- Kettőnkről is, mindenképpen! - Egyezek bele lelkesen, hogy ne legyen feltűnő, a rólam készítendő felvételeket elsunnyognám. Szerencsére megúszom, hogy a faölelgetésről kép készüljön rólam, aminél el sem tudom képzelni, melyik lett volna a mókásabb: nem túl őszinte mosolyom vagy az, ha tényleg sikerült volna azt éreznem, amit Saskiának s boldog mosollyal ölelgettem volna a fát. De kis győzelem az enyém, ami az érvelést illeti, még ha érzem is, hogy a következő felmerülő témánál már nem lesz egyszerű ilyen jól kijönnöm belőle. Jól kijönni is csak azért akarok, mert nem akarom megijeszteni, elijeszteni Saskiát csak mert a döntéseim gyakran súrolják az etikusság határait. Mindig is ő volt az, aki ezeket ügyesen és finoman tompítani tudta bennem, hiánya e téren is éreztette hatását, még ha részben nem is bánom a döntéseimet, mert minden kis apró részlet kellett a nagy kirakóshoz, mely végül visszaadta nekem Saskiát. Kézszorítását viszonzom, s beszéd közben csak kicsit intek nemlegesen a fejemmel, nincs miért bocsánatot kérnie. Mikor megtorpan, megállok én is s szembefordulok vele magam is. - Nem kell sem szégyellned, sem sajnálnod semmit. Bevallom, kicsit valahol jó érzés is, hogy nem akarsz osztozkodni rajtam. - Somolyodom el, de nem akarom elviccelni a komoly témát. Mindent nem lehet nevetős derűbe fordítani, de nem is kell talán mindent. - Köszönöm, hogy bízol bennem ilyen kevés idő után is, s ha legközelebb hasonló érzés kerülgetne, gondolj arra, hogy Jasmine-nal, Raven Moor-ral, minden más nővel ugyanaz az egy baj van: egyik sem te vagy! - Mosolygok rá lágyan, szabad kezem tenyerét finoman arcára simítom. Már azon lennék, hogy közelebb hajoljak egy csókért, mikor a "de" engem is megállít szándékomban. Nagy levegőt veszek s orromon át lassan fújom ki, mintegy időnyerésként, pedig pontosan tudom, hogy nincs igazán mentségem. - Mikor ez az egész itt elindult, még nem ismertem s kedveltem meg, nem volt lényeges, s nem tudtam vonzalmáról sem, nem is tudom, mikor alakult ki ez nála. Kedves voltam, s bár nem akartam soha bátorítani, ezt ő talán annak vette. Mikor tudomást szereztem érzéseiről, határozottan értésére adtam, hogy ez reménytelen. De ahogy az ő érzéseit, úgy a pletykákat sem lehet befolyásolni igazán. Valószínűleg nem volt szép tőlem, hogy utóbbit meg se próbáltam csillapítani, de ha választani kell köztetek, továbbra is inkább őt bántom meg. Sajnálom, ha ezzel neked is csalódást okoztam.
”Kettőnkről is, mindenképp.” Nem veszem észre a kis hiányt ami a róla készült képeket is sorra veszi. Mondatában az a csöppnyi „is” elvész, jelentőségét veszti, nekem pedig most nem ott jár az eszem, hogy le tudjak ragadni mellette. A zabolázatlan természet lefoglal, a város falain kívül érezhetően szabadabb a világ, ismeretlen csodával vesz körül, és már egyetlen fa is képes percekre magához vonzani. Azzal, hogy Callumot is fa ölelgetésre ösztönzöm nem az a célom, hogy rábeszéljem, ő is tegyen így valahányszor elmegy egy fa mellett, hogy érezzen rá kedvet és ölelgessen…csupán a magam érzéseit szeretném vele megismertetni, elvégre ilyenben nem volt része a házasságunk alatt, akkor még nem létezett számunkra a Perda, nem jutottam le a hold felszínére, nem volt részem ebben a csodában…s ezek szerint a Dominium kertjében sem volt alkalom arra, hogy…fákat ölelgessünk, vagy legalább bokrokat. Nem is lett volna igazi. Callum azonban minden képzeletemet felülmúlja azzal, hogy megteszi a kedvemért és ha nem is érzi ugyanazt, valami hasonlót igen. Talán bolondságnak tűnik, gyerekes dolog az egész, de most úgy érzem magam mint egy gyerek, gondtalanul, szeretve. Mindez addig tart, míg szóba nem kerül Jasmine személye, s noha nem kellene éreznem, a lelkemben ott pislákol a féltékenység halvány szikrája. Biztos vagyok abban, hogyha mindvégig Callum mellett lettem volna, ha emlékeznék az életünk minden pillanatára, eszembe sem jutna ilyesmi…az amnézia számlájára írom hát, de ettől függetlenül szégyellem magam amiért még ha néhány pillanat erejéig is, de éreztem. * -Ebben a tekintetben szeretnék önző lenni. *Válaszolom már megkönnyebbült mosollyal arcomon, és még elvileg sem szeretnék belegondolni abba, hogy más nőt is elhalmoz mindazzal a gondoskodással, szerelemmel és gyengédséggel, amivel engem. Nem is lehetne, a szív nem húzhat kétfelé. Nem is tudom hova tettem az eszem amikor ez eszembe jutott…érzem, hogy nem vagyok önmagam, már csak ezért is muszáj emlékeznem. Nehéz nem megint rágörcsölni, gyötörni magam és kergetni az elveszett pillanatokat. Callum szavai megerősítenek ebben, hálásan mosolyodom el a szívemet, lelkemet újra és örökké beburkoló, ölelő szerelméért. Egy hosszú pillanatra lehunyom a szemeim, arcom tenyerébe simítom, de nem gondolok most csókra, noha annak kellene következnie. Callum magyarázata azonban tovább gördül bennem, Jasmine iránti kapcsolata valahogy nincs egyensúlyban és az ilyen érzelmekre különösen érzékeny vagyok. Lassan de biztosan alakul ki a történet, mely hosszú hónapokra nyúlik vissza. Hozzám még nem jutott el egyetlen pletyka sem, de ami késik nem múlik és jobb felkészülni rá. Ami mégis szomorúsággal tölt el, annak nincs köze ehhez, de életünk minden percében felbukkan. * -Nem csalódhatok benned Callum, nem tudom milyen voltál régen. Az számít milyen vagy most. De valóban nem volt szép tőled, hogy hagytad ezt továbbgyűrűzni, főként úgy, hogy elmondásod szerint még Dorian sem kímélte emiatt. Azt mondtad kedveled őt, talán a barátod, még ha ezt ő nem is így gondolja…de miattam ne bánts meg senkit kérlek. Biztosan lett volna más megoldás, csak ez könnyebb volt. Igaz? *Ezért nem is ítélem el. Volt elég baja amit meg kellett oldania, rakosgatni a magyarázatokat, észben tartani kinek mit mondott, csakhogy engem védjen. Úgy érzem az egész történetben Jasmine csupán egy vétlen áldozat volt. Tenyerem az arcára simul, érezni akarom őt…szeretni, egyetlen érintéssel is. Elmerülni a tekintetében, mellyel képes átölelni. * -Csak azért reménykedett, mert nem tudta, hogy élek. Most már itt vagyok, nem kell senki figyelmét elterelni, nem kell, hogy tovább pletykáljanak róla. *Elmosolyodom, azt hiszem most könnyebbültem csak meg igazán. Nem volt rá jó alkalom, hogy megemlítse, hogy beszéljünk róla, talán ez sem az, de mindenképpen meg kellett beszélnünk ha már szóba került. Nem ez az egyetlen, biztos vagyok abban, hogy előkerül még néhány dolog ami nem kellemes társalgási téma, két és fél év magányban, bizonytalanul, olykor elkeseredetten harcolva majdnem az egész világgal szemben, nem egy délután alatt rendeződik. S még nehezíti az egészet az, hogy nem tudom honnan indult. Épp ezért nem ítélem el Callumot semmiért, még ha most így utólag találnánk más megoldást. Elmúlt. Így alakult. * -Most már nem vagy egyedül Callum. *Kezemmel gyöngéden húzom magamhoz és magam is picit lábujjhegyre állok, hogy le se kelljen hajolnia hozzám, hogy el tudjam venni azt a csókot, ami már a fa ölelgetése óta érik. Hosszan érintem ajkait, a szívemmel is. Beleremegek a heves dobbanásaiba és a bennem lángoló érzelmekbe. Valahogy szavakba kell öntenem, de egyelőre képtelen vagyok többre, minthogy érezzek. *
- Én is. - Mosolygok az önzőségére, de persze nekem könnyebb dolgom van, soha még ennyire sem merült fel bennem, hogy ne bízzak benne s érzéseiben, mint neki most bennem. Bizonytalanság persze volt bennem annak idején meg most is udvarlásunk kezdetén, hogy mi lesz, ha mást választ, hiszen nem ismert engem... és abban sem lehettem biztos, hogy ha megismer, azzal jobban járok. De azóta sem merült fel bennem, hogy mást szeressek - beleértve a szeretet kifejezésének különféle formáit -, azért küzdöttem érte, mert nem is akartam mást szeretni. De a világnak egy időre mást kellett mutatnom, s Jasmine volt az, aki ebből a szempontból rosszkor volt rossz helyen. Saskia szavaival már most vitába szállnék, másfél hónap alatt megismert már egészen - sokkal több arcomat, nem csak egyet, a kedveset, mint Jasmine -, így tudnék csalódást okozni a kialakult képhez képest. Elmondanám, hogy Doriannal szemben is igyekeztem Jasmine-t megvédeni, finoman irányítani kancellártársam e tekintetben, vagy hogy a velem való barátság veszélye miatt többen őrzik a fiatal botanikuslányt, hogy miattam ne eshessen baja. Elmondanám, hogy nem miatta tettem, hanem érte, még ha ez a lényegen nem is változtat, s azon sem, hogy összességében Saskiának igaza van. De a szavak nem jönnek ki a számon, Saskia utolsó szavai belémfojtják. Könnyebb. Könnyebb... Ott visszhangzik ez a szó bennem, ami a rémálmokban is oly' gyakran visszatér. Oldalra pillantva egy fára - aminek formáját soha nem tudnám felidézni, ha kérdeznék - nyerek időt, hogy rendezzem soraimat. Muszáj leszek Rodával beszélni, de sokkal jobban tartok attól, hogy Saskiával beszéljek. Vele, akivel mindig mindent meg tudtam beszélni. Szerencsére Saskia tovább folytatja, visszapillantok rá. - A pletyka el fog ülni magától a visszatérteddel, s abban egyeztünk meg Jasmine-nal, akkor találkozunk újra, ha tudta magában rendezni az érzéseit. - Teszem hozzá, mintegy megnyugtatásul a pletykákat illetően s ha még lenne féltékenység apró szikrája is, azt is elolthassam vele. A csók meg... életemben először érzem, hogy egy kicsit elkerülném, hiszen nem érdemlem, de legalább annyira vágyom is rá, mert szükségem van rá, még mindig a korábbi szó hatása alatt állva. Gyarló lélekként az utóbbi győz, magamhoz vonom Saskiát s hosszan csókolom vissza, s bármennyire is próbálom leplezni, azért érezni, hogy most nekem van szükségem a támaszára, még ha nem is mondom ki s főleg nem az okát. Nehéz ez után megszólalni, csak kezét keresem meg, hogy ujjainkat újra összefonjuk s folytassuk a sétát a vízesés felé. Ha tudjuk.
Nekem csak Callum van, mindig is ő volt, már akkor is amikor emlékeztem rá, amikor együtt voltunk, és úgy hittük sebezhetetlenek vagyunk. Az életem története, apró mozaik darabkái lassan kerülnek a helyükre, Callum sok mindent nem mond el, vagy azért, mert nekem kell rájönnöm, vagy azért, mert mint most Jasmine ügye is, nincs rá jó alkalom, csak ha szóba kerül. Megértem, nem állhat elém két és fél év történéseivel, hogy minden apró részletet elmondjon, túl sok is lenne egyszerre, összekeveredne bennem, és ömlesztve ki tudja mit válogatnák ki belőle. De azt tudom nélküle is, hogy a családot csak ő jelenti egyedül, nincs másom…s talán ezért is félek őt elveszíteni. Így éreztem a kancellária döntése előtt, féltem ha ő nem lesz, nem lehet része az életemnek, nélküle elvesznék, és ennek a veszteségnek az érzése kísértett. Olykor egyenesen fizikai fájdalmat okozott, és szándékosan öltem ki a gondolataim közül, hogy ne remegjen a kezem, hogy kapjak levegőt…hogy amikor hazaér ne lássa rajtam. Azóta sok minden változott, hogy együtt maradhattunk megnyugtatott, de az érzés még mindig ott lappang bennem. Még mindig ugyanolyan fájdalmas, de egészen más jelentőséggel bír. Jasmine csak elterelt egy olyan irányba, amit talán soha nem éreztem a házasságunk alatt, soha nem is lett volna rá okom és Callum szavai és tettei is igazolják. Az a röpke féltékenység aminek még a gondolatának is el kellett volna kerülnie, nem csak most bántja Callumot – még ha bevallottan egy kicsit jól is esik neki – hanem mindazt amit értem tett az elmúlt években, minden tettét, amivel kihívta maga ellen a sorsot, amivel talán az életét is kockáztatta…úgy érzem mindent sárba tipor. S mindez egyetlen nő személye miatt. Már csak ezért is kell emlékeznem, nem akarok egy újabb történetbe belefutni úgy, hogy félreértelmezem. Az emlékeim nélkül, az életem nélkül nem vagyok ugyanaz. Szép és romantikus volt azt mondani, hogy nem kellenek az emlékek ahhoz, hogy újra szeressem, hogy újra egy család legyünk…de ez nem igaz. Szerethetem és együtt lehetünk…de nem lesz semmi sem olyan mint volt, újra és újra megbánthatom akaratom ellenére, és Callum nem ezt érdemli. Nem érdemli, hogy kétségbe vagy kérdőre vonjam mindazért, ami már elmúlt. Az érzések és a szavak ott feszülnek bennem, és bár látom, hogy a hangosan kimondott gondolatok gyökeret vernek benne, további szavaim nem hagyják hogy tovább növekedjenek. * -Remélem így lesz…hogy nem bántják többé. *Most csak ez a fontos, Callum érzelmeiben biztos vagyok, és ez az egész talán jó arra is, hogy a később kiderülő dolgokat kezelni tudjam. Újabb akadályon vagyunk túl, s szavai mellett ez a tudat jobban megnyugtat, újabb kapocs mely megerősít minket. S mindezt csókkal pecsételjük meg, mindkettőnknek szüksége van rá, de Callumnak érezhetően jobban…hogy csók és csók között mennyi különbség lehet, csak most érzem. Olyan mintha egymásba kapaszkodnánk, hosszú és kétségbeesett, bocsánatkérő és megbocsájtó. Nyomát némán hagyja ott ajkainkon, s egy időre le is zárja azokat, de még mielőtt elérnénk a vízeséshez, ki kell mondanom azt ami feszíti a lelkemet. Az ösvény amúgy is hosszan egyenesen nyúlik el előttünk, Callum elébe kerülök anélkül, hogy kezét elengedném, háttal az útnak lépkedek óvatosan, vigyázva s a szemeibe nézve.* -Emlékszel még a házassági szerződésünkre? Azt hiszem, most beváltanám az egyik amnézia kártyát. Tudom, hogy most milyen vagy. Kedves, szerető, gondoskodó, humoros…és biztosan ilyen voltál régen is, de én arra a Callumra nem emlékszem. Nem tudom hogyan reagáltál dolgokra, nem tudom a döntéseid okát, bármennyire is ismerlek most, az még nem elég ahhoz, hogy néha ne értselek félre, mert téged megismerhettelek…magamat még mindig nem. Segíts, hogy megismerjem önmagam. *Lépteim egyre óvatosabbá válnak és lassulnak, nehogy elvétsem az ösvényt, de gondolom Callum nem hagyná…de a tekinteté nem akarom elveszíteni most azért, hogy akár egyetlen pillanat erejéig is hátranézzek. Minden szót komolyan gondolok, de halvány mosoly teszi lággyá utolsó szavaim, mellyel kérem őt. *
Ha tudnám, mi jár Saskia fejében, valószínűleg előbb megszólalnék és előbb elmondanám, ami teherkén húzza le vállaimat és legfőképpen szívemet. Elmondhatnám, hogy tényleg ezzel nem bántott meg, nem haragszom rá, valahol érthető is, mert nem ismer még eléggé, és ez akkor is fontos szempont, ha a tetteim és szavaim elég beszédesek, ha a szíve mélyén bízik bennem. Meglehet az amnéziája nélkül is fellobbant volna e féltékenység apró lángja, ezt esélyesen sosem tudjuk már meg, de nem is számít. Azzal kell főznünk, amink van. Bár jobb hasonlat kellene, egyikünk sem jeleskedik a konyhában, ha nem tea- vagy kávéfőzésről van szó. S ugyan én emlékszem rá, az esetek túlnyomó többségében tudom is, mi járhat a fejében, azért nem mondanám magam olyan férfinak, aki nyitott könyvként olvas a nőkből, még A nőből sem, aki évek óta a feleségem. Látom, hogy valami jár a fejében, azt is mintha látni vélném, hogy valamiféle elhatározásra jut, ugyanakkor nem kérdezek rá, mindennek megvan a maga ideje. Annak is, amikor Rodát meg kell kérdeznem valamiről, halogatva tovább a beszélgetést, mely halogatás egyébként nem szokásom. - Majd igyekszem... - Felelem halkan a szavaira - kicsit nem is itt járva -, hogy reméli Jasmine-t nem bántják többé. Remélhetőleg, bár gyanítom, Dorian ettől még feltételezi a barátságot köztünk és másnem ez elég lesz neki, hogy időnként piszkálja a botanikus lányt, ha már a feleségemet nem piszkálhatja. Ki kell találnom majd erre is valamit, de minthogy hónapokig nem látom most Jasmine-t - hiszem én -, talán ez elég idő kancellártársamnak is, hogy más hobbi után nézzen. Félresöpröm ezt s igyekszem a terhet is odébb söpörni, halogatni tovább mindazt, ami vele jár és hogy ehhez legyen erőm, Saskia csókjából merítek magamnak energiát. Mint oly sokszor, ez most sem hagy cserben, a csókja míg tart, feledtet velem minden mást, csak mi létezünk mindentől függetlenül lebegve a semmiben. Kiváltságos állapot, mely persze nem tarthat örökké bármennyire is szeretném. Némán indulunk tovább, halogató énem örül most, hogy nem kérdezett rá Saskia, de rosszat sejtve vonom össze szemöldökeimet, mikor szembe fordul velem és hátrálva lép tovább. Önkéntelenül is megállnék, de minthogy észlelem rögtön, hogy ő haladna tovább, én is megyek vele, a tempónkon se kell lassítani, eddig se loholtunk sehova. - Iiigeeen...? - Jelzek-kérdezek vissza gyanakodva, mikor a házassági szerződésünkre utal, mely valójában nincs is, csak a második első randinkon emlegettük fel, mint létező titkos paktumot, mely kötelezettségeket ró ránk. Dacára minden korábbi negatív gondolatnak, az amnézia-kártya visszacsempész derűt a tekintetembe, szám sarka is mosolyba rándul. Érdeklődve hallgatom, szemeibe nézve végig, egyetlen alkalommal pillantottam csak el mögé, mikor gyorsan felmértem a terepet. Az irányt nem lehet eltéveszteni, de ez nem a Dominium padlója vagy a Város utcája, ahol semmi egyenetlenségre normál körülmények között nem kell számítani. Emlékeim szerint a fák bosszantóan göcsörtös gyökereket tudnak növeszteni és merő rosszindulatból hurkot képeznek a felszínen fittyet hányva az íratlan szabályra, hogy a föld alatt a helyük. Talán emiatt is kapom meg a gondoskodó jelzőt, most is az ő biztonságára ügyelek, pedig nyilván ő is végigmérte az utat, mielőtt szembe fordult velem s hátrálva haladni készült. A hízelgő jelzőkre mindenesetre elmosolyodom és visszanyelem, hogy mennyi kevésbé pozitívval lehetne a sort kibővíteni. Bizonyosan ezek egy részével már Saskia is tisztában van, de okkal nem emleget ilyeneket az ember annak, akivel együtt él és együtt is kíván maradni. Kétségkívül üzenet jellege van s ezt értékelem is. A folytatás viszont elgondolkoztat. - Persze, hogy segítek, de... hogyan tudnék? Mire gondoltál? - Nem teljesen értem, mit szeretne vajon? Hagyjam, hogy maga ismerje meg magát, választásos lehetőségekkel teszteljem, meséljek neki saját magáról többet vagy vonjam be terveimbe jobban, hogy a rá adott reakcióiból ismerje meg önmagát, vagy valami egészen másról lenne szó? Észre se veszem, hogy lassulunk, természetesnek tűnik és egyelőre szerencsére az ösvényről se tértünk le. Ha mégis megbotlanánk, szabad kezem hamar kapna dereka után, hogy szorosan és erősen megtartsam. A vízesés már nincs messze, zubogó hangját egyre karakteresebben hallani s a bevett lágy ívű kanyar után már látni, hogy az ösvény véget fog érni egy kis tisztásban, a tó szélét is látni lehetne innen, de magát a vízesést nem. Ahhoz az ösvény végére kell érni.
Nekem fontos, hogy más ne sérüljön miattam, de erre csak akkor jöttem rá, amikor Jasmine-ról beszélt. Túl azon, hogy talán szüksége is volt valakire, aki megérti, aki kötetlenül beszélget vele, aki nem a kancellárt látja benne és nem feltételez folyton valamilyen hátsó szándékot – noha az valahol azért megvolt – akivel kicsit ki tud lépni a mindennapos harc gyötrelmeiből, nem szeretném ha mindez folytatódna. Hálásan mosolyogva tekintek a szemeibe, némán megköszönve ígéretét, noha tudom, hogy mostantól már nem rajta múlik. Csókjára nekem is szükségem van, akár úgy, hogy ezzel kérjek tőle újra és most utoljára bocsánatot, akár úgy, hogy lezárjam beszélgetésünk ezen témáját. Lassan haladunk mind az ösvényen, mind az előttünk magasodó lépcsőkön melyekből egyet sem hagyhatunk ki míg felérünk a csúcsra. Oly messze van még, de könnyebbé tehető, noha nem vagyok biztos abban, hogy valóban segít az ami elmémben kuszán kavarog, de egy próbát megér. Elmosolyodom azon a reakción amit a házassági szerződésünk emlegetésére nyújt, a gyanakvó visszakérdezés, a hangsúly…elég egyetlen szó ahhoz, hogy visszacsempésszen valamennyit a korábbi derűnkből, de kétségtelen, az amnézia kártya nagyobb jelentőséggel bír. Azt is tudom, hogy kérdeznem sem kell, segíteni fog bármit is kérek, de hozzátartozik a „játékhoz”. Még nincs bennem konkrét gondolat, de azt sem akarom, hogy elnyújtva a nekünk adatott időt, csak várjunk ölbe tett kezekkel, mikor és hogyan bukkannak fel az emlékeim. Önkéntelenül is lelassítok, néhány kiemelkedés az ösvényen is erre kényszerít, noha még annyira sem zavartak meg, hogy megbillenjek. Ám azt érzem, hogy egyre közelebb kerülünk a vízeséshez, ha a hangja még nem érne el minket is tudnám, sűrűbb az aljnövényzet, dúsabbak a bokrok és magasabbra nyúlnak a fák. A levegő frissebb és párásabb, kevésbé tömény a virágok illatától. * -Arra gondoltam, elmesélhetnél néhány dolgot ami velünk történt meg, fontos dolgokat, olyasmit ami változtatott az életünkön, amiben döntést kellett hozni, amiben nem értettünk egyet, amiben kompromisszumot kellett hoznunk anélkül, hogy elárulnád előre én hogyan döntöttem. Kíváncsi vagyok megváltoztam-e, és nem akarok arra várni, hogy mikor bukkan fel valami ismét, amiről nem tudok. Most lesz időnk magunk lenni, meséld el mi történt veled míg én nem voltam melletted. Kérlek. *S közben lassan de biztosan elérünk az ösvény kanyarulatáig, amit én nem látok, így a mögötte megbújó tisztást és a tavat sem. Csak lépek, lépnék tovább ahogy eddig is, s míg az ösvény elkanyarodik, az én utam a bokrok felé vezet.*
Gyanakodom, naná, hogy azt teszem, hiszen emlékszem Saskiára, van benne kellő ravaszság, főleg a tekintetben, hogyan tálaljon nekem valamit, hogy ne tudjak rá nemmel felelni. S az, hogy jellemzően nem is akarok nemmel felelni, jól mutatja a ravaszság fokát. A mostani elnyújtott igenem is megelőlegezi a választ, s erre tényleg könnyű rábólintani. Sokkal könnyebb, mint kitalálni, mire gondolhatott Saskia segítség alatt. Számos opció eszembe jutott, s pont ezért kérdezek vissza, hogy pontosíthassuk, mi az, ami számára segítség. - Hmmm, nem kérsz egyszerűt. Az akkori döntéseidet nagyban befolyásolták az adott körülmények, ezek ismerete szintén elveszett, ideiglenesen. Valamint nekem is vannak döntéseim, amelyeket most már másképp hoznék meg, nem csak mert tudom, mi lett a következménye az akkori döntésnek, hanem én magam is változtam az évek alatt. Így ne keserítsen el, ha mostani válaszod nem feltétlenül egyezik majd a régivel. - Kezdek bele rávilágítva a terv buktatójára. Nem rossz elképzelés, s valóban vannak olyan döntések, amelyeket most sem hozna meg az ember másként, de nem biztos, hogy amit példának én gondolok, az ezek közé fog tartozni. - Hogy mi volt a két évben, azt meg elmesélem Elorak felé menet. Sok izgalmas nem volt, leszámítva az utolsó fél évet egy merénylettel - ne ijedj meg! -, egy siklóbalesettel - most se ijedj meg! -, na meg perdai rablással s olyanokkal, amiket már tudsz. És itt most kanyar jön! - Mosolyodom el, mert sokat tud már Saskia, részletekből ismeri, de majd az úton rendes kronológiai sorrendbe teszünk mindent s ezeket úgy hallgathatja, hogy nem kell emlékeket keresnie. Utolsó szavaimnál szabad kezemmel vagy kezét elengedve fogom meg derekát közelebb vonva őt s így együtt forduljunk a jó irányba, ne a bokrok közé gyalogoljunk, s egyben a kihasználom a közelséget egy ajkaira nyomott csókkal, amit kitartok addig a négy-öt lépésig, míg kiérünk az erdő és a vízesés körüli kis tisztás határára, s csak akkor engedem el ajkait. - Legyen akkor az első téma: a Halálcsók. - Hunyorgok rá sejtelmesen. A kifejezés aligha kerülte el a másfél hónap alatt őt, s ismeri a törvényeket is már, így tudja, mire vonatkozik. Ám mielőtt megszólalhatna beelőzöm. - Szavad ne feledd, de fordulj most meg! - Mosolygok rá, s ha így tesz, akkor eddig derekát ölelő kezem lazábbá válik, hogy könnyen fordulhasson, de nem engedem el, mögötte maradok ölelvén őt s magam is a vízesésre nézek, mely másabb, mégis valamiben hasonló arcát mutatja, mint ami a festményen látható. - Mint szakértő, mit mondasz, hova terítsük le a felöltőmet? - Nyugodt hangon mondom, mint aki a végén plédet említett volna, amit magunkkal hoztuk. Csak kíváncsiságból nézem Saskia mennyire figyel, vagy lenyűgözte a vízesés s annak környezete?
Magamban megfogalmazva, elgondolva még jó és járható útnak tűnt az amit kértem tőle, érvei azonban elbizonytalanítanak. Mégis kitartok amellett, hogy megismerjek néhány részletet az életünk fontosabb állomásaiból anélkül, hogy várnunk kellene arra mikor bukkan fel magától. Még ha az elgondolásom nem is működik úgy ahogy reméltem, legalább megtudok valamit és talán…magával hozza a többit. Néhány töredéket, képet vagy érzést. * -Ígérem nem fogok elkeseredni, de talán segít, így vagy úgy. *Callum tudja mik azok a dolgok, melyekben most sem döntene másként, vagy ami kevésbé kusza mégis egy ponton fontos volt. Valamit tennünk kell, az elmúlt egy hónap várakozással telt el, és nem történt semmi…legalábbis az emlékeim terén, s pont emiatt nem is merészkedtem ki olyan sokszor a lakosztályból mint szerettem volna, nehogy belefussak olyasmibe, amiről tudnom kellene s ezáltal vétlen árulóm legyen. A munka is hiányzik, a jegyzeteimet átnézve kedvet kaptam hozzá, Callum új feladatai pedig olyan irányba tereltek, mely könnyebbé teheti a hétköznapokat. De nem zárkózhatok be, és hiába próbáljuk halogatni, egy ponton túl már nem lehet. Másrészt vágyom arra, hogy emberek közé menjek, hogy társalogjak, kiszabaduljak a négy fal közül és nem csak Callum oldalán. Izgatottan várom mit oszt meg velem, de be kell vallanom őszintén, sokkal…unalmasabbra gondoltam a bevezető után. Semmi izgalmas? S mégis mindjárt egy merénylettel kezdi és hiba mondja, hogy ne ijedjek meg, utólag már felesleges, ahogy nekem is megijednem. Mégis levegő után kapkodok és a lépteim is megakadnak néhány másodpercre…s aztán újra.* -Merénylet?....hogy ne ijedjek meg?.....Siklóbaleset….Callum! …Ó! *Szavai közbe vágok, szinkronban beszélünk, míg nevének kiejtésekor már szemöldökeim megjátszott haraggal rándulnak össze, csak mert ilyen dolgokat még nem mondott el, mert úgy adja elő, mintha csak egy délutáni teára rángatták volna el, mindezt a perdai rablás csupán betetőzi. Rodáról már mesélt, sok minden másról is, de úgy érzem a java még kimaradt eddig az információk közül. Végül nagyszerűen fogja be a számat, csakhogy időt nyerjen és ehhez a mögöttem kanyarodó út is segítséget nyújt neki. Ahogy elkapja a derekamat az első randink táncára emlékeztet, ahogy az utána következő csók is, ami kitart addig, míg helyes irányba nem terel. Felszabadult, pirosló ajkaimmal már épp mondanám, hogy becsapott, mert nem csak kanyar jött hanem csók is, de a témaválasztása is hagy némi kívánnivalót maga után. * -Ó Callum! *Hallottam már a Halálcsókról, tudom mi az, épp ezért elég morbidnak gondolom az elnevezést, de egyben…ijesztően szépnek. Különös, hogy mennyi féle érzelmet tud kiváltani az emberből már csak a felemlegetése is. Nem biztos, hogy pont erről szeretnék vele beszélgetni, de ha ezt választotta elsőként, minden bizonnyal jelentősége van. Ám mielőtt megszólalhatnék – már másodszor fojtja belém a szót, s ezt majd alkalomadtán viszonoznom kell – valami másra hívja fel a figyelmem. Érzem, hogy a derekamat ölelő karjának gyengéd szorítása lazul, ahogy fordulok, úgy siklik keze körbe rajtam, s mikor a kívánt irányba érek, az én kezem az övére simul. Hátammal nekidőlök mellkasának és még a levegő is bennem reked a látványtól. * -Callum! Ez csodás! Gyönyörű! Hogy nem jöttünk el ide előbb? *A szemeim előtt tökéletesen elevenedik meg a szobánk falán függő kép, bár egy kicsit más arcát mutatja, de ez betudható annak, hogy más időben készült a festmény…de részleteiben ugyanaz. Az árnyékok másabbak és a színek, de maga a hely…* -El sem tudtam képzelni, hogy a valóságban is létezhet olyan szép hely, mint ami a festményen van. *A gyönyörködés közepette is figyelek, hallom a szavait, de lassabban jutnak el hozzám és a helyükre kell tennem azokat, így visszakérdezek.* -A felöltődet? *A lényeget ragadtam ki, de eltelik néhány másodperc, mire tudatosul bennem, hogy felöltőt mondott és nem takarót. Még mindig nekidőlve, fejemet oldalra fordítva próbálok felnézni rá, mosolyogva azon az apró kis cseles próbálkozáson amit megejtett.* -Vedd le a felöltődet. Leterítjük a takarót és arra fekszünk. Mit szólsz? *Visszafordulok a vízesés felé és egy olyan részre mutatok, ami kellő távolságban van a kis tótól ahova lezubog a víz, de a legjobb rálátás nyílik az egész csodára. Természetesen azt a helyet kerestem, ahonnan a festmény készülhetett. Elengedem Callum kezét és kibontakozom az öleléséből, kiveszek a zsebéből egy gyümölcsöt és a kis tóhoz igyekszem, hogy annak a szélére ülhessek, kezemet a vízbe lógatva. Hűvössége és illata csábító, és olyan tiszta, hogy látni vélem a meder alját is. A kezemen lecsorgó vízcseppeket a nap fénye aranylóvá színezi, csiklandozza a bőröm. Mosolyogva, hálásan nézek Callumra amiért elhozott ide. Egy nagyon hosszú pillanat míg őt nézem, talán még a felöltőjében, de ha már levette, akkor a pólóban mely szintén kiemeli az arcát, a mosolya…egy pillanatra lehunyom a szemeimet s mikor újra felnézek rá, már biztos vagyok magamban, az érzelmeimben. *
- Egy próbát megér, az igaz. Nem veszíthetünk vele semmit. - Ebben igazat adok, s egyébként sem volt ellenemre az ötlet, de a buktatóra kötelességem volt felhívni a figyelmét, hogy ne keseredjen el, ha más "eredmény" jön ki. A kérése másik részét kicsit elnapolom, bőven lesz idő elmesélni mindent míg elérünk majd Elorakba, s lesz idő újabb ijedezésre, mely éppúgy bájos, mint mikor a tíz éves hegeket fedezte fel rajtam s aggódott utólag. Kicsit nem is baj, hogy ezekről lemaradt, elmesélve hamar túl van rajta az ember, nem izgul órákat vagy napokat, ráadásul a végkimenetelt már tudni így utólag. - Na igen, részben ezért sem jó a viszonyom ezzel a holddal. - Somolyodom el, de én jól is jártam. Will-lel kiszúrt már a Perda, az Aquillon is... maradt neki a Yoruba, jó utat kívánok innen is. Ám ezt a témát tényleg későbbre szánom, s kanyarodnunk is kell, így hirtelen ötlettől vezérelve karolom át derekánál s csókolom meg őt, részben nyugtatásként is, hogy ne aggódjon. Nem adom olcsón a bőröm s felöltőm. Nem tudom megállni széles mosoly nélkül, ahogy elsőre reagál a témaválasztásomra, ám emlékek fontossága ide vagy oda, a jelen varázsát nem szabad veszni hagyni. Ezért is hívom fel a figyelmét arra, hogy megérkeztünk s nézze meg a vízesést, melyet látni vágyott, mióta festményen megpillantotta. Míg Saskia levegőt venni is elfelejt hirtelen, én mélyet veszek, ahogy ölelésembe simul, ahogy haja imádott illata keveredik a tiszta víz frissességével s a környékbeli növények illatával. Ez az, ami a múltkor is hiányzott innen, most lett teljes a kép, most kezdem csak látni a színeket s nem egyforma szürkés tónusú minden. Már-már szemrehányó kérdésén elmosolyodom, a választ rá ő is tudja, így nem is arra felelek. - Bármikor eljöhetünk ezentúl. Szerinted télen befagy? - Persze nem akkorra tervezem a következő perdai látogatásunkat, jóval hamarabb lent leszünk újra, de a téli külseje a helynek kimondottan érdekelne. Azon mosolygok, mellyel szinte ő is csalással vádolja Jasmine-t, hogy olyan képet festett, mely a valóságban nem létezhet, túl szép hozzá, holott a csalás abban rejlik, hogy ennyire hűen vissza tudta adni a hely hangulatát. - Óóó... - Jegyzem meg játékos csalódottsággal a hangomban, mikor Saskia egy szót hall meg szavaimból: felöltő. - Azt hittem, nem figyelsz! - Vallom be az egyértelműt mosolyogva lenézve rá, újabb kis csókot lopva tőle, fájdalomdíjként. - Mit szólok? Van értelme ellenkeznem vagy csak formalitás lenne? - Kérdezek vissza, mialatt tekintetem már követi az iránymutatást, hol szeretne letáborozni. Kicsit meg is lep vele. Azt hittem, hogy közvetlen a víz mellé kéri majd, hogy lábait lógassa majd a vízbe. Nevetek a gyümölcslopáson, s ellenkezés nélkül indulok meg a mutatott hely felé. Kicsit talán közelebb a vízhez, hogy árnyékban legyünk. Leterítem a plédet, leteszem a kulacsunkat s a zsebeimet kiürítem, a gyümölcsöket a pléd egyik sarkába halmozva fel. Felpillantok Saskiára, miközben a pda-t veszem ki a felöltőből s kihasználom az alkalmat, hogy ismét megörökítsem őt egy fotó erejéig. Vagy kettőig, mert akkor is készítek egyet, mikor rám néz. Mosolyogva időzik el pillantásom rajta, szemein, gyönyörködve a látványban éppúgy, mint a Kertben. - Bele ne ess, még ha az is egy jó kép lenne! De gyere! Ez jó hely egy közös képhez, nem gondolod? - A mosoly ott maradt az arcomon, a pda-t a nadrág zsebébe csúsztatom, s a felöltőt Saskia örömére leveszem, összehajtom s a plédre ejtem úgy, hogy párnának is megteszi, puhább belső bélése került kívülre. Persze ha Saskia szeretné, akkor én csatlakozom hozzá a vízparton, egyébként meg leülök a plédre.
Annyi csalódás ért már elvesztett emlékeimmel kapcsolatban, hogy úgy gondolom, eggyel több vagy kevesebb már nem jelent semmit, másrészt próbálom pozitívan felfogni azt is, ami nem úgy sikerül ahogy elképzeltem. Nem fordítok hátat, csak más irányba folytatom az utat. Callum figyelmeztetése jogos, de abban is igaza van, hogy nem veszíthetünk semmit…annál ami már elveszett, többet nem. S ő is itt van velem épségben, de nem tudok nem aggódni érte utólag is, amikor újabb részletek kerülnek elő magányos harcának idejéből, s emlékezve a régi hegek történeteire, legalább az megnyugtató, hogy nem a hiányom okozta a frissebbeket. * -Nem csak a Perdán történtek veled rossz dolgok. *Aggodalmamon átsejlik egy halvány mosoly, mellyel igyekszem megvédeni a hold rossz hírét, de tudom, ez édeskevés ahhoz, hogy miattam ne gondoljon mindig erre. Most azonban szép emlékeket kell összeszednünk, hogy jó is történjen, s amint elérünk a vízeséshez vezető kanyarhoz, magunk mögött hagyjuk az árnyakat. Csókjával hallgattat el mielőtt tovább kérdeznék, soha rosszabb ne legyen amikor be akarja fogni a számat, alávetem magam hát a csábítónak, hogy néhány pillanattal később már hozzá bújva, nekidőlve csodálhassam meg a festményünk valóságát. El is felejtem a merényletet, a sikló balesetet, a Halálcsókot, és csak a jelen gyönyörűségének élek. * -Az jó lenne, kibéreljük az apartmant havonta egyszer….nem tudom, milyen hideg van itt télen? Eljövünk télen és megnézzük, Mr. Hartley nagyon ajánlotta a havas tájat és azt mondta jó móka a hógolyózás és a hóangyal készítés. *A zászlós emlegetésénél már szélesen mosolygok, nem csak azon amit előadott nekem a liftben, hanem ahogyan előadta és nem különben csábít a gondolat, hogy Callummal a hóban hemperegjünk. Hideg és vizes…milyen érzés lehet belefeküdni? Filmen láttam már, a szereplők nagyon nevettek. Kissé elkalandoztam, de attól még hallottam mit mondott Callum a felöltőjéről, bár kétségtelen, hogy késéssel ért el a tudatomig. * -Én mindig figyelek rád Callum, akkor is amikor nem. *Csókom lopása után nézek fel rá mosolyogva s vallom be egy hiányosságomat némi csavarral, majd elmondom mit tervezek a takaróval és a felöltővel. Úgy érzem, a kérdésem költőien hangzott s ennek megfelelve kapom a jogos visszakérdezést. Ha már elkezdtem, be is fejezem.* -Csak formalitás lenne. *Halkan nevetve bontakozom ki az öleléséből, hogy megkeresve talán a legjobb helyet a legjobb rálátással a vízesésre, rámutassak egy pontra ahova a takarót terítheti. Addig, nem is sejtve, hogy újabb fotózáshoz nyújtok anyagot, a kis tóhoz igyekszem, hogy belemerítsem a kezem. Az érzés leírhatatlan, szinte beleszédülök a sok külső ingerbe ami egyszerre csap le rám. A víz illata, érintése, fodrozódása a kezem körül, lágy, aranyló cseppjei s hozzá a zöld…a minket körülvevő természet, a valódi természet. Callum pedig ott áll mosolyogva, még csibészes pillantásával is méltóságteljesen, a könnyű szellő belekap a hajába…olyan mint az a film, amit legutóbb láttunk, bár biztos, hogy neki nem fog ez az eszébe jutni. * -Csókot lopsz, most meg fotót…legközelebb mit csensz el tőlem? Pimasz tolvaj. *Tovább mosolygok, orrnyergemen megjelenik az a kis gyűrődés ami olyankor szokott, amikor Callummal évődöm, mielőtt felállnék, beleharapok az apró gyümölcsbe s egy lehunyt szemű pillanattal adózom a zamatos ízéért. Lassan sétálok a takaró és Callum felé, hogy minél tovább élvezzem a látványt, Callum látványát, ahogy ott ül pólóban, hanyag eleganciával engem nézve, amit soha nem akarok elfelejteni, elveszíteni. Mikor odaérek hozzá, magam is leülök az immár pólóban feszítő férjem mellé, és vizes kezemmel simogatom meg az arcát, nem kevés édes kárörömmel. De még megjátszott felháborodása előtt visszalopom a csókomat, de az enyém elnyújtott, kíváncsi, csalogató és ott lobog benne a szenvedély is…és a már lenyelt gyümölcs édes íze. Nehéz elengednem az ajkait, de muszáj, hogy elmondjam mit érzek, mely ott feszül a szívemben talán már régóta, de abban a pillanatban jöttem rá igazán, amikor felnéztem rá a tó partja mellől. Ott volt már minden pillanatban amikor a szemeibe néztem és láttam a végtelen magányt, láttam a gyászt, a fájdalmat és láttam az örömét, a szerelmét. De még soha nem mondtam ki. Egy sóhajjal válok el ajkaitól, hogy ismét a szemeibe nézhessek, abba a végtelen kékségbe, mely csodálatosabb a nap alatt csillogó víz tükrénél. * -Amikor szívszorongva vártam a kancellária döntését rólunk, attól féltem, elveszítelek és vakon kell tovább mennem az utamon, számos buktatón keresztül. Attól féltem nem leszel mellettem, nem fogsz vezetni, te voltál az emlékeim őre, a tudója. Most már azért félek elveszíteni, mert nélküled nem tudnék létezni sem. Már nem az emlékeim őre vagy, és nem csak a múltam, hanem a jelenem és a jövőm…bármi is várjon ránk. A szívem emlékszik rád Callum és ez nekem elég ahhoz, hogy tudjam, szeretlek.
- Tudom, ezért is kapott a Perda egy második esélyt. Ne játssza el... - Pillantok körbe röviden, tekintetemben játékos derűvel, mintha üzenni lehetne az égitestnek, mintha lenne vagy lett volna bármi befolyása a történésekre. Ha így is lenne, a jóhoz is köze van. Majdnem elvette tőlem Saskiát, ám végül visszaadta, s amennyire nem élveztem eddig a természetben eltöltött időt, most valahogy minden más, ahogy karjaimban tartva feleségemet nézem a vízesést. Kezdem meglátni, mi csodálatosat látott benne annak idején Jasmine is. - Jól hangzik! - Ha ellenkezésre számított az apartman kibérlése miatt, most talán meglepem. Talán nem, mert logikus is, hogy mindkettőnk munkája ide is köt minket, ha tudjuk, akkor miért ne hangolnánk össze, hogy egyszerre legyünk lent s kevés szabad időnkben közös tevékenységet keressünk itt, akár csak egy sétát ide ki. - Hát... hó szokott lenni. - Felelem bizonytalanul, mennyire van itt hideg. A hó megléte még kevés ahhoz, hogy a vízesés be is fagyjon, de majd kiderül fél év múlva. - Áhá, ezt akarta ajánlgatni ott a lift előtt? Jobb, hogy nem mondhatta el. És a hóangyal milyen? Női hóember szárnyakkal? - A hógolyózást tudom hova tenni, de a másik nem rémlik, igaz, én hóval még nem is találkoztam, a filmekből ez meg nem maradt meg. A tél végére esett merénylet a tengerpartra sodort, ott enyhébb az idő olyankor is, hónak nyomát sem láttuk. Azt hiszem, abban a helyzetben jobb is. A már-már borús gondolatot szélsebesen söprik el Saskia szavai, fel is nevetek rajtuk. - Hogy is felejthettem el? - Teszem fel a költői kérdést, hogy a kegyelemdöfést ő vigye be, hogy a felöltő miatt kár is vitába szállnom. Igaz, ezt a vitát már a vendégapartmanban elveszítettem. Míg én lepakolok s eligazítom a plédet, leveszem a felöltőt, addig Saskia a kis tavacskával ismerkedik. Én előbb végzek, így van időm fotót is készíteni újból. - Majd meglátod! - Felelem csibész mosolyommal arra, mit lopok majd még. Tudom a választ, azt felelném, hogy a szívét, de ez kissé elbizakodott lenne, na meg azt jobb, ha maga adja, nem pedig lopnom kell. Nem is sejtem ekkor még, hogy ez nincs is messze. Mosolyogva figyelem lépteit, karcsú alakját, ahogy körbeöleli a napfény, megcsillan szőke tincsein, a víz párája adja a hátteret. A pillantása s mosolya édessége odaszegezi tekintetem, pedig érdemes lenne ezt is megörökíteni. Nem tudom levenni róla annyi időre se a tekintetem, hogy a pda-t emeljem képért, így emlékezetembe vésem a látványt. Még akkor is ott a mosoly az arcomon s szememben, mikor leül mellém, arra vonom csak össze a szemöldököm, mikor megérzem arcomon a vizet s egyúttal a víztől lehűlt hideg ujjait. Méltatlankodnék, igaz, játékosan, de most Saskia az, aki belém fojtja a szót egy csókkal, visszalopva a korábbit. A csók is éppúgy játékos, nem kapkodó s bár korábban is volt rá alkalom, mikor egy-egy pillanatra a szenvedély szikrája mintha megjelent volna benne, most először érezni ki belőle ilyen tisztán. Nem kérdés, hogy azonnal válaszra talál részemről, egyik kezem Saskia arcához siklik az állkapocs szép metszésű íve alá, másik a derekára. A gyümölcs íze érdekes színezetet ad a csóknak, de enélkül is olyan édesnek találnám, hogy nehezemre essen elválni tőle. Saskia határozott ilyen irányú szándéka segít benne s egy pillanatig aggódva pillantok fel rá, hogy mi baj van, talán megrémisztettem az én csókomban is jócskán fellelhető szenvedéllyel, vággyal? Figyelek arra, amibe belekezd, eleinte nem tudván, mire akar kilyukadni, de némi derű már ott megjelenik a szemeimben, mikor szinte perdai emlékek őrzőjévé avanzsálódtam. Aztán a levegő is benn reked a következő mondattól s az utolsó szóig el is felejtem pótolni, hogy aztán egy hitetlenkedő mosollyal fújjam ki s vegyek újat. Tényleg azt mondta volna? - Ó, Saskia! - Hajolok közelebb egy újabb csókért, egy rövidebbért, vagy egy éppenséggel egy hosszabbat szakítok félbe pár pillanatra, homlokomat az övének döntve. - Szeretlek! - Nézek a szemeibe e kicsiny távolságból, s már nincs nyoma hitetlenkedésnek, inkább csak igazi boldogságnak. Ugyanolyan érzés, mint mikor először mondta régen. Vagy talán jobb is. Hogy én is kimondom, az várható volt, mondtam ébredése után is, bár azóta inkább csak önkéntelen gesztusokkal, pillantással fejeztem ki, hogy ne feszélyezzem annyira, ne teher legyen számára, míg ez egy oldalú. Most viszont végre szabadon kimondhattam újra, hogy utána a megszakított csókot folytassam, s ha nincs ellenére, közelebb húzódom, közelebb vonom, s ebben a vizes keze sem érdekel.
Mintha ugyan a hold maga tehetne mindenről, ami Callummal történt. Pedig csupán annyi része van bennük, hogy színhelyül szolgált a történéseknek. * -Nem fogja. *Finoman elmosolyodom és én is remélem, hogy most már cak jó dolgok történnek velünk. Ha csak arra gondolok amire emlékszem, amiről tudok, az élet nem volt mindig kegyes hozzánk, de legalább a megfelelő mennyiségű erővel megáldott, hogy mindet elviseljük és ne roppanjunk össze végleg a súlyuk alatt. A vízesés szépsége, mint egy határvonal, elmos mindent ami eddig letörölte arcunkról a mosolyt, s bár tudom, hogy a közös munka sokszor idehoz majd minket a Perdára, jó ezt Callumtól hallani. Nem is vártam, hogy ellenkezzen az apartman rendszeres kibérlése miatt, és csak remélem, hogy minél többször tudjuk majd a munkánkat összehangolni, ezzel is több időt töltve egymással. Biztosan lesz olyan is, amikor nélkülöznöm kell őt esténként, vagy netán egész éjszaka, de ebbe egyelőre nem is gondolok bele. Elnézve a vízesést, biztosan csodálatos lehet télen is amikor eltűnik minden zöld és helyét a szikrázó fehérség veszi körül, kiemelve a szürke sziklákba ágyazott kékséget. Ha pedig lesz olyan hideg, hogy befagyjon, a téli nap is más fényeket csal majd a felszínére. A hóról jut eszembe Mr. Hartley érzékletes leírása a hófödte tájakról, és arról, mit is lehet csinálni a hóban. Nem csak nézni kell és csodálni, mókás játékokkal szórakoztatott a liftben, amit azt hiszem az ő szerencséjére, nem tudott később elmondani Callumnak. * -Igen ezt…örülök, hogy belé fojtottad a szót, bár tényleg csak jót akart. Erről mesélt a liftben is, végig azon igyekezett, hogy elterelje a figyelmemet. *A hóangyal leírásán felnevetek, noha először én sem értettem, de Mr. Hartley képes mindent úgy mesélni, hogy az ember el tudja képzelni, mintha ott lenne előtte. * -A hóangyal, nos ahhoz bele kell feküdni a hóba. *Felnézek Callumra, hogy lássam az arcát, döbbent tekintetét, mert erre biztosan nem gondolt, és még bólogatok is, ha esetleg nem hinne nekem. S már nem győzöm kivárni, hogy a Perdán beköszöntsön a tél és mindent kipróbáljak, amiről a zászlós mesélt. De mindent szép sorjában, most a tó következik, lágy finom vizével, míg Callum a takarót igazítja el, miután tisztáztuk a felöltő kérdését, ami igazán nem is volt kérdés. Ahogy az sem, mit csen el tőlem legközelebb a csókon és egy fotón kívül, mert ötletem sincs. Neki viszont van.* -Kíváncsivá tettél. *Elindulok felé, végig őt nézve és hálát adok a Perdának s földjének, amiért tényleg igyekszik elnyerni az utolsó esélyt és nem gördít a lábaim elé sem göröngyöt, sem kisebb követ amiben elbukhatnék. Így azonban én lehetek az aki Callumtól csókot lop csak azért, hogy elejét vegyem játékos felháborodásának, amit az arcát ért vizes kezem okozna. Az érintés még bohókás, de csókom közben már felölti a hosszú idő alatt kialakult jelentőségeinek egyikét s ezzel Callum kezét is a derekamra csalogatom. Nem tudom nem érezni a leheletfinom változást, mely csókom viszonzásában magára talál, és nehéz is elválnom tőle, de a szavak már ott feszülnek bennem és ki kell mondanom. Tudom, hogy az ébredésem óta erre várt, és én arra, hogy megtudjam ezt adni neki. Igyekeztem nem kimutatni, mennyire bánt, hogy képtelen vagyok rá, de nem akartam áltatni egyetlen szóval sem. Callum szerelme azonban minden pillanatban jelen volt, soha nem tolakodón, soha nem látványosan…de azt mondta nem ígérheti, hogy nem fog próbálkozni és ezt maradéktalanul be is tartotta. Alig láthatóan mosolyodom el két csók között, mikor kimondja a nevem és a sok megnyilvánulása közül ez az egyik, amit szeretek. Ahogyan kiejti a nevem, mintha önmagában egy szerelmes vers lenne, egy szívdobbanás. Homlokomat az övéhez érintem, mélyen beszívom az illatát…újra és újra, s mikor felnézek rá, mosolyom szerteszéjjel szalad az arcomon.* -Igen, tudom. *Nem csak most, eddig is tudtam, jó látni végre igazán, őszintén, árnyékoktól mentesen boldognak látni. Erre vágytam, hogy legalább egy kicsit el tudjam űzni a felhőket a feje fölül, és most úgy érzem sikerült. Nem kell nagyon húzni magához, egészen odasimulok, kezemet, melyben a gyümölcs még mindig ott van, a nyakára fonom, míg a másik az arcáról lassan araszolva követi társát. Elmerülök a csókban, lágyan és forrón, ízlelve ajkait, egyszerre kapva és adva azt a csodálatos érzést, ami magába zár minket. Szenvedély, szerelem, odaadás, mind benne van abban a csókban. Nem tudom mennyi ideig feledkezünk egymásba, én mozdulok előbb, hogy magammal húzzam a takaróra, hogy ha már meguntuk a másik csókját, nézegethessük a felhőket.*
Saskia mintha csak a hold védőügyvéde lenne, úgy biztosít róla, hogy ezúttal, innentől minden rendben lesz. Visszamosolygok s valahol hiszem is, hogy így van. Rá vártam a hold megismerésével, s ha ő velem van, nincs az a vihar vagy mocsár, ami zavarna. Még érdekes is lenne, hiszen Saskia képes lenne még abban is meglátni a szépet. Nem tudom, hogyan csinálná, de kinézem belőle. Hartley jószándékát szó nélkül hagyom. Én sem feltételezek róla ártó szándékot, ettől még nem javallott átlépnie egy határt, se a határokat kijjebb tologatnia. Inkább érdekel a hóangyal mibenléte, mert hogy tippemmel távol jártam az igazságtól, azt Saskia nevetése jól jelzi, mégsem bántó. Meg egyébként is csak örülök, ha nevetni hallom. A hallottakra viszont kicsit összevonom a szemöldökeim, bár egyelőre még nem realizálódott bennem, hogy tőlem is elvárt lesz a hóba feküdni s hogy ez mivel járhat. - Lefeküdni a hóba? Az angyalok nem repültek a szárnyaikkal? - Furcsállom, földre feküdni pont ellentéte a repülésnek, Saskia mégis nagyon határozottan bólogat s gyanúsan mosolyog. Rosszat sejtek. Lehet ezt igazán csak hónapok múlva értem meg, mikor behavazódik a táj. Nem kétlem, hogy akkor is itt leszünk lenn, ha nem is lenne mit kutatni, Saskia akkor is biztosan kitalálna valamit, amiért okvetlenül meg kell vizsgálni a téli flórát. A látvány mindenesetre engem is érdekel, s biztos vagyok benne, hogy akkor is remek képek születnek majd rólunk. Ha már faölelgetős nincs - szerencsére -, majd hóangyalos lehet lesz. - Szólj, ha már lyukad az oldalad! - Mosolygok vissza, továbbra sem árulva el, mit lopnék el tőle, igaz, ez percek múlva okafogyott is lesz, mert lopás nélkül kapom meg... és ez így mennyivel jobb! Az én kőszívem is nagyot dobban egy ilyen vallomásra, s keresnem kell a szavakat még nekem is, hogy egyedül az ő nevét találjam meg, mintha az mindent ki tudna fejezni, hogy is érzek most, hogy mennyire boldoggá tett ezzel a néhány szóval. Főleg eggyel, amit most már szabadon mondhatok ki én is, aprót kuncogva a feleletén. Na igen, az sosem volt kérdés, én mit érzek iránta, de egészen más úgy érezni ezt, hogy immáron viszonzásra lel. S e kapott szóban, a csók tűzében elmerülve valóban tudok feledni hosszú pillanatokra mindent, ami komor felhőként követ engem, egy kicsit e csók és szó mámorában lebegek, mint tíz évvel ezelőtt, vagy tán még jobban is, mert erősebb a kötelék köztünk. Jó érzés ilyen szorosan magamhoz ölelni őt, hogy nem hogy nem kéreti magát, hanem magától simul hozzám. Hogy is lehetne így bármelyik csók is mentes a szenvedélytől? Még az sem zavarna, ha a gyümölcsből a nyakamba csöpögne az édes leve. Legalábbis most nem érdekelne. A húzásnak örömmel engedek, hogy eldőlve a plédre folytassuk még a csókjainkat. Alkaromra támaszkodva, másik kezemmel a szőke tincseken simítva végig, majd le a nyakára térnek ujjaim, tovább finom vállára, le a karján, hogy a derekára simítva tenyerem mondjak magamnak megálljt itt és most. A csókon is lágyítok, s ugyan megunni lehetetlen, de lassan elválnak ajkaink, hogy egy boldog mosolyt követően mellé dőljek le a plédre. Kell ez a hosszabb szusszanatnyi nyugalom, miközben számon még mindig ott ég a csók emléke, ujjaim alatt pedig Saskia karcsú alakjának finomsága. Szemem sarkából én legalább annyit nézem feleségem gyönyörű vonásait, mint a felhőket, de mikor ez utóbbival foglalkozom, akkor láthatja Saskia is, ahogy jobbra-balra döntöm a fejem egy ideig, mielőtt megszólalnék. - Te látsz ezekben bármilyen formát is? - Emlékszem egy filmben is feküdtek így s a felhőkbe mindenfélét beleláttak. Talán ez a perdai felhőkkel nem működik, vagy nekem nincs hozzá szemem. Egyébként rá kell ébrednem, hogy meglepően kellemes itt feküdni, bár sokat számít az is, hogy itt a pléd, nem a földre a fűbe kellett leheveredni s egyelőre a bogarak is máshol ejtőznek. Egy idő után könyökölök fel újra. - Melyik volt az a gyümölcs, amit az előbb ettél? Jónak tűnt. Úgy is ideje lesz megennünk őket, mert lassan indulnunk kellene Elorakba...
Abból, hogy Callum nem kommentálja a Hartley zászlóst védő beszédemet, tudom, hogy nem ért velem egyet. Más helyzetben találkoztunk és mást tapasztaltam tőle, mint Callum, ezért nem is érezhetem, gondolhatom felőle ugyanazt. Az egészből inkább a kellemesebb és derűsebb részét hagyom meg kettőnk között, a hóangyalt. Ő pont úgy nem érti, ahogy én nem értettem, de az összevont szemöldökei némi gyanakvást mutatnak.* -De igen. A hóangyal más, de majd megmutatom amikor már lesz hó. *Mosolyom szélesedik, de ennél többet nem szeretnék mondani, Mr. Hartleynak köszönhetően van lehetőségem arra, hogy meglepjem Callumot és ezt nem hagyom ki. Tudom, hogy tetszeni fog neki, csak megfelelően néptelen helyet kell találnom hozzá. Ezzel egyenlítek a másik kíváncsivá tételének versenyében. Vannak elképzeléseim arról mit szeretne tőlem ellopni, de nem találgatok. Annál is inkább, mert mire odaérek hozzá a takaróra, már egészen máson járnak a gondolataim. Nem is válaszolok a felszólításra, csak tovább mosolygok, hogy aztán kezem hűvösét arcára simítsam. S a csók csak bevezető ahhoz, amit utána megosztok vele. Ott égett már bennem ez a vallomás, de most érett meg a pillanat és a hely, az alkalom is egyszerre találkozott egymással, tökéletesebbet el sem tudtam volna képzelni. Nekem is nagyot dobban a szívem, ez lehet az az érzés, amit úgy írnak le, hogy majd kiugrik a bőréből örömében, de én inkább elmerülök Callum ajkainak varázsában, ölelő karjának puha melegében. S húznám magammal a takaróra, de elég egyetlen apró jelzés és már egymás mellett fekszünk, s csak addig engedem el a nyakát, hogy magam mellé tegyem a megkezdett gyümölcsöt. Az egymás iránt érzett szerelem és szenvedély néhány röpke pillanatra magával ragad minket, s míg a nyakamon, vállamon s karomon érzem a lágy simogatást, úgy addig a korábbi gyümölcsös kezem a hátára kúszik, s a vékony pólón át érezve élvezem testének melegét. Vágyom arra, hogy csupasz bőrét érintsem, hogy ujjaim felkússzanak a gerincén…da ahogy a vallomásomnak tökéletes ez a hely, úgy a továbbiakhoz már nem annyira. Nem vagyunk egyedül…s ez tart vissza attól, hogy tovább merészkedjek, hogy érezve Callum visszafogottságát, magam is elváljak ajkaitól. Néhány pillanatig még mosolyogva fekszem mellette és nézem az eget, melyhez foghatót még soha nem láttam, de aztán felülök, hogy levegyem a cipőmet s meztelen talpamat a takaró szélén túl a selymes fűbe túrjam. Hirtelen ötlettől vezérelve Callum cipőjéhez nyúlok, hogy azokat is levegyem, s talpait a fűbe toljam.* -Nem fog fájni. *Mondom kuncogva, idézve az orvosok oly gyakori szavait, de ha nem szeretné, ha nem hagyja, akkor a cipő marad…megelégszem annyival, hogy a felöltőt levette és nem ingben van hanem laza pólóban. Egyébként jól áll neki, tetszik nekem így…is. Halkan kuncogva fekszem vissza s keresem meg a kezét, ujjaimat az övéi közé fűzöm s a felhőket bámulom. Vele ellentétben, sok mindent látok bennük. * -Ha nagyon akarod, te is láthatod….az ott, olyan mint egy sikló….az pedig egy vihar miatt kidőlt fa….az ott kismadár. *Szabad kezemmel mutatok arra, melyik felhőre gondoltam épp, de mivel folyton változik, a korábbi formák eltűnnek és újabbakat vesznek fel. A változás is gyönyörű, már az is, ha nem ölt formát csupán látom ahogy a fenti szélben kavarognak. A mosolyt nem lehet letörölni az arcomról, időnként Callum felé fordulok, hogy lássam az ő mosolyát, tekintetünk összefonódik…és érzem ahogy a végtelen harmónia körbeölel minket. Mikor a gyümölcsre kérdez rá, fejemet emelve keresem meg a megkezdett gyümölcsöt és egy hozzá hasonlót, utóbbit nyújtom felé. * -Tessék. Finom, édes. Menet közben is megehetjük. Nagyon kíváncsi vagyok a perdai városra. Te már voltál ott, hogy tetszett? *Addig megkeresem a többi gyümölcsöt és magunk közé teszem, csak akkor állok fel, ha tényleg indulunk.*
A hóangyalra bólintok, hogy akkor ezt fél év múlva megtudom, s egyben elhatározom, hogy fair módon játszva nem keresek rá, mi lehet az. Bízom benne, hogy nem olyasmi lesz, amihez kellene ennyi hónap lélekbeni felkészülés. De jelenleg könnyedén hagyom magam mögött a hóangyal s a téli táj kérdését, gondolni sem lehet rá Saskia forró csókja közben, ami azonnal magával ragad, s csak olaj a tűzre, hogy érezhetően viszonzásra lel szenvedélyem. Nehéz ebben a helyzetben higgadtnak maradni, de emlékeztetnem kell magamat a helyre s annak nyilvános mivoltára, s hogy a szerelmi vallomás csak egy első lépés. Igen fontos lépés, de nem lehet rohanni, nem olyan ettől minden, mint régen, s nem is feltétlen most és itt kell eljutni arra a következő valahány lépcsőfokra. Sikerül hát elválni egymás ajkaitól, ha egymás közeléből nagyon nem is, egészen addig, míg Saskia fel nem ül. Figyelem, mit csinál, csupán csak mert jó nézni őt, és még mindig nem szoktam meg, hogy újra láthatom ismerős mozdulatait, előkerülő helyes lábfejeit is beleértve. De ismerős mozdulat ide vagy oda, arra nem számítok, hogy átkap az én cipőmhöz is. Normál esetben elhúznám a lábamat azonnal, de Saskiáról van szó, így bizalommal kivárom, mi lesz, noha tudom, mire megy ki a játék. Az orvosi utalásra elmosolyodom, s nem mondom ki, hogy az orvosok fele ilyenkor hazudik. - Most mondom, ha bedobod a cipőm a tóba, a tied is repül utána s te horgászod ki! - Fenyegetem meg mosolyogva. De lehet ennek rosszul álltam neki, s feleségem örömmel menne a tóba. Jasmine is utalt rá, hogy fürdik benne, s próbált ő is rávenni, hogy levegyem a cipőmet, szerencsére tettleg nem. S ami Jasmine-nak nem sikerült, az Saskiának akadály nélkül, a fenyegetés is csak a játék része. Magam is felülök, s a cipő után a zoknim is lekerül, de egyelőre a pléden tartom lábaimat, amelyek szerintem tisztességes napfényt sosem láttak. Lassan csúsztatom a fű közé lábaimat, láthatóan a fűszálakban, földben s kavicsokban, apró, körömnyi levelekben nem bízom annyira. De végül ott a talpam Saskiáé mellett, s hátradőlök én is újra, ugyan nem kuncogva, inkább furcsa somolygással. - Érdekes dolog az emberi elme. Máris érzem, hogy kis bogarak másznak rám, pedig tudom, hogy nincs így. - Ellenőriztem, mikor lassan odacsúsztattam a lábamat. Nem mert félnék tőlük, csak a tisztes távolság betartását jobban szeretem. Arra elmosolyodom, ahogy ujjainkat összefonjuk s a felhőkről kérdezem. Amiket mutat, azt próbálom én is megtalálni. - A sikló-forma felhőnél vagy nem találom a megfelelő felhőt vagy az a vihar átrendezte már ronccsá. - Somolyodom el, majd felcsillan a szemem. - Ó, a madarat látom! - Még magam is megörülök, hogy ez mégse olyan reménytelen. Más kérdés, hogy lehet nem azt a felhőt nézem, amit Saskia látott madárnak. De a látvány így sem rossz, el kell ismernem, van valami furcsán nyugtató abban, ahogy a lassan úszó felhőket nézi az ember. Valami békés. Talán ilyen lehet fát ölelgetni is, ha jól csinálja az ember. Saskia felé fordulva élvezem ezt a békés csendet, ami ritkán adatik meg, főleg egy kancellárnak nyílt helyen. - Együk meg egy részét itt, tudunk kezet mosni utána, mégse ragadva menjünk. Köszönöm. - Veszek el egy gyümölcsöt, amit kóstolhattam a csók alatt is. - Elorak, nos... - Kettészedem a gyümölcsöt, hogy a magot kivegyem belőle s egyet harapok is belőle, hogy míg megrágom összeszedjem a gondolataimat. Nem először, ha Elorakra kell gondolnom. - Részben rémesen elmaradott, mármint technológiailag hozzánk képest több évszázaddal maradnak el. Az utcák is vagy sajátos logikát követnek vagy mellőznek minden tervezettséget. A házakra is igaz, nincs két egyforma, többnyire mert a perdaiak jól alkalmazkodnak a hely adottságaihoz, semmint tereprendezéssel, folyószabályozással foglalkozzanak. A házak díszítése is esetleges, egyáltalán az, hogy díszítik, funkció nélkül is másabb, mint a mi épületeink. - Mesélek, míg megesszük a gyümölcsök egy részét, s elkezdünk összekészülődni az indulásra. - Ugyanakkor van valami abban a városban, ami itt nincs, ami innen hiányzik s azt hiszem tetszene is. Roda is kérdezte, mi a véleményem Elorakról s azt mondtam, érdekes. Nem csak a korábban mondottak miatt, hanem e valami miatt, amit nem tudtam eddig megfogalmazni magamnak sem. Kíváncsi leszek a te véleményedre! - Nyújtom kezem neki, hogy így kézenfogva induljunk vissza a Városba s onnan eljussunk Elorakba. Attól nem tartok, hogy ha Saskia tovább is kérdezősködne, akkor elmondanék mindent a perdai településről s semmi sem hatna rá újként ott. Ahogy egy mezőben s a vízesésben is mást látott meg, mint én, úgy biztosan Elorakot is más szemmel nézi majd. Talán még ő rá is jön, mi az a szó, amit kerestem Elorakkal kapcsolatban.
Azt hiszem, már az utazás tervezése óta vágytam arra, hogy levéve a cipőmet, lábujjaimat beletúrjam a fűbe. Sok mindent nem tudok a természet igazi valójáról, korábbi filmekből szerzett emlékeimet pedig nem könnyű bepótolni, de azért az elmúlt hetek alatt, hol magányosan, hol Callummal azért sikerült valamennyit, ennek a hozadéka merészségem és kíváncsiságom. Mondhatnám azt is, hogy számítón nyúlok Callum cipőjéhez…de a vallomásom a szívemben teljesedett ki, őszinte volt és még mindig annak a boldog pillanatnak a hangulatában ringatózom, nem pedig azért fogalmaztam meg, hogy leimádkozzam róla a lábbelit. Persze ráfoghatjuk, hogy azért hagyja magát. Mert hagyja, és ahogy belemegy a játékba, egyszerűen imádni való. A fenyegetés nevetéssel csiklandozza a torkomat, de csak kuncogok mikor felnézek rá, tovább fejtegetve le a cipőt, hogy a végén könnyedén végigsimítsak a lábfején. * -Igazán? Engednéd, hogy a tóban fürödjek? *Nem tagadom, hívogató a víz kellemes hűvöse, lágy simogatása, illata, a fehér habok a kéklő felszínen…és bár van bennem némi lázadó hajlam, az előzmények visszatartanak. A Perda tud meglepetést okozni és nem egyszer meg is tette, egy abból majdnem végzetes lett és Callumot két és fél év magányos harcra kárhoztatta. Már csak ezért is kell vigyáznom magamra, hogy ne legyen hiábavaló minden amit értem tett. Melléfekszem amint elhelyezkedtünk meztelen talpainkkal is és tovább kuncogok Callum szavain. * -Csak a fűszálak csiklandozzák a lábad. Én nagyon élvezem, mókás. *Közlöm egy nagy sóhajjal karöltve és még jobban előrenyújtom a lábaimat, ameddig csak a helyzetem engedi. A felhőkről mesélek neki, míg kezünk egymásra talál, de úgy tűnik, előbb vagy utóbb mindig Callum nem kellemes emlékeihez lyukadunk ki. Utólag már tudok rajta nevetni, már nincs bennem az az első ijedtség, mint amikor a baleseteiről mesélt.* -Jaj Callum, ne! Előtted nem lehet siklókról beszélni. *Nevetve nézek rá, egy kicsit talán hosszabban és azon merengek, hogy mennyire szerencsés vagyok. Ha minden kívánságom így teljesülne…itt a szabad ég alatt felhőket bámulva, annyira békés és boldog és annyira vágytam erre a pillanatra, s most, hogy megadatott, örülök, hogy vele lehetek itt. Elmosolyodom, majd visszafordítom a fejem a felhők felé, s velük együtt a lelkemben hullámzó kellemes érzést figyelem. Callum ujjongását mikor felismeri a madarat, mely addigra tán már egészen más firmát ölt. Később, mikor a gyümölcsevéssel már a közelgő indulást tervezzük, rábólintok az ajánlatára s míg ő Elorakról mesél, már csak őt nézem. Ha soha nem látnám a perdai várost is tudnám, hogy csodálatos, mert Callum olyan lelkesen mesél róla, minden bizonnyal megérintette a hely szelleme. * -Nem győzöm kivárni, hogy láthassam. *Felé nézek kicsit mikor közbe kotyogok és lemosom kezemről a gyümölcs édes levét, majd más nem lévén, a nadrágomba törlöm mielőtt ujjaimat ismét Callum ujjai közé fűzném. * -S neked mi tetszett benne a legjobban, mi volt az ami megfogott abban a városban? *Kérdezem mikor már elindultunk, s utunk alatt bőven lesz ideje arra, hogy mindent elmondjon a városról, én pedig lelkesen hallgatom minden szavát. Ez a nap lassan vetekedni fog szépségében és boldogságában a második első randevúnkkal. *
- Hm, előbb-utóbb mindketten a vízben kötünk ki, ha nem is ezen a nyáron. - Adom meg a diplomatikus választ. Most még nem támogatnám, neki sem és magamnak sem. De ismerem annyira, hogy idő kérdése, hogy megtalálja a módját s idejét, amivel engedékenyebb hangulatban leszek. Most sem tudtam nemet mondani arra, hogy az ingemet könnyed pólóra cseréljem, s hogy levegye a cipőt rólam. Aranyos, ahogy a lábfejem simítja meg. Figyelem macskás nyújtózását, helyezkedését mosolyogva, s ugyan eleinte a felhőkbe nem látok semmit - később se nagyon -, de ezt sokkal élvezetesebb tevékenységnek tartom, mint a fa ölelgetést. Azt még most sem értem. - Dehogynem lehet! Hát még Rafael előtt ilyen megjegyzéseket tenni! Roppant szórakoztató a tekintetét figyelni olyankor. - Húzódik szám sarka csibész mosolyba, érezhetően nem véletlen ejtek el kancellártársam előtt ilyen mondatokat. S érzésem szerint Doriantól is kapja az ívet, már a ritka alkalmakkor, mikor találkoznak. A perdai város jellemzésére adott reakció kicsit meglep, vártam volna, hogy megjegyzi, hogy de milyenek a színek, az illatok, ne az utcaszerkezetről beszéljek, de úgy tűnik, ezt meglepetésnek tartogatja magának. Nem bánom, mert erre nehéz lenne válaszolni. - Talán az épületeik szertelensége, változatossága, nem is tudom... - Bizonytalan a válasz, mert ami tetszett s innen hiányolok, azt nem tudom szavakba önteni. De hogy mi... Mindenesetre elindulunk vissza a Városba s onnan kocsival át Elorakba, ami alatt mesélek az elmúlt időszakról, ahogy kérte. Már amiről tudhat, mert a tervekbe csak akkor avatom be, ha emlékei visszatérnek s továbbra is támogatna...
Az eloraki látogatás jól sikerült úgy vélem, a hazaút nagy részében Saskia beszélt lelkesedve a látottaktól. Magam részéről jobbára csendben, haloványan mosolyogva hallgattam őt, de kissé máshol is járva gondolatban. Sokat Rodával nem beszéltem, csak bemutattam őket egymásnak ismét köszönetet mondva - gondosan kerülve minden érintést -, s röviden tájékoztattam a Kancellária döntéséről, mely rá s az elorakiakra is kihatással van. Említettem, hogy ezt nekem büntetésül szánták, de úgy láttam Roda ezt nem értette, de talán nem akart most rákérdezni, Saskia felé mintha nagyobb érdeklődéssel fordult volna. Nem is bántam. Megbeszéltem még gyorsan vele, hogy várhatóan ősszel keresném fel s tennék eleget a bogán való utazási ígéretemnek, s utána kint várakoztam Roda kérésének megfelelően. Azt láttam, hogy Saskia kapott valamit, nem üres kézzel jött ki, de egyelőre még nem terelődött rá a szó. Egyelőre. A találkozó után még kicsit sétáltunk a perdai településen, s közben jelentkező éhségünket a híressé vált perdai lepényfélével csillapítottuk. Jelzek a sofőrnek s testőrünknek, hogy itt megállunk, közel egy órányi kényelmes sétára a vízeséstől. A tóparton fogunk haladni egy darabon s már alkonyodik erősen. - Tudom, hogy a világító erdőt ígértem meg neked még otthon, de az messze van s azt mondták, ebben az évszakban ott sok a démontigris, így inkább ezt a helyet javasolták. A tópart melletti erdőrész is világítani fog, hamarosan meg is láthatjuk. - Magyarázom, miközben kisegítem a kocsiból Saskiát, majd az nélkülünk elindul a Városba. Katja ugyan kiszállt velünk, de máris elindul, hogy a terepet felmérje s hamarosan eltűnik kérésemnek megfelelően a szemünk elől. De ez nem jelenti azt, hogy ő ne látna minket. Az én pillantásom Saskia kezében tartott kis apróságra siklik. - Azt hozod? Mi is az, nem mondtad...? - Bizonytalan a hangvétel, mert nem tudom biztosan, hogy említette-e már, mit kapott Rodától. Néha elgondolkodtam út közben, és attól tartok, hogy talán Saskia is látta komorságomat, tekintete fürkésző jellege erre utalt, mikor visszapillantottam rá s próbáltam reagálni az elhangzottakra, amelyeket csak fél füllel hallgattam. Most is hasonlóan vagyok, ahogy kézenfogva elindulunk s vissza-visszapillantok Elorak felé.
-Értem. Talán lesz még később is jó idő. *Próbálok még alkudozni egy kicsit, hogy ne kelljen egy évet várnom arra, hogy élvezhessem egy valódi tó vizének selymességét. Tudom azonban miért nem enged a burkolt kérésemnek és szavaimnak megfelelően tényleg megértem. Épp csak szomorúsággal tölt el mindaz, ami a tiltás oka. Szomorúságomat nem mutatom, mosolyommal fedem el. Nem vagyok telhetetlen, már az is örömmel tölt el, hogy elhozott ide, és megcsodálhatom a háborítatlan természetet a maga valójában. Persze a víz hívogató, de Callum kedvéért ellenállok a csábításnak. Elnyúlunk a takarón és az eget fürkésszük, a felhők táncát, és élvezem a könnyű szellő lágy simogatását az arcomon. Rafael említésére felmerül bennem a gondolat, hogy találkozzam vele. Doriannal való találkozásom amúgy is a küszöbön van már, izgulok is az első munkanapom miatt, de ha azt sikerül minden gond nélkül átvészelnem, Rafaellel sem lehet gond, előtte nem kell figyelnem arra mi az amiről nem tudok, de kellene. * -Remek szórakozási lehetőségeid vannak. *Nevetem el magam ahogy felé fordulok és látom, nem csak az ajkai fordulnak csibészes mosolyba, hanem a szemei körüli nevetőráncok is szerteszaladnak. * -Talán én is kipróbálom. *Nem feltétlenül szeretném Rafaelt zavarba hozni, nem ez a célom, de szívesen beszélgetnék vele…van miről, úgy érzem. Nem sokkal indulás előtt kerül szóba Elorak, ahova igyekszünk és a városról kérdezek, de jobban érdekel Callum benyomása a perdai városról és lakóiról, mint az, hogy hogyan néz ki. Azt úgy is látni fogom, de szeretném tudni, hogy neki mi tetszett benne, mi az ami felpiszkálta benne a szépre való fogékonyságát, hogy olyan nagy lelkesedéssel írja le. * -Nincs két egyforma ház? Bájos lehet. Nem olyan személytelen, mint a Dominium folyosói. *Még nem is láttam Elorakot, de el tudom képzelni mire gondol. Noha a város épületei a Dominium mintájára épültek, annak minden kényelmi funkcióival együtt, már a környezete nagyot dob rajta, érezhető a különbség. Egyre kíváncsibb vagyok a perdai városra, így nem is húzom az időt az indulásra. A megérkezésig sem unatkozom, Callum sok mindenről mesél, ami a két és fél év alatt történt, míg én kényszerű álomban pihentem. A jövő tervei egyelőre kimaradnak és a múlt is, amiről megfeledkeztem. *
*Elorak egyszerűen mesés volt. Nem tudom, hogy a lelkes ecsetelésem, mellyel a saját érzéseimet írtam le a városról, pótolták-e azt a hiányt, amiről Callum számolt be, de a magam részéről egészen odavoltam érte. S jól gondoltam. Bájos. Akár egy mese, egy varázslatos világ, ahol nincs két egyforma ház és az utcák illatosak, minden ablakban virág…amire rá is mutattam Callumnak, hogy lám milyen sokat jelent egy-egy apró zöld szigetecske egy házon, vagy akár egy lakosztályban. De ez utóbbiról már ő is meggyőződhetett. A szívével sem rajzolhatna szebbet az ember. Roda pedig kedves volt és méltóságteljes…elbűvölt a hangja, az egész lénye és a közvetlensége amivel felém fordult. Sokáig beszélgettünk, hála Callum fordítójának, amit megkaptam arra az időre, míg kettesben hagyott minket. Bár tudtam a képességéről, mellyel az emberek múltjába tudott bepillantani, és nem tudtam nem észrevenni, hogy Callum kerüli a vele való érintkezést, én nem tartottam tőle. A kíváncsiságom nagyobb volt. Végül, egy ajándékkal a kezemben, mosolyogva távoztam tőle, hogy aztán bejárjuk Callummal Elorak többi, eldugott kis zugait is. Hazafelé a kocsiban, még mindig éreztem a perdai lepény ízét a számban, a város különleges illatait, és Roda szavai jártak a fejemben mikor Callum hangjára eszméltem. A kis csomag még a kezemben volt, mintha odanőtt volna mikor leszálltam a kocsiról.* -Gondolom két világító erdő nem különbözik egymástól. Én is inkább a démontigris mentes erdőt preferálnám. A neve is ijesztő. *Mondom picit elhúzott szájjal, miközben Callum kezébe kapaszkodva szállok le a kocsiról, másik kezemben szorongatva a Roda féle csomagocskát. Még nem került szóba mi van benne, egyrészt, mert teljesen oda voltam Rodától és a várostól és a lelkesedésem elvette az alkalmat, hogy beszéljek róla, de ami meglep, hogy Callum sem kérdezett rá eddig. * -Igen, hozom magammal. Nem szeretném ha elkeveredne. Rodától kaptam, gyógyteát lehet készíteni belőle. *Igazság szerint Callum nem is figyelt nagyon rám az út alatt, de akkor nem tettem szóvá, most viszont érdekelne, mi volt az oka annak, hogy olyan mélyen elgondolkodott.* -Mi nyomaszt? Egész úton hallgatag voltál. *Ujjaim könnyedén csúsznak kezének finom bilincsébe, és míg az erdő felé sétálunk őt fürkészem. Olyan más most mint a vízesésnél volt és biztos vagyok abban, hogy mindehhez Eloraknak valamilyen köze van. Azt viszont nem hiszem, hogy a közeli munka miatt aggódik, ami sokszor Elorakhoz fogja kötni. * -Elorakhoz vagy Rodához van köze a komorságodnak?
Nem Elorakra, hanem Saskiára használnám a bájos kifejezést, hiszen végig az volt, ahogy nézelődött a perdai városban s lelkesedett sok mindenért. Mosolya s csodálata a hely iránt több perdai arcára is mosolyt csalt, csak akkor hagyott alább, mikor megláttak engem is. Figyelmen kívül hagytam, mint mindig, de jó előjelnek vettem ezt a felállást a vésztervünk miatt. Az ablakokba lévő virágokra tett megjegyzésre elmosolyodtam, s visszavágtam azzal, hogy a lakosztályban lévő nagy kijelző bár sokszor ablakként a kinti világot mutatja, azért nem kell elé végig virág. De volt egy olyan érzésem, hogy Saskia ezt csak fél füllel hallotta, s talán nem csak véletlenül vonta el más a figyelmét. Kis fejcsóválással mosolyogva követtem Rodához, ahol idővel inkább kint megvártam Saskiát átadva neki a karórát a fordítóval, magamban feljegyezve, hogy neki is szüksége lesz egyre. Talán egy jelzavaró sem ártana, sőt. Én kerültem az érintkezést Rodával, de Saskia tudja, hogy az emlékekbe tud látni, így rábíztam, e tekintetben miként dönt. Nem bátorítottam, de nem is tiltottam. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy talán az amnéziát is tudja Roda "gyógyítani", de hamar elhessegettem a gondolatot. A perdaiak sem mindenhatóak. Az ajándékát már láttam akkor, mikor kijött, de nem kérdeztem rá, mert a szó másra terelődött. Most meg a kocsiból kiszállva jutott eszembe meglátván ismét a kezében, de egy pillanatra elbizonytalanodtam, vajon említette-e? Akkor kalandozom így el ennyire a gondolataimban, mikor valami fontos politikai vagy orvosi dolgon jár az agyam, mostanában kevesebb ilyen horderejű esett, talán nem bukom majd le. - Gondolom nem, de majd megnézhetjük a másikat is, mikor a démontigrisek máshol járnak. Állítólag az egyik legrosszabb ragadozók itt a Perdán. - Bólintok arra, hogy ijesztő a nevük, nem véletlen. Inkább a csomagra kérdezek rá, mégiscsak jobb téma, de a válasza meglep. - Azt hittem, virághagymákat vagy magokat kaptál. De miért adott neked gyógyteát? Valami baj van? - Előbb erre kérdezek rá aggódón mérve végig Saskiát kezemet a karomat fogó kézfejére simítva, mert nem láttam rajta semmi aggodalomra okot adót, a laboreredményei is kiválóak, s a műtéti heg is gyönyörűen gyógyul. A lelki sebek meg... azokon nem segíthet egy tea sem. De egyelőre jobban érdekel Saskia hogyléte, minthogy az ajándékkal kapcsolatos aggályaimat kifejtsem. Amivel folytatjuk, az viszont újabb bizonyíték rá, hogy Saskia mennyire ismer már engem s mennyire elnéző is velem, mert hangjából nem érződik ki neheztelés, amiért nem figyeltem nagyon rá korábban. - Semmiség. - Hazudom próbálkozva egy enyhe mosollyal, de úgy, hogy még én magam sem hinném el saját magamnak. Saskia sem hiszi el, ravaszabb s élesebb szemű ő ennél, így újabb kérdésére aprót sóhajtok. Inkább magamnak szól. Nem halogathatom tovább. Ujjaimat összefűzöm övéivel, s nem szükséges felé néznem, hogy magamon érezzem fürkésző pillantását. - Inkább Rodához, ha e kettő közül kell választani... Emlékszel, mikor Jasmine-nal kapcsolatban azt mondtad, hogy azért bántam úgy vele, mert úgy könnyebb volt? - Valószínűleg emlékszik, folytathatnám is, de ez nem olyan könnyű. Az alkonyi erdőt figyelem magunk körül, s azon gondolkozom, hol is kellene kezdenem? És hogy kellene utána folytatni?
Most már biztos, hogy Callum szerint túlzásba viszem a virágok lakosztályunkba való telepítését. Hogy másképp gondolná abból a megjegyzésből amit a zöld növények és a nagy kijelző kapcsolatára mondott? Nos, még van máshol is hely, kevés de van, így csak mosolyogtam a próbálkozásán. Rodával való találkozástól többet vártam, de nem csalódtam. Tudtam, hogy képes belelátni az emberek múltjába, felkutatni az emlékeit és épp ezért hagytam, hogy megérintsem, sőt kértem őt arra, hogy megtegye, hogy elmondja mit látott…de végül nem lettem okosabb. Legalábbis a múltamat tekintve, de sok gondolkodnivalót adott a találkozás és a vele való beszélgetés. Minderről nem ejtettem szót a kocsiban, mert felfedtem volna a titkunkat, de terveztem, hogy a vendég apartmanba visszatérve majd megemlítem Callumnak. Előtte azonban a világító erdőt vettük célba, noha mint megérkezéskor megtudtam, nem azt amelyikről beszéltünk korábban. * -Akkor bizony jobb ha kerüljük őket. *Végül is mindegy melyik erdőt nézzük meg, nekem ugyanolyan érdekes és csodálatos lesz, Callum nem tud nekem itt a Perdán olyat mutatni, ami csalódást okozna. Az egész nap csodálatos volt és azt hiszem, a világító erdő méltó befejezése a napnak. A kocsit magunk mögött hagyva szóba kerül a Rodától kapott ajándék, amit a kezemben szorongatok továbbra is és gyanútlanul mondom el az igazságot.* -Dehogy, nyugodj meg, nincs bajom. *Elmosolyodom Callum hirtelen feltörő aggodalmán, kezemet kifordítom simogatása alól, hogy ujjaimat az övéi közé fűzzem.* -Csak felerősít, jótékony hatású, kifejezetten nőknek. De ha nem bízol benne, adok belőle, hogy megvizsgálhasd. *Mosolyom elnézővé válik, mert ismerem már annyira, hogy tudjam, nem csak miattam aggódik majd ezek után, hanem gyanakodni is fog. Bármennyire is tiszteli a perdai gyógyítót, mindig csak egy őslakos marad a számára, akiben nem bízik. Remélem, hogy a kancellária által rárótt különmunka során, mindez majd megváltozik. Én viszont ha nem is aggódom…még, az út során való figyelmetlensége és hallgatagsága miatt, azért érdekel mi okozta, milyen gondolatok vonták el szavaimról a figyelmét, mi kötötte le olyannyira, hogy az arcán az egész napos derű után, túl feltűnő a komorsága. Az első válaszára halványan elmosolyodom, és láthatóan tovább várok, majd egy újabb kérdéssel toldom meg kíváncsiságomat. Talán most először nem a körülöttünk elnyúló természetet nézem, hanem őt, a gondráncokat az arcán, homlokán, a hezitálást ami megelőzi a választ, s utóbbi nem is teljes. * -Emlékszem, igen. De hogy jön Jasmine Rodához? Nem értelek Callum. *Most kezdek aggódni. Úgy érzem olyasmi következik, amit elfelejtenék, pedig mindennél jobban vágyom arra, hogy visszakapjam az emlékeimet. Valami, ami még Callum számára is fájdalmas, vagy kellemetlen, rossz…csak még azt nem tudom, hogy átélni volt az, vagy megtenni, vagy elmondani.*
Abban kölcsönösen megegyezünk, hogy az igazi világító erdőbe egy másik alkalommal látogatunk el, mert bármennyire is szeretné megkedveltetni velem Saskia a Perdát és gyönyörködik ő benne, azért kihagynánk a túlélőtúrát mindketten a programból. Megvan a rizikója annak is, hogy itt sétálgatunk, de ennyi kockázatot be kell vállalni, s Katja az éjjellátóval minden apró mozgásra azonnal fel fog tudni figyelni idejében. Remélhetőleg. Az esetleges vadveszélynél viszont jobban aggaszt, hogy Saskia gyógyteát kapott, s bár az otthoni kamillateája is gyógynövénynek minősül, azt inkább az ízéért issza, viszont a Rodától kapott inkább tűnik okkal adottnak, semmint mert megtetszett neki az illata. Lassan fújom ki a levegőt, mikor sietve megnyugtat szavaival, s csak aprót szorítok az ujjain, mikor összefűzzük kezünket. Majd aprót szusszantok, mikor megengedi, hogy megvizsgáltathassam a teakeveréket. Még jó! - Engem az lep meg, hogy te bízol benne. - Válaszolok, s kihallani némi értetlenséget, de nem emelem meg a hangomat. - Ne érts félre, nem a perdai gyógyító szándékait vonom kétségbe, hanem azt, hogy valóban szükséges-e ezt meginnod? Az ételeik egy dolog, de ott sem mindegyik gabonafélét tudjuk fogyasztani, nem a mi emésztésünknek való. A gyógynövényeikre az óvatosság hatványozottan igaz. Nem tudhatod, hogyan hat, főleg hosszútávon. - Nem teszem hozzá, hogy ezt neki is kellene tudnia, elvégre tudós ő is, pont hogy növényekkel foglalkozik és nem úgy, hogy csak locsolgatja meg szagolgatja őket. Ezért nem értem igazából, hogy miért? Kényelmetlen dolog, de e téren azért Dorian-nal közeledik a véleményünk egymáshoz. Saskia meggyógyítása a perdai képességével egy dolog. Nem volt már mit kipróbálnom a mi eszközeinkkel, de egy erősítő főzet... azért az van a dominiumi repertoárban is. Bízok annyira Rodában és úgy vélem, sikerült annyira megismernem, hogy tudjam, teljesen jóakaratból adta a teafüvet Saskiának. De a perdai orvoslás nem terjed ki odáig, hogy felmérhesse vagy csak gondoljon arra, hogy mindez ránk ellenkezőleg is hathat. Mégis mást sok mindent tudhat Roda, furcsa egy kettősség ez, ami fölött nehéz napirendre térni, és amelynek köze van a komorságomhoz is. A teafű témája volt az egyetlen Elorakból indulásunk óta, amiről egy egész mondatnál többet beszéltem. A komorság oka több mondatot is megkövetel, s bár próbálom elkerülni, kimászni ebből az egészből, a szívem mélyén tudom, hogy nem halogatható tovább. És még az eszem is egyetért, kivételesen nagy az összhang most. Már nem tudok és nem is lehet visszakozni. Ha most nem mondok semmit, a komorság Saskiára is átragad, ezen gondolkozna, ahelyett, hogy a tájat élvezné. Mondjuk, így sem lesz vidám és talán azért kell majd megejteni a világító erdős kirándulást később, mert kevés maradt meg ebből az erdőrészletből itt a tóparton. - Ő sehogy, csak akkor is az jutott eszembe, amit nem mertem Rodától sem megkérdezni most egész idő alatt: mi van, ha a könnyebb utat választottam? - Veszek egy nagy levegőt, mintha egy szuszra el lehetne mindezt mondani. Ha arra nem is, de egy nagy elhatározásra szükség van. Egy pillanatig bizonytalanít el, hogy vajon ez nem megint a könnyebb út, de most már mindegy, most már fejjel előre kell mennem az ismeretlenbe, bárhova is viszi ez a beszélgetés a vízesésénél délután még nagyon meghitt hangulatunkat. - Már közel volt a dátum, amikor újra kellett volna nősülnöm, s annyira viszolyogtam ennek a gondolatától, hogy mikor Roda azt mondta, segít, lecsaptam a lehetőségre mielőtt meggondolná magát. Azt mondta másnap eljön a Dominiumra, biztosan azért siettette, mert ő is úgy volt vele, hogy később nem így döntene már. De mi van, ha annyira fáradt és reményvesztett voltam már, hogy kényelmesebb volt a könnyebbnek látszó utat választani? Mi van, ha tovább kerestem volna megoldást, felkeresek más gyógyítókat, akár magát a Dann-t, és akkor talán Ewan Noah még most is élne? Roda azt mondta nincs semmi mód a megmentésére, de mi van, ha tévedett? Mi van, ha később kiderül, hogy kapkodtam és miattam halt meg a fiunk? - Voltaképpen elkezdeni volt nehéz, utána jöttek már a szavak, mint mikor kitartóan mos egy partot a víz, s hatására előbb apró kövek indulnak meg, majd utána a többi egyben földcsuszamlásként szakad le beismerve azt is, hogy tudhattam előre, hogy csak egyiküket menthetem meg és pontosan tudtam, melyiküket. És a könnyebb utat választottam, pedig valószínűleg nem lett volna szabad, tovább kellett volna küzdenem és keresnem. Én magam észre se veszem, hogy beszéd közben megálltam, egyáltalán melyik mondatnál álltam meg, hirtelen vagy szép lassan, magamtól vagy Saskia állított meg? Hüvelykujjam kezét simogatja lágyan, de aligha tudatos tett ez most, inkább pótcselekvésként ható babrálás valamivel, ami szerencsésen e kedves gesztusban mutatkozik meg. A hangom is egyre halkabb és többnyire kerültem Saskia pillantását, csak az utolsó kérdésnél néztem fel rá a minket körülölelő alkonyi félhomályban, mely kezd egyre sötétedni. A tekintetét az utolsó fénysugarakban még így is könnyű kivenni, s ez fordítva is igaz. Ott vannak az én zöldeskékjeimben a cipelt súly gyötrelme, mely az utolsó kérdésre maga adja meg a választ, hiszen ott üvölt lépten-nyomon mindenben felém: az én hibám. Nem hagy nyugodt éjszakákat, s minduntalan eszembe jut, ha annak a bezárt szobának az ajtajára pillantok, valahányszor a tükörbe nézek, valahányszor látom Saskia szomorúságát, valahányszor látom, ahogy hasára simítja kezét a heg környékére, vagy amikor olvasom a nekem megmutatott naplójában, hogy álomba sírja magát, mikor láttam a Promenád emlékoszlopára felkötni a kék szalagot a gyermek monogramjával hímezve és a kis ruhagombbal rajta, valahányszor azzal álmodok, hogy a fiunk él és felébredek a valóságra, valahányszor a valóság emlékképével álmodok, úgy érezve, soha véget nem érően elevenen égek el a kicsiny testtel együtt... - Bocsáss meg, hogy elbuktam, mint orvos... és mint férj és apa... bocsáss meg... - Suttogom már egész halkan lehajtva a fejemet. Roda azt mondta, legyek támasza Saskiának... de milyen támaszt adhat egy olyan váll, amelyet egy alig fél kilós súly összeroppantani látszik?
Sosem jártam a természetben, ezt legalább bizonyosan tudom, de még ha meg is tettem volna, nem emlékeznék rá, sem a veszélyeire. A démontigrisek jelenléte oly távolinak tűnik csupán a szavak elhangzásától, mintha nem léteznének, de ettől még nem leszek makacs és felelőtlen. Ám a biztonságosnak mondott erdőrészletről sem feltételezek semmi rosszat, ami miatt még aggódhatnánk, amiért kisebb kockázatot kellene vállalnunk az ittlétünkkel. Nekem egy erdő, mely nappal is csodás és az éjszakai sötétség csak tovább növeli a különlegességét. De míg elérünk arra a helyre, ahol a növények a nappal magukba szívott fényt árasztanák magukból, vagy a talajból szerzett fluoreszkáló anyag szemcséivel játszanának, addig van bőven téma amit kivesézhetünk, és aminek nem volt helye az egész napos derű mellett. Mintha szándékosan kerültük volna a hasonló témákat, hogy ez a kis utazás, kirándulás ne a szomorú dolgok közé kerüljön. S a Rodától kapott gyógytea körüli gondolatok még nem élesztenek bennem gyanakvást arra, hogy lesz ez még rosszabb. * -Rodában bízom. Nem tudom miért, ne kérdezd, de bízom abban, hogy jót akar. Elmondta milyen füvekből állította össze, kifejezetten az én számomra. Utánanézek mindnek, ha ez megnyugtat. *Nézek fel rá szelíd mosollyal, hálásan amiért aggódik, amiért gondoskodik rólam, mindenért amit eddig kaptam tőle kérve, vagy kéretlenül. Ujjam gyengéden simít végig kézfején.* -Még nem ittam belőle. *Szélesedik ezzel mosolyom, hogy nem sokkal később mindez az érzelem eltűnjön az arcomról Callum komorságának kiteljesedésével. Újra ott látom a szemeiben a fájdalom és a kétségbeesés halvány árnyékát, melyet úgy hittem legalább egy időre sikerült száműznöm. Szavai bizonytalanságot és önvádat tükröznek…s mily ismerős ez számomra, hisz én is ezzel küzdök. Észre sem veszem, hogy ujjaim szorítanak kezén, újra kapaszkodót keresve benne. Fejem lehajtom néhány hosszabb és mélyebb lélegzetvételnyi időre, mielőtt a tekintetét keresném. S valahol, valamelyik szónál az áradat közepette állunk meg, szinte egyszerre…hogy egyikünknek sem kell a másikat visszahúznia magához. Elmémben visszhangzik minden szava. Könnyebb út…láthatatlan kéz szorítja a szívem és még csavar is egyet rajta, hiszen épp én emlegettem, én hoztam szóba s ez most akár egy ki nem mondott vád, ott lebeg kettőnk között. Pedig én lennék az utolsó, aki bármivel is vádolja őt. Furcsa és fájó, hogy Callum kerüli a tekintetem, hiába nézem őt, pillantásunk egy ideig nem találkozik, de mire az utolsó szó után a sötétlő erdő csendje szakad ránk, már nem is látnék belőle sokat, s nem az alkonyi homály miatt. Nem az ránt hullámzó felhőt szemeim elé, hanem a bennük gyűlő könnyek. Képtelen vagyok megszólalni. Az én fájdalmam semmi az övéhez képest, hiszen míg én aludtam, ő kétségek között gyötrődött, a döntés súlya az ő vállait nyomta, s most…azóta is neki kell megküzdenie a démonjaival. S fájdalommal tölt el az a tudat is, hogy egyetlen terhet sem voltam képes a vállairól levenni. A bocsánatkérése gombócot gyűr a torkomba, hangom távolinak tűnik még magamnak is, erőtlennek, remegőnek. * -Miért mondod ezt? *Miért? Hiszen megmentett, s ő mondta, hogy nem lehetett Ewan Noah-n segíteni, nem az ő hibája volt. A gyászunk közös, mindketten megszenvedtük egymást támogatva, de talán soha nem leszünk túl rajta. A találgatások nem segítenek, akkor sem, ha választ találunk. Callumnak olyan döntést kellett meghoznia, amit sem férjnek, sem apának nem szabadna…soha nem szabadna ilyen helyzetbe kerülnie. A sors többet mért rá, mint amennyit elbírni képes volt…és minden egyes éjszakán újra és újra összeroppan alatta, hogy reggel a szemeimbe nézve, egyedül álljon fel. Újra lehajtom fejem, tekintetem a magamhoz szorított csomagra téved, noha sokat nem látok belőle a szemeimbe tolakodó könnyektől, ujjaim még szorosabban zárulnak a lágy szövetre, s a fényes cseppek akkor gördülnek le arcomon, mikor kezemet követve nézek fel ismét. Tenyerem gyengéden simul Callum arcára, szívem minden szeretetével, hüvelykujjammal próbálom elsimítani a gondok és fájdalom vájta mély árkokat. * -Ne gondolj azzal, mi lett volna ha, csak tőrként szúr a szívedbe és a lelkedbe. Nem buktál el. Soha, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy bármiben hibás lennél. Te tudod, hogy nem segíthettél volna rajta, csak…magadnak sem ismered be. Ha valaki hibás, az én vagyok…*Remegő ajkakkal mondom ki azt, ami eddig feszítette a lelkem, ujjam ajkaira simul, kérve, hogy ne szóljon.* -…én nem vigyáztam rá, sem magamra. Nekem kell tőled bocsánatot kérnem, amiért olyan döntésekre kárhoztattalak, melyek csak fájdalmat jelentettek. Az én testem hagyta…őt cserben…*S talán az egyre jobban ránk boruló sötétség, talán a bennem még mindig nem tisztázódott gondolatok juttatják eszembe azt a lelket maró fájdalmat és kétségbeesést, amit a liftben is éreztem, s adja akaratlan a számba a szavakat, melyek már alig hallhatóan törnek elő belőlem.* -…s végül téged is. Bocsáss meg, hogy egyedül hagytalak.
Rodában én is bízom, már amennyire ez egy kancellártól kitellik, de a gyógyfűben nem feltétlenül. - Nyugtatna, igen és köszönöm. S kérlek, amíg utána nem néztél, addig ne is igyál belőle! - Ehhez ragaszkodnék, s igazából akkor sem leszek teljesen nyugodt, se meggyőződve nem leszek. A lilafüvet is ezért tartottam felelőtlenségnek Jasmine édesanyjától. Még most sem ismerjük a hosszú távú hatásait, nemhogy régebben és ki tudja, milyen kihatással lesz ez majd Virágocska későbbi gyerekvállalási próbálkozásaira? S ugyanez a bajom ezzel a gyógyteával is, ráadásul kifejezetten nőknek van. Gondolom valami vetélés-szülés utáni erősítő, de akkor is... Nem tetszik s nem helyeslem, ezért akarok elővigyázatos lenni. Ezúttal jobban kell vigyáznom Saskiára. A korábbi szavait se vádként értelmeztem, csak kimondásra került, amit magamban érzek már jó ideje, amivel mindig szembe kellett néznem: fáradt voltam, kétségbeesett és magamban sem hittem. Külön-külön, de ugyanazokkal a démonokkal küzdünk, magunkat marcangoljuk s tehetetlenül néztük-nézzük a másik szenvedését, fájdalmát. Kis csend telepszik ránk, mindketten lehajtott fejjel állunk egymással szemben. Az eszem tudta, hogy Ewan Noah menthetetlen - bárki más gyerekéről lett volna szó, orvosként kerek-perec megmondtam volna a rideg valóságot -, tudtam, hogy a hibernálás csak véglegessé, ugyanakkor elodázottá tette az elkerülhetetlent, de ez nem ment fel az alól, hogy nem vettem időben észre, hogy gond van akár vele, akár Saskiával s nem mentesített az alól, hogy még az ébresztés során is az utolsó pillanatig reméljem a csodát, ha már én tehetetlen maradtam. Miért mondom ezt neki? - Mert... ez az igazság... - Felelek halkan, megtörten. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha...? Pontosan tudom, hogy utólag mennyire értelmetlen kérdéskör ez, de a felelősség alól nem ment fel s ha valaha is kiderül, lett volna megoldás, hogy nézek majd Saskia szemeibe? Arcomra simuló keze lágy érintésére pillantok fel rá, szavaira szólnék, tiltakoznék még az előtt is, mielőtt kiderülne ő is magát okolja, s emiatt akarnék közbeszólni. Viszont tiszteletben tartom ujja mozdulatával kifejezett kérését, hogy hallgassam végig. A mondandómon nem sokat változtat, de tudom, átérzem, hogy valamit ki kell mondani, hogy könnyebb legyen a léleknek. Szegényem, hát ezzel marcangolta önmagát eddig? Kezem arcához talál, érzem a könnycseppeket rajta s két tenyerem közé fogom szép arcát hüvelykujjaimmal simítva le onnan azokat a cseppeket. - Ne kérj bocsánatot! Soha egy pillanatig se hibáztattalak, Saskia. Mielőtt elvesztetted volna az eszméleted s a hibernálás mellett döntöttem, elbúcsúztál tőlem. Igazad volt... Fájt sokáig, hogy nem hittél bennem, de igazad volt: én nem tudtalak megmenteni. - Meglehet nem ezek azok a szavak, amelyeket hallani akart most, de ha már belekezdtünk ebbe, ki kell húzni minden tüskét a szívből, vagy sosem fog begyógyulni. Nekem a búcsúzása ilyen tüske lett, ezért érintett rosszul az is, amikor a rólunk szóló kancellári ülés napján ismét felkészült a búcsúra. Én se akkor, se korábban hallani sem akartam ilyenről... még ha tudom, hogy fordított esetben én is elengedtem volna őt. De most nem tudom elengedni, csak az arcát, hogy átkarolva karcsú alakját közelebb vonjam magamhoz, ha hagyja. - Ám soha nem gondoltam, hogy mindaz, ami történt akár egy kicsi részben is a te hibád lenne, vagy hogy cserben hagytad volna bármelyikünket. Ha valaki odaadó, gondos anyuka, az te vagy, mindvégig az voltál. A fertőzés kivédhetetlen volt, és te végig küzdöttél, amíg csak lehetett. Az egyetlen dolog, amit rosszul tudtál, hogy nélküled boldog lehetek. - Nem látszódna a sötétben a remegő, halovány mosoly, talán a hangomból se érződik ki annyira, de ahogy a sötétség teret nyert, úgy mutatkoztak meg az első növények, melyek éjszaka világítanak és sápatag fénybe kezdenek minket vonni.
Csak bólintok a kérésére, halvány mosollyal ajkaimon, s noha én bízom a perdai gyógyítóban, Callum kérésének eleget fogok tenni, de természetesen, prioritást élvez majd a teafű vizsgálata, ahogy hazaértünk. Nem kérdeztem rá, és Roda nem mondott többet sem a teafű keverékről, sem arról, miért adja nekem valójában, de láttam a tekintetében valamit, amit nem tudtam igazán hova tenni. Sajnálat, meglepettség…részvét. S aztán érezhetően bezárkózott előttem. Olyan érzésem volt, mintha többet tudna rólam, mint én magam, de ezt is az amnézia számlájára írtam. Elfeledett múltamról egyetlen szó sem esett, azt mondta amit Clara. Nekem kell utat találnom. Az apró mozaikkockák azonban makacsul távol maradnak tőle, ott ahova a tudatom szétdobálta őket. A gyógyító mégis néhány pillanat erejéig még köztünk ragad, s magával hozza mindazt, ami Callum lelkét bilincsbe zárta. Gyászunk újra fellobban mindkettőnkben, tudom, soha nem szabadulunk tőle. Hol halványan, hol felerősödve, de velünk marad…és igazából nem is akarok tőle szabadulni. Most mégsem ez a fájdalmasabb, hanem Callum gyötrődését látni, ahogy az önvád maga alá temeti, minden egyes szava kínról és bizonytalanságról árulkodik, s nem tudom elsimítani arcáról a mély árkokat, nem tudom eltüntetni a szemeiben örvénylő fájdalmat. Könnyeim utat találnak s keskeny patakban csordogálnak alá míg a saját lelkemet gúzsba kötő gondolatokat ki nem mondom. De hiába a pillanatnyi megkönnyebbülés, csupán addig tart míg a szavak elhagyják ajkaimat, míg Callum ujjai arcomról simogatják le a sós, csillogó cseppeket. Körülöttünk, éles kontrasztként él az erdő, de esti hangjai nem jutnak el a tudatomig. Sem a szellő rezegtette falevelek hangja, sem a motoszkáló neszek. Lehunyt szemekkel hallgatom őt, míg el nem hangzik az utolsó mondat. A sötétség újra rám borul, magával rántva azt a kínzó fájdalmat, kétségbeesést és rettegést, amit a liftben éreztem először igazán. * -Elbúcsúztam? *Értetlenül nézek fel rá, de csak mert nem emlékszem. Biztosan tudnám a magyarázatát ha el tudnék számolni a múltam minden percével, de eggyel sem tudok. Fájó hiánya hatalmas űrt hagyott maga után. * -Nem volt igazam. Én…nem tudom elhinni, hogy így történt. *A kis csomagot tovább szorongatva átölelem a derekát, míg szabad kezem az ö kezére simul, de csak addig, míg magához nem húz. Tenyerem alatt érzem szívének minden dobbanását, de szavai melyeket megnyugtatásként mond, nem töltik be feladatukat. Nem lesz jobb, mert most is azt érzem, hogy cserben hagytam őt, mert nem hittem benne, mert elengedtem a kezét. A sírás tovább fojtogatja a torkomat, remegőn kapkodom a levegőt mielőtt megszólalnák, fejemet a mellkasára vonva. * -Ha emlékeznék…biztosan tudnám miért éreztem akkor így, az érzés azóta is kísért, ezt éreztem a liftben is, amikor sötét lett és azt hittem elveszítelek. Még nem éreztem olyan fájdalmat a lelkemben mint akkor és a rettegés szinte megbénított….Talán hibáztunk mindketten, talán egyikünk sem. De ígérem neked Callum, soha többé nem kételkedem benned, és soha többé nem búcsúzom el tőled. *Könnyeim lassan elapadnak, de ami még kiszabadult, az Callum felöltőjét nedvesíti meg, a sötét foltokat azonban már nem látni. Helyettük az erdő sötétjéből, egyre több apró kis színes fénypötty tűnik fel, mintha sorra kapcsolnák fel a lámpákat. Kék és zöld, lila és sárga, s mind körbevesz minket, fényükből jut ránk is, ruhánkról, bőrünkről visszaverődve, vagy épp lustán elnyúlva az anyagon. * -Nézd…milyen szép. *Suttogom alig hallhatóan, de nem tudok mosolyogni, nem tudok eléggé örülni annak amire régóta vártam és most láthatom. Még nyomaszt mindaz, amiről szót ejtettünk, ami lelkünket nyomta együtt vagy külön, és tudom, hogy maradt még ott, ahonnan ezt előrángattuk. De újabb öles lépéssel kerültünk előrébb. Elfordítom fejem a fénylő virágokról Callum felé, tekintetét keresve, melyet most már láthatok a halvány, színes derengésben. S csak nézem őt hosszan, szeretve.*
A bólintására s mosolyára én is enyhültebben biccentek. Biztosra veszem, hogy a teafüvet fogja megvizsgálni elsőre, ahogy visszaértünk s munkába áll, de ezt már nem is áll szándékomban megakadályozni. Be kell érnem ennyi győzelemmel, hogy a kérésemnek eleget téve óvatos lesz, pedig lehet már a vendégapartmanban kipróbálta volna teaszerzeményét. Ám ahogy ezen a témán könnyen túllendülünk, nem úgy azon, ami mindkettőnk lelkét nyomja s az eredete ugyanoda vezethető vissza: Saskia megbetegedése és az utolsó óra. Visszakérdezésére biccentek egyet megerősítően direkt nem mondva, mely mozdulattal búcsúzott, miért volt még szívet tépőbb. Sajnos úgy is tudni fogja, mikor visszatérnek emlékei. - De igazad volt. Roda mentett meg, nem én. Egyike vagyok a hét leghatalmasabb embernek, a rendelkezésemre áll az összes legmodernebb felszerelés, fejlesztés és gyógyítási mód, felhasználásukban nincs mi korlátozzon, életről s halálról döntök, de mi értelme, ha titeket se tudlak megmenteni? Egy tőlünk vagy ezer évvel elmaradt technológiájú nép sarja mentett meg. - Igen, tudom, hogy a képessége segített, anélkül ő sem tehetett volna semmit. De ettől még újabb kételyek támadtak bennem s bár fájt, hogy Saskia sem hitt bennem - nekem legalábbis így érződött a búcsúja -, ő csak jobban látta azt, aminek a felismerésére nekem évek kellettek. Rodától nem csak emberségből kaptam leckét, hanem alázatot is tanultam. Az biztos, hogy még egyszer ezt a hibát nem követem el. Lágyan karolom át, s hátát simogatom, ahogy érzem s hallom levegőt kapkodva sír, hangja is megremeg. A liftben - vagy inkább az után - történtek egy részére is fény derül. Láttam, hogy félt, csakugyan hasonló volt ahhoz, amire régről emlékszem. Kicsit szorosabbra is veszem az ölelést, fejére ahol érem haján át adok neki puszit. - Nem azért mondtam el mindezt, mert vádolnálak bármivel is vagy mert a bocsánatkérésedet várom. Egyszerűen csak... csak el kellett már mondanom. Mindig is te voltál, akinek mindent elmondhattam. Támaszod akarok lenni, ahogy te is az én támaszom lettél. Azt hiszem, emiatt mondtam el... És akkor az utóbbiban egyezzünk ki, mert te biztos nem hibáztál. - Majd haloványan elmosolyodom, lehet arcomon nem látszódna akkor sem, ha Saskia rám nézne. Gondolatolvasóként tudja, mire van szükségem: ha kérni akartam volna valamire, akkor ez lett volna, hogy többet ne búcsúzzon el. A kételkedés része nem fontos, az túlélhető. - Köszönöm, s én megígérem neked, hogy mindent elkövetek, hogy soha többé ne kelljen rettegned, se búcsúznod. Megoldom, hogy örökre együtt legyünk! Ígérem! - Adok még egy csókot a hajára, továbbra is simogatva a hátát ölelésemben tartva. Szerelmes férfi túlzása az időjelölő szó, a tudós tudja, hogy az élet véges, és sosem hittem a túlvilágban. Ugyanakkor Saskia miatt őszintén remélem, hogy ez lesz majd életem végén az utolsó nagy tévedésem, amin csak mosolygok majd. Most még igazán a mosoly nem megy, talán az enyém Saskiáéhoz van kötve: ha ő mosolyog, akkor tudok én is. De érthető, hogy ez nem megy, túl mély és régi sebeket téptünk fel mindketten, vagy csak én mindkettőnkben. - Ne haragudj, hogy elrontottam a kirándulást. - Suttogom vissza halkan, mert igen, én is szépnek látom a felfénylő erdőrészt. Pont ez a baj: ha nekem is tetszik valami a természetben, akkor a vízesésnél és Elorakban látottakból kiindulva Saskiának igazán lelkendeznie kéne. Csodás időzítés, húzom el a számat, de mint oly sok mindent, ezt sem tudom visszacsinálni. Az viszont mindig meg tud lepni, hogy Saskia így elvisel engem, hogy sajátos hangulatvilágításunkban is úgy tűnik, szeret. Még mindig. Úgy tűnik, mintha akkor is szeretne, ha igaz lesz egyszer az a sok "mi van ha...". Ajkaihoz hajolok, hogy egy oda adott csókkal köszönjek meg mindent, amit szavakba sem tudok önteni. Sose volt erősségem, ha érzésekről kellett beszélnem, főleg a sajátjaimról. Nem írható le olyan pontosan s nem indokolható meg olyan racionálisan, logikusan, mint a tudomány. - Nézzük meg közelebbről őket! - A csendet nem akarom megtörni, így suttogva szólalok meg újra.
