlt fákon se jutnánk át, ehhez képest a bogák könnyedén alkalmazkodnak a változó terephez, van, amit kikerülnek, van, amin átmásznak, van, amire rámászva és végighaladva közlekednek, mindezt úgy, hogy érezhetően vigyáznak az utasukra. Vagyis hát Csipetke Szöszire, mert gyanúsan előfordul egy-két eset, mikor egy-egy alacsonyabb ág alatt elhaladva megdobja felfelé egy kicsit a hátát, éppen csak elkerülöm a faág lekoccolását. - Ha én leesni, Jasmine is leesni. Érteni? - Dünnyögöm halkan a bogának, remélve, hogy a tört-perdait is érti. Talán igen, a további merénylet-kísérletek elmaradnak. Mikor Jasmine épp megébred egy alkalommal és ezt észlelem is, elmosolyodom, majd felérve a hegygerincre, mely Eloraktól északra is húzódik, egy fákkal kevésbé tarkított részre jutva mutatom Jasmine-nak. - Nézd, az ott már Elorak! Nemsokára odaérünk. - Biztatom, s ugyan innen Elorak alig látszódik, elvégre elég sok magas fa van a településen, és mellette is erdő nyújtózkodik szinte megszakítatlanul, de az Irlian tó szürkéskék csillogó vize méretéből fakadóan is eltéveszthetetlen. - Minden rendben lenni? - Kérdezem Rotemshel-t, hogy haladjunk-e tovább vagy szükséges-e a pihenés akár neki, akár négy lábú, tollas-pikkelyes motorjainknak, na meg Szöszi homlokára adott csókkal csekkolom, hogy áll a láza?
Meleg van, a jó idő nem váratott magára. Én pedig ebben érzem igazán jól magam, kiválóan funkcionálok, sokkal éberebb is vagyok. Már ami a külvilágot illeti. Ha lenne is a perdaiak részéről neheztelés felém a történtekkel kapcsolatban, sem érzékelném igazán, mert erre radarom az nincs. Ellenben a helyi, kisebb patak medréből igyekeznek zsilipes megoldással megoldani az öntözést, árasztást, s erre már korábban ígéretet tettem, s amit megígérek, azt meg is teszem. Hiányzik a gépek hangja, ugyanakkor lenyűgöz az a tudásuk, amit gépek nélkül meg tudnak oldani, pusztán megfigyelésből és ismeretekből, s ebből is tanulok. Legfőképpen a város ellátását illetően válik majd hasznomra. Szerintem én többet tanulok, mint ők tőlem, s arra sem figyelek fel, mikor elégedetten bólintanak a hátam mögött, amikor egy-egy technikai kivitelezésbe fizikailag is beleszállok. S aki látna a Dominiumon, vagy a Városban, meglepődne, mennyire más lettem. Már ha lehet így mondani, s nem csak a perdai öltözetem okán, vagy mert a nap lebarnított, erős kontrasztot alkotva a homokfehér inghez és sötétkék nadrághoz. Mezítláb vagyok, élvezem, s felszabadultabb vagyok. A gyerekek minduntalan körülöttem vannak, ez azonban nem veszi el a figyelmem.Az semmi sem képes. És igazából senki sem. A katonák végképp, mivel itt sincsenek. Úgy nem fog menni a "rábeszélés", amivel annyira nem hajtom magam - semennyire sem. Így zavartalanul dolgozhatunk. A víz is meleg, először nagyon haboztam belelépni, ám az idő annyira jó, hogy felmelegítette annyira, hogy nem tűnik el a tudatom a semmibe. Éppen ellenkezőleg, élvezem, ahogy a kristálytiszta vízben látom a lábamat, felgyűrt nadrágszárral. Éppen a vízben guggolva figyelem, a készülő zsilip mellett, ahogy azt nézik, megfelelően ... vízszintes-e. Zseniális, ahogy nézik, így éppen azt tanulom.
*A patak egészen közel van a folyó partjához, ám még sem annyira közel, hogy a vízből kilépve lássam is a pataknál ügyködőket. Hosszú úszás és gondtalan semmittevés után, melyben fel is töltődtem mind testileg, mind lelkileg, röviden szárítkozom a parton, majd a még mindig viszonylag nedves testemre veszem vissza a ruháim egy részét, hiszen a hajam is vizes még, nem számít. Sehol senki, csend és nyugalom honol, ajkaim halvány, elégedett mosolyba nyúlnak, szemeimben fény csillan ahogy elnézek az erdő felé. Kezemben a fehér felső köpenyruhával, a tarisznyámmal indulok el Elorak felé, mely út pont a patak felé vezet, ahol nem csak népem gyermekei dolgoznak serényen, hanem egy égi is. Jelenlétét a távolabb keresgélő katonákból feltételezem, de igyekszem elkerülni őket, ha meg is látnak, ne tudjanak hozzám szólni, kérdezni. Nem mellesleg a folyó közelében lévő katonák rossz emléket keltenek bennem, jóllehet annak az ügynek végül jobb vége lett, mégis minden porcikámban érzem az ellenkezést. Sietek eltűnni a szemük elől, ahogy azt az égi is tette, akire vigyázniuk kellene. Láthatóan feszültek voltak, minden mozdulatukból sütött az indulat, ahogyan elhajtották a bokrok ágait útjukból, ahogyan keresgéltek, nézték a szerkezeteiket, teljesen hasztalan. Először arra gondoltam, talán azért nem találják azt akit keresnek, mert bajba jutott az illető égi, de a fákat érintve nem láttam semmilyen fájdalmat, sérülést, a közeli múltban történt kellemetlen eseményt, így gyanítottam, hogy az égi haszontalan gyerekként megszökött előlük. Tovább mentem hát felkészülve arra, hogy szembetalálkozom vele, de elsőként egy eloraki férfit láttam meg a pataknál ügyködni, majd még egyet és még egyet. Csak azután tűnt fel az idegen arc, hogy a serényen dolgozók felegyenesedtek jöttömre, felém fordultak és fejet hajtottak. * -Légy üdvözölve Roda! Shiennel kísérjen utadon. *Mélyen meghajoltak és kezüket a szívük fölé helyezték, hasonlóképp tettem én is, kedvesen mosolyogva, szeretve üdvözöltem őket, majd az idegenre esett pillantásom.* -Shaz`or adjon erőt és kitartást! Köszöntelek titeket….Ő kicsoda? *Még mindig kedvesen, de már mosolytalanul érdeklődöm az ismeretlen férfiról, aki láthatóan ragyogóan érzi magát a perdaiak között és népemből valók sem taszították ki maguk közül. Sőt! Mintha még a segítségükre is lenne. * -A nagy városból jött. Segít a földeket öntözni. Ügyes keze van. *A legidősebb hajol meg felém, majd ahogy megindulok, eláll az utamból. A férfihoz lépve nézek le rá, ha nem állt még fel, mert teljesen magába zárkózott, vagy ha észrevett és felemelkedett, akkor úgy nézek szemeibe. * -Üdvözöllek! A katonák téged keresnek. Láthatóan nem örültek, hogy eltűntél. Mennyire volt szándékos? *Félmosollyal ajkaim szegletében érdeklődöm és egyelőre szándékosan nem mutatkozom be. Érdekel, hogy ismer-e, hallott-e már rólam, másrészt megvárom, hogy ő tegye meg az első lépést, lévén ő a vendég. A megtűrt vendég. Persze ettől még értékelem a buzgalmát, a segítségét és azt, hogy elhagyta a katonákat. Néhány kérdést felvet bennem. Vajon mennyire hűséges az égiek kancellárjai felé? *
Az egyik követ támasztom alá, mikor a feltekintésemre azt látom, hogy a perdaiak állnak, s egy irányba néznek, majd köszöntenek valakit. Ez pont olyan, mintha a kancellárokat kéne üdvözölni. Vagyis valaki fontos személyt láttak? Látnak? Először guggolva fordulok meg a lábamon, majd felállok, ahogy beazonosítottam, kiről is van szó. Alaposan átnéztem, vagyis egyszer, az elorakiakról készült anyagot, az első érkezésem előtt. Roda, Első Gyógyító. Meg sok minden mást is, amitől bejelzett a radarom, így csak... tudomásul vettem, hogy ezt írták. Nem utánzom le, amit tesznek, tőlem idegen. Biccenteni azért biccentek. Nekem az a kalapemelés jobban tetszett egy időben, de az sem én vagyok. A kérdésre már válaszolnék, de megelőznek, így csendben maradok. Azért vannak dolgok, amiket nem tudok és ismerek, így inkább figyelek. Ügyes kezem van. Én inkább az eszemre szavaznék, ha a kettő közül kéne választani, de nem azért, mert büszke lennék rá. Sokkal inkább átoknak tartja a környezetem, mint áldásnak. Én meg tök jól elvagyok vele. Am... ennyire azért nem vagyok érdekes, hogy beszélni kellene velem.... Csendes érdeklődéssel megvárom, hogy megálljon előttem. S bár nem látom, nem érzem, van egy halvány mosoly a szám sarkában, s talán a szemem sarkában is. Elorak valóban hatással volt és van rám, amit nem igazán veszek észre. - Üdvözöllek. - azért a kezem a mellkasomra teszem, amit úgyis tudom, hogy elbénázok. - Megkértem őket, keressenek meg. - nem kérdezte a nevem, s nem mutatkozott be, engem sem mutattak be, lévén idegen, én meg kifejezetten élvezem a helyzetet, hiszen addig jó, míg nevet nem teszünk valamire. Addig bármi lehet. - Lefoglaltam őket, hogy békén hagyjanak bennünket. - mosolyodom el, kicsit lehajtva a fejem, majd újra ránézek. - A nevem Zach. - nem mondom a másikat, úgyis szeretik a rövid neveket, így mindenhol így ismernek Elorakban. S ahogy szokásom, nem tűnik fel az sem, ha valaki meglepődik azon, hogy beszélem a nyelvüket. Egyre jobban megy, a gépies hangot már átváltotta az igazi kiejtés, hogy hallom őket beszélni, s az agyam szorgalmasan jegyzetel. - Nyugodtan beszélhetsz előttük. Olyan katonákkal jövök, akik nem értik a nyelveteket. Könnyebb. - talán nem kellett volna ezt mondani, nem foglalkoztat.
*Érdeklődve fordulok az idegen felé, miután az enyéimet köszöntöttem. Válaszuk után, s ahogy figyelmem az idegené, visszafordulnak a munkájukhoz, ám azért félszemmel még felénk néznek. Az égi férfi halvány mosolya feltűnik nekem, már csak azért is, mert úgy érzem bizonytalanságában, hogy még neki is új ez. Kezét a mellkasára téve köszönt és ezt értékelem, ahogy azt is, hogy nem veszi szájára Isteneink nevét. Korábban megfeddtem ezért Callum Jenkinst, azóta sok víz folyt le a Rauntillon, talán nem is lenne már ellenérzésem ezzel szemben. El kell mosolyodnom azon amit a katonákról mond, érzek némi gyerekes pimaszságot a tettében, és azt gondolom, az ő arcán elnyújt mosoly mennyivel kedvelhetőbbé teszi. Jól áll neki, de a szemei….valahogy még mindig gyanakvóvá tesznek. Valami megmagyarázhatatlan idegenkedés van bennük, túl a pimaszságon mi nem nekem szól, sötétséget érzek a lelkéből. Elismeréssel adózom a majdnem tökéletes perdai kiejtésén és még bólintok is mellé. * -Zach…a nevem Roda. Elmeséled nekem miért segítesz? Hoztál szerkezeteket is? *Körülnézek de nem látok egyetlen égi szerkezetet sem, de talán csak máshol vannak. * -Még nem hallottam rólad. A többiek úgy hiszem már ismernek, jártál már Elorakban? *Félreteszem az előítéleteimet, emlékezve Aleth bíra szavaira, melyek mögött más jelentést is felfedeztem. Másrészt tudom, hogy vannak az égiek között jók is, akiknek nincsenek hátsó szándékaik, hát megadom az esélyt Zach-nek is, akinek….csak egy neve van? Erre majd rátérek később, egyelőre azt szeretném tudni, hogy mit keres itt, hogy keveredett ide, és miért. * -Neked miért könnyebb ha a katonák nem értik a nyelvünket? *Meglehetős érdeklődéssel fordulok felé, mert nem értem a szándékát. Nem ítélem el, inkább mulattat.*
Meleg van, a jó idő nem váratott magára. Én pedig ebben érzem igazán jól magam, kiválóan funkcionálok, sokkal éberebb is vagyok. Már ami a külvilágot illeti. Ha lenne is a perdaiak részéről neheztelés felém a történtekkel kapcsolatban, sem érzékelném igazán, mert erre radarom az nincs. Ellenben a helyi, kisebb patak medréből igyekeznek zsilipes megoldással megoldani az öntözést, árasztást, s erre már korábban ígéretet tettem, s amit megígérek, azt meg is teszem. Hiányzik a gépek hangja, ugyanakkor lenyűgöz az a tudásuk, amit gépek nélkül meg tudnak oldani, pusztán megfigyelésből és ismeretekből, s ebből is tanulok. Legfőképpen a város ellátását illetően válik majd hasznomra. Szerintem én többet tanulok, mint ők tőlem, s arra sem figyelek fel, mikor elégedetten bólintanak a hátam mögött, amikor egy-egy technikai kivitelezésbe fizikailag is beleszállok. 
