Esküvőm napján voltam utoljára ennyire ideges. Talán még akkor sem, vagy az másmilyen volt. Háromszor indulok neki lakásunk ajtajának, hogy eleget tegyek Callum kérésének. Azóta várok erre a hírre, mióta megtudtam, hogy él, hogy a körülményekhez képest jól van. Most mégis nehéz elindulnom. Remegő lábakkal megyek vissza a kanapéra és ülök le rá. Néhány mély levegővétel után állok fel, ezúttal negyedjére. Kezembe veszem a cserepes virágot, melyet ajándéknak szánok. Orchidea. Elérni, hogy szerezhessek nem volt túl egyszerű, sőt mi több. Peterrel járó összes befolyásom bevetésre került, hogy egy ép és virágzó példányt birtokolhassak, még ha alig huszonnégy óra erejéig is. Okát persze senkinek sem mondhattam el, nem is igazán lényeges. Megizzasztott, elérte, hogy ne unatkozzak ezekbe a napokba, mégis most itt van, remegő kezembe fogom, szirmai lágyan vibrálnak a mozgásra. Újabb mély levegőt veszek, gyorsan eresztem ki. Fejem megrázom és elindulok. Elérek az ajtóig, nem, nem fordulhatok vissza. Kinyílik én pedig kívül találom magam rajta. A nehezén már túl vagyok. Érzem, ahogy haladok a folyosón szívem miként kalapál, hogy kíván kiugrani. Benne van ebben az izgatottság öröme, az ismeretlentől való rettegés. Akarva és akaratlanul is azon forgok napok óta, hogy vajon miként fog újra fogadni? Miként fog hozzám viszonyulni? Ellök majd magától, egyáltalán kívánja majd a későbbiekben a társaságom, azon túl is, hogy segíthetek neki? Fájdalmas érzésekkel kellett rájönnöm, hogy erre aligha kaphatok választ, amíg nem találkozunk. A liftbe egyedül utazom, lerázom magamról a feszültséget, arra van most a legkevésbé szüksége, hogy érezze. Még egy pár levegőt veszek, mielőtt a lift megállna. S amikor megteszi, arcomon a megszokott szelíd mosoly fut végig, vonásaim nyugodtak, békések. Egyszerű fekete nadrágot, fekete körömcipővel viselek. Lezserebb szabású, alakomhoz igazított vajszínű felsőt, hozzá illő zakóval. Hajam lágyan omlik a vállamra, hátamra. Illik elegánsan megjelenni előtte, mint tudjuk az első benyomás mindig sokat számít. Ha nem a legtöbbet. A nyolcadik szinten csend és béke honol, jóval kevesebb ember járkál, mint bármely más szinten. Cipőm sarka felveri a csendet, figyelmezteti az ajtó előtt álló Jadet, hogy látogató érkezik hozzájuk, mégis, amint látom, hogy meglát, szélesre húzom ajkaim mosolyát. Illendően köszöntöm és még ha tudja is, hogy miért jövök, akkor is elmondom neki, idegességem palástolom, könnyedén rejtem el. Sokat hadakozni nem kell, hamar előveszi a rádióját és bejelent a bent lévőnek. Keserű érzés mar szívembe, egykor oly könnyedén járkáltunk ki- és be a másik lakásába - szigorúan, amikor tudtuk, hogy a másik otthon van. Mégis háttérbe szorítok mindent, hisz ebben nem én vagyok elsődlegesen a legfontosabb. Sőt, én vagyok itt a sokad rangú tényező. Pár percet - sem - kell várnom, mígnem befáradhatok. Szívem pár ütemet kihagy, ahogy átlépem a küszöböt, fejem enyhén hajtom le. Belekapaszkodom a cserépbe, erőt kérek tőle és minden égitől, akik valaha is foglalkoztak az emberiséggel és törődtek sorsunkkal. Éppen hogy csak besétálok, amint emelem a fejem, abban a szent pillanatban is torpanok meg. Saskia az asztalnál ül, teljes valójában. - Hey - csúszik ki ajkaimon az egyszerű köszöntés, tekintetem mégis alakján kalandozik el, mely egy cseppet sem változott… De, hasa jóval laposabb lett, de minden más… Mintha csak tegnap lett volna, hogy utoljára láttam. A késztetés bennem van, hogy mit sem törődve a kutató tekintetekkel, az illemmel, egyszerűen csak odarohanjak hozzá, átöleljem, nyakába, fülébe, hajába nevessek, sírjak. Arcán simítsak végig, majd újra magamhoz ölelhessem törékenynek ható testét. minden vágyam ennyi csupán, a késztetésnek mégis ellenállok. Szívem felgyorsul, dobbannia kell párat, amíg észbe kapok. - Szia - köszöntöm immár hallhatóbban, szélesebb mosollyal az ajkamon. Úgy elmondanám neki, hogy mennyire sajnálok mindent, ami történt vele… Mégis… Elégszer fogja még ezt hallani, nem kell, hogy tőlem is megkapja a közhelyeket. - Clara vagyok - mondom egyszerűen, de érzem, hogy ennyi nem elég. Be kell mutatkoznom valaha létezett legfontosabb barátnőmnek. - Clara Cambridge-Evans Gregor. Wow, régen mondtam már ki a teljes nevem - lepődöm meg leginkább magamon. Hajam fülem mögé tűzöm. - Hoztam neked egy kis ajándékot. Orchidea, gondoltam illene a helyzethez - lépek könnyedén közelebb hozzá, mégis azt vizslatom, hogy miként reagál. Megretten, vagy csak rezignáltan néz? Nem merészkedem hozzá, ha azt látom rajta, hogy nem kívánja. Szelíd, meleg mosolyom mégis levakarhatatlan arcomról, szemeim boldogságtól csillognak. Hogyne csillognának, hiszen él! Itt van és csak idő kérdése, hogy újra érinthessem. Addig is, csak átadom neki a cserepes virágot. - Gondoltam Callum nem gondozta virágjaidat az elmúlt években és elkélne hajlékotokba.
Utolsó poszt ☽Hétf. Márc. 09, 2020 10:09 pm Következő oldal☽
Clara & Saskia
Öt nappal az ébredés után
Az asztalnál ülve várom Clarát, előttem az a virág, ami túlélte Callum…gondoskodását. Még most is, hogy egy nedves kendővel törlöm le egyenként leveleiről a port, megmosolyogtat ahogy bűnbánó arca kikukucskál emlékeim közül. Új emlék, de nekem éppoly kedves, mintha a régiek közül kaptam volna vissza egyet. Próbálom a többit is felidézni, hátha az elmém megedződve rátalál a régiekre is, de eddigi próbálkozásaim sikertelenek voltak. Clarában van minden reményem, Callumé is. Sokat mesélt róla, nem az együtt töltött időkről, melyeket talán megosztottam vele annak idején, hanem magáról Claráról. Kedves, nyíltszívű, önzetlen…és igaz barát. Callum után talán ő tud rólam a legtöbbet és bízom abban, hogy a szakértelmével együtt, majd jutunk valamire. Nem fűzök ahhoz sok reményt, hogy mindjárt első nap, botorság is lenne…de nekem már a segítsége is nagy kincs. Egyszerre várom őt és vagyok izgatott a találkozás miatt, és félek is attól, hogy mit fog szólni. Szerinte változtam-e és ha igen, mennyit. Jó vagy rossz irányba, vagy maradtam önmagam annak ellenére, hogy még a nevemre sem emlékszem. Nem sok idő telt el, hogy Callum elment, úgy időzítve, hogy ne maradjak sokáig egymagam. Egy napja hagytam el a karanténszobát, több időt töltve ott el, mint az otthonomban, mégis Callum miatt jobban a magaménak érzem. Nehezen engedtem el, de az érzés csak bennem élt, a visszatartás vágyát nem mutattam ki, remélve, hogy éles szemei és mindenre kiterjedő figyelme elsiklik mellette. A jövőnket illetően elég gond nyomta a vállait, nem akartam még a talán felesleges aggodalmaimmal is terhelni őt. Nem emlékeztem az arcára, de azt tudtam, hogy nem volt mindig ilyen, nem lehetett…fáradt volt és feszült, kialvatlan és joggal féltettem őt. Hogy egy kis időre elfelejtsem, a virágra fordítottam minden figyelmemet és gondoskodásomat, elég volt néhány perc és már csak a virágot láttam, harsányodni látszó színét, nedvességgel megtelt leveleit. Jade hangja rángatott vissza a valóságba és a szívem hevesebben dobogott attól a gondolattól, hogy Clara máris ott áll az ajtó előtt. Felrémlett előttem az arca, amit az aktában láttam. Callum segített, hogyan tudnék utána nézni azoknak, akik közel álltak hozzám és esélyesen találkozom majd velük, így Clara teljes neve és külseje ismert volt számomra, s ezt az ismeretet nemsokára új emlékként raktározhatom el. Az asztalra kikészített puha törölközővel szárazra töröltem a kezem és kinyitottam az ajtót, ami halk szisszenéssel olvadt bele a falba, hogy rögtön Clara belépése után újra összezáródjon mögötte. Felálltam és önkéntelenül is lesimítottam fekete ruhám szoknyarészén a láthatatlan gyűrődéseket. Kényszermozgás, idegességem palástolása, mely amúgy az arcomra volt írva. Zavartan mosolyogtam rá, pillantásom rögtön a kezében tartott virágra vetült, és az jutott eszembe, hogy alig egy nappal ezelőtt én is pont így kapaszkodtam az asztalon lévő virágba. A köszönése nem kevésbé hoz zavarba, bátortalanul viszonzom ugyanúgy, fogalmam nincs arról, hogy mindig így tettünk, vagy csak ő is zavarban van.* -Hey! *Érzem ahogy végigmér, de meglepően nem zavar, mintha sosem zavart volna, de megint csak elillan az érzés amit nem tudok elcsípni. Újabb deja vu. Előrébb lépek, fürkészőn kutatom arcán az érzelmeket, a felismerést, a mosolyt ami őszinte és kedves és hirtelen úgy érzem minden súly legördül rólam. * -Clara. Szia Clara. *Hangom elcsuklik, nem tudom megöleljem-e vagy sem, hogy illenék vagy egyáltalán szeretném-e. Számomra most csak annyira ismerős, amennyit az aktában láttam, de kedves mosolya egy kicsit felszabadít. * -Clara Cambridge Evans Gregor. *Szinte egyszerre mondjuk ki, én úgy mintha olvasnám és majdnem így is van. * -Nekem nem kell bemutatkoznom, hiszen ismersz. Sajnálom, hogy nem emlékszem rád. *És tényleg sajnálom. Clara annyira kedves és látom rajta, hogy boldog amiért láthat. Azt is tudom mennyi fájdalmat kellett elviselnie, amikor azt hitte meghaltam. Hozzálépek, s ahogy Callum tette alig egy nappal ezelőtt, úgy most én fogom meg a kezét a virágcserépen. * -Köszönöm, kedves tőled. Nagyon szép. *Egyik kezem az övén, a cserépen, a másikkal a virág szirmait simogatom, bársonyosak, selymesek, akár….újabb érzés hullámzik át rajtam anélkül, hogy bármit is látnék az azt kiváltó emlékből. Egy pillanatig talán láthatja rajtam az elkeseredést, amit nem tudok nem érezni, de a Callumról ejtett szavai halvány mosolyt csalnak ki belőlem. * -Csak egy élte túl. Köszönöm, hogy eljöttél Clara. *A virág hozzám kerül és menthetetlenül kapaszkodom ismét. Felnézek rá, arra akiben egyetlen reményem van, hogy segít, mégsem tudom most úgy szeretni ahogy régen szerethettem. Az érzés elveszett az emlékekkel együtt. Amikor megszólalok, magam is alig hallom a hangomat.* -Nem tudom mit tegyek Clara. Bocsáss meg.
Ahogy belépek, Ő úgy áll fel az asztaltól, mozdulata akaratlan, ahogy fekete ruháját simítja le, bennem mégis kellemes emlékeket idéz. Talán ha csak állna, ha ülne, ha csak haragosan tekintene rám, akkor is hasonló érzések támadnának meg, hiszen él. Itt van, elevenen, hús, vér mivoltjába. Suta köszönésem akaratlan, szinte csak sóhajtom ezt az egyszerű szót, látványába gyönyörködöm. Meghazudtolni magát mégsem tudná, most sem. Lelkem megkönnyebbül, ahogy a virágra téved tekintete. Ajkamra szelíd mosoly költözik, még mindig érdekli a virágok és ez jó. Ez nagyon jó. Hallom, ahogy nevem említésére elcsuklik a hangja, mosolyom szelídségén, vidámságán, mégsem esik csorba, holott szívem oly ütemtelenül kalapál. Könnyedén beszélek, idegességem palástolom, neki nem ezzel kellene most foglalkoznia. - Aaaah, felkészültél belőlem - mosolyom kiszélesedik, miután együtt mondjuk végig a nevem, lágy nevetés szökik fel torkomból. - Mit tanultál még rólam? - kérdezem vidáman, zavaromnak jele sincs, már nincs, hangom pedig őszinte kíváncsiságról tanúskodik. Tényleg érdekel és egy pillanatig sem mutatom, hogy zavarna, hogy nem emlékszik. Emiatt nincs okom neheztelni rá, nem ő tehet róla. Tudom, ha megválaszthatta volna, akkor emlékeit megtartotta volna. - Ugyan már, emiatt ne sajnálkozz - mosolygok továbbra is önfeledten, szélesen. Emiatt nem kell elnézést kérnie, nagyon is nem. Ahogy most viselkedik… Valahol, mélyen legbelül érzem, hogy nem lesz probléma, nem lesz gond. Ha az elméje nem is a teste emlékszik a mozdulataira, mely az övé. Ugyanoda teszi a hangsúlyt, ahogy mindig is, a tekintete pedig… Oh, Istenem, de erős a késztetés, hogy megöleljem. Mégis ő lép közelebb hozzám, s ahogy puha keze az enyémhez ér úgy múlik el belőlem minden feszültség. Minden kétség, minden gyötrelem egy csapásra szűnik meg, mintha ott sem lett volna. Köztünk lévő különbség nem sok, alig pár centi csupán, mosolyom, ha képes erre, csak még jobban megszelídül. - Családomnak volt egy szokás a Földön, legalább is az utolsó pár évszázadban alakult ki, a mondák szerint. A holt nők sírjára orchideát vittek ki, mert úgy tartották, mindegyik virág egy másik élet, az orchidea teljesen más. Újranyílik a tetszhalálból, friss erőre kap és szirmot vált - arcát fürkészem, ahogy a virágot szemléli. - Úgy tartották, hogy a holtak lelkei nem távoznak el, hanem itt maradnak, valóban új erőre kapnak - még ha az ő esetében ezúttal szó szerint is értendő. Talán nem illendő, talán megharagszik érte, talán kicsit morbid is, számomra ez mégis teljesen mást jelent. - Akkor valóban itt az ideje, hogy újabbakkal gazdagítsuk. Nincs szükséged köszönetre, szívesen jöttem - adom át neki a virágot, kezén még finoman simítok végig egy pillanat erejéig csupán. Halk hangja sem töri meg kedves mosolyom, szívembe mégis fájdalom költözik. - Először is ne kérj elnézést, nincs okod rá. Másodszor pedig, mit szólnál, ha leülnénk? - mutatok az asztal felé, a székhez. - Úgy minden kényelmesebb - nevetem halkan. Ezúttal nem kötök bele játékosan, mint bárki másba, ki fontos nekem, ezúttal megpróbálok komoly lenni - önmagamhoz képest legalább. - Zavarna, ha közelebb húznám a másik széket hozzád? - kérdezem, még mielőtt én is helyet foglalnék, ha igen, akkor megmaradok az asztalfőnél. Ha nem, akkor csak finoman emelem el és helyezem át mellé, nem túl közel, de nem is messze. - Hogy érzed magad, hogy most már itthon lehetsz? Tudtál pihenni? - kérdezem elsőnek tőle. Túl sok minden van, amit lehetne, túl sok a fehér folt, mégsem vagyok tolakodó. Mindent úgy teszünk és olyan intenzítással, ahogy ő szeretné.
Utolsó poszt ☽Csüt. Márc. 12, 2020 7:40 am Következő oldal☽
Clara & Saskia
Öt nappal az ébredés után
A képen, amit Claráról láttam az aktájában, egészen más volt. A jellemző vonások ugyanazok, de most, ahogy rám néz…a tekintete tele van élettel, a mosolya vidámsággal, nem csak tetteti hanem őszintén örül…és ezzel nem tudok mit kezdeni. Csupán jó érzés tölt el attól, hogy Callumon kívül van még valaki, aki feltétel nélkül szeret, aki mindent tud rólam és akiben én is megbízhatok. A képen, csak egy fiatal, gyönyörű nőt láttam, most egy bájos és kedves arc néz szembe velem azon túl, hogy szép. A mosolya pedig, akár csak Callumé, magával ragad. Talán az irántam való szeretet teszi amit ha akarnék sem tudnék nem érezni. * -Csak azt tudom ami az aktádban van, és amit Callum mesélt. Hogy kedves vagy, nyíltszívű és őszinte. *Callum bízik benne, ezért én is, nem ennek megerősítése miatt olvastam el azt amit tudni lehet róla, csupán felkészültem egy olyan életre, ahol mindenki ismeretlen számomra, ezért nem csak az övét néztem meg. * -Azt is tudom, hogy szinte testvérekként szerettük egymást, igenis sajnálom, hogy nem emlékszem rád. De ha neked könnyebb úgy, akkor nem miattad hanem magam miatt sajnálom. *Talán ez igazabb mint az előző sajnálkozásom, amit lehet már Callum is nehezen visel, túl sokszor mondom…de nem tehetek mást, minden pillanatban így érzem azzal szemben, aki emlékszik rám és még mindig szeret. Nem tudom mit gondol most, azt sem, hogy régebben tudtam-e mielőtt kimondta, épp ezért bizonytalan vagyok még úgy is, hogy egyfolytában őt figyelem. Várom azt az időnként fellobbanó majd elillanó érzést, ami türelmetlenebb perceimben megkeseríti az életem, és meg is érkezik amikor megfogom a virágot tartó kezét. Furcsa, de ettől mintha megnyugodnák, nem teljesen, hiszen az izgatottság azért eléggé intenzív, ám néhány gondolat, remény a helyére kerül. Az ajándék virághoz történet is jár, s ez megmosolyogtat, mert úgy tűnik, minden virághoz tartozik valami, ami az életem része volt, van vagy lesz. Claráé kicsit furcsa első hallásra, de hamar megértem mire szeretne kilyukadni. Enyhe zavaromat és értetlenségemet gyorsan felváltja szemeimben a felismerés szikrája, a velem történtekkel való párhuzam és bár nem tudok vidáman mosolyogni rajta, a gondolat és annak jelentősége hálás mosolyt varázsol az arcomra. * -Ez nagyon kedves tőled. Értem mire szerettél volna célozni vele. *Még elmerengek ezen egy kicsit, de aztán ahogy elengedi a kezem és a virágot, újra elfog a kétségbeesés, nem tudok vele sem és magammal sem mit kezdeni. Nevető hangja olyan mint egy kellemes zuhany, magamhoz térít, felébreszt de nem fájdalmasan. Viszont kellőképpen elszégyellem magam, zavartan nevetek fel már csak azért is, mert első gondolatom megint csak az, hogy elnézést kérjek tőle.* -Ne haragudj…nem vagyok jó házigazda. Persze, foglalj helyet és igen, jobb lesz úgy. *A virágot az asztalra teszem a másik mellé majd picit eltolom mindkettőt az útból, hogy ne zavarjanak.* -Dehogy, örülnék neki. Remélem elég kényelmes lesz…*Tekintetem egy pillanatra elvonom Claráról, önkéntelenül a szoba egy pontja felé nézek, noha én nem tudom miért, de hiányérzetem van.* -Jobb lenne egy kanapén, de…nincs. *Ha Clara korábban járt már itt, tudhatja, hogy azon a helyen, ahova az imént néztem, állt egy kanapé aminek most hűlt helye van, hiánya azonban csak annak tűnik fel, aki tudta, hogy valaha létezett. Leülök magam is a Clara melletti székre, kezeimet az asztalon nyugtatva fordulok felé várakozón, én nem tudom mivel kezdjem, vagy egyáltalán kezdjek-e én bármivel is. Tudom, hogy mi a szakterülete, az aktája olvasása nélkül is, hiszen Callum rögtön azzal kezdte, és talán ezért érzem magam egy kicsit inkább a páciensének mint a barátnőjének, testvérének. A feltett kérdés egy kicsit kizökkent ebből az állapotból és gondolkodnom sem kell azon, hogy mit válaszoljak.* -Sokkal jobban. Semmi nem ismerős mégis…nyugodtabban érzem magam. *Ez nem teljes mértékben igaz, de nehéz megfogalmazni úgy, hogy Clara számára is érthető legyen.* -A lelkem egy része megnyugodott, de pihenni, csak a testem pihent. Folyton azon a tanácsülésen jár az agyam és félek attól hogyan döntenek és haragszom, amiért lehetséges az, hogy mások döntsenek felettünk. És Callum miatt is aggódom, túlhajszolja magát és látom rajta, hogy ő is feszült, bár próbálja palástolni és ezen nem segít az, hogy nem emlékszem rá. Arra sem, hogy valaha szerettem. *Kétségbeesetten nézek rá, egy élet is kevés lenne elmondani mit érzek és mindez kuszán összekavarodik bennem. * -Mindez persze bánt, hogy fájdalmat okozok neki és ettől a bűntudatom egyre nagyobb és…*Egy nagy sóhajjal szakad ki belőlem a lemondás. *-Nem, nem tudok pihenni. *Magam is meglepődök azon, hogy ennyi mindent elmondtam neki az első percben, de az érzés, hogy a páciense vagyok, nem múlt el annak ellenére, hogy egyáltalán nem az orvosomként viselkedik velem. Talán ha megpróbálnánk másképp…és a keze után nyúlok, hogy megfogjam bár gyanítom e nélkül is figyel rám.* -Mit csináltunk régen? Hogyan beszélgettünk? Ültünk az asztalnál és…teáztunk? Hogyan mondtuk el egymásnak ha problémáink adódtak? Biztosan beszéltünk róluk. Ugye? Kérlek mondd el, ne várj arra, hogy nekem jusson eszembe, mert lehet, hogy soha nem fog.
Vidám mosolyom őszintén marad az arcomon, nincs szükségem megjátszáshoz, miközben szavait hallgatom. Arra mégis magasba szökken a szemöldököm, amikor arról szól, férje miként jellemzett engem. Akaratlan is lelki szemeim előtt van az utolsó találkozásunk, melyből legfeljebb az utolsó érvényesült. - Hízelgő. És nem sokat tévedett – ezekben nem és sajnos túl jól ismer ahhoz, hogy tudja, önzetlenségem aligha ismer határokat, ha szeretteimről van szó. Szűk réteg tartozik ide, Saskia mégis büszkén foglal helyet évtizedek óta. Ezen a tény nem változtat, hogy alig emlékszik rám. - Az emlékeid idővel visszatérnek – mosolygok rá kedvesen, hiszek ebben, s ahogy látom magam előtt, ahogy viselkedik, ebben egyre jobban biztos vagyok. Ezért sem kívánom, hogy bocsánatot kérjen, nincs rá oka. – De ha így neked könnyebb, akkor is szeretném, hogy tudd, nincs okom arra, hogy haragudjak rád – ezt pedig őszintén így is gondolom és vallom. Nem ő tehet róla és tudom, hogy Callum is mindent megtesz majd annak érdekébe, hogy mihamarabb visszatérjenek, sürgetni ezeket mégsem lehet. Az orchideát átadom neki, az apró történettel, látom a mosolyt az arcán. Talán egyszer majd, ha visszaemlékezik mindenre, ebben is meglátja a szépséget. Ha pedig nem, elkönyvelem azt, hogy morbid tudok olykor lenni. - Jól fog mutatni a lakásba – teszem még hozzá, rózsaszín virágai feldobják az amúgy rideg lakást, mely még ridegebb lett mióta utoljára jártam itt. Hosszú ideje volt már ennek, még mielőtt ő kórházba került volna. A ridegség szinte kézzel tapintható, okát valahol mégis megértem. - Ez épp egy olyan képesség, mi könnyen tanulható – nevetem halkan arra, hogy mennyire nem jó házigazda. Persze, hogy nem az, hirtelen azt sem tudja, hogy mit tegyen, emiatt pedig szintén kár lenne neheztelnem rá. Fürkésző tekintettel figyelem, miként tolja arrébb a virágokat, miközben a széket közelebb hozom hozzá. - Tökéletes lesz – legyintek felé, tekintetét nem követem, tudom, hogy mit hiányol. – Nélküled biztos nem kívánta használni. Egyedül egy kanapé hiányérzetet tud kelteni az emberbe, főleg ha előtte közösen használtátok – nekem pedig kényelmes az asztal is, idővel pedig rájön, hogy a földön is ugyanolyan kényelemmel tudok helyetfoglalni, ahogy a pulton és oly sok helyen. A lányok mellett hamar kinőttem kényelmességi finnyáskodásomat. Tudom, hogy Callum mire kért meg, mégsem vagyok képes, nem barátjaként itt lennem mellette jelen pillanatba. Szavait mosolyogva hallgatom. - Még ha most nem is emlékszel, az elmédnek ismerős minden, ami azt jelenti, hogy emlékeid megvannak, csak elzárva. Szerettél itthon lenni, megnyugtatott a közeg és a szavaidból úgy veszem ki, hogy ez most sincs másképp – vagyis valahogy emlékszik rá. Nem pont úgy, ahogy mi, vagy épp ő szeretné, de emlékszik és ez jó jel. - Sajnos a minket érintő döntések felett ritkán van hatalmunk – keserű szájízzel gondolok erre, pontosan tudom, hogy mit érez, az, hogy az életben idáig eljutottam nem azért volt, mert én szerettem volna – bár soha nem változtatnám már meg. Legfeljebb drága apósomat távolítanám el a képletből, de úgy érzem, hogy erre képtelen vagyok. – Callum miatt, most kitüntetett figyelem fordul irányodba. A tanács miatt ne aggodalmaskodj – mosolygok rá biztatóan, mégsem tudom minden kétséget kizárólag kijelenteni, hogy ezt a csatát megnyerték. Politikaileg megéri Callumot támogatni, gyengepontjára fény derült, kihasználni – most – nem fogják ellene. Na meg ismerem a politikai erővonalakat a kérdéssel kapcsolatban annyira, hogy bizakodó lehessek. - Hidd el, hogy Callum boldog, hogy visszakapott téged, számára ebben a pillanatban tökéletesen elég, hogy itt vagy, lélegzel, sündörögsz körülötte – somolygok orrom alatt vidáman. Tudom, hogy a gyász megviseli őket, de azzal is tisztába vagyok, hogy nem kockáztatott volna ennyit, ha nem lenne számára fontos Saskia. Oh, mit fontos neki, bármit feláldozna érte és emiatt tudom, hogy mennyit jelent neki, hogy itt lehet mellette hőn szeretett nője. A bűntudat lassan emészíti fel, s amíg keresem hozzá a megfelelő szavakat, kezemért nyúl. Ujjaimmal finoman szorítok rá ujjaira, másik kezemmel alkarján simítok végig, ahogy régen is tettem. Mennyire hiányzott ez az érzés, ez az apró gesztus, mely oly természetesen tör a felszínre most. Közelebb hajolok az asztalhoz, így hozzá is. Figyelmesen hallgatom a szavait. Kérésére aprót bólogatok, két szívdobbanásnyi ideig mégis váratom, ahogy lélektükreit fürkészem. Miként kezdjem? - Elmondtuk egymásnak, veled és nővéreddel rettentő szoros kapcsolatot ápoltam. Az egész Dominiumon ti ketten voltatok, akiknek bármit és mindent el tudtam mondani. Neked mindig jobban meg tudtam nyílni. Sybella olykor a fejem harapta le akkor is, ha nem volt igaza, csak mert ő úgy vélte az ő megoldása a helyes. Te mindig megértőbb voltál – hangom nyugodt, mosolyom játékos, testvére iránt emiatt soha nem éreztem haragot, legfeljebb nevettem rajta, akkor is. – Az őszinteség kettőnk között sose jelentett akadályt, ha problémánk volt, akár egymással, akár az élettel, csak egymás elé álltunk, elmondtuk, megbeszéltük, kitárgyaltuk. Mi lehet az oka, miért érezzük oly nyomorultul magunkat, ahogy. A megoldások szavaink közé lopták be magunkat, lelkünk pedig megkönnyebbült – és ez az érzés hiányzik az elmúlt pár évemből. Tudom, hogy Shanenel is bármit meg tudok beszélni, ahogy akkor is megtettem, amikor Saskia még élt. A mellettem ülő mégis mindig más szemmel látta a világot, ő nő volt. Kettejük tanácsából sok hasznosságot tanulhattam. - Hol az asztalnál, hol a kanapén – biccentem fejem ama irányba. – Hol a földön ülve, hol az ágyba fetrengve. Van két ikrem, az első éveim rettentő fáradtan teltek – nevetek halkan, visszaidézve, hogy olykor őt zargattam fel álmából, csak hogy én is aludhassak mellette egy-két órácskát. – Főzés közbe, takarítva, két gyerekkacaj között – sorolom, hogy mégis mily sok beszélgetési helyszínünk volt. - Bevallom, nem igazán emlékszem arra, hogy valaha jobban össze is kaptunk volna. Mindketten merő makacs személyiség vagyunk, ha arról van szó, viszont mindkettőnkbe is több a türelem és a szeretet, egymás iránt, szeretteink iránt, emiatt pedig elfogadtuk mindig a másikat, akkor is ha nem éppen egyezett a véleményünk az adott téma iránt – tényleg nem emlékszem vele kiabálós veszekedésekre. Sybellával volt, hogy komolyabban sikerült összekapnom, ám ez sem tartott tovább pár napnyi csendháborúnál, végül vele is sikerült mindent megbeszélni. - S hogy mit csináltunk – eddig karját simított kezem most elengedem és a zakóm zsebébe nyúlok. – Amikor megházasodtam, ritka vígasztalhatatlan voltam. Nem Shanehez akartam hozzámenni és a tudat, hogy ezt a fejem felett döntötték el politikai okokból – nevetem immár jóízűen, az akkori eseményeket. – Uh, nagyon mérges voltam. Shane is és én is – ezen nincs mit tagadni a legtöbb fiatal ezen átesik, ha nem a kívánt párt kapja meg magának. – Esküvőnk napján kaptam tőletek egy ajándékot, egy karkötőt – veszem elé és nyújtom át neki. – A közösen eltöltött időnk emlékére, hogy emlékezzek a jóra is, még ha akkor nem érzem magam boldognak – egy láncos karkötőn, amin több függő is van. Némelyik nemesfémből készült, némelyik égethető gyúrmából, vagy épp szövetből, hegesztett acélból. Gyerekek voltunk még ekkor. Egy ékszerész szemébe csúnya és egyszerű lehet, az én szemembe ez egy valóságos kincs. Láthat rajta egy kulcsot, egy kaktuszt, balerinát, egy sima S betűt, madártollat, virágszirmot. Ha nem is veszi el, akkor – ha még fogja a kezem – bontom ujjainak szorítását, hogy tenyerébe rejtsem a régi ajándékot. - Szeretném, ha a tied lenne, legalább is addig, amíg emlékeid vissza nem térnek.
Utolsó poszt ☽Csüt. Márc. 19, 2020 8:51 pm Következő oldal☽
Clara & Saskia
Öt nappal az ébredés után
Nem tudom nem észrevenni azt a leheletfinom szemöldök felvonást Clara arcán, amit a Callum által adott jellemzés csal ki belőle. Érthető okokból nem tudom az okát, azt sem hogyan zajlott a beszélgetésük rólam, és arról sem tudok, hogy Callum az utóbbi két évben annyira bezárkózott, hogy még Clarával sem foglalkozott. * -Én úgy érzem semennyit. *Az ösztöneim eddig sem csaltak meg, talán más badarságnak vagy egyenesen felelőtlenségnek tartaná, hogy az első pillanattól kezdve megbízom Callumban, s általa most Clarában is, de nekem nincs másom akit magam mellett tudhatnék. Senkim sincs rajtuk kívül, muszáj bíznom bennük, míg az emlékeim vissza nem térnek…ha pedig nem, mert erre is kell gondolnom, akkor meg azért. A hangulatomtól függően vagyok bizakodó vagy pesszimista, most bizonytalanságot érzek magamban, talán azért mert tudom, hogy mi Clara szakterülete és úgy érzem, még ha barátként is jött el hozzám, minden pillanatban figyel. * -Rendben, akkor most…egymásra licitáltunk. *Megmosolyogtat az a makacsság amivel majdnem ugyanazt a szemembe mondja amit én az övébe. Ettől függetlenül persze biztosan bocsánatot kérek tőle párszor, egyszerűen azért, mert így érzem. Talán majd egyszer túljutok rajta, ha jobb hangulatban leszek és épp a bizakodó énem kerül fölénybe a pesszimistával szemben. A vészként felettünk lebegő tanácsülés és annak még ismeretlen döntése is közrejátszik a bizonytalanságomban és azt sem tagadom, hogy félek attól a jövőtől, noha még a Callummal közös is homályba burkolózik. * -Igen, csodaszép. *Clara nem csak önmagával hanem a virággal is egy kis színt hozott a lakosztályba, a domináns fehér és fekete háttérből elevenen emelkedik ki, s ezzel valóban az életet, az új életet testesíti meg. Sokáig nem tudok ezen merengeni, mert régi-új barátnőm felhívja a figyelmemet egy hiányosságomra. Annyi minden kavarog az elmémben, hogy a legalapvetőbb dolgok nem jutnak eszembe, minthogy hellyel kínáljam. Ő szívből, én zavartan nevetek saját esetlenségemen, de igyekszem gyorsan korrigálni. * -Csak jobban kell figyelnem a részletekre. *Néha azonban akaratlanul is hagyom magam elveszni, vagy ahogy mások az emlékeik között keresgélnek bizonyos dolgok után, én csak bóklászom hátha találok valamit, s mivel eddig mindig sikertelen volt a próbálkozásom, a fantáziámmal képzelek az üres helyekre dolgokat…mintha emlékek lennének. Ezzel pedig elvonom a figyelmemet a jelentől. * -Szeretném majd betölteni azt az üres helyet. Callum azt mondta bármit beszerezhetek amit szeretnék. Nem biztos, hogy jól átgondolta. *Ezen elmosolyodom, mert bár nem terveztem telepakolni az egész lakosztályt, vagy ész nélkül költekezni, félek olyasmi lesz túlsúlyban ami ellenére van…vagy csak tréfából mondja. Sok mindent mond tréfából. A kanapéról azonban nem mesélt, csak annyit, hogy volt, azt nem miért tűnt el, hogy érzelmileg is kötődött hozzá, hogy ott töltöttem az utolsó perceimet. Majdnem az utolsókat. * -Sokszor elfog egyfajta…deja vu. Elég egy érintés és úgy érzem, már megtörtént velem, de az emlék nem bukkan fel. Eltűnik mielőtt láthatnám, de ebből tudom, hogy fontos volt. *Eleinte nagyon zavart, bosszantott, de minél többször fordult elő, annál inkább úgy éreztem, hogy ezek az érzések vezetnek előre. Lehet, hogy képek nem tartoznak hozzájuk, sem hangok…mégis olyanok mint a nyomok melyeket követve majd egyszer eljutok abba a világba, ahol az emlékeim pihennek. Bizakodón nézek rá, elég egyetlen bólintás is, hogy megerősítsen a feltételezésemben, de ezek után egy ártatlannak tűnő kérdés kihoz belőlem minden keservet. Fájdalmat, aggodalmat, a félelmeimet…Clarának különleges képessége van ahhoz, hogy az emberek megnyíljanak előtte. A megnyugtatása sem ér célt, hacsak arra gondolok, hogy mit határozhatnak…* -Képtelen vagyok nem aggódni, mikor akár el is választhatnak minket egymástól. *Akkor aztán nem marad senkim. Callum pedig, minden bizonnyal olyasmit tesz majd, amibe belebukik. Miattam. S Clara szavai csak megerősítenek ebben, mégis úgy tudja megválogatni a szavakat, hogy nem a várható szörnyűségek jutnak eszembe, hanem az amit Callum mondott, amikor megkérdeztem tőle, neki mi hiányzik a lakosztályból. Ez mosolyt csal az arcomra, erre emlékszem és jó emlékezni. * -Ő is valami hasonlót mondott. *Nem vitatom, hogy fontos vagyok a számára, hogy szeret, mindennél jobban, épp csak én nem tudom viszonozni, hiszen még az érzelmeimre sem emlékszem…de azt hiszem Callum tesz arról, hogy újakat alkosson. Én viszont még görcsösen ragaszkodom a régiekhez és ezért is kérem meg Clarát, hogy mondja el, milyen volt kettőnk kapcsolata, hogyan töltöttük el együtt az időt. Nem engedem el a kezét, és figyelek, hagyom hosszan beszélni, úgy tűnik nem is nagyon lehet félbeszakítani. Néha elmosolyodom, főleg mikor a nővéremről beszél, néha a homlokom ráncolom és gyötröm magam, hogy valami eszembe jusson. Majdnem elveszek a sok információ között, de az ikrekre felkapom a fejem.* -Ó, igen, Callum mesélt róluk. *A derű azonban hamar leolvad az arcomról. Nem csak Ewan Noah jut eszembe, hanem az is, hogy Clara lányai ugyanúgy elszenvedhették a meggyászolásomat, mint Clara és a többi barátom. * -Biztosan megviselte őket…az ami velem történt. *S már szólalnék meg újra, de végül visszanyelem az újabb bocsánatkérést, csak megszorítom a kezét a szavak helyett. Mindazt amit mesél kettőnkről, megpróbálom elképzelni. Clara mosolygós arcával…dühösen egyelőre nem megy…és az ő otthonukat sem vagyok képes felidézni, mindent ide, a lakosztályba képzelek el. * -A makacsságból már kaptam ízelítőt. *Egészen enyhét, de azért ott volt abban a mondatban amit a sajnálatról mondott. S ahogy tovább mesél, kezdem érezni a hiányát mindannak ami kettőnk között volt, a különbözőségeket és a hasonlóságokat egyaránt. A házasságáról a sajátom jut eszembe, már amit tudok róla, s olvasva a törvényeket, cseppet sem lepődöm meg azon, hogy Clara is ugyanazon esett át mint én. Annak viszont örülök, hogy neki is jól alakult.* -Azt hiszem én is mérges voltam amikor Callum el akart venni. *Nem mondom el, hogy megpofoztam. Nem azért mert nem bíznék Clarában, inkább…egy alig érezhető gát van bennem, amit magam sem értek, de tény, hogy érzem. Hogy a múltban elmondtam-e neki, nem tudom, de most nem szívesen osztanám meg vele, azzal Callumot hoznám kellemetlen helyzetbe. Azonban nincs is szükség bővebben kifejteni, Clara elhúzza a kezét és egy karkötőt vesz elő, melyet az elmondása alapján én ajándékoztam neki, jobban mondva mi. * -Tőlünk? *Az idő nem egészen tiszta és emlékek híján fogalmam sincs, hogy kik lehetnek azok a mi. Callumra gondolok, de gyorsan számolva sem jön ki a kerek egész, így jobb híján a nővéremre tippelek. * -Sybellától és tőlem? *Csodálkozva és gyönyörködve nézem az ékszert, ami küllemében igen furcsa és nem is igazán tetszetős karkötőhöz képest, de azok amik rajta vannak, emlékeket hordoznak. Érte nyúlok, hogy megnézzem minden darabját és…tetszik. Bájos, kissé gyerekes, mégis szívet melengető. Az, hogy nekem ajándékozza, még ha kölcsönbe is, sokat jelent. Az egész világot, s a kezembe fogva ismét csak felbukkan egy ismerős érzés, egy nagyon jó érzés, boldog és nevetős…de mielőtt bármit is látnék, elillan ahogy az a sok másik annak előtte. Csak szorítom kezemben az ékszert, tudva annak jelentőségét, érzelmi értékét és nem tudom visszatartani a könnyeimet. Ezek a könnyek azonban nem szomorúak, hanem boldogok és hálásak. * -Köszönöm Clara. Nem is tudod mennyit jelent ez nekem…tulajdonképpen még én sem tudom. *Zavartan nevetek fel könnyeim között felnézve rá, majd a kezem nyújtom felé a karkötővel együtt.* -Feltennéd, kérlek? *Meg sem próbálom a könnyeimet letörölni, csak mosolygok ahogy a karkötő a csuklómra kerül. Feltartva nézem mint táncol rajta a fény és csilingelnek a sok apró különleges alakzatok.* -Mesélsz róluk? *Kérdezem Clarát egyértelműen a figurákra értve, majd felállok az asztaltól, hogy a konyharész szekrényei felé induljak. * -Vagy nekem kell eszembe jutniuk mire utalnak a figurák? Addig készítek egy teát. Remélem mindent megtalálok, ha emlékszem hol vannak a bögrék, az jó. Jó emlékezni, még ha az emlékek újak is. *A szekrényben nem olyan nehéz megtalálni a bögréket, legalább ezt megjegyeztem és elsőként azt veszem ki amelyik az enyém, abban biztos vagyok. Szerencsére nincs sok, hosszasan nem kell válogatnom, de a karkötőn csüngő kis táncos figura is segít. A fekete bögre megbújt a szekrény leghátsó részében, de most előkerül. Clara elé teszem a balerinával díszített bögrét.* -Ez biztosan a tiéd lehetett. Eltaláltam? *Ha nem is teát ivott belőle, de biztosra veszem, hogy a korábban mesélt, barátnős beszélgetéseink fontos kelléke volt. * -Van kamilla tea és van…másik. Olyan ami felfrissít. Melyiket kéred?
Szavai akarva, vagy épp akaratlanul is szelíd mosolyt csal arcomra, mintha eddig nem lett volna ott. Új életében először lát, alig pár másodperc telt el, mégis merészen kijelenti, hogy Callum nem tévedett. De nem, látom a pillantásán, hogy nem csak ez mondatja vele ezt. - Köszönöm a bizalmat - mert talán az emberek nagy részének ez alap, én mégis szeretem kifejezni hálámat, azok felé, kik fontosak nekem. Egyértelmű lehet másoknak, talán a velem szemben álló lánynak is, mégsem tudom megtenni, hogy ne köszönjem meg. Egyelőre csak sejtéseim vannak arról, hogy milyen lehet számára egy teljesen vadidegent a bizalmába fogadni, csak és kizárólag azok alapján, amiket hallott róla. Szívembe újabb fájdalom hatol, kiszolgáltatottsága jóval nagyobb, mint azt hittem volna. Érzéseim mégsem engedem kiülni arcomra, most nem. - Szokásunk - vonom fel játékosan a szemöldököm, miközben elnevetem magam kedélyesen. Mennyit győzködtük egymást már, hogy amúgy jól vagyunk, épp aktuálisan csak mérgünk, haragunk, kellemetlenségünk kellett kiadnunk magunkból. Törődünk egymással és ezt direkt nem teszem múltba. Mer tudom, érzem a bensőmbe, a szívem legmélyén, hogy ez újra így lesz. Ez a helyzet csak egy akadály, melyet közösen kell legyőznünk. Callummal, Rafaellel, velem karöltve. Bárkivel, akit ilyenkor a bizalmába fogad. Mosolyom tovább nem tud szélesedni, ellenben fogaim fehérségét megmutathatom neki, amikor a virág szépségéről beszél. Pont olyan szép, mint ő. Érzem, hogy mélyebben szívom be a levegőt és egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a tekintetem. Minden porcikám ordít azért, hogy finoman simítsak végig babaarcán, öleljem át. Izmaim mégis megfeszítem, a kényszer nem engedhetek most. Nincs itt az ideje, figyelmem mégsem kerüli el pillájának egy rezdülése sem, de nem éppen azért, mert az orvosa lennék. Egyszerűen csak örülök annak, hogy itt van, él, lélegzik, jár. Mosolyog. - Idővel újra belejössz, addig pedig remélem tudok a segítségedre is lenni ebben - helyzete kiváltságos, nem mindennapi. Lényegében mindent újra meg kell tanulnia, ami nem könnyű, sőt! Mégis oly sok mindenre emlékszik. Léptei épp oly kecsesek, mint az utolsó éveibe, mozdulatainak íve szintén arról árulkodik, hogy a teste nem felejtette el a régi szokásokat. - Uh, ez túl magas labda - köszörülöm meg a torkom, szemöldököm is enyhén összevonom. - Ilyet egy nőnek sose lehet mondani - rázom meg a fejem, újabb nevetésem igyekszem elnyomni, ajkaim préselem egymáshoz. Szinte bennem van a késztetés, hogy válogatott csillámos, glitteres, szőrös dolgokat javasoljak Saskiának, amivel feldobhatná lakásukat, mégsem teszem meg. Félek, ezúttal komolyan venne. Majd egyszer, később, talán. - Az elme képes eltárolni az emlékeket, megőrizni őket, ezért érezheted úgy, hogy megtörténtek veled. Jelenleg az előhívás az, mely problémát okoz, bár ezt magad is tudod, mégis… Az elméd nem felejtett el semmit - rázom meg a fejem határozottan. Más lenne a helyzet, ha a fejét beverte volna, ha agyába bármi változás állt volna be, mint ami volt korábban, ám erről szó sincs - legalább is nem azok alapján, amiket Callum mutatott nekem. Azon sérülések még a megőrzött emlékeket is sérthette volna, így viszont ez mind ép maradt. Viszont ahány ember, annyi gyógymód is létezik rá, két egyforma terápia soha nem segített még senkinek, ezért is fontos először felmérni magát őt. Ezt követően figyelmesen hallgatom, nem vágok bele a szavaiba. Régen sem tettem, most sem teszem. A kettő idő közötti különbség mindössze annyi volt, hogy pszichológus szemmel sose hallgattam meg őt. Nagyon régen megfogadtam, hogy saját családtagjaimat nem fogom górcső alá venni. Ezt most mégsem tehetem meg. - Nincs rá okuk - rázom meg a fejem. - A kancellárok többsége örökölte a tisztsége és mint olyanok, pontosan ismernek téged, Saskia. Apáinkra sok mindent lehet mondani, de abban volt egyfajta zsenialitásuk, hogy összehoztak minket, ismerjük egymást. Ismernek téged, nincs okuk ártani neked. Te semmit sem tettél ellenük - rázom meg újra a fejem gyengéden. Azt nem mondhatom el neki, hogy részben azért is sejtem mi lesz a vége, mert a többséget valamilyen úton sikerült meggyőzni, vagyis… Minden reményem Victorba van, de tudom, hogy amikor odakerül a sor, jól fog dönteni. Nincs oka ártania neki. - Nem megnyugtatni, avagy hazudni kívánunk neked. Házasságotoknak nincs köze ahhoz, amit Callum tett, hogy megmentsen téged - mosolygok rá kedvesen. Szeretnék ebbe hinni, nagyon is szeretnék hinni abban, hogy csak a jót fogják meglátni ebbe, a lehetőséget, amit nyújtott feléjük Callum. Saskia érdekébe egy nagyon rizikós lépést tett meg, mégis sikerült jól kijönnie belőle, mi több. Ezt az emberiség érdekébe fel lehet használni és a szíven kívül ezt kellene vizsgálnia a Kancelláriának. Igaza van abban, hogy amíg nem emlékszik, addig lelke sem fog igazán megnyugodni. Ezért is mesélek róla. Rólunk, kapcsolatunkról, ami hirtelen eszembe jut - túl sok minden, válogatlanul. A lányokra térve halk nevetés szakad fel torkomból. Önkétlen reflex, minden egyes alkalommal képes a két ördögfajzatom megmosolyogtatni. - Meg - bólintok, hiszen valóban nem kívánok neki hazudni. - Viszont erőt merítettek belőle. Rettentően hiányoztál nekik, egyszerre két olyan személyt is elvesztettek, akit rendkívül szerettek - előbb a nagyanyjuk, majd ő. Ez túl sok volt akkor nekik. - Darlat viszont arra ösztönözte, minden, mi veled is történt, hogy a mikrobiológia felé forduljon. Hogy megakadályozhassa, ez másokkal is megtörténhessen, hogy gyógymódot találjon. Inspiráltad - még ha ez újra enyhén morbid tőlem, viszont így volt. Elszántabb volt, bár a vírus járvány idején jött rá, hogy valójában azok megakadályozásával kíván foglalkozni leginkább. De a végső lökést a döntés felé drága barátnőm adta meg neki. - Ezzel együtt tudnám mondani, hogyha az időt visszatekerném szeretném, ha nem történt volna meg veled ez az elmúlt időszakba, de változtatni rajta nem tudunk - a jót benne tudjuk figyelni. Nehéz, hisz lelkünkbe él a bánat, elvesztésének a hiánya. Nehezen szoktam hozzá, oh, de még mennyire, hogyha történik valami jó velem, akkor hiába fogom kezembe a pda-m, hiába írom le neki, nem olvashatja. - Sajnálom, lehet, hogy ezt még párszor tapasztalni fogod - húzom el ajkaim kelletlenül, mégis egy nevetésbe fordul. Makacsságomnak ritkán tudok gátat szabni, ám gyerekkoromhoz képest rengeteget fejlődtem. A házasságom sokat segített ebben. Kijelentésére határozottan bólint. - Japp, az voltál - egészen aprókat csak, ám annál határozottabban. - Egyikünknek sem volt soha igazán titok, hogyha arra kerül a sor politikai házasságra adnak minket. Mégis egy ponton képesek voltak elhitetni velünk, hogy nem így lesz, hogy van választási lehetőségünk. S mint hidegvíz csapott rajtunk végig a szomorú felismerés. De, mindketten igazán jól jöttünk ki belőle, örök kérdés marad, hogy vajon ezt előre látták-e apáink, avagy sem - nagy taktikusok voltak. Képesek voltak előre megjósolni a cselekedeteinket. Szeretném hinni, hogy amikor Shanehez adtak nem csak azért tették mert Hank - és Scott - fia, hanem mert tudták, hogy mindig becsben fog tartani engem. Az idő mindazonáltal őket bizonyította, még ha én akkoriban, de még Saskia sem, repestünk az örömtől. Azt viszont tudom, hogyha a mostani fejünkkel visszamehetnénk nem döntenénk máshogy. Egy újabb ajándék kerül előtérbe és mesélem el a rövid történetét. - Igen, tőletek. Te és Sybella mindig is rendkívül közel álltatok hozzám, lényegében együtt nőttünk fel - anyám rengeteget vigyázott rá én pedig imádtam a két lány körül legyeskedni, amikor csak lehetett. Ő érte nyúl én pedig puhán ejtem a tenyerébe az apró ékszert, mely megannyi emléket hordoz. Tekintetem mégis Saskia arcát fürkészi, mosolyom szelíddé válik, szívem örömmel telítődik el, ahogy látom a reakciók miként futnak végig az arcán. Szívem félredobban, mikor rámnéz könnyes szemeivel. Az újabb mozdulatot azonban képtelen vagyok megállni. Kezemet nyújtom ki felé, ha nem húzódik el, akkor arcára simítom tenyerem, könnyét törlöm le. S ha nem rezzen össze, képtelen vagyok megállni, hogy ne emelkedjek el a széktől, ne hajoljak oda hozzá és hintsek egy óvatos, puha csókot orcájára. Mégis, ha már az első mozdulatomnál látom, hogy elhúzódna, akkor visszahúzom a kezem, mosolyomon csorba mégsem esik. - Persze - veszem vissza a karkötőt, csak addig, amíg felteszem a karjára. Oly hosszú ideig hordtam, még esküvőm napján is viseltem, amikor Shanenel szembe álltunk, amikor az apja megtudta, hogy nevem nem Faser lesz, hanem Gregor - és még anyám nevét sem tartom meg. A lányok születésénél is hordtam, oly sok emlék köt hozzá. Remélem, hogy neki is majd idővel. - Amelyik neked egyszerűbb. Bár kíváncsi lennék, hogy így látatlanba mire asszociálsz. És elmondom, hogy mennyire igaz, avagy mily közel áll a valósághoz - abban nem tévedek, hogy közelre fogja tippelni őket. Alkarjaimat az asztal lapjára simítom, kissé előredőlve figyelem ténykedését a konyhába, arcomra akaratlan mosolyt csalnak mozdulataim. A bögrét meglátva mégis jóízűen nevetem el magam. - Igen, ez az enyém - fogom két kezem közé, az oly régen látott, egyszerű bögrét. Ujjaimmal finoman simítok végig a motívumon, a ballerinán. Újra mély levegőt veszek és visszanyelek minden keserűségem. Az elmúlt két év hiánya lassan telepszik meg vállamon. - Ami felfrissít - emelem fel rá hirtelen a tekintetem. - Koffein-függő vagyok. Az alvás nem a hobbijaim közé tartozik és vélhetőleg még jó pár évig nem fog - mesélem neki, a számára most új információt. - Minden alkalmat megragadok, amivel ébren tarthatom magam - igazából mostanra már el sem tudom képzelni az életem kipihenten, a konstans fáradtságérzet nélkül. - Szeretném, ha a tied lenne, legalább is addig, amíg emlékeid vissza nem térnek.
Utolsó poszt ☽Pént. Márc. 27, 2020 2:27 pm Következő oldal☽
Clara & Saskia
Öt nappal az ébredés után
Magam sem tudom miért szavazok bizalmat Clarának, de határozottan érzem, hogy helyesen cselekszem. Nem azért, mert Callum elismerően nyilatkozott róla és mert ő kérte meg, hogy segítsen, nem azért, mert azt mondta, mi régen barátnők voltunk, sőt még annál is többek. Ahogy Clarára nézek, a szemeiben látni vélem mindazt, amit Callum tekintetében is. Halvány mosollyal bólintok a köszönetére, nem bizonygatom többet, hogy mindez így van, sem magam előtt sem előtte. Ki sem kellene mondania, hogy máskor is, régen megtettük ugyanezt egymásért, egymással. A megerősítése nem lep meg, de mosolyt csal az arcomra a nevetése és maga a szó…”szokásunk” kissé játékos, és mintha bűntársak lennénk amivel kicselezzük az élet minket sújtó akadályait. Egy apróság amivel egymást bátorítjuk, mégis valahol a világot jelenti. S az is feltűnik, hogy elhagyta utána a múlt időt. Nyilallást érzek a szívemben, szeretnék elékezni Clarára, a vele való barátságunkra, azokra a napokra amikor a szokásainknak hódoltunk. * -Tudom, de addig kénytelen leszel elnézni nekem és….otthon érezni magad. *A mosolya magával ragad, miután félreteszem a virágot amit nem győzök csodálni. Izgultam a vele való találkozás miatt és ennek az árnyai még kísértenek, de nem csak a virággal hozott színt a lakosztályba, hanem a lelkembe is azzal, hogy itt van, gondolt rám, s szinte észrevétlenül terelget. Mulasztásom a hiányokra is rámutat, nem csak neki hanem nekem is, de még ebből is képes a jót kihozni úgy, hogy halkan bár de nevessek és érzem a leheletnyi cinkosságot is mely szavaiból kihallatszik.* -Pedig mondta. *Bizonygatom Callum ígéretét, ajánlatát mintha az lehetetlen lenne, pedi nem az és akkor is úgy éreztem, mindennek semmi köze a jelenlegi állapotomhoz, noha sok mindenben segít, emiatt pont nem kivételez velem. Ezzel tesz erőssé, miközben minden pillantása simogat. Mikor Callum említete, hogy Clara eljön hozzám, izgatottságom és idegességem ellenére nem győztem kivárni a pillanatok, hogy meg tudjam neki említeni azt a furcsa, kezdetben bosszantó, mostanra támogató érzést, amit a fel-felbukkanó múltbéli érzelmek jelentenek. Kíváncsi voltam a véleményére, a megerősítésére, hogy valóban jól gondolom-e azt, hogy mindez segíteni fog. * -Ez megnyugtató. Gondolod, ha ezeket a helyzeteket szándékosan idézem elő, hamarabb jutok eredményre? *Volt időm ezen gondolkodni, de nem olyan egyszerű, ha viszont ezen is múlhat a siker, akkor minden percben megsimítom Callum arcát míg itthon van velem. Ez idézte elő a legerősebb érzelmi töltetet ami átsuhant rajtam, s most már azt is tudom miért. Talán a legfontosabb mozzanata volt a múltunknak. Természetesen csak akkor ha megtehetem, ha együtt maradhatunk, ha a kancellária megadja a lehetőséget arra, hogy újrakezdjük…noha ők úgy tudják, ez csupán folytatás lesz. Clara szavai nem nyugtatnak meg, hiszen egy kancellár biztosan van aki szét akar minket választani csupán azért, hogy nekünk se legyen jó. Már biztos vagyok abban, hogy ez csupán irigység, kicsinyes bosszú, mégis képes lehet másokat is meggyőzni az igazáról. Legalábbis úgy hiszem, ésszerű kifogásokat emel majd. * -És Callumnak? Neki ártani van bárkinek oka? *Nem mondom ki, de tekintetemben ott van a kérés, hogy ne akarjon megóvni egy hazugsággal. Nem haragudnék érte, ha megpróbálná, de megnehezítené a dolgomat, a helyzetemet és közvetve Callumét is. Semmire nem emlékszem, így azokra a dolgokra sem, melyekre vigyáznom kellene, mert biztos vagyok abban, hogy vannak ilyen nem publikus körülmények, hiszen Callum kancellár, ahogy az apám is az volt, és a kancellária áll a hatalom csúcsán, nincs olyan, hogy szívesen, nincs olyan, hogy érdek nélkül. Bármit is mond erről Clara, nem sokkal később a mi közös, baráti, testvéri életünk meséléséből már kihagyja a kellemetlen részeket és szinte egyik pillanatról a másikra terelődik a szó a lányaira. Elszomorít a tudat, hogy mennyire szenvedhettek, gyermeki lelkek, akiknek nehéz megmagyarázni azt, hogy ha valaki már nincs soha többé, s ők úgy jártak, hogy mire feldolgozták volna, fordult a kocka. * -Sajnálom Clara, neked is nehéz lehetett. Most biztosan össze vannak zavarodva és nem értik mi történt. Darla…még a nevükre sem emlékszem. *Carlát, mindennek ellenére általános derű hatja át, noha néha látom rajta ahogy eltűnik a mosoly, de szinte azonnal csillognak a szemei. A lényéből fakad, bármi is történjen ő nem fog összetörni, erős nő és mindenkibe erőt önt aki körülötte van. * -A lányaid szerencsések, hogy te vagy az anyjuk….ó, nem hiszem, hogy ez rajtam múlt, de…örülök, hogy haszna is volt. *Mindezzel együtt azt hiszem egyetértünk abban, hogy bármi jó is származott ebből az egészből, szívesen lemondanánk róla. Én mindenképp. Borzasztó az a helyzet, mintha eltévedtem volna egy labirintusban és minden forduló újabb bonyodalomhoz vezet. Ám már ennyi beszélgetésből is le tudom szűrni Clara jótékony hatását, mindazt amit a jövőben nyújthat nekem, amiben segíthet…soha nem fogom tudni eléggé meghálálni…de ő nem is fog belőle kérni. Megszorítom picit a kezét, mintegy önmagam bátorításaként is.* -Sokszor szeretném még tapasztalni. Úgy érzem nem csak ez kötött minket össze, de jelentős mozgatórugó volt és gyakran csempészett derűt az életünkbe. Ahogy most is. *Nincsenek emlékeim, de a szívem és a lelkem a megtörtént dolgok képei nélkül is kézen fogva vezet. Nem tudom hogy hívják ezt, van-e egyáltalán meghatározás rá, Clara minden bizonnyal jobban tudja, de örülök, hogy legalább ezt a magaménak tudhatom. A házasságom nyílt titok Clara számára, valószínűleg mindent elmondtam neki annak idején, beszéltem az érzéseimről, Callumról, a kétségeimről, apámról…* -Ha majd…amikor visszatértek az emlékeim, megbeszélhetnénk újra. Hátha akkor okosabbak leszünk. Bár mit sem változtat a lényegen. *Nevetem el magam halkan, zavartan. Szavaim is bizonyítják, hiszek abban, hogy mindez csak ideiglenes, és idővel minden a helyére kerül. Talán azt is megtudom, miért zárta el elmém a múltamat előlem, s azt is, hogy volt-e értelme. Nem számítok arra, hogy Carlától újabb ajándékot kapok, meglepettségemhez elérzékenyülés is társul ahogy a kezembe veszem a különös ékszert és érzelmeim szabad utat engednek a könnyeimnek. Fáj az, hogy mennyi szép dologtól vagyok most elzárva, a múltam egy újabb darabja a nővéremhez köt, mégis fura mód Carla az akhez közelebb érzem magam. Már éppen az arcomhoz nyúlnék, hogy letöröljem a könnyeimet, melyek most először nem szomorúságból és fájdalomból fakadnak, mikor az ő keze simul az arcomra. Csak annyira rezzenek meg, amennyire meglep az érintés, de nem húzódom el tőle, ahogy a puszi elől sem menekülök. Mindez annyira finom és tűnik apróságnak de gombócot gyűr a torkomba. Alig vagyok képes kiejteni a szavakat melyekkel arra kérem, kapcsolja fel a csuklómra s kell még néhány nagy lélegzetvételnyi idő, hogy izgatott szívdobogásomat lecsendesítsem. Régen biztosan sokat jelentett, ahogy Clarának is mikor megkapta tőlünk, most „csupán” a szeretetet érzem felém áradni belőle, de egyetlen emlék sem ugrik be. * -Egyszerűbb lenne ha elmondanád, de…megpróbálom kitalálni. Persze rólad sem tudok semmit ami segíthetne. *Miután túljutottam az első könnyeken, háziasszonyi teendőimhez látok hozzá, ha már nem jutott eszembe leültetni mikor megérkezett, legalább most egy teával megkínálhatom. S mikor a bögréket keresem hozzá, elfeledett múltam megcáfolja szavaimat. Nem egy hirtelen ötlet miatt nyúlok a táncos lány figurával díszített bögréért, hanem mert meglátom a karkötőn a párját. * -Szereted a táncot. *Úgy érzem ez a szó nem meríti ki Clara tánc iránti rajongását, de már annak is örülök, hogy ráhibáztam a bögrére és ez az apró siker megmosolyogtat, fellelkesít. * -A virágok talán rám utalnak, az „S” betű…ó, akár lehet az én nevem, vagy Sybelláé, de ugyanúgy Shane-é is. Shane a férjed. A többiről félek nem jut eszembe semmilyen ötlet. *Egyenként nézem s érintem meg a kicsi függőket, s sorolom ami épp eszembe jut, de aztán elakadok, így inkább hagyom a karkötőt és a teakészítéshez látok hozzá. Clara választása Callumot juttatja eszembe, s míg készül a tea, róla beszélek. * -Akárcsak Callum. Ő sem képes kávé nélkül létezni. Gondolom neked is elmondtam néhányszor…*Újra mosolyognom kell, mert a szó eszembe juttatja azt a beszélgetést ami Callum és köztem zajlott le alig egy nappal ezelőtt. Néhányszor. Már maga a szó is derűt vált ki belőlem.* -…hogy a koffein nem egészséges. A teában is van, de az…barátságosabb koffein. Nem értem miért szeretnéd magad ébren tartani, nincs szükséged rá. Olyan vagy mint egy örökmozgó. Annyi energia van benned amit sosem fogok megérteni, honnan meríted. *Mindezt sikerült abból a néhány percből leszűrnöm, amennyi ideje Clara itt van. * -Én két és fél évig aludtam, de nem ezért nem tudok aludni. Túl sokat gondolkodom. Ha el is alszom, nem pihenem ki magam, mégsem a fáradtságot érzem inkább, hanem zaklatottságot. *Közben elkészül a tea és visszanyújtom Clarának a kért frissítő hatású italt, míg magamnak a kamillát készítem oda. * -Clara. Szerinted van remény arra, hogy valaha emlékezni fogok? Van már terved hogyan segítsük elő, vagy csak beszélgetünk és majd csak lesz valahogy? Olykor tehetetlennek érzem magam, ahogy Callum is. Látom rajta…amikor azt hiszi nem figyelek rá. *Csak remélem, hogy kitalált valamit, hogy már körvonalazódott benne mit tegyünk és, hogy nem fog ez olyan sokáig tartani, hogy végül feladjuk a reményt. *
Mosolyogva hümmögök szavaira és fejet hajtok a ház úrnője előtt. Ha valami sose esett nehezemre, az az, hogy a közelébe otthon érezzem magam. Ami azt illeti rettentő kevés ember mellett voltam ezt mindig is képes megtenni. Természetesen a külvilág felé ezt ritkán mutattam, főként azok számára, akik nem ismertek. Saskia más volt, lényegében együtt nőttünk fel. A korkülönbség pont annyira érezhető köztünk, mint köztem és Victor között. Ők ketten mégis azok voltak az életembe, kik gyerekkoromban erőt merítettek. Akkoriban úgy éreztem, hogy saját családom árult el, csak egy töltelék vagyok, semmi több. Máshol kerestem a vígaszt, így lehet, hogy a McCart lányok és Victor is másodlagos családommá nőtte ki magát életem során. Kevés olyan dolog van, amit értük is meg nem tennék. Mégis tudom, hogy szívemben a kezdetektől fogva elsőbséget élveznek a lányok és a férjem is. - Ezzel nem igen lesz gond - felelem végül szavakba is, mosolyom nem csorbul. Mégis, mielőtt leülnék, megkérdezem, hogy kívánja-e, hogy közelebb üljek hozzá. Ha otthon érezném magam, egy tapodtat sem távolodnék el tőle, ám számára most idegen vagyok és ezt nem feledhetem el. Nem most. Callum meggondolatlan kijelentésére mégis fájdalmas fintor költözik az arcomra. Ajkaim préselem, csak egy nüansznyi időre, amíg kitörő kaján vigyorom magamba fojtsam. Saskia akaratán kívül adná alám a lovat és mint oly sokszor, most is hatást érhetne el. De észnél kell lennem. Végül csak megcsóválom a fejem. - Ígérem nem adok ötleteket arra, hogy rózsaszín bolyhos éjszakai papucsot vegyél, pici kis átlászó üvegsarokkal. És flitteres kispárnákat - rázom meg újra a fejem, mert bármennyire is szeretném, nem tudom magamba tartani. Ajkaim még egy pillanatra összepréselem és egy mélyebb levegővétellel engedem el az egészet. Nem mondom neki, mert bár mókás lehetne látni, ennyire kegyetlen még én sem vagyok. Nem, amikor ennyire kiszolgáltatott. - Meg lehet próbálni, ám ha görcsösen azon vagy minden ébrentöltött órádban, hogy ezeket előhívd, sikertelenséggel járhatsz. Nem tudom azt állítani, hogy helyzeted átélem, de amennyire fontos, hogy emlékeid visszakapd, ugyanannyira fontos, hogy újakat szerezz. Az újak ugyanis kapcsolódni fognak a régiekhez, mégha jelenleg tudat alatt is. S ez messze többet segít - fejtem ki véleményem. Kedvét szegni nem kívánom, viszont az élet, bármilyen sanyarú, folytatódik. Ismerve őt, nem fog tudni sokáig a lakosztályában megmaradni. Valóban nem tudom, nem tudhatom, hogy min mehet keresztül, de amíg itt vagyok, amíg kívánja a segítségem Ő is és Callum is, addig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mihamarabb visszakaphassa az emlékeit. - Veled kapcsolatban nincs - rázom meg a fejem. - Ha van is, nem tudna törvényesen ellened bármit is tenni. Ez a nagyszerű a rendszerünkbe, ha van is egy ilyen ember, van mellette öt, hat másik, ki nem enged neki teret. Viszont a nagypolitikai viszonyok szinte naponta tudnak változni, ha ma még akarna neki bárki is ártani, holnap ez elmúlhat - nem kívánok neki hazudni, hiszen ha valamit, ezt rettentő gyorsan meg kell tanulnia újra. Egy kancellár feleségének lenni nem egyszerű, főként, hogy ő reprezentálja a családjukat a nyilvánosság előtt. Ezt a magam kárán rendkívül fiatalon megtanultam és családom a mai napig nem enged ebből. A másodlagos család, kik a külvilág felé támogatják Petert - ami amúgy a valóságban is igaz. A kérdés inkább az, hogy Shanenek ez mennyire nincs ínyére. Saskia érdeke is, hogy mihamarabb átlássa az erőviszonyokat. A lányok említésére mosolyom halványul, de egyben mélyül is, szeretet teljessé válik, mint minden egyes alkalommal, ha róluk van szó. - Druscilla és Darla - segítem ki a nevekkel. Még nekem is új, hogy nem feltétlen emlékszik rájuk. - Shane választotta a neveket, én lehetetlennel álltam elő. Ha valamiben rossz voltam világéletembe, az a névadás - nevetem halkan, fejem enyhén megrázva. - Összezavarodottak, de örülnek neked. Örülnek, hogy életben vagy és ez elfeledtet velük minden keserűséget - s egyébként is a legtöbbje most még rajtam csattan. Azt hiszik, hogy hazudtam nekik, pedig nem. Nem tudtam én sem, s amit el akart Callum is kerülni, azt nem tudta. De idővel megbékélnek, ismerem őket. Amint láthatják majd ők is Saskiát, ám hol van még az? Ő nem hiszi, én annál jobban tudom, hogy az ő halálhíre kellett ahhoz, hogy Darla elhatározza magát. Drága anyósom halálhíre is a földre taszította családunkat a vírus terjedése számtalan halált hozott ránk. Egyszer félálmába mégis bevallotta nekem lányom, hogy miért döntött így végleg. Mindig is hatással volt az ikrekre, nem volt ez máshogy halálában sem, ahogy nem is lesz másként élete hátralévő részében sem. - Utólag mindenképp. A makacsság éppúgy lehet erény, mint hátrány is, főleg nálunk, kancellár lányoknál - ráncolom össze leheletnyit szemöldököm, mosolyom mégsem kerül el arcomról. - Rendkívül határozott véleménnyel tudunk lenni dolgokról, mely nem feltétlen úgy történik, ahogy mi akkor és ott látjuk - és nem csak a házasságaink kezdetével kapcsolatban, de sok mással is. Noha az előbbiben továbbra is apáink zseniális előrelátását tudom csak látni. - Bárhogy is álltunk hozzá, mindketten jól jöttünk ki belőle - most először szorul össze a szívem, hogy hazudok neki. Olyannyiszor szerettem volna úgy szeretni Shanet, ahogy ő Callumot, nekünk ez mégsem adatott meg. Oly sok tanácsot kértem tőle, Sybellától, mégis mit tehetnénk még. Annyi nekifutásunk volt ennek. - Callummal őszintén szeretitek egymást és ezen nem változtat a tény, hogy nem emlékszel rá. Szíved megteszi helyetted, nincs igazam? - somolygok rá lágyan. Az ő szerelmük az, mely korszakokat is képes átívelni, nincs oly akadály, melyet ne tudnának közösen leküzdeni. Mégis, ezt a mardosó bűntudat rögtön eltűnik szívemből, ahogy meglátom arcát, ahogy reagál a karkötőre. Egykoron talán én is így tettem, mennyasszonyi ruhámba előttük állva. Sírva vetődtem a nyakukba, hüppögve kértem, hogy csatolják fel nekem. Nem illett volna, de nem voltam hajlandó enélkül az oltár elé állni. Ha már tudtam, hogy szívinfartust okozok Mrs. Cambridgnek és Scottnak, akkor nem kívántam elaprózni. Akkoriban nagyon sok mindent, máshogy éltem meg. Az apró mozdulatot mégsem tudom megállni. Nem húzódik el tőlem és érzem magamba a bátorságot, hogy közelebb hajoljak hozzá, csókot hintsek orcájára. A továbbiakban pedig mosolyogva, lelkesen adom rá a karkötőt. Remélem, hogy örömmel fogja hordani. Kezeimet az asztallapra fektetem, kissé dőlök rá, miközben figyelem, ahogy a bögrék között keresgél. - Rajongok érte - helyeslek, mosolyogva, bólogatva. Az már a sors fintora, hogy a közvetlen környezetembe kevesen osztoznak ezen a szenvedélyen. Panaszra okom mégsincs. - A kaktusz, az… egyben vicces és kellemetlen is, már rám nézve - nevetem el magam még mindig zavartan, ha ez szóba jön. - Szóval, régebben is nagyon sokat lógtunk a botanikai kertbe és volt egy korszakom, amikor még igen a rövid szoknyákat részesítettem előnybe. És az egyik ökörködésünk alkalmával, véletlenül beleestem a kaktuszok közé. Fenékkel - nevetem el magamat, az emléktő. - Sybella annyira nevetett, hogy képtelen volt segíteni nekem és az egyik tű sajnos túlságosan is a bőrömbe fúródott. A te vékony ujjaid segítettek kivenni - nevetem továbbra is jóízűen, kezem a szám elé teszem, hogy arcom takarjam. Egyelőre mégis rátérünk a kávé témára, így a további lógókat nem mondom el neki. Még nem. - Rengetegszer, de menthetetlen alkat vagyok - nevetek rá vidáman. Ha nem ihatnék kávét, nos… Az egyenlő lenne a pusztulásommal, úgy gondolom. - A kávéból merítem. Tényleg. Ha nem innék, hidd el, hogy két óra után a padlón találnál és képtelen lennék felkelni. A lányok sose voltak jó alvók és erről a szokásukról még most sem szoktak le és rendszerint felébresztenek valamivel. Az elmúlt tizenöt évben nem aludtam még át két egymás követő éjszakát és még akkor is rendkívül hamar kelnek, velük meg én is - vonom meg a vállam arra, hogy miért is van szükségem a kávéra. Leszoktathatnám róluk őket, mégsem teszem. Valahol szeretem, hogy fontosnak érzik, hogy megosszák velem, akár hajnalban is gondolataikat. Tudom, hogy ez nem lesz így örökké és azt is tudom, hogy nem szabadna engednem. - Érthető, hogy így érzed magad, főként a jelenlegi állapotodba - mosolyom egy leheletnyit halványul, a régi bögrém pedig átveszem tőle, melegsége miatt, mégis egyelőre csak két kezem között tartom. - Van - jelentem ki határozottan, az esélyt még csak nem is akarom megemlíteni, hogy nincs. - Amnéziád trauma okozhatta, nem találtunk semmi agyi elváltozást, amely arra engedne következtetni, hogy emiatt nem emlékszel. Ahogy olyan betegségben sem szenvedsz, aminek az egyik tünete épp ez. Az ilyesfajta amnéziát többféle módon is lehet kezelni. Van rá gyógyszere is, viszont ahhoz pszichiáterre van szükséged, ezt nem írhatom elő neked. Én elsősorban a lélekkel foglalkozom, nem pedig a pszichózissal - sokan összekeverik a kettőt, pedig a két tudomány, mégha össze is tud kapcsolódni nagyon messze áll egymástól. - Őszinte leszek veled, Saskia, az emlékeket egy másik traumával vissza lehetne hozni, a szakirodalom és a kezelések egy része is ezt alátámasztja. Viszont, ha nem muszáj ezen egy másodpercig sem gondolkoznék és nem is ajánlom sem neked, sem Callumnak, hogy ehhez folyamodjatok - szögezem le határozottan. - De ezen kívül rengeteget segíthet, ha új emlékek és élmények szerzésén is törekedtek, ebben én is és Callum is tud neked segíteni, hogy olyanokhoz kapcsolódjon, mit egyszer már átéltél. A beszélgetés is sokat segít, hiszen elsősorban magadnak kell rájönnöd, hogy mi az, ami miatt elzárod az emlékeidet - nem az ő hibája, nem ezt mondom és nem is éreztetem ezt vele. Mégis ő az, akinek az egésznek a nyitja lehet, Callummal mi csak segítő szárnyat tudunk neki biztosítani. - Segítségedre lehet, ha a pda-d megmaradt és megmaradtak az egykori levelezéseid, programjaid, naptárad tárolása. Találhatsz bennük rutinszerű eseményeket, ezek felvétele, már ha ezek kedvedre valóak is segítségedre lehetnek - az elmúlt napokban azt kutattam, hogy miként tudnék neki segíteni, mi az, amit én magam is megtehetek érte.
Utolsó poszt ☽Vas. Ápr. 05, 2020 7:02 am Következő oldal☽
Clara & Saskia
Öt nappal az ébredés után
Egyelőre még én sem tudom otthon érezni magam a lakosztályban, mégis Clarát erre ösztönzöm, korábbi emlékeivel ezt könnyedén meg tudja tenni, míg én csak próbálom. Ismerkedem, szinte mindennel. A válasza abban erősít meg, hogy régen valóban jó barátnők voltunk, nem most van itt először és talán jobban tudja mit hol talál, mint én. Callum hullámvölgyes, olykor mókás, de legtöbbször szomorú körbevezetése után, úgy döntöttem mindent úgy hagyok ahogy volt…hiszen ő sem változtatott a rendszeren, amit nem pakolt el, az ott maradt a helyén. Nekem csak a hiányokat kell kitöltenem és mindeközben az ösztöneimre hagyatkoznom, melyek a rózsaszín bolyhos papucs és a flitteres párnák hallatán lázadnak. Engem viszont nevetésre késztet, Clarával ellentétben én szabadjára is engedem.* -Olyanokat nem is vennék. A jelek szerint az ízlésem megmaradt. *Lassan, lépésekben jövök rá, mennyi mindent tudhatok a magaménak, és meg kellene elégednem ezekkel az apróságokkal, de annyira nehéz. Látom Callum tehetetlenségét és látom a szemeiben azt amikor egy-egy emlék újjáéled benne s kénytelen elengedni, olyankor a tekintete árnyékba borul, noha a vonásain igyekszik nem változtatni. Nem csak magamért szeretnék végre emlékezni, hanem Callum miatt is, és ha van rá mód, hogy ezt siettessem, akkor megteszem. Clara azonban óva int ettől, ami elkeserít. * -A sikertelenségbe már belenyugodtam. Szóval nincs más mód, csak élni az életem, már ami maradt és hagyni, hogy sodorjon az ár? Ez egy ördögi kör. Ahhoz, hogy új emlékeket szerezzek, ki kell mozdulnom innen, emlékek híján azonban…*Nem folytatom, biztosan ő is tudja mennyire veszélyes lehet rám nézve és Callumra nézve is. Épp ez a gondolat a következő kérdésem mozgatórugója. Ha bárki ártani akarna Callumnak, most én vagyok a legjobb lehetősége, hogy általam üssön anélkül, hogy tudnék róla. Minden megoldás kulcsa a fejemben van elzárva, és Clara szavai szerint nem csak új emlékeket kell megélnem, hanem a jelenlegi helyzetet is meg kell tanulnom. Politika. A szó önmagában véve is hideg és rideg, borzongást vált ki belőlem, olyan valami ami taszít. Ám muszáj lesz, erről azonban nem Clarát fogom kérdezni, hanem Callumot. Így ezt a témát egyelőre ejtem, úgy is van még rengeteg és nem csak a mai nap, hanem egy hét sem lesz elég ahhoz, hogy mindene átrágjam magam. Ezek egyike éppen Clara és a családja, a gyermekei akik szerettek és viszont szerettem őket és nagyon hiányzom nekik. El sem tudom képzelni mit élhettek át a halálhírem hallatán, és most, hogy megtudták mégis élek…és rögtön az jut eszembe, hogy talán dühösek, mert hazudtak nekik. * -Remélem. Mondd meg nekik, hogy…puszilom őket…és ne haragudjanak. *Nem magam miatt kérem, hanem Callum miatt és Clara miatt, azokért akik ebbe a helyzetbe kerültek. Keserédes mosolyom azonban egészen másnak szól. Hallva Clara lelkesedését a névválasztás kapcsán, a derűt ami ezt kísérte, bennem a veszteség érzését lobbantja fel. A fiúnk nevét könnyek között választottuk ki Callummal, mi nem vitáztunk, és nem tudom, hogy az Ewan Noah vajon hányadik volt a sorban amikor erről beszélgettünk, csak kötöttünk egy kompromisszumot melyet a fájdalom szült…mégis szeretettel gondolok rá. Veszek egy nagy levegőt és Clarára mosolygok, nem tudhatja meg mit érzek, nem bánthatom meg, hiszen nem az ő hibája, hogy ő boldog és két csodás lánya van, míg én ismeretlenül is gyászolom a fiúnkat. Azt sem akarom, hogy emiatt tabu téma legyen köztünk bármi is, erős vagyok…fel fogok állni, csak még egy kis idő kell. * -Úgy érzem, nekem most a makacsságom nem csak erény, hanem támasz is…Az, hogy néha nem válik be, nem a makacsságunk hibája, hanem azoké, akik keresztbe tesznek nekünk. *Nem tudom miért mondom ezt, csak így érzem. A házasságommal kapcsolatban már nem vagyok annyira határozott, bár helyeselhetnék Clara megjegyzésére, hiszen Callumról biztosan tudom, hogy szeret, velem sem lehetett ez másként, de az előzményekre nem emlékszem, sem arra akkor mit éreztem és hogyan kerültem bele egy kikerülhetetlen helyzetbe, hogyan fordítottam azt az előnyömre. Hogy most is szeretem-e Callumot? Nem tudom. Túl sok érzelem kavarog bennem és nem tudom melyiknek higgyek, ám az biztos, hogy nem vagyok közömbös iránta, még úgy sem, hogy még mindig idegenként tekint rá. Vele lenni olyan, mint egy első randin…bár ilyesmire sem emlékszem, csak megpróbáltam elképzelni. Ahogy sok minden mást is. S érzem, hogy elpirulok Clara kérdésén, melyet somolyogva szegez nekem, mintha pontosan tudná mi folyik a színfalak mögött, de nem mondja ki.* -Azt hiszem igen. Mindent megtesz azért, hogy így legyen. *S talán tényleg igaza van, mert ennél többet nem mondok, nem szólok Callum udvarlásáról, a kéréséről mellyel esélyt szeretne adni a kapcsolatunknak, mert túl személyesnek érzem, s bár talán régen ezt megbeszéltem volna Clarával, most még inkább megtartom magamnak. Ez egy új emlék, azonban előbb egy régire térünk rá, mely sokkal többet fon magába. A karkötőn lévő apró medálok mind egy-egy történet főszereplői, de egyelőre csak találgatni tudok mit jelképeznek, s ha nem sikerül, akkor sem érzem nyomasztónak. Mégis a karkötő segít kiválasztani Clara teásbögréjét, a rajta lévő táncos figura, melyből aztán kitalálom, hogy nagyon szeret táncolni. Ez egy ötlettel gazdagít mely azonban későbbre marad, tekintve, hogy Callummal kapcsolatos. A többi függő története homályban marad előttem, Clarától nem kapok egyetlen biztató szót sem arra nézve, hogy a találgatásaim jók voltak vagy legalább egy kicsit megközelítettem a valóságot, vagy nagyon távol vagyok tőle. Csupán egyetlen történetet oszt meg velem, ami meglehetősen mókás, nem újkeletű. Gyermekkorunk egy mozzanata, egy nevetésre ingerlő történet, ami bepillantást nyújt abba a világba, amikor még mindent szépnek és jónak hittem. Hiszen a gyerekek nem vesznek semmit sem komolyan. * -Ó Clara ez annyira mókás. Te szegény. Ezt tényleg meg kellett őrizni. *Felelem nevetve, kicsit elfelejtve azt is, hogy mindez nekem most új. Csak elképzelem ahogy három lány beóvakodik a kertbe és fékevesztetten bulizik, majd mikor megtörténik a baj, ugyanúgy képes nevetni is. Nekem is jól jönnének ilyen emlékfüggők, s bár valószínűleg Clara minden függője közösen elkövetett csíny vagy átélt kaland, mégis inkább az övéi. Nekem vajon milyen függőim lennének? Milyen történetek lennének annyira jelentősek, hogy érdemes lenne azokat ékszerbe foglalni? Nos, egyben biztos vagyok. Egy virág függőm minden bizonnyal lenne, hiszen szeretem a virágokat, és valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva értek is hozzájuk, olyan dolgokat tudok róluk melyek nem lehetnek ösztönösek, akkor viszont tanult dolgok amiket nem felejtettem el. Clara talán tud rá magyarázatot adni, de egyelőre leváltjuk a teát kávéra ami ezek szerint Clara éltetője. Lemondó sóhajom halvány mosoly kíséri, Clara „rengetegszer”-je pont annyi mint Callum „néhányszor”-a. * -Igen, nos úgy tűnik egyikőtök sem hallgatott rám a múltban, de talán a jövő másképp alakul. *Csak másképp kell hozzálátnom. Callumnak nyugalom kell, Clarát pedig meg kell szabadítani a lányaitól két napra. Nagyon remélem, hogy az amnéziám nem sokáig tart és amint rendben leszek, a lányokkal töltök két napot…persze lehet, hogy Clara férjének is kell találni valamilyen elfoglaltságot, nehogy kisajátítsa a feleségét, kapva az alkalmon, hogy egyik lány sincs otthon. Ezen persze majd akkor dolgozom, amikor emlékszem mindenre. Jelenleg azt kell elérnem, hogy én ki tudjam magam pihenni maradéktalanul, hogy a zavaros álmok elmaradjanak, ha egyáltalán el tudok aludni. Ám még Clara sem tudja a biztos megoldást, mert erre nincs megoldás, az emberi agy olyan összetett és bonyolult, hogy soha nem ismerjük meg a működését. Clara hosszan ecseteli a lehetőségeket, de igazán egyik sem nyeri el a tetszésemet. * -Nem fogok gyógyszereket szedni, az biztos. Nem. És pszichiáterrel sem beszélek. Csak veled Clara. *Nem akarom mérgezni magam mindenféle pirulával, ki tudja milyen hatással lennének rám, csak összezavarnának, akkor inkább türelmesebb leszek. Mással megosztani a problémát szintén nem járható út. Nehezen szavazok bizalmat bárkinek is, és most olyasvalakire van szükségem aki korábban is ismert, aki minden titkomat tudja már. * -Még azt sem tudjuk mi volt az a trauma ami kiválthatta. Callum sem tudja, ő is ugyanolyan tanácstalan ebben a témában mint én, pedig ő mindent tud rólam. *Többet mint Clara, hiszen már így is van közös titkunk Callummal amit még Clarának sem mondhatok el. Érdekes módon nem nyomaszt ennek a súlya, sokkal inkább aggaszt az, hogy kivel találkozom és mit fecsegek el vétlen. * -Maradnak az új emlékek, élmények. Egyelőre nem látom hogyan fogjak hozzá. *Ebben is be vagyok határolva. A tanácsülésig nem hagyhatom el a lakosztályt és utána sem találkozhatok bárkivel, még azt sem tudom, hogy…ezen a helyen hogyan jutok el a lakosztályból…bárhova. Hova is mennék? A lehetőségekre sem emlékszem, még a lakosztályba sem találtam volna el, ha Jade nem megy előttünk és eszembe sem jutott volna a pda-m magamtól. Clara azonban ebben is segít. Mikor Callum nincs itthon, lesz mivel elfoglalnom magam. Az ilyen apróságok tudnak mosolyt csalni az arcomra, egy kis lelkesedést kicsiholni belőlem, mikor már úgy hiszem nincs megoldás. * -Ez remek ötlet Clara köszönöm. Még ha nem is értem miről leveleztem, jól jöhet. És a programok…ha volt közös programunk, számíthatok rád a folytatásban? Volt ami…elmaradt? *S most nem is gondolok bele abba, hogy nem tudjuk ugyanott folytatni ahol félbeszakadt, hiszen egészen más helyzetben voltam akkor, más állapotban, amire még csak gondolni sem szeretnék, mert iszonyú fájdalmat okoz. Még a saját testem megpillantását is kerülöm, mert a vékony, halvány heg is egy keserves emlékeztető. * -Miután a tanács döntött rólunk, szeretnék körülnézni mindenhol. Elkísérsz? Olyan helyekre elsősorban ahova mi ketten jártunk, anélkül, hogy bármit elmondanál arról a helyről. Természetesen nem szeretném minden idődet lefoglalni, nem szeretném ha mindent feladnál miattam, hiszen ott a családod, a lányaid, Shane, a munkád. Ők az elsők. *S ezt azzal a makacssággal mondom ki, amiről korábban beszélt Clara. Érezhetően magamat tettem a fontos dolgai végére és ehhez ragaszkodom. *
Vidáman nevetek azon, hogy nem vesz olyan darabokat, ízlése megmaradt. Egy belső késztetés kaparja elmém hátulját, hogy erősködjem, vegyem rá, milyen vicces is lehetne, főleg döbbenete Callumnak, ha meglátná. A késztetést mégis kénytelen vagyok lenyelni, végképp elnyomni, hiszen nem ezért vagyok itt. A keserűség hirtelen költözik szívembe, helyet mégsem adok annak, hogy ezzel foglalkozzak, lesöpröm az asztalról. Később minden rendben lesz, nem szabad nekem sem ezen találkozó alapján megítélni a helyzetet. Valahol mégis szívbe markoló, hogy annyi csodálatos, közös emlék csak bennem él, ő, csak mint idegent lát bennem. Holott nekem ő ennél jóval több. Messze több. - Sokszor az is elég, ha engeded, hogy az emlékek keltette érzések magával ragadjanak, elsodorjanak, megéld, mégha ismeretlen is. Ha az emlék nem is tér vissza, az érzése, a hangulata megragad? - kérdezem tőle tudakozón. Nem tudhatom, hogy milyen nehéz lehet, még csak azt sem tudnám balga módon mondani, hogy sejtem, mert korán sincs így. Minden, amit tudok, az a szakirodalom, korábbi betegek esettanulmányai, semmi több. Képtelen vagyok érzelmileg támogatni, ekként segítséget nyújtani és tudom. Nem is ezért vagyok itt. - Meg lehet oldani, hogy kizmozdulj innen - somolygok a bajszom alatt. - Callummal, ha vele vagy, kevesen mennének oda hozzátok, ez viszonylag biztonságos terep, még ha igen, tudja akként csűrni, csavarni a szavakat, hogy senki ne jöjjön rá, hogy nem emlékszel rájuk. Éjszakai, vagy hajnali séták az űrállomáson, amikor még mindenki alszik - a csavargásra mégsem buzdítanám, de nincs olyan, hogy lehetetlen. Azt pedig egyelőre nem említem neki, hogy velem is bármikor kimozdulhat. Nem tudom, hogy miként venné jelen pillanatban, most csak hagynom kell, hogy az ötlet magától találja meg. Látom rajta, hogy megérti, amit a politikáról mondok neki, mégsem kérdez közbe. Nem is tudnék ennél többet mondani, Peter nem sokat mond semmit az aktuális erőviszonyokról, amit megértek. Más terhek gyötrik vállát, melyet meg kell oldania, melybe próbálok segíteni, ha kérné. Vagyis hát… - Mindenféleképpen átadom nekik - nem teszem hozzá, hogy nem haragszanak, mert de. Ám elsősorban nem Saskiára, hanem rám. Majd talán Callulmra. Apjukra, de rájuk teljesen más indokkal. Tovább nem tudom sorolni, mert a többi felnőttnek nincs nagyon beleszólása az életükbe, így rájuk haragudni nem igazán tudnak. Nincs rá okuk. Egy tizenévessel sem könnyű, mindig azzal nyugtatom magam, hogy velünk sem volt ez másképp, mégis remek felnőttek lettünk. Látom, miként változik meg mosolya, el tudom képzelni, hogy mire gondolhat, mégsem hozom szóba, most még nem, ha nem kívánja magától. Nem kell a sebeket újra és újra feltépnie, nem most. - Is - látom be, mert szavaiba van igazság. - Meg az is, hogy olykor, nem naivak, csak túlzottan bonyolultan gondolkozunk és hol többet, hol kevesebbet gondolunk bele szituációkba. Elszámoljuk magunkat és feleslegesen lovaljuk bele magunkat olyanba, ami nincs is - vagy éppen van. Sok minden miatt tudjuk megmakacsolni magunkat. De olykor kell is, ebbe a világba kell is. Nekem a lányok miatt, neki a férje miatt. Noha egyikünk szintje sincs ott, ahol a férjemé, de mindannyiunk szerencséje, hogy végtelen türelemmel lettem megáldva. Kérdésem nyomán pír jelenik meg orcáján, mosolygásom mélyebbé válik, újra szíven szúr az ismerős felismerés. Szeretem látni, hallani hangját, kezét fogni. Hirtelenjébe az elmúlt két és fél év meg sem történt, mintha csak tegnap lett volna, amikor utoljára láttam, mintha egy másodperc sem telt volna el. Mintha közöttünk nem húzódna mélységes szakadék, holott ennél szélesebb és mélyebb aligha lehetne. - Szíved emlékszik rá, mégha nem is vagy benne még biztos. Megbízol benne, pedig semmi okod nem lenne rá, hisz ismeretlen számodra ő is, annyira, mint én. Mégis megteszed, mert tudod, hogy rábízhatod magad. A szíved tudja - mosolygok rá kedvesen. Többre emlékszik, mint amennyit gondol, mint amit most elhisz. Nem, nem az elméje teszi meg, hanem szíve, lelke. - Az apró sugallatok azok, amelyekre oda kell figyelned és ők megmondják neked, hogy ki is vagy - apróságok, tudom, de segíthetnek. Hiszen ezek az apróságok vagyunk mi, a részletek, melyekre soka nem képesek figyelni, neki most mégis szükséges. S ezzel jobban meg fogja magát ismerni, mint amennyire valaha is gondolta, hogy képes lesz. A függők történetére rátérve, talán a legviccesebben választottam ki és a legzavarbaejtőbbet, mi engem illet. Mégis, ennyi év távlatából már csak nevetve gondolok vissza milyen is voltam egykor. Zavart nevetésem mégis kezemmel takarom el előle, vidámságom azonban ott csillan szemeimbe. - Keveseknek mondtuk el, válogatott dolgokat találtunk ki, hogy utána hetekig miért nem tudok rendesne megülni - nevetem továbbra is. Mrs. Cambridge a mai napig nem tudja, hogy mi történt, a magam részéről rajtuk kívül Shane ismeri még a történetet és még pár akkori barátunk, kiket azóta az élet messzire sodort tőlünk. Nevetését mégis jó hallani, jókedvre derít és örülök, hogyha sikerült elérnem, ezzel. Ha kell, rengeteg zavarbaejtő mozzanatát elmesélem neki életemből, egyelőre mégsem teszem. Túl sok új információval sem kívánom terhelni. Sóhaja is olyannyira ismerős, szívembe markoló, kedves. - Reméljük, hogy így lesz, de akkor elmondhatom, hogy te fogod felmosni két percenként összeomló porhüvelyem a padlóról - nevetem vidáman fenyegetésem, melybe mégis több igazságtartalom van. Amíg mozgok, amíg teszek-veszek jól vagyok, ám amint leülök ólomsúlyú fáradtság lesz rajtam úrrá, melyen csak és kizárólag a kávé segít át. Talán azért, mert amíg megcsinálom, addig sem pihenek. - Ezt valóban örömmel hallom - legalább is azt a részét, hogy csak velem beszélne. A gyógyszerek… nos magam részéről vannak fenntartásaim velük, de ez mind csak családi örökség, nem több. Azt tudom, hogy ezek működnek, de nem tenne jót nekik, ha még valakit beavatnának. Ráadásul egy idegent. - Meglehet, hogy többre emlékszik ő is, mint gondolja, csak nem a megfelelő oldalról közelíti meg a dolgot - mosolygok rá. Sejtéseim vannak, hogy mi lehet a probléma, találgatni mégsem szeretnék. - Erről azt hiszem, hogy őt kell viszont megkérdeznem elsőkörben, ha nem bánod - sajnos válaszokra van szükségem nekem is. Csak úgy tudom Saskiának is a megfelelő kérdéseket feltenni, ha tudom, hogy mi történt. Ő viszont képtelen elmondani, önhibáján kívül. - Emlékeket sok helyen lehet felszedni, közös vacsora, séta, kilátóban töltött idő. Közös társasjáték, filmnézés. Bárban ülve találgatni, hogy vajon ki miről beszélgethet, mi bújhat meg az álarc mögött, ez az utóbbi elég sok vicces és mókás pillanatot tud okozni - somolygok orrom alatt. Emlékeket sok oldalról lehet szerezni. - Tanulj meg újra főzni - adok egy tippet. - Mióta a Perda van, rengeteg valódi hússal is találkozunk, amit mennyeien el lehet készíteni, ez is megannyi szórakozással és bosszankodással jár - melyek újra csak emlékekké válnak. Akár közösen is tehetik, de egyedül is. Tudom, hogy bármely esetben is jól fogja magát végül érezni. - Tanulmányaidért rajongtál, a botanikát élvezted, régi jegyzeteket is nyugodtan előveheted, újra átolvashatod, hiszem, hogy az a fajta lelkesedés, mely akkor lengett körül téged, újra elővesz - tudom, hogy ez is apróság, de ez mind az, ami segíthet neki. - Természetesen számíthatsz rám - bármiben. Bármiben számíthatsz rám, Saskia, hiszen ezért vagyok itt. Szavaimat mégis megtartom, helyette hosszan nézem őt. Lassan emelem meg a bögrém, illesztem ajkamhoz és nyelem le a fekete, keserű, mégis éltető nedűt. - Semmi bepótolhatatlan - adom tudtára. Hiszen ez így van, nem történt semmi olyan, amit ne tudnánk bepótolni. Kérdésére határozottan bólintok. Elkísérem, ahova csak szeretné. - Szívesen körbevezetlek a Dominiumon - elmémbe pedig lassan kezd el csírázni, hogy miként fogunk végigsétálni a folyosón, miről, mit fogok mondani. Jóleső mosolyt csal ez az arcomra, mégis tudom, hogy ez a mozzanat sok mindentől függ. Leginkább attól, hogy miként fogad el. - Rendben. De emiatt igazán nem kell aggódnod, a lányok egyre kevesebbet vannak otthon, most a barátaik fontosabbak, korszakot élik, Shane is ritkán kap eltávot, a köztes időben pedig bármikor, szívesen a rendelkezésedre állok - de természetesen tudom, hogy ők az elsők. Ezt mondania, kérnie sem kell. Házasságunk első napjától így volt, mindkettőnk részéről. Mindig tiszteletben tartottuk ezt és ahogy látom, erre is emlékszik. Mert emlékszik, csak nem ebben a formában. - Oh, mielőtt elfelejtem. Vélhegőleg fogsz kapni egy szeretetre méltó üdvözlést Mrs. Cambridgetől. Gyerekkorodba rengeteg időt töltöttél nálunk, sokat segített a te és Sybella nevelésében is - még akkor is, ha valójában dadusok voltak mindkettőnk részéről. Nekem az a kegy mégis megvolt, hogy volt egy anyám. - Te mindig Margaretnek hívtad, rendkívül szeretitek egymást, téged kevésbé, vagy épp semennyire sem kritizá - mosolygom kedvesen, halkan elnevetve. - Viszont, számára az illem úgy diktálja, hogy üdvözöljön téged, azt szerencsére sikerült elérnem nála, hogy ne jöjjön át, hanem üzenetbe tegye meg - neki is hiányzott, mégha soha nem is mondta el. A halál számára már nem újdonság, apám elvesztése eltört benne valamit. Senki emberfiának a halálhíre nem tud érzelmet kiváltani belőle, mégis tudom, ismerem annyira, hogy tudjam. Neki is rettentően hiányzott, ellenben elfogadja a történteket úgy, ahogy van.
Utolsó poszt ☽Szomb. Ápr. 11, 2020 8:21 pm Következő oldal☽
Clara & Saskia
Öt nappal az ébredés után
Nagy ritkán, amikor volt időm gondolkodni és nem csak hagytam, hogy az ár magával sodorjon, rájöttem, mennyi mindent tudok a magaménak, még mielőtt Clara szavakba foglalta volna. Mégsem érzem soknak, ahhoz mindenképp kevés, hogy visszahozza az emlékeimet, de ahhoz elég, hogy ha tudatosul bennem a jelentőségük, akkor apró sikerélményekkel gazdagítson. Nem tudom régen mennyire voltam fogékony a tanulásra, könnyen ment vagy nehezen, de most mintha szivacs lenne az agyam helyén, talán ez egyfajta védekezési reakció, hogy amit egyszer átéltem, azt ne felejtsem el újra. Mindent, amit a deja vu érzelem hullámok kísértek, fontosnak találtam, így van amit már tudatosan használok, mint Callum arcának simítását, s ehhez már új érzelem is társul. * -Igen. Már több ilyen is volt. Először zavart és bosszantott, olyan érzés volt mintha bármelyik pillanatban felbukkanna az emlék, de aztán kicsúszott a kezeim közül. Már nem kapaszkodom beléjük görcsösen, csak az a fontos, ami kiváltotta. Egyfajta deja vu. Tudom, hogy megtörtént, de a pillanatot nem tudom felidézni. Az érzést és azt a történést jegyzem meg, ami kiváltotta. *Több ilyen is van, de a gondolataim mindig csak egyvalami körül forognak, nem emlékszem az eredetére, Callum mesélte el a lánykérést, a pofont – meglepő derűvel – és ezt is tartom a legfontosabbnak. Sok emlékem köt Callumhoz, érthető okból, mégsem maradhatok a négy fal közé zárva, elvégre volt munkám is, amit talán előbb kell folytatnom, minthogy emlékeznék rá…érdekes, hogy Callum nem mesélt róla. A kimozdulásról már beszélgettünk, a sok szomorú és fájdalmas pillanatok közé derűt csempészett, Clara szavairól eszembe is jut mit ajánlott Callum és az is, amikor hazavitt a karanténból. A hosszú folyosók, a velünk szembe jövő emberek pillantásai, az ijedten félre ugró mozdulatok. Meglepőbb volt mint ijesztő.* -Igen, ezt már elterveztük. El fog vinni a Kertbe. Azt mondta éjfélre hazavisz, mert kikötöttem, hogy csak akkor megyek vele, ha marad idő pihennie. *Elmosolyodom az új emlékem felidézésén, Callum szavain, és eszembe jut az is, amivel az együtt alvásunk mellett érveltem. Még most is zavarba jövök ha arra gondolok, hogy egy ágyban aludtunk, pedig ennek nem így kellett volna történnie, de talán a második éjszaka már sokkal könnyebb lesz. Hogy eltereljem a gondolataimat és Clara erre vonatkozó kérdéseit, inkább őt célzom meg egy kéréssel. Csupán az időzítés számító, a kérés őszinte és szóba hoztam volna később ha nem találtam volna rá most alkalmat.* -Örülnék ha elkísérnél teázni valahova. Ahova együtt jártunk. *Emberek között lennénk, de vele is éppolyan biztonságban érezném magam, mint Callummal. Másrészt, Clara más dolgokban tudna segítséget nyújtani, mint Callum és ez fordítva is igaz, ezért nem is kérdezek többet a politikáról. Hamarosan a saját bőrömön fogom érezni a súlyát. Clara és köztem ez érdektelen témának bizonyul, semmiképp sem tabunak, de amiről Callummal nem beszélünk, azt nem tagadhatom meg Clarától. Mosolyogva hallgatom amikor a lányairól mesél, s közben a szívem összeszorul a bánattól, és annak az érzésnek a hiányától, melynek át kellett volna járnia mindenestől amikor hazafelé sétáltunk. Nem torpantam volna meg az utolsó előtti pillanatban, ha Ewan Noah-t a karjaimban tarthatom, nélküle a folyosók falai is túl közel voltak, úgy éreztem összenyomnak. Nincs az emlékeim között a rá várakozás öröme, az érzés, hogy a szívem alatt hordom, csak arra az apró testre tudok emlékezni akit a karomban tarthattam néhány percig, a falatnyi arcára, lehunyt szemeire. Igyekszem hát anélkül témát váltani, hogy megbántanám, hiszen neki a lányok a mindenei, szereti őket, büszke rájuk még akkor is ha gyakran okoznak bosszúságot és a születésük óta nem tudja magát rendesen kialudni. Én szeretnék fáradtan, agyonhajszoltan ülni az ágya mellett, aminek üres a helye a kis kék szobában. * -Szóval nem kellene annyit gondolkodnunk? Én úgy mondanám, hogy álmodozás. Jó elképzelni valamit a saját vágyaink szerint, de tudjuk, hogy mi a valóság. Néha szükség van rá. *Azóta ezt teszem, hogy felébredtem és nem találom a múltamat. Elképzelem Callum szavai nyomán, néha tovább is mint ahogy megtörténtek, és kíváncsian várom a végét, hogy igazam volt-e vagy csupán újkeletű vágyaim sodortak tévútra. * -Azt hiszem, nem lesz nehéz őt újra megszeretni akkor sem, ha az emlékeim róla a sötétben maradnak. *Most mondtam ki ezt először, még magamnak sem vallottam be, talán az első együtt töltött éjszaka hozta ezt magával, de még most is zavarban vagyok. Clara csak megerősített abban, amit eddig csak reméltem, hogy nem felejtettem el teljesen, csak az eszem zárta őt ki, a szívem nem. Persze előfordul, hogy az elme makacsabb mint a szív. Beleegyezően bólintok a tanácsára, noha akaratlanul is ezt alkalmazom. A bögréjét is egy sugallat hatására választottam ki, a kis táncos függő segített benne, minden bizonnyal egy nagyon erős emlék lehet a tánc Claráról, ha nem csak a karkötőn, hanem a bögrén is fontosnak tartottam megjeleníteni. A többiről nincs fogalmam, nincs más ami segítene, amivel össze tudnám kapcsolni. A kaktusz…nos arról sok minden mást képzeltem volna el ha még sokáig találgatnom kellett volna, de azt nem, hogy egy szerencsétlen baleset következménye. Az idő mindent megszépít, mondják, és ez Clara történetére halmozottan igaz, ugyanis sikerül mindkettőnknek nevetnie rajta. * -Akkor jó ha a Kertbe inkább Callum kísér el, még a végén a gyakorlatban is felidéznénk ezt az emléket. *Clarának más helyszínt szánok, olyat ami testhezállóbb és azt hiszem a teázás-kávézás jobb ötletnek bizonyul, az viszont kevésbé, hogy nem is emlékezve, megint megpróbáljam lebeszélni a kávéról. Annyira nem lehet rossz a helyzet ahogy ő lefesti, persze tudom, hogy túloz de, hogy fél napot ne bírjon ki nélküle. Már javában tervezem az együtt teázást és annak minden fortélyos pillanatát mikor észbe kapok…hogy tervezek, Clarával. Ez jó érzéssel tölt el, a személyisége magával ragadt, a vidámsága, mely képes minden fájdalmas téma után újjászületni, az a hihetetlen energia – biztosan nem a megivott kávé mennyiségétől függ – ami belőle árad, engem is feltölt. Kezdem érteni miért is voltunk mi barátnők. Kiegészítjük egymást, még az emlékeim nélkül is, noha most ő az aki többet tesz a közösbe. Ez az egyik oka annak, hogy csak vele szeretném megbeszélni az általam átélteket, megosztani a bizonytalanságom, a kérdéseim, rábízni azokat a titkokat, melyekről most még fogalmam sincs, de biztos vagyok abban, hogy léteznek. * -A szívem nem csak Callumra emlékszik, hanem úgy tűnik rád is, mert bízom benned, ahogy ő benne is. *S, hogy ne csak egy halvány mosollyal erősítsem meg szavaim, megérintem a kezét és megszorítom néhány lélegzetvételnyi ideig. Emiatt a bizalom miatt osztom meg vele azt az érzést, ami olykor kerülget Callum társaságában, de még soha nem öltött testet, nem vált kézzelfoghatóvá, ez is csupán egy érzés, abból is a leghalványabb és nem is akarok hinni benne igazán.* -Vagy kíméletből nem akarja elmondani. *Noha nem kérdésként tettem fel, a hangsúly hordozza magában, hogy lehetséges-e, vagy most is csak többet képzeltem bele valamibe, mint kellett volna. Nem először fordulna elő, és bárhogy is van, nem haragszom Callumra ha elhallgat előlem valamit, elvégre az életemet a kezébe helyeztem, hiszem, hogy oka van rá…mégis szeretném tudni. De ahogy Clara is mondja, tőle kell megkérdeznem, csak nem tudom mikor és hogyan. Magára gondolt ugyan, de erről én szeretnék Callummal beszélni.* -Van erre egyáltalán jó alkalom? *Nem szeretném elrontani egy kellemesnek ígérkező este hangulatát, főleg ha az udvarlásra helyezi a hangsúlyt, sem akkor nem hoznám szóba, amikor fáradtan, gondokkal telve…hazajön. Elgondolkodva ráncolom a homlokom, a teámba bámulva, sorra véve az alkalmakat, de egyik sem tűnik jónak, még úgy sem, hogy közben Clara is sorolja a lehetőségeket. Csupán egynél kapom fel a fejem és nézek Clarára zavartan, mert a főzés említése furcsán hat rám. Nincs most deja vu, nincs semmi ami után két kézzel kaptam volna az első napokban, mégis kerülget valami…”nem akarom” érzés.* -Főzni? Úgy érted meleg ételt készíteni? Tudtam én olyat? *Valamiért úgy érzem távol áll tőlem, és Callum sem ezért a képességemért szerethet, de talán….megpróbálhatnám. Az ezen való elmélkedés hoz némi zavart a gondolataim közé, de szinte azonnal eltűnik nyomtalanul, mikor Clara a botanikáról mesél. Láthatóan felélénkülök a témától és nem csak azért, mert a virágokhoz közelebb érzem magam, mint az edényekhez, hanem mert kvázi a munkámról ejt szót. * -Botanika? Botanikus vagyok? Óóó! Az jó. Szeretem a virágokat. A virágok jó fejek. *Ezen merengeni már nem okoz homlokráncolást, révedező mosolyt csal az arcomra…és egy új emléket sodor vissza az előző napról. Callum elvesztette egy botanikus kilenc virágát. Így most már érthető a bűntudata, ami valóságosabb volt mint amilyennek akkor éreztem. Újra elmosolyodom, de nincs bennem az, hogy „lesz miről beszélnünk ha hazajön” mégis biztos vagyok abban, hogy előbb vagy utóbb szóba kerül…és egy röpke pillanatra elképzelem az arcát…s mint aki egy álomból ébred, nézek fel Clarára, valahol ott, hogy nincs bepótolhatatlan program. Akkor viszont kellenek újak és ha már egyszer megkértem arra, hogy vigyen el teázni, az egész…Dominiumot szeretném bejárni. * -Köszönöm, igazán hálás vagyok. Én azt hiszem bármikor ráérek majd, szólj ha van időd rám. *Egyelőre nem tervezek semmit, ezt Clarára hagyom, hiszen nekem ötletem sincs hova menjünk, legfeljebb egy kanapé beszerzése lehet a cél, hogy a nappali üres sarkát betöltsem vele…nem azért, hogy Callumnak legyen indoka a karosszék helyett azon aludni…talán mégis várni kellene vele. Ne vegye célzásnak. S megint kicsit elkalandoztam, Clara már új információt oszt meg Mrs. Cambridge-ről. Elő kell hívnom az ismereteimet régi-új barátnőm adatlapjáról, hogy rájöjjek kiről beszél. A meglepettségtől az ijedtségen át az újabb háláig minden érzelem átvonul rajtam. * -Mrs. Cambridge…Margaret, szeretjük egymást, és viszonylag elégedett velem. Olyasmi volt, mint egy pótanya? Szerencse, hogy eddig még nem találtam meg a pda-t amit említettél, Callum sem nyomta a kezembe, különben biztosan rossz köszönő üzenetet küldtem volna vissza…még akkor is ha Callum segít abban, hogy ki küldte. Köszönöm, hogy elmondtad, nagy segítség. *Belekortyolok a teámba, tulajdonképpen az utolsó kortyokat fogyasztom el és azon gondolkodom, van-e itthon valami, amivel még megkínálhatnám Clarát. A kávén kívül. Valamiért még mindig nem tudom rávenni magam arra, hogy kávét adjak neki. * -Kérsz még egy teát? Vagy megkínálhatlak valami mással? Amiről nem tudom, hogy micsoda, mert nem néztem még be a hűtőbe. *A mai reggeli az ajtón keresztül érkezett, hogy Callum megkíméljen a konyhában való ténykedéstől, nem tudtam miért somolyog. Talán köze van ahhoz az érzéshez, amit Clara főzni tanulásának említése keltett bennem. De ha már szóba került a tanulása és az együtt készítés, talán Clarának nagyobb készsége van hozzá, ha nem találnék sok mindent. *
Halovány, megnyugtató mosoly pihen az arcomon, ahogy hallgatom. Arcának vonásait figyelem, szemeinek csillogását, vagy ahogy épp árnyék vetül lélektükreire. Apró kis rándulásaira, melyek akaratán kívül árulják el, kecses mozdulatai, vagy ahogy épp csak fejét fordítja el. - Ezek apró segítőid lesznek utadon. Irányokat mutat meg neked, merre haladj emlékeid ösvényén. A deja vu érzés az emlékeinken alapul, a te esetedben a szintiszta eredetiségében lehetne erről beszélgetni. Te ezeket a helyzeteket átélted, az érzések, melyeket kiváltanak belőled, ugyanazokat váltották ki egykoron is. Ezek pedig megmutathatják az irányt érzéseid felé, nem csak Callum irányába, hanem másokéba is. Egyfajta kapaszkodó - persze traktálhatnám ezernyi szakzsargonnal, viszont nem célom, hogy fejét is fájdítsam szíve mellett. Így is elég sok információt kap ma tőlem, amit megemészthet. - Cipőd ne hagyd el félúton - nevetem halkan, fejem enyhén lehajtva, s bevillan. Nem érthet. - Van egy mese, a legtöbb kislány kedveli, egy lányról szól, ki jómódú családban élt, de a mostohája, miután az apja meghalt, kvázi cselédként kezelte, nem ez a lényeg. Hanem sikerül elmennie a király fiának tiszteletére rendezett bálra. Tündérkeresztanyja segített, hogy gyönyörű lehessen, mégis volt egy kikötése. Éjfélre haza kell mennie, mert minden varázslat, melyet ruhájára, cipőjére, hintójára hintett elmúlik. Csak hogy a lány kifutott az időből, s miközben a varázs megszűnt, elszalad a fiú elől. Csak üvegtompánkája maradt utána. Ennek segítségével találta meg a király fia végül - túl evidens volt, hogy ez a történet jutott eszembe róluk és az éjféli hazajövetelről. Saskia törődik Jenkinsszel és ráfért ez már a férfira. Amit én láttam belőle abban a tíz-húz percben, amíg hajlékomba volt - mivel előtte még csak összefutni, sem futottunk a folyosón - vaskos karikák húzódtak meg szemei alatt. Drága barátnőm pedig hangot is ad annak, hogy nem sokat pihen. Bár melyik kancellár? - Örömömre szolgál - mosolygok rá kedvesen. - A hetedik emeleten van egy teázó, Evenstar bár, oda jártunk sokat, meg ami ezen az emeleten van - azt egyelőre nem árulom el neki, hogy ő volt az, aki túl sokszor vitt magával a harmadik szintre is, egy kis kikapcsolódásra, amíg anyám a lányokra vigyázott. Hiszen én még akkor is képtelen voltam pihenni, ezernyi kifogást tudtam találni, hogy miért áll a ház rendetlenségbe. Ha nem fog karon és nem visz el, azok az egy-két órás pihenéseim sem lettek volna meg. - Félreértesz, nem a gondolkozással van probléma - rázom meg a fejem, halkan nevetve újra. - A túlgondolással. Spekulálással, félretérvezéssel - ráncolom össze homlokom, eltekintek válla felett. Abban mégsem tudok vitatkozni, hogy álmodozunk, bár… Túl nagy álom, ha azt kívánom, hogy a lányok születésnapján az apjuk legyen otthon? Világunkban úgy tűnik, hogy igen. Ezzel mégsem nyomasztanám, így a témát is elengedem. Álmaink, vágyaink nem teljesülhetnek olyan mértékben, ahogy mi kívánnánk. Viszont látom rajta, hogy emlékszik. Emlékszik Callumra, a szíve megteszi. Az én emlékeim tiszták azon estéről, amikor dühösen kijött apja irodájából. Nem szólt senkihez, de szemei szikrákat hánytak. Felismertem, pár évvel ezelőtt ugyanazok a szikrák pattogtak szürke lélektükreimbe. Dühös volt és valahol elveszett. Utolsó reményeitől fosztották meg és az elején még így is állt hozzá. Majd lassan, fokozatosan szerette meg a férfit és látom rajta, ahogy beszél róla, hogy az a düh, kétségbeesés, félelem nincs meg benne, mint egykor. Emlékszik. - Én is úgy gondolom - erősítem meg ebben, hiszen valóban hiszem, hogy újra meg fogja szeretni. - És ezáltal a történelem is titeket fog igazolni. Meg az én szavaim. Titeket egymásnak teremtettek - nyálas, túl romantikus, elcsépelt megszólalás, mégis igaz. Rájuk tekintve, nagyon is igaz. Ugyan már, Callum soha be nem vallaná, hogy valójában milyen hatással van rá Saskia, titkolni próbálja, de rajta is ugyanúgy látszik a szerelmes kisfiú pillantása. Történetünk fonala mégis egy jókedvű irányt vált, boldog nevetésem pedig ha akarnám - de előtte dehogy akarom - sem tudnám visszafojtani. - Biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy helyt tudnál állni, de! - kezeim megadóan emelem fel, halkan nevetve, folyamatosan. - Valóban jobban jársz Callummal. A természet valamiért nem kedvel, mindig történik valami - rázom meg a fejem egyszerűen. Szeretek az üvegház azon részeire járni, ami előttünk is nyitottak. Az már más, hogy valami, ott, mindig történik velem és nem csak ott. De a Perdán is. Talán az én szervezetem már nem is igényli annyira a természet adta örömöket. Szavai mégis egy pillanat alatt olvasztják fel szívemet. Mosolyom szelidebbé, mégis mélyebb ívűvé válik, tekintetem végtelen szeretettel telik meg. - Oh, Saskia - fogom meg kezét. Torkomba gombóc képződik, el sem tudja hinni, hogy milyen megkönnyebbüléssel töltenek el szavai. Nehéz nyelnem, nagyon nehéz, mégis nehezen megteszem. - Ígérem, hogy nem foglak cserben hagyni - ennyit tudok most neki ígérni. Többet szeretnék, mégsem tudok. Nem akarok, mert nem akarok csalódást okozni neki. Óvatosan viszonzom ujjainak szorítását, hüvelykujjammal kézfején simítok végig. Lenyelem bensőmet feszítő örömkönnyeimet. Most nem láthat így, most nem. Majd ha emlékei visszatértek, akkor elmesélem neki, hogy valójában mit jelentenek ezen szavai. - Ez érthető, hiszen aggódik érted, törődik veled. Ő is vidámnak, boldognak kíván látni és ezzel az ösztönnel nehéz szembemenni - direkt elszomorítani nem kívánná, senki sem tenné, aki törődik is a másikkal. S Callum is tudja, hogy milyen témát feszegetnének ezzel. Megértem, hogy miért nem kíván vele beszélni erről, de egyetérteni nem tudok. Mint barát igen, mint terapeuta nem. - Nem igazán - felelem őszintén, egyik vállam felvonom és csak lassan engedem el. - Az idő kétféleképpen is alakulhat. Vagy segít nektek külön, külön a feldolgozásba, vagy épp az ellenkezőjét éri el. Minél tovább vártok vele, annál fájdalmasabb lesz a történtek feldolgozása. Annál nehezebben veszitek rá magatokat - és annál nehezebb lesz a továbblépés is. A léleknek, de a gondolatoknak is jót tesz, ha az ember kibeszéli magából a felgyülemlett feszültséget, ha túltesz a problémákon. A keserű témát most mégis egyelőre félretesszük. Helyette felajánlom neki segítségem egy olyanba, amibe nem mindig jeleskedett, de talán neki nem is kell. Ez önmagammal szembe volt mindig elvárás, bár hosszú volt az út, hogy odajussak: tudok főzni. - Aaah - hajtom vállam irányába a fejem. - Nem voltál a legjobb benne - rázom meg enyhén végül a fejem mosolyogva. - De amúgy szórakoztató, ha az ember nem csak a kényszert látja benne - mosolygok rá, másokkal ellentétben, engem meg tud nyugtatni ha főzhetek. Olyat árulok el, amit nem kellene. Meglepődve egyenesedem ki ültömbe. Apró oh csúszik ki ajkaimon. - Igen - felelem kurtán, finoman harapok alsó ajkamba. - Igen az vagy és az egyik legjobb a szakmádban. Bevallom a mai napig nem tudtam megtanulni, hogy mit csinálsz, mikor bioszintézisről beszélsz, de mindig elhittem - rázom meg a fejem. A tudomány ezen ága számomra teljesen fekete folt. Magyarázhatják napestig, akkor és ott meg tudom érteni, hogy aztán másnapra elfelejtsek mindent. Hosszabtávon képtelen vagyok megjegyezni, de talán épp ezért szeretnek a lányok tanulni velem. Minden tananyagot újratanulok velük. És ugyanúgy nem értem, de ők legalább igen. - Könnyedén tudok keríteni rád. Igen, a családom után - javítom ki magam, még mielőtt ő tenné meg. Igen, meghallottam a kérését, ennek ellenére is könnyedén tudok már időt szakítani rá. Akkor lesz nehezebb, amikor Shane is itthon van, de mivel ő csak pár napot tölt itt, ő is megérti majd, hogy azon napokba nem sűrűn leszek elérhető. Nem minden esetben - bár bajban akkor is. Viszont van már ötletem, hogy miként vezetem körbe majd a Dominiumon, hogy ő is élvezze. Ajkam szegletébe halovány mosoly bújkál meg, egy pillanatra sütöm csak le a szemem, hogy rendezzem elkanászodni készülő arcvonásaimat. - Igen, valami olyasmi. Édesanyátok korai távozása miatt nem mindig értek rá a nevelőnők, hogy vigyázzon rátok. Mrs. Cambridge pedig mindig magára vállalta ezt a feladatot. Úgy gondolta, hogy minden lánynak kell egyfajta anyafigura. Nem, nem kívánt anyátok helyébe lépni, soha - rázom meg a fejem. De kétségkívül magától fogadta be a két lányt, ha arról volt szó. Az már más tészta, hogy lényegében akkor is elég sok segítséget kapott más dadusoktól, azért anyám sem tökéletes, de még így is lelkiismeretes volt, ha gyerekekről volt szó. Az már részletkérdés, hogy felém több elvárása volt, mint bárki máshoz. - Így kerültünk nagyon fiatalon kapcsolatban - lényegében együtt nőttünk fel. - Talán segít majd, ha a válaszok előtt visszaolvasod, hogy kivel milyen stílusban beszéltél, írtál. Az is kapaszkodó lehet számodra, hogy kihez miként álltál, hogy viselkedtél. Ki vagy - ezt a részt direkt nem teszem múlt időbe, mert ő még mindig ugyanaz a személy. - Köszönöm, nem kérek semmit - rázom meg a fejem, a magam bögréje még félig teli van. - Ettem, mielőtt jöttem - adok egyszerű magyarázatot arra, hogy miért nem. Innentől pedig délutánig elleszek. - Eddig van valami, amit szeretnél még megtudni? - teszem fel hirtelen a kérdést. Tudom, hogy kérte, ne várjam tőle, hogy emlékezzek, de most elég sok mindenről beszéltünk, talán van valami, ami jobban érdekli. - Vagy érdekel? Megtanulnál, vagy nem tanulnál? - húzom össze egy pillanatra játékosan szemréseim, orrom alatt somolygok.
Utolsó poszt ☽Hétf. Ápr. 20, 2020 9:01 am Következő oldal☽
Clara & Saskia
Öt nappal az ébredés után
Míg az érzéseimről és az időnként rám törő deja vukről beszélek, magamon érzem Clara figyelmét. Nem csak a szavaimat hallgatja, nem csak a szemeimbe néz, hanem minden gesztusomra figyel, de nem zavar ez a fürkésző kíváncsiság. Nem orvosként teszi ezt, hanem barátként, ő ilyenkor emlékezik a régi pillanatokra és talán…remélem ismerős neki mind. * -Igen, legalább az érzelmeim megmaradtak. *Azok nélkül teljesen vak lennék a világban, ha semmilyen útmutatóm nem lenne. Bizonytalanságomhoz bizalmatlanság is keveredne, nem hihetnék senkinek, még Callumnak sem és rövid idő alatt mindenkit eltaszítanék magamtól. Bele sem merek gondolni milyen életem lenne, mi várna rám. Persze Callum minden bizonnyal nem adná fel, de nem lenne elég néhány randevú a kertben.* -A cipőmet? Nem értem. *Értetlenül, de mosolyogva nézek Clarára, nem tudom, hogy a Kertben tett látogatásunkhoz mi köze lehet a cipőimnek, és miért nem szabad elhagynom. A történet, vagy inkább mese gyerekeknek ismeretlen számomra, de ez nem meglepő. A kérdés csupán az, hogy korábban sem hallottam, vagy ez is az emlékeim sorsára jutott? Mindenesetre már értem, hogy miért ez jutott eszébe Clarának, kísértetiesen hasonlít a mi tervezett kiruccanásunkhoz, és ezek fényében már egészen más hangulatot kelt bennem a várakozás, ami valószínűleg rányomja majd a kellemes bélyegét az estére. Ajkaim szélesebbre húzódnak ezen gondolataimtól, nem különben Clara lelkesedésétől. Mintha nagyon drukkolna nekünk, amiért hálás vagyok…de ez nem ilyen egyszerű. * -Találó mese, de azért remélem én nem fogok elveszni. * Lehet, hogy mégis Callum kezébe kellene adnom a cipőm, mielőtt hazaérünk, ha sikerül kicsúsznunk az időből. A gondolat nem változik tervvé, és inkább egy másik találkozót említek meg, melyben Clarára támaszkodnék, úgy sem kerülhetem el, hogy másokkal találkozzam, jobb ha az ilyen kiruccanásokat nem egyedül teszem meg. Másrészt Clara társasága nem csak hasznos hanem kellemes is, kedves nő és vele szemben ugyanazt érzem, mint Callummal. Szeretném megismerni újra, szeretnék emlékezni rá, szeretném ha kettőnk kapcsolata az emlékeimmel vagy azok nélkül is olyan lenne mint régen. * -Evenstar. Rendben, biztos jó lesz. Ismerős helyre van szükségem, hátha bevillan valami…vagy jobb ha először olyan helyre megyünk ahol nem találkozom sok ismerőssel? *Én magam nem tudom eldönteni, sok mindenben bizonytalan vagyok és épp ezért félek, képtelen vagyok tervezni és élni az életem úgy ahogy régen. Még Callummal vagy Clarával is magam mellett, vakon tapogatózom. Marad az álmodozás, ahogy én nevezem, mert nem tudhatom, hogy mi a valóság. * -Én nem tudok tervezni Clara, csak álmodozni. *Jegyzem meg, de nem szomorúan és ebbe nem is mennék most mélyebben bele, mert látom, ahogy a homlokát ráncolja, s mikor elnéz mellettem, máshol járnak a gondolatai. Neki is biztosan vannak álmai a tervek mellett és úgy sejtem, a kettő nem mindig találkozik egy közös pontban. Ha emlékeznék mindenre a múltamból, azt is tudnám, hogy most mire gondolhat és azonnal felajánlanám, hogy segítek neki bármiben, ami lehetőségeimhez képest megvalósítható, ám ebben is tehetetlen vagyok. Azonban egyre közelebb érzem magam hozzá és ezt nem csak képzelem, ő ugyanúgy hozzám tartozik, mint Callum és ha a közös emlékek el is vesztek, az érzések nem, és azóta, hogy felébredtem, most először nincs kétségem, hogy a hozzájuk vezető úton nincs előttem akadály. * -Ez kedves tőled. *Mosolyodom el és ismét megfordul a fejemben, hogy Clara-nál nincs jobb barátnő, aki ennyire szurkol és mellettünk áll…a szóhasználata pedig illik a korábbi meséhez. Romantikus lélek. A karkötős történet azonban már cseppet sem az, inkább mókás, bár nem hiszem, hogy akkor annyira örültünk, főleg nem Clara. Csupán tréfásan jegyzem meg, hogy ilyen történések fényében vele nem mennék a Kertbe egy sétára, pedig nem így van. Bármikor szívesen, csak azért, hogy együtt legyünk és felidézzük a múltat, de nem ellenkezik és én hagyom, mert arról sem tudok, hogy Callumnak hasonló érzései vannak a természettel szemben. Miért is gyanakodnék, mikor épp ő ajánlotta, hogy elvisz a Kertbe, sőt még a Perdára is megnézni a világító erdőt. Megerősítő szavaim mellé a kezét is megszorítom, hiszem, hogy a köztünk feszülő távolság minden egyes perccel kisebb lesz és ezt neki is tudnia kell. Képes volt elfeledtetni velem, miért is van most itt. Mikor belépett, még láttam benne az orvost is és talán először ő is a szakember szemeivel nézett, de mostanra mindez elmúlt. Bármennyire is próbálja palástolni, látom rajta, hogy meghatódott, látom a fátyolossá váló tekintetét s érzem ujjai szorítását, gyengéd simítását…akárcsak Callumé, de ennek más jelentése van. Finoman elmosolyodom a szavaira.* -Tudom Clara, tudom. *Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy cserben hagy, ha valaha előfordulna, hogy nem segít, az azért lesz, mert nem tud, mert egy ponton ő is ugyanolyan tehetetlen lesz mint Callum vagy én. Nincs mit szépíteni a helyzetemen, a megoldás kulcsa bennem van, csak elveszett valahol a sok fájdalom között. Clara említette, hogy az amnéziámnak egy trauma lehet az oka, azért zártam el magamban mindent, hogy magamat védjem, pedig most úgy érzem sosem akartam ilyet. Nyomós okom lehetett ha mégis megtettem, de hiába érzem úgy, hogy Callum tud erről valamit, nem mondja el. Clarától csak megerősítést várok, hogy az érzéseim ezen a téren sem csalnak meg…* -Az élet legtöbbször nem vidám és ezt ő is biztosan tudja. *Abban megerősít, hogy volt ilyen trauma és nem szabad hagynom, hogy Callum emellett elmenjen. Rá kell kérdeznem, bármilyen fájdalmas is, hiszen a fájdalom is a miénk, nem csak a szerelem kötött minket össze…az nem elég egy kapcsolathoz, márpedig Clara szerint is igen erős kötelék volt köztünk. Elgondolkodva bólintok, de mivel ezt vele már nem tudom megbeszélni, elengedem. Egyelőre. Könnyedebb témának tűnik a főzés, az érzéseim azonban ezzel kapcsolatban eltérnek Clara ajánlgatásától, az ok is kiderül, én a főzéssel nem vagyok nagy barátságban. * -Éreztem, hogy nem. Valahogy most sem érzem, hogy erőltetnem kellene, de talán szórakozásnak jó, ha előtte bebiztosítom magam egy rendeléssel. *talán korábban is így tettem, de ennek Callum a megmondhatója. Újabb kérdés kerül hát az amúgy sem rövid lista végére…és ezek a kérdések egyre csak sokasodnak. Vajon Callum miért felejtkezett el arról, hogy botanikus vagyok? Van köze a sorra halt virágokhoz? * -A bioszintézis szerves vegyületek, elsősorban makromolekulák biológiai úton történő szintézise. Egyszerűbb vegyületekből összetettebb vegyületek képződése. Ezt nem is én csinálom, hanem a növények. *S el is akad a szavam a hirtelen ledarált ismertető után. Mint egy betanult szöveg, úgy buggyan ki belőlem akaratlanul Clara megjegyzésére és a legmeglepőbb az, hogy értem is amit mondtam. Keserédes mosolyom ami az arcomra ül, a félsikernek szól.* -Úgy érzem a munkával nem lesz gondom. *Legalább azzal nem, csak ne találkozzak sok kollégával akikre emlékeznem kellene. Clarának minden bizonnyal van erre is magyarázata, miért emlékszem ezekre a dolgokra, ha az életem egésze kihullott a fejemből? Van azonban valami, ami újkeletű és az Callum arca és vallomása az elpusztult virágokról. Azért ez ironikus….és bájos. Most már csak több együtt töltött időt kell kiszorítanunk Clara feszített napjai közül. Szerencsém van, hogy ő is mellettem áll, ad némi pluszt Callum mellett. Míg egyikőjük kímélni próbál, a másik alátesz a próbálkozásainak és viszont. Így kiegyenlítődnek a dolgok. Izgatottan várom, hogyan fogom megismerni a Dominiumot kétféleképpen, mert kettejük nézőpontja gyökeresen különbözik, az biztos. Clarán már most látom, hogy a tervek intenzíven kovácsolódnak és nem kétlem, hogy kellemes, de egyben izgalmas is lesz…hacsak a kerti történetre gondolok. Talán ezeket az ördögi terveket szeretné egyelőre elrejteni előlem azzal, hogy újabb tudnivalóba avat be. Mrs. Cambridge léte meghatározó pontja volt nem csak az én életemnek, hanem a Clarával való megismerkedésünknek és a barátságunk kialakulásának is. Igyekszem megjegyezni minden tudnivalót, de nagy segítség az is, hogy emlékeztet a korábbi levelezéseimre. * -Ez jó ötlet, köszönöm. *Első dolgom lesz, hogy előkerítem a levelezéseimet, minden bizonnyal többet tudok meg magamról is, ha elolvasom a válaszaimat, vagy épp az első hírt amire én kaptam választ. Mi foglalkoztatott jobban, mit tartottam fontosnak annyira, hogy megosszam valakivel, ki volt olyan fontos, hogy megosszam vele. * -Nyugtass meg, hogy nem a csekély főzési tudományom gátol meg abban, hogy elfogadj valamit. Rendelhetek is. *Válaszolom magamon is nevetve az elutasítására, a kérdése azonban elgondolkodtat. * -Nem tudom. Túl sok minden kavarog most bennem és lássuk be, az egész életem a listán van. *Mosolyodom el most is keserédesen, mert ugyan jó kezekben vagyok és a két legfontosabb ember nem hagyott magamra, attól még elveszettnek érzem magam akárcsak az emlékeimet. Mégis eszembe jut valami, amin nem nagyon gondolkodtam eddig, legalábbis ebben a formájában nem. S bár már érzem, hogy a testem kezdi feladni a harcot, még tartom magam. * -Érdekelne, hogy ha mindenre emlékeznék a múltamból, ez a találkozás hogyan alakult volna? Miről beszélgetnénk? Mit kérdeznék tőled? Lenne valami amiről semmiképp nem tudnál lebeszélni? *Remélem mond valamit amiről magamra ismerek, vagy csak halvány lenyomatát és megtalálom a régi önmagamnak, vagy ismét elkap egy deja vu, egy érzés ami Clarához köthető.*
Fogalma sincs talán, hogy mennyit számít, hogy mit jelent valójában, hogy érzéseit megtartotta. Ezáltal emlékszik, vagy csak elhiszi nekik. Saskia jó emberismerő, még ha képes is mindenkiben a jót látni, akkor is tudja, hogy ki az, akiben megbízhat. Talán nem első látásra, nem első beszélgetésre, de nem is olyan kis idővel kiderült számára, képes volt saját véleményét, érzéseit felállítani mindenkivel szemben. S erre emlékszik. Ezek valóban segítői lesznek majd, mint apró aranyfonalak, melyek csalogatják emlékeihez. Megjegyzésem nem érti, ahogy várható is volt. Mosolyogva, halkan nevetve adok neki magyarázatot. A lányok egy ideig szerették ezen történeteket, majd elhagyták őket, sajátot követeltek maguknak, s apjuknak nem kis munkájába telt, hogy izgalmasabbnál izgalmasabbakat találjon ki. Vagy épp nekem, ám ha tehettem ezt mindig áttoltam Shanere. - Lesz ki fogja a kezed - mosolygok rá szelíden, biztatóan. Hiszen ez tényleg így van, ott lesz neki, ebben biztos vagyok. Ha pedig topánját veszti el, ők könnyedén visszafordulhatnak érte, az átok, vagy legalább is varázs nem fog elillani róluk. Az már az övék, hosszú évek óta. - Igazából ez mind azon múlik, hogy hol, miként érzed magad. Ismerős helynek megvan az előnye, hogy igen, deja vu érzéseid támadhatnak. Ám ha fáradt vagy tőle, ha kellemetlenül érint téged, hogy érzed, de nem emlékszel, akkor új helyeket is ki tudunk próbálni. Nem olyan nagy, mégis elég sok hely van a Dominiumon, amit meg lehet látogatni. Akár egy tea erejéig is - nem mellesleg ilyen idős korban nincs olyan, amit az ember nem ismerne ezen a hajón. Legfeljebb vannak helyet, amit jobban preferálunk a másiknál. Mégsem tudnám azt mondani, hogy nem jártunk már mindenhol, ha más nem, akkor külön-külön. - Ismerőseid egy jó részét ismerem személyesen is, egy más részét hallomásból, meg láttam már őket, miattuk aggódni nem szükséges. Felszínen lehet tartani egy társalgást úgy, hogy ne jöjjenek rá, nem feltétlen emlékszel rájuk - ha valamiben jó vagyok, az ez. Peter és Mrs. Cambridge mellett nagyon hamar kifejlesztettem ezt a képességem - is- bárkivel kedélyesen el tudok csevegni, anélkül, hogy nagyon a felszín alá kapirgálnánk. Könnyed beszédtémák, udvarias érdeklődések és máris mindenki boldog lehet, hogy foglalkoztunk a másikkal. Nem olyan nehéz ez, de elismerem, hogy keveseknek megy ez igazán. - Minden terv, egy álomból fakad - hajtom enyhén oldalra a fejemet. Ugyanúgy tud ő is tervezni, még ha ezt most el sem hiszi, de majd később, talán elfogja. Idővel, napok múlva, amikor hozzászokott otthonához, életéhez. Amikor újra megszokja, hogy ő Saskia Jenkins. Ezúttal nem megnyugtatni akarom. Tudom, hogy Callummal valóban egymásnak teremtették őket és a férfi bebizonyította, előtte nincs akadály, amit át ne lépne, le nem küzdene azért, hogy vele lehessen. Emiatt egyszerre vagyok még mindig dühös rá, de ugyanakkor hálás is. Arról is szeretném, ha tudna, nem fogom cserbenhagyni. Sem barátként, sem terapeutaként. A kettő közti határ mégis nagyon vékony, újra és újra észben kell tartanom, hogy mi az, amiért valójában itt vagyok. Hogy nem beszélgethetek vele ugyanúgy, ahogy egykor, mert most nem ismer, nem tudhatja, hogy egyes mozdulataim mögött mi húzódik meg valójában. Noha… Két és fél év hosszú idő. Vajon, ha újra emlékezni fog, fog rajtam változást látni? Azon túl, hogy átléptem a harmincadik életévemet? - Több mint két évig élt olyan gyászba, mely lehetetlenné és bizonytalanná tette. Ő ismeri az élet árny oldalát is - sose tudhatta biztosan, hogy újra láthatja-e Saskiát, érintheti arcát, foghatja a kezét. Akkor sem, amikor felébresztette, amikor meggyógyította. Témánk könyedebbé válik, halk nevetés szakad fel torkomból. - Egyszerű recepteket, még közösen is el tudtok készíteni. Palacsinta, gofri, az utóbbihoz elég egy sütőforma, és némi por és víz összekeverése - vonom fel a vállam. Be vagyunk korlátozva itt a hajón, ám mióta a Perda is képbe került, étkezési szokásaink változhatnak. Akik megtehetik és úgy hiszem, hogy ők igen. Ezt még igazán ők sem tudhatnák elrontani, noha… De, el tudják, ahogy én is el tudtam, annak idején. Ellenben nem szórakoztam rajta, feszült és fusztrált voltam, örömet akartam szerezni Shanenek, még ha igényt nem is tartott rá, még ha vígasztalni is próbált. Mégis… - Wáooo - tágulnak ki pupilláim, ajkaim nem mosolyra húzódik, mindösszes fogammal megajándékozom, ahogy elmondja, hogy mi is az a bioszintézis. - Mint mindig most sem értek belőle egy szót sem, de wáóó. Ugye tudod, hogy ez egy emlék? - kérdezem tőle vidáman. - Mégha nem is tudatos, ha nem is a magánéleteddel kapcsolatos, de a tudásod, ahogy nézem, nyomokban megmaradt - mosolygok rá lelkesen és remélem, ő is hasonlóan éli meg az élményt. Figyelem arcát, vonásait, azt a keserédes mosolyt. Kis lépés, de mégis óriásit jelent. Emlékei ott vannak. Ebben egyre biztosabb vagyok. - Szerintem sem - mosolygok rá továbbra is lelkesen. - Bár azért még átnézném az utolsó munkáid, csak biztos, ami biztos. Hogy még azelőtt utána tudj nézni a dolgoknak, mielőtt visszamennél. Nincs semmi, amit ne lehetne újra megtanulni - főleg annak, aki egyszer már megtette és ért is hozzá. Én máshoz értek, a tudomány ilyen nyers, racionális, logikákon alapuló ágai mindig is idegenek voltak. Ettől függetlenül lelkesen tudom hallgatni, ha más beszél róla. - Szívesen - mondom egyszerűen. - De tényleg nincs mit köszönnöd. Tényleg szívesen segítek, kérdés nélkül, nem várok el érte köszönetet - ebben az egyben mindig biztos lehet. Tudom, hogy meg fogja tenni, de tényleg nincs mit köszönnie, főleg nem az ötleteket. Még én is olykor vaktában tapogatózom, mint bárki ebben a témában. Soha nem lehetünk igazán biztosak abban, hogy kinél mi válik be. - Ne aggódj, vagyok annyira pimasz, vagy éppen pofátlan, avagy szemtelen, a választási lehetőséget rád bízom, hogyha nagyon éhes lennék, akkor magam főznék, nem csak magamnak, de neked is. Tényleg nem kérek semmit - rázom meg a fejemet. Azt inkább nem mondom el, hogy amúgy sem vagyok egy nagy étkű, na meg, ő is háromszor elköltené az ebédjét, mire én befejezném. - Idővel le fog csendesedni elméd, lerakódik, minden, amit az utóbbi napokba tudtál meg. Az információk áradata pedig a helyére fog kerülni - simítok végig újra kezén, nyugtatólag. Elhiszem, hogy túl sok még neki az információ, amiket most kap meg. Kérdésére viszont túl egyszerű a válasz. - Amint meglátlak a nyakadba vetem magam, és még csak az sem izgatott volna, hogy a lendület lesodor a székről, a lábadról, engem is vele együtt. Magamhoz húztalak volna, arcod csókoltam volna, fogtam volna meg, aztán a kezed, újra az arcod, hajadat érintettem volna, hogy biztosan tudjam: te vagy az. Nevettem és sírtam volna egyszerre az örömtől - mosolygok rá. Kicsit jóval intenzívebb lett volna, belátom. De mindig is olyan volt számomra, mintha a húgom lenne. Közvetlenségem ő is annyira élevezheti, mint a családom többi tagja. - Megkérdezted volna, hogy mi történt velünk az elmúlt időszakba, mi történt Callummal, én mit láttam rajta, megkértél volna, hogy meséljek el mindent, amit nyilván nem tudtam volna, szóval felosztottuk volna az elkövetkezendő időszakunkat, óráinkat egyeztetjük, hogy legyen mindenre időm. Én ugyanúgy kinyilvánítottam volna, hogy itt vagyok bármiben, segítek neked, nektek átvészelni a gyász időszakot, túllendülni rajta. És valószínű nem tudnálak az ágyba parancsolni, hogy márpedig pihenj, mert arra van szükséged, amint elfordulok, már az ajtón kívül lennél, hogy sétát tegyél - rázom meg enyhén a fejem. Mint említettem ő sem szaladt messzire, ha makacsságról van szó. - Így mennék veled - hiszen ha a hegy nem megy Mohamedhez, tartotta a földi mondás, akkor Mohamed megy a hegyhez. Én pedig akkor sem hagynám magára. Nincs az a kredit, amiért megtenném.
Utolsó poszt ☽Szomb. Ápr. 25, 2020 3:52 pm Következő oldal☽
Clara & Saskia
Öt nappal az ébredés után
Van bőven bennem a bizonytalanságból, de Clara meséje és annak utózöngéje ha kissé tréfásan is, de hozzátesz az eddigiekhez. Még Callumnak sem mondtam el a félelmeimet, igazán alkalom sem volt rá, de kérdés az is, hogy van-e egyáltalán jó alkalom arra, hogy bevalljam, minden bizalmam ellenére vannak kétségeim. Mi lesz amikor visszatérnek az emlékeim? Mit tudok meg a múltamról és mindez hogyan hat majd a kapcsolatunkra, a jövőnkre? Lesz-e olyan amiről most szeretnék tudni, de kíméletből elhallgatja? Kétlem, hogy a munkám, a hivatásom nem említése a legnagyobb titok…de! Egyben biztos vagyok és Clarának már meg sem kell erősítenie ebben. Callum mindig fogni fogja a kezem. Mosolyogva bólintok, nincs mit ehhez hozzáfűzni és azt is tudom, hogy Callum mellett ő fogja majd a másik kezem. Csak tudjam is ezt meghálálni egyszer. De ez még olyan messze van, még nem látom az út végét, még a fényt sem ami arra vezet, azt a néhány érzelmi hullámot nem lehet annak nevezni.* -Egyelőre annak is örülök, hogy ezek vannak. Eleinte bosszantott, de most már nem érzem tehernek és a fáradtság sem riaszt el. Minden emlékemért meg kell dolgoznom, ez pedig fáradtsággal jár. *Nem is ezért kérdeztem Clarát a buktatókról, és szavaiból az is kiderül, egészen másra gondolt mint én, mikor a másokkal való találkozás hátrányait említettük. Talán nem is az lesz a gond, hogy én mondok olyat amit nem kellene.* -Talán az menni fog, hogy a semmiről beszélgessek valakivel, ha odafigyelek nem lehet probléma. Arra gondoltam, hogy esetleg a másik mond valamit amire nem emlékszem, valamit ami akkor is érzékenyen érintene ha emlékeznék. *Kérdőn nézek Clarára, hogy ehhez mit szól, vajon erre gondolt-e, és van-e olyasmi ami belefér ebbe a meghatározásba. S épp ezért nem tudok tervezni sem, legfeljebb azt, hogy kell egy kanapé a sarokba és kicsomagolom a Callum által eltett holmijaimat, amihez be kell majd menjek a kis kék szobába. Terv kell ahhoz is, és elszántság, ám mindez nem elég ahhoz, hogy újrakezdjem az életemet, mert ott folytatni nem tudom ahol félbeszakadt. Egy reménykedő mosoly nem több amit kijelentésére tudok nyújtani. Mert reményből sosem elég, szinte mindenhez kell, főleg a mostani helyzetben. Néha elillan amikor magam alatt vagyok, elég egy szó vagy utalás a múltra, egy kiragadott részlet…és elég a hosszú egyedüllét amikor van időm gondolkodni. S talán Clarának igaza van, túlgondolom, bonyolítom ahogy régen is tettük. Még sem jó az sem ha hagyom, hogy sodorjon az ár magával. A kaktuszos függő történetének derűje sem tart soká, és az ébredés óta az életem ezekből a hullámokból áll, hol fent, hol lent és nem tudom irányítani. * -Igen, tudom. Minden percben látom a tekintetében. *S most talán az enyém is elfátyolosodik egy kicsit. Tudom mennyire megviselte az elmúlt két és fél év, a legtöbb mégis akkor érte, amikor vége lett, amikor fellélegezhetett volna. Amikor felszabadul a titkolózás alól, mely abroncsként szorította őt. Amikor végre felállhatott volna, újra a padlóra került. Az emlékeim híján pedig nem tudom úgy vigasztalni őt, úgy mellette állni, ahogyan szüksége lenne rá. Mégis mindig próbál derűs lenni, engem biztatni, most is vigyáz rám és udvarolni akar, ki tudja még mire lenne képes, hogy újra a magáénak tudja a szerelmemet…ó, igen, talán még főzne is velem, amihez viszont én nem érzek elég hajlandóságot. * -Gondolod, hogy segítene? Talán olyasmit kellene kipróbálni, amit biztosan elrontunk, hogy a végén jót nevessünk. *S ha úgy is számítunk rá, nem maradunk éhen ha már készen vár a vacsora. Clara emlegette bioszintézisről sokkal több minden jut eszembe mint a palacsintasütésről, magamat is meglepem azzal, hogy úgy adom elő, mintha egy jegyzetből olvasnám. Clara lelkesedésére nevetnem kell, úgy tűnik ő bármikor képes felállni és ott folytatni ahol korábban abbahagyta, soha nem csillapuló jókedve, szinte állandó mosoly. Olyan mint egy gyógyszer. Egy jó és hatásos gyógyszer. * -Eleinte fel is tűnt, hogy mindent tudok a virágokról. *arra persze nem gondoltam, hogy ez a munkám és Callum sem említette, de talán csak nem gondolta fontosnak. * -Mindent át fogok nézni, lesz elég időm felkészülni. *Korábban említette a levelezéseimet, a jegyzeteimet, azokkal együtt rengeteg minden lesz amit meg kell néznem, de legalább elfoglalom magam addig, míg Callum távol van és Mrs. Cambridge-ről is minden bizonnyal találok valamit, ha már válaszolnom kell neki. Ezzel már több napra elég tennivalóm jött össze, nem beszélve az új információkról, melyeknek ülepedniük kellene és van olyan is, aminek a megértéséhez másról is tudnom kell. Inkább próbálom a háziasszonyt kicsalogatni magamból, de nagyon úgy tűnik, hogy korábban is Clara viselte nálunk a kötényt. Eddig sem volt zárkózott, de ez a fajta nyíltsága, kitárulkozása meglep, szemöldökeim magasba emelkednek, de a derű uralja az arcomat.* -Rendben. Nos, akkor érezd magad otthon. *S ha már ezt mondtam, kíváncsi vagyok mennyire érezné magát otthon ha emlékeznék rá, mennyire nem fogná vissza magát, és szerinte én mit tettem volna, mikor belép az ajtón. Alig tudom követni, elképzelni és bár a mosoly ott van az arcomon, szemeimbe könnyek gyűlnek.* -Köszönöm, hogy ennyire szeretsz. *Fogom meg a kezét és szeretném én is ugyanazt érezni amit ő, ugyanolyan intenzitással. Az fáj a legjobban, hogy ahogy Callumnak nem mondhatom, úgy neki sem, hogy szeretem. * -Clara. Mi történt veled míg nem voltam itt? *Hajtom oldalra a fejem és várom a választ, sejtéseim szerint hosszú monológ lesz, de nem baj ha én nem szólalhatok meg, most inkább arra van szükségem, hogy ő beszéljen, hogy a vidám személyisége átitasson azzal az erővel, ami belőle fakad. Már attól jobb kedvem van ha Clara mesél. Biztosan régen is szerettem ha mesélt és szerettem hallgatni, talán mosolyogva néztem és derültem azon, ahogyan újra és újra átéli azt amit megoszt velem. *
Lágyan mosolygok szavaira, sokat hozzátenni mégsem tudom. Nincs tapasztalatom ebbe, szívemet pedig marja a fájdalom, nyálam szinte megkeseredik a számba. Ha tudná, hogy mennyire szeretnék segíteni neki, tanácsot adni neki. Az ég szerelmére, én lennék az idősebb, ki útmutatást adhatna neki és teljes mértékben tanácstalan vagyok. Vagyis hát… Sok mindenben. Elhiszem, neki el, ha azt mondja, hogy fáradtságos munka. - Ha ez bármikor így is volt, te is jó érzékkel engedted el a füled mellett. Tudjuk mindketten, hogy az emberek olykor direktbe ártani kívánnak nekünk, akár megjegyzéseikkel, melyeket gyönyörű szavak köré bújtattak. Egyikünk sem, főleg te, nem azok vagyunk, kik engednék látni, ha valami rosszul érint. Felvenni a kesztyűt sose szabad - talán ez volt az elsők egyike, amit megtanultam. Kancellárok lányaként mindig célpontok voltunk, valamilyen formában. Vagy kinéztek minket, vagy próbáltak mézes-mázosak lenni irányunkba, az őszinte érdeklődés vajmi kevés volt. Ráadásul Saskia helyzete a későbbiekben is csak nehezebb lett. Egy kancellár feleségeként még inkább kibuktak az ilyen dolgok, mégsem zavarta sose. Szívből szereti Callumot és ez számára bőven elég. Látom, ahogy tekintete elfátyolosodik, a gondolatai kiülnek az arcára. Kezét óvatosan fogom meg, sajátjaim közé zárom, kézfején finoman simítok végig. - Hé, - próbálom magamra vonni figyelmét elkóricált elméjéből. - El fog tűnni onnan - próbálom vígasztalni. Nem először - és talán nem is utoljára - láttam ezeket a tekintetében. De mindig eltűnik, mégpedig egyetlen ok miatt. S az az ok itt ül most velem szembe. - Persze, hogy segíthetne - nevetem el magam halkan. - Minden segít neked, és még ha hasonlót eddig nem is tettetek, ki tudja, hogy a jövőbe nem tennétek, vagy nem tehetnétek meg most? És ha ilyet kívánsz, akkor csak rajtad áll, hogy olyat készítsetek, amit el lehet rontani - bár én ezt pazarlásnak gondolom, ezt most mégsem fogom a szemére vetni. Lenyelem eme békát, majd ha emlékei visszatérnek, megvitatjuk eme témát, addig pedig hadd élje az életét úgy, ahogy kívánja. Minden egyes alkalommal rá kell jöjjek, hogy mennyire különbözőek vagyunk. Ő az első, elrontott ételén nevetne, közösen is akár Callummal. Én teljesen elszontyolodtam, pityeregtem és úgy éreztem, hogy cserben hagytam Shanet. Oh, istenem, milyen vígasztalhatatlan voltam, pedig sose kérte, hogy főzzek neki. Sose kérte, hogy tanuljam meg, ezt mégis meg akartam tenni neki. Ennyi járt neki, ha már engem kapott meg. Mennyire különböző irányt vett mindkettőnk élete. - Ez igaz - nevetem továbbra is jóízűen, halkan. Ideje lesz rá. - Ha egyedül túl unalmas lenne, csak szólj. Vélhetőleg semmit sem fogok megérteni, de remek hallgatóság vagyok és tanulópartner - legalább is a lányok és a férjem is ezt mondja. Nekik tudtam segíteni, már csak azért is, mert újra és újra vissza kellett kérdeznem. Tudom, hogy kijelentésem a kelleténél magabiztosabbra sikeredett, meglepett arcára csak lágy mosoly telepedik arcomra. Egykor a kapcsolatunk régen átlépte azt a korlátot, amikor egymástól vártuk el otthonainkba a kiszolgálást, háziasszonyos életmódot. Tarott, talán mindkettőnknél pár hétig. Ő is legalább olyan otthonosan mozog a lakásunkba, ahogy én is az övéjébe. Ebből adódik a szoros viszonyunk is, mely újra könnyeket fakaszt szemébe. - Oh, Saskia - ejtem ki halkan a nevét, tekintetem, ha csak egy pillanatra is, de aggódalommal telítődik meg, hogy szavai nyomán, egy mosoly kíséretbe tüntetssem is el őket. Kezét újra lágyan szorítom meg. - Ne köszönöd meg - rázom meg a fejem. Megérdemelte, kiérdemelte és az én szívembe mindig is lesz helye. - Oh, hát… - hogy mi történt? Túl sok minden, de túl kevés is. Két és fél év, nem tűnik el csak úgy, nyomtalanul. - Leginkább a hétköznapok mókuskerekébe ragadtam. Nevelés és munka között ragadtam. A lányok rettentő kamaszok, naponta legalább tízszer változik az ízlésük, nyomon követni szinte lehetetlenség.Egy-egy kifakadásuk közepette próbálok visszaemlékezni, hogy mégis mit tettem, mit mondtam, mi kiváltotta, de mindig rá kell jönnöm, hogy a hormonok átélése nem a legegyszerűbb korszaka az embernek - mosolygom lágyan, vidáman. Egy cseppet sem bánom, hogy ilyenek a lányaim, szerintem ezen mindenki átesik. - Egy fél éve, talán, lejuthattunk a Perdára - úgy volt, hogy Shane is jön… Oh, hiszen ő még ezt sem tudja. Ő még úgy emlékszik a lányokra, hogy rajonganak apjukért, hiába van otthon oly keveset. Keserű gondolataimat mégsem engedhetem kiülni arcomra. - Gyönyörű hely a lélegző bolygó, a természet, a nap aranyló csillanása. Igaz, lett egy kis tüdőgyulladásom - nevetem el magam újra vidáman, fejem megárzom. - De nem is én lennék, ha valami nem történt volna velem - legyintek könnyedén, mintha semmiség lett volna. Bárcsak az lett volna. - Igazából a lányok kiteszik az életem, mint mindig. A velük történő különlegességek az én különlegességeim is - szomorú vagy nem, döntse ezt el mindenki magának. Vidám mosolyom elárulhatja, hogy egy a magam részéről egy másodpercig sem bánom. Bármit és mindent megadnék az ikrekért, életem szenteltem nekik és ez sohase változott az idők folyamán.
Utolsó poszt ☽Szer. Május 06, 2020 8:36 am Következő oldal☽
Clara & Saskia
Öt nappal az ébredés után
Olyan hosszú és rögös út áll még előttem, melyet nem láthatok, elképzelni sem tudom. Clara ismer, engem és a múltamat is, mégsem tud segíteni mindenben. Van amit magam kell megoldjak, és minden bizonnyal meg is fogok tenni, épp csak nehéz nekilátni. A tanács amit ad, sok mindenre lehet megoldás. Elengedni a fülem mellett bántó dolgokat, úgy tenni mintha nem érdekelne, kitérő választ adni…de eldönteni, hogy melyiket melyikre…az már sokkal nehezebb. Mindenről tudva sem lehetett könnyű, hát még így, amikor nem tudom ki mond igazat és ki az aki valóban csak bántani akar, félrevezetni és vagy engem, vagy Callumot általam csapdába csalni. Már az is figyelmeztetés számomra, hogy a házasságunkat is kétségbe vonják annak ellenére, hogy itt vagyok, láthatóan élek épp csak a veszteségeink súlya alatt görnyedek. * -Rendben. Köszönöm, biztosan menni fog. *Magamat is biztatom ezzel, de Clarát is szeretném megnyugtatni, mert látom rajta, hogy tanácstalan és ez a helyzet őt is bántja, elkeseríti. Másrészt nem támaszkodhatok mindig másra a saját problémáimmal és nem várhatom el senkitől, hogy helyettem oldják meg. Callumot lesz nehéz erről lebeszélni, mert kéretlenül is segíteni akar amit meg is értek, de már így is épp eleget tett és viselte a titok súlyát évekig…harcolva, dacolva mindennel és mindenkivel, segítség és támogatás nélkül. A legnagyobb harcom mégis nekem lesz, hogy minderről lebeszéljem és hagyja, hogy néhány terhet átvegyek tőle. Tudom, hogy régen is így volt, így kellett lennie.* -Nagyon remélem Clara mert fáj látnom őt így. *Keserédes mosolyom kíséri szavaimat, nevető szemem Clara biztató szavaiért, a síró pedig minden egyes fájdalommal teli percért. Kezének szorítása és az azzal járó érzés olyasmit lobbant fel bennem, mely az elveszített emlékek miatt hihetetlen, de lassan már megszokom, hogy ezek csak úgy jönnek-mennek. Vigasztalásán azt érzem, hogy ez már nagyon hiányzott. Mintha kitöltene bennem egy űrt a sok közül, épp csak nem tudom minek a hiányát. Valami a helyére került, de nem látom azt a helyet. * -Értem, szóval a lényeg, hogy együtt legyünk, mindegy mit csinálunk. *Ezen már mosolygok, ezen már szívből és a keserűség egy része eltűnik. Clara ismeretlenül is gyógyír a lelkemre, mert bár egyre közelebb érzem magam hozzá, ennyi idő nem volt, nem lehetett elég ahhoz, hogy megismerjem és nem a már megélt életünkről van szó. Minden egyes megnyilvánulásával jobban belopja magát a szívembe, akárcsak Callum. Szeretve, önzetlenül és bennük nem érzem egy pillanatra sem azt, hogy hallgatásuk ellenem irányulna. A tanácstalanság így is átjárja mindkettejük lelkét, döntést hoznak anélkül, hogy biztosak lennének benne, de ezek nem rosszindulatból fakadnak. Lehet, hogy később kiderül, az adott pillanatban rosszul döntöttek, de nem haragudhatok rájuk emiatt. Ők sem tudják mi lenne a helyes és teljes mértékben átlátom azt, hogy a segítségük bár bizonytalan, mindenképpen őszinte. Néha mókás, ahogy Clara feláldozza magát a számára érdektelen és érthetetlen téma előtt, mellyel traktálnám és talán fogom is, ha leszek annyira jól és magabiztosabban, hogy visszatérjek a munkámhoz. * -Rendben, ha már meguntam, hogy magammal diskurálok a legideálisabb szaporítási módszereken, veled beszélem meg. *Jelenleg azonban ettől nem kell félnie, az egyetlen szaporítási módszer, ami most eszembe jut, az még több virág beszerzése a lakosztályba. Viszont ezeket a gondolatokat Clarának köszönhetem és azt is, hogy fejben már tervezek mit és hogyan, hogy egyáltalán eljutottam idáig. Noha most még talán úgy érzi nem sokat tud segíteni, már megtette, egyszerűen azzal, hogy van, itt van és fogja a kezem. Mesél olyan dolgokról, melyeket én elfelejtettem, úgy mesél róluk, mintha mi sem történt volna és ez a közvetlenség az amire most szükségem van, hogy ne érezzem; örökre elveszett. Clarát elképzelni a konyhában ténykedni egy ilyen apró kis szösszenet, mégis nagy jelentőséggel bír, a kapcsolatunkról árulkodik, reményt ad, hogy egyszer majd lesz ez még úgy és kedvet is a vágyakozáshoz. Ezek az apróságok cseppenként adagolják belém a bizakodást, erősítenek meg ott, ahol meggyengültem, foltozzák be a réseket, melyeken keresztül emlékeim megszöktek. Nem tudok másképp tenni, mint megköszönni, hogy van nekem és egy kicsit megpróbálni visszahozni az életünkből, ha mással nem is, azzal, hogy megkérdezem azt, amit amúgy megkérdeztem volna ha emlékszem rá. Röpke illúzió, mintha minden ugyanúgy lenne ahogy volt. Míg mosolyogva hallgatom mi történt vele míg nem voltam itt, érzem, hogy fáradok. A hangja álmosít annak ellenére, hogy érdekes minden amit hallok. Érzelmeim önkéntelenül az arcomra ülnek, olykor felnevetek, vagy egyetértően bólintok, a perdai utazásnál vágytól csillognak a szemeim, míg a megbetegedésénél ijedten rezzenek össze mielőtt megkönnyebbülnék. * -Sajnálom, hogy nem lehettem részese az életednek. *A magaménak sem. Szomorúan mosolygok a végén.* -Akkor jobb ha rád mindig vigyáz valaki. Tekintve, hogy még egy kaktusz is képes óriási problémát okozni. *Mosolyodom el most egy kicsit vidámabban, emlékezve a régi történetre ami érdemes volt arra, hogy felkerüljön az emlék karkötőre. Önkéntelenül is megsimogatom ujjaimmal, majd felnézek Clarára. Noha már érzem, hogy nem sokáig bírok fent maradni, arra azért még kerítek időt és erőt, hogy megkérjem valamire.* -Szeretnék kérni valamit tőled Clara. Megtennéd, hogy míg nem találkozunk személyesen, is kapcsolatban maradunk? Örülnék ha írnál. Bármiről. Akár a karkötőről, akár arról mi történt veled aznap. Ha nem is testben, de lélekben jelen lennél az életemben, ahogy régen is. Sokat jelentene nekem. *S fogom meg a kezét, hogy újra szorítsak rajta picit, de érezhetően nincs benne annyi erő mint korábban, s néhány pillanatra le is kell hunynom a szemeimet. Mikor újból felnézek rá, meg is szédülök, de ez csupán a fáradtság miatt van. Nem gondoltam, hogy egy kis beszélgetés ennyi erőt vesz ki belőlem, pedig még rengeteg kérdésem van. Nem akarom elküldeni, nem szeretném megbántani, mégis hogyan venné ki magát az, ha azt mondanám; ne haragudj, de most menj el. De aztán eszembe jut valami, amiről még az elején tett említést.* -Elfáradtam Clara, sajnálom. Ha lepihenek, itt maradnál velem addig, míg el nem alszom? Tudom ez most olyan, mintha a gyereked lennék, de nem leszek olyan fárasztó, ígérem. Kérlek. *Zavartan mosolyogok, s talán valóban olyan vagyok most, mintha nem a barátnője lennék, hanem az éppen aktuális hormonokkal küzdő lánya…s picit úgy is érzem magam. Bizonytalannak, elveszettnek.*
A legfelső szint tagjának lenni nem mindig könnyű. Annak, aki életét csak idefent éli, az nem talál benne semmi nehézséget, lényegében mindene megvan. Ám, aki nem csak itt él? Vagy már nem sok köze van hozzá, mégis több, mint bárki azt hinné? A magunkfajták mindig a mosolyunk mögé bújunk. Anyám mesterien eltanulta, amikor még apámmal a nép közé lejárt. Mindenkire kedélyesen tudott mosolyogni, beszélgetni, bárki is álljon vele szembe. Még akkor is, ha az illető nem épp az udvarisságáról volt híres. Végtelen türelemmel viseltetett minden ilyen ember iránt, hisz férjét reprezentálta. Nem tehetett soha semmit, amivel szégyenbe hozhatta volna, főleg nem a nép előtt. Ez volt az első, amit meg kellett tanulnom. Mosolyognom akkor is, ha fáj, akkor is ha nem akarok, ha minden egyes porcikám tiltakozik ellene. Mosolyogni, mert nem láthatják meg, hogy mennyire össze vagyok törve, mennyire megrendült a világom. Soha nem láthatnak ezen maszk alá és belátom, nagyon nehéz ezt elérni. De egykor nekem sikerült. S egykor Saskiának is, emiatt sem aggódom, hogy ebből bármiféle gond lehetne. - Túl kevés idő telt el. Ahogy telnek a napok, ahogy újra egymáshoz szoktok, rájöttök mindketten, hogy nincs olyan, amin ne tudnátok felülemelkedni. Bármilyen gond is kerüljön az életetekbe – ez a legtöbb házasságra igaz. Már, aki képes megdolgozni érte, de ez kemény munka következménye lenne. Egy kapcsolat sem egyszerű, mindért meg kell küzdeni. - Pontosan – mosolygok rá szelíden. – Ez a legjobb gyógymód, lényegében mindenre – nevetem el magam halkan. S ebben hiszek is, de még mennyire. Az élet kevésbé szürke, ha Shanenel és a lányokkal lehetek. Az utóbbiak szinte mindig mellettem vannak, így egy másodpercig sincs miért panaszkodnom. Mindegy mit csinálunk, amíg együtt lehetek velük. Programajánlatára mégis derűsen nevetek fel. - Hidd el, remek hallgatóság vagyok – nevetem továbbra is, vidáman, jóízűen. Hiányzott már ez, hogy újra tudjak vele beszélgetni, mégis… Tudom, hogy sok idő eltelt és oly dolgokról sohasem tudhat, melyek valójában nyomják lelkem. Nem csak neki, de Victornak is kénytelen vagyok hazudni, felhúzni ezt a bizonyos álarcot, gondtalannak mutatni magam. Mert vannak dolgok, melyeket bárhogy osztanék meg másokkal, nem lehet. Nem lehet, ha a saját családom biztonságát tartom szem előtt. Két világ között ragadtam és valójában egyiknek sem vagyok igazán a tagja. A terhet igyekszem enyhíteni családom számára, hogy ők ezt ne érezzék, lavírozzak közöttük, de érzem, hogy egyre nehezebben megy. A szakadék egyre nagyobb és én a közepén állok, lassan pedig zuhanásba kezdek. Látom, hogy miként csillan meg tekintete, ahogy a Perdáról beszélek. Neki tényleg tetszene az a hely. - Ugyanmár, mindig is a részese voltál – mosolygok rá, fejem enyhén félrehajtva. Tényleg az volt, szívünkben mindig élt. - Milyen szerencse, hogy a férjem orvos, nem igaz? – nevetem jóízűen, újra. – Ha ő vigyázz rám, másnak már nem is kell – mosolygok orrom alatt. Azt nem teszem hozzá, hogy az elmúlt hónapokban alig láttam és ha haza is jön egy-egy napokra, akkor is bőven a lányok rágják az idegeit. - Ez csak természetes, Saskia – mosolyom nem olvad le arcomról, mindvégig ott virít. Figyelem arcát, szemeit, ahogy íriszei egyre nehezebben csukódnak le. – Meglehet, hogy szükség lesz a rutin visszaállítására, hogy mit is írjak, de írni fogok – csak majd ki kell találnom, hogy milyen formába. Az üzeneteket bármikor leellenőrizhetik, nem lehet olyat írni, ami utalhatna állapotára. Ha már eddig vigyáztunk rá… Szemöldökeim halványan vonom össze, ahogy zavaros tekintettel néz rám. Elfáradt bizonyára. S ennek hamar hangot is ad. - Érhető. Túl sok információt kaptál egyszerre – lényegében mindenről. Bárkit megterhelne ez az apróság. – Persze – mosolygok rá szélesen. Nincs kérésében semmi furcsa, semmi olyan, ami ne lenne számunkra természetes. Kezét lassan engedem el, hogy felálljak az asztalról. – Gondolom mivel kanapé nincs, az ágyad kényelmesebb lenne – két kamasz mellett, kiket altatni sem lehet, valóban nem lenne fárasztóbb. Kezem nyújtom neki, hogy segítsek neki felállni, majd a háló irányába kísérem, lemaradva mögötte egy lépéssel. Az ágyon mégsem ülök még le mellé, megvárom, amíg betakarja magát – ha betakarja – s csak akkor ülök le. Arcából kisimítok egy kósza tincset. - Pihenjél csak – kitalálok, tehetném hozzá, mégsem teszem… Ha kéri, mesélek még neki, ha nem, akkor csak csendben maradok, figyelem, ahogy békésen elalszik, vonásai gondtalanná válnak, olyan lesz, mint egy alvó baba. Szoborszép. Halkan, nagyon halkan osonok ki a szobából, mikor már egyenletesen szuszog, magassarkú cipőimet leveszem, hogy ne üssek vele hangot. Halkan megyek ki a hálóból és még akkor is lábujjhegyen járok, amikor a bejárathoz érek. Csak a folyosón veszem vissza a cipőket, mellkasomból mély sóhaj tör fel. Emlékezni fog. Ebben biztos vagyok.
Utolsó poszt ☽Pént. Május 29, 2020 4:21 pm Következő oldal☽
Clara & Saskia
Öt nappal az ébredés után
Félek, az amiről Clara mesél még nagyon messze van, de bízom benne, hogy egyszer így lesz. Egyelőre Callum végzi a munka nagy részét, én pedig csak megpróbálom követni őt, ám még kevés idő telt el az ébredésem óta, hiába beszélgettünk…előbb magamat kell megismernem, s aztán őt, hogy tudjam mindenre a választ. Egyelőre azonban több megoldatlan problémánk van mint amennyivel érzésem szerint meg tudunk küzdeni…mégis, maga a küzdelem gondolata is már felidéz bennem egyfajta ismerős érzést. S ez újra előidézi bennem azt a félelmet, mely a múltamban elfekvő apró részletekben rejlik. * -Olyan egyszerűnek tűnik ahogy te mondod. *Mosolyodom el halványan, mert való igaz, ha csak ennyi lenne boldogan vetném magam bele az elkövetkezendő napok, hetek történéseibe. Azonban előttünk van még a kancellária döntése rólunk, és hiába próbálom optimistán várni, egyszerűen nem megy, még Clara korábbi biztató szavai mellett sem. Ennek ellenére nem hagyom, hogy a sötétség magával rántson, jót tesz Clara biztatása, legalább lendületet ad, ahogy Callum apró kis tréfái, melyek szinte elbújni látszottak, mégis mosolyt csaltak az ajkaimra. Különös, hogy az ember hányféleképpen tud érezni néhány perc leforgása alatt attól függően hogyan változik a hangulata, vagy épp életének mely szakaszára helyezi a hangsúlyt. Clara mellett, az ő tanácsára már tervezgetek magamban, énem egy másik felével azonban félek előre tekinteni. * -Igen, azt látom. *Mosolyodom el ismét azok után, hogy a fél életét elmesélte, belesűrítve alig tíz percbe, de legalább azt a tíz percet élveztem. Clara annyira energikus, hogy irigylem érte és nem hiszem, hogy mindez az energia a naponta több adagnyi kávéból fakad, ez ő. Clara ilyen, életvidám nő aki nem hagyja, hogy az élet legyűrje és bár néha talán ő is úgy érzi magát mint most én, talán a lelkében még ott kavarog minden rossz, egyszerűen lerázza magáról és tovább megy. Nem ragadt bele a hétköznapokba, a gyereknevelésbe…akkor és ott, jól érezte magát. Persze fárasztó lehet azt nem vitatom és biztosan volt sok olyan pillanata amikor feladni készült, de aztán újult erővel állt fel. * -Csak nem emlékszem rá. Így pedig olyan, mintha sosem lettem volna ott. *Számára lehet, hogy mindig a része voltam az életének, neki ez a természetes, de nekem még a kedves mosolya ellenére is idegen. Pedig az utóbbi fél, vagy egy órában egyre közelebb került hozzám, ám ez inkább egy új barátság kezdete semmint a régi folytatása. * -Tévedsz Clara. Azt hiszem ismeretlenül is mondhatom ezt. Nem elég ha csak ő vigyáz rád, hiszen nem lehet mindig melletted. *Nem kell tudnom a jelenről, nem kell tudnom a férje munkabeosztásáról ahhoz, hogy ezt biztosan állítsam, de mivel orvos, minden bizonnyal kevés ideje van, ha pedig a flotta orvosa, még annyi sem. S Clara tartja össze a családot, javarészt az ő vállán nyugszik minden, rövid elbeszéléséből ez tisztán kitűnt, csak azt remélem, neki is van egy Clarája. Én még nem lehetek az, csak megpróbálhatom azt az utat megnyitni ami felém vezet. Nem tudom megmagyarázni miért, Callumnál sem tudtam, hogy miért bízom benne annyira, holott még az arca is éppolyan idegen számomra mint a sajátom, de van valami ami felé húz, amiért nem taszítottam el magamtól, és ennek köszönhetően Clara felé is képes vagyok nyitni. * -Bármiről. Akár arról is mi történt veled aznap, vagy miért vagy vidám, miért szomorú, de felsorolhatod az aznapi menüt is amit megettél. *A jelen történései, melyekkel akkor sem keltünk gyanút ha rossz kezekbe kerülnek az üzenetek, de erre jelen pillanatban én nem gondolok, eszembe sem jut, amit kérek az a hétköznapjaiba való bepillantás akkor is, ha épp nem tudunk találkozni. S ez nem kis dolog, szívszorongva várom, hogy mit felel, és elég egy újra bólintás is, hogy elmosolyodjak. Ám ez a mosoly legyen bármennyire is nyugodt, már csak árnyéka annak amit korábbi, vicces történeteinél láthatott. Nem hazudok és nem palástolom a fáradtságom előtte, amúgy sem sokáig tudnám tartani magam és bár nem szívesen engedem el, válok el tőle, muszáj. A testem még alkalmazkodik, ami érthető is, épp csak bosszantó és elkeserítő, hogy napjában többször cserben hagy, és a pihenés sem teljes, mert az álmom zaklatott és rövid. * -Igyekszem majd beszerezni egy kanapét. Nem a sok információ fárasztott el, a testem mondja azt, hogy most elég. Napjában többször sikerül ezt elérnem. *Nem mintha magyarázatot várt volna, de úgy érzem ezzel tartozom, és ezzel egy időben a kezéért is nyúlok, mert a felállás is nehézkes, a hasam a gyors gyógyulás ellenére is még húzódik, nem is a sebbel van gondom, és a hibernáció okozta mellékhatások csak hab a tortán. * -Mintha hatvan éves lennék. Pedig fiatalabb lettem Callumhoz képest, mint voltam. *Az önirónia szép és jó, megnevetteti az embert, egészséges ha az szívből fakad. Remélem ez korábban is meg volt bennem, hogy képes vagyok a saját szerencsétlenségemen nevetni. Már mosolyogva teszem meg az első lépéseket a háló felé, Clara kezét szorongatva, míg el nem érem az ágyat mely most hívogatóbb mint bármikor. Leülve az ágy szélére finoman rúgom le magamról a cipőt és ez a mozdulat eszembe juttatja Callum pillantását, de már nincs erőm ahhoz, hogy az ajtó mellé vigyem a cipőket. Majd később, mondogatom magamban, remélve, hogy ez még azelőtt lesz, hogy ő hazajönne. S ehhez további tervek is társulnak, apróságok amiket Clara juttatott eszembe és amelyek a beszélgetésünk közben, óvatos osonással kerültek felszínre. Csak a derekamat takarom be, ráfeküdve Callum takarójára, az ő oldalán a párnáját húzva a fejem alá. Az orromba kúszik az illata és jóleső érzéssel tölt el, várakozással. Clara kezét mely egy tincset tol arrébb az arcomból ujjaim közé zárom egy hosszú pillanatra és felnézek rá.* -Köszönöm Clara…holnap beszélünk. *A szavak önkéntelenül törnek elő belőlem, fel sem fogom mit mondtam, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Nem is emlékszem a következő pillanatban az előzőre és aztán ahogy szemhéjaim lassan lecsukódnak a kezem is elernyed, Clara keze szabaddá válik. Már nem érzékelem, hogy ott van mellettem, azt sem, hogy elmegy, pedig biztosan mosolyognék azon ahogy lábujjhegyen kisompolyog. Álomtalan alvásba zuhanok mely ismét zaklatott ébredéssel fejeződik be. Eltelik néhány nagyon hosszú perc mire összerakom a Claraval folytatott beszélgetésemet, mire magamhoz térek és még néhány perc míg már nem érzem azt, hogy az ágy húz magába. Callum még nem ért haza és ez most egy kis örömmel tölt el, eszembe jut mit terveztem, aminek a fáradtságom vetett véget. Lassan, ahogy az ólmos fáradtság engedi, felkelek és immár mezítláb sétálok el a bejárati ajtóhoz, hogy letegyem oda a cipőimet, rövid gondolkodás és egy mosoly kíséretében az egyiket oldalra borítom, majd nekilátok, hogy „otthonossá” tegyem a lakosztályt. Az otthonos annyit jelent, hogy apró jeleket hagyok a jelenlétemről, ahogy Clara is mondta és Callum mikor felsorolta mi az a minden ami boldogságot jelent neki amikor belép ide. Talán még halkan fel is kacagok amikor összekeverem a fiókok tartalmát, gondosan ügyelve az orvosi felszerelésekre – melyeknek léte is magyarázatra szorul – elrendezem a virágokat, Clara új ajándékát az asztal közepére teszem, és némi keresgélés után rátalálok egy minden bizonnyal sokat hordott, rózsaszínű kardigánra is, amit mostanában nem fogok viselni, de jól mutat a székem támláján. Valójában Callum azt fogja először megpillantani amint belép. A teás bögréink egy tálcára kerülnek a pulton, mindennapi használatra készen és végül, a szekrény mélyén megtalálom a színes takarót is. Legújabb szerzeményemmel és a rendezgetéstől kapott jókedvvel vonulok be ismét a hálóba...*
//Köszönöm a játékot, nagyon szerettem minden percét, nagyon szeretem Clarát //
nagyon szerettem minden percét, nagyon szeretem Clarát 
//