Elbúcsúztam tőle. Rövid bólintása a válasz, de képtelen vagyok elfogadni. A lelkem és a szívem lázad az ellen, amit szerinte megtettem. Képtelen vagyok felfogni, elképzelni azt a pillanatot ami erre sarkallt, és most a legfájóbb, hogy nem emlékszem. Soha ennyire még nem kívántam az emlékeimet, bármennyire is fájdalmas, szükségem van rájuk. Nélkülük még Callum érveivel sem tudom felvenni a versenyt, hogy enyhítsek a gyötrődésén, mely minden egyes gondolattal újabb és újabb mérget csepegtet a lelkébe, belülről pusztítja, emészti fel. * -Vitatkozhatnánk ítéletnapig is, egyikünk sem engedne. De…Roda sem tudott volna mit kezdeni a halálommal, ha te nem adsz nekem időt, ha nem hozol meg egy súlyos döntést dacolva a törvényekkel és a kancellártársaiddal, ha nem veszed vállaidra ennek a döntésnek minden következményét. *Nem emlékszem továbbra sem arra a pillanatra ami búcsúra kényszerített. Úgy érzem kényszer volt a belőlem lassan kihunyó élettől, és talán fogalmam sem volt arról, hogy Callum mire készül. Nem tudtam, nem tudhattam, hogy nem a halál vár rám és csukja le a szemeimet, s borítja rám a sötétséget, mely azóta is kísért. Csak találgatni tudok, de úgy érzem annak a pillanatnak a fájó búcsúja volt az, ami minden mást eltemetett bennem. Azért felejthettem el az életem minden részletét, mert úgy hittem, már nem lesz szükségem rájuk. * -Tudom…sosem bántanál. *Ki kell mondani azt, ami belülről feszíti az ember lelkét, vagy csak azért, mert fáj és szabadulni kívánunk tőle, vagy azért, hogy néhány dolgot tisztázzunk a kimondásukkal. Remegő sóhajjal bújok Callum ölelésébe, ezzel is próbálva vigaszt nyújtani, s ahogy mondta a támasza lenni, mert neki nagyobb szüksége van most rá. S a fáradtság mellett ezért nem ellenkezem vele többet, nem javítom ki, és nem rovom fel, hogy megint kiforgatta a szavaimat, hogy mentséget találjon a számomra. Helyette neki is és magamnak is ígéretet teszek, ezzel megerősítve a házasságunkat és azt az elhatározást, ami a kancellária ülése előtt fogalmazódott meg bennem. S a hajamra adott apró csókjaival, a hátam simogatásával gátat szab a könnyeimnek, melyek lassan de biztosan száradnak a bőrömre. Érzem ahogy húzódik a halvány mosolyban, mely Callum képtelen de kedves ígéretére formálódik. Örökre együtt…most biztosan nem a tudós beszél belőle, de igazán nem is érdekel, hogy lehetetlen, most hiszek benne és a csodákban, mert a pillanat varázslatos és a Perda is utat mutat fényével, mintha csak minket akarna bátorítani. S a mosoly szélesedik elsuttogott szavaira, s mikor felnézek rá látom elhúzott ajkait melyek csalódottságát hivatottak mutatni. Tenyerem, mint oly sokszor már ébredésem óta az arcára simul, tekintetem az ő kékjeibe merül el, s talán félve attól, hogy megtöröm a pillanat varázsát, vagy hangommal elűzöm a perdai erdő különös fényeit, én is suttogok.* -Nem rontottál el semmit. A ki nem mondott szó rosszabb, nagyobb fájdalmat és bizalmatlanságot szül, mintha érzésed szerint rosszkor mondod el. Nem választhatjuk meg a kedvező időt, mert olyan nincs, a fájdalomra, a kételyre sosincs jó idő, csak egy véletlen alkalom….vágytam arra, hogy láthassam a természet szépségeit, de nem rontottad el ennek élményét, inkább….a természet tette könnyebbé a lelkedet s az én lelkemet nyomasztó dolgok kimondását. *Bennem is, benne is maradtak még, de nem mi választjuk meg mikor bukkanjanak fel, hanem a helyzet, a beszélgetés folyama…hogy mikor csordul túl a pohár peremén az az utolsó csepp. Ha nem hajol le hozzám, én húztam volna magamhoz, hogy csókommal simogassam csalódottan elhúzott ajkait, s érzelmeink összecsapnak a csók felett, hogy helyettünk is elmondják szívünk dobbanásainak szavát, óvatos lépéssel elkerülve most a szenvedélyt. Álomból ébredek mikor ajkaink elválnak egymástól, de el is mosolyodom a gondolattól, hogy az álmom ébren is tovább folytatódik, hiszen nem tűnt el…látom és érzem…és hallom elsuttogott szavait. * -Nézzük meg, de vigyázz, nehogy rájuk lépj. *Suttogom vissza, már azon is derülve, hogy egyikünk sem mer hangosan kiejteni egyetlen szót sem, mintha azzal elűznénk a világító növényeket, vagy bezárulva előttünk megfosztanának fényüktől. Kézen fogva vezetem Callumot virágtól virágig, most egy kicsit magunk mögött, a sötétségben hagyva a lelkünket bántó gondolatokat.*
*Beköszöntött a hideg időszak, előszele már karcolja bőrömet, a ruhám alá próbálkozik, hogy hideg ujjaival megérintsen. Azonban pont ez az az idő, amikor még az utolsó gyógynövényeket be tudtam gyűjteni s bogám nyeregtáskáiban van is belőlük bőven. A hideg idő sokáig eltart, a föld és a természet alszik, nyári gyümölcseiből húzzuk ki, míg el nem jön a meleg időszak első napja, mikor Delorisok ezrei festik kékre tavainkat, s újabb évvel nem leszünk öregebbek. Mégsem az elmúlást érzem a télben, noha lassan minden elszürkül és hideg köd borítja majd a tájat, s a nap is lustábban kel majd fel. Mindez a várakozásé, minden egyes nappal izgatottabb leszek, látva ahogy a szürkeség végül elvonul és helyét ismét a sok zöld és színes virág veszi át. Szeretek a lobogó tűz mellett ülni és beszippantani a teámból áradó gőz nyári illatát. Ám ezt csak akkor élvezhetem, ha haza is érek, és Elorak még messze van. A sötét erdőből indultam, utam az égiek városa mellett vezet el és nem vagyok hajlandó szemernyit sem kerülni. Ugyanazon az úton haladok, melyet minden évben megteszek oda és vissza. A vízesésnél állok meg, mint mindig, hogy a bogám ihasson és én is megtöltöm a kulacsomat. A víz hideg, ujjaim megdermednek mikor belemerítem a hexabőrből készült tömlőt, de míg szárazra dörzsölöm újra meg is melegszik. Míg Bata a bogám nem végez, lassan körbejárom az apró tisztást ami körülveszi a vízesés környékét, kezeimet a ruhám kiszélesedő ujjába dugva melengetem, fejemet köpenyem csuklyája védi a széltől. Rendszerint nem töltünk itt el sok időt és eddig még nem zavartak meg az égiek. Ezért is kapom fel a fejem gondolataimból, amikor a bogám víztől csöpögő csőrét összecsattogtatja, majd mély torokhangon rikolt. Néhány lépésnyire vagyok csak tőle, felé is indulok, ujjaim az övemen függő tőrömre fonódnak, noha távolból semmit nem érek egy égivel szemben. Nem túl régi emlék kísért, mely szintúgy vízpart mellett történt meg velem és esélyem sem volt. Tekintetem már a fák között esetlegesen meglapuló, fekete égi páncélokat keresi. Elérem a bogámat, ő már a hang irányába fordulva nyújtja előre veszélyesen éles és hegyes csőrét, fején a tollak felborzolódnak. A szárba kapaszkodom s tartom vissza attól, hogy nekiiramodjon, bár békés állat, nem ragadozó, de meg tudja védeni magát ha kell és engem is. Csak remélem, hogy nem lesz rá szükség. * -Gyere égi, te mutatni magad! *Kiáltom a nyelvükön, amit lassabban mint szeretném, de már úgy ahogy megtanultam. Néhány fontos szó és mondat, minden bizonnyal borzalmas kiejtéssel. *
Régóta vártam már, hogy én is lehetőséget kapjak a bolygó kötetlen felfedezésére a szabad időmben, de tekintettel az emberekre leselkedő veszélyek miatt ezt nem túl egyszerű kivitelezni. Még egy magam fajta viszonylag tapasztalt vadon járónak is engedélyt kell kérnie, ha például a városhoz közeli vízesésekhez akar elmenni. Igazából még ez a könnyebbik rész, hiszen, ha megfelelő kapcsolatokkal rendelkezik az ember, vagy képes megejteni pár kedves megjegyzést az illetékeseknek, akkor nagy eséllyel már fel is írják azoknak a listájára, akik éppen a város falain kívül töltik az idejüket. A probléma a fegyver… Pontosan tudom, hogy milyen veszélyek leselkednek ránk odakint, így nem szívesen barangolnék a szolgálati fegyverem nélkül. Azonban míg egy halott katonát vagy civilt gond nélkül írnak fel a veszteségek listájára úgy az elveszített fegyver már szinte főbenjáró bűn… Nos, talán ez némileg túlzás, hiszen azoknak az élete rendkívül fontos, akik aktívan részt tudnak venni a kancellária családalapítási terveiben, de a magam fajta meddőket bizony nem hiányolnák túl sokan. Természetesen ezt senki sem mondja ki nyíltan, így az engedélyemet hitelesítő pecsét mellé egy határozott utasítást is kapok. – Tudom-tudom. Maximum négy óra. Időben vissza fogok érni. – biztosítottam az őrt arról, hogy nem áll szándékomban kiköltözni a vadonba, noha igen csábító gondolat. Egész nap a természetet járhatnám, és lehetőséget kaphatnék arra, hogy olyan helyeket is felfedezzek, ahol még sohasem jártam. Persze sokkal varázslatosabb lenne, ha nem egyedül kéne a természet titkait megfejtenem, de megszoktam már az egyedül létet. Illetve hű társam a 141 mm-es pengéjű késem velem tart, köszönhetően annak, hogy ügyesen elrejtettem az övemen egy bő szürke póló segítségével. Nem éppen a legsikkesebb öltözet, de a túrázásnál egyébként is a kényelem a legfontosabb. Amint minden hivatalos dokumentumot elrendeztünk, magamra öltöttem az elengedhetetlen mosolyomat, és el is indultam a vízesés felé, amit ugyan egyszer már meglátogattam, de a sziklafalról lezúduló vízgörgeteg látványát és hangját nem tudtam megunni. Sebes lépteimnek köszönhetően közel huszonöt perc alatt elértem a vízesés környékét, azonban, amikor a fák között lépdeltem mély rikoltó hangot hallottam. Azonnal megálltam, és kezemet a késem markolata köré fontam, de még nem vettem elő a pengét. Helyette óvatosan egy fa mögé mentem és onnan próbáltam a hang forrását beazonosítani. Sokáig viszont nem tudtam rejtőzködni, mert egy nő hangját is hallottam a vízesés felől. A nyelvezete miatt azonnal nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egy perdai az, aki már előttem ’birtokba’ vette ezt a csodás helyszínt. Mivel a jelenlétem már számára is egyértelmű volt, úgy határoztam, hogy fölösleges bujkálással elodázni az elkerülhetetlen találkozást. Egyébként is, most éppen békés a népeink között a viszony, így eszemben sincs agressziót mutatni. Mindenesetre azért megfontolt léptekkel léptem elő a fák mögül, és a kezemet továbbra is készenlétben tartottam, ha arra kényszerülnék, hogy használjam a szúrófegyverem. – Üdv perdai. – általában szociálisabb vagyok még az idegenekkel is, de a népeink között igen feszült a viszony a béke ellenére is. Élénken él az emlékeimben az a lándzsa, amit tőlük ’kaptam’ és azt sem felejtettem el, hogy a társam kishíján az életét vesztette, amikor velük harcoltunk. Illetve feltételeztem, hogy ők is emlékeznek még rá, hogy mi hány életet oltottunk ki akkor. Igazából elkerülhető lett volna a konfliktus, de kár a múlt hibáin rágódni. Inkább arra érdemes koncentrálni, hogy megőrizzük a nehezen létrejött békét. Rajtam bizony nem fog múlni, még akkor sem, ha minden izmomban érezhető a feszültség. – Zavarok esetleg? Visszajöjjek később? – természetesen eszemben sem volt várakozni, tekintve, hogy igen rövid időt kaptam a falakon kívül, de jobb a békesség. Lőfegyver nélkül nem túl optimálisak az esélyeim egy potenciális harc során. Ezért is akartam minden pórusommal azt sugározni, hogy békések a szándékaim. Kezemet leengedtem a testem mellé, de a távolságot tartottam magunk között. Különösen az állat miatt aggódtam, amit egy szerintem igen vékony szárral tartott csak kordában. Piszok ’kis’ lények. Méretük miatt könnyedén letudnak tarolni egy hozzám hasonló embert, így nem árt az óvatosság. A késemmel nem igazán tudnám megvédeni magam, ha rám támadna.
*Ha magam lennék, ahogy annak idején a folyónál, nem tudnám biztosan, hogy égi került a közelembe. A bogám azonban már ismeri az égieket, meg tudja különböztetni lépteik neszét, és jobban is lát mint én, messzebbre és élesebben, amit én nem tudok kiszúrni a zöld növényzet mögött, azt ő igen. Nem sok időbe telt mire rájöttem rikoltásainak különbözőségére, így most magabiztos hanggal, de kevésbé biztos kiejtéssel kiáltok arra, amerre az égit sejtem. A további társagással viszont bajban leszek ha a másik nem beszéli az én nyelvemet, mert ugyan néhány szót megértek és tudok is mondani, de azokkal nem megyek sokra. Callum Jenkinstől azt is tudom, hogy nem mindenki jut hozzá olyan fordítószerkezethez, amilyen neki van, másról meg nem tudok. Remélve, hogy majd valahogy megértjük egymást - legfeljebb elmutogatom, amit szeretnék, ha már kiderült mi is az – várom, hogy előlépjen abból a rejtekből, amin Bata a bogám könnyedén átlát. A bogámat csendre intem egy könnyed mozdulattal, másik kezem azonban még mindig az oldalamra kötött tőrömön nyugszik, csupán megnyugtatásképp. A feltűnő égi, egy nő, de ez tőlük nem jelent könnyebbséget, a kancellár testőre is nő és lehet, hogy egynémely perdai harcost könnyedén legyőzne…tiszta harcban. Noha nincs rajta az a kemény és ellenálló ruha melyben egyébként a katonák járnak, a mozgása és a testtartása arra utal, hogy katona, de legalábbis edzett és nem tudósféle. Sokáig éltem a Dann mellett, és meg tudtam figyelni a harcosait, Callum Jenkins testőreit nem különben, így ez a feltételezés nem okoz gondot. Azonban nem csak a kemény ruházat hiányzik róla, hanem a hangos fegyverek is, melyek a távolból is képesek gyilkolni. Fejemet oldalra biccentve figyelem, s nem palástolom meglepettségemet, sem azt, hogy a fejétől a lábáig végigmérem. Égi nyelven szól hozzám és nem tölt el megkönnyebbüléssel, még mindig esélyes, hogy mutogatnom kell majd. Megpróbálkozom mégis a perdaival, hátha megérti és önkéntelenül is úgy válaszol, ha nem, hát megismétlem égi nyelven. Ez azonban azt is mutatja, hogy nincs nála fordító szerkezet.* -Egyedül vagy? *Kérdezem hát a saját nyelvemen, s közben figyelem a reakcióit, a felsimerést a tekintetében, a vonásai között, bármilyen jelét annak, hogy érti mit kérdeztem. Legalább az elején ne borzoljam a kedélyeit a valószínűsíthetően darabos és akadozó égi kiejtésemmel. * -Nincs nálad olyan hangos fegyver. Nem látom. Vagy bolond vagy, vagy nagy harcos, hogy nem tartasz az erratoroktól. *Miután kiderült, hogy valóban egyedül mászkál erre, közlöm a gondolataimat, egyszerűen és őszintén szavakba foglalva. Nem mozdulok ugyan felé és a bogát is visszatartom, de a hangom cseppet sem ellenséges, nem is gúnyos, a tőlem megszokott lágy és megnyugtató, kissé dallamos s mindehhez halvány mosoly társul. Kezemet pedig leengedem ahogy ő, a tőr markolatán pedig lassan de biztosan kihűl tenyerem nyoma.*
Mivel a Dominiumon születtem, így életem során nem volt túl sok alkalmam természet által alkotott képződményeket megcsodálni. Persze láttam képeket és videó felvételeket, de az meg sem közelíti a valóságot. Ezért is akartam a lehető legtöbb időt a Perdán tölteni, hogy a saját érzékszerveimmel tapasztalhassam meg a természet esszenciáját. A felderítő akciók során is kapok erre lehetőséget, de akkor mindig egy parancsot kell követnünk, és nem járhatom be szabadon a vadont. Figyelnem kell a társaimra, és szem előtt kell tartanom a küldetésünket. Most viszont szabadon barangolhattam volna. A lábfejemet a vízbe márthattam volna, és elmerülhettem volna a saját gondolataimban. Ehelyett viszont belebotlottam egy perdaiba, és hiába nem támadt rám azonnal, tudtam, hogy a békés felfedezés már nem opció. A feszültség lassan, de biztosan kúszott fel a gerincem mentén, hiába a csodás környezet. Egy ismeretlen és ebből kifolyólag talán veszélyes szituációba sétáltam bele, tulajdonképpen fegyvertelenül. Minden bizonnyal az lenne a legbölcsebb, ha azonnal távoznék. Biztonsági szempontból mindenképp. Ugyanakkor olyan régóta vártam arra, hogy kiszabadulhassak a hétköznapokból, hogy nagyon erős volt a késztetés, hogy szembe menjek a védelmi ösztöneimmel. Komoly dilemma. Mindenesetre az aggodalomra adott okot - és távozásra buzdított - hogy a nő a saját nyelvén kezdett el hozzám beszélni. Beletelt egy pár pillanatba, mire felfogtam, de végül kiderült, hogy éppen arra kérdezett rá, hogy egyedül vagyok-e. Mi tagadás, ha én támadni készülnék, valószínűleg éppen ez lenne az első információ, amit tudni akarnék. A választ tehát alaposan megkellett fontolnom. Ha bevallom, hogy egyedül vagyok, könnyen meglehet, hogy rám ereszti azt a fenevadat, és kénytelen leszek elmenekülni. Ha viszont további - egyébként az otthonaikban pihenő – társak jelenlétére teszek utalást, talán éppen az fog a nőből védekező ösztönöket kiváltani. Tehát rám ereszti a fenevadját, és szintén menekülhetek. Mivel még mindig erős volt a késztetés, hogy maradjak, egy olyan válasszal álltam elő, ami a két nem túl vonzó opció között helyezkedik el. – Egyelőre. – válaszoltam végül az ő nyelvén, hiszen az érkezésünk óta sikerült korrekt szinten elsajátítanom azt, és ő is így szólt hozzám. A folytatást is ezen a módon terveztem, de a kiejtésem nem túl magabiztos, így csak reménykedtem benne, hogy meg fog érteni. – Hamarosan csatlakozni fog hozzám két ember. – miután befejeztem a mondandóm, tekintetem a nőre összpontosítottam. A legapróbb mozdulatáról is tudni akartam, hiszen az ártó szándékról a lehető leghamarabb tudnom kell. Egyelőre viszont nem tűnt ellenségesnek. Csak ugyanazt a feszültséget láttam rajta, ami bennem is bujkált még. Ennek ellenére újabb szavakat intézett hozzám a saját nyelvén, és a tudásom ellenére a végével bizony bajban voltam. A fegyver és a harcos rész tiszta volt, de megemlített egy számomra ismeretlen szót, amitől egyébként tartanom kéne. – Ne haragudj, de megismételnéd? Pontosan mitől is kéne tartanom? – lehet, hogy valamelyik perdai lényre utalt? Ők másképpen nevezik őket, és nem tudtam minden egyes lény nevét megtanulni az ő nyelvükön. Bőven elég az általunk adott neveket megjegyezni, illetve, hogy melyiktől kell tartanunk a vadonban. Persze meglehet, hogy valami egészen másra utalt, így egyelőre kivártam a válaszát. Mindenesetre nem ártana megtudni, hogy ő milyen szándékkal érkezett, és erre a legegyszerűbb mód, ha megkérdezem. Később majd ráérek azon aggódni, hogy elhiszem-e, amit mond. – Milyen szándékkal jöttél ide? – figyelmem nem kerülte el, hogy a nő időközben leengedte a kezét. Ez legalább jó hír. Kár, hogy az állata miatt jobban aggódtam. Pillantásom tehát a lénynek szenteltem, és figyelmen kívül hagytam azt a tényt, hogy a stressz miatt egy izzadság csepp megindult a hátamon lefelé. Amíg a tenyerem nem csúszik meg a késem markolatán, addig nem lehet baj…
*Az égiek gesztusaikban nagyon hasonlítanak ránk, nem nehéz a másik felől a feszültséget érzékelnem, annál is inkább, mert magam is hasonlóképp érzek. Egyedül vagyok, leszámítva a bogámat, és legutóbbi ilyen véletlen találkozásom az égiekkel nem egészen úgy alakult ahogy az nekem tetsző lett volna. Noha annak a találkozásnak valahol mégis jó vége lett, nem bízom a vak szerencsében, hogy még egyszer megáld, így kellőképpen óvatos vagyok. Abban jobban bízom, hogy a hírem, Callum Jenkins szerkezeteinek köszönhetően talán eljutott mindenkihez az égiek városában, és nem tesznek ellenem, elvégre nekik is ugyanolyan szükségük van rám, mint nekem rájuk. Ettől persze összehozhat a sors olyan égivel akit nem érdekel kivel találkozik, ha perdai akkor vesznie kell. Ezért hát egy lépésnyit sem mozdulok a bogám és a vízesés mellől, s mivel a megjelenő égi nőnél nem látok olyan fegyvert ami a távolból is képes ölni, kicsit több esélyt osztok magamnak. Láthatóan hasonló feltételekkel kezdünk az ismerkedéshez, hiszen én még közelről, a képességemmel sem lennék képes ártani neki, hacsak az nem, hogy jól meggyógyítom. Röviden, tudomásul véve bólintok a viszonylag egyenlő esélyekre, magamban azt latolgatva, hogy vajon igazat mondott-e a hamarosan hozzá csatlakozó katonákról. Mindenesetre úgy gondolom a vízesés felől a hátam védve van, így jobbára a nőre figyelek, s mintha farkasszemet néznénk egymással, ő sem veszi le rólam a tekintetét. Szavaim után némi zavart látok rajta amit kérése is megerősít és feltételezem aziránt érdeklődik mit is jelent az errator. Nekem meg arról nincs fogalmam, hogy az égiek miként nevezik a perdai állatokat, tehát másik névvel nem szolgálhatok.* -Errator. Hatalmas állat, gyilkos fogakkal és karmokkal. *Tekintetem és figyelmem néhány pillanatra elidőzik a körülötte lévő növényzeten, a mögötte elnyúló ösvényen, de bármennyire is erőltetem a szemeimet, nem látok mást, sem másra utaló árulkodó mozgást. Nem mondom, hogy teljességgel megnyugszom, de enyhül bennem a feszültség, a vállaimat leengedem, ahogy a kezem sem fogja már a tőr markolatát. Két lélegzetvételnyi idővel a kérdése elhangzása után húzom lefelé a boga vezetőszárát, így az állat arra kényszerül, hogy hasát leengedve a talajra kushadjon. Minden felületen megtapadó ujjakat viselő lábai kissé elnyúlnak a teste mellett s noha bármikor egy szempillantás alatt képes felpattanni, most inkább úgy néz ki mint az a bábu amit Aideen kapott gyerekkorában és gyakran a földön kötött ki. * -Elorak felé tartok, megálltam pihenni. *Bár a kérdés méltán érezhető részemről sértőnek, elvégre itt én vagyok otthon, ezt most figyelmen kívül hagyom. * -Roda vagyok, Elorak első gyógyítója. Te minden bizonnyal az égi városból jöttél. Benned kit tisztelhetek? *Kérdezek vissza én is válaszom után, s bár a tisztelet egyelőre távol áll tőlem, viselkedésemet inkább az óvatosság jellemzi. Hangszínemen sem változtatok, kellemesen dallamos és megnyugtató, ahogy a gyógyításra szoruló népem gyermekeivel szoktam szót váltani. Hozzá a szelíd mosoly s talán az égi nőt sem repeszti szét a feszültség.*
A viszonyunk a perdaiakkal igen ambivalens. Vannak, akik könnyedén elfogadják a jelenlétüket, és megvannak győződve róla, hogy ez az ő otthonuk, és örülhetünk, hogy ’vendégül’ látnak minket. Vannak viszont, akik a háborút közelről élték át, vagy elveszítették az egyik szeretetüket, és emiatt továbbra is ellenségként tekintenek rájuk. Jómagam a mai napig nem tudtam eldönteni, hogyan is kéne hozzájuk viszonyulnom. Sok társamat elveszítettem, és én is kaptam egy csúnya sérülést tőlük, de még sem tudtam őket gyűlölni. Úgy gondolom a keblemre se fogom őket fogadni, bármit is tesznek, de hiszek benne, hogy lehetséges a békés egymás mellett élés. Ha enyhül a feszültség a két nép között, még talán egy együttműködést is eltudok képzelni, aminek révén javítható lenne mindkét nép életszínvonala, de ehhez rengeteg idő, talán évtizedek kellenek. Nem mindenki ismeri be, hogy ők is érző lények. Én viszont ezt még a háború idején tudomásul vettem, és emiatt megértem az akkori tetteiket. Mi parancsot teljesítettünk, ők az otthonukat védték. Mindkét felet meg lehet érteni, ha a szubjektív oldalát nézzük az eseményeknek. Mégis annyira különbözőek vagyunk, hogy a törékeny béke szinte bármikor üvegszilánkként robbanhat szét, bármennyi lehetőség is lenne az együttműködésben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy még a nyelv, amit beszélünk is teljesen különböző, és hiába tanultam meg számos kifejezésüket, továbbra is ki fog rajtam a mondandójának a teljes körű megértése. Errator… Ismételtem magamban a szót. Jó pár lény van, ami hatalmas és gyilkos karmokkal rendelkezik, így továbbra sem értettem, hogy mire gondol. Hangot azonban ennek már nem szándékoztam adni, hiszen bármilyen lényről is van szó nem igazán kell aggódnom miatta. Ezen a részen sűrűn őrjáratoznak a fiúk, így igen kicsi a valószínűsége, hogy egy hatalmas és veszélyes állat észrevétlenül belépjen a területre. Ha nem így lenne, akkor nem engedtek volna ki engem sem egyedül, fegyvertelenül. Igen rossz fényt vetne a hadseregre, ha hagyná, hogy a területen, ahol időnként civilek is megfordulnak éppen egy katona szenvedjen sérülést. Már csak emiatt is fontos az egységnek, hogy ne veszítsem az életemet egy könnyed kirándulás során. – Nem tartok tőlük. – jelentettem ki magabiztosan, hiszen tényleg nem féltem az idegen lénytől, bármi legyen is az. Az általa tartott fenevad sokkal nagyobb aggodalomra adott okot, de az is a csekély távolság miatt. Ha lerohan, hiába kérek segítséget a karórámban lévő kommunikátorral, a segítség biztosan nem ér ide időben. Abban bízhattam, hogy miként nekünk fontos a béke, úgy a perdaiak sem akarják újból kirobbantani a háborút mindössze amiatt, mert pont egyszerre érkeztünk meg a vízeséshez. Szavai alapján pedig nem is szándékozott túl sokáig maradni, így értelmetlen lenne konfliktusba bonyolódni. A lényt, amit tartott finoman a földre húzta a szárral, így egy fokkal kevésbé tűnt fenyegetőnek, de láttam már korábban, hogy milyen gyorsan képesek reagálni, ha veszélyt éreznek, így a feszültségem még nem enyhült. Jobban mondva ez már nem is feszültség volt, inkább folyamatos készültség. Az biztos, hogy kellemesebb lenne, ha eltudnék egy kicsit lazulni, ha már kirándulni jöttem. – Én is pihenni jöttem. Ez a hely remekül kitisztítja a fejet. – igazából elmét akartam mondani, de nem tudtam a perdai megfelelőjét a szónak. Talán így is megértett, ha nem akkor legfeljebb bolondnak néz. Volt egy olyan érzésem, hogy mivel nem féltem az általa említett lénytől, amúgy sem a tiszta pszichével rendelkezőkhöz sorolt. Mindenesetre, ha már ő bemutatkozott nekem, akkor én sem hagytam figyelmen kívül az alapvető illemszabályokat. – Üdvözöllek Roda. Én Haley Becks vagyok. – a rangomat és valódi hivatásomat szándékosan nem osztottam meg vele. Ahogy mi változatosan reagálunk a perdaiakkal való találkozásra, úgy ők is vegyesen tekintenek ránk. Néhányuknak felkeltette az érdeklődését a technológiánk, és talán még egy idegen barátként is tekintenek ránk, de sokan csak gyilkosoknak tartanak minket. Főleg a hadsereg tagjait, akik ténylegesen kioltottak jó pár életet. Annyira friss még az emlék, hogy még csak hibáztatni sem lehet őket emiatt. A legbölcsebb tehát ha arra koncentrálunk, hogy most kivel van dolga, és nem arra, hogy a múltban mit tettünk. Ehhez viszont kénytelen vagyok legalábbis egyelőre elhallgatni, hogy katona vagyok. – A lény, ami veled van nem veszélyes? – talán furcsának tűnhetett a kérdésem, ha már kifejtettem, hogy nem félek az erratoroktól, bármik is legyenek azok, de ugye a távolság az még mindig mérvadó. Szándékomban állt közelebb menni a vízhez, de amíg nem bizonyosodom meg arról, hogy biztonságos, addig egy tapodtad sem mozdulok.
*Az égiek néha annyira felelőtlenek, nem egyszer tapasztaltam, vagy hallottam róluk olyasmit, hogy ezt feltételezzem. Nagyon nem ismerik még a Perdát, mégis úgy járnak-kelnek, mintha mindent tudnának róla, holott még egy perdait is érhet meglepetés. Biztosak a fegyvereikben, abban, hogy sokan vannak és bármit legyőznek. Az előttem álló nő is látszólag megenyhül amikor leírom az erratort, nem tudván, hogy talán ismeri csak más néven. Magabiztos kijelentése, hogy nem tart tőlük aggódó mosolyra késztet, egyfelől remélem, hogy soha nem találkozik velük, bár erre nem túl nagy az esély, másfelől azt kívánom, hogy egyszer messziről lásson egy errator csapatot, lássa hogyan tarolnak le mindent a prédáért, mert ha egyszer megindulnak, ott nem számít hány fegyveres őrzi a városukat, noha a falakon belülre talán nem képesek hatolni. * -Az erratorok falkában vadásznak. *Bólintok, elfogadva a válaszát, de nem tudom nem megjegyezni, mire számítson alkalomadtán. Mindenesetre a bogámat nyugalomra intem és a földre kényszerítem, mert láthatóan felőle nagyobb fenyegetést vár. A kérdésére, melyet inkább nekem lenne jogom feltenni, nyugodt hangon válaszolok, de a lelkem mélyén igazságtalannak érzem, hiszen ez az én hazám, az én otthonom, én ismerem jobban…mégis engem kérnek számon. Abban viszont igazat kell adnom neki, amit a helyről mond, a vízesés nyugodt és békés, a kis tisztás ami körbeöleli a vízesést és a belőle fakadó kis tavat, valóban alkalmas arra, hogy a nyugtalan lélek elvonuljon távol mindentől és békét leljen, feltöltődjön, lerázza magáról a terheket, új utat találjon. * -Így van. Neked mi terheli a lelked? Mitől kell megtisztítani a fejed Haley Becks? *Igyekszem hozzá hasonlóan kiejteni a nevét, talán hibát nem vétek, de érezhetően idegen a kiejtés számomra, darabosan hangzik. Mindkét nevét mondom, mert az égieknek kettő van, noha családjainkat mi is megkülönböztetjük, nem mondjuk mindenkinek annak okán, hogy a közösségben mindenki ismer mindenkit, a távoli falvak és városok lakói pedig úgy sem tudják melyik családról van szó. Az sem tűnik fel, hogy nem tesz a neve mellé még valamit, mint például Callum Jenkins ahogy kancellárnak nevezte magát, de legalább elárulta a nevét, nem úgy mint Vadember. A következő kérdés azonban megnevettet, már csak azért is, mert épp az imént mondta, hogy nem tart a gyilkos fenevadaktól, a bogám által viszont fenyegetve érzi magát. Nem rejtem el a derűmet, és Bata mintha tudná, hogy róla van szó, felrikolt, fejét a kezem alá nyújtva várja, hogy összeborzoljam a tollait. * -Egy falka erratortól nem félsz, de egy bogától igen? Ez…már megbocsáss de szórakoztató. Boga nem bánt, hacsak nem nyúlsz a csőréhez vagy nem viselkedsz vele tisztelettudóan. Nagyon büszkék és szeszélyesek és megvédene ha bántanál. *Nem akarom félrevezetni, az igazat mondom azzal is, hogy megvédene, ahogy figyelmeztetett a nő közeledésére, úgy az ellenem intézett támadást is megpróbálná elterelni rólam, persze más kérdés, mennyire soikerülne neki egy olyan fegyverrel, amit az égiek használnak. Haley Backs-nél nem látok ilyet, és a társai sem érkeztek még meg. Egyelőre nem kell tőle tartanom. Elengedem bata vezetőszárát és ellépek tőle, s míg ő marad a helyén, én a vízesés tavának széléhez igyekszem s mutatok helyet az égi nőnek ott, ahol a kis tavat nagyobb kövek fogják közre. Ülőhelynek kiválóan alkalmas. * -Jöjj és pihenj meg nyugodtan.
Amennyire hasonlóak külsőre a perdaiak hozzánk, annyira más a személyiségük. Ezzel tisztában voltam, de mégis furcsának találtam ezt a nőt. Túlságosan nyugodt és békés. Főleg ahhoz képest, hogy elmondása szerint veszélyes lények ólálkodhatnak a közelben. Ha ekkora a baj, akkor rajta miért nem látom az aggodalom jeleit? Illetve miért szólt egyáltalán a veszélyről? Nekem az ő helyében legalábbis biztosan nem az jutott volna eszembe elsőre, hogy figyelmeztessem őt ezeknek a lényeknek a potenciális jelenlétére. – Értem. – válaszoltam kissé szűkszavúan, hiszen nem tudtam, hogy pontosan mi is a szándéka a lény megemlítésével. Meg lehet, hogy csak a testi épségemet félti, hiszen nem mindegyik perdai kívánja a halálunkat, de az is lehet, hogy csak elijeszteni akar engem erről a helyről. Ha nem lennék katona talán fel is kúszott volna a gerincemen a félelem első indája, de tekintve, hogy sok mindent láttam már az érkezésünk óta, nem ijedtem meg. Nem a veszély mértékét hagytam figyelmen kívül, hanem azon a véleményen voltam, hogy megfelelő felkészültséggel a rázósabb szituációkat is túl lehet élni. Hogy a felkészültség a csapat nagyságára vagy a fegyverek minőségére vonatkozik, már nem is fontos, csak az, hogy gyorsan tudjunk reagálni a kialakult szituációkra és képesek legyünk alkalmazkodni a változásokhoz. Éppen egy ilyen szituáció előszelét éreztem meg, amikor a nő megkérdezte tőlem, hogy mi nyomja a lelkemet. Váratlanul ért a kérdés, így a szemöldököm ösztönösen feljebb kúszott. Hogy ebből a távolságból ezt észrevette-e már nem is számított igazán, hiszen a fejemben teljesen más gondolatok kezdtek el kavarogni. Tisztességes listát gyűjtöttem már azokból a dolgokból, amik nyomasztanak, és némelyik felszínre is tört egy pillanatra. A legfontosabb, hogy mit fogok kezdeni az életemmel, ha a szakmámon kívül semmiben nem vagyok sikeres, és még azon a fronton is tudnék többet tenni. Miként fog valóra válni a legnagyobb álmom, hogy legyen egy saját családom, amikor a magánéletem kuszább, mint a perda legsűrűbb dzsungele? Számos aggasztó gondolat, amit magamban őrizgetek, és még a közeli ismerőseim sem tudják, hogy ezek egyáltalán léteznek. Akkor éppen egy idegennel osszam meg a titkom? Teljesen kizárt. Elnyomom inkább az érzéseket, mint tettem azt már oly sokszor. – A lelkemet nem terheli semmi, de jól esik időnként a kikapcsolódás. – végül is részben igazat mondtam, így a hangom még mindig magabiztosan csengett. – Te is a fejedet akarod megtisztítani? Vagy csak a hűs víz vonzott? – az legalább némi megnyugvással töltött el, hogy a kissé hiányos nyelvtudásom ellenére sem értette félre, és hitte azt, hogy szó szerint hajat mosni jöttem ide. Persze még mindig nem találtam jobb kifejezést így még mindig benne van a pakliban, hogy egy ponton félre csúszik a beszélgetés. Kevés szürreálisabb csevejt tudok annál elképzelni, minthogy egy perdai nővel kibeszéljük a hajmosási szokásainkat. – Ez a lény közel van. Az errator egyelőre nincs. – bár még mindig nem tudtam, hogy pontosan milyen lényről beszélünk, de abban biztos voltam, hogyha egy veszélyes fenevad lenne a környéken annak észrevettem volna a nyomát. Vannak persze lények, amik olyan hangtalanul tudnak közeledni, hogyha nem figyelünk eléggé, akkor már a hátunk mögé is kerülnek, de minden lény hagy valamilyen nyomot. Felderítőként pedig akkor is figyelek az apró jelekre, amikor csak szimplán kirándulok. Főleg, ha valóban falkában járnak az erratorok, mert ez esetben pláne lenne minimum néhány eltaposott növény, netán kidöntött fa. A gyakori őrjáratok miatt az ilyesmit észrevették volna. Ezért sem tűnt teljesen idegen gondolatnak, hogy én magam is közelebb menjek a vízeséshez, ha már ő maga is felajánlotta. Végül is miért ne férne el egy ekkora helyen egymás mellett két külön faj tagja. Elvileg már nem vagyunk ellenségek. – Biztos vagy benne? Nem zavarlak téged? – hiába az esetleges szándék a közeledésre, egyelőre még nem mozdultam. Annyit viszont meg engedtem magamnak, hogy a testtartásomon tovább lazítsak, így egy fának is neki dőltem. A mellette lévő lény, most tényleg békésnek tűnt, és ha nem sértem meg a nőt, akkor neki sem akad ürügye a támadásra. A kérdés, hogy ez elég indok?
*Nem keresem szándékosan az égiek társaságát, de ha már lehetőséget kaptam, akkor próbálom kipuhatolni melyik oldalon állnak, és nem az érdekel, hogy az égen maradottakhoz húz a szíve vagy a hegyiekhez, sokkal inkább az, mennyire tiszteli a Perdát,mennyire hajlandó megismerni, és vigyázni rá. Erre vonatkoznak a kérdéseim is, a figyelmeztetésem az erratorokra…de látszólag még biztonságban érzi magát, vagy amit nem lát, az nem érdekli. Az első benyomásom róla igazolást nyer, a szemem nem tévedett, túlontúl fegyelmezett és ez arra ad okot, hogy feltételezzem, ő is olyan katona akik fegyverekkel járnak. Érdekes, hogy most még sem látok nála, és olyan ruhája sincs amin nem hatol át a tőr pengéje. Talán ahhoz lehet köze, hogy most azért jött ide, hogy megnyugodjon. Abban a ruhában nem lehet megnyugodni. Én sem lennék nyugodt ha annyi mindent magamra kellene öltenem. Érdekelne azért, hogy mi lehet az ami feszültséget okoz egy éginél, ami miatt a vízesés békés idilljét keresi, milyen gondolatok bántják, jóllehet biztos vagyok abban, hogy nem fogja feltárni előttem lelkének legmélyebb érzéseit, már az is elég ahogyan a kérdésre reagál. Halvány meglepettséget vélek felfedezni az arcán és hosszabb gondolkodás előzi meg a választ, mint azt egy őszinte válasz indokolná. * -Értem. Sok gondolat, ami nem bűn de megoldásra vár. *Igyekszem összefoglalni egy mondatba amit megérteni véltem szavaiból. Megmosolyogtat ahogy az igazságot próbálta elkerülni úgy, hogy az még ne legyen hazugság. A húgom is gyakran tesz így. A kérdésre megrázom a fejem, valójában egyik sem igaz amit ő felvázolt nekem.* -Hosszú út áll mögöttem, megpihentem mielőtt hazatérnék. Igen, a hűs víz…az is jólesik, megszomjaztunk. *Nem csak magamra utalok hanem a bogámra is, akiben ő nagyobb fenyegetést lát, mint egy csapat vérszomjas erratorban, a magyarázat, hogy miért, nem késlekedik és kénytelen vagyok igazat adni neki. Egyelőre.* -Ó, igazad lehet. *Mosolyodom el újfent, de szavaimmal kétségek között hagynám. Ha egy errator csapat közeledne felénk, nem lenne ideje felkészülni, ahogy azt ő gondolja, persze nekem sem nagyon. Bata azonban messziről megérzi őket és bízom a gyorsaságában is. A vízeéséhez invitálom, jómagam pedig már le is ültem egy nagyobb kőre a szélén, kezemmel Bata felé intek, mire ő lassan de látható élénkséggel mozdul a víz felé és nyújtja bele a fejét a lezúduló víztömegbe, amit azonmód szét is fröcsköl. Jut rám is amitől megrezzenek, és önkéntelenül emelem meg a karomat, hogy felfogjam a vízpermetet, de el nem fordulok az égitől. * -Azt hiszem, Bata most jobban zavar, mint te. *Válaszolom nevetve, s csak akkor fordulok el, hogy a víz fölé hajolva, tenyerembe merjek valamennyit így oltva szomjamat. Néhány kortynyit iszom csak, addig van ideje eltolnia magát a fától, aminek nekidőlt és odajönni hozzám. Felnézve rá, az ajkaimon és államon maradt cseppeket ruhám ujjával törlöm le. * -Finom, friss. Kóstold meg.
A nő könnyedén számol be az idejövetelének a céljáról. Reálisnak tűnt a történet, és nem is éreztem úgy, mintha hazudna nekem. Persze ebben nem vagyok jó, ember társaim is vezettek meg már jó pár alkalommal, miért ne tudná megtenni ugyanezt egy perdai is? Ha jól tudom néhányan különleges képességeknek is a birtokában vannak, akár az is előfordulhat, hogy képesek elrejteni a valódi érzéseiket és gondolataikat. Sokat tudunk már a népükről, de közel sem eleget, hogy tökéletesen biztonságban érezhessem magamat a társaságukban. – Honnan jöttetek? – furcsa volt erre a fenevadra is utalni a kérdésben, de ha jól értelmeztem a szavait, akkor ő maga nyilatkozott többes számban. Illetve őszintén érdekelt, hogy milyen messziről jöhettek, ha kénytelenek voltak a vízesésnél oltani a szomjukat. A küldetések során volt már alkalmam jó pár helyet megvizsgálni, de a holdnak természetesen csak egy apró szeletét sikerült még felfedeznem. Így nagyon kíváncsi voltam, hogy egy helyi mennyiben tudja gazdagítani az eddigi földrajzi tudásomat. Ha válaszol nekem, úgy minden bizonnyal ámulattal hallgatom a szavait, azonban ez nem tart sokáig, hiszen az állat, ami vele tartott váratlan mozgolódásba kezd, és vízpermetet juttat a nő közvetlen közelébe. Testtartásom ismét kicsit merevvé válik, de a veszély érzetem még nem kapcsolt be. – Öhm, mennyire önálló? – vezettem pillantásom az állat felé. Nagyon engedelmesnek nézett ki, de még csak nem rég érkeztem meg, így nem tudtam pontosan, hogy mit művelhetett korábban. Ebből kifolyólag tudni akartam, hogy előfordulhat-e, hogy a nő parancsait figyelmen kívül hagyva esetleg valami magán akcióba kezd. Az ösztönök bármikor eluralkodhatnak az ilyen állatokon, így akár agresszív viselkedés is mutatkozhat. Tudni akartam, hogy erre készülnöm kell-e, vagy nyugodt szívvel oda mehetek-e én is a közelébe. Elvégre csak egy idegen vagyok a számukra. Mégis végül úgy döntök, hogy közelebb megyek, és én magam is részesülök a helyszín adta gyönyörökben. – Rendben, köszönöm. – lépéseim azonban óvatosak és megfontoltak voltak. Szememet nem vettem le a párosukról, miközben én magam is a vízhez hajoltam, hogy oltsam a szomjamat. Valóban nagyon kellemes érzés volt, ahogy az éltető víz végig csörgedezett a torkomban. – Tényleg nagyon hűsítő és friss. Nem ilyenhez vagyok szokva. – kis túlzással, ha elfogy az ivóvíz készletünk egy bevetés során, akkor képes lennék akár egy pocsolyából is oltani a szomjamat. Szerencsére még nem volt rá szükség, de megeshet. Veszítettem már el a kapcsolatot a parancsnoksággal, és ragadtam már a vadonban. Csak a mentőcsapatnak köszönhető, hogy végül nagyon hamar biztonságba vittek minket. – A társaid nem kísértek el az utadon? – bár a kérdés akkor is jogosan merülhetett volna fel, ha az erőviszonyokat akarnám felmérni, de ez meg sem fordult a fejemben. Pusztán kíváncsi voltam, hogyha olyan fenyegetőek ezek a bizonyos erratorok, akkor ő miért indult ilyen hosszú útra egyedül. Illetve ezzel az állattal ugye, de hát azzal biztos nem tudott szóba elegyedni. Biztos vannak társai, akár nagyon közeli ismerősei is, akiknek illő lett volna védelmezni őt. De lehet, hogy csak végtelenül romantikus vagyok…
*Óvatos, puhatolózó kérdéseket tesz fel, egyáltalán nem érzem úgy, hogy vallatna, hogy indokolatlanul kíváncsiskodna, s ezt mindenképpen előnyösnek könyvelem el. A kérdésre, hogy honnan érkeztünk, röviden elgondolkodom ám nem azért mert nem tudnám, hanem mert szeretnék visszautalni arra, amiért ő idejött. Továbbra sem mondok le arról, hogy megtudjam, mi az ami egy égit megnyugvásra késztet és nekem több jogom van kérdezni.* -Te megnyugodni, gondolkodni jöttél el ide, én is azért mentem el az Emlékek barlangjába. *Nem is mondok többet róla, érdekel, hogy hallott-e arról a helyről és ha igen, mennyit tud róla. Közben Bata is megindul a vízeséshez egy intésemre, egyfajta engedély, hogy ihasson amire nem lett volna szükség, ha kettesben vagyunk. A korábbi visszatartás az oka, hogy most nagyobb lendülettel érkezik meg és ahogy fejét a lezúduló víztömeg alá hajtja, az szétfröccsen s kapok belőle én is. Haley Becks testtartásán látható, ahogy megfeszülnek az izmok és pillantása azonnal Batára villan, a vállamat bökdöső fejet könnyedén eltolom magamtól és néhány röpke pillanatig a fején tartom a kezem, ezzel utasítva, hogy maradjon távolabb. Régóta együtt vagyunk, szinte a születése óta, én neveltem fel, minden rezdülését ismerem, ahogy ő is az enyémeket, ez persze nem tartja vissza attól, hogy időnként kifejezésre juttassa kivételes személyiségét.* -Önálló? Félek nem értem. Ha éhes, eszik, ha szomjas, iszik, ha fáradt, akkor ledobja magát és alszik. *Elgondolkodva nézem és mielőtt még elindulna felénk jövök rá, mire gondolhatott.* -Nem fog bántani, amíg te nem bántasz engem. *Tényként közlöm, hangomban nincs fenyegetés és figyelmeztető éle sincs szavaimnak. Amúgy sem szokott lenni, a rám jellemző halk, inkább duruzsoló színezetű hang ami sajátom, ami önkéntelen, nem megjátszott. Előnyös adottság a gyógyítás képessége mellé, hiszen a betegek akik hozzám fordulnak, az első percekben megnyugszanak és könnyebb úgy gyógyítani, hogy csak arra koncentrálhatok. Hívásomra aztán Haley Becks végül megmozdul és odasétál a vízesés pereméhez, megtartva a számára egészségesnek ítélt távolságot, melyre még egy ajakrándulással sem reagálok. Mosolyogva figyelem ahogy megkóstolja a vizet, olyan akár a folyónál az állatok, minden idegszáluk megfeszült, figyelnek nehogy ragadozó martalékává váljanak. Megjegyzésére eszembe jut az amit az égiekről hallottam Elorakban, hogy mennyire szeretik a mi ételeinket, mert oda fent a Dwaworuu-n rosszat kapnak. Így lehet a vízzel is, de vajon milyen lehet a nem jó víz? Fejemet kíváncsian oldalra hajtva nézek fel rá.* -Milyenhez szoktál? Rossz víz? Meleg? *Sosem hallottam, így nem tudok mihez viszonyítani. Úgy tűnik Haley Becks olyan katona akinek nem jár minden jóból, de ha már könnyedén kijár a városukból és láthatóan őt nem kell egy csapat katonának kísérgetnie, vajon miért nem kóstolt még a vizeinkből? Arcára rá van írva, hogy újdonságként éli meg. Kérdése a kíséretemre vonatkozik, ami nincs, és ártatlannak tűnik, egyáltalán nem olyan, mint aki információkat akar megszerezni. Elmosolyodom és egy lélegzetvételnyi időre elnézek mellette, mögé, oda ahol először felbukkant, mintha keresnék valamit…vagy valakit. * -Úgy látom a te társaid is lemaradtak. *Mosolyogva állítom szembe korábbi kijelentésével, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve merítem bele kezemet a vízbe és próbálom meg őt lefröcskölni. Kérdés, hogy hogyan viseli. Meglepődik, elhátrál, belemegy a játékba, veszi-e a bátorságot arra, hogy visszafröcsköljön vagy inkább tovább tartja a távolságot? * -Nem kell elkísérni engem. Bata mindig, mindenre időben figyelmeztet. Te harcos vagy igaz? Miért nincs rajtad az a fekete vastag ruha és az a fejfedő ami eltakarja az arcot és miért nincs nálad fegyver? Ha tartasz bármitől is, kellene viselned. *Ebből tudhatja, hogy nem most találkoztam először katonával és akikkel találkoztam, nem is akárkik voltak, jóllehet erről nem tudok semmit. Az égiek rangjaival nem vagyok tisztában, azzal sem, hogy mindezt még a ruházatukban is jelölik, sőt még azon is, jelekkel. A kancellár testőrsége pedig minden bizonnyal néhány szavas leírásból is felismerhető. *
Josie-t elkísértem Elorakig, majd elköszönve tőle ő úgy tudja, hogy egy Elorak közeli kis faluba tartok a Naphajúhoz. Az információ majdnem pontos, csak Naphajú nem ott lakik, sajnos. Amilyen pechem van, még csak a Város mellett sem találkozunk. Kihasználva az alkalmat, mikor senki nincs itt a környéken, beosonok-mászok a vízesés mögé. Szerencsére még mindig kevesek által ismert hely és Szöszivel sem tudunk annyit találkozni, hogy kijárjuk az utat ide és legyen bárkinek feltűnő. Arra számítok, hogy ő lesz itt, de ehelyett csak a szokott helyén az álcázott kavics-adathordozót találom meg. Gyorsan a pda-mhoz csatlakoztatom, majd elhúzom a számat. Korábban is el kellett volna ide néznem. Kommunikációnk fapados mivolta itt mutatja meg a hátrányait: nem azonnali az üzenetváltás. Szöszi megírta, hogy a kutatómunka, amire megy, eltolták az indulását pár nappal, így pont belelóg a vége a mai találkozó napjába. Eredetileg mostanra visszaértek volna, viszont így csak holnapután érnek ide. Tippem szerint még rászámolhatok plusz egy napot is, mert ami vihar átvonult a kontinensen, az sok helyen dagonyássá változtatta a talajt - magam is csupa sár vagyok térdig, pedig amerről jöttem, ott még jobbak is voltak a viszonyok -, a közlekedés nehézkes, gyanítom őket is lassítja majd. Plusz kipakolás, rendszerezés, amit még utána a nyakukba sóznak, hogy behozzák a lemaradást, örülhetnek ha zuhanyozni és felfrissülni elmehetnek, tehát nem roboghat ki ide Szöszi érkezés után rögtön. Szóval új találkozó nap kell... Lássuk csak, három napot rászámolva a maira... De nem tudom, hogy Raven mikor akar találkozni? Egyáltalán tényleg lent van már a Városban, ahogy írta vagy változtak a tervei? Oké, Bruce-ba nem volt szerelmes, de azért bírta eléggé, hogy lesújtsa a halálhíre és megértem teljesen, ha hosszabban tartózkodna Apáéknál. Meg gondolom agyal, hogyan tovább, mert Bruce-szal egyelőre kényelmesen megúszta a gyermekvállalás témáját, de ha letelik a gyászidő, akkor ez gond lesz. Mennyi ideje lehet? Egy év? Mennyire reális, hogy egy év alatt győz Carter? Hááát... Akárhogyan gondolkodok, arra jutok, hogy most ajánlok Szöszinek egy új találkozó napot, legyen négy nap múlva, addigra biztos visszaérnek, és van ideje ide kisompolyogni meglesni az üzenetet is, nem kerüljük el egymást várhatóan. Most meg akkor visszamegyek a Rebelliumba és megérdeklődöm Raven-től, mikor találkozzunk, na meg hol. Sóhajtok egyet. A modern fürdőszobán kívül azért az ilyen klassz vívmányokat is visszasírom néha, mint a valós idejű üzenetküldés. Mennyivel egyszerűbb lenne! Bepötyögöm a válaszomat a kavics-adathordozóra Szöszinek, hogy aztán szokott helyére újra elrejtsem és közben már azon agyalok, hogy akkor meg tudom várni majd Josie-t is a nap végén, vagy biztos ami biztos alapon megleshetem messziről a találkozóját Bewild-dal, akkor rögtön látom, bajba kerül-e? Már csak ki kell találni valamit, hogy estefelé vagy ha közben lebukom előtte, mit mondok, miért nem a Naphajúmmal vagyok?
*Kényszerű bezártságra lettem kárhoztatva miután az Állatidomárral visszatértünk a Városba, a perdai vihar miatt. Rögtön eszembe jutott Alec és a Rebelliumba való utazásom, mindaz amit a főzelékes napon mondott, amivel el akarta ódázni a látogatásomat. A vihar alaposan megtépázta a környéket és nem csak a Város közeli helyeket, hanem végigsöpört Eloraktól Elionig. Mikor aztán lecsendesült, az első adandó alkalommal megpróbáltam kiszabadulni. Kellett egy kis szabadság és át kellett gondolnom a helyzetemet is, amit Jenkinsszel sikerült kicsit távolabbra tolni, de ennek ellenére a fejem felett lebegett. Másrészt egy hetem volt arra, hogy kiköltözzek végleg a Bruce-szal közös kabinunkból, amit csupán a gyászomra való tekintettel tudtam elérni. Nem is ez a költözés volt problémás, hanem a JL kuckóé, amit Bruce nélkül nem tudom hogyan fogok kivitelezni. Legfeljebb megkérem Sammyt, az Imperium hosszabb szünetet kapott, így ő az egyetlen akit megkérhetek. Denisov túl feltűnő lenne most a társaságomban, másrészt sokkal nagyobb figyelemnek örvend, és már ez elég ok arra, hogy ne őt kérjem meg. A gond csak az volt, hogy hova? Sokat gondolkodtam a hetedik szinten, de végül elvetettem. Pont a kancellári szinthez való közelsége az ami mélyebben lenyomja a mérlegen az előnytelenségét, így megszívlelve Alec tanácsát, amire akkor nem is gondoltam, hogy hamarosan szükségem lesz, a harmadik szint mellett döntöttem. Meg kell szerveznem ezt, friss levegőre és magányra volt szükségem, a kettő együtt pedig nem kivitelezhető sem a városban, sem a Dominiumon. Nem akartam messzire menni, bár csábító volt a gondolat, hogy az XS-ben viszonylag nem érhet baj – volt már példa az ellenkezőjére – de inkább egy közeli helyre gondoltam gyalogosan. Denisov nem volt sehol, így valaki mást kellett találnom, akit le is kell fizetnem valamivel. Olyasvalakit kerestem aki még nem volt velem, bár a hírem minden bizonnyal eljuthatott hozzá, de talán még kételkedik, vagy tudja, hogy tőlem számíthat valamire. Zig Oberon tizedes épp megfelelt a célnak és beígértem neki néhány holmit, ingyen Búfelejtőt és egy termosznyi jó minőségű kávét azért, ha magamra hagy kicsikét. Az nem baj ha látótávolságban marad, csak a személyes teremet hagyja békén. Valahol a vízesést körülvevő erdőrész szélénél akartam hagyni és épp megálltam volna, hogy felé forduljak, a mozdulat már el is indult, mikor nagyon ismerős alakot pillantottam meg, ahogy a zuhatag mögé oson. A szar is kővé dermedt bennem és lecövekelve fejeztem be az Oberon felé fordulást. Majdnem nekem jött, a kezében lévő fegyver hozzám is ért amitől hátrébb léptem, ő meg értetlenül bambult rám. Csak néztem és néztem, de nem vettem észre rajta semmit, ami arra engedett volna következtetni, hogy ő is látta amit én.* -Mi van, mit néz Moor? -Azt, hogy milyen helyes vonásai lennének, ha…. Ha nem lenne ennyire nyúzott. Csüccsenjen le és pihenjen. Itt pont jó lesz. Néztem körül és mutattam egy helyre, ami kellőképpen eltakarja a vízesés egy részét, ha leül. Reméltem el is alszik. De jó lett volna most Alec altatópora amit az orra alá fújhatnék, még meg is tudnám neki magyarázni miért dobta be a törölközőt.* -Vigyázok magamra, csak a vízeséshez megyek, az is lehet, hogy kipróbálom milyen benne pancsolni, szóval ne leskelődjön, különben megmondom a feleségének! -Ne udvaroljon Moor, a kávét meg most kérem és ha fáj valami sikítson.*Elvigyorodtam. Tudtam, hogy fáradt és aludni fog annak ellenére, hogy a féltermosznyi kávét meg fogja inni. Meg hát hallotta már a sikolyom hírét, reméltem nem lesz gond. Addig is úgy álltam, hogy kénytelen legyen hátat fordítani a vízesésnek, hosszasan babráltam mire sikerült kihúznom a termoszt a hátitáskámból, amiben maradt még egy. A Búfelejtőt már megkapta előre, a többi cuccot meg akkor kapja meg, amikor visszaértünk és nem volt rá panasz. Most kicsit átértékeltem a kíséret árát magamban, megkapja, és még adok neki mást is, ha nem veszi észre a tesómat. Mert, hogy Alec sompolygott a vízesés mögé, abban biztos voltam, csak azt nem tudtam mi a búbánatos francot keres ilyen közel a Városhoz. Oberon elvette a termoszt és lepakolta magát a bokor mellett, hátát nekidöntve egy termetes fa törzsének, én meg integettem neki aztán elindultam. Nagyon reméltem, hogy mire odaérek, Alec még a vízesés mögött lesz és nem is akar onnan kijönni egy ideig. Látszólag lazán lépkedtem, de vigyáztam arra, hogy lehetőleg ne zajosan tegyem ezt, bár a zuhatag hangja eléggé elnyomhat minden neszt, ezért sem értettem, Alec miért ment a vízfüggöny mögé, ahol bárki meglepheti. Igaz, azt nem is tudtam eddig, hogy mögötte van annyi hely, hogy beférjen oda valaki. Persze ahogy ezen agyaltam, rögtön eszembe jutott, hogy biztosan csajjal van, akkor mindjárt két hely kell, vagyis még én is beférek. Ha viszont a Város közelében van csajjal, akkor….és nem folytattam tovább a gondolatmenetet, mert ideges lettem a további lehetőségtől. Mikor odaértem, kint hagytam a táskámat, hogy Oberon ne higgye azt, hogy messzebb mentem, majd megkerestem a víz mögé vezető rést, visszanéztem a pasi felé, de nem láttam. Reméltem, hogy akkor ő sem lát engem, és beléptem. * -Mi a jó büdös francot keresel itt, ahol katonák járnak? Öngyilkos akarsz lenni? *Az aggodalom beszélt belőlem fojtott hangon de kellőképpen ingerülten, és ijedt hangsúllyal, mikor megpillantottam a bátyámat. Csak őt, egyedül. További kérdések merültek fel bennem, de egyelőre arra az egyre akartam választ, amit elsőként feltettem. A második költői volt. *
A vízesésnek van egy nagy előnye és egy nagy hátránya. Az előnye az, hogy el lehet a vízzuhatag mögött bújni, nem látni át rajta - jó, hőkamerával biztosan lehetne, de eddig mázlim volt -, a hangokat sem viszi ki. A hátránya ugyanez, csak fordított szemszögből. Innen bentről nem látni és hallani, ha valaki közeledik, csak ha már gyakorlatilag majdnem a "küszöbhöz" ér, de az ugye elég késő tud lenni, tekintve hogy az egyetlen vészkijárat a vízbe ugrás. És akkor nem tudni mi fog várni a vízfüggönyön túl, ha feljöttél a víz felszínére. Na, ennek az előny-hátránynak a rovására írható, hogy egy ütemet minimum kihagy a szívem, mikor észlelem a mozgást. Azért annyira felelőtlen én sem vagyok, hogy háttal álljak az egyetlen helynek, ahonnan meglephetnek, mert lássuk be, nem itt fogják a hadsereget búvárbevetésre oktatni, ha van egy rohadt nagy tó is a közelben, szóval a vízből nem számítok meglepetés vendégekre. De elkényelmesedhettem, mert eddig nem buktunk le Szöszivel, most viszont sarokba leszek szorítva, ami nem jelent jót. Az egyetlen, aminek örülni tudok jelen helyzetben, hogy ő legalább nincs itt, nem rántom magammal. Apropó rántás, lehet szó szerint lenne, mert megfordul a fejemben, hogy a vízbe ugrom és megpróbálom a levegőt visszatartva valahogy meglapulni és elosonni a vízben, hátha nem vesznek észre. De annyira életképes ötletnek ezt nem tartom, inkább abban reménykedek, hogy aki ide tart, szintén nem számít rám. Hamar kiderül, hogy ezt is benéztem, de addigra már egy Styx csöve néz Ravennel farkasszemet, mielőtt leereszteném azt. Csodás, húgom és a JL egy személyben! Már majdnem felér ez egy Terson kancellár előtti lebukással! Majdnem, mert itt megkínozni nem fognak, megölni is csak tekintettel, aminek már neki is látott Raven nem vesztegetve az idejét. Azt hiszem, hirtelen én is túl ideges lettem ahhoz, hogy hitelesen előadjam, rá vártam, tudván, hogy lejön a Városba, ami csak most ugrik be, bár a pontos dátumban, amit írt, még mindig nem vagyok biztos. Más kell. Hivatkozzunk akkor a melóra! - Cseszd meg, és ha lelőlek?! Mit sompolyogsz?! - Förmedek én is rá visszafogott hangon, csaknem suttogva - de baromi nehéz így tartósan mérges lenni. - Eddig nem jártak, amúgy meg felderítésen vagyok, ha épp nem szúrnád el nekem. Mit keresel itt? - Legjobb védekezés a támadás, nem igaz? Tagadunk, tagadunk, terelünk, hazudunk... már megint. Azért kicsit vacak érzés. Eltekintek a válla felett, jön-e utána katona, de egyelőre sehol senki. Biztos, ami biztos még nem rakom el a Styx-et. - Ha valaki utánad jön, most mondom, túsznak foglak használni, és te belemész a játékba, legalább egyikünk ússza meg ezt, értve? - Tér vissza tekintetem Raven-re és próbálom a legszigorúbb nézésemet is hozzá elővenni. Egyrészt, hogy komolyan vegyen - komolyan is mondtam-, másrészt valamivel ellensúlyozni kellett gyilkos pillantását.
*Alec nem nővel van, hanem egy fegyverrel, amit épp rám fog, ami persze rohadtul nem érdekel, úgy siklik el a tekintetem a ténye mellett, mintha egy kiskanállal hadonászna. Még meg is legyintem a fegyver csövét mielőtt leengedné, hogy elhessegessem magam elől. * -Te sompolyogsz. Láttam. *Kiabálok rá suttogva, jobbára az artikulációra helyezve a hangsúlyt, hogy Oberon ne halljon meg, de kellőképpen dühösnek tűnjek. Még mindig úgy nézek rá, mint egy véres rongyra, mert mérges vagyok és megijedtem az imént, hogy Oberon észrevette. Mindenki szerencséjére nem így történt, de éppenséggel bele is zuhanhattunk volna a lebukás feneketlen mocsarába, és akkor most nem diskurálhatnánk arról, hogy ki sompolyog és ki nem. * -Én határozott léptekkel érkeztem, pont a te lefülelésedre. *Folytatom még mielőtt magyarázkodhatna, s préselődöm is beljebb, lehetőleg úgy, hogy semmim ne látszódjon ki és a vízbe se pottyanjak. Feltérképezem a terepet és jól megjegyzem magamnak, mennyire remek búvóhely ez. Majd lecsapok Alec szavára.* -Eddig? Hányszor voltál már itt? *Szemmel verem, nem kétséges, ezzel palástolom, hogy a szívem majd` kiugrik a helyéből. A bátyám, aki ellenálló, nem mellesleg halottnak hiszik, itt sasszézik a Várostól pár száz méternyire, halál lazán. Csodás! S még azt mondja neki kell rám vigyáznia. Baszki! * -Gyászolni jöttem, de téged találtalak. Már messziről kiszúrtam, hogy besomfordálsz ide. Az az egy szerencséd, hogy Oberon álmos és rohadtul nem volt kedve velem jönni, ezért félig vak és süket. Remélhetőleg most egy fa tövében csücsül, kávét iszik és mindjárt elalszik. *Ha van hely – ha nincs csinálok magamnak, vagy Alec ölébe ülök – leteszem magam. Azt túlzás lenne állítani, hogy kényelembe helyezkedem, mert két zsebkendőnyi területen ez egyenlő a lehetetlennel. * -Ha valaki utánam jön, belelöklek a vízbe és azt mondom egy döglött állat volt aki ide jött meghalni. Frászt fogsz te bárki szeme elé kerülni. Szóval mit keresel itt? Tudom, felderítesz. Aha. A sűrű vízfüggöny mögött. *Próbálok rávilágítani a tényre, hogy hülyeségeket beszél, mert felderíteni csak úgy lehet, ha az ember többet lát egy ládányi területnél és távolabb két méternél. * -S mégis mit derítesz fel? A hangulatomat azt nem. *Alaposan körülnézek, majd egészen le Alec veséjéig a szemein keresztül. Az övéi is elég szigorúak, már-már gyilkosak, de nem veszem komolyan, mert tilosban jár és hantázik, szóval egyetlen pillantással söpröm le a szikrákat a vállaimról.*
Szemet forgatok arra, mikor leáll azon is vitatkozni, ki sompolygott. Oké, maradjunk abban, hogy mind a ketten. Én érthetően. Akkor lenne kiakadva igazán, ha nagy lazán sasszéztam volna be ide még elhajigálva pár cuccot is odakint, hogy mások is követhessék morzsaként a nyomomat. - Gratulálok! Sikerült! - Tárom szét a karomat eltúlzott kis meghajlással együtt, kiemelendő suttogott mondandóm gúnyosságát. - Mióta tartozom neked elszámolással?! - Vonom össze a szemöldökeimet mérgesen. Álljunk csak meg azért! Szabadon élek, ő nem az anyám, ráadásul én vagyok az idősebb, szóval válasz helyett kérdést kap feleletül. Tartok tőle, nem fogja érteni annak költőiségét, hanem helyette gyárt pár indokot, miért is kellene neki mindent bevallanom. Halvány CQL-sárga fogalmam sincs, ki az az Oberon, akiről Raven úgy mesél, mintha régi ismerősök lennének, de ha így van, akkor rendben van. Inkább egy Oberon legyen kint, mint egy Gardel vagy Greymare, nemde? A kancellár családnevekről nem is beszélve. Azon is átsiklok, hogy az ipse kávét iszik és aludni fog. Ő is úgy issza, mint a húgom, víz helyett, szóval meg se rökönyödök igazán. Arra enyhült egyedül a pillantásom, mikor a gyászolást említette Raven. Basszus, tényleg. Nem a szívszerelme volt Bruce, de magam is láttam, mennyire kedvelték egymást, jó barátok voltak és fáj, ha ilyent veszítesz el. Plusz az életed is bizonytalan posvánnyá változik egy visszaszámlálóval ellátva, s mire az lejár, berobban az életedbe egy új ember, mint a családod onnantól. Akár jót, akár rosszat jelent ez. Ettől függetlenül előadom, hogy túszként fogom használni, ha mégis idecammog az az Oberon, hogy legalább a látszata meglegyen, Raven áldozat, nem találkára jött. Én egyértelműen kinyiffanok a végére, szar ügy, hogy pont a húgom szeme láttára, de hát gyászolt volna a tóparton, mármint nem ennek a mütyür kis tónak a partján, hanem a nagynak. Persze a tervem nem megy át Ravennek, miért is egyezne bele egyszer valamibe, ami nem a saját ötlete? - Mi lenne.. áh, hagyjuk! - Legyintek rá még mindig dühösen szusszantva egyet s elgondolkozom, hogyan tovább. Menjek, hátha az a kávés Oberon elaludt már vagy maradjak és ha maradok, akkor leüljek-e? Végül a báty győzedelmeskedik bennem, aki leül gyászoló húga mellé. Tart ez addig, amíg be nem dobja a kérdését és hozzátűzi a mondatot a végén, amire előbb szám széle kunkorodik mosolyba, majd szám elé kapom a kezem, hogy abba vihogjak halkan. Oké, ő gyászol, aggódik is értem, szóval tényleg fel kellene derítenem őt, de jelenleg én vagyok az, aki jól derül. A minta-báty... Levakarom a képemről a mosolyt pár másodperc után, légzésem is visszaáll normálisra, s aztán folytatom. Rögtönözök, mert röhögés közben nem volt agyam kitalálni, mit is fogok neki felelni, hiszen az igazat nem akarom neki elmondani. Egyáltalán nem, bocs, hugi! - Kajálni álltam volna meg, itt mégiscsak biztonságosabbnak és zavartalanabbnak tűnt, mint odakint egy bokorban. Meg hátha ez a hely jó csomagküldésre. Egyébként a Város hátsó részét megyek kémlelni, ahol a raktárak vannak, keresve a gyenge pontot a falon és az őrtornyoknál. Az a hír járja, hogy tavaly tavasz végén pár perdai bejutott. Nem derült ki, mit kerestek és meg is találták-e, de ha nekik sikerült... - Hát most már ki kell tartani a hanta mellett - hiszen legalább a kavicsüzenetet nem szúrta ki húgom -, szóval előrántom a pletykát, amit pár hete hallottam Elorak mellett egy perdaitól, s igyekszem hitelesen előadni. - Sajnálom... tudod, Bruce-t. - Nem, véletlenül sem azt, hogy itt vagyok. - Mi történt? Sky nem fogott el semmilyen üzenetet, ami az Imperium gondját jelezte volna. - Váltok inkább témát, mielőtt túl sokat hazudoznék és amúgy is érdekel, mi volt, na meg húgom hogy van? Tudom, hogy erős csaj, az egyik legerősebb, akit ismerek, hiába kicsi és vékony, de azért én is aggódhatok érte.
*Csak egyetlen győzedelmes pillanatot és röpke mosolyt engedek meg magamnak a nagy ijedtségben és „haragszom rád”-ban, amikor elismeri, hogy sikerült lefülelnem. Már csak az a kérdés, hogy miben sántikált itt. Abban persze részben igaza van, hogy nem tartozik nekem elszámolással, elvégre felnőtt, felelősségteljes férfi…ja nem! Csak az igaz rá, hogy felnőtt, bár a legutóbbi hógolyózásból nem erre következtettem, de az ártatlan játék volt. Másrészt én is élveztem. Most viszont úgy érzem, ketőnk közül én vagyok a megfontoltabb, ami enyhén szólva is ijesztő. * -Mióta ellenálló vagy és mióta pont ezért halálra aggódom magam azon, mikor buksz le. *De persze van válaszom a kérdésére és igaz is mindkét indok. Csak épp gyanítom ez nem fogja meghatni. Nem a meghatódottság hiánya miatt lengetem be Bruce halálát és az én gyászomat, miután egy legyintéssel és a saját ötletemmel söpörtem el az ő tervét amit arra az alkalomra dédelget, ha esetleg Oberon nem dőlne be a kávétól és a fáradtságtól, hanem fürödni készülve a vízesés mögé kukkantana. * -Mi lenne ha? *Érdeklődöm a befejezetlen mondat lehagyott tartalma után, de aztán az utolsó mondatom nevetésre készteti. Érzem én is az iróniát, meg is emelem az egyik szemöldökömet jelezve, hogy megvárom míg kiröhögi magát és eljut a tudatáig, hogy mit is mondtam. Csodás bátyám van, hogy ezt eddig nem tudtam! A magyarázkodásából a lényeget ragadom meg.* -Tavaly tavasszal! És azóta nem volt alkalmatok kikémlelni a gyenge pontokat, amiket valószínűleg még Terson bárgyú katonái is észrevettek és azóta betömködtek. *Nem kérdés, megjegyzés, költői. Tudom, hogy hantázik. A Város hátsó része nagyon messze van innen, főleg ha azt nézem merről kellett jönnie. Alec a testvérem és azért csak eljut az agya legrejtettebb zugáig, hogy mit mondtam Bruce-ról, el is várom, hogy rákérdezzen, de nekem gyanús a váltás. Mindenesetre belemegyek, hogy majd később hirtelen kérdezzek rá az ittlétére. Megenyhülök, már Bruce halálának említése is elég ahhoz, hogy újra rágondoljak és a hiányára. Olyan sok helyen voltunk ketten, jó bulik voltak és az a rohadt koponya még mindig ott van a polcon, amit annyira utált. Elmosolyodom néhány röpke pillanatra.* -Találtak valami holdat és életre utaló nyomokat, járatot ami aztán beomlott. Nem az Imperiummal volt gond. Nem is láthattam, útközben vettek tőle búcsút. *Nagy sóhajjal kezdek bele a mesélésbe és el is szomorodom amikor ahhoz a részhez érek, hogy nem búcsúzhattam el tőle. Csak az vigasztal, hogy jókedvűnek láttam utoljára, hogy nem vitáztunk valami apróságon, ahogy szoktuk. A mosolya az ami megmaradt bennem és talán jobb is így. * -Csak hiányzik. Üres a kabin nélküle. Amikor nem volt otthon is úgy éreztem ott van mégis, mert tudtam, hogy visszajön. Most viszont már nem fog és nem hallom nevetni, nem hallom többé káromkodni amikor nem megy neki a játék és nem látom többé zuhanyozni sem. Azért meg kell hagyni, teste az volt neki. *Egy kicsit elkanyarodom másfelé, de ilyen az emlékezés. El is kezdek fészkelődni, nem sok hely van, az sem kényelmes. Itt nincs puha mohaféle, vagy fű, ami nem nyomná annyira a fenekem. Csak kavicsok. El is kezdem magam alól kiszedegetni a kavicsokat, meg a hátam mögül is és Bruce-ra emlékezve szép sorba rakom magam mellett, a bátyámtól távolabbi oldalamon. * -Szóval miért kockáztatsz azzal, hogy ilyen közel jössz a Városhoz egy olyan helyre, ami meglehetősen népszerű? Hogy téged is elveszítselek? *Keverednek bennem a veszteség gondolatai az aggodalommal, közben szedegetem a kavicsokat, egynél azonban megállok. Furcsa repedés van rajta, vagy csak annak látszik. Érdekes, mert totál egyenes, mintha lézerrel vágták volna, és még a szememhez is emelem, hogy jobban megnézzem. Szakmai ártalom. A nagy nézegetésből pillantok fel Alecra, válaszra várva, azonban lehet, hogy egészen mást látok meg az arcán, mint amire számítok.*
- _Ha_ lebukom, nem _mikor_, nem? - Korrigálom a szavait, bár úgy is tudom, hogy hiába, Raven döntéseit és elképzeléseit nem lehet megváltoztatni. Ha egyszer a fejébe vette, hogy én le fogok bukni, akkor annak megfelelően jár el és tényként kezeli, egyedül az idő a változó a képletben. Ha ezt így tudom, miért vitázom vele? Megszokás és nosztalgia, azt hiszem. Az érdeklődésre nem tudok már felelni, legfeljebb egy legyintéssel, hogy hagyjuk, mert másik kezem amúgy is éppen szám és orrom elé kapom elfojtandó a nevetésemet a fogalmazásától. Relatíve gyorsan sikerül is úrrá lennem a rekeszizmaimon és tudok végre rendes bátyként is viselkedni, gyorsan kreálva egy megfelelőnek gondolt választ. Sajnos húgom túl éles eszű, azonnal meglátja a történet gyenge pontjait. Mennyivel egyszerűbb élete van azoknak, akiknek egy kicsit butácska húg jutott! - Ha becsukódik egy kapu, kinyílik egy másik. - Vonogatom a vállaimat. - A vezetőink a Dominiumról jöttek, miért várod, hogy a szuper logikájukat ott hagyták? - Vonok a vállamon még egyet zárásul, mintha csak pont lenne a mondat végén és az érvem megkérdőjelezhetetlen lenne. Oké, tényleg van, aki minden hülyeségét magával hozta - például én -, de azért nem ez a jellemző, legalábbis nem engedjük vezető pozícióba, viszont indoklásként hihetően hangzik. Szerintem. Azért biztos, ami biztos, témát váltok, amúgy is érdekel, hogyan van Bruce halála miatt és egyáltalán mi a fészkes fene történt vele? Nem nehéz hát így tényleg érdeklődőnek látszanom, mert az is vagyok. - Ó, basszus... - Húzom el a számat, mikor röviden felvázolja, mi történt. Tehát Bruce ott halt meg egy másik égitesten, egyedül. Remélem, hogy az a járat szupergyorsan omlott rá, hogy gyors s lehetőleg fájdalommentes halála volt, a biometrikus adatai egy pillanat alatt váltottak át. - Tudod, hogy nem kedveltem, de ezt azért nem kívántam neki. Sajnálom. - Csóválom a fejemet s a közben elszomorodó húgomat jobbommal karolom át, vonom kicsit magamhoz, egy puszit nyomva a fekete tincsein át a fejére. Csendben hallgatom további szavait, szomorúan, magam is tudván, milyen a veszteség és arra gondolok, hogy vajon jobb-e így elveszíteni valakit vagy úgy, mint én, látván meghalni és ez az utolsó emlék róla? Felesleges az összehasonlítás, ez mindenhogyan szar, még úgy is, hogy Raven nem volt szerelmes Bruce-ba, viszont jó barát volt. Azt mindenképpen Bruce javára tudom írni, hogy húgomnak gondját viselte, vigyázott rá és nem kétlem, hogy lebeszélte vagy legalább megpróbálta lebeszélni pár öngyilkosan merész ötletéről. Ravennek persze más jut eszébe, amit pozitívumként még felhozhat Bruce mellett és nem tudom megállni, hogy ezen el ne mosolyodjak. - Inkább nem kérdezek semmit! Meg mondani is nehezen tudok. Az idő segít majd a sebeket begyógyítani. Az egyetlen tanácsom, hogy ne kerüld, hogy lásd a fényképét, még ha fáj is. Így is hamar megkopnak majd a vonások. Azok hamarabb kikopnak, mint a fájdalom vagy a hiány... - Húzom el ismét a számat, de többet nem mondva, nem szoktunk soha beszélni róla. Apa annak idején alapos takarítást végzett, a fájdalomra ő úgy reagált, hogy minden képet és videót törölt az édesanyámról, csak az adatlap képe maradt meg, mert ahhoz nem fért ugye hozzá. Távozott vele minden holmi is, ami rá emlékeztette, nem csoda, hogy ragaszkodom ahhoz a kopott kendőhöz a nyakamban, mely egykor Christine Delgado kedvence volt és azon a végzetes napon is rajta volt... Közben elengedem húgomat, ahogy fészkelődni kezd, nekem fel sem tűnik a hely kényelmetlensége. Sosem tűnt fel, legfeljebb csak annyiban, hogy kevés tevékenységre ad lehetőséget és teret, de most érthetően ez sem hiányzik. Egy pillantást vetek a kavicsokra, s éppen becsatlakoznék a sorba rendezésükbe, pakolásukba látszólag pótcselekvésként, gyakorlatilag egy bizonyos kavics markomba mentése céljából, mikor Raven ismét nekem szegezi a kérdését. Affene, még mindig gyanakszik és a kavicsot se tudtam még megszerezni! - Azt mondjuk nem tudtam, hogy népszerű. Fürdőzni gondolom mindenki a nagy tóhoz jár le, s minek jutna eszükbe egy vízesés mögé somfordálni, egyáltalán meglesni, hogy... Azt el ne dobd! - Hagynom kellene veszni hagyni a kavicsot, hátha a vízbe dobja Raven, de ahogy a szeméhez emeli, látszik, hogy ő már kiszúrta a vágást rajta. Jegyzet magamnak: természetesebb törést kell imitálni. Félbeszakadt szavaim helyére mozdulat kerül: megpróbálom kikapni húgom kezéből a kavicsot. Akárhogy is esik, az látszik rajtam, hogy a kavics valamiért fontos nekem, pedig nem álltam kőzetrajongó hírében korábban. - Egy üzenet miatt vagyok itt. Nem te vagy az egyetlen a Városban, akivel a kapcsolatot tartjuk, de nem mondhatok többet róla, biztonsági okokból egyikőtök se tudhat a másikról. - Fél-igazság megint, de remélem, akárhol is landol a kavics, ezzel a magyarázattal már megelégszik Raven. Nagyon remélem!
//Dobás kavics-üzenet megszerzésére: Páros: sikerül a kavicsot Raventől elhappolni! Páratlan: Húgom reflexei kifognak rajtam...
Alec Delgado carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
*Gondoltam, hogy az indokomra is lesz válasza, elvégre Delgado. Apában nincs meg annyira ez az oldal, mondhatnám, hogy inkább anyai vonás, de pont az anyánk nem közös. Persze az is lehet, hogy mindez annak az eredménye, hogy együtt nőttünk fel. A válaszára természetesen legyintek, részletkérdés.* -A _mikor_ most időhatározó volt. *Ne bogagoljunk a szavakon, pontosan tudja mit hogyan értettem, csak kapálódzik, mert tudja, hogy vaj van a fején. Ez még nem akadályozza meg abban, hogy nevessen, hiába teszi a szája elé a kezét, elég nyilvánvaló mit csinál, de majd nem fog nevetni. Jobb szeretem ha nevet és boldog, de tényleg! Mégis mit gondolt amikor idejött? Biztosan nem azt, amit mondott, nem az volt a célja, hogy kikémlelje, hogyan és hol jutottak be a perdaiak egy évvel ezelőtt. * -Te is hoztad magaddal a jelek szerint. *Dohogom válaszul, még mindig azon agyalva, mi a jó fenét keres itt a bátyám. Közben meglegyintem a vállát amit megrángat. Nagyon nem tetszik nekem ez az egész és persze minden agytekervényem ezen munkálkodik, konspirál, kombinál és arra jutok, hogy Alec két dolog miatt jönne ilyen közel a Városhoz. A családja miatt és egy nő miatt. Hogy ezt hogyan sikerült kitalálnom? Nos, a családját szereti és félti, míg a nők miatt képes minden hülyeségre, mert nem az agya vezérli. Kicsit félre kell tennem ezt a gondolatmenetet, a finomítás még várat magára, Alec Bruce-ról kérdez és visszaránt abba a ködös időbe amikor azt sem tudtam hol vagyok. Olykor sikerül eldobnom magamtól, mintha igaz sem lenne, de még rám tör néha és ledönt a lábamról. Elmesélem hát, hogy mi történt vele, amennyit én tudok a hivatalos jelentésből, és Sammytől, de nem kommentálom Alec részvétnyilvánítását, sajnálatát, csak megvonom a vállam, bólogatok, sóhajtva veszek levegőt, hogy visszagyűrjem a könnyeimet. Érdekes, hogy még mindig képes vagyok megkönnyezni Bruce-t. Pláne ha olyan együttérzéssel szembesülök, mint amilyet Alec nyújt nekem azzal, hogy megpuszil. Ilyenkor olyan atyai és eszembe jut milyen jó apa lenne belőle. Kis ideig az is volt, bár nem a sajátjaival szemben, és megfordul a fejemben a kérdés, milyen lett volna ha az ő gyerekei? Mindez egy kis emlékezést vált ki belőlem, hiszen mindenki ezt csinálja. Emlékezik a szép percekre, az együttlétekre, a viccelődésekre, a kalandokra melyet együtt éltek át, és van köztük megmosolyogtató is a bátyám számára, mely ragadós és az én számat is mosolyra húzza egy kicsit. Aztán elszomorodom és részvétteljesen nézek fel rá. Ő már csak tudja milyen gyászolni, az anyukáját veszítette el és apa még azt a kicsit is elvette tőle, amit a magáénak tudhatott. * -Sajnálom Alec. Én is nagyon sajnálom. *S ezt most Christine-re értem és rá. Az egyetlen dolog ami megmaradt belőle, tőle, az a kendő amit Alec mindig magánál hord, amit egyszer viccből el akartam venni és nagyon mérges lett. Azóta nem viccelődöm vele, mióta megtudtam, miért. Hagyom is az egészet, most egészen más miatt vagyok itt, vigasztaltuk már egymást épp elégszer. Szeretem a bátyámat és féltem őt, nem akarom még egyszer elveszíteni, nem akarom elveszíteni igazán, úgy mint Bruce-t vagy úgy mint ő az anyukáját. Nem akarok megint gyászolni. Visszatérek inkább a jelenre, és számon kérem őt, miközben próbálom a csöppnyi helyet kényelmesebbé tenni. A franc se érti hogyan került ide annyi kavics, de tény, hogy tele van velük a vízesés mögötti ficak. Módszeresen rakosgatom arrébb őket, míg egy olyan a kezembe nem kerül, amin éles repedés látszódik. Nem lenne gyanús ha a repedés természetes lenne, de olyan tűélesen egyenes, hogy az már okot ad arra, hogy jobban megnézzem. Még nem gondolom azt, hogy ami a kezemben van nem igazi kavics, erre Alec felcsattanó szava és mozdulata vezet rá. Annyira félti, tényleg, mintha ijedtség lett volna a hangjában és ez a döbbenet, magyarázatkeresés vezet ahhoz, hogy ki tudja kapni a kezemből. * -Hééé! Mia…franc?! *szúrós szemekkel nézek rá a döbbenet után, szemöldökeimet összehúzom és nem kérdés, hogy az arcát és a szemeit vizslatom. Valami nincs rendben. Alec félt egy kavicsot, ami nem kavics, hanem valami más. Meg kell szereznem. A pillanat töredéke alatt döntöm ezt el, de nem mozdulok. Még csak a kavicsra sem nézek, de látóterem pereméről figyelem, hogy elteszi-e vagy tovább szorongatja. * -Nem én vagyok az egyetlen? És nem tudhatok róla? A botanikus bige, ugye? Alec Delgado, még mindig elveszik a nők az eszedet? *Hüledezve kérdezek rá és persze, hogy a növényes kiscsajra utalok, kire másra? Meg mérges is vagyok. Nem pofáztam eleget ezek szerint. Figyelem, hogy mit csinál, hova néz, miközben válaszol, mennyire jön zavarba, milyen gyorsan válaszol. Aztán hirtelen mozdulok és két kézzel kapok a cuccért. Az egyikkel a szabad keze elé nyúlva képzek akadályt, míg a másikkal megpróbálok kikapni a kezéből, kihasználva azt a nagyon rövid időt, míg ő megemészti a vádamat és megpróbál villámgyorsan kitalálni valamit.*
- Iiigen, pont ez zavart. - Erősítem meg, hogy az időhatározóval volt bajom, mely tényként kezelte a lebukásomat, a feltételes mód teljes hiányával! Még akkor is, ha részben már meg is történt a lebukás, épp csak húgom előtt, egyelőre, de remélem ennyi is marad. Ha jön kukkolni az a fickó, akinek már most elfelejtettem a nevét, hát meglepő élmény lesz mindkét fél számára. - A parancs idekint is parancs. - Újabb vállvonás, s még csak nem is hazugság, amit mondtam. Éppenséggel kaphattam volna ilyen agyament parancsot, csak nem kaptam, de lehetne! És akkor jönnöm kellene. Ahogy Szöszit is be kellene szerveznem kémnek, amit még mindig nem kérdeztem meg tőle, de sokáig már nem halaszthatom. Egy darabig még elhiszik, hogy nem volt rá megfelelő alkalom, vagy mondok valami semmitérő hírt, ami senkit nem érdekel Jenkins kancellárról és éppenséggel akár igaz is lehetne, de előbb vagy utóbb gyanús leszek, főleg, hogy nem tudom, van-e még más forrásuk, amellyel ellenőrizhetik az én híreim hitelességét. Viszont most talán sikerült a gyanút terelnem magamról, Raven nem forszírozza tovább a dolgot, én pedig ezt megtámogatandó, na meg mert érdekel is, megkérdezem, ő hogy van így, hogy Bruce már nem él és egyáltalán mi történt a férjével, hogy múlt időbe került? A válasz letaglózó, s bár nem rajongtam alibi-sógoromért, azért rosszat nem kívántam neki, ilyent meg pláne nem, sajnálom is. Na meg sajnálom húgomat is, mert egy kicsit talán mindig annak rosszabb, aki itt marad és érzi a másik után maradt űrt, legyen az rokona, kedvese vagy barátja. Olyan természetesnek vesszük a jelenlétüket, hogy aztán hirtelen sokként ér, mikor ez változik. Adok egy tanácsot is, mert sajnos tudom, hogy az emberi memória mennyire megbízhatatlan, még húgomé is az lehet, pedig szerintem neki jobb van, mint nekem. Vagy legalábbis ő mást tud jól megjegyezni, mint én. Én arcokban jó vagyok, egyet mégis nehéz már feleleveníteni... - Na ne már! - Nézek rá, mikor ő kezd el sajnálkozni, ami egyébként nagyon édes tőle. - Most én vigasztallak, ez az én köröm! - Mosolyodok el és kap még egy hálás puszit az együttérző buksijára. - Amúgy most hogyan tovább? Mármint tudod... kell új férj meg gyerekek? Mihez kezdesz? Van még néhány meleg barátod? - Nem akarom elviccelni a dolgot, mert sajnos tudom, hogy komoly dolog ez. A derű a végén vigasztalásból hangzott el, na meg magamat is nyugtatva, mert aggódom Ravenért, hiába mondja majd azt - mert ebben biztos vagyok, hogy ilyesmi fog elhangozni -, hogy pánikra semmi ok, kézben tartja az ügyet. Arra viszont nem számítok, hogy csakhamar mást is kézben fog tartani, ráadásul szemet is szúr neki a különleges repedés: a kavics-adathordozónk Szöszivel, amin az üzeneteket váltjuk egymással. Fapados kis módszerünk apró tárgyát azzal a lendülettel kapom ki Raven kezéből, nem várva meg, hogy felfedje a kavics titkát, nevezetesen széthúzható, vagy hogy a kavicsoknak új helyet találjon a vízben és ez is ott végezze. - Semmi közöd hozzá! - Nézek vissza szúrós szemekkel. Deja vu. Bő tíz évvel ezelőtt is ilyenek voltunk, nem egyszer éppen azon kaptunk hajba, hogy bele akart olvasni a pda-mon lévő levelezéseimbe és ekkor is a fejéhez vágtam ugyanezt a kifejezést. Nem mintha valaha is bevált volna. Kezemben fogom tovább a kavicsot és míg beszél, addig próbálom zsebre vágni. Majd később elrejtem újra itt, mikor Raven már visszament. Ez a terv. De a tervek, mint tudjuk, jellemzően nem élik meg változtatás nélkül az események végét. Na de hogy már megint rögtön Szöszire gyanakszik! Most komolyan, miért? Mi okot adhattam rá?! - Mi van, senki más nem él ebben a kurva Városban, csak ő? Hogy az a... - Sziszegem vissza, nem mervén továbbra sem hangosan beszélni, de majdnem felcsattanok, mikor próbálom zsebembe menekíteni a kavicsot és Raven cladac-okat megszégyenítő ügyességgel cseni ki menet közben a kezemből egy pillanat alatt. - Sérti a hiúságodat, hogy nem te vagy az egyetlen? Biztonsági okok. Ha bármelyikőtök lebukik, nem tudja magával rántani a másikat. Azt pedig add vissza. Most. - Nyújtom ki egyik kezem felé, felfelé fordított tenyérrel jelezve, hogy oda kéretik a spéci kavicsot belehelyezni. Nem kell kimondani a fenyegetést hozzá, hogy tudja: ha nem adja vissza, el fogom venni tőle.
*Vállat vonok, hát pont nem érdekel, hogy őt most mi zavarta, a lényeg az, hogy féltem és aggódom miatta. Ő meg pont ott járkál ahol a legnagyobb veszélyben van. Miért nem este csinálta ezt, amikor kevésbé fedezik fel és a sötétben még akár azt is behazudhatja, hogy városi. Erre a gondolatomra aztán hangosan válaszol én meg elhúzom a szám. Tudom, hogy azért, mert kiváltak a Dominium fennhatósága alól, attól még nekik is kell rendszer, kellenek szabályok és igen, vannak parancsok is, különben káosz lenne. * -Hmmm. *Erre úgy sem tudnék reflektálni hitelesen, csak hümmentek egyet és annyiban hagyom. Azt persze nem, hogy ő mégis itt van és bujkál, az én fenékőröm meg odakint pár méterre tőlünk éppen kávézik. Ha ezt tudom, ha vele akartam volna találkozni, biztosan teszek abba a kávéba valamit. Alec azonban sikeresen félbevág minden agyalást ezzel kapcsolatban, mert rákérdez Bruce-ra és hirtelen rám tör az az űr, amit maga után hagyott. Nem tudom, hogy jobb lenne-e most, ha el tudok tőle búcsúzni, ha nem úgy válunk el, ahogy. Bár, legalább a nevetős arca maradt meg utoljára bennem és nem veszekedtünk, nem haraggal váltunk el egymástól. Minden rosszban van valami jó, épp csak ez a jó is képes a szemeimbe szúrni a fájdalmat. Az emlékezés kissé magával ragad, de van egy rövid mondat, egy kis megjegyzés a jó tanács mögött, ami eszembe juttatja Christine-t és rögtön együtt érzek vele. Az ő fájdalma sokkal nagyobb ami az évek múlásával sem csökkent, épp csak kevesebbszer jut eszébe és talán ez az ami elfelejteti velünk az arcokat. Az emlékek sokáig bennünk élnek, de egy idő után már képtelenek vagyunk felidézni az egész arcot. Csak egy-egy részlet marad meg, egy mosoly, vagy egy pillantás, egy apró gesztus, amire emlékezünk ha a hozzákapcsolt illat vagy egy deja vu érzés segít fellobbantani. * -Jó, vigasztalj, de attól még….*Tudja. Bennem reked a szó a puszitól, de végül a szavai, a kérdése mosolyt húz az arcomra. * -Nincs. Bruce megismételhetetlen. Egyébként van időm. *Vonok vállat és azon morfondírozok, hogy elmondjam-e Jenkinst vagy sem. A sors vagy akármi, esetleg a perdai Istenek szólnak közbe, mert épp derülni van kedvük, nem tudom. Az biztos, hogy egy vétlen rendrakásból máris harcba csöppenünk. * -Hát ha ennyire félted, akkor van közöm hozzá! *Vágok vissza azonnal és szúrós tekintettel nézek rá. Az a kavics ami nem is kavics, nagyon fontos lehet neki. Nem gondolom, hogy pont a JL előtt titkolná el azt amit tartalmaz, hacsak nem a húga elől titkolna el valamit, akkor viszont nem ellenálló ügy és nem is kémkedéssel kapcsolatos. Nem lehetek benne biztos, de megemlítem a kis botanikust, hogy lássam hogyan reagál. Blöffölök és bejön. Van egy pillanat amikor Alec megakad. Talán egy gondolat az ami eltéríti a figyelmét egyetlen szívdobbanásnyira, de ez nekem elég ahhoz, hogy kikapjam a kezéből a kavicsot. S már hátrálok is el tőle picit, már amennyire sikerül azon a pici helyen. * -Á, szóval mégis ő! *Kiáltom…vagyis suttogva kiabálom, eltúlzott artikulációval a szavakat. Ebből ő is rájöhet arra, hogy az imént csak blöfföltem. * -Én vagyok az egyetlen húgod! *Na ezzel speciel nem vitatkozhat. * Miért olyan fontos neked az a csaj? *S csak továbbra is ütöm azt a vasat ami már szinte izzik, akárcsak Alec szemei. Ha most villámhárító lennék, egyből tönkremennék a sok kisüléstől. Még jobban elhátrálok tőle és hirtelen felállok. Míg ő a kezét nyújtja felém és a vízesés kijárata felé ugrom. Szerencse, hogy én vagyok kívül, így nem vagyok beszorítva, mert a másik oldalon nincs kijárat, csak a lezúduló víz. Alec meg, a lebukástól és Oberontól tartva, csak nem jön ki utánam. Amilyen gyorsan csak tudok, megpróbálok kimenni a vízesés mögötti kuckóból, hogy nyugodtan megnézhessem mi van azon a kavicson olyan fontos. Vagy benne. Ha sikerül kimennem, első dolgom az, hogy Oberon feltételezett helye felé pillantsak, hogy tudjam, a bátyám még biztonságban van. Egyébként még jó is ha meglát pár pillanatra, én meg odaintegethetek neki, hogy minden rendben, így nem lesz gyanús neki az eltűnésem. Aztán megvizsgálhatom alaposabban azt a kavicsot. *
Úgy érzem, nyerő helyzetben vagyok, Raven kelletlen hümmentése számomra győzelmet jelent, tévesen, de hát amiről nem tudunk - még -, az ugye nem fáj. Igyekszem is egyéb vizekre terelni a beszélgetést, például megtudni, mi lett a sógorral, hogy múlt időbe került tök váratlanul és leginkább: húgom hogy viseli ezt? A kis drága még engem vigasztalna egy gyakorlati tanács miatt, amely mögött igen, fájdalom húzódik meg, egy olyan seb hege, amely lassan halványodik, lassabban az arcnál, amire egyre nehezebb visszaemlékezni. Tudom, hogy neki, ha nem is szerelme volt Bruce, de sokat jelentett, nem szeretném, ha elfeledné, mert annyira felejteni akarna most. - Tudom, kösz. - Mosolygok rá és adok egy puszit neki, majd kérdezek is aggódón. Oké, kénytelen vagyok elhinni, hogy tényleg van ideje, mert ellenőrizni nem tudom és nálam ő jobban hazudik, hogy ha gyanakszom is, ne legyen semmi fogódzóm. - Oké, de ha mégis kifogynál belőle vagy bajba kerülsz, tudod, rám mindig számíthatsz. Anyáék megszöktetését is megoldanánk aztán valahogy. - Vonom meg kicsit a vállaimat sután, mert ugyan ötletem nincs, hogyan lehetne, de ezt ráérnénk akkor kigondolni. Most csak azt akartam mondani, amivel vélhetően egyébként is tisztában volt eddig is: a Rebelliumba bármikor jöhet, hozzám, mármint nem csak látogatóba, ahogy akar, hanem tartósan. Akkor biztosan nem tudnám titkolni előle a viszonyomat Szöszivel, de arra nem számítottam, hogy ez most is problémát fog okozni. Hagyhattam volna, hogy a vízbe dobja a kavicsokat, majd valahogy pótoltam volna, mire Szöszi visszaér és elolvassa, de sajnos Raven kiszúrta a vágást a kavics-adathordozón, s alaposabb tanulmányozásba kezdett volna. Az említett kis hamis kődarab többször cserél gazdát ezután, kézről kézre jár. - Semmi közöd ahhoz sem, ha ő. - Vágok vissza, mikor annyira nyeregben érzi magát, mint aki mindent tud. Nem tudom, honnan veszi, szerintem semmivel sem utaltam rá, de ha húgom egyszer valamit a fejébe vesz... De lehet azért ő is biztosra akar menni, hogy majd utána akar nézni, de még előtte közli velem, hogy ő az egyetlen húgom. - Igen, erről beszélek. Nem akarom, hogy a húgom múlt időbe kerüljön, kivéve, ha én csavarhatom ki a nyakadat! - Nem kiabálok én sem, de mérges vagyok, és a tenyerem nyújtom felé, hogy adja vissza a követ. - Ne basszál fel, Raven, add ide! - Még akkor sem tudom elhinni, hogy tényleg kihátrál, mikor felállt és elkezdett kifele indulni. Ha nem lenne a fenékőre odakint, ez a jelenet úgy folytatódna, hogy elkapnám a bokájánál fogva és lehet a vízbe borulva folytatódna a küzdelem, talán még valamennyire, kis ideig nevetés is lenne belőle. Vagy utánaerednék és próbálnám elszedni tőle, mert kétségem sincs afelől, hogy nem tudna előlem elfutni, simán utolérném. De ott a fenékőr, amelynek léte engem ideszegez a vízesés mögé. Nem tudom, hogy Raven integetése komoly-e vagy blöff, nem dughatom ki a fejem, mert ha én látom Oberon-t, esélyesen megláthat ő is, az meg ugye felvetne kínos kérdéseket. Maradnom kell hát, ezalatt meg Raven, teljes nyugalomban vizsgálhatja meg a követ, rájöhet, hogy a vágás középen azt jelenti, hogy két részre húzható szét és onnan a használat egyértelmű: adathordozó, ráadásul semmi extra nincs benne, gyakorlatilag bármely pda-hoz csatlakoztatható, így húgoméhoz is, akinél mindig ott a sajátja. Sötét tekintettel nézem, meglépi-e, győz-e a kíváncsisága? Ha igen, akkor egyetlenegy üzenetet talál csak rajta...
Áprilisban
Szia Szöszi! Aú, pont ma láttam csak az üzeneted, s még burger is van nálam. Igen, az a burger! Mához 4 napra ugyanitt? Hozok újra, de nem 4 naposat, ne aggódj. Ja, és ne mondd, hogy nem hagytam rá időt és váratlanul ért: készítsd a vagány éned!
(10 oldalú.) :
