Utálom. Egyszerűen csak utálom az egészet. Semmi értelme nincsen, miért, miért kellene akkor egyáltalán végigcsinálni. Persze, mert „így diktálja az illem!” Az illem? Akkor mi van az illemmel, amikor a gépzsírt nem tudod kiszedni a hajadból? Ha körmöd alá ragad az összes kosz és piszok, ha frissen mosott hajad is úgy áll, mintha… mintha… Nem ehhez túl szegényes a fantáziám. Ehhez még én is kevés vagyok. Mintha ló nyalt volna végig! Igen úgy! Akkor is ha nem tudom, hogy milyen, amikor egy ló nyalja végig a hajadat. Nem számít! Szipogva szállok ki a liftből és indulok el az ismerősen ismeretlen folyosón. Először jobbra kell fordulni, majd balra, majd balra, majd… - Ismeretlen vidék – állok meg a folyosó közepén, szipogva újra tekintek körbe. Utálom ezt a szintet. Így is sokat kell lejárni ide, a kötelező hülyeség miatt. Mert az hülyeség. Anyám újabb hülyesége mellett. Ember legyen a talpán, aki képes ennyi mindennek megfelelni és közben nem elveszteni az ép elszét. Mert az biztos, hogy nem én vagyok és amúgy is… Mik ezek az ultimátumok tőle manapság? - De hol vagyok? – toppantok egyet, újra körbefordulva. Kettőbe választott copfom követi mozdulataimat, a gépzsír miatt elnehezült tincseim szinte kiverik a szememet. Ingerülten seprem ki arcomból, igyekszem fülem mögé utasítani őket, nyilván rettentően kevés sikerrel. Ez most mégsem zavar, hiszen van, ami jobban: eltévedtem. - Hogy? Hogy a fenébe tudok eltévedni, már megint, amikor szinte már vakon kellene a legtöbb szinten közlekedni? – mérgelődök magamba, szipogva, az ott sem létező könnyeket kitörölve a szememből a szerintem csak odaképzelt könnyeket. Visszafordulok és a lifthez térek vissza. Újrakezdem. – Csak akkor tévedek el, ha hozzád megyek – motyogom az orrom alatt, ahogy újra a folyosókat járom. Szóval. Jobbra, balra, jobbra! Majd újra jobbra és… Komolyan? Fel sem tűnik, hogy mennyi ideje bóklászom az emeleten, segítséget mégsem kérek senkitől. Ha kell, ha órákig is tart, akkor is odatalálok magamtól, ahhoz a bizonyos ajtóig. Komolyan, minek költözött le a nyolcadikról? Persze, hogy nehezebben érjem el. Na meg, hogy könnyebben csípjen fülön. Pfff, na szép. Végül mégis megtalálom, megállok az ugyanolyan ajtók egyike előtt. Szipogva kopogok be rajta, pólom szegélyét lejjebb húzom. Vehettem volna fel ruhát is, de az egyáltalán nem illett volna hozzám. Semmi sem, ami azt illeti. Nem úgy nézek ki, mintha az a hölgy lennék, akinek holnap meg kellene jelennie Papa átadó ünnepségén. S amint nyílik az ajtó és a vörhenyes loboncot meglátom, teketóriázás nélkül kezdek beszédbe. - Nem jön ki a fegyverolaj a hajamból és azt sem tudom, hogy került oda. A közelébe sem jártam, de mindenem, mindenem olyan lett tegnap – szipogom, miközben ujjaimmal babrálok. Szemeim alján hatalmas krokodilkönnyek ülnek meg. Az őszinte fajtából. – Mama azt mondta szobafogságot kapok, ha nem szedem ki, mert úgy nem mehetek el a holnapi ünnepségre. De hiába mosom ki, nem jön ki, csak még rosszabb lesz – szipogom elkeseredetten, mintha a világ legnagyobb problémája ez lenne. Számomra most ez. Nem akarok még egy szobafogságot.
Szeretek az ötödiken lakni. Ez olyasmi, amit soha senki nem lenne hajlandó elhinni nekem, ha járt már a nyolcadik gyűrűszint óriás lakosztályaiban. Idelent az élettér nagyjából akkora, mint odafent egy tágasabb fürdőszoba, a folyosón szünet nélkül jönnek-mennek a döngő léptű nők és férfiak, a felvonóban pedig az ember soha nincs egyedül, ami rendkívül idegőrlő. Más a világítás. Más a padló burkolata. Még a fal színe is más. Idegen. Mégis, amikor tavaly szeptemberben, az esküvőm után először lejöttem ide, nem tudtam megállni, hogy a mennyezetre ne pillantsak, arrafelé, amerre a roppant űrállomás koronáját sejtettem. És amelyet azóta három szintre való fémfödém, padló meg szervizcsatorna-labirintus választ el tőlem. Az apámat persze ettől még nem látom kevesebbet, ám ez nem akadályoz meg abban, hogy úgy érezzem, súlyos láncot oldottak le a már-már részemmé vált, szűk nyakörvről, amely mindenki más számára láthatatlan viseletként úgy tartozik hozzám, ahogy a szemem vagy a gyomrom. Az öreg egyedül él a lakosztályban, és ahogy ismerem, az anyám kísértetén - ha létezik ilyesmi - meg énrajtam kívül nem is enged be többé mást, amíg csak él. Szerencsések. Nem mi; ők.
Oldalvást lelógatott lábbal foglalok helyet az ülőgarnitúrán. Nem máshol, mint magán a karfán: ez olyasmi, amit a saját szemével kéne látnia bárkinek, hogy elhiggye, és még akkor is csak a szemüket dörzsölgetnék. A póz egyike azoknak a luxusoknak, amelyekről szó sem lehetett volna korábban, pedig a kanapé karfája odafent is modern, széles kivitelű, a padlót érintő lábamban pedig a botrányosan hanyag testhelyzettől kényelmesen elnyújtóznak az inak. Hátamat féloldalasan a támlának vetem, s elmélyülten rágódom a Dusk szervizkönyvének zsibbasztó függelékein, amíg csak nem kopogtatnak. Ez úgy tíz perc. Elég is: úgy érzem, ez az első vizsgám, amelyen soha nem fogok átmenni. A kapcsolási rajzok még az én bonyolult rendszersémákhoz szokott agyamat is kikezdik, arról nem is szólva, hogy amint megvan a műszaki vizsgám, alighanem fel is kell majd szállni az egyikkel. Előre még hagyján; azt bárki meg tudja csinálni. Ám a zord külsejű, karcsú Dusk, amint az ember beült a fülkébe, egyszeriben rendkívül szélesnek érződik. Mintha nem állna másból, csak holttérből. A hangárajtó pedig nyugtalanítóan keskeny. Tudom: megnéztem. Ez persze természetesen jelen esetben nem számít. Mivel a műszakin nem fogok átmenni. És amikor ez a tény megjelenik a rendszerben a vizsgaeredményeim között, ütött az utolsó órám.
Majdnem hálásan ugrom fel, a PDA-t a karnyújtásnyira lévő pultra téve, hogy a zubbonyomat felvéve ajtót nyissak, és egy szívdobbanásnyi ideig csak bámuljak - sok mindenre számítottam, de a dühöngő Clara Cambridge-re nem. Clara az utóbbi időben sokat változott. Amióta elmúlt tizennégy éves, mintha minden nappal felnőttesebb lenne, a ruhák pedig, amiket olyan örömmel halmoz fel odahaza, csak ráerősítenek a képre, hogy kislány helyett immár igazi hölgyként érdemes tekinteni rá. Ez a nemrég felszedett máz most nincs sehol - durcás könnyeken keresztül néz fel rám, egyfajta megátalkodott ellenségességgel, mintha szándékosan elkövettem volna valamit ellene. Valami aljasságot. Rutinosan úgy teszek, mint aki nem vesz észre semmit - a haja meg a ruhája annyira eltér a megszokottól, hogy ha nézelődni kezdenék, azzal bizonyosan elindítanék valami olyasmit, amire egyáltalán semmi szükség.
Kinyitom a szám, hogy köszönjek, aztán becsukom, mert erre szemlátomást nem kíváncsi. Hagyom, hogy elhadarja a mondandóját, megengedve magamnak, hogy ámuljak egy kicsit a szóba hozott szőke haján; jobban megnézve úgy fest, mint akit meghempergettek egy szervizállás frissen összekoszolt padlóján. Úgy döntök, megérdemli, hogy láthassa rajtam, kellő csodálattal adózom a katasztrófának. - Ez tegnapi? - kérdem végül, mintha a kosz avatott szakértője lennék. Ebben van némi igazság: kadéti pályafutásom elején nemegyszer festettem hasonlóan. - Az nem jó. Egy pillanatig bámulom, de aztán kénytelen vagyok megkönyörülni rajta. Clara még a büntetések legenyhébb formáit sem viseli méltósággal, és egyébként is, az alapkiképzése csak most kezdődött. Ráfér egy kis oktatás, már ami a katonáskodás praktikus oldalát illeti. - Gyere be - húzódom félre a keskeny bejáratból. - Segítek. De ne nyúlj semmihez! Csak összekensz mindent.
Az anyám által szentesített büntetések igazságtalanok. Hasznuk nem sok van, ezzel hatni nem igazán tudna rám, ráadásul teljesen értelmetlen. Nem az én hibám, hogy már az első napokba teljesen minden a feje tetejére állt a kiképzésen! Nem én kértem, hogy adjanak fegyvert a kezembe. Amúgy is milyen rendszer az, ahol már az első napokba, egy tapasztalatlannak adnak? ’Nincs megtöltve’, jön a felelet erre, esély nincs arra, hogy lepuffants bárkit is. Persze, arra nincs. De azt nem közlik a szerencsétlenjével, hogy ugyan már ne folyassa ki az olajat, ne maszatoljon össze mindent és még véletlenül se utólag fogja össze a haját, amikor a kiképző tiszt rávakkant. Egy szó mint száz, az egész pocsék és nem én tehetek róla, mégis én iszom meg a levét. Az ajtó halkan nyilódik és látom drága barátom, ahogy köszönne, mégis belé fakasztom a szót. Talán nem kellene itt lennem, nem jó ötlet, mégis tehetetlen vagyok. Nem tudom, hogy kit kereshetnék meg, Peter elhajt magától, mondván, hogy koszos vagyok és csak rosszat teszek az imidzsének. A valódi testvéremnek tartott férfi pedig most enyhén megnyúlt arccal, már-már hitetlenkedve tekint rám és arra az űrgabalyra, melyet mások hajnak csúfolnak. Kérdésére szipogva bólogatok. Tegnapi. Ujjaimmal törlöm le arcomról a könnyem, fejem lehajtom, hajam mégsem lóg bele. Legalább is ha azt nem vesszük, hogy az egész massza úgy, ahogy van, mint egy böhöm fegyver dől előre. ’Az nem jó’ Nyüszítve emelem fel fejemet, a könnyek újra szemembe szöknek. - De nem én csináltam – remeg meg mellkasom, hangom elcsuklik, ajkaim pedig megremegnek a visszafojtott sírástól. Ujjaimmal babrálok, idegességem leplezetlen jeleként, mire megkönyörül rajtam és beenged. Újra csak szipogva, enyhén megereszkedett vállal lépek be a hajlékba, mely immár otthona. Otthonuk Carolinenal. A gondolat is szokatlan a maga nemében. Sose képzeltem el Victort házasként és még mindig furcsa ennek a gondolata. A finom fegyelmezésre újra csak nyüszítek. - Nem én tehetek róla, semmit sem csináltam. Magától lett körülöttem minden olajos – panaszolom neki. – Kezembe adtak egy fegyvert, amúgy is miért adnak tár nélkül a kezembe fegyvert? És ellopták a hajgumim – sütöm le szemeimet. Elméletben mindenkinél jobban kellene tudnom mindent, ami a hadsereg dolgait illeti. Legalább is, amennyit mesélt és tanult mellettem, illett volna legalább a felére, úgy igazán emlékeznem. Nagy részére emlékszem is, de… Az lehet épp kimaradt, hogy a fegyvert ne forgassam össze-vissza, miközben nézelődöm. A bejárat mellett megállva toporgok egyhelyben. Nem is toporgás ez, csak bűntudatos állás. - Nem tudom, hogy mit csináljak – vallom be neki csendesen, látogatásom valódi okát. Leginkább elbújni vágyok, anyám haragja elől, ha nem tudok ezzel mit kezdeni.
A könnyeiből elsőre rájöhettem volna, hogy a problémája már egy ideje fennáll - Clara soha nem volt bőgőmasina, a családja pedig csaknem úgy tekint a heves érzelmek heves kifejezésmódjaira, mint az enyém. A lelkiereje biztosan eltartott egy darabig. Rövid pillanatig fatalista várakozással figyelem, ahogy megtörli az arcát, mert biztos vagyok benne, hogy a keze is olajos és a mozdulat afféle barbár harci festésben fog végződni, ám ez elmarad; úgy tűnik, a többi olajat - vajon gépzsírt is szerzett valahonnan? - sikerült eltávolítania, vagy egész egyszerűen csak olyan régóta tapad a bőréhez, hogy már biztonságosan rászáradt. Holnap kezd az Emlékek Ünnepe: ha nem akarna kimozdulni a promenádra, pontosan tudom, hogy csak kinevetné a kilátásba helyezett büntetését. Így azonban minden más lánynál csinosabb akar lenni. Aha. Hát ezzel lesz munka.
Úgy lépi át a küszöböt, mint akit a vesztőhelyre visznek, és meg is torpan az ajtó belső oldalán; ez nem okoz nagy gondot, mert mellette is könnyedén elérem a panelt, amely visszacsukja azt mögötte. Felvont szemöldökkel nézek rá; érezheti, hogy puszta rokonszenvből egy mosolyt fojtok vissza. - A gyakorlófegyverek mindegyike egy merő zsír - világosítom fel teljesen feleslegesen, mivel ezt már alighanem ő is tudja. - Napjában vagy százszor szedik szét és rakják össze őket a kadétok, és mindenki megolajozza. A feladat része. Ha jót akarsz magadnak, állj a sor végére. A csoportok nem egyforma létszámmal indulnak, így ha ti többen vagytok, utolsóként lehet olyanod, amit előtted kevesebbet nyúztak. Menj beljebb - unszolom anélkül, hogy megérinteném. - Hol vagy még koszos? Nincsenek illúzióim, így egy mozdulattal csúsztatom le a zubbonyt a vállamról, aztán felgyűröm az ingujjam könyékig. A haját nem fogja tudni egyedül megpucolni. Talán jobb is. Ki tudja, mivel próbálkozna. Hátrapillantok a vállam felett, miközben az egyik szekrény legfelső polca felé nyújtózom az acél szekrényajtó takarásában. - Egyébként jobb, ha tőlem tudod, kedves Clara: semmi nem lesz magától olajos. Sok hasonlótól kíméled meg magad, ha a kezeddel sehová nem nyúlsz, csak ahová feltétlenül muszáj. Különös tekintettel a hajadra. Úgy jelenj meg kezdéskor, hogy semmilyen körülmények között ne kerüljön az útba. Az enyém a régi földi sztenderdnek megfelelően oldalt is, hátul is fel volt nyírva az első tisztavatásomig, amit minden alkalommal bántam, amikor megláttam a saját tükörképem, és egyetlenegyszer sem, amikor hasonlóan makacs szutykot kellett kiszednem belőle. Az első két évben - amíg a legkoszosabb voltam - az apám még az ingemet sem volt hajlandó a tisztítóra bízni, ám erről inkább nem szólok neki. El tudom képzelni, hogy festhetnek a ruhái, amelyeket a gyakorlat alatt viselt, és megvan rá az esély, hogy az ő esetében a fentiektől eltekintenek. Nem lenne baj, mert gyanakszom rá, hogy végül azt is nekem kellene megcsinálni. Szívből szeretem Clarát, ám ezeket az érzelmeimet hasonlóan kemény próbatétel nélkül is kellően erősnek találom.
Karcsú, csőrös flakonnal a kezemben ereszkedem vissza a talpamra, meg két-három egymásra stószolt tégellyel. Lepakolok a pultra. Végigmérem őt: a helyzet súlyosságához képest nevetségesen el van kenődve, ám egyáltalán nem szándékozom gúnyolódni vele ezért. - Fel a fejjel - mondom, igyekezve mérsékelt jókedvet közvetíteni felé, nagyjából annyit, amennyit egy patyolattiszta embertől még nem vesz rossz néven. - Valószínűleg az egész csoportod napja ezzel telik. Inkább kérdezz, ha akarsz. Erről egyáltalán nem vagyok meggyőződve, de Clarát annyira elfoglalja a saját nyomorúsága, hogy vélhetően fogalma sincs, a társai mennyire zilálódtak szét mellette, így aztán - nagyon helyesen - minden további nélkül hinni fog nekem. Ha pedig megnyugodott, rájöhetünk, hol kezdjük a tisztítását.
Fejem továbbra is lehajtva, csak tekintetem emelem fel rá, s hiába látom felvont szemöldökét, íriszeim újra lesütöm. Ujjaimmal játszok, valamiért a feszültség csak még jobban megkörnyékez, most, hogy itt vagyok bent. Nem ismeretlen számomra új hajléka, ami azt illeti még illik is hozzá és újdonsült feleségéhez. - De ha a végére kerülök, csak még jobban olajos lesz minden – képedek el a képtelen elméletén. Ha mindenki előttem használja és olajozza, akkor csak nem még jobban olyan leszek? Szemöldököm ráncolva tekintek rá, miért nem rémlik ez tőle? Victor Terson! Te ezeket eltitkoltad előlem!? Mikor tudtad, hogy átmegyek majd rajta? Ajkaim csak enyhén nyílnak el, a felismerés hevétől – jó, azt ne számoljuk, hogy egyébként lehet említette, csak az évek alatt kiesett. Közben pedig tessékelésével lépek beljebb, nagy ívben kerülve a bútorokat. Erre nincs azért sok helyem, még ha nem is olyan kicsik, mint a hagyományos szolgálati lakások, azért érezhető az egykori lakosztályhoz képest a változás. Melyben oly otthonosan és természetesen mozog. - Körmöm alatt. Felkarom, könyököm, fülem mögött – itt megállok egy pillanatra, ajkaim rágcsálva gyötrődőm, hogy miként folytassam a felsorolást, vagy hogy illene-e. – És a lapockám – mondom csendesen, fejem lehajtva. Az említett körömágy alól másik kezem körmeivel próbálom kipiszkálni a megfeketedett olajat. Lopva, némán figyelem, milyen könnyedén mozog otthonában. Mennyire másképp teszi, mint a nyolcadik szinten, ahol minden mozdulatára vigyáznia kellett, nehogy megrovásba részesüljön. Itt lent, azonban, mintha egész lénye megváltozott volna. Figyelem nyúlánk alakját, mígnem eltűnik a szekrényajtó takarásában. - Ezt a kijelentésed nagyon egyszerűen tudom cáfolni! Én vagyok rá az élő bizonyíték! – szögezem le, a legelején, de ahogy folytatja, csak némán tudok hápogni. Felfújt arccal tekintek rá és többször is belekezdek a beszédbe, ám mindannyiszor nem jutok annál tovább, hogy egy mély levegőt vegyek. - Hah! – kezdek végül bele, de ezután sem jutok tovább. Teljesen ledöbbent, amit hallok. Hogy az én hibám? Igen, de, még a szememre is hányja!? – Hah! Na szép – lehelem elképedve, megnyúlt arccal. - Ezt úgy igazán elmondhatnák előtte – morgom az orrom alatt. Hangulatom nem neki szánom, leginkább az egész helyzetnek. Az egész kiképzésnek, amit már most marhaságnak tartok. Semmilyen pluszt nem fog adni az életembe. Persze a hajamat tudtam, arról nem én tehetek, hogy tényleg eltűnt – bár szerintem inkább ellopták – a hajgumim. Az utóbbit is csak azért sejtem, mert volt egy-két csoporttásam, akik nagyon jót szórakoztak a kínomon. Leginkább akkor, amikor a kiképző szinte leordította a hajam a fejemről, amikor felém magasodott. Uh, ritkán éreztem magam annyira kicsinek, mint akkor. - Azok mi? – düllednek ki szinte szemeim, látva, hogy mennyi mindent pakol le a pultra. Valami régről ismert érzés környékez meg, de eredetét nem igazán értem. Mintha hasonlóképpen néztem volna már rá, de mikor? Nyugtatására mégis feltekintek rá, könnyeim maradékát törlöm le arcomról és csak vállam vonom meg. - Mikor lesz vége? – ez lenne az első kérdésem, mert azt már most látom, hogy nem igazán fog ez az egész tetszeni. Valahogy nem az én világom és sejtem, hogy arra sem lesz igazán esélyem, hogy ki tudjam hagyni. Apám arcát látva, erre semmi esélyem. - A többiek nem így néznek ki ennyire szerencsétlenül, csak engem vicceltek meg, hogy van az orromon valami és vakarjam meg – sóhajtom el magam. Nehezemre esik egy helyben maradni, most mégis megteszem. Ezt is meg kell szoknom, ajkam húzom csak félre. Kezem felemelve vakarom meg tarkómat, hogy több olajat szedjek össze körmöm alá. - Caroline? – kérdezek, ha már azt mondta, azt szabad. Persze, tudom én hogy nem erre értette, mégis érdekel hol van.
- Nem ugyanahhoz a fegyverhez fogtok sorba állni - csóválom a fejemet, mert nyilvánvalóan akadékoskodik. Szemlátomást elhatározta, hogy mindenestül gyűlölni fogja az egészet. Nem túl átgondolt döntés. - Majd meglátod, mire gondolok. Fél füllel hallgatom a maga nemében lenyűgöző felsorolást. Hogyan is tudta ilyen mértékben eloszlatni magán a koszt? Tehetsége lehet hozzá. Margaret alighanem el van ragadtatva a felfedezéstől. - Ez minden? - érdeklődöm ártatlanul, nyilvánvaló ugratásnak szánva a kérdést.
- Ne zsémbelj - fordulok felé, néhány törölközőt terítve a kanapé támlájára. - Minél jobban ellenállsz, annál rosszabb lesz. Higgy nekem. Csak maradj csendben és tedd, amit mondanak. Azt pedig semmi esetre se tedd, amit nem mondanak. Ne mozgolódj. Ne igazgasd a ruhád, a hajad, a cipőfűződ. Ne nézz jobbra vagy balra. Ne társalogj. Ne nevetgélj. Jóformán levegőt se vegyél. Ha nem érted az utasítást, akkor se kérdezz! Azt nem szeretik. Csak kezdj neki. Ha hibás, majd szólnak. Az is egy parancs. Ne figyelj semmi másra, csak a tartalmára. Valószínűleg inkább ráripakodnak majd, ám ebbe kár bármit is belelátni: ahhoz képest, amihez szokva van, durván fognak bánni vele, én pedig eszköztelen vagyok a kérdésben - erre nem tudom felkészíteni. Kénytelen lesz eltűrni. Guvadt kérdezősködésre mindössze megrántom a vállam: ásványi olaj, súrolókrém és hasonlók várnak rá, amelyekkel annál rosszabb lesz a kapcsolata, minél többet elárulok róluk. A legtöbbet szerencsére a gépészektől szereztem, így a flakonok és tégelyek jelölései kívülállók számára nem bírnak valódi jelentéssel. - Semmi - ütök meg könnyed hangnemet meglehetősen gyorsan, bár maga a hazugság nem a legelmésebbek közül való. - Kiszedi a hajadból meg a körmöd alól az olajat. Letörli a könnyeit, amire helyeslőn biccentek. Bírni fogja. - Nem tudom. Talán egy év jár neked - nyújtok felé egyet a törölközőkből. - Attól függ. A többiek meg... nézd őket levegőnek. Nem fognak olyan jól mulatni, amikor a kiképzőtisztetek rajtakapja őket, hogy játszadoznak. Csak a paranccsal törődj. Meg tudod csinálni. Ismerlek. Legalább olyan jó vagy, mint én, és engem senki sem mert megszólítani gyakorlatozás közben. - Ez persze szemenszedett hazugság, de csak ami rám vonatkozik. Ő képes rá. Akkor is, ha nem tetszik neki. - Most pedig terítsd a törölközőt a válladra! A másikat meg az öledbe. Át kell itatni az egész hajadat ezzel az olajjal, hogy aztán le lehessen szedni az előzővel együtt. Ne nyúlkálj hozzá! - figyelmeztetem, mert egyszerre eltökélt vakarózásba fog, ami nem egy hétköznapi látvány tőle. Nevetnem kell. - Te jó ég, Clara. Bírd ki egy kicsit, jó? Le fog jönni.
Figyelem, amíg elrendezkedik: a művelet nem fog hosszú órákig eltartani, így belefér megvárni, míg a könnyei elapadnak. Persze képtelen megülni egy helyben igazán, úgyhogy tehetetlenségében inkább ellenem fordítja a kedvességemet. Szépen vagyunk. Tudhatná, hogy egy kissé feszélyez, amikor szóba hozza. - Dolgozik - válaszolom meglehetősen szűkszavúan, bár igaznak éppen igaz, amit mondok: a feleségem csak nemrég tudta meg, hogy várandós, és esze ágában sem volt emiatt hosszasan a kabinba zárva ücsörögni. Bosszúból további várakozás helyett átlátszó, szobahőmérsékletű ásványi olajat csorgatok Clara felismerhetetlenné vált hajcsimbókjaira, ügyelve rá, hogy ne folyjon belőle se a nyakába, se a szemébe. - Estig. Azt mondja, jólesik neki a mozgás. Reméljük, a dolog a közérzete mellett adakozó jókedvét is táplálja, mert a fésűjét fogom használni rajtad. Caroline igen büszke a hosszú és sűrű, hullámos sötét hajára, így természetesen van mit kölcsönvenni tőle a látogatóm fegyverolaj-mentesítésére. Ám az még odébb van: egyelőre még csak ott tartunk, hogy valahogyan az utolsó milliméterig eljuttassam Clara összetapadt, megrongált sörényébe a folyadékot, amelynek a legnagyobb szerencsémre egyáltalán nincs visszataszító szaga. Ki tudja, mit kapnék akkor. - Ezt rajta kell hagyni. Ne csöpögtesd le, légy szíves. Amíg vársz, súrolhatod a körmeid ezzel a másik krémmel.
Először csak hatalmas szemekkel meredek rá, szemmel láthatóan, mint aki nem ért semmit. A másodpercek vánszorgó tovahaladtával kezd minden olyan információ szépen és lassan visszatérni, melyeket évekkel ezelőtt hallottam tőle. Mélyről jövő sóhaj hagyja el ajkaimat. - Szóval sor vége – összegzem, amit kér tőlem. Büszkeségem és sértettségem is lenyelem, nem illene épp rázúdítanom ezt. Én jöttem segítségért, nem neki kellene ártanom. Sose tettem, ne most kezdjem már el, amikor nyilvánvaló, hogy ő jobban ért hozzá. A csípős megjegyzés mégis nyelvem hegyére kívánkozik. - Igen – hebegem végül fejem lehajtva újra csak. Ez minden, hát nem elég? Akaratlan, hogy a könnyek újra a szemembe szöknek. Képtelen voltam leszedni magamról a masszát. Rámszól és hangosabb szipogással törlöm meg kezem hátával az orromat. Kipirult szemekkel és orcával figyelem, ahogy törölközőt terít a kanapéra, én mégsem mozdulok, ellenben hallgatom szavait. - Elméletben tudom ezeket. De gyakorlatba átültetni oly nehéz, Victor – sóhajtom el magam. – Valami mindig elkezd viszketni, amikor nem kellene és tudom, hogy ez nem más, mint az elmém játéka. Már most utálom az egészet, de végig akarom csinálni – piszkálom újra ujjaimat zavartan. – Papa amúgy sem engedné, hogy kikerüljek, szerinte fontos, hogy úgy csináljam végig, hogy közben a családunkra jellemző fenséget és előkelőséget ne hagyjam el. A népnek látnia kell, hogy egy kancellár lánya is a kisujjából kirázza és nem veszít semmit sem bájából – vonom meg a vállamat. S mindezen elvárások után, így jelenek meg otthon. Sejtheti, hogy nem örvendtek meg nekem, hisz mindennek látszok, csak épp nem fenségesnek. Arisztokratának, ahogy Papa szeret minket emlegetni. Szemréseim összeszűkítem, szemöldököm pedig kétkedve vonom fel. - Ahha. Mi is van benne? – kérdezem még egyszer. – Nem mintha nem bíznék benned, csak naahh – mindig gyanús, amikor ennyire nem akar valamire válaszolni. Ráadásul egy tök egyszerű kérdésre! Könnyeim letörlöm, a törölközőt pedig átveszem tőle. Egyelőre a kezembe tartva ölelem magamhoz és hallgatom, az egy év kínzó hosszúságú időszakát. - Hahh!! – emelem meg fejem. – Naná, hogy nem! Ki akarná az Öreg Terson haragját kivívni maga ellen? - dülled ki a szemem. Ehhez még nekem sem volt soha igazán merszem. Ahhoz mindig is túl fontos volt a velem szemben álló, hogy kockáztatni merjem: nem találkozhatunk. – A kancellár örökösökkel mindig is máshogy viselkednek – öltöm ki rá a nyelvem, csak finoman jelezve, hogy a magam részéről az oroszlánok közé vagyok lökve, ahogy a földi mondás is tartja. Egyszer utána fogok nézni, hogy mit is jelent ez. Hallgatom és megvakarom a tarkóm és nevetve szól rám. - De annyira viszket, Victor – rugózok lábammal, fájdalmas tekintettel nézek barátomra. Vállamra terítem a törölközőt és a feltételezhetően nekem kikészített kanapé részhez sétálok, ha csak rám nem szól újra. Hajamból kiveszem előbb a bal, majd a jobb oldalra fogott copfom hajgumiját. A hajam pedig úgy dönt, hogy úgy marad. Öt ujjammal próbálom szétszedni, ám a merem massza, rettentő zsíros és olajos, szinte alig mozdul valamit. - Ooooh – hangzik felőlem a halk megjegyzés. Caroline egy csodás és gyönyörű nő. Minden porcikájában csodálom, hisz a tökéletes ellentétem is lehetne. A kényszerházasság tudom, hogy senki életében nem könnyű, a nőhöz pedig eddig nehezen találtam igazán utat, bár be is kell vallanom, hogy nem is nagyon tudtam próbálkozni a kiképzés ideje alatt. Az olaj a hajamra kerül, én pedig megmerevedek ültömbe. Mozogni sem merek, pedig minden izmom azért kiált, hogy megvakarjam a nyakam, fülem, hajam tövét. - Hozok neki újat. Többet is – annyi mocorgást engedek csak meg magamnak, hogy cipőm lerúgjam magamról, lábaimat pedig felhúzzam a törölközővel fedett kanapé részre. – Ha neheztelne mondd el neki, hogy az én hibám és kárpótlom majd érte – szipogom újra, csendesen. - Hogy ne csöpögtessem? Mindenhova is folyik – pedig próbálok nagyon nem mozogni, de tényleg! Nagyon, nagyon. A tégelyt átveszem tőle. – Kapok hozzá kefét? – nézek rá hatalmas szürke íriszeimmel. – Ugye nem úgy várják el tőlem, hogy kézzel szedjem le? – nem ő, hanem a kiképzés ezen szakasza.
Rokonszenvező pillantást vetek rá. Sok tekintetben vagyok átlagos vagy még annál is kevesebb, de az emlékezőtehetségem mindig kivételes volt. Ha nem is tudom egészen pontosan elképzelni, min mehet keresztül, úgy vélem, azért kellően közeli képet tudok alkotni magamban, hogy nagyjából felfogjam. Én is voltam kezdő. Csak sokkal, sokkal ifjabb koromban. A mosolyomon láthatja, hogy ezúttal egyedül az iránta érzett szeretethez van valódi köze. A jókedvhez nem sok. - Tudom, hogy nem könnyű. De az előkelőség, amit elvárnak tőled, ott van a véredben. Egy kis olajtól nem fog eltűnni. Adj időt magadnak. A kedvemért. Jó? Clara még csak tizenhat éves, és bár a felnőttek szemében már készen áll arra, hogy hozzájuk hasonló terheket viseljen, az én mércémmel igenis megérdemel egy kis elnézést. Ráadásul a Cambridge család hagyományosan sokat vár el, válogatás nélkül - elég jól ismerem Petert, a bátyját, hogy tudjam, tőle nem sok vigaszra számíthat. Csontig lecsupaszítva az udvariasságomat úgy is mondhatnánk, hogy semmire. Sőt: amennyit láttam belőle, leginkább úgy viselkedik a húgával, mintha legalábbis a második apja lenne, amihez az égvilágon semmi joga nincs. Ahogyan nekem sincs ahhoz, hogy ilyen véleményt alkossak a családjáról. Mindannyiunknak megvannak a korlátai.
A vendégem szimatot fog, én pedig megadón vonok vállat. Nem fog felhagyni a nyomozással, amíg meg nem tudja, mi ez - legalábbis nagy vonalakban. Rendben, Clara. De én előre szóltam. - Másféle olaj - felelem szűkszavúan, olyan fintorral, amely reményeim szerint arról árulkodik, megértem az ellenérzéseit. - A fegyverolajat egy másikkal kell feloldani. Ha befejeztük, keményítőporral kell bedörzsölni az egészet. Hogy ki lehessen fésülni. Megjegyzésére felvonom a szemöldököm, különösen, hogy méltónak érez a nyelvkiöltés testvéries, szűken mért rituáléjára. Mióta megnőtt és a fejebúbja felér egészen az államig, ennél sokkal komolyabban veszi magát, én pedig erős késztetést érzek rá, hogy ezt meg is mondjam neki. Már csak azért is, hogy megsértődjék rajta. Hanem azért úgy ítélem meg, jelenleg megvan a maga baja, és csak halkan szusszanok fel. Hátha egyébként nem tűnne fel neki, hogy éppen igen sportszerűtlen megjegyzést tett. - Aha - szúrom közbe szárazon, bár valójában nem neheztelek. Ő tudja a legjobban, hogy örökösnek lenni nem akadálymentességéről híres, így nyilvánvalóan egyszerű szurkálódásnak szánta. - Szóval ti nem a rózsaszín, tapétás öltözőt kaptátok, ahol lágy zene szól? Akkor találd fel magad.
Helyet foglal, és ebben megint csak nyoma sincs újkeletű nőiességének: régi, kedves kölyökmozdulatával helyezkedik el a törölközőn, mocorgásában ott bujkál a láblógázó, fészkelődő izgékonyság, ami általában a növésben lévő embereket jellemzi. Nagy kínjában tekereg, és az előadás olyan érzékletes, hogy lassan én magam is viszketni kezdek tőle. - Még szép, hogy viszket - intem, belé fojtva a további próbálkozást. Előre látom, hogy el kell majd foglalnom a kezét, ha nem akarom, hogy összemancsolja az egész kabint. Enyhe mosollyal csóválom a fejem. Ismét. - Majd elmúlik. Egy kis fegyelmet, ha kérhetem. Az utolsó törölközőt veszem fel, hogy az olajjal átitatott fejére borítsam - a mozdulat távolról sem mentes némi elégtételtől, amiért egy keveset visszaadhatok a bosszantásból. - Nem lesz dühös. A fésűről könnyen lejön az olaj. És egyébként is, kedvel téged. Bármennyire is tudom, hogy Clarának semmi oka a szipogásra, mégis mindig megesik rajta a szívem, amikor sírni látom: ezúttal is eltekintek attól, hogy kitolásképpen az arcába söpörjek egy keveset a hajából, inkább csak finoman megdörzsölöm a kobakján összegyűlt szőkeséget, amelyben lassacskán fellazultan keveredik el a kétféle olaj, enyhítve a tincsek nehéz merevségén. Elengedem, a vállára terítve a második réteg jókora, puha szürke anyagot, amelyet elnehezít a felesleges olajmennyiség. - Ne aggódj. Ha nem nyúlsz bele, nem folyik mellé. Megkerülöm a kanapé karfáját, s a belső tolóajtót kinyitva derékig elmerülök a fürdőszobában, hogy aztán felbukkanva nagyméretű, erős sörtékkel tűzdelt körömkefét nyújtsak át neki. - A jó hír, hogy senkit sem érdekel, hogy szeded le - jegyzem meg, s mellé érve lecsavarom a súrolókrémről a tetejét. Piszkosfehér, durva szemcséjű masszát talál a tető alatt; erős, illatosítatlan szappanszaga nem kellemes, de ha jót akar magának, nem hagyja magát eltántorítani. - Teljességgel rád van bízva, amíg a legközelebbi alkalommal ragyogó tisztán jelensz meg. Vigyázz a körömágyadra. Ez tud fájni.
Megértő mosolyát látva, csak kelletlenül húzom el újra az ajkam és vonom meg a vállam. Mindenki, aki nem ebbe született azt hiszi, hogy a kancelláriai lét csupa móka és kacagás, nem szól másról, mint a korlátlan hatalomról és arról, hogy azt teszel meg, amit csak akarsz. Ennél nagyobbat nem is tévedhetne senki. Mindennek az ellentétje a legigazabb, s ki nem ebben nő fel, annak fogalma sem lehet arról, hogy milyen áldozatokat követel ez a hatalom. Victor megérti, hogy mi bánt leginkább. Megért úgy is, hogy tudja, bármit odaadtam volna, hogy ez a rang hozzám kerülhessen. Nem ama passzióból, amit az átlag ember érzékel, hanem mert egyszerűen csak zsigerből tudom: ment volna. Meg tudtam volna csinálni, hisz erre születtem. Családom belső törvényei mégsem ért velem egyet. Lényegében semmiben. - Jóóó – adom be a derekam, vállaim enyhén megeresztve. – Legalább az izmaim nem sajognak és nem oly mereven járok, mint egy titán – jegyzem meg, nem is annyira az orrom alatt, mégsem teljes hangerővel. Kelletlenségem kihallhatja, s mikor én is felismerem, kezem emelem fel. – Mindjárt elhagyom a morgásom – ígérem meg neki. Vak lennék, ha nem látnám, mennyire igyekszik jobb kedvre deríteni és megvigasztalni. Csökönyös mégsem lehetek. Mélyen szívom be a levegőt, tekintetem lehunyom. Magamba elszámolok ötig, ahogy az elmúlt egy évben rengetegszer megtettem. Közben pedig lassan fújom ki az éltető oxigént mellkasom fogságából. A görcs pedig, ami eddig a gyomrom szorította lassan kezd el lazulni, kioldani. Másféle olaj. Bal szemöldököm érdeklődve dobom meg, és a fintora csak még jobban kiváltja belőlem ezt. - Ühüm – összegzem szavait. – Érzem ám, hogy valamit nem akarsz elmondani. Betudom annak, hogyha megtudnám, sikítófrásszal rohannék az első légzsiliphez, hogy kiugorjak – adom be a derekam annak, hogy nagyon faggassam tovább, ajkam szegletébe, pedig első ízben jelenik meg egy halovány mosoly árnyéka. Viselkedésének változása azonban feltűnik, megjegyzésem nyomán. Ááááh, de nehéz ennyi mindenre odafigyelni. Rá, magamra… bajomra. Ha az utóbbira koncentrálok vele szemben vesztem el fejem, amit aztán igazán nem érdemel meg. Ha pedig azelőbbire… mh, nem is lenne olyan nagy gond, hogy saját nyígommal ne foglalkozzak, ugye? - Épp azt csinálom – vigyorgok rá, ösztönszerűen. – Tudom, kitől kell a legjobb tanácsot kérni – hízelgek neki, néma bocsánatkéréssel adózva irányába. Szavaimat mégis komolyan gondolom, másért nem is igazán jöttem volna ide. Jó, persze másért is, de tudtam, hogy hasonló problémával ő a legjobb ember, akit felkereshetek. S ennyi béke szigetét most én is megérdemlek. Nyűglődésemre mégsem vevő, sőt mi több. Belém fojtja a szót, lábaim mozgatását pedig abba is hagyom, főként, ahogy törölközővel takarja le fejemet. Hátamat csak enyhén horpasztom be, nyoma sincs az elegáns egyenes tartásomnak. - Tényleg? – kérdem őszinte hitetlenkedéssel hangomba a törölköző takarásában. Lemarad csodálkozó arcomról is. Caroline mellett, magam sem tudnám megmagyarázni, hogy miért, rettentő kicsinek érzem magam. Talán mert Victor felesége és akaratomon kívül oly piedesztálra emeltem ezzel, amelyhez én sose fogok felérni. Vagy egyszerűen csak az a megfogalmazhatatlan kisugárzása teszi, ami körbelengi őt mindig. Hasonló érzés ritkán fordul elő velem, szám szerint, ő az egyetlen, aki kiváltotta eddig. Ebben, a magam részéről mégsincs semmi negatív érzelem, néma csodálattal adózom kedvenc barátom hitvesének. Mégis némán tűröm, ahogy fejem masszírozza a törülközőn keresztül, ahogy a két olaj egymásra talál a massza pedig lassan enyhül. Megmoccanni mégsem merek. - Meg sem merek mozdulni. Még a végén leharapnád a fejem, ha valamid maszatfoltos lenne. Látom ám, mennyire félted hajlékod! – nézek rá játszott döbbentséggel, hogy aztán ajkaim pimasz mosolyba ránduljanak, melyre próbálok azért ügyelni. Komolynak is illene tűnnöm. Annyit mégis mozdulok, hogy fejem enyhén félrehajtva figyeljem az újra félig eltűnő alakját. Vállamra terített törölközőn keresztül simítok végig a hajamon, dörzsölöm meg. Nem hiszek abba, hogy valaha még szép és selymes hajam lesz. Hát keményítővel akarja beszórni! A kefét átveszem tőle és a letekert tetejű masszát is, szaga mégis megcsapja orromat. Mellette lévő bőr enyhén ráncolódik, fintorba csavarva az arcomat. - Gondolom, ne is álmodjak olyanról, amelybe virágolajat csepegtettek, igaz? Esküszöm, ha az alapkiképzést túlélem, feltalálom az illatos katonai massza leszedőket – húzom végig a kefét a massza tetején, orrom idegeinek játékát mégsem tudom szabályozni. Ujjaimat behajlítva, finom mozdulatokkal próbálom meg alóla kiszedni a masszát. A körömágyra ugyanis vigyázni kell. - Jól áll neked az ötödik szint – emelem rá, csak szemem sarkából a pillantásom. Ajkaimon immár őszinte mosoly ül. – Jó látni ilyen felszabadultan – jegyzem még meg, melyben semmi bántás nincs. Tényleg rá fért, hogy egy kicsit távol legyen az öreg Tersontól. Ezt a jelenséget pedig mindig megcsodálom, amikor csak látom őt azóta is, vagy épp idelent. Mégis, amikor apja közelében van, mesteri az az átalakulás, amibe végbemegy. Köze sincs ahhoz a laza tartáshoz, amit most tud produkálni. - Milyen jó tippjeid vannak még? – faggatom tovább. – Ruhából hogy lehet kiszedni? Mama azt mondta, hogy még csak azt is felejtsem el, hogy abba menjek haza, Peter meg semmit sem árul el, ő hogy csinálta egykor. A te suvickolásod rémlik csak.
Hagyom, hadd morogjon. Odáig nem merészkedem, hogy az indulatait szítsam: semmi olyasmi nem esett vele, amitől óvni kellene és elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, a látszat ellenére igen talpraesett. Nem lesz baja. Éleslátása sem bír szóra, ma semmiképpen. Talán ha már néhányszor átesett ezen a procedúrán, elmondom neki, mi mindenre használják ezeket a vegyszereket, addig azonban nem nehezítem az életét feleslegesen. Így is kellőképpen sajnálja magát. Csak a szemem fénylik élénken, mint azoké, akik előzékenyen egy igen jó tréfát nyelnek vissza. - Úgy valahogy. Tudom rólad, hogy nem szeretnéd, ha ezzel a hajjal látnának utoljára élve.
A megjegyzésre most persze lapít. Vigyora erősen emlékeztet egy évekkel korábbi gesztusra, bár a csíny, ami alól menekülni igyekezett vele, immár kissé elkeveredett számos hasonló emlékem közt. - Szerencséd, hogy mindig tudod, mit kell mondani - forgatom meg a szemem, nehogy kétségei legyenek a saját ravaszsága felől. Természetesen a győzelmét nem keserítem meg: célját, hogy megszabadítsam a fegyverolajtól és kedvére kipanaszkodhassa magát, így is eléri majd, végeredményben pedig nem számít, milyen módon. Ez azonban egyáltalán nem tart vissza engem. Helyeslőn hümmögök a törölköző alól kiszűrődő kérdezősködésre. - Igen - felelem, cseppet sem aggódva azon, hogy esetleg nem fogja érteni a nagy tisztálkodásban. Clarának, ha őt foglalkoztató témáról esik szó, kifinomult szonárhallása van, a legtöbb műszernél is különb. - Sajnálni fogja, hogy lemaradt rólad. Caroline nem kimondottan cserfes természet, ám ettől még igen szívesen társalog; éles eszű, jó humorú és merész, de tapintatosan közlékeny ember, amely tulajdonságai nagyon sokban megkönnyítették azt a két évet, amit a jegyeseként töltöttem. A tulajdonosaink - ahogy egy fintorral az apáinkat nevezte, mikor nem voltak a közelben - gyakran járattak össze minket, és ha őt is ugyanolyan rendíthetetlenül tartózkodóra idomítják, amilyen én vagyok, mostanáig sem jutottunk volna tovább annál, hogy a folyosón elhaladva felismerjük egymást. Ám ő másmilyen. Erejét és bátorságát könnyű volt megkedvelni, ő pedig valami csoda folytán egyáltalán semmilyen kifogást nem támasztott a személyem ellen. Annál jobban szégyellem, amikor nyíltan úgy tesznek, mintha az új tulajdonosa lennék. És egy kicsit, mélyen belül utálom magam, amiért kényszerből bár, de részt vettem az adásvételében, mint aki szerint pontosan ezt is érdemli. Ezt azonban mégse mondhatom ki hangosan. Még Clarának sem. Már csak azért sem, mert újabb kérdésekre sarkallná, köztük egy sor olyasmire, amire nem tudok válaszolni. Amit nem értek. És talán azt is gondolná, hogy nem szeretem a feleségemet, vagy bánom, hogy együtt kell élnem vele, ami természetesen nem igaz. Túl sok olyan dolog övezi ezt az egészet, amivel kapcsolatban nem tudok semmit, és nem is értek semmit. Ami még fontosabb, ezek nem csak rám vonatkoznak. Olyan tiszteletlen pedig soha nem lennék Caroline iránt, hogy az őt személyesen érintő kérdésekbe bárkinek betekintést engedjek. Úgyhogy az egészet ennyiben hagyom. - Mozoghatsz - jelentem ki nagyvonalúan, ahogy elengedem. Haja fényes hullámokban omlik a vállára. - Csak ne túl sokat.
Jókedvű mosollyal figyelem, ahogy fintorogva hozzáfog a körmei lecsukatolásához. Utálatos, az őrületig körülményes munka, ráadásul gyakran fájdalmas, ő azonban veleszületett érzékkel navigál az apró hézagok körül. Lecsavarom egy másik tégely tetejét: ebben fehér por van. Akár a krétapor. Megkerülöm Clarát, néma bölcsességgel tűrve, hogy a virágillat hiányán bosszankodjék. - Te vagy az első, aki felszabadultnak nevez. Vigyázz a szemedre - szólok nem minden derű nélkül, miközben egy marék szintetikus keményítőt szórok a fejére. Ez leginkább az ételgyárban használatos anyag, ám rendkívül jól felszív mindennemű olajat, még a haj sajátját is. Meg a fegyverolajat is. Meg az ásványi olajat is. Úgyhogy kap még néhányat. Egészen addig, míg a szőke haja egészen fehér, egészen száraz és egészen törékeny tapintású nem lesz, a vállára terített törölköző szürke színe pedig már csak az emlékezetünkben létezik. Ennél kevesebb is elég lett volna, de egy kis szórakozás igazán jár nekem is. Vigyorgok, amit valószínűleg nem fog észrevenni, aztán nekilátok ugyanúgy beledörzsölni a hajába a keményítőt, ahogy az imént az olajat. - De ki tudja. A végén teljesen elzüllök.
Elengedem, hogy megtörölhessem a kezem az egyik leterített törölköző sarkában, aztán fanyar pillantást vetek Clarára, immár oldalról. Jelentőségteljesen félrebillentem a fejem, mielőtt vele szemben nekidőlnék a pultnak. - Ruhából inkább ne akard kiszedni - felelem a legteljesebb meggyőződés hangján. - Az egy rémálom. Vigyél egy rend váltóruhát és a koszosat add le a tisztítóba. Rám azért emlékszel, mert nekem kötelező volt saját kézzel kitisztítani a sajátomat az első két évben. Ha ez segít, szárítani a légkeringető rácsai előtt érdemes. Biztosan emlékszel, hogy akkoriban csak a székre állva értem fel. Ez nem csak nehéz, de veszedelmes feladat is volt, mert a székre - és az asztalra, és az ágyra, és a lábtartóra, és a fotelre, és a polcra - szigorúan tilos volt felmásznom, így az esetleges ajtó előtt elhaladók előtti lebukást kockáztattam minden alkalommal. Más hely azonban szóba sem jöhetett: a zubbonyom, amelyet a legtovább tartott megszabadítani a kosztól, vastagabb anyagból készült annál, hogy bárhol máshol megszáradjon másnapra, és még ott is fennállt a veszélye, hogy a varrások mentén nedves marad, ha az ember nem akasztotta fel időben. Akkor pedig nem volt hová menteni a helyzetet a minden egyes gyakorlatot megelőző szemlén. Kritikus szemmel méregetem Clarát. Nem tudom elképzelni, ahogyan az inge gallérját súrolja a csapnál állva, és fél szemmel az órát nézi. És ami azt illeti, Petert sem. - Ahhoz nem ragaszkodhatnak, hogy kézzel csináld. Ha igen, csupa rossz hírem van. Ugyanúgy kell ugyanis, ahogy most a körmeidet. Csak nem jön ki olyan könnyen.
Látom szemeinek csillogását, ahogy a pillanat tört részéig megvillannak. Ismerős, régen is szólt már nekem, tudtam, hogy közös cinkosságunk jut épp eszébe, én pedig szerényen mosolyogtam rá mindig. Ezúttal mégis kelletlen húzom el ajkaimat. - Valóban – látom be, hogy valóban nem szeretném, ha így látnának. Többen, mint amennyien megtették. talán egy kicsit hiú vagyok, de akkor is. A mozdulat, mellyel hajamon simítanék végig félúton megakad. Ne piszkáljam, tudom. – Lehet levágom – vonom meg a vállam. – Még az is jobb lenne – így legalább ha sokszor lenne maszatos, nem lenne oly nehéz dolgom, majd egyedül. Mert hát azt még én is tudom, hogy örökké nem zaklathatom Victort, az öreg Terson előbb-utóbb a sarkamra lép, ha megtudja. Vigyorgásom, vidám, őszinte nevetésbe torkollik. - Köszönöm – fogadom bókját hálásan, még ha tudom, hogy valójában nem is igazán bók. Ezúttal annak veszem tőle. Aljasságom ellenére, szavaimat őszintén gondoltam. Tényleg okkal jöttem hozzá és nem máshoz. Na meg, még egy indok, amiért csak láthatom. Arcomat pedig már takarja is a szürke törülköző, alamuszi vigyorommal együtt. Nem is bánom, hazudnék, ha nem kényelmesednék bele egy kicsit – de tényleg csak egy kicsit – fejemet masszírozó mozdulatokba. Még ha tudom, hogy valójában mi is folyik a törölköző alatt. Ám erre taktikusan nem gondolok most. A törődés ilyen finom formája, ezúttal mégis jól esik és egy pillanatig sem ellenkezek vele szembe. Ritkán teszem meg. - Ooooh – csúszik ki az őszinte meglepettség ajkaimon. Egyelőre magam sem tudom, hogy mit is mondhatnék erre, pedig rettentő ritkán vagyok tetten érhető azon, hogy nem lenne valamihez megjegyzésem. Orrom alatt somolygok csupán és még csak titkolni sem kívánom, hogy valójában milyen melegséggel töltenek el a szavai. Tudom, hogy Victor nem hazudna nekem, ha felesége nem kedvelne, akkor ezen szavakat nem mondaná. Még akkor sem, hogy jobban érezzem magam. Caroline rettentően erős és magabiztos személyiség, olyan melyre régóta felnézek. Pontosabban, amióta először láttam meg Victor oldalán. Hatalmas szürke íriszekkel csak néztem őt, örvénylő sötét haját, meleg pillantású tekintetét, mosolyát. Nevetése az első pillanattól magával ragadott. Olyan nő, amilyen én sose lehettem, amelyet nekem sose engedtek. – Majd meglátogatom, ha nem zavarom – szólok csak csendesen. Vele szembe mindig is óvatos voltam, mintha porcelánból lenne. Sose támasztott velem szembe semmilyen elvárást, mindig is előzékeny volt személyemmel kapcsolatban, mégis… Vigyáztam a közelében, jobban mint bárki másnál. Mindennél jobban kívántam, hogy ne legyen rólam rossz véleménnyel. - Okiii – engedélyére, egyik sejhajomra teszem a testsúlyt, csakhogy feljebb tornázzam magam a kanapén, kényelmesebb pozícióba. Aztán újra szól én pedig bosszúsan tekintek fel rá, mintha épp azért tenné, mert mocorgom. – Ha már, már, már megteszed, hogy rám szólsz, akkor már katonásan elmondhatnád, hogy mi a nem túl sokat – várok egy pillanatot, összehúzott szemekkel meredve rá. – Pontosabban körülhatárolva – amúgy is már kezdem megszokni – sose fogom, ne hazudjak már magamnak – a katonás életet. Mindig, mindent parancsok szerint. Hahhh. Borzalmas. Nem mintha, a mi életünk is nem erről szólna, csak épp más keretek között. A mozgásterünk épp olyan kicsi, kötelességeink pedig más körökbe tartozik, ám épp olyan szigorúak is. Ahogy megkapom a kefét, szinte automatikus a mozdulat, amivel hajam a fülem mögé simítom. Alig mozdítom rajta valamennyit, mire észbe kapok: nem kellene. Addigra ujjaim már maszatosak, az amúgy is olajos törölközőbe kenem bele, orromhoz emelve ujjaimat pedig csak egy újabb fintorba végződnek arcom vonásai. S ott is marad az arcomon, amíg a körmeimet pucolom. Szipogva tekintek fel rá. Minden igyekezetem ellenére, olykor a kefe túlszalad, főleg, amikor nem erre figyelek, hanem rá és mozdulataira. Port szór a fejemre, egy-néhány szemcséje előre furakszik, arcomba hull, orromon tapad meg, azon egyszerű oknál fogva, hogy prüsszögésre kényszerítsen. Én pedig eleget teszek a néma ingernek. Fejem közbe csak lágyan rázom meg – becssszó, ez teljesen akaratlan- a port nem csak jobban szétterítve hajamon, de mindenhol máshol. Vállamon tartott törölközőre, ölembe, a kezembe tarott kefére, talán még a kanapéra is jut belőle. - Kiteljesedsz – jegyzek csak meg ennyit. Nem fűzöm szavaimat tovább, nem toldok hozzá semmit. Egyszerűen csak hagyom, hogy kettőnk közé fészkelje be magát megjegyzésem, remélve, hogy táptalaja lesz fejem masszírozó elméjében. - Én álltam őrt az ajtóba – erre kifejezetten emlékszem. Eleinte halkan kacarásztam a dolgon, kezemet az ajkam elé tartva – ahogy Mama tanította. Mikor pedig felhívták a figyelmem, hogy milyen komoly dologról is van szó, már csak egyenes háttal, rettentő komoly arckifejezéssel kukucskáltam ki olykor a szoba ajtaján, figyelve, jön-e valaki. – Nem értem, ha mindenki másnak lehet a tisztítóba… - kezdek bele, hogy aztán rájöjjek. Legyintek. – Tudom, rád más szabályok vonatkoznak – megjegyzem, hogy szerintem ez is marhaság. De ezt csak miatta nem teszem meg. Nem attól lesz jó vezető, hogy tudja kipucolni a saját olajmocskát a ruhájából. De persze, mit tudhatok én? Csak egy nő vagyok. És ő pedig újra méreget. Megszoktam már, tőle nem is esik olyan rosszul, tudom ilyenkor általában keres rajtam valamit. - Ki tudja, drága barátom!? – emelem meg szemöldökeimet. – Papából kinézem, hogy ragaszkodni fog hozzá, ha a tisztek nem is. S amit Papa mondd, annak úgy kell lennie, tudjuk jól – apánk szava ellen aligha lehet kifogásunk. Még ha nekem olykor van is. – Bár bevallom, remélem én azért megúszom… - nem kicsit reménykedek benne, ami azt jelenti. Nem jeleskedem valami kitűnően ezek a kiképzésen, sőt. Mindenbe szinte a legutolsó vagyok, bezzeg, ha a kedvességet és előzékenységet díjaznák. Toronymagasan vezetnék. - Bocsánat, hogy csak úgy rád törtem – emelem meg pillantásom rá, bűnbánóan, ahogy az utolsó két körmöm alól szedem ki a fránya olajat. Jó, egyszer még mindenen végig kell mennem, mert nem mindenhol jött ki. – Megzavartalak? – tudom, hogy utólag nem illik kérdezni, most már ugyan mindegy alapon.
Engem nem tud megbotránkoztatni a hajnyírás ötletével. A haj csak haj: visszanő, akármennyire is megkurtítja Clara. Hossza, fazonja a szememben nem bír jelentőséggel, még egy hozzá hasonló előkelőségnél sem. Anyám, akit mindig mindenkinél többre tartottam, gyakran viselte jellegzetes vörös haját rövidre vágva; sovány, nyakigláb alakja már messziről felismerhető volt, s ha ferdén is néztek rá a külseje miatt, ezt soha senki nem merte szavakba önteni, ameddig bármelyikünk is a közelben ólálkodott. Clara éppen kopasz is lehetne. Soha nem formálnék elmarasztaló véleményt róla. És senki más sem, aki jót akar. Hanem a látogatással kapcsolatban már felszalad a szemöldököm. - Zavarni nem zavarod... nem mintha nem lennék meglepve, hogy önszántadból edzőterembe vágyódsz. - Elismerő pillantást zsebelhet be, még ha nem is ide figyel. - Mintha korábban azt mondtad volna, soha többé. A feleségem, ha levizsgázik, az Akadémia katonai továbbképzésében résztvevők kis létszámú csoportjainak edzője lesz: amennyiben Clara valóban munka közben óhajtja meglátogatni, nem fogja tudni elkerülni az oly' hevesen gyűlölt régiót. De talán időközben megbékélt vele, amennyiben neki nem kell megmozdulnia. - Nem fogok neked parancsolgatni - ellenkezem vele, mert velem aztán igazán nem járna jól. Hogy csak egyetlen ellenérvet említsek. - Megbízom az ítélőképességedben. Kadét. Jókedvűen figyelem a klasszikus szarvashibát - elnézve, hogy fészkelődik, nem csodálom, hogy ennyire összekente magát. Zaklatottságának és kamaszos lelkületének mi sem fényesebb bizonyítéka, hogy különösebb fenntartás nélkül keni a kezét a törölközőmbe: igaz ugyan, hogy a szerencsétlen koszosabb aligha lesz a mozdulattól, általában mégis gátlásosabb ennél a vendégem. Nyilvánvalóan a lélekjelenléte végső traktusaiba kapaszkodunk. A tény korántsem visel meg annyira, mint illene.
Aztán tüsszent, keményítőport fröcskölve a szélrózsa minden irányába. Nagyszerű. Sűrű pislogások közepette próbálom elkerülni, hogy csatlakoznom kelljen hozzá, mert éppen annyira voltam közel hozzá, hogy jónéhányat felszippantsak a finom szemcsékből. Megköszörülöm a torkom, és egy pillanatra eltöprengek azon, vajon mások számára is ilyen egyértelmű-e, amit ő lát rajtam. Összemosolygunk az emléken: Clara már egészen kicsi korában is ragaszkodott hozzá, hogy a segítségemre legyen, és ettől még azok a morálisan kétes feladatok sem tántorították el, amelyeket odahaza egészen biztosan helytelenítettek volna, ha kiderül. Ilyen volt például az ajtóban ácsorgás is, amíg én fél lábbal a széken egyensúlyozva a falnak tapadtam, kiszámított nyújtózkodással közelítve a vállfa acél kampóját a légkeringető mennyezet alatti rácsa felé. Soha, egyetlenegyszer sem látott senkit, és azt hiszem, talán jobb is - ha csak egyszer is megpróbált volna sikkantva figyelmeztetni, ahogyan akkoriban szokása volt, egészen biztosan a nyakamat szegem. És ez lett volna a kisebbik rossz. Megvonom a vállam, de csak finoman. Vannak dolgok, amelyekre felesleges időt pocsékolni. A rám vonatkozó szabályok éppen ilyenek. - Ne törődj vele - felelem lágyan. Valahányszor ráakadt valamire, amiről azt gondolta, igazságtalan velem szemben, mindig hosszan dühöngött rajta. Ezért aztán gyakran dühöngött, én pedig, ahogy mindig, ezúttal is belefogok a menetrend szerinti lecsillapításába, mielőtt túlságosan belelovallja magát. - Régen volt.
Fatalizmusa megmosolyogtat. Nem először. Clara még kamasznak is inkább bájos, mint bármi más. - Dehogy fog ragaszkodni hozzá. Senki nem csinál ilyet, és neked az égvilágon semmi közöd nem lesz ehhez az egészhez jövő ilyenkorra. Bizonyára azt gondolja, bár már ott tartanánk. Kivételesen egyetértünk. Ember nem panaszkodott még ennyit a kötelező kiképzés miatt, mint Clara: nem kétlem, hogy legalább hárman számoljuk a napokat az édes szabadulásig. Mármint az övéig. A világ egy kicsivel jobb hely lesz, amikor végre begyömöszölheti az egyenruháját a szemétledobó lengőajtaja alá, ahogy kétségkívül tenni fogja annak ellenére is, hogy valószínűleg megszidják érte. És kétségkívül meg fogják, mert az ajtó be fog szorulni. Pont, mint a bátyámnál tette annak idején. Visszaszivárgó udvariassága megerősít a gyanúmban, hogy kissé lenyugodott. Elutasító mozdulatot teszek. - A legkevésbé sem - válaszolom. - Az imént kaptam értesítést, hogy a műszaki vizsgám, amely eredetileg holnap lett volna, elhalasztásra került az ünnepség miatt. A díszsorfalban állok helyette. Van még két napom készülni. Nem teszem hozzá, hogy ez semmit sem segít rajtam, ami a Dusk félelmetes követelményeit illeti. És azt sem, hogy szíves-örömest kihagytam volna a megtiszteltetést. Az egyetlen jó oldala annak, hogy kadét koromban alacsony voltam, az volt, hogy a díszszemlékre semmilyen körülmények között nem feleltem meg. Az is, a sorfal is embert próbáló, körülményes és még annál is sokkal, sokkal kényelmetlenebb feladat, mint amilyennek első ránézésre tűnik. Presztízs ide vagy oda, soha nem bántam volna, ha lemondhatok róla. Legalábbis elméletben. Mert természetesen egyetlen alkalommal sem tettem. - Úgyhogy ráérek kifésülni a megszáradt olajcsomókat a hajadból. Ha engedi, visszakerülök mögé, s a fürdőszobából előhalászott fésűvel nekilátok a feladatnak. Szőkesége nem ragad már sehol, s a keményítő szárította, pergő hajszálak közül könnyedén, fájdalommentesen távoznak a kisebb-nagyobb, por borította göröngyök. - Nemsokára szabad vagy.
- És nem is! – emelem rá szürke íriszeimet, hatalmasokat pislogva rá. Tartom a szavam ahhoz, amit akkor mondtam: többé nincs az az épkézláb ember, aki engem rávegyen, bármilyen testedzésre, ami nem futás és úszás. Ha a kiképzés csak ebből a két részből állt volna, egy rossz szavam sem lett volna rá sose. – Viszont, ha csak ott tudom tetten érni – mosolygok rá szelíden. – Akkor óvatos léptekkel oda merek merészkedni – a ki nem mondott célzást érzem szavai mögül: nem szeretné, ha itt, hajlékukba találkoznék nejével. Nincs ebből semmi gond, én legalább is nem érzek. Ha számukra így kényelmesebb, nem én leszek az, aki majd ellenkezni fog. - Nem éppen parancsra gondoltam – ráncolom össze a szemöldököm, mint aki nem érti, hogy mit nem ért, azon, amit mondtam. – Csak, hogy pontosabban körülhatárolod, hogy… - nézem, nézem arcának vonásait, majd egy mély sóhaj hagyja el ajkaimat, vállaim enyhén megereszkednek. – Felejtsd el – engedem el. Régen beletörődtem, hogy vannak dolgok, melyeket hiába magyarázok, mintha falnak beszélnék. Nem azért, mert nem értené – talán sokszor tényleg nem – hanem mert teljesen más a közeg, amibe ő felnőtt. S ilyenkor jönnek elő ezek oly élesen. A kadét szó hallatán mégis enyhe grimaszba fordul az arcom. Már csak pár hét, hónap és vége. S többé nem hallom a gyűlöletes titulust a nevem mellett. Cambridge kadét. Nem illik oda – nagyon nem. Mégsem ellenkezek, fogaim összeszorítva viselem ama csapást, amit ezzel mértek rám. Hisz, hát ez a feladatom. S neki is és tudom, mindig is tudtam, hogy keményen, emelt fővel viselte a rá mért csapásokat. Az mégsem jelenti, hogy meg is érdemelte volna, amit kapott. Felfújt arccal tekintek rá. Ne törődjek vele, na persze, mintha ez olyan egyszerű lenne. Ajkaim már épp nyitom, nagy levegőt veszek, de egyszerűen belém fojtja. Régen volt. Orrom alatt dünnyögök csupán. - Attól a tényeken nem változtat… Lehet ezeket máshogy is… - érdekes, vannak családok, ahol ugyanúgy katonának, családfőnek nevelik a fiút, mégsem oly kegyetlenséggel, ahogy sokszor vele tették. Túl sok jogom nincs megszólni, mindössze igazságérzetemet bántja, na meg az iránta érzett végtelen szeretetem. - Hát ajánlom is! Ennél rosszabb, aligha lehet bármi is. Úgy értem, bármi is! – kerekednek ki szemeim. Még csak nem is a parancsokkal van a gond, vagy hogy nem tudnék szót fogadni, vagy épp viselkedni. Elég gyorsan beletanultam abba, amit elvárnak, de a folytonos fárasztás, a fájdalom, ahogy a határainkat feszegetik és löknek át rajta és ha belerokkanunk, akkor sem állhatunk meg… Na nem. Még egyszer kizárt dolog és akkor még ehhez jön ez a sok olaj és fegyver, aminek a gondolatától is irtózok. A kezem büdös lesz tőle, levakarhatatlannak érzem az egészet. Az egyetlen, amiért elhiszem, hogy nincs így, hogy Victor ezt állítja. Az ő szavába pedig sose kételkedtem még. Érdeklődve hallgatom, végül mégis csak lágyan ráncolom szemöldököm. - Mire nincs még meg a vizsgád? – kérdem gyanakodva, hisz ha jól rémlik – és remélem, hogy jól – szinte mindenre is van. Úgy értem, az összes létező, talán még elektromos hálozatot lefedő egységekre is van már vizsgája. Annyi vizsgája embernek nincs a Dominiumon, mint neki most. – Ooooh – csodálkozom el, hogy nem is oly messze fog akkor holnap tőlünk állni. – Akkor végképp nem szabad szobafogságba kerülnöm addig – pislogok nagyokat. – Ne kérdezd miért, de mókás, ahogy a sorban virítasz – talán csak a szokatlan hajszíne miatt tűnik ki, olykor. Kötelességeink alól mégsem kaphatunk sose mentséget. Ahogy neki is részt kell ezeken venni – vélhetőleg egy kis atyai nyomásra – úgy nekem sincs más választásom. Ott kell Peter és a neje mellett mosolyognom, illendően, mindezután pedig az ott lévőkkel bájos csevegést kezdeményezni. Akkor is, ha minden izmom megszakad, ha mozogni sem bírok. Mama megmondta: nem láthatják sose rajtam, hogy mily fájdalmam van. Amíg a tökéletesség álcáját mutatjuk, eszükbe sem jut, hogy baj lehetne, a hibákat nem fogják keresni. Kérésére nem mozdulok akkor sem, amikor újra mögém kerül, ültömbe szinte megmerevedek, ahogy hajam fésüli. Felkészülök a fájdalomra, mely a nehéz olaj húzásával jár. Vállaimat felemelem hozzá… mégsem érzek semmit. Kijelentésére mégis felhorkanok. Szabadság alatt vélhetőleg nem ugyanazt értjük, de rögtön meg is köszörülöm a torkom. - Köszönöm a segítséged – hálálom meg neki, mi jogosan kijár neki. Tényleg, szó és kérdés nélkül volt a segítségemre, pedig nyugodt szívvel is rám csukhatta volna az ajtaját… Hisz mi van már, mi kötné hozzám? - Ez esetben nemsokára megszabadulhatsz tőlem – nevetem halkan, fejem csak enyhén hajtva le. Annyira csupán, hogy ne legyen zavaró, amikor még a gubancokat fésüli ki. Óvatosan lapogatom végig egy-egy tincsemen, mely előre bukik. - Ámulok – lehelem elhalóan. – El kell árulnod, hogy mit tettél vele. Honnan szerzek be ilyen olajat? – ejtem ölembe a kefét, körmeim alól nagyjából már kiszedtem a koszt vele.
Rám hagyja a dolgot. Ez nem gyakori: a legtöbbször állhatatosan küzd azért, hogy valamilyen módon a fejembe verje, miként is kellene helyesen értelmeznem a mondanivalóját, s csak a legritkább esetben könyvel el reménytelennek. Ez a mostani éppen ilyen, bár könnyen lehet, hogy inkább a saját reménytelen mivoltának szól - elvégre igazán nem bonyolult feladat csak annyit mocorogni, hogy ne továbbítsa a szutykot a legtávolabbi sarokba is. Követem a példáját, és én is ráhagyom.
Fintorát ezer közül is megismerném: finoman, mindig ugyanabba az irányba csavarja el az orrát, kimért lassúsággal, valamely olyan izmot fogva munkára az arcában, amelynek én a létezéséről sem tudtam. Amilyen régre csak vissza tudok emlékezni, Clara ezt a kifejezést alkalmazza mindenre, ami nem egészen nyerte el a tetszését: a gesztus egészen extrém mértékű lefedettséggel bír, bizonyos ételektől kezdve egészen egyes emberekig bármi előcsalhatja. Például a kötelező kiképzés eszébe juttatása. Vagy az apám. Rövid pillanatra lesütöm a szemem, mintha ugyan rejtegetni tudnám előle a tényt, milyen sokat jelent nekem a pártfogása. A földi emberek régen azt mondták volna rá, oroszlánszíve van, mert már egészen csepp korában sem volt hajlandó eltűrni, hogy igazságtalanul bánjanak velem. Ezzel nyilvánvalóan soha nem ment semmire: csak egy kisgyerek volt, akinek egy idegen család idegen felnőttjeinek hatalmával szemben nemcsak szava nem volt, de megítélni sem tudta, mit miért tesznek. Nem kétlem, hogy eleinte gyakran utasították rendre odahaza, ám az igazságérzetét - ha le is csendesítette - semmilyen hatalom nem tudta elhallgattatni, s rettenthetetlen, állhatatos ragaszkodása egész életemben olyan volt a számomra, akár egy ősi istenség láthatatlan, védelmező kézjegye. Clara a régi idők, a régi emberek királyainak leszármazottja. Semmi kétségem nincs felőle, hogy születése pillanatától fogva méltó hozzájuk. Néhányan felnövünk a feladatunkhoz, őbenne viszont mindig is ott izzott az uralkodók belső tüze - nagyon remélem, hogy ezt a bátyja is felismeri egyszer. Vonásaimon átfut a nyugalmas félmosoly, amelyet mindig viselek, amikor elveszíti az önuralmát. Kiérezheti belőle, hogy hálás vagyok a dünnyögés mögötti törődéséért. - Talán - értek egyet tőlem szokatlan szelídséggel. - De ehhez már késő. És a legtöbb régi büntetésemhez túl öreg vagyok egy ideje. Úgyhogy inkább kerüljük el a te szobafogságodat, különben rengeteg időd lesz ilyesmiken gondolkodni. Hmm?
Heves tiltakozása megnevettetne, ha a nevetés olyasmi volna, amit általában művelni szoktam. Aminthogy nem az, be kell érnie egy mosollyal, ám annak meglehetősen élénkkel. A kérdése meglep. Általánosságban elmondható, hogy Clara meglehetősen sok munkát ad az arcizmaimnak. - Sok mindenre nincs vizsgám, kedves Clara - felelem könnyedén. - Ami van, az sajnos csak a te fülednek sok. Úgy érzem, lesz még néhány a jövőben. Ez a mostani éppen a Dusk siklóé. Igaz, meg fogok bukni rajta. Részletkérdés. - Boldogan hallom, hogy kiválóan szórakozol rajtam, amíg dolgozom - jegyzem meg az izgatott és igen tapintatlan véleménye hallatán, már-már kecses csuklómozdulattal fésülve némi hajat a képébe megtorlás gyanánt. - Ez megkönnyíti majd a dolgomat. Megéri kihúznom téged a bajból, te gonosztevő. Nem haragszom rá, a megjegyzést azonban kiérdemelte, így megkapja. Arról sosem álmodhatott, hogy büntetlenül piszkálhat, ám annyira soha nem tudnék vele haragban lenni, hogy ne segítsek rajta.
- Szívesen - dünnyögöm egy mosollyal, megborzolva az immár aprólékosan kitisztított hajtömeget. Itt-ott persze fog még találni benne morzsákat, a port azonban játszi könnyedséggel ki fogja tudni mosni saját magának. Leteszem a fésűt mellé, a karfára. - Még nem kell elmenned. Ha akarod, fésüld át magadnak. Én eleget görnyedtem. Kérsz egy kávét? Megkerülöm, hogy megmossam a kezem, amelyet csuklóig fehér por borít. A vállam felett sandítok rá egy mosollyal. - Az olajat csak az olaj oldja - magyarázom neki. - Mással nem jön le. A keményítő beszívja az egészet, és megszárítja a hajad. De jót nem tesz neki, úgyhogy azt ajánlom, otthon mosd meg és kondicionáld, ha vissza akarod kapni a textúráját. Másfelől a jó hír, hogy javarészt készen vagy: a többi helyről majd lecsutakolod magadnak odahaza. A pultra teszem a bögréket, a sajátomat mindenképp, bár Clara ritkán utasít csak el kávét. Megvonom a vállam, meglehetősen barátságosan. - Hazaviheted ezt. Akár mindet. Én tudok szerezni... és kevesebbszer vagyok olajos.
Némán figyelem, amint lesüti szemeit, s harci kedvem újra fellobban lelkembe. Mégis visszanyelem a soron következő megjegyzésemet, mint teljesen felesleges megjegyezni valót. Tekintetembe lobban fel a láng egy szívdobbanásnyi idő erejéig. Nem szeretem, amikor ily keveset gondol magáról – még akkor is, amikor önbizalmával egyébként kevesen vetekedhetnének. Furcsa kettőség, mely jellemzi, mert egyszerre tud rettentően öntelt lenni, de szerény is. Mint a mostani helyzetben, amikor érzései elől elmenekülne, csak hogy ne lássam. Halkan puffogok csak, dünnyögésemnek mégis szót hagyok. S ezúttal mosolyog, eme vonása máris jobban tetszik arcán. Egyetértése most mégis megdöbbent. Sűrűn pislogok kettőt, utat engedve ennek az érzésnek, ennyi ideig. - Legfeljebb csak listát készítek, hogy én mit_nem_fogok majd tenni, ha egyszer gyerekem lesz – húzom el ajkaimat. A mi generációnk, még ilyen fiatal fejjel is tudom, hogy igazából egy elhanyagolt generáció. Szüleinktől nem sok érzelmeket kaptunk, de nem csak én, vagy Victor. Azok is, akik a közeli ismeretségi köreinkből van. Pedig nem kétlem, hogy Papáék nem szeretnének, valahogy mégis elhatárolják eme érzéseket. Azt mondja, hogy a világra fel kell nőnünk és saját vágyainknak nem engedhetünk. Ettől függetlenül, túl régen eldöntöttem már, hogy nem szeretném, ha majd lesznek gyerekeim, akkor tőlünk is hasonló bánásmódot kapjanak meg. Mi tudjuk, hogy ez valójában mit is jelent. Szemöldökeim mégis hevesen ráncolom össze. Visszaszámolok vizsgáira és… - Szerintem a legtöbb átlagembernek sok – jelentem ki és ebbe most semmi rossz szándékom nincs, inkább csak hallgatom, hogy ezúttal milyen elméleti dolgokkal kínozzák elméjét. Már ha kínzásnak lehetne nevezni, valójában az elméleti dolgokat mindig is élvezte, legalább is jobban befogadta. - Oh, az hatalmas – pislogok nagyokat. – Vezetned is kell? – faggatózom tovább, még mielőtt finoman dorgálna meg apró megjegyzésemért. Halkan kuncogok csak, amikor hajam sepri arcomba. Bosszúból csak megrázom a fejem, ennél gubancosabb – remélhetőleg – már aligha lesz, bár a keményítőpor még most is aláhullhat. - Csak szeretem, ha a közelben vagy – vonom meg végül a vállam, hanyagnak szánt mozdulattal. Mesterkélt az első izommozdulattól kezdve, mégis véghez viszem. Ami azt illeti, piszokmód hiányzik, arra mégsem vetemednék, hogy irigyekedjek rá. Megérdemli, hogy ne a nyolcadik szinten éljen. – Vess meg érte – jegyzem még meg, orrom alatt. Ezúttal ő dünnyög én pedig lopva tekintek fel rá. A fésüre vetül pillantásom és valamiért megmelengeti belsőmet, hogy szívesen lát még. Ajkam rándul meg, amíg háttal áll, engedek a hirtelen rám települő szomorúságnak. - Köszönöm. Tényleg – tekintek fel rá halovány mosollyal, miközben a fésűt elveszem. S rögtön elámulok azon, hogy mit volt képes kihozni abból, amivel én két napja szenvedek. Mindössze fél óra alatt! - Kérek – lehelem elhalóan a kávéra, hajamon simítva újra végig, két ujjam közé csippentek egy tincset, szinte nem hiszek a szememnek. Tágra nyílt szemekkel nézek fel. Végül csak bólintok arra, hogy a maradékot otthon szedjem le. Ama táncba nem nála kezdenék hozzá, amellyel elérem a nehezen elérhető testtájaimat. - Elvihetem? – kérdezem és amint a bögre alja koppan a pulton, már állok is fel. A törölközőt a vállamon tartom meg, bár ruhámba kárt nem okozna igazán. Ebbe legalább is nem. - Köszönöm – hálálom meg újra, ám megjegyzésért azért kap egy enyhe grimaszt. Az undok fajtából, mely annak jár, ki kárörvend a másikon. Mégis szó nélkül hagyom. Ezúttal megérdemeltem. - És mit tud a Dusk? Hátha kedvet kapok letenni rá egy vizsgát. Gondold el, milyen menő lennék, egy siklót vezetve – vonogatom fel szemöldökeim. Közben két kezem közé kapom azt a bögrét, melyet nekem szán, akár meg van már töltve kávéval, akár nem.
Látványosan eltöpreng, mint aki azt latolgatja, vajon érdemes-e csak úgy hinnie nekem. Amire jut, nem döbbent meg különösebben; amennyire vissza tudok emlékezni, a kérdésére, mit csinálok épp, csaknem tíz éve a leggyakoribb bejáratott válaszom az, hogy vizsgára tanulok. Fölszusszanok, hogy jelét adjam: ezen aztán nem fogunk vitába bonyolódni. - Kell hát - felelem, minden erőmmel azon igyekezve, hogy kizárjam a hangomból az ezzel kapcsolatos, szorongató aggodalmat, noha tudatában vagyok, hogy ettől természetellenesen lelkesnek fogok tűnni. Clarát nem egyszerű becsapni, még úgy sem, hogy jelenleg leszegett fejjel tűri a kozmetikázást. Nem számít: ha jobban belegondolok, az egész felhajtás nagy eséllyel alaptalan. A felszíni járművekkel meglehetősen jól elboldogulok, térlátásomnak semmi híja, műszaki érzékem ha nem is kivételes, de azért kifogástalanul megbízható: mindent összevetve nem mondanám, hogy félnék siklópilóta lenni. De akkor is tartok tőle. És igenis nehéz. Azt már nem is említve, hogy nagy eséllyel soha az életben nem lesz szükségem erre az engedélyre. Ami egyáltalán nem baj. Mert nem lesz meg.
A rám a legkevésbé sem jellemző vizsgadrukkból Clara évődése szakít ki, s bár mondanivalója egyszerű engesztelésnek hangzik, azért kicseng belőle az, amit magam is érzek a dologgal kapcsolatban. Csendben maradok egy rövid ideig. Csak mikor már szemben állok vele, akkor kapom el a pillantását. Röpke szomorúsága ragadós: ha valamit igazán szerettem odafent, az az volt, hogy ő is odatartozik. Számát se tudom, hányszor osztoztunk a rövid folyosói sétán és a néhány perces liftúton a hatodikra, ahová minden gyerek jár a Dominiumon; nekem elkésni, de korán érkezni is szigorúan tilos volt, így a legtöbbször ő idomult énhozzám. Nekem továbbá - természetesen - a kantinban lézengeni, a sportpályán bandázni vagy a közösségi térben ücsörögni is tilos volt, így a parancs szerint az ebédre kijelölt időmet a nyolcadikon és az odavezető úton töltöttem: föl a lakosztályba, odabent a lakosztályban, azután meg le az óráimra. Annyiszor, ahányszor hosszabb szünetet iktattak be vagy óra maradt el - balszerencsés napokon akár négyszer vagy ötször -, amíg már úgy nem éreztem, ha még egyszer el kell indulnom otthonról vagy hazafelé, megtébolyodom. Egyetlen kibúvóm ez alól az Archívum volt, mert ott tanulni lehetett: nemegyszer menekültem oda a gyűlöletes ingázás és a lakosztály talán-üres-talán-nem fenyegetése elől, Clara pedig ha tehette, kimódolta, hogy velem tarthasson. Az Archívumban persze csendben kellett lenni, az odavezető út azonban változatos volt, ha az ember úgy akarta, és a csendnek számos fajtája akad. Kevés alkalommal éreztem magam olyan biztonságban, mint amikor az egyik néptelen beugróban ledobtuk a táskáinkat a sarokba, s a hátunkat egymásnak vetve olvastunk. - Nekem is hiányzol.
Mosollyal nyugtázom a csodálatot, amellyel a megtisztított hajára bandzsít: meg is érdemlem, mert ez olyan tudás, amiért a magam idejében sokkal nagyobb árat fizettem, mint ő most. A kérdésre biccentek, nagyvonalú kézmozdulattal hangsúlyozva az igenlő választ. - Vidd - tolom felé a kávéját, kérdő pillantást vetve rá. - Ha kérsz bele valamit, mondd. Vagy még jobb, szolgáld ki magad. Ismered a gépet. Alapjáraton persze tudom, hogyan issza a kávéját: ez egyike volt azon kevés kiváltságoknak, amelyet mindig is korlátok nélkül élveztünk. Világéletemben annyi kávét ihattam és akkor, amikor csak kedvem tartotta, így aztán rengetegszer éltem vissza ezzel. Kellő kitartással és elszántsággal a kávé éppen olyan beteges felszabadultságot, rosszullétet és fej- meg gyomorfájást okoz, mint bármilyen más stimuláns szer, nekem pedig néha, különösen anyám halála után szükségem volt rá, hogy úgy dönthessek, ártok magamnak. Különös módon soha nem tudtam addig művelni, hogy ettől a jogomtól megfosszanak, és ezért a magam nyomorult módján akkoriban hálás is voltam. Clara nemkülönben szabadon kávézhatott, és általában ezt is tette: pontosan tudom, hogy ahogyan én sem, ő sem issza mindig pontosan ugyanúgy. Ki tudja, milyen kedvében van ma. A bögre fogantyúját invitálón fordítom feléje, hogy aztán a pult mögül kilépve a géphez engedjem őt. Helyet foglalok a kanapén, ezúttal előírásos módon, bal térdem átvetve a jobbon, s a lábfejem illedelmesen a padló felé billentem. Azután őrá függesztem a tekintetem: ezúttal is ott villog benne a jókedv, amely részben grimaszára válasz. - Felderítő munkákra alkalmas - jegyzem meg egy vigyorral, mert ahhoz, hogy vizsgázzon belőle, épp a kedvenc katonai kiképzését kellene folytatnia. - Minden tenyérnyi helyet műszerek borítanak benne. Vizsgázhatsz, mikor betöltöd a húszat. Addig már csak négy éved van, úgyhogy ha valóban akarod az engedélyt, legalább hat hónapos késésben vagy. Megengedek magamnak egy rövid fintort. - Iszonyú mennyiség.
- Ühm – hümmögök magamba, válaszát meghallva. Nem a megszokott, amit szoktam kapni, ha épp arról van szó, hogy valamilyen vizsgára készül. Az évek során elmondhattam magamról, hogy elméletben kiváló katona lennék. Bármikor szét- és összeszerelek egy fegyvert, ha csak azt el kellene mondanom a menetét. Bármikor sorrendbe állítom az egységeket, gondolkozás nélkül megnevezem a rangokat, még az a legfontosabbakhoz tartozó személyeket. A harci egységeket, kinek mi a pontos feladata, mit kell elvégeznie. A járművek besorolását, fegyverek típusait. Bármit elmondok nekik, ami az elméletről szól és ezek legnagyobb részét annak köszönhetem, aki épp hajamat tisztítja meg az olajtól. Eme tudást elfelejtettem, de számosat megtanultam tőle. A katonai kódex szigorú szabályait álmomból felverve is elmondanám bárkinek, olyannyiszor hallottam tőle, tanultam vele. Nagyjából sejtem, hogy mely hanghordozása a mérleg mely nyelvére súlyozza érzéseit. – Elég takarosnak tűnik és kívülről tágasnak is – vetem fel, finoman jelezve irányába, hogy nagyon sok oka nincs az aggodalomra. Ezen is át fog menni, mint oly sok vizsgán már. Megjegyzésére szomorú félmosoly húzódik ajkamon. Papa próbálta mindig is belém sulykolni, hogy az élet folytonos változásokról szól. Nem maradhatunk meg az állandóba, családunk feladata ez nem lehet. A tradíciókat és a modernitást egymáshoz közel kell hoznunk, mindezt úgy, hogy tökéletesség mintapéldái lehessünk a nép számára. Folytonos változás, mely a ranggal jár, mindig kifogástalanul viselkedni újabb és újabb szitucáiókba, rendezvényeken. A nép szeretetét ki kell érdemelni, szokta mondani Mama. Az egyetlen állandóm Victor volt. Tudtam, hogy szigorú beosztásba hova férek bele és hova nem. Mégis kijátszottam eme rendszert. Tisztába voltam órarendjével, könnyedén kísértem el útjára, kockáztatva azt, hogy elkések. Élveztem ezen időszakokat, állni a nyolcadik szint folyosóján, órám számlapján nézve, mégis mikor lép ki robosztus lakásuk ajtaján. Eme találkozások ritkán tartottak húsz percnél tovább – volt, hogy addig sem. De tudtam: rá számíthatok. Minden akkor változott meg, mikor megházasodott és leköltözött. Hiába várok a folyosón nincs már – ennek ellenére többször látogatott meg, mint gondoltam, vagy egykor tette. Éjszakai túráimról is többször ő szedett össze, mint más, mégsem kérdeztem rá. Tudtam, ha beszélni kívánna róla, megtenné. Nem erőltettem, ha valamit megtanultam és amit mindig is tiszteletben tartottam vele szembe: nem erőltetek. Eleget kapott már otthon emiatt. Nem kell még tőlem is ezt elviselnie. - Mostanában képzeld üresen iszok mindent. Valahogy nem ízlik semmi megédesítve. Sem a tea, sem a kávé. Mrs. Cambridge egyszerre csodálja és korholja ezt az új szokásomat. A kávéról nem is beszélek, azt egyenesen tiltani kívánja mostanában. Azt mondja, hogy árt a fejlődésemnek, na persze, épp most – berregtetem meg ajkaimat. - Persze tudjuk, hogy milyen sikerrel – somolygom orrom alatt, álnok mód. Mama sok mindent kíván tiltani, én pedig, mint egy csökönyös emberi lény, abban a pillanatban mondok is neki ellen. Eleinte nem bírtam meginni a kávét, de már csak azért is ittam. Mert neki nem tetszett. Megátalkodott ellenszegésem sose tudtam igazán, hogy honnan fakad – még ha sejtéseim akadnak is. Rosszindulat nincs benne, egyszerű vad jellemem burjánzik olykor itt ki. – Szóval, csak simán. Feketén – veszem el a felém nyújtott bögrével lépek a pult mögé. Lefőzöm a magam adagját, mikor odaenged. Pár gombnyomás és már csorog is az éltető fekete nedű. Megfordulok és a pultnak vetem csípőmet, a bögrét két kezem közé fogom, enyhén félrehajtott fejjel figyelem őt mosolyogva. - Mégis mennyivel lehet teljesen másabb, mint a többi sikló? – vonom fel kérdőn a szemöldököm, ama tényt pedig könnyedén engedem el a fülem mellett: ezt folytatnom kellene. Na nem. – Úgy értem, mennyire lehet bonyolultam az Imperium műszerfala, vagy magának a Dominiumnak, mint egy Dusknak? Meg abból amúgy is kevés van, mindent hangvezérel, nem? – ráncolom enyhén csak a homlokom, szakadatlan kérdéseim közepette. Arcomon bár ott virít a szelíd mosoly, vonásaim mégis komolyak. Nem is annyira ritkán érhet tetten ezeken: valóban érdekel a téma, még ha vélhetőleg el is felejtem majd.
Ha hajlandó lennék mélyebben belefolyni a vizsgával kapcsolatos aggodalmaimba, most megengedném magamnak azt a torokhangú nyögést, amely Clara esetlen bátorítása hallatán felkívánkozik belőlem. Miért örülünk annak, hogy a dög tágasnak látszik? Tényleg túl nagy. És a többi sikló még nagyobb. Ha valami csoda folytán valóban megkapom az engedélyt, majd fennakadok a következőn. Kivált, amennyiben - valamely módon - nem tudom elkerülni, hogy más típusok is szóba jöjjenek. Soha életemben nem buktam meg egyetlen vizsgámon sem. Bár az apám egyszer sem helyezett kilátásba konkrét retorziókat arra az esetre, ha ez egy napon mégis megtörténne, az igazság az, hogy nem is volt rá semmi szükség. Immár közel huszonegy évet leéltem vaskezű irányítása alatt, és nincsenek illúzióim. Három teljes gyűrűszint távolság ide vagy oda, ő is és én is egyformán tisztában vagyunk minden szabályok legfontosabbikával, amely a költözésemmel nem változott. Ha ki merészelek lépni a vonalból, azt nagyon megbánom. Hallgass Clarára, utasítom magam keményen, mielőtt túlságosan is elmerülnék a gondolatban. Ő teljesen nyugodt. Legalábbis mióta kiszedtük a fegyverolajat a hajából. Azaz úgy egy perce.
Szomorkás mosolya tovatűnik a kínálásra, és a rá jellemző élénk közlékenység egyből visszatér. Kíváncsian hallgatom, az ő fedele alatt éppen miféle szigorítás járja. Clara környezetét számtalan írott és íratlan előírás szabályozza, amelyek legtöbbje az egyén magaviseletét kívánja előkelő keretbe szorítani: a feléje támasztott elvárások más természetűek, mint amelyek között én nőttem fel, de korántsem nevezhetőek megengedőnek. Különösen Margaret miatt nem. Clara édesanyja nem olyasfajta ember, akivel megéri tengelyt akasztani. Clara természetesen megteszi. Minden adandó alkalommal. - Igen, láthatóan fittyet hánysz rá - felelem minden neheztelés nélkül, utat nyitva neki az automata kávéfőző felé. Terson kancellárnak nincs türelme az éleselméjű magyarázatokhoz, én mégis akaratlan veteránná váltam a szó szerinti megfogalmazások terén; szigorúan véve Clarának kellett volna elutasítania a kínálást, nem pedig nekem megtartózkodni tőle. Hovatovább az én kabinomban nem tilos kávéznia, így szó szerinti kihágás nem történt semmi esetre sem. Figyelem: láthatóan dacos boldogság járja át, amint a gépet nyomkodja meglehetős elánnal. Jellemző. - Szerencsés. Én nem tudom feketén meginni, mióta két évvel ezelőtt öt eszpresszót öntöttem egy bögrébe, és majdnem rosszul lettem az egyik órámon. Élesen emlékszem a pánikra, amellyel az asztal szélébe kapaszkodtam legalább harminc percen keresztül. Olyan volt, mintha egy hét telt volna el. Egy rendkívül megterhelő hét.
Készségesen utánzom a mosolyát, ám érzékelhető szkepticizmusomat a dolog egyszerűségével kapcsolatban most meg sem próbálom leplezni. - Mégis honnan tudjam - viszonzom a szemöldökfelvonást lágyan. - Egyik másikat se ismerem. És a hangvezérlésre nem támaszkodhatsz vizsgán. A vizsga manuális. Nem kockáztatják meg, hogy meghibásodás esetén ne tudd, mit cselekszel. Ugyanezért szerepel benne a hibaelhárítási modul is. Hogy magamba fojtsam a további meglátásaimat, amelyek gyanúsan emlékeztetnek egy ideges diák sirámaira, beleiszom a kávémba. Ennyi elég is, hogy visszabillenjen az egyensúlyom. Szemügyre veszem Clarát megint: immár szinte csak szokatlan öltözéke árulkodik arról, hogy micsoda bajban volt, amikor megérkezett. Derűsen szemlélem. Ez egy első alkalom. - Clara Cambridge edzőnadrágban - jegyzem meg vidoran, mert soha nem gondoltam volna, hogy valaha is látni fogok ilyet. Éleslátásom aligha fogja elnyerni a tetszését. Mégse tudok ellenállni a lehetőségnek, hogy meghúzzam a bajszát. - Holnapra azért átöltözöl?
Borús gondolataimat gyorsan száműzöm nincs helye most itt közöttünk. Lesz épp elég időm erre, szobám négy fala közé zárva. Vagy épp a kiképzés közepette. Ugyanis feltűnt, hogyha máshol járnak gondolataim, nem saját fájdalmaimra figyelek. Elterelem őket. Nem teljesítek jobban, de fizikái fájdalmaim helyett lelkiekre koncentrálok. Megoldani őket, aligha tudnám, pedig mennyi tankönyvi esetet élek át. Na igen, ha egy kicsit több időm lenne a kiképzés alatt a tanulmányaimra, meglehet, hogy néhány görcsöt már fel is oldottam volna magamba. - Amiről nem tud, az nem fáj neki. Egyébként, ha mindennek meg szeretnék felelni, akkor arra energiámra van szükségem – emelem meg büszkén fejemet, ajkamra a galádság azon mosolya fut, mely még a szelídebb kategóriába tartozik. Ez pedig egy olyan dolog, amiben hiszek. Anyámnak nem kell mindenről tudnia, amit csinálok. Mindaddig, azokat elvégzem, amiket elvár tőlem. Ezeket pedig leginkább dacból, egytől egyig el is végzem. Ritkán vallom csak be még magamnak is, hogy egy részét igazán élvezem is. A régi sértettségtől mégis, mintha nem tudnék szabadulni. Mocskos egy érzés, nem szeretem, harcolni ellene mégis aligha tudok. - A mértékletesség – sóhajtom el magamat. – Tudod, a mi fajtánknak nem engedik, vasmarkkal tartják, majd egyszer! Egyszer, amikor megszagoljuk a szabadság édes ízét, akkor belehabzsolunk… S rájövünk, hogy nem olyan nagyságos az – húzom el ajkaim, vállam felett tekintve csak rá, orrom alatt somolyogva. Egészen addig, amíg az a bizonyos kávé le nem fő és meg nem fordulok. Fejemet csak enyhén rázom meg. Mesélte, utólag persze, napokkal később. Így utólag belegondolva megértem miért késett a hírrel. Az első szavai után a teljes aggodalom ült ki arcomra és nem is akart a nap további részében távozni. Sőt! Még arra is vetemedtem, akkori fejjel, hogy beosszam kávéadagját. De legalább visszafogni, hogy egyszerre mennyit igyon. - Nem te tanulsz róla? – pislogok rá ártatlan értetlenkedéssel. Kettőnk közül neki illene ezt jobban ismernie. Ajkaim tátva fogadom, hogy a többit sem ismeri, majd csak ráncolom a szemöldököm. – Sose vittek el az Imperiumra? Sem a Domi hídjára? Papa csak engem vitt el ezen helyekre? – persze, sokszoros kérlelések után. Gyermeki kíváncsiság égett bennem egykoron, mely látni kívánta: mégis miként működik a hajó. Hogy utazunk, miként kell elképzelni? Mr. Cambridge pedig nem gondolta oly tiltandó dolognak, melyet zsigerből utasítson el. Szívesen kísért el mindkét helyre és mesélt a történetéről. - Manuális? – húzom enyhe fintorba orrom melletti izmokat. – Nos hát, úgy vélem, megengedem, hogy más tanulja a bonyolultnak hangzó rendszert – bögrém felemelve iszok bele a tűzforró nedűbe, melynek kesernyés íze kaparja a torkomat. - Tudjuk, hogy ezeket mennyire vagyok képes megjegyezni, bár! Megjegyezném, hogy több mindenre emlékszem tőled, mint gondoltam volna. Elméletben tökéletes katona lehetnék – mosolygok rá szerényen, büszkélkedve azon tudással, melyet még tőle szereztem. Ha mással nem, de ezzel tudok brillírozni. Kár, hogy a gyakorlati átültetése már kevésbé megy. Victor pedig újra szemügyre vesz. Nem megszokott ruháimba jól érzem magam. Nem sűrűn engedik meg, a négy fal között is úgy kell kinéznünk, mint akit skatulyából húztak elő. Ezzel olykor egyet is értek: nem tudhatjuk, hogy ki látogat meg minket és senki szemébe nem mutathatjuk meg tökéletlen valónkat. Kivéve, amikor Clara Cambridge kétségbeesett. - Egy hölgy bármiben elegáns tud lenni, nem a ruha fogja ezt meghatározni – húzom ki magam, anyám szavait ismételve. Jó, nem mindenbe téved, ezt én is tudom. Mosolyom immár lelkes. – De nem – hajtom fejemet vállam irányába. – Papa megengedte, hogy én álljak mellette és ne Peter – izgatottságomat, ha szeretném sem tudnám igazán rejtegetni, mely leginkább szélesedő mosolyomban nyilvánul meg. - Már persze, ha képes vagyok egy hölgyhöz méltóan megjelenni és viselkedni is – bólintok jelentőségteljesen. Olajtól már kevésbé fénylő hajam arcomon simít végig. – Tényleg köszönöm – vonom fel vállam esetlenül. – S hogy mostanában elviselhetetlenül picsogó vagyok – mert lássuk be, az vagyok. Ezt nem is lehetne szebben mondani, még én sem tudnám.
Clara magával hozta a fegyelmezett mértékletességről formált véleményét. Szokatlan egy nap, az már bizonyos. - Lírai kedvedben vagy - állapítom meg kissé csodálkozón a börge edzettüveg pereme felett, amint elülnek a szabadságot taglaló szónoklat utolsó hangjai. Mindig is megvolt benne a hajlam az ilyesmire, ám az utóbbi időben egyre több alkalmat talál rá, hogy fennhangon megcsillogtathassa, amit elgondolt. Úgy érzem, itt a tökéletes alkalom arra, hogy magához a jelentéstartalomhoz ne fűzzek semmit. Mert hát egészen pontosan mikor is akarhatna térdig gázolni a fene nagy szabadságba egy olyan ember, mint ő? Vagy én. Sohanapján. Nekünk nem osztottak ilyen lapot. De Clara még csak tizenhat éves, és épp boldogan száll szembe egy otthoni szabállyal. Nincs szívem józanító szólamokkal kifogni a szelet a vitorlájából.
- De igen - válaszolom türelmesen, és karba fonnám a kezem a mellkasomon, ha nem volna útban a bögre. - Jártam is mindkét hídon. Én viszont nem tudom ránézésből megállapítani, hogy működnek, pláne egymáshoz képest. Mosoly árnyékával a vonásaimon tekintek rá; a megjegyzés éle nincs kiköszörülve. - Mindent tudsz, amit én - könyöklök a karfára féloldalasan, végigmérve őt. Bizonyos értelmben több, mint egyszerű bók. Clara nem könnyű eset. A kiképzés egyes részei kikergetik a világból, más, sokkal körülményesebb és embert próbálóbb szegmenseit viszont kitörő örömmel nyálazza át a társaságomban újra meg újra. És még emlékszik is. Évekkel később. Nevetve. Holott a nevüket sem kellene tudnia. - Talán többet is.
A frappáns válasz hallatán Mrs Cambridge igazán büszke lenne rá. Nem kétlem, hogy őtőle származik ugyanis. Elfogadom a vereséget; tulajdonképpen én magam sétáltam bele. - Igazán? Nahát - felelem, s őszinte elismerésemet meg sem próbálom elfojtani. - Hogy vetted rá? Azt hittem, Petert nem lehet onnan feszítővassal sem eltávolítani. Persze ez egyszer kibírja. Nem mintha tudnám. Nálunk elképzelhetetlen lenne az ilyesmi. Amikor szükség van rá, mindhárman fivérek néma futólépésben iszkolunk a kijelölt helyünkre, abban a reményben, hogy ezúttal sem túl lassúnak, sem túl kelletlennek, sem túl esetlennek nem minősülünk közben. Nincs ide-oda kéretőzés. Nincs egyeztetés vagy változtatgatás. Időnként meglepőnek találom a Cambridge család háztartásának szabályait: számomra követhetetlenül változatos labirintusukban nem mindennapi enyhítések és embertelen keménységű, látszólag jelentéktelen részletek váltakoznak. Következetlen törvénykezésük nemegyszer zavarba hozott már az óriás lakosztályban, ahová mindennek ellenére rendszeresen csalogatják mit sem sejtő vendégeiket. Különös módon a mai napig előfordul néha, hogy nem egészen tudom, mire számítsak, és bár a társaságukban soha nem történt velem semmi igazán kellemetlen, mégis sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, ha Clara is jelen van. Ösztönös egymásra hangoltságunk révén ilyenkor egészen olyan, mint egy kicsiny felvezető drón, amely a terep egyenetlenségeire figyelmeztet.
Hálálkodására nevetősen szusszanok fel. Érezhető, hogy milyen komolyan megkönnyebbült, én pedig szívből sajnálom őt, amiért egy ennyire hétköznapi eset miatt ilyen durván elbántak vele odahaza. - Tudod, hogy hozzám bármikor jöhetsz - szerelem le finoman, hátha végre elkezdi az ügyet a neki kijáró módon szemlélni. Nem tett semmi rosszat. - Ne gondold, hogy kivételesen elszúrtad. A kiképzésen mindenki elveszíti a méltóságát egyszer-egyszer. Mindenki. De azért nem is nevetnek egymáson az első hónap után. És holnap, ha meglátnak a kancellár mellett, tudni fogják, hogy hiába próbálnak megszégyeníteni. Szeretettel nézek rá. Panaszkodni a világon mindenhol tilos, és bár ő mindig is kivételezett státuszt élvezett a legtöbb helyen, ahol megfordult, maga is tisztában van annak a megítélésével, aki ilyesmivel visszaél. A fejemet ingatom, mielőtt a kiürült kávésbögrém félig felemelkedve a pultra tenném. Aztán visszaülök, nem kifejezetten kecsesen. A kicsiny élettér előnyei. - Dehogy vagy - legyintek elnézően, magamban mulatva a kifejezésen. Nem kétlem, hogy ezért a szóért rendesen kiosztanák otthon. - Tudtommal csak nekem panaszkodsz. Én pedig majd eldöntöm, mikor túl sok. Valóban rettenetesen viseli, ám ezt eszem ágában sincs megmondani neki. Szüksége van rá, hogy valahol kiadhassa magából a feszültségét, a családja pedig hallani sem akar róla, tehát közöttük nagy valószínűséggel zokszó nélkül tűri. Már amennyire Clara Cambridge és a zokszó nélküliség megfér egymás mellett, azaz többé-kevésbé. Mindenesetre az én szememben semmi szükség arra, hogy ennyire keményen bánjak vele egy olyan kérdésben, amely jóformán csak a külsőségek miatt érinti. Hátradőlök, egy kissé engedve, hogy a derekam izmai ellazuljanak, és felsandítok rá, a lehető legnyugalmasabb arckifejezéssel. - Soha nem voltál nyavalygós, és ezt te is tudod. Ne engedd, hogy hamis címkéket ragasszanak rád. Csak megpróbálnak kihozni a sodrodból. Ismerem ezt a trükköt, és ismered te is. Ne mondd, hogy olyan tökmag vagy, hogy most egyszeriben felülsz neki.
- Régen volt már - mosolygok rá vidáman. Alig pár éve volt az az idegesítő szokásom, hogy mindenről is egy kedvelt drámai darab szakasza jutott eszembe. Mindig más, mindig más taktusok. Én pedig nem átallottam ezt a hallgatóságom orra elé tárni. Utólag szemlélve vélhetőleg kevésbé szórakoztatta őket, mint engem. A magam részéről mindig örültem, hogy kedvelt darabjaim képesek voltak úgy megmaradni elmémbe, hogy azokat pontosan tudjam idézni. Mára eme szokásomat elhagytam, de lám, néha még így is kijön belőlem a költő. Ennyit pedig igazán megengedhetek most magamnak. Bár, ami azt illeti, elég sokat megteszek most. Mh…. - Neeem? - csodálkozom el játszi őszinteséggel. Ajkam szegletében ennek ellenére ott vibrál jókedvem és enyhe cukkolásomat jelző mosolyom. - Nahát, pedig én aztán azt hittem, hogy te mindent is tudsz mindenről - rázom meg a fejem, tetetett csalódottsággal. Azt már nem teszem hozzá, hogy vajon mit szólna ehhez a drága Leonard Terson. A végtelenségig nem fogom húzni az agyát, nem is tehetném meg, hiszen segített. S amint ez eszembe jut, már bűnbánóan is tekintek rá, szemeimet lesütve. Ritkán érzem magam igazán rosszul, ha másokra tett, általam humorosnak talált megjegyzésekről van szó. Mellette, előtte többször is elfog ez az érzés: nem érdemli meg. Még tőlem sem. - Abban azért kétkedek - ráncolom előbb össze a homlokom, majd halkan nevetem is el magam. Többet biztos nem tudok, mint ő. - De tényleg sok minden megmaradt, nem gondoltam volna. Máris volt haszna melletted tanulni - na meg segíteni neki, még ha azt is hittük, semmi eredménye nem lesz. Ő nem hitte, hogy képes lennék megérteni a bonyolult tananyagát - melyben igaza volt. Hiszen én meg azt nem hittem sose, hogy emlékezni is fogok ezekre. És lám… - Felajánlotta - vonom meg egykedvűen a vállamat, bár tudjuk, hogy ebbe most túl sok őszinteség nem volt. - Azt mondta, hogy az utóbbi időbe odatettem magam - húzom el ajkamat. - Majd tegnap közölte, hogy talán ezúttal tévedett velem kapcsolatba - a jókedvem ahogy jött, úgy távozott is. Ritka alkalmak egyike, amikor Papa enged a kötelességéből egy hangyányit is belevon. Akaratlan a mozdulat, amivel hajamon simítok végig újra. Olajos, keményítős még valahol mindig sikamlós tincseimen ott marad azok maradványa, mellyel alig pár perce kente be a hajam. Peter árnyéka kaptam mindig helyet a hasonló rendezvényeken, anyámmal karöltve. Őt nem zavarta ez a státusz, engem többször. Láttatni mégsem lehetett és még ha az első pillanatokban nem is volt őszinte a mosolyom, rendkívül gyorsan fel tudtam oldódni ama közegbe. Kezem végül nem túl elegánsan de a nadrágomba törlöm. Inkább, minthogy azzal maszatoljam össze a bútorait, bögréjét. Ki tudja, hogy mivel tudná leszedni őket. Le tudná, ebbe semmi kétségem, de mivel? - Mégis úgy érzem, többször használom ki, mint illene - húzom el ajkaimat. Rá mindig számíthatok és tudom, hogy soha nem fog nemet mondani nekem, ha segítségről van szó. Legalább is, ha ilyenekről, a többiről pedig egyelőre nem gondolok. Arra van még időnk. Szavai tagadhatatlanul jól esnek. Félmosolyom eltűnik, egyelőre más nem is veszi át a helyét, fejem mégsem hajtom már le. Rá tekintek. Figyelem a mozdulatot, amivel a kávésbögrét nem túl messze tőlem helyezi el. - Háááááááát - kezdek bele, fejem enyhén félrehajtva és a mögötte húzódó falszakaszra vetül pillantásom. Fel tudnék sorolni még pár nevet, de igaz, hogy egy kezemen tudnám… na jó lehet kettőn, de annál több nem kellene. - Attól függ, hogy miről van szó - látom be. Valóban rettentő sokat panaszkodok az egész miatt, ez pedig ráncokat képez a homlokomon. - Nem tudom - vonom meg újra a vállamat. - Tudom, hogy nem kellene engednem nekik, mostanában mégis egyre jobban zavar. Nem tettem ellenük semmit és mégis az egész kiképzésen keresztbe akarnak tenni, mintha számítana az egész. Mintha ezzel valamit el lehetne érni. Azt hittem, hogy itt legalább a bajtársiasság és az egymásért való kiállás kiépül. Bár, ha belegondolok megtörtént: ellenem - húzom el ajkaimat. Máskor nem zavarna, régen sose zavart. Most valamiért mégis, mégsem tudnám megmondani, hogy miért. - Tudjuk, hogy nem vagyok kivételezetebb, mint a többi, sőt. De mindegy is. Már csak pár hónap - emelem meg tekintetem a plafon irányába. Hosszú, hosszú pár hónap még.
Még hogy mindent mindenről...! Talán van benne valami. Alattomos mosolykezdeményt láthat átsuhanni a vonásaimon, de a kifejezés nem időzik hosszan. - Persze, hogy azt hiszed - mondom azért nagyvonalúnak szánt, valójában kissé dölyfösre sikerült modorban. Rövid, megbocsátó gesztussal toldom meg a megjegyzést. - Mert mindig úgy teszek. Mindenki más is elhiszi. Vezeklő pillantást vet rám, de nem tartok igényt tőle ilyesmire: bőven elegendő, hogy eltűri tőlem a feleletet. Engem soha nem volt könnyű megbántani, és nem is engedhetek meg magamnak ilyesmit. Másfelől Clara nem tenne ilyet akarattal. Megérdemli, hogy körülöttem ne kelljen lábujjhegyen járnia.
- Hasznát is látod még - biccentem, ezúttal mindennemű tréfa vagy játékosság nélkül, azzal a komolysággal, amely egyre inkább kiszorít az életemből minden mást. Clara egyike azon keveseknek, akikkel még képes vagyok ideig-óráig megfeledkezni magamról, ám már az ő társasága sem ugyanolyan, mint annak idején volt. Öregszem: a privilégium, hogy Victorként gondolhassak magamra, nem fog örökké tartani, ez pedig minden nappal egyre élesebben körvonalazódik előttem. Előbb-utóbb kancellár lesz belőlem, a magánéletem pedig attól a naptól fogva nem létezik többé. Az a kevés sem. A gondolat, hogy egy olyan időszakra készülök, amely még a mostaninál is ridegebb és embertelenebb lesz majd, leginkább elbizonytalanít. Megteszem, ha eljön az ideje. Ennyire ismerem magam: megteszem, mert muszáj. De hogyan fogok helytállni? Ha egyáltalán. Clarára pillantok, föleszmélve, hogy egy pillanatra elgondolkodtam. Szusszanok: pár szívdobbanásnyi ideig elfelejtettem levegőt venni. - Hátravan még úgyis a vizsgád. Akár már ma átmennél. Az elméleti részén legalábbis.
A történet hallatán, hogy mit kapott az apjától, el kell fojtanom egy szemforgatást. A kancelláron - tulajdonképpen mindegyiken - módfelett nehéz eligazodni, én pedig engedélyezem magamnak a luxust, hogy ez egyszer meg se kíséreljem. Clara szomorú kétségbeesése rám egyáltalán nem jellemző védelmező ösztönökre gyújt néha, s egyszerre azon kapom magam, hogy véleményt formálok az öreg megjegyzéséről. Még ha csak magamban is. Mi szükség volt erre, te vén szemétláda. Gyűlölöm, amikor visszaélnek az érzéseivel. Clara rajong az apjáért. Aránytalanul durvának találom a megjegyzést ahhoz képest, amire rászolgált - elégedett leszek, amikor holnap mégis a helyén láthatom a Promenádon. Ha nem túl késő máris ehhez. Mert az igazság az, hogy meglehet, hiába sikerül helyrehoznunk őt, a privilégiumot bizony lekéstük. Nem az első alkalom lenne. A nyolcadikon nem divat arra várni, amíg valaki méltónak bizonyul valamire. Ha nem sikerül egyből, megnézheted magad. Elnézem őt, ahogy a tenyerét a combjába törli, és nagyon remélem, hogy a kancellár ez alkalommal megkegyelmez neki. - Ne vedd magadra - vonok vállat, mint aki nem tulajdonít semmi jelentőséget az egésznek. A mozdulat hiteles: gyakran teszem, így lehetetlen megmondani, őszinte véleményhez vagy valami máshoz társítom épp. - Tudod, mennyi dolga van ilyenkor. Mindketten könnyedén törődünk bele, valószínűleg azért, mert mindent megtettünk, ami hatalmunkban állt. Van, amikor a rosszat egész egyszerűen nem lehet elkerülni: az, hogy Clara vágya végül beteljesül-e holnap, már csak a Cambridge szülőkön múlik. Még csak megsaccolni sem tudom, mire számíthat.
Helyette inkább rá figyelek. Jókedvéből visszaszivárog egy kevés: a kiképzés ugyan utálatos a számára, de legalább van felette némi hatalma. - Jobban tetted volna, ha egyből idejössz - intem, mielőtt belelovallja magát az elképzelésbe, hogy visszaél a vendégszeretetemmel. - Ha nagyon nem érek rá, úgyis megmondom. Megnézem őt magamnak. Mióta ritkábban látom, elképesztően sokat nőtt: kislánynak csenevész volt, mostanra már inkább számít karcsúnak, és a rendszeres úszás ellenére sem a háta, sem a válla nem szélesedett ki igazán. Persze egyelőre még ráér izmosabbá válni - jelenleg is növésben van. Nem irigylem. Amikor én voltam tizenhat éves, folyamatosan éhes voltam. Jóformán szünet nélkül, mint akin valami átok ül. Szürreális volt. Clara ránézésre egészen jól bírja a magáét. Vajon milyen lesz felnőttnek? - Néha van ilyen - felelem, teljes tudatában a ténynek, hogy semmi vigaszt nem tudok nyújtani ebben a kérdésben. - Nem járhatsz mindenki kedvében, különösen a kiképzés alatt. Nehéz lehet elképzelni, de még engem se kedvelt mindenki. Hiszed? Ki érti ezt? Lágy félmosolyomban ott az ígéret, hogy soha nem űznék tréfát a nehézségeiből. Legalábbis bántót nem. Hanem ezt már végig kell csinálnia, akár igazságtalanul bántják, akár nem. Ahogy mindenkinek.
Játékos mosollyal az ajkamon hallgatom dölyfös megjegyzését. Rossz íve nincs, ha valaki, akkor én sose bántam, ha túlontúl sokat gondol magáról Victor. Joggal teheti, bárki is kérdezné. Nem én leszek, aki letöri eme szarvait, az, aki táplálja, az talán. Soron következő megjegyzésén mégis fennhangon nevetem el magamat. Nem gúnyosan, még csak irónia és hitetlenkedés sincs benne. Őszinte öröm annál inkább. Számomra Victor mindig is az marad, ki mindent is tud és ismer. Hiszen lássanak csodát, még azt is tudja, hogy kell az olajat kiszedni a hajamból. Pedig ki gondolná, hogy egy kancellár fia ilyenre is képes? Akkor is ezt hinném róla, mindent tud, még ha azt állítaná, mint most: nem igazán. - Akkor a vizsgabiztosokat is könnyű lesz meggyőznöd – somolygok orrom alatt, arcom elrejtve a bögre mögé, még mielőtt áttérnénk a soron következő témára. Victornak sikerülni fog a vizsgája, ő talán nem hisz benne, én annál inkább. Sose bukott még meg, pedáns tanuló volt. Többet tud, mint azt hinné. S ezek mindegyike elő fog jönni két nap múlva. Ebben pedig egy szemernyi kétségem sincs. - Ha kilehetne bliccelni a gyakorlati részét, egy rossz szavam nem lenne az egész kiképzés ellen – rázom meg a fejemet. Az ördögi kör, melyből nem tudok kikerülni. Kezem mégis megadóan emelem fel. – Lásd be, sose leszek katona, jönnek az idegen lények, velem az oldalatokon semmi hasznotok nem lesz, önmagam sem tudnám megvédeni, nem hogy másokat. Ennek ellenére, elméletben bármikor elmondom, hogy lőjék őket agyon, ha hatezer csápjaikkal akarnak felfalni minket – az én kiképzésemnek sok értelme nincs. Valóban nem kívánok sem a hadsereg, sem a flotta berkein belül elköteleződni. Ha a Dominiumot valaha megtámadná bármilyen idegen eredetű lény, velem jobban járnának, ha a elbújnék a szervízraktárba. Elméleti részét bármikor leteszem, ahogy ő is mondta, már holnap átmennék, a gyakorlatival hagyjanak békén. De aztán csak legyintek, mintegy ne vegyen komolyan. Már nem sok idő van hátra. Alig pár hónap és végetér szenvedésem, jöhet a nyugalom és a béke. Felfigyelek elkalandozó tekintetére, ahogy a semmibe réved, a halk szusszanásra, ahogy levegőjét ereszti ki. Szemöldököm finoman ráncolom, de nem igazán tudom hova tenni most. Bárkivel megesik, gondolhatnám, olykor még velem is. - Tudom – húzom el ajkaimat, újra csak hetykén vonva meg vállamat. Tekintettem újra cipőm orrán ragadt koszt vizsgálom meg. Noha, nehéz lenne nem magamra venni. Ilyenkor akaratlanul is eszembe jutnak régmúlt szavai. Mennyire tart engem valójában és minek szál. S miben nem hisz velem kapcsolatban, még akkor is, ha mindketten tudjuk, fel tudtam volna nőni a feladathoz. Ez mégis tovalett, az örökös Peter, a lehetősége annak, hogy én is lehetek, csak az én fejemben élt mindig is. Fejem megrázva, hajam kisöpörve ezzel is onnan emelem fel sugárzó mosollyal az arcomat. – Mindegy is. Holnap ott lehetek – jelentem ki határozottan. Ez egy olyan dolog, amit sehogy sem vehet el tőlem. Holnap megmutatom nekik, hogy tévedtek, ezúttal tévedtek. S minden másban is, velem kapcsolatban. - Ha nagyon nem érsz rá és így meglátsz, elzavarsz? – tekintek rá meglepetten. Hiszen most is tanul. Hiszen most is lenne fontosabb dolga. Fejem megrázom. Ismerem Victort, tudom, hogyha ilyen állapotba kerülök elé, még ha Caroline is van itthon, akkor is beenged. Nem küldött volna el, hisz tudja, többé vissza sem jövök, inkább elsírom bánatom kispárnámba, szobámba, bezárkózva az örök végtelenségig. – Amíg nem túl nagy a gond, nem zavarlak tényleg. Így is van elég dolgod és gondod az enyémen kívül is. Azt hittem magam is megoldom – felelem végül szerényen. Tényleg hittem benne, szerettem volna. Nem jött össze. Ezért is vagyok itt. Halkan kuncogok. - Nem is értem – rázom meg a fejem. Rajongok érte, hiszek abban, hogy sose tudna semmi olyat tenni, vagy mondani, amiért haragudnék rá. De ezen kívül is tudom, hogy egyikünk sem egy könnyű természet. Ahogy én sem, úgy ő sem. – Nem is igazán szeretnék senki kedvében sem járni már. Főként ott nem – húzódik enyhe fintorba az arcom. – Csak azt akarom, hogy békén hagyjanak, de ha foglalkozok velük, ha csak levegőnek nézem őket, ha csak megkérem őket… - elsóhajtom magam. – Sose fogom igazán megérteni az embereket, pedig épp ez lenne majd a munkám – rázom meg kelletlenül a fejem, miközben kifogy a poharamból a kávé. Óvatosan helyezem vissza a pultra, majd egy mozdulattal később a mosogató mélységébe. - Hagylak tanulni, de ha kell segítség benne, ne késlekedj szólni. Ki tudja, még a végén tényleg kedvet kapok siklókat reptetni – nevetem vidáman, lassan búcsúzóra fogva. – Lent vagyok egy-két órán belül, attól függ, hogy mennyire tévedek el. Hihetetlen el, másoknál nem tévedek el, csak ha hozzád jövök – pislogok rá nagyokat. Csípőm még mindig kényelmesen támasztom a pultnak, két kezemmel fogom meg annak szélét. - Faragatlanságom után… Hogy vagy? – hajtom fejem enyhén félre. Mióta csak leköltözött nem telt el alkalom, hogy ne tegyem fel a kérdést, akkor is, ha látom, ha sejtem, hogy mikét is érzi magát. Felszabadultságát, mely most körbe lengi jó látni. El sem hiszi tán, hogy mennyire jól áll neki. Vajon milyen élete lenne, ha nem kancellárnak szánnák?
Rendben. Elkövettem azt az alapvető hibát, hogy azt feltételeztem, Clara nem lát át rajtam, apró döfése azonban emlékeztet rá, hogy nagyon is éles a szeme. Megmagyarázhatatlan módon szégyenkezem a vizsgával kapcsolatos aggodalmaim miatt - ahogyan ő is mondta, nincs okom rá, sohasem volt jellemző és bár tudom, hogy neki megnyílhatnék a kérdésben, túlságosan is tisztában vagyok vele, milyen ostobán hangzana, ha megtenném, így aztán engedem, hogy némán örvendjen a találatnak, mielőtt továbblépnénk. De azért nagyon messzire nem megyünk. - Te is tudod, hogy nem azért kell, mert személyesen fogsz az űrállomás védelmére kelni. Csak kell és kész. Az ember azt hinné, ennyi idő alatt már beletörtél a szabályokba. Hitetlenkedő arcot vágok, mintha meglepő volna, hogy drága barátom az előírások létjogosultsága körül kaparászik. Eltéveszthetetlen jele annak, hogy nem tetszik neki valami: megkérdőjelezi az értelmét mindenestül. Jellegzetes Cambridge-vonás. Aztán legyint, mint aki maga is tudja, hogy túloz. Engem nem csap be. Teljesen komolyan gondolja. Meghagyom neki, hadd zsörtölődjék.
A kancellár kegyeivel kapcsolatos együttérzésemet megpróbálja lerázni. Ebből egyértelmű, hogy ő maga is szorult szívvel vár az öreg ítéletére. Pontosan tudom, milyen sokat jelent neki a hely az apja mellett: előttem nem kellene szégyenkeznie a csalódástól való félelme miatt. Elég régóta az életem része már. Ismerem a benne égő bizonyítási vágyat, amellyel fölérni igyekszik egy saját maga által támasztott elváráshoz. Szüksége van az apja elismerésére, ahogy mindenkinek ennyi idős korában. És meg is érdemli. Mosolyát ezúttal nem viszonzom... nehogy azt higgye, nem látok belé. - Ott - erősítem meg gyengéden. - Büszke lehet rád. És ha megengedte, az is.Döbbent arckifejezése elszórakoztat. Tudtam, hogy csak szerénykedett az imént. - Elzavarni? Soha - tiltakozom, nevetést nyelve vissza. - Tudod, hogy nekem nem vagy útban. Hacsak éppen szolgálatban nem vagyok. De emlékeim szerint akkor inkább kerülöd a társaságom... Annyi könyörület van bennem, hogy ne hozzam fel újkeletű, mászkálós hóbortját. Illetve, ne hozzam fel túlságosan. - Azért örülök, hogy feladtad és megkerestél. Nem lesz vele több gondod, édesanyád pedig visszanyerheti a lélekjelenlétét.
Elfogódottan nevet. E hangot ezer közül is megismerném: kár volna tagadni, hogy ritkán érintett húrokat penget bennem. Clara őszintén szeret engem és soha, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy ezt kiérdemeltem volna tőle. Ahogyan az sem, hogy kevesebbet érzek iránta, mint ugyanezt. Nem fog semmi baja sem esni a kadéttársai között. Mert ha igen, megjegyzem, kik azok. Megértőn biggyesztem le az alsó ajkam egy pillanatra. - Jobban érted őket, mint gondolnád.
Jókedvű elköszönésén átlépek: annál jobban meglep a mondanivalója, hogy rendesen reagáljak. - Te eltévedtél? Itt? - bámulom. Máskülönben a folyosónavigáció nagymestere. Mi lelte? Elfog a gyanú, hogy már egy ideje elindult, mire idetalált. - Mennyi ideje mászkáltál az ötödiken? Pislogok, mielőtt hagynám a dolgot elúszni. Szokásos, meleg mosolya és az általa oly' sűrűn feltett kérdés nem maradhat válasz nélkül. Korábban említette, de most akkor is gyanút fognék, ha nem így történt volna. Alighanem megváltozott rajtam valami. Kutakodón nézek rá, szomorúságról árulkodó nyomok után keresgélve. - Köszönöm - felelem végül, rövid csend után. - Máshogy, mint odafent. Ugyanaz és mégsem ugyanaz. Nem tudom. Még nem tudom.
