A Városba nem csak leköltözni, de lejutni is a kiváltságok közé tartozik, s ez megmutatkozik a vendégkabinokon és -apartmanokon is. Nemcsak tágasabb terek jutnak itt az átlagosabb kabinokra is a dominiumihoz képest, hanem jellemzően legalább az egyik fal ablakként funkcionál. Itt nincs szükség hatalmas kivetítőre, amellyel a tudatot akarják becsapni, mert az ablakokon át valóban a Város körüli zöld erdővel borított hegyre vagy a másik irányban a tóra lehet rálátni. A legalacsonyabb rangúak egyszerű vendégkabinjainál gyakorta "csúfítja" a látványt valamilyen emberi épület, de még így sem szoktak panaszkodni, mert a kék eget így is tökéletesen látni, ahogy éjjel a csillagokat - a változatosság kedvéért innen lentről szemlélve. Az átutazóban lévők szállásául találhatunk kisebbet-nagyobbat - rang szerint változó méretben és felszereltséggel -, valamint vannak földszintiek és emeletiek is, de egyik sem épült magasabbra, mint a Város többi épülete: legfeljebb két-három emelet magasságából lehet a tájban gyönyörködni. Az ablakokon át kintről nem látni be, de szükség esetén tejüveg-szerű hatást is el lehet érni, hogy bentről se lehessen kilátni.
Sejtésem szerint negyed annyira sem izgulhatok, mint a feleségem, s izgatottságunk tárgya is egészen eltérő. Ő azért lelkesedhet, hogy végre először léphet a Perdára - s tényleg először, nem kell az emlékeiben kotorásznia miatta, hanem önfeledten fedezhet fel - és végre tényleg igazi zöld tájat szemlélhet, nem csak a kivetítő hamis valóságát, vagy a Kert fémfalakban záródó végességét. Nekem maradt az izgalom a biztonsági kérdések miatt - ugye nem zuhanunk le? ugye nem lesz most merénylet? -, s hogy minden a terv szerint halad majd? Persze nincsen pontos beosztásunk a következő három napra, egyikünk sem akart ilyent, csupán néhány fix programot beszéltünk meg, amit érinteni akarunk, míg itt vagyunk. A terv itt most egészen mást jelent, s már akkor azt nézem lopva, mennyire tetszik itt Saskiának, mikor a siklónk ajtaja kinyílt s leléphetett róla. Ugyan nem fűre közvetlenül, a leszállóhely és a hangár tervezésekor a praktikussági megfontolások nem engedték a fűcsomók és rossz idő okozta sár akárcsak véletlen jelenlétét is. Mégis, a tudat attól még ott van, hogy egy égitestre lépett az ember, s ha a talpa alatti talaj ezt nem is érezteti, bepótolja a levegő. Még fent a Kertben sem érezni ilyent, mint itt, ahogy keverednek a nyár illatai egymással és egy-egy könnyed széllökés sodorja felénk belekapva lágyan ruhába és hajtincsekbe, mintha körbeölelve-körbetáncolva köszönteni akarná az érkezőt. - Üdvözöllek a Perdán. - Nyújtottam kezem Saskia felé, kíváncsian nézve, miként lép le a siklóról: bátran és érdeklődőn vagy megfontoltan és óvatosan. Igaz, lehet én csak utána jutottam le a siklóról, mert olyan lelkes volt. A bőröndjeink kerekeiken gurulva hűségesen követtek minket mintha maguktól mozognának, a nálunk lévő pda-khoz lettek kötve érzékelőik, így a cipekedéssel és bőröndhúzással már nem kell foglalkozni manapság. Egy emeleti vendégapartmant választottam, mert bár nincs így közvetlen kertkapcsolat, a kilátás remélhetőleg pótolni fogja. A mi ideiglenes lakhelyünk a Város elegánsabb felén van, itt nem kell tartani attól, hogy valami ormótlan raktárépület benyúlik a látványba: kiterjedt méretű tóra látni rá a hatalmas felületű olyan tiszta üvegen át, mintha ott sem lenne. Lágyan fodrozódó víztükör ezüstösen csillog a napfényben, míg túlpartján már vízszintesen terül el a táj zavartalanul egybefüggő zöld látványával. Legalább az időjárás miatt nem kell izgulni, könnyű, gyors nyári esőt beígértek ugyan - szokni kell ezt is, hogy itt vannak évszakok és azoknak jellegzetes viselkedésük -, de jó időnk lesz alapvetően. Épp elég izgalom, hogy az apartmanunk felfedezése után biztosan kimegyünk a szabadba. Nem csak Saskia megy ki, hanem én is, pedig nincsenek jó tapasztalataim, nem is tudom, mire számítsak. Vajon másabb lesz vele vagy csak magamban gondoltam eddig, hogy Saskia majd mindent megváltoztat és jó volt a hiányára fogni, hogy nem nyűgözött le a Perda eddig. Ezt egyelőre még tudom halasztani egy rövid ideig, mert az ideiglenes lakrészünk ajtaja kinyílik előttünk. - Csak utánad! - Mosolyom mégis könnyed és örömtelien várakozó. Mióta várok... várunk már erre.
Ahogy közeledett az utazás napja, egyre izgatottabb lettem, a csomagolással sem bíbelődtem sokat – kivéve egyetlen darabon való gondolkodással, ami végül a bőrönd aljára került – a lényeg az volt, hogy készen legyen. A sikló ablakain keresztül nem sokat láttam, így a felfedezés elkezdése megmaradt odalentre és nem győztem kivárni, hogy leszálljunk végre. Néhány felvételből el tudtam képzelni hogyan is nézhet ki a hold, de biztos voltam abban, hogy a képzeletem nem elég, hogy akárcsak kicsit is megközelítse a valóságot. Amint lehetett kikötöttem magam és készültem kilépni abba a világba amire nem is vágyhattam túl régóta, hiszen nem sokkal a megtalálása után hideg álomba merültem. Nem volt bennem félsz még az innen elkapott betegség miatt sem, most nem akartam arra gondolni, csak az újdonság varázsának engedtem át magam, és meg sem vártam, hogy Callum lesegítsen a rámpán. Mielőtt kinyílt volna az ajtó, rámosolyogtam, izgalomtól pirosló arccal, csillogó szemekkel, majd megfogva a kezét, szinte húztam magammal. Az első levegővétellel mélyen magamba szívtam a sosem érzett friss levegőt minden illatával együtt, és a lágyan ringatózó szellő simogatását élvezve az arcomon, egy hosszú pillanatra lehunytam a szemeimet. * -Ez csodálatos. Mennyi illat, és mind valódi. *Hangom áhítattól suttogó, de kiérződik belőle a nehezen palástolt izgatottság. Callum felé fordulva aztán felnézek rá, biztosan látja, hogy alig férek a bőrömbe, de azért még elmondom neki.* -Nagyon nehezemre esik, hogy ne táncoljak veled egészen a lakrészünkig. *A város csak úgy mint az innen látható zöld, lenyűgöz. Sosem láttam még a valóságban épületeket, melyek egymástól külön állnak, eddig csak falak és bejáratok voltak. Eljutni az ideiglenes lakóhelyünkig is egy külön kaland számomra. Belépve azonban, mondanám, hogy rögtön az ablakhoz lépek, de itt szinte minden ablak, innen látni a város nagy részét és egy tavat is, ami külön öröm…de az a sok zöld.* -Mennyi zöld. *Ledobva az ágyra az addig kezemben fogott kardigánt, csak a sikló hűvöse miatt, máris szinte gyerekként tapadok az üvegre.* -Alig bírom magam visszafogni, hogy ne szaladjak ki és feküdjek bele a fűbe. Nem fogok tudni betelni vele Callum. *Ha nem lép oda hozzám, én teszem meg, hogy átöleljem, de még így is a kinti világ felé fordulva, hogy egy pillanatra se veszítsem el a gyönyörű látványt. Szerencse, hogy néhány kivétellel nem terveztünk komolyan, mert az most biztosan borulna. Azt hiszem, méltó megkoronázása ez az utazás mindannak, ami az elmúlt napokban történt velünk. Kiértünk a hullámvölgyből és elindultunk felfelé, noha lassan és óvatosan lépkedve – talán mindkettőnkben van egy kis félsz – mert nem hisszük még el, hogy jó is történhet velünk. Vagy, meg kell fizetni az árát. Erre most nem is gondolok, csak felnézek Callumra, remélve, hogy legalább egy kis lelkesedést látok rajta, olyat ami nem nekem szól, hanem a kinti világnak.* -Csomagoljunk ki és menjünk máris. Mit szólsz?
Ahogy Saskiát elnéztem utazás közben, valószínűleg egyetértett volna velem, hogy Raphaelnek ideje lenne feltalálnia a teleportálást vagy ennek valamilyen hasonlóan gyors közlekedésre alkalmas változatát, mert akkor máris ott lennénk a Perdán. Saskia örülne a sok zöld miatt, én meg nem zuhannék többet le. Így viszont maradt az izgatott várakozás, hogy mikor a sikló ajtaja kinyílt, némi túlzással élve szinte lobogjak a levegőben feleségem után kezét fogva - vagy ő fogva az én kezemet -, s Saskia már kint is van, hogy ott torpanjon meg velem együtt. - Igen, az. - Értek vele egyet, csak én eközben nem a tájat nézem, hanem őt magát. Arcának ragyogását, csillogó szemeit, hitetlenkedve megremegő mosolyát, azt ahogy a szellő belekap a hajába és ahogy megcsillan rajta a napfény. Ha volt is kétségem, akkor mindez és további szavai eloszlatják, a terv szerintem működni fog. - Csak a bőröndök miatt mondok nemet, teljesen összezavarodnának. - Mosolyodom el, hiszen hű követőinkké vált darabok nem győznének velünk forogni, ahogy a táncolva haladunk. - De majd később táncolhatunk... a fűben... odakint. - Hajolok hozzá kicsit közelebb s halkabban mondom a végét, mintha egyrészt tartani kellene attól, hogy bárki meghallja, másrészt mintha tiltott dologra akarnám rávenni őt... Pedig valószínűleg engem kell rávenni erre. De olyan jó volt az első randinkon a tánc, megismételhetnénk. Mire vállalkoztam?! Egy perc alatt napszúrást kaphattam. Míg az ideiglenes lakrészünkig megyünk továbbra is egymás kezét fogva, észrevétlen csatlakozik hozzánk mögöttünk Katja, már csak azért sem feltűnő, mert nem a szokásos fekete páncélban van, ami mindent takarna. A vendégapartmanig tőlünk lemaradva kísér minket, s kint marad az épületen kívül megbeszéltek szerint, a helyet már úgy is korábban ellenőrizte s érkezésünkig felügyelték is. Tudom, hogy Saskia nem szívleli, hogy testőrök kísérik a lépteinket, sose szerette, így engedtem neki, de figyelembe kellett vennem biztonsági lépéseket is. A messziről nem feltűnően vigyázás nem éppen hatékony, ahogy erre Jade is felhívta a figyelmemet kertelés nélkül említve az első merényletet ellenem, de végül mégis ebben maradtunk. Új kihívások elé nézünk mindannyian, hosszú távon eldől majd, melyik módszer marad. Odabent a vendégapartmanban arcomon maradt mosollyal figyelem, ahogy rögtön az ablakhoz siet Saskia. Most kicsit magasabbról látunk rá az utcákra s jobb a rálátásunk a tájra is a Város falain kívül. Láttam a Városban is nagyon nézelődött, elsőre az ember nem is tudja, hova kapja a fejét, annyira más idelent. Többek között a hőmérséklet is, nem a dominiumi állandóan kiegyenlített, emiatt is döntök úgy, hogy kigombolom a felöltőm s levéve egyelőre a karomban tartom, így figyelem Saskiát néhány lépés távolságból. Karcsú alakját, ahogy körbeöleli a napfény, vállait szabadon hagyó felsőjében... Leteszem a felöltőt egy szék háttámlájára, s elindulok felé közelebb, hogy így hátulról öleljem át, de magam sem tudom, szabad-e azokra a szép ívű vállakra csókot lehelnem vagy sem?Ám mire odaérnék a pillanat elillan, igaz, így sem panaszkodom, hogy szemből öleljük át egymást. Még most is az ablakon át nézelődik s így, hogy már karomban tartom, én is kinézek, hogy lássam, amit ő. Az ezüstösen fodrozódó tavat, az arra a távolban le- s felszálló lilás színű kisebb madárrajt, a szellőben megrezdülő, lágyan ringatózó fákat és bokrokat, a kisebb felhők vetette árnyékok változását. Sok mindenen tud a tekintet megpihenni. - Épp kérdezni akartam, hogy vajon ezt a látványt is megszokná az ember, ha évekig ezt nézi? Mint fent a csillagokat vagy a Perda képét? - Későn jut eszembe, hogy Saskia nem szokta meg fentről sem a Perda látványát. Volt rá egy fél éve, amit elfelejtett, meg most másfél hónapja. Meg útközben is lassan változott a látvány, ahogy a Dominium haladt az űrben ide a hosszú évek során. De arra jutok, emlékek híján is megállja a helyét a kérdés. Kis ideig így nézelődünk, s felvetésére a mosolyom inkább neki szól, semmint a kinti világnak, de legalább van mosoly! Jobb, ha a Perdával való kapcsolatomban is a lassabb, óvatosabb lépéseket alkalmazom. - Rendben. Mondjuk megleptél, azt hittem csak este visszaérve fogunk kicsomagolni. - Szélesedik a mosolyom, s lassan engedem csak el, ujjaim finoman csúsznak le karjain a kézfejéig, szinte csak ujjai végét fogva. - S hova menjünk először? Induljunk máris Elorakba vagy valamit még előtte megnézzünk itt?
Úgy érzem magam mint egy gyerek, aki tíz évre előre megkapott minden ajándékot. Estére fájni fog az arcom a sok mosolygástól és nevetéstől. A szabad levegő illata…_van_ illata, és pont ez az ami első ingerként ér, s a napfény a maga természetességében, a lágy szellő simogatás az arcomon, szinte beleszédülök abba a csodálatba ami a leszállás utáni első percekben magával ragad. Azok akik tényleg elsőként léptek a Perdára, nem voltak olyan kiváltságos helyzetben mint én, hogy biztonságban fedezhetik fel a hold szépségeit. Az ismeretlen terep és minden ami ezzel jár, elvette tőlük ezt a csodálatos érzést. Lelkesedésem, végtelen hálám és a hold iránti minden csodálatom ott csillog a szemeimben, Callum figyelmét el sem kerülheti, hiszen ő nem is néz körül, még önkéntelenül sem. Magamon érzem fürkésző és szerető tekintetét, s mikor felnézek rá látom elégedett mosolyát és mintha…egy halvány árnyék is elillanna. Talán nem volt biztos abban, hogy jó ötlet eljönnünk, valamiért aggódott és nem hiszem, hogy a perdaiakkal való találkozás, vagy bármilyen betegség amit elkaphatnék vetett árnyékot rá, hiszen a sok készülődés és biztonsági intézkedés amivel csomagolás helyett elfoglalta magát, legalább egy kis biztonságérzetet nyújthatott volna. Azért örülök, hogy még épp elcsípem, mikor a halvány, szürke fellegek elvonulnak a feje fölül. A megjegyzésre értetlenül ráncolom a homlokom, de néhány szívdobbanásnyi idő elteltével rájövök miről is beszél. Eszembe sem jutottak a bőröndök eddig. * -Ó! Igen, mókás lenne, ahogy táncolva követnének minket. *A felismerés elsimítja a gondolkodó ráncokat és az elképzelt bőröndtánc megnevettet. * -Szavadon foglak. *Addig nézem és gyönyörködöm a szemeiben, míg megtehetem, míg egészen közel nem hajol hozzám, a válaszom is az övéhez hasonlóan suttogó, de sokkal mosolygósabb. Ha ezzel a titokzatossággal szerette volna még izgalmasabbá tenni az ittlétünket, sikerült. Noha csak játék az egész, kellemesen bizsergeti a lelkem, és még Katja távoli jelenléte sem tűnik fel. Hosszan kérleltem Callumot, hogy most az egyszer tekintsen el az állandó és feltűnő kísérettől, s bár beadta a derekát, tudtam előre, hogy ez csak látszatintézkedés. Én már azért is hálás vagyok, hogy nem érzem a folyton engem figyelő szemeket, melyek elronthatnák a kellemes hangulatot. Nem is gondolok rá az ideiglenes otthonunkig tartó úton és Callum is megnyugodhat, hogy eleget is tett és a biztonság is megmarad. Nem tudom, hogy minden apartman a miénkhez hasonló-e, de Callum remekül választott, a csupa ablak szoba minden irányából a hihetetlenül zöld táj látható, napfényben fürdő ezüstös tó, a felszálló madárraj. Sosem láttam állatokat élőben, és akár maga a hold, ők is színpompásak. Nagyot sóhajtok mielőtt megszólalnék és kimondanám az első gondolatot ami eszembe jutott, majd a fejemet rázom Callum kérdésre. * -Nem. Ezt sosem lehet megszokni. Mindig új arcot mutat, hiszen itt semmi sem állandó. Mindig minden mozgásban van, az egész hold él. Nem úgy mint a Dominiumról látott csillagok. Az is csodás látvány, de ez itt egészen más. Ezt nem csak látod Callum hanem érzed is. A része lehetsz. *S mesélhetném még sokáig mindazt ami bennem kavarog, de ahogy mondtam, a látvány nem minden és máris mennék ki a szabadba, hogy érezzem is. A megjegyzése azonban meglep, s akaratlanul is elhúzódom tőle mikor kezei lecsúsznak finoman a karomon, hogy végignézzek rajta. Nem mondom, hogy nem tetszik az ő látványa, mert nem lenne igaz. Méltóságteljes, elegáns, fess és ha csak ránézek mindig kellemes nyomást érzek a gyomromban, szaporábban veszem a levegőt is, és boldog vagyok, hogy velem van….mégis, most van némi kivetnivalóm. * -Ebben a ruhában akarsz a fűben táncolni és hemperegni? *Szemöldököm csodálkozásom jeleként kúszik feljebb, és a mosoly kissé késve foglalja el állandó helyét az arcomon. Elorak várhat, nem szalad el, ahogy remélem Roda sem. Persze a Perda sem fog kifordulni alólunk. Ujjaim kihúzom Callum érintéséből és ingének legfelső gombjához emelem a kezem, hogy megoldjam azt s míg vakon azzal foglalatoskodom, felnézek rá. Szeretem a mosolyát nézni, szeretem a szemeit melyek akár egy színes tükör, csodásan kék és szinte elnyel minden pillantásával. * -Erdőt, füvet, bármit ami a legközelebb van. Fákat, bokrokat, virágokat szeretnék látni, érezni.
Azzal az eltűnt árny után maradt mosollyal figyelem, hogy simulnak ki a homlokára gyűrődött finom ráncok, hogy helyüket a mosoly keltette vegye át arca más szegletében, ahogy elképzeli, milyen látványt keltenénk itt táncolva nyomunkban keringőző bőröndökkel. De a mosolyom akkor lesz csak igazán szélesebb s határozottabb, mikor Saskia is belemegy a játékba s suttogva felel, mintha tényleg valami titokról lenne szó. Ez okozta derűvel jutunk el az apartmanunkig, hogy aztán ott is hamar az ablaknál találjam magam, mert Saskia átvágva a szobán egyenest odasietett. Egy kis ideig e pár méter távolságból figyeltem csodás alakját, majd csatlakoztam hozzá az ablakhoz átölelve őt. Mintegy ártatlan érdeklődéssel teszem fel a kérdést, holott az eddigiek alapján biztos voltam a válaszában. S a magaméban is, hogy mindegy mit nézek az ablakomból - változik-e vagy a szokásos -, csak ő legyen ott a karjaimban. - Mindezt fél perc után már meg tudod mondani? - Pillantok én is mosolyogva a tájra, igaz, az sokat nem változik ez idő alatt, szerintem, de most próbálok erre koncentrálni. Madarak jönnek-mennek, a felhők is nagyon lassan továbbúsznak az égen, a szél hatására megmozdulnak a levelek a fákon s bokrokon, a fűben lévő virágok is hajladoznak. Sóhajtok egyet, s ennyi idő alatt kiismert már annyira a feleségem, hogy tudja: nyert. - Igaz, fél perc alatt is változik. De.. a része lenni? - Rosszat sejtve sandítok le rá, s ezzel vissza is tér hozzá tekintetem. S ahogy a kicsomagoláshoz érünk, ki is derül, nem csalnak meg a megérzéseim. Arra felvonom a tekintetem, ahogy elhúzódik tőlem, s mielőtt végigmérne, magamban gyorsan visszapörgettem, miket mondtam, s arra jutottam, semmi rosszat. A végigmérésre aztán önkéntelenül is lepillantok magamra. Szokásos elegáns fekete cipő, az megy a tánchoz. Fekete nadrág és fekete ing. Öv, hátul a pisztollyal. Bizakodó kis mosollyal pillantok fel Saskiára, biztosra véve, hogy ő is végül arra jut, teljesen jó leszek én így, csak játszik velem. Az első zavart a kérdése és annak a vége hozza meg. - Igen, nagyon kényelmes, még a cipő is, miért? - A pillanat, amikor még Callum Jenkins kancellár is kedvesen naiv tud lenni. - De.. hemperegni? Ezt mikor is beszéltük meg? - Kérdem még kis mosollyal, de összevont szemöldökkel. Ez lenne a részévé válás, amit említett? Nos, hát éppen belemennék a dologba, továbbra is jó választásnak tartva az öltözetemet, már csak abból a praktikus megfontolásból is, hogy a feketén nem látszódnak a fűnyomok állítólag. Csak lazábbra kell venni kicsit, s gondoltam kigombolom a legfelső gombot az ingen, viccből meg majd még egyet, amit persze visszagombolnék mielőtt kimegyünk, de Saskia beelőz. Ha nem veszi el hamar onnan a kezét, talán még meg is érzi, ahogy erre nagyot dobban a szívem. Deja vu, ahogy ő mondaná, felrémlik az emlék, mikor kigombolgatta az ingem, de az is, amikor be, gondoskodóan igazítva a megjelenésemen. - Pont erre a változtatásra gondoltam én is! - Derűs mosoly jelenik meg rajtam, azt gondolván így rendben is leszek már, mialatt kezeim nem lógnak tétlen csak úgy mellettem, hanem karcsú derekára teszem őket két oldalt. - Ühüm, mégis úgy sejtem, nem az üvegházba akarsz menni, s nem csak egy fűcsomóért jöttél idáig, amit találnánk odalent az első kanyarnál. Megnézhetjük azt a vízesést, amiről festményünk van, vagy kimehetünk a gyümölcsösbe. Akár pár falatot csemegézhetünk is a fákról, mielőtt útra kelnénk.
Az a perc, míg egymást átölelve nézzük a kinti tájat, felér egy élettel. Mintha mindig erre az egyetlen percre vártam volna, pedig nem tudhattam, hogy így alakul. Szívének dobbanásai kellemes muzsikaként festik alá a folyton változó világot, még a madarak reptében is ugyanazt a ritmust vélem felfedezni, légvételei, mellkasának könnyű emelkedése és süllyedése a szélben hajló fák ágainak táncát utánozzák. Lustán bólintok értetlen kérdésére, érzem ahogy elfordul, várom mit szól majd, hogy látja-e ő is azt amit én, de még mielőtt megszólalna…már a mélyről jövő sóhajtásánál tudom, sikerült elmondanom én mit érzek és elmosolyodom. Látja, de még nem érti.* -A része vagy ha belélegzed a levegőt, a növények illatát, ha megérinted őket. Csodálatos volt amikor a szél simogatta az arcom és belekapott a hajamba, úgy éreztem a világ ölel át. *Csak azt sajnálom, hogy eddig nem érezhettem, de lesz időm bőven bepótolni, és máris szeretném elkezdeni. Felnézve Callumra azt az arcát látom, ami valamilyen csalafintaságot gyanít, és ez nem sokat változik, amikor elhúzódom tőle, hogy végignézzek a ruháján…ami még egy első randevúra is tökéletes, a cipője táncolásra készült…még a Dominium üvegházába is kényelmes lenne, de arra nem, hogy a természetben kiránduljunk. Igaz, még nem jártam odakint az erdőben, nem sétáltam a fűben, nem küzdöttem meg minden görönggyel, de botanikus vagyok, valami fogalmam azért van arról, mi várhat minket odakint. Szélesedik a mosolyom attól ahogyan gondolkodik, mit is mondott amire így reagáltam, leellenőrzi az öltözetét és mindent rendben talál. Már várom vonásainak simulását amit a rövid megnyugvást jelzi, és csak a lelkem sajnálkozik amikor felnevetek döbbent, gyanakvó kérdésén. Sajnálkozom, mert ki kell ábrándítsam. Nem játék volt és a ruhája, cipője sem megfelelő ahogy azt ő annak nyilvánította. * -Most beszéljük meg. *S már nyúlok is az ing gombjáért, hogy kihámozzam a helyéről. Az arca mindent elárul, de mivel egy gombbal nem elégszem meg, érzem szívének dobbanásait is, melyek mintha kicsit szaporábbak lennének…vagy csak azt szeretném és ezért hiszem úgy. * -Nem hiszem Callum, hogy most egyre gondoltunk. *Fűzöm tovább a szálakat, és csúsztatom le a kezemet a következő gombig, mosolyom annak ellenére szélesedik, hogy kezének finom érintése a derekamon az én szívemet az övének ritmusához igazítja. Nem tudom tagadni, hogy már nem csak kellemesen ringató ez az érzés, hanem annál több. Elfordulok az ablak felé, egy madárraj épp akkor röppen fel az egyik fa lombkoronájából, melynek levelei aszerint csillannak meg, vagy bújnak el az árnyékba, hogy a könnyű szél hogyan fordítja a nap felé. Mintha ezernyi lámpás fénye villanna fel sorban egymásután. * -Sok fűcsomó miatt jöttem, és nem az üvegházba vágyom. *Nem segít az, hogy gyönyörködhetek a hold szépségében, Callum keze a derekamon forró nyomot hagy, ujjaim pedig elakadnak a kigombolás felénél. Elvonom a tekintetem a fáktól és felnézek rá, a szemeiben az erdők zöldjének ellenhatásaként a tavak kékségét látom, s mintha a nap fénye is megcsillanna lágyan fodrozódó tükrén.* -Remek ötlet. Látod máris kezdesz a részévé válni. Csak át kell öltöznöd. Mit gondolsz, mennyire lehet hűvös a víz, és milyen gyümölcsök vannak a kertben? Vihetnénk magunkkal a vízeséshez. Kíváncsi vagyok mennyire élethű az a festmény. *De lelkesedésem ellenére nem mozdulok, csak elmerülök a tekintetében. * -Találtam a szekrényedben egy pólót. Szerintem át kellene gondolnod a ruhatárad.
- Áh, vagy úgy a része lenni. Vállalhatónak tűnik. - Mosolyodom el bizakodón, mikor kicsit kifejti jobban, miként gondolta a természet részévé válást. Ez alapján eddig a Dominium részei voltunk, a fém folyosót éreztük magunk körül, a szintetikus dolgok illatát, bár szerencsére a szellőzők nem csapnak akkor légmozgást, hogy körbeölelésről beszéljünk. De az elmondottak alapján csak egy sima sétáról van szó idelenn, néha megállva és megfogdosva növényeket, s kicsit jobban odafigyelve a többi érzékszerv tapasztalatára a látáson és halláson kívül. Ennek is köszönhető, hogy véleményem szerint az öltözetem ideális, esetleg némi lazítást elbír egy gomb kigombolásával, de ott már kezdek rosszat sejteni, hogy nevet szavaimon s a fűben táncolós tervemből hempergés is lett. Hát, akkor beszéljünk róla, de igaz, annyira nem ellenkezem a dolog ellen, csak... fura. Derűsen vonom fel szemöldökeimet. - Tudod te milyen koszos valójában a föld? Nem olyan tiszta, mint a filmeken. - Egy pillanatra elfelejtem, hogy botanikus és többször volt földes a keze az enyémnél. De ez a hempergés vajon melyik filmből lehet? Néztünk egy jó párat az elmúlt hetekben, kellemes kettesben való kikapcsolódás volt, de nem rémlik, melyikben láthattunk ilyent, hogy felkerült a ki kell próbálni a Perdán listánkra. A listát viszont nem tudom végigvenni gondolatban sem, bele se kezdtem, mert Saskia láthatóan a gombokon akar végighaladni hosszú, kecses ujjaival, s belém akaszt minden szót ezzel, hiába nyíltak szólásra ajkaim. Vagy ez inkább a finom vetkőztetésnek szól, még ha minden ruhadarab rajtam is van még, mégis... ahogy csinálja, vagy az, hogy egyáltalán csinálja... Mellkasom kicsit szaporábban emelkedik és süllyed, szinte fizikai a fájdalom, mikor félúton megáll a kigombolásban s a táj felé fordul. Én nem teszem, szemem sarkából látom s fogom fel a madarak felreppenését, de a természetet inkább Saskián csodálom. Még így üvegen át is ő már a részese lett, az elreppenő madarak villanásnyi árnyékokat vetnek megtörve a nap csillogását hosszú, szőke haján több tucatnyi új árnyalattal gazdagítva az eddigieket. Másak itt a fények, másként szűrődik át szempillái rebbenésén, s egyszerre érzek késztetést, hogy közelebb vonjam magamhoz őt derekánál fogva, s arra, hogy maradjak e távolságban, hogy csodálhassam még. Nem meglepő módon az üvegház le lett szavazva, s őszintén szólva, én is inkább kint akarom őt látni a szabadban, semmilyen üveg ne gátolja, hogy a szellő ismét meglibbentse tincseit, s egyébként is megérdemel némi jót, márpedig tudom, hogy igazán odakint lesz boldog. A felém visszaforduló tekintetében való elmerülésből a víz említése rángat ki. Meglepetten nézek fel rá, s ez még azt is feledteti, hogy éppen örültem, mert a gyümölcsszedéssel és -evéssel jó programot sikerült ajánlanom. - Tudom ám, mit csinálsz! Lassan adagolod az infókat, hogy hozzá tudjak szokni. - Mosolygok rá úgy, mint aki rajta kapta a másikat valami csínyen, miközben mégiscsak eldöntöm, hogy közelebb vonom őt, így már derekánál átkarolva őt lazán, mégis kicsit szorosan. Az úszásra nem kérdezek rá, hátha Saskia csak az ujjait dugná a vízbe vagy a gyümölcsöket mosná meg, így inkább bölcsen hallgatok és leplezem, hogy lapítok. - Bevallom, elfelejtettem utánanézni, mi érik ilyenkor, de biztos találunk valamit. Vannak perdai gyümölcsfáink meg bokraink, s tudtommal néhány földi fajta is kedveli az itteni talajösszetételt. - Felelek inkább erre a kérdésre, annyi bizonytalansággal pillantva csak rá, hogy vajon ő jobban utána járt-e? Vagy meghagyta meglepetésnek, mi érik meg idelent? Nos, utóbbi esetben mindketten jól meglepődünk majd. Hanem a pólóm és ruhatáram említésére gyanakodva, kis mosollyal vonom össze a szemöldökeimet. - Póló? Tehát alváshoz lesz mit felvennem, de abban mégsem mutatkozhatok Elorak Első Gyógyítója előtt. - Meg úgy általában az emberek, perdaiak előtt. - Ugye... a bőröndbe más is került a szekrényemből a pólón kívül? - Elsandítanék az ajtó mellett várakozó bőröndre, de inkább a feleségem tekintetét s arcvonásai rezdülését fürkészem. Jókedvűen beleegyeztem abba, hogy csomagoljon nekem is, mert egyrészt én nem szeretek, azt hiszem, talán még soha nem is kellett, csak Ewan Noah kevéske holmijait raktam el és vittem el. Másrészt kimondottan jólesett a gondoskodásának ilyen megnyilvánulása. Harmadrészt a szekrényem tartalmából gyakorlatilag elronthatatlan ruhatárat lehet nekem összerakni, nagy megfigyelőképesség sem kell hozzá, hogy lássa a másfél hónapnyi megújított ismeretségünk alatt mit viseltem gyakorlatilag mindig. A szín meg adott, így felesleges is lett volna instrukciókkal ellátnom, csak hálás mosollyal és arcára adott csókkal köszöntem meg a segítségét. Hanem most azért felvetődött bennem, hogy egy jó kis csapdába sétáltam.
Még a felét sem mondtam el annak amit szerettem volna, vagy ami még beletartozik a természet részévé válásba, Callum azonnal beleegyezik. „Vállalhatónak tűnik.” Van bennem annyi rafinéria, hogy egy kisebb levegővétel után inkább nem mondom tovább, ha már belém fojtotta a szót, magára vessen, s talán nem is a legjobb alkalom, hogy Hartley zászlós érzékletes leírását adjam tovább. De már ahhoz amit elmondtam sem alkalmas a ruházata, sem a cipője…pedig – még rágondolnom is fáj – van tapasztalata a perdai természet mostoha körülményeivel szemben, de én sem a mocsárra céloztam amikor a fűben hempergést említettem. A kérdése költői én úgy érzem, és egy picit menekülés is, próbálkozás az elrettentésemre, pedig a munkám is néha azzal jár, hogy koszos legyek…vagy voltam, hiszen erre csak ő emlékszik én nem, de ami késik nem múlik. Egy rövid szabadság még mielőtt Dorian befog. * -A filmekben sem tiszta, de nem mutatják, mert rontana a romantikus hangulaton. Véleményem szerint inkább vicces ha együtt koszolódunk össze és annál romantikusabb már csak egy lassú keringő lehet. *Nem hiszem, hogy Callum ugyanolyan derűvel osztja az elképzeléseimet, mint amilyennel feltette az iménti kérdését, de ha tévedtem, gazdagabb leszek még egy olyan pillantással mint az előbb. Nem véletlenül utaltam az első randevúnkra, bár az első gondolatom nem az volt, hogy párhuzamot vonjak a tánc és az első csókunk, majd a fűben hempergés és annak biztos következménye között, de…kellemes lenne. Volt alkalmam látni milyen másokkal szemben, amikor néhányszor elmentünk vacsorázni a Panoráma étterembe és ismerősökkel találkoztunk, érdekes és izgalmas volt látni miként változik az arca, a gesztusai és már azt is tudom, hogy van, amit csak nekem tartogat. Ez a mostani is egy ilyen, derűsen szemöldökvonogatós, ami nem a szavaim hatására tűnik el, hogy átadja a helyét egy kis izgatottságnak, hanem az ing kigombolására. Noha nem csapdának szántam, azzá válik, mégpedig a sajátommá is. Egy kellemes, szívet dobogtató csapdává, mely társa lesz a derekamon nyugvó kezeknek. Ujjaim elakadnak, de a gondolataim nem. A fák leveleinek csillogása, a felreppenő madarak, a lombokat hajlító lágy szellő…mind kivisznek oda ahol még sosem jártam, de már éreztem hogyan borzolja a hajam és simogatja a bőröm, éreztem az illatát és bele tudom képzelni magunkat abba a csodába, ami vár ránk. S mindez…ahogy átsuhan az elmémen, Callumot juttatja eszembe, ahogyan az ő ujjai simogatnak, igazítják gondosan a fülem mögé az elkószált hajtincset, az ő illata furakodik a zöld mellé és az ő szemeiben látom meg a kinti tó ragyogását, mikor visszafordulok hozzá. A sok kérdés amit felteszek enyhe zavaromnak tudható be, pedig tényleg szeretném tudni vajon milyen gyümölcsök érnek most és látni ahogy a sok munkának színesen mosolygós eredménye ott csüng a fák ágain, vagy épp bokrokon megbújva. De mást is szeretnék tudni, érezni, átélni…és hiába próbálom megtervezni hova menjünk és mit nézzünk meg előbb, Callum mosolya, tekintete és kivételes humora nem hagyja. Melegség jár át, arcomra ül, de felnevetek a vádjain miután kellően megforgattam a szemeimet.* -Most lebuktam. Callum! Igazán hagyhattad volna még egy kicsit élvezni a győzelmem. *Hogy az volt-e az vitatható, de kétségtelen, hogy valóban úgy jött ki a lépés, mintha szándékos lenne. De ezen már nem gondolkodom tovább, ahogy az imént neki akadt el a szava, úgy most az enyém vész el és azt sem tudom hol és merre maradtak le. A gondolataim is összekuszálódnak attól az érzéstől, mely szétárad bennem, ahogy magához húz, lágyan mégis szorosan és a szívem óriásit dobban, és sóhajtanom kell, hogy a helyén tartsam. * -Annyira izgatott voltam az utazás miatt, hogy én sem néztem utána. *Vallom be halkan és úgy, mintha teljesen mindegy lenne mit mondok, s most érzem csak magam igazán rajtakapottnak. Kezeim a mellkasán nyugodnak, és nem tudom nem érezni, ahogy szaporán emelkedik, de makacsul ragaszkodom a témához, amit megpendítettem. Mintha attól minden elmúlna, pedig csak elodázom. * -Majd felveszed rá a felöltőt, akkor nem látszik. *Elmosolyodom ahogy elképzelem Callumot pólóban sétálni a város utcáin, pedig még a pizsamáját is képes ugyanolyan eleganciával viselni, mint a tiszteletet parancsoló felöltőjét. A kérdése, mely kissé mintha ijedt lenne, de mindenképpen gyanakvó, felkelti bennem a játékosságot. S ha már az imént le lettem buktatva…édes a bosszú. Ártatlanul nézek fel rá, hiszen nincs bűnöm, ismerem már annyira, hogy tudjam, mit visel szívesen és sok választási lehetőségem úgy sem volt. Csupán a magam számára kellett beszereznem több ruhát, mert úgy tűnt a szekrény tartalmából, hogy régebben is színesebben öltözködtem mint Callum. Ártatlan pillantásom eltéved az említett bőrönd felé, gondolatban átfutok a bepakolt holmikon…* -Azt hiszem igen. Több póló. *S nem is nézek vissza rá, így is nehéz elfojtani a feltörni készülő nevetésem, pedig az inggombján babráló ujjaim minden bizonnyal azonnal elárulnak. *
- S mi rontani akarjuk a romantikus hangulatot? Ez új. - Jegyzem meg, de már somolygok a keringő említésére, ami különösen szép emlékeket ébreszt a közelmúltból. Szinte el se hiszem, hogy volt ennyire tisztán szép és boldog pillanatunk, még ha önzőség is ez a gondolat s öröm felette. A filmezéseket is szerettem, de sok keserédes volt, amivel párhuzamot tudtunk vonni. Emlékszem, hogy egyre filmben is nevettek fűben hempergés közben - már akkor se értettem -, s jellemzően a filmekben csókba fulladt a hempergés, így már csak ezért is megéri. A szerelem már csak ilyen, hogy őrültségekre vesz rá. Saskia kedvéért vállalhatónak minősítem a fűben hempergés tevékenységét, aztán majd meglátjuk. Végülis a fű puhábbnak ígérkezik a szikláknál és köveknél, mint amin végigcsúsztam. S ha már végigcsúszás, sokkalta sokkal kellemesebb, ahogy mellkasomat nem kavicsok karistolják, hanem Saskia ujjai futnak végig rajta lassan gombról gombra haladva, mint ahogy az újabb és újabb szavakkal adagolja, mit tervez. Ellenkezésem és leleplezésem már csak emiatt is vérszegény. - Dehogy hagyom! Te sem hagynád nekem. - Mosolyodom el szélesen arra, hogy lebuktattam s nem hagytam győzelmét kiélvezni. Egyébként is inkább vicces lebuktatás ez, pláne hogy talán mellé is lőttem, még ha egyelőre minden jel is arra utal, hogy igazam van, adagolja az infókat. De akárhogy is próbálta finoman elém tárni és terelni figyelmem az ingem kigombolásával - ez utóbbi majdnem teljes sikert is hozott neki -, azért csak gyanút fogok, hogy milyen ruhát szán nekem. S átöltöztetési tervéről akkor sem tesz le, mikor az első kirándulóhelyekre terelném a szót. Fel kellett volna jobban készülnöm, mi terem most a gyümölcsösben, hogy annak csábításával el tudjunk indulni kicsempészve magamon a jelenlegi öltözetemet, hogy akkor vegye észre, amikor már semmi kedvünk ne legyen miatta visszafordulni. Be kell látnom, alaposabb tervekkel kell előállnom a Perdára, ám félő, feleségem most akar precedenst teremteni a későbbiekre, amikor is mindig erre fog hivatkozni. - Akkor csak az inget kell kicserélnem pólóra? - Érdeklődöm még derűsen, optimistán, de a bőrönd tartalmát firtatva már gyanakodom, s ez mit sem csökken akkor, mikor ahelyett, hogy megnyugtatna láthatóan elgondolkodva néz a bőrönd felé. - Csak... póló? - Mondom olyan hangon s pillantással, mint aki maga sem tudja, hogy nevessen vagy elhűljön a hallottaktól és mindattól, amit jelenthet. Nem is merek a bőrönd felé elnézni, meg egyébként is szívesebben nézem Saskia szemeit s nevetéstől megremegő szája sarkát. Ha Saskia is elneveti magát, magam is e mellett fogok dönteni, s végül engedek. A mosolya miatt, csillogó szemei miatt, s mert olyan izgató, ahogy ingem maradék gombjával babrálnak finom ujjai, na meg mert ne miattam késlekedjünk a természetből, ahova Saskia annyira vágyik már. - Kössünk egyezséget... vagy üzletet! Az inget leveheted, de ha nem tetszik, amit a bőröndből ajánlasz helyette, egy csókodba kerül, hogy felvegyem. Ha viszont tetszeni fog, én adom a csókot. - Vonom fel a szemöldököm játékosan, hiszen az ajánlattal mindketten nyerünk. Feleségem az ideálisnak vélt ruhában tudhat legalább felül - s ugye nem tiltotta le a felöltőt, ami ápol és eltakar -, én meg így vagy úgy, de csókot nyerek. - S te így jössz? - Az óvatos kérdés, mert nem értek hozzá, ez a ruha is jó lehet fűben hempergéshez.
Csengő kacagásom rövid de annál derűsebb, válaszul arra ahogyan Callum megpróbálja gondosan és finoman kiforgatni a szavaimat. Talán sejtve, hogy ezzel nemhogy mentette volna a helyzetet, de még mélyebbre sodorta magát benne. Az egész közöttünk egy csiklandozós játék, mindketten tudjuk már mi lesz a vége, de a móka kedvéért végigmegyünk minden lépésen, mert minden alkalommal más kiskaput keres én pedig megint másikat nyitok ki. Ő ismer jól, tudja mire vágyom és mit szeretnék megvalósítani, mégis hagyja magát vezetni, akár tévutakon is, mert ez az egész csak játék. * -Ez igaz. Vicces amikor rajtakaplak valamin. *Látszólag megadom magam, de saját kis győzelmeim jutnak eszembe, amiket annak ellenére élvezek ki maradéktalanul, hogy túl korán színt kell vallanom. Ahogy most is, Callum néha csal a játékban, mert átugrik pár lépést és ő sem mentes attól, hogy elterelje a figyelmemet a terveimről, és nagyon résen kell lennem, hogy ne essek egy újabb csapdába. Bár ha mindegyik olyan kellemes, mint ölelő karjai, akkor önként lépek bele. Egyelőre azonban még tartom magam, csak a gombjaival babráló ujjaim mondják fel a szolgálatot, az alkudozás tovább folyik. Én viszont tudom, ismerve a csomagolásnál a lehetőségeimet, hogy a végén csatát vesztek, de azt a legnagyobb méltósággal teszem majd. * -Egyelőre. *Ameddig csak lehet kétségek között hagyom, pedig jelenleg tényleg úgy állunk, hogy csak az ingét tudom pólóra cseréltetni, ha már annyira ragaszkodik a felöltőjéhez, hogy még Rodát is bevetette a cél elérése érdekében. Egy pillanatra nézek a bőröndök felé, mert nem szeretném kihagyni a kijelentésem okozta első, őszinte reakciót, ha már annyira megdolgoztam érte. Ajkaim zuga ugyan megremeg, de a nevetésemet még féken tartom a következő mondatom végéig. * -A pizsamádon kívül. *Felnézek rá, miközben ujjaim visszagombolják az aktuális gombot, hogy újra nekifuthassak. Így persze sokáig tartana mire a végéig jutnék, de egyelőre nem ez a célom. Annál is inkább, mert minden egyes gomb után, erőteljesebben érzem bőrének illatát és oly csábító, hogy ha mást nem is, de legalább arcomat a mellkasára simítsam. Látva azonban, hogy még azon is elgondolkodik, hogy merjen-e hinni nekem, kis időre eltérít a gondolataimtól. A nevetés kibukik belőlem, kicsivel Callumé előtt, így legalább ha már vereséget szenvedtem, előtte megizzasztottam egy kicsit. Tény, hogy jobban fel kellett volna készülnöm, korábban átnézni a ruhatárát, s lett volna időm beszerezni még egy cipőt is, ami sokkal alkalmasabb a terepre, mint a fekete, csillogó tánccipője. Egy könnyű és szellős rövid kabátot a szép felöltő helyett, hogy ne az legyen piszkos, vagy szakadjon el ha véletlenül beleakad egy bokor ágába. De majd legközelebb. Finom, évődő visszavágásra számítok, ám ajánlatot kapok helyette, ami váratlansága ellenére sem lep meg. Annyira már ismerem, hogy tudjam, mindenben az előnyöket keresi és meg is találja, s még csak meg sem kell erőltetnie magát. Szemöldökeim leheletnyit emelkednek meg mielőtt megjátszott elégedetlenkedéssel kérdeznék vissza.* -Azt ugye tudod, hogy ez egy tisztességtelen ajánlat? *Annak minden kedvességével, rafináltságával és izgalmával. Épp ezért nem bólintok rá azonnal, mindketten nyernénk ugyan, de túl egyszerű lenne. Kigombolom a már egyszer újra visszagombolt gombot, és elnézek Callum mellett. Rám vonatkozó kérdése akkor hangzik el, amikor bennem megérik a válasz a kitűnő üzletre. Mosolyogva nézek fel rá, kezemben a győzelmemmel.* -Nem. Átöltözöm kényelmesebb ruhába. *Mindkét kezem feljebb csúsztatom a mellkasán, érzem bőrének melegét az ing anyagán keresztül, érzem a fellebbenő illatát, egy röpke pillanatra lehunyom a szemeimet és mély sóhajjal szívom be, mely így minden más érzékemre is hatással van. De kezeim már a nyakára simulnak és kicsit lábujjhegyre emelkedve nyújtózkodom felé, örömmel és önként sétálva a saját csapdámba. Elmerülök tekintetének kékjében, mielőtt – hacsak nem húzódik el tőlem – ajkaim az ő ajkaira forrnának. *
Csengő nevetésén mosolygok, sejtvén, hogy nem lesz egyszerűen romantikus ez a kirándulás, mint ahogy én azt eddig képzeltem, de nem zavar, amíg a hangulatunk, főleg Saskiáé ilyen jó marad. Mondhatni, hogy csalok, mert mintha egy-egy lépést átugornék és elébe mennék a kis játszmánk egyes részleteinek, de ha engem kérdezne, biztosan azt felelném, hogy csak lóugrásban haladok a saját kis sakktáblánkon. - Legalább neked az! - Széles mosolyom jelzi, hogy én sem bánkódom igazán, mikor rajta kap valamin, főleg, mert minden eddigi csak olyan fajsúlyú volt, hogy egy csibész mosollyal és pillantással le tudtam venni a lábáról, még ha néha a tisztesség kedvéért kérette is magát ebben, de láttam, hogy belül ő is jól mulat a helyzeten. Feljebb vonom szemöldökeim megint a nem túl biztató egyelőre szó elhangzásakor, naná, hogy ezek után rá kell kérdeznem, hogy a bőröndbe került-e bármi is a szekrényünk rám eső részéből pólókon kívül? Aprót szusszantva nevetek röviden frappáns válaszán az éjjeli viseletemet illetően, mert éppen visszagombol egy gombot! Azt hiszem, Saskia az egyetlen, aki egy apró mozdulattal is képes teljes zavart okozni nálam fejben, valahogy nem megy mindig az ő gondolataiban való olvasás. Egyelőre mást nem tudok feltételezni, minthogy próbál megőrjíteni, hogy már én is meg akarjak szabadulni attól az ingtől. Megjegyzem, igen jó taktikát választott, ha így áll a dolog. Válasza is, meg ez is nevetést vált ki belőlünk, hogy annak csillapodása után, de még lelkünkben maradt mosollyal ajánljak üzletet, melyben mindenki nyer. Ritkán hozakodok elő ilyen kedvező ajánlattal... legalábbis ha másokról van szó. - Tisztességtelen? Ugyan miért? Talán nem bízol azokban a perdai kirándulásra termett csoda-pólókban meg ki tudja miben még? - Ártatlan mosollyal és kevésbé ártatlan érdeklődéssel a végén felelek meg neki. Azért még van bennem kétség, hogy csak a pólóval megúszom a dolgot, és csak abban bízok, hogy idelenn nem vásárolgatással akarja elütni az időt, így nem jut eszébe az a pár üzletrész, ahol kreditért megfelelő öltözetet is lehet venni. Mondjuk nem tudom, mennyire vannak felkészülve "kalandvágyó" kancellárokra. Lapítanék a vásárlást illetően, de nincs rá szükség, hiszen újra megdobogtatja a szívemet, hogy azt a gombot kigombolta... megint... és most a keze felfelé indul el, de tenyere simításából érzem, hogy nem újabb gomb a célja, amit begombolhatna. A másik kérdésemre hamarabb érkezik válasz és egyébként meglepetten pillantanék végig rajta. Nem értem. Kényelmesnek tűnik ez is, ami rajta van és csinos nagyon benne. Ám az értetlenkedést nem öntöm szavakba, pillantásom éppen csak az egyik fedetlen válláig jutott el, melyre a nap hint forró csókot helyettem. Igaz, nekem sincs okom panaszra, hiszen dehogy is húzódom el, két és fél évnyi csókot kell bepótolni, boldogan ragadok meg minden alkalmat a törlesztésre. Egy pillanatig megfürdök mogyoróbarna szemei otthon-melegében, mielőtt lehunyván szemem viszonoznám a csókot lehajtva hozzá a fejem birkózva a késztetéssel, hogy elkezdjem feljebb simítani derekán a felső anyagát magam is igen segítőkésznek mutatkozva abban az átöltözésben. Jobban magamhoz húzom, hátára simítom fel kezeimet nem húzván magammal a ruháját, de nehéz ez irányú gondolataimat terelni. Talán ennek is köszönhető, hogy a forró csókot hamarabb szakítom meg, mint terveztem volna, s el ugyan nem távolodok, csak homlokomat érintem az övéhez, így szólalok meg némileg fojtott hangon. - Jobb lesz, ha megmutatod azt a póló-kínálatot! - Valójában a legkevésbé sem érdekelnek azok a ruhadarabok, sokkal inkább az újra felfedezése és újra megismerése bőre finomságának, teste lágy íveinek, s gyanítom, ő is hamar kitalálja a csók rövidebbre zárásának okát: férfiból vagyok, elég hosszú ideje magányos férfiból, Saskia pedig még mindig hihetetlenül vonzó nő, s nem látok rá okot, hogy a rám gyakorolt hatását eltitkoljam előle. A soha ki nem hunyó tüzet az ing gombjainak - elég volt csak a felének - a kigombolásával csak felszította, játékos visszagombolása, simító mozdulata, a csókja és megunhatatlan illata csak újabb olajcseppek a tűzre. Nem volna ellenem a helyzet, de ez valóban nem lenne tisztességes üzlet: rólam ugyan minden nem praktikusnak ítélt ruhadarab lekerülne óhaja szerint, de Saskia egy lépéssel sem kerülne közelebb a perdai természethez, hiába utazott le ide. Ezúttal nem ajkai vonzzák tekintetemet, hanem az a napfényben kacéran fürdő váll.
Mosolyogva bólintok derűs kijeletésén annak ellenére, hogy nem értek egyet vele, hiszen neki is ugyanolyan vicces ha rajtakapom valamin. Az elmúlt hetekben többször előfordult, s bár apróságok voltak, a hangulatot emelték a maguk szerénységével. Néha úgy érzem Callum csak azért csavarja a történéseket, hogy utána rajtakaphassam a csalafintaságán, s ezzel újabb nevetésre ösztönözzön. Élvezem ezeket a játékokat, nem csak a kedvem lesz jó tőlük, de gondolkodásra is késztetnek, mindig valami újat kitalálni, kedves szurkálást, védekezést, megkerülést, kiskaput keresni…arra is jó, hogy eddzem az elmémet. Most is tudom már az elején, hogy veszíteni fogok vele szemben, Callum is tudja, hogy tudom, mégis belemegy, teret hagy nekem és szükségem is van rá, mert miközben derűsen évődünk, ingjének gombjai szédületes táncot járnak az ujjaim között. Ha élnének, gondolkodnának, már százszor rám szóltak volna, hogy döntsem el végre mit akarok. Nem csak rám van hatással, Callum türelmével is játszom, érezhető az apró szusszanásokból, látom a tekintetében, ezért is gombolom vissza a gombot és terelem ismét a játékot a nevetés felé. Az ajánlata is frappáns, de túl egyszerű. * -A pólókban bízom. A „csak én tudom” még miben is. A te üzleti ajánlatod nem fair. *Szigorúan véve nem az, de ennél jobbat és kellemesebbet nem is ajánlhatott volna, de ha már csatázunk, legyenek kiegyenlítve az erőviszonyok. Az utolsó, valóban csak önkéntelen és céltalan gombolás után, már az üzleti ajánlatának átértelmezésére helyezem a hangsúlyt, esélyt sem hagyva arra, hogy elegánsan kitáncoljon a póló viselése alól. Mondhatni, előre fizetem meg a kialkudott árat. Ha már én átöltözöm, mert ezt fogom tenni, noha sokban az én öltözetem sem fog különbözni a mostanitól, akkor én is szeretném őt egy laza pólóban látni. Arról nem is beszélve, hogy kényelmesebb mint egy ing, aminek gombjai vannak és az anyaga sem a fűben hempergésre való. Ám a csók engem is magával ragad, a saját csapdámba ránt, de édesebbet el sem tudok képzelni. Callum minden csókja tartogat újat. Az első még lágy volt, finom és puhatolózó, míg a mostani már szenvedélyes, és forróbb is, a kettő között pedig sok apró vált átmenetté. Szomjasan kortyolom ajkairól a csókját, míg derekamon feljebb kúszó, simogató ujjainak lágy érintését a nyakán viszonzom, elkalandozva hajának tincsei között. Bele sem gondolok, mennyire nehéz lehet visszafognia magát, csupán akkor eszmélek hevessé és rendszertelenné vált szívdobogásomból, mikor eltávolodó ajkai hűvös nyomot hagynak maguk után. Két és fél év igen hosszú idő, akkor is érezném az irántam való vágyát ha palástolni próbálná, de ott volt minden pillantásában és érintésében, az első csók óta minden soron következőben…a játék nem ment fel az alól, hogy akaratlanul is kényszerhelyzetbe sodortam, s az sem, hogy ugyanúgy érzek iránta. Vágyom rá, minden csókja után egyre jobban, minden lopott pillantás után, mikor alvás közben lesem meg nyugodt és kisimult vonásait, minden nevetés, minden ölelés, orromba kúszó illata után többet szeretnék. S vágyam tükröződése ott pihen a bőrönd mélyén. Homlokom az övének szorítom, jobb is ha most nem látja a tekintetem, melyben ott csilloghat most vágyam és gondolataim kuszasága…de ahogy kezem a nyakáról arcára simul egyetlen röpke pillanatra, talán sokkal többet árul el. Nem mondom ki, hogy sajnálom, hogy bocsásson meg gyerekes felelőtlenségemért, nem kell…szavak nélkül is megértjük egymást. S mikor felnézek rá, már csak mosolyomban fedezheti fel.* -Rendben. Csomagoljunk ki. *Eltávolodom kissé, kezem Calluméba fűzöm, mert elengedni nem akarom, de a távolság talán ad időt mindkettőnknek, hogy néhány sóhajtással csitítsuk vadul dobogó szívünket. Callum bőröndjéhez lépek s csak ekkor engedem el a kezét, hogy oldalára fordítva kinyissam azt. Nem véletlen, hogy a legfelső ruhadarab egy póló, mégpedig az egyetlen olyan, ami nem egyszínű. Fekete és az elején egy régi zenei együttes logóját viseli, aminek utánanéztem az archívumban. Callum gépén még bele is hallgathattam egy-két számukba, melyek tökéletes ellentétei annak, amit ő játszott nekem az első randevúnkon. Meglepő volt. Először szemöldökráncolva hallgattam, értetlenül, hiszen annyira távol áll Callum finom eleganciájától és ízlésétől, hogy soha nem jutott volna eszembe hozzá társítani. Még most sem értem miért kedveli. * -Ez elég vad. Ha már eldugod a felöltőd alá, ne aprózzuk el. *Emelem ki a ruhadarabot, mosolyogva tartva elé, és tetszik a látvány.* -Határozottan jól áll. *Nem is mutatok többet, ezt szeretném. A látvány olyan hatással van rám, mint a ki- és begombolt gombok, de végül rájövök, hogy nem a ruha az ami Callumot szívdobogtatóvá varázsolja, hanem ő maga. A lénye, a bensője, a tekintete és az, ahogyan mindezt képes egybegyúrni, egyetlen igazi férfivá. Amúgy sem nagy a választék, van még egy fekete póló amelyen nincs semmilyen minta, és van egy sötétszürke. Jobbára fekete holmikat csomagoltam el, egy kivétellel. Az a „csak ha szeretnéd” és a „legyen ilyen is” kategória. Zöldesszürke nadrág és egy világosszürke mellény a hozzájuk passzoló inggel. Nem a bőrönd alján van, de nem is közvetlenül a mintás póló alatt kapott helyet. * -A cipődet is megtarthatod, de a legközelebbi perdai kirándulásunkra jobban felkészülök. *Ékes példája annak, hogy lehet egy mondatban kapitulálni és offenzívát indítani. *
Enyhén oldalra biccentem a fejemet, mert nem értem, mitől nem fair az üzleti ajánlatom, hiszen ennyire kedvező ajánlatot másoknak nem adok, ez a kiváltság Saskiáé... s lám, még ez sem elég fair. Ám mivel túl nagy ellenkezést nem vált ki és helyette más javaslattal sem áll elő Saskia, így elfogadottnak vélem a dolgot, az üzlet megköttetett. Egy darabig viszont még nem jutunk el a bőröndig, mert csókja marasztal és ez nem csak azért nincs ellenemre, mert tartanék a bőrönd tartalmától, ami hamarosan rajtam fog lenni. Megunhatatlan a csókja, ezt akkor is tartanám, ha nem lett volna két és fél évnyi szünet abban, hogy élvezhessem. Kedvesen borzongató ismerősként üdvözlöm érintését, mellyel a hajamba kalandoznak kecses ujjai. Érintések, melyet senki másnak nem hagynék és én sem adnék másnak. A csókot mégis hamarabb megszakítom, semmint az kellemes lenne bármelyikünknek is, de szerencsére ha valami nem változott, az az, hogy egy pillantásból, ki nem mondott szavakból is értünk sokszor. Nem kell szavakba öntenem, miért akarom máris látni a bőrönd tartalmát. Homlokunk összeér és így közelről csodálom gyönyörű vonásait, ha már tekintetét nem sikerül elcsípnem. Tenyere érintése az arcomon elég beszédes enélkül is, szívem szerint újra ajkait keresném, hogy arról apró csókokkal haladjak le nyaka finom ívén s jussak el a vállához, de onnan még nehezebb lenne megállni. Bízom benne, hogy valahol Saskia is így érez, de jelen pillanatban az is elegendő, hogy megért. Nem szükséges bocsánatot kérnie, szavak nélkül sem, hiszen nincs miért. A felelőtlen inggombolós játék bár hirtelen szakadt félbe, attól még izgalmas és izgató volt, nem bánom, hogy így tett, cseppet sem, éppen ellenkezőleg, s ezen véleményemet mosolyomba és tekintetembe próbálom csempészni, s ráveszem magam, hogy el tudjam engedni az ölelésemből. A szív dobogását igazán nem is a távolság csitítja, nem is az, amikor elengedi a kezem, s a nadrágból kihúzom az ing alját, hogy óhajának megfelelően majd befejezzem a kigombolást és átvegyem valamiféle pólóra. Hiszen ez alatt figyelem karcsú alakját jóleső érzéssel lelkemben, hogy ennyire gondoskodik rólam. A csuklónál lévő gombok kioldása egy hosszabb pillanatra akkor akad meg, mikor a felnyíló bőröndnél meglátom azt a mintás pólót. Igazából számítanom kellett volna rá. Mégis annyira meglep és rossz érzéssel tölt el, hogy még az sem tűnik fel, hogy a többi ruhadarab is a szekrényemből került elő, tehát túl nagy gond nem lehet majd a kinézetemet illetően. - De ha eldugom a felöltő alá, miért számít, hogy nem ing van rajtam, hanem póló és ráadásul vad? - Próbálok még most is derűsen alkudni az ing javára inkább terelésként, pedig tökéletesen látom, mennyire lelkes a látvány miatt Saskia. Ő meg lehet tökéletesen látja azt, amit palástolni próbálok: a pillanatra megkeményedő vonásokat arcomon, valami kis árnyat a kék lélektükrök előtt. Lepillantok a bőröndre, menekülő utat keresve egy másik felsőben, s ugyan örülök, hogy csak feketéket és sötét szürkéket csomagolt el - azt hiszem, igaza van, lassan illő lehet sötétszürkét is viselni, nem csak feketét, mint a gyász első hónapjában -, de mielőtt felfedezhetnék egy alternatív darabot, felfigyelek az utolsó szavaira. Kapitulálásnak semmi esetre sem nevezném, inkább kegyesen hagyott engem nyerni legalább cipő ügyileg - vajon van a bőrönd alján egy másik pár cipő? -, hogy lélekben máris letaroljon: legközelebb nem lesz ilyen könnyű dolgom. Legalább ez visszacsalja az őszinte mosolyt az arcomra. - Ebben az esetben sosem fogom előre bejelenteni, mikor jövünk le ide együtt! - Próbálkozom, noha Saskia ezt könnyedén kivédi majd azzal, hogy előre lesz összekészítve egy bőrönd nekem tele olyan ruhákkal, amelyek szerinte megfelelőek idelenn. Nem is értem egyébként, nagyon kényelmesen cuppogtam ebben a szettben is a mocsárban, úsztam a tengerben és csúsztam le egy kisebb hegyoldalnyit. Valahogy egyiknél se merült fel bennem, hogy bár legalább kényelmesebb ruha lenne rajtam! A mintás pólóért mindenesetre a végén nyújtom a kezem, hogy átvegyem. Hátha a mai nap felülírja a korábbi emlékeket.
Szavak nélkül is értem mindazt amit érez, kísértetiesen hasonlít ahhoz, ami engem tölt el legbelül, a különbség csupán annyi, hogy Callum régi ismerősként üdvözli, míg nekem minden egyes perc újdonságnak számít. Még a csókja is, hiszen egészen más mint amilyet az első randevúnkon váltottunk és azokhoz sem mérhető, melyek az azóta eltelt időben születtek. Tudom, hogy nehéz helyzetbe hoztam, de ugyanúgy magamat is s bár bocsánatkérő pillantást vetek rá, a lelkem mélyén nem bánom, hogy így alakult…azt sem, hogy félbeszakadt. Egy kicsit belekóstoltunk a magunk és egymás vágyába és jó érzés volt. Még sosem gomboltam ki az ingét, én nem emlékszem rá és hihetetlenül izgalmas volt egy kicsit játszani, még akkor is, ha tudat alatt számítottam arra, hogy az az ing nem fog lekerülni róla, most még nem. Azonban nagyon sok minden mellett nem mehetek el csak úgy. Callum a férjem, kedves és romantikus, emellett vonzó, jóképű férfi lehengerlő eleganciával és kisugárzással. Az elmém nem emlékszik rá, de a szívem és a lelkem igen, a testemről nem is beszélve. De nem csak az érintésére reagálok érzékenyen, hanem a hangulatváltozásaira is, és amikor elé tartom a pólót, már látom rajta, hogy valami nem egészen kerek, s nem csak az arcán fedezem fel a kelletlen vonásokat, hanem a hangjában is hallom, bár próbál derűsen terelgetni. * -A pólót nem tűröd bele a nadrágodba és rövid ujja van. Szellősebb. *Még igyekszem az előnyeit ecsetelni, azt nem is említve, amiért valójában szeretném, mert visszatérnénk a korábbi szívdobogtató állapotba, és azt is kihagyom az érveim közül, hogy a felöltőt csak addig viselheti, míg el nem hagyjuk a Várost, vagy míg Roda társaságában vagyunk, mert már azon gondolkodom homlokráncolva, hogy mi rosszat mondtam vagy tettem. Hiába a frappáns és könnyed fenyegetés a jövőt illetően, a kellemetlen érzés magját már elültette bennem. Magamhoz ölelem, gyűröm a pólót, mert érezhetően ahhoz kapcsolódik minden kellemetlen pillant és Callumot figyelem, bár a vonásait azóta rendezte és az árnyék is elsuhant a tekintetéből, de ott volt. Valamiért ott volt. * -Kénytelen leszek előre becsomagolni két bőröndöt. *Szórakozottan válaszolok, magamra is gondolva, hiszen ha nem szól, nekem sem lesz összekészítve időben a ruhám, bár…nem olyan nagy ördöngösség öt perc alatt becsomagolni, de a frappánsabb válaszra már nincs alkalmam. A pólót végül a bal karomra hajtom és a felém nyújtott kezéért nyúlok, hogy segítsek kigombolni az ing ujját.* -Azt hittem kedveled ezt a pólót, de szemlátomást rossz érzéssel tölt el. Pedig egy egész album tele van a dalaikkal és a póló sem volt a szekrény aljára dugva. Ha nem szeretnéd, van másik, egy sima fekete…nem muszáj ezt felvenned. *Hogy zavaromat háttérbe szorítsam, mert elrejteni Callum elől nem akarom és nem is lehetne, minden izgatott játékot mellőzve kigombolom az ing ujját, majd a másik kezéért nyúlok, hogy azon is megoldjam a csuklójára simuló ingujjat. Mindaddig nem is nézek fel rá, csak mikor végeztem, de a kezét nem engedem el. Kíváncsian pillantok rá, magyarázatot várva, de nem számonkérőn inkább csak szeretném ha tisztáznánk, mert lehet, hogy valamibe beletenyereltem amire emlékeznem kellene, és nem akarom, hogy ez az egész beárnyékolja a kellemesen indult napunkat. *
A póló érzékeny téma lett több szempontból is. Egy részét próbálom azért rejteni, legalábbis úgy ímmel-ámmal, talán mert nem is volt semmi fontos, ami hozzá köthető vagy talán mert Saskia előtt lazítok magam is, de talán e lazítás nélkül is észlelné a finom rezdüléseket felőlem, amiért nem lelkesedem a pólóért. De éppígy feltűnhet neki a pillanatra ravaszul felcsillanó szemem is szavai hatására, s nem kell túl sokat gondolkodni ahhoz, hogy sejthető legyen, mivel fogok legközelebb próbálkozni: egy rövid ujjú inggel! Vagy feltűröm a hosszú ujját. Ha csak ennyi a póló előnye, ám legyen, de ezúttal engedek Saskiának és a hozott pólók közül kerül rám ma egy, s minthogy folytatnám az ingujj kigombolását, belemegyek abba is, hogy ez a mintás legyen rajtam. Főleg mert látom, hogy homlokát ráncolja, mint mindig, mikor valami nagyon elgondolkoztatja és nem kellemes gondolatokkal. - Ha azt mondom, hogy sajnos nem lesz idő a bőröndökért menni, azt válaszolod majd, hogy előre leküldeted és itt őrzik majd, míg nem jövünk? - Próbálom még a derűt visszacsempészni a beszélgetésbe és terelni, ezért is nyúltam volna a mintás pólóért, de végül az lesz belőle, hogy Saskia segít nekem a gombokkal. Nem csak azért észrevehetően más a légkör ennél a kigombolásnál, mert nem a mellkasomnál babrál. Hogy elkezdi mondani, min gondolkozott, részben örülök, hiszen nem nekem kell kiszednem belőle úgy, hogy nagyjából sejtem az okát, örülök, mert elmondja már a gondolatait, érzéseit, de részben rossz érzés, mert így most már tényleg nem tehetek úgy, mintha mi sem történt volna, most már nem bújhatok bele szó nélkül a pólóba egy essünk-túl-rajta jelentésű elnyomott sóhajjal. - Kedvelem ezt a pólót, ahogy a régi zenekart is a zenéivel. Csak... - És itt jön a neheze: csak mi? Nem azon gondolkozom el elhallgatva, hogy mit mondjak, mert abban biztos vagyok, hogy az igazat fogom mondani, Saskiának mindig. Persze korábban is volt, amit elhallgattam előle, de inkább csak mindketten azzal takaróztunk, hogy ő nem kérdezett rá, így nekem nem kellett mondani semmit. Ez viszont nem egy ilyen helyzet és egy pillanatig át akarom gondolni, hogyan mondom. Nem az a cél, hogy minél jobban jöjjek ki az egészből, bár nem volt hátrány ez sem, de fontosabb az, hogy bármi, amit mondok, ne legyen számára bántó. Jó kérdés, hogy egyáltalán lehet-e így fogalmazni? - Csak eszembe jutott, hogy ezt viseltem, mikor majdnem hülyeséget csináltam, ami azóta is zavar. - Csupán annyira húzom el a kezemet, hogy én is fogni tudjam az övéit, mielőtt folytatnám. Láthatóan kelletlenül, vagy még inkább kellemetlenül érezve magam, s beszéd közben többször is kitekintek máshova, noha nem tudnám felidézni, mit is láttam az apartmanból. - Emlékszel arra a levelemre, amiben azt írtam, hogy volt egy vacsoravendégem és bepoloskázták a gépemet? Raven Moor planetológus volt az, akkor még a flottánál volt tizedes, de nem ez tette őt érdekessé. Viszonozta a vacsorameghívást, mert politikai terveinkhez kölcsönösen szükségünk volt... van egymásra. Moor-nak sajátos stílusa és humora van, így jó viccnek gondolta, hogy az ételbe titkon afrodiziákumot tegyen... és a perdai afrodiziákumok tényleg hatnak, nem csak beképzeli az ember, mint a földieknél. - Valahogy magyarázkodásnak hat, pedig ebben biztos vagyok, mert se előtte, se utána nem jutott eszembe ilyen Raven Moor-ral kapcsolatban, s akkor is valahogy nagyon zavaros volt az érzés. Egy részem akarta, másik részem hevesen tiltakozott, s egy hajszállal, de utóbbi nyert. Egy hosszabb pillanatig keresem a megfelelő szóhasználatot, de nem lehet ezt szebben megfogalmazni, a saját magam kivonása a történetből, hogy én csak elszenvedő fél voltam, meg nem lenne igaz. - És... kis híján majdnem megcsókoltuk egymást. - Mondom ki aztán a lényeget - még hülyébben hangzik az egész, mint fejben szólt -, s az ember azt hinné, hogy egy kő esik le a szívéről a vallomást követően, de valahogy mégsincs így. Még mindig zavar, annak ellenére, hogy tulajdonképpen semmi nem történt, mégsem hagy nyugodni, s ez ott van a tekintetemben, fanyarul elhúzott számban, ahogy Saskiára nézek. - Sajnálom. - Ha van olyasmi, amire ötletem sincs, miként fog reagálni, az ez a helyzet. Nyolc évnyi aktív házasságunk alatt semmi hasonló nem merült fel egyikünk részéről sem, meglehet emiatt is zavar a történtek, és az is zavar, hogy talán most tettem tönkre a perdai kirándulásunk hangulatát... három napra előre.
*Érdekes az emberi elme. Van amit elfelejt, vagy elzár magában ha az kellemetlen, vagy fájdalmas, de hagy kiskaput. Csak meg kell találni, hogy átléphessünk rajta. A rendre felbukkanó deja vu érzések mellett azonban, az emlékeim hiányát a megmaradt érzelmeim és a Callumra érzékenyen reagáló lelkem helyettesítik. Nem emlékszem rá, mégis pontosan tudom mikor próbál valamit elhallgatni, vagy mi az ami kellemetlenül érinti, látom a palástolni kívánt fájdalmát…tudom mi állhat a csibészes mosoly mögött, tudom melyik arca az amelyikkel készül valamire. Míg próbálom kitalálni mi baja lehet a pólóval, mit mondtam ami nem arra vitte a hangulatot amerre vártuk volna, addig Callum igyekszik kibújni a még ki sem mondott kérdések alól, elterelni a figyelmem a bőröndök felé. Szórakozottan válaszolok tudva azt, hogy talán ez örökös, játékos harc lesz köztünk a jövőben, és a lelkem apró kis csücskében örülök is ennek, ott, abban a sarokban el is nevetem magam, de kívülről a nevetés halvány lenyomata látszik csak. A derűstől messze járó, pillanatnyi mosoly, mely ajkaimon a "gondolkodom de figyelek" formát veszi fel.* -Nem félek attól, hogy megkockáztatsz több napot tiszta ing nélkül. *A racionalitás siet a segítségemre és már ismerem annyira Callumot, hogy biztos lehessek abban, a bőröndös kifogásait nem gondolta át kellőképpen. Néha a gondolkodást elősegíti ha valami olyasmit csinál az ember amire nem kell odafigyelni, ilyen az ing ujjának kigombolása is, elmatatok vele, időt ad...nekem is, Callumnak is. Felnézek rá, arcának vonásaiból próbálom meg kitalálni, azt ami a "csak" után jöhet. * -Csak mi? Callum... *S mert képtelen vagyok bármilyen magyarázatot találni, bízom abban, hogy nem fél elmondani. Bármi jobb lenne a hallgatásnál, ami bizonytalanságot szül. Érzem, hogy számára kellemetlen és néhányszor megfordul a fejemben a gondolat, hogy talán nem most kellett volna ebbe belemélyedni, de már késő. Úgy hiszem, azért még nem végzetes, a derűs hangulatot vissza lehet hozni...hiszen hányszor zuhantunk már szakadékba, és mégis itt vagyunk. Persze azt nem mondhatom, hogy nem vagyok izgatott, hogy nem félek attól amit hallani fogok, hazugság lenne…de nem szabad kettőnk között titkoknak lenniük. Az a póló, valaha jobb napokat látott, de a „csak” után kiderül, hogy egyetlen alkalom képes volt tönkretenni a kedvenc státuszt olyannyira, hogy Callum nem tud a szemeimbe nézni. A szívem hevesebben kezd el verni, meglep, hogy ez a dobogás mennyire más mint a korábbi melyet csókja váltott ki belőlem. Félelemmel teli. Ujjaim enyhe szorítása kezén minden bizonnyal nem kerüli el a figyelmét, s talán még nehezebbé teszi elmondani mi történt. Igyekszem elkapni a pillantását, bólintok a kérdésre, felidézve magamban, szinte szó szerint az említett levél sorait, melyek akkor derűről árulkodtak. Legvadabb álmaimban sem jutott volna eszembe olyasmi, ami Callum nehezen megosztott szavaiból a végére kiderül, és hirtelen nem is tudom hogyan reagáljak rá. Újra át kell gondolnom az egészet, hogy biztos legyek magamban.* -Ó! *Csak a döbbenet kurta szava buggyan ki belőlem. Magamban a „sírjak vagy nevessek” hangulat kerülget, nem igazán tudom hova tenni mindazt ami Callummal történt. Néhány mondatba képes volt besűríteni a politikai törekvéseit, egy volt tizedes rövid jellemzését, egy talán balul elsült vacsora emlékét. A gondolatok vadul cikáznak elmémben, és ez a megemelkedő szemöldököm rezdülésétől, homlokom ráncolásán át, Callum mellett való eltekintésemig szinte mindenben megnyilvánul. A majdnem csókra kapom fel a fejem s nézek a szemeibe, hogy biztos legyek abban, komolyan mondta…de még így is nehéz elhinni. Nehéz sorba rakni a történéseket, a kompakt információkat…de a sok gondolat közben, egyszer sem fordul meg a fejemben, hogy Callumot hibáztassam. Szóval Raven Moor van olyan humoros és merész, hogy egy ilyen tréfát süssön el egy kancellárral, még ha elvileg olyan jóban is vannak, hogy együtt vacsoráznak, persze pusztán a kölcsönös szükségesség jegyében. Vajon milyen politikai tervei lehetnek egy tizedesnek, amit egy kancellárral óhajt megvitatni? De végül Callum szerepére terelődnek a gondolataim és vele kapcsolatban ezernyi érzelem kerülget, a büszkeségtől a megbecsülésen át a halvány, bimbózó szerelemig. S a végén mindennek a kusza keveréke nyújtja el ajkaim zugát mosolyba…amit a következő pillanatban igyekszem korábbi helyére visszagyömöszölni, mert talán olybá hat mintha kinevetném Callumot, pedig ez még utolsó helyet sem foglalhatna el érzelmeim és tetteim sorában. De valahogy az egész…olyan mint amilyennek Raven Moor szánta; mulatságos. * -Ne sajnáld. Nincs miért bocsánatot kérned. Úgy gondolom ő sem lett volna ilyen szemtelenül merész, ha melletted vagyok. *Biztosan nem tette volna. De bárhogyan forgatom, csűröm és csavarom a történetet, csak a mosoly és a derű az, ami eszembe jut, és persze a büszkeség Callum iránt, és a köszönet, hogy nem tette meg, hogy nem tudta megtenni. S a mosollyal nem tudok tovább harcolni, hagyom hát az arcomra ülni.* -Átgondolva…tényleg…ne érts félre, nem nevetlek ki, inkább a tréfán nevetek. Merész és egyedi. De…*És ezen a ponton nem kell erőlködnöm, hogy a mosolyom megváltozzon, ha lehet azt mondani egy mosolyra, hogy komollyá válik, akkor mentes lesz minden derültségről s inkább a Callum iránti érzelmeim fellobbanását mutatják.* -Köszönöm. Igen, köszönöm és büszkének kellene lenned magadra, hiszen egy valódi, perdai afrodiziákumot győztél le…győzött le a szerelmed, az irántam való tiszteleted, a megbecsülésed. Ez sokkal több, mint amire egy nő vágyhat. *A póló valahol félúton elvesztette a jelentőségét, és a félelmeim is vele együtt. Azt sajnálom csak az egészben, hogy Callumot milyen sokáig emésztette ez a lelke mélyén, és elhiszem, megértem mennyire rossz érzés volt őrlődni. Ez a történet azonban egy újabb fordulópont, számomra, még ha kisebb is mint az eddigiek, mérföldkő. Még mindig mulattat ez a tréfa, de Callum kezeit magamhoz szorítva nézek fel rá, mert tudnia kell mennyire mélyen érint a könnyedsége ellenére a történet.* -Nem bántottál meg. Moor tizedes pedig inkább csak a kancellári büszkeségeden ejtett sebet, amiért képes volt becsapni és megtréfálni, de…talán a ti kapcsolatotokat is próbára tette ezzel. Te viszont, az irántad érzett bizalmamat erősítetted meg. *Érdekes mindaz amin most a gondolataim járnak, Moor tizedessel lévő kapcsolata…mert ez már valamilyen kapcsolat, még ha csak kölcsönös hasznosságra is alapul. Most azonban nem szeretnék többet hallani róla, egyszer talán…mert érdekel, különös, kusza személyisége lehet, de félreteszem. A mai nap nem a tizedesről kell szóljon. *
Azon még elmosolyodom, hogy így ismer, hogy nem akarnék tiszta ing nélkül itt ragadni, pedig mindketten tudjuk, hogy hamar kiküszöbölhető probléma lenne, az ember vesz vagy hozat, kancellárként egy pillanatig sincsenek ilyenek terén technikai akadályok. De az oda-vissza válaszolgatás és alkudozás csak a játék része, mely végül e mosollyal zárul le és halványodik el komolyabb témává, noha még mindig a ruházatom körül forog a beszélgetés, ám a lényeg már nem azon van. Az csak kis kiváltó darabocska, s látom, hogy az ingujjak kigombolása sem olyan szellemben történik, mint korábban a mellkasnál. Nem akarok hallgatni, legalábbis elhallgatni, ahogy hazudni sem, s nem csak azért, mert akár a néhai tizedes jó érzékkel megtalálhatná Saskiát és mesélgethetne neki s ezt mégsem az ő előadásmódjában kellene megtudni, meg úgy egyébként sem tőle. Nem akarok Saskia előtt titkokat, s idővel majd el kell mondanom régieket is, melyeket annak idején halogattam csal. Hallgatásom oka szavaim és gondolataim összeszedése, próbálván - Saskiára nézve, ha magamra nem is - kíméletesen, ám őszintén elmondani miért láthatta azt az árnyat az arcomon, tekintetemben, mikor ezt a pólót kiemelte a bőröndből. Érzem beszéd közben a keze szorítását, nem könnyítve meg a helyzetemet vele, de folytatom, félbe úgy sem hagyhatom és felesleges lenne elhúzni ezt az egészet. Meg egyébként sem történt semmi, azóta is ezzel nyugtatom magam, mint valami mantra, de a pólóra adott reakciómból kitűnt, hogy semmi haszna nem volt. Ahogy a tizedes is megmondta akkor: ne akarjam ráfogni az egészet. Nem is tehetem. Az első, egyetlen hangnyi reakció nem újdonság, hallottam már ezt olykor-olykor évekkel ezelőtt is és a karanténszobában is, mikor tudattam vele, hogy a férje vagyok. Nem újdonság, ám mégse mondhatom, hogy számítottam volna rá, ugyanakkor pontosan tudom az elhangzása után, hogy nem csak ennyiben marad majd a reakció, csak Saskiának is idő kell, hogy átgondolja a szavaimat, a jelentésüket, hatásukat, s nem mellékesen a saját érzéseit az egésszel kapcsolatban. Arcáról változatos gondolatok olvashatóak le, végig őt nézem, de igyekszem nem túl feltűnően, nem túl mohón elcsípni a válaszát még azelőtt, hogy ténylegesen kiforrna és kimondásra kerülne. A reményt a kedvező ítéletre az kelti, hogy nem látni lesújtó pillantást felém, se csalódottat, se haragosat, és kifejezetten szomorút se vélek felfedezni még akkor sem, mikor felém kapta pillantását a majdnem-csók említésekor, melynek komolysága csak egy - ismét - szégyenkező pillantással lett megerősítve. S annak ellenére, hogy egy kimondottan negatív reakciót se láttam, mégis nagyot dobban arra a szívem, mikor az a mosoly nem számolt másodpercek, de éveknek érzett idő után megszületik arcán, mielőtt gyorsan elrejtené - így kell visszarántani egy férfit rögtön a kétségek közé -, hogy aztán sokkal óvatosabban kezdjek el újra reménykedni, mikor megszólal végül. Arra aprót biccentek, hogy Raven Moor nem lett volna ilyen merész, ha Saskia életben van, mármint ha tudja is. Habár a néhai tizedesnek merész és pimasz húzásai vannak, s ízig-vérig nőként teljesen kiszámíthatatlannak is minősíthető, így egyértelműen megerősíteni sem lehet az elhangzottakat, de én is úgy érzem, hogy valószínűleg nem tette volna meg. Eszembe jut a planetológus pillantása, s nem akkor, mikor esdeklőn összekulcsolta ujjait, hogy maradásra bírjon, hanem egy előtte lévő mozzanat, mikor tekintete mélyén látni lehetett egy őszinte lelkiismeret-furdalásra utaló jelet, s egyben nyomát, hogy sokkal érzékenyebben reagál a környezetére, mint amennyit láttatni akar laza, szókimondó vagányságával, a megsérthetetlen személy álcájával. Erőtlen félmosollyal reagálok arra, hogy a tréfán nevet és nem rajtam, bár minden oka meglenne rá... és részben semmi oka. - Most először érzem öregnek magam hozzátok képest. - Csak ennyit mondok öniróniával annak kifejezéseként, hogy én ennyi idő elteltével sem találom tréfásnak. Talán mert csak csók történt majdnem, de gondolatban biztosan mindketten jóval tovább jutottunk a tizedessel és zavar, és nem mókás. Akkor sem tudnék nevetni vagy mosolyogni, ha Saskia lett volna az áldozat s nem én, ugyan rá egy pillanatig se tudnék haragudni, se pedig hibáztatni őt, de az elkövető méltatása azzal, hogy merész és egyedi, az én számból egészen más hangsúllyal kerülne ki, amitől az illető aligha érezhetné magát biztonságban a tréfája miatt. De mindezt félreteszem, mert arra a "de"-re figyelek, ami sorsfordító minden elhangzáskor és valami rosszabbra számítok, hiszen eddig igen kedvezően szólt Saskia. A meglátott érzelmek és az első szó, a köszönöm elhangzása őszintén meglepnek. Ha volt szó, aminek elhangzására nem számítottam, ez biztosan a listán lenne. Látható, hogy a folytatáson egyszerre hitetlenkedem és hatódom is meg, s ugyan a büszkeség érzése messzire kerül még most is, de szavaival Saskia sikeresen görgeti le szép lassan a szívemről azt az egyik nagy követ, ami nyomta eddig. Nem tudom, mikor ült ki határozottabban a mosoly az arcomra vagy a tekintetembe, bennem akkor tudatosul, mikor Saskia magához szorítja kezeimet s én hüvelykujjaimmal simítom meg kézfejeit válaszként, a közel húzás miatt önkéntelenül is egy fél lépésnyit közelebb lépve. - A büszkeségemen ejtett sebbel megbirkózom, s időszerű is volt már egy mérgezés, voltaképpen még szerencsés is lehetek, hogy ennyivel megúsztam, de... - Egy pillanatig sem tagadom, hogy csorbát szenvedett a büszkeségem, hiúságom, ám egyáltalán nem ez zavart az egészben. - ... nem tudtam, mikor és hogyan mondjam el, mert épp attól féltem, hogy megbántalak és elveszítem a bizalmadat. - S ha valamire még ötletem, nem hogy tervem nincs, az az, hogyan tudnám Saskia bizalmát visszaszerezni. Érdekes, hogy amitől tartottam, annak az ellenkezője sült el: a bizalmát erősítettem meg. De hogy ez tartós erősödés, azon is fog múlni, mit fog szólni - vagy mit ír le a naplójába -, mikor újra találkozom majd a planetológussal, mert előbb vagy utóbb, de érdekeink újra összefonják utunkat. Ugyanakkor én sem akarok most róla beszélni, hálás is vagyok, hogy Saskia sem kérdez, de a hálám igazán nem is a fel nem tett kérdések miatt érződik, hanem az elhangzott szavak miatt. Még közelebb lépve homlokomat a homlokának döntöm és halkan szólalok meg. - Köszönöm! - Majd egy szívdobbanásnyi szünet után hozzáteszem, leheletnyit pajkosabb mosollyal. - Említettem már, hogy nekem van a legjobb feleségem? És még megbocsátó is! - Tréfás megjegyzés, de színtiszta igazságnak vélem, amit előbb a számhoz felemelt kezeire adott csókkal majd az ajkaira adottal nyomatékosítok, mint határozott kijelentéseket követő mondat végi pontok. Halkan mély levegőt veszek és fújom ki. Ha már nem rontottam el a perdai kirándulásunkat három napra előre, akkor célszerű lesz tovább lépni innen képletesen meg szó szerint is, megpróbálván visszahúzni a hangulatot, még ha lelkemben még hosszú-hosszú ideig ott is marad a meghatódottság és hála érzete. - Itt az ideje, hogy új emlékeket kössek ehhez a pólóhoz... és egyébként is, ha így folytatjuk, Clarának csak azt mesélheted, hogy a négy falat láttad meg a pólóimat idelent! - Mosolyodom el szélesebben, s mielőtt elengedném kezeit, még aprót szorítok rajtuk néma köszönetképpen, hogy aztán az ingem maradék gombját megoldjam s levéve a ruhadarabot a közeli szék támlájára fektessem egyelőre a felöltő mellé, s a pólóért nyúljak. Ha látom Saskián a zavar jeleit, akkor elfordulok, vagy akár hátat is fordítok, ha úgy jobb, elrejtvén így a szálkásan izmos, bár most némileg soványabb hatást keltő felsőtestemet beleértve az elől a bal vállnál lévő három lőtt seb - egy a szívhez vészesen közel eső - gyöngyházfényű hegét is. Ha hátat fordítottam, akkor egyet láthat hátul is, mert egynek volt kimeneti oldala is. - Egyébként most már érdekel, a te ruháiddal mi a baj, hogy te is átöltözöl? - Kérdezem kíváncsian, mert csak az enyémről esett eddig szó, de az ő jelenlegi viseletében éppúgy nem látok kifogásolni valót, mint ahogy a sajátomban sem találtam.
A hallott történet nagyon gyorsan elmossa korábbi témánkat és már nem igazán érdekel, hogy Callum milyen ingét tenné tönkre egy esetleges fűben való hempergéssel, vagy a régen kedvenc, de mostanra nem szívesen látott pólóját. Noha utóbbi még mindig terítéken van egy a vártnál másképp elsülő vacsorán való szerepe miatt. Nagyon sok mindent bele tudok gondolni a hallottakba, de a mérgező féltékenység még nyomokban sem lelhető fel bennem. Annál is inkább, mert végül nem történt semmi, Callum pedig volt olyan erős, hogy a bódító szer ellenére visszakozzon, az érzelmein pedig semmit nem változtatott. Az is megfordul a fejemben, hogy mi lett volna ha az a csók elcsattan? Minden bizonnyal nem lennék most ilyen derűs hangulatban a tizedes tréfáját illetően, de akkor sem lenne jogom Callumot hibáztatni. Az a szer valóban ütős lehet…de ha nem is létezett, noha biztos vagyok abban, hogy Callum nem hazudik nekem ezzel kapcsolatban, akkor sem haragudhatnék rá. A leveleit olvasva volt olyan pillanat amikor feladni látszott a küzdelmet, elbizonytalanodott a saját képességeit illetően, elfáradt és kétségbeesett. Mindig is hálás leszek annak a momentumnak ami végül újra lendületbe hozta, ami újra reményt adott neki…de azt is megértettem volna ha elgyengül és érzelmileg vagy másképp kötődni kezd valakihez. Nem esett volna jól, de nem törhetnék pálcát felette. Callum életerős, jóképű férfi, kedves, udvarias, minden megtestesül benne amit egy nő csak kívánhat magának. Ha a tizedes tréfából ilyet tett, az csupán a kettejük fura de a szükségesség jegyében fontos és szoros kapcsolatára utal, semmiképp nem mélyebb érzelmekre. Callum sokáig egyedül volt és magányos a maga harcában, megértettem volna ha másban keres megerősítést, támaszt ahhoz, hogy a mélypontról újra felálljon. Mindezen túljutva, átgondolva jutok arra a pontra, hogy képes legyek elmosolyodni, hogy az egészet annak fogjam fel aminek indult, tréfának. Callumnak azonban nem olyan könnyű túltennie magát rajta, hiszen ő volt a szenvedő fél, az ő lelkiismeretét nyomta a titok, magát ostorozta a történtek miatt…én mégis jóleső érzéssel gondolok minderre, mert bizonyította, hogy senki és semmi nem tudja tőlem eltántorítani, nem képes a szerelmét megmásítani, befolyásolni. Ott abban a pillanatban egyszerre bukott el önmaga előtt és emelkedett fel a szakadékból hozzám. A derű mellett különlegesnek érzem magam, ritka kincsnek amiért az ember bármit hajlandó megtenni csakhogy megőrizze. Halvány mosollyal ingatom fejem arra, hogy öregnek érzi magát…mellettünk. Hogy a tizedest is beveszi a csapatba, mutatja azt, hogy a nő fontos szerepet játszik Callum életében, ám ennek semmi köze sincs az érzelmekhez vagy a szexualitás iránti vágyhoz. Viszont azt sem hiszem, hogy csupán eszközként tekint rá. * -Most mondtad el. Egy ilyen történet elmondásához soha nincs jó alkalom. *Ezt kár lett volna tervezgetni, akkor rosszabbul sült volna el. Így kellett történnie, és örülök, hogy vége, hogy túl tudunk lépni rajta. Az egész arra volt jó, hogy megerősítsen a Callum iránt érzett bizalmamban. * -Rosszabb lett volna mástól hallanom. A legapróbb dolgot is felnagyítja az a tény, hogy nem tőled tudom meg. *Arról nem is beszélve, hogy a tálalás mindenképpen más lett volna és nem látom közben Callum arcát, tekintetét, nem érzem hogyan érinti az egész történet. Így azonban egészen más, és ennek lezárása után sem marad bennem tüske. Mosolyogva fogadom a köszönetét, lehunyt szemekkel szívom be illatát mikor homlokunk egymáséhoz simul és szinte hallom ahogy bezárul mögöttünk egy ajtó, elvágva tőlünk mindazt ami miatt néhány perc elveszett rövid nyaralásunkból. Nem bánom, azért vagyunk itt, hogy jobban megismerjük egymást, hogy csak magunkkal és egymással törődhessünk, hogy ne legyen munka sem kancellári teendők, sem érdeklődő barátok mely a szürke, pihenős hétköznapokat is képes taposómalommá változtatni. Boldogan, csillogó szemekkel nézek fel rá, de már a hangjában érzékelem a pajkosságot, ami némileg enyhít komolyságán de korántsem veszi el szavaiból az igazságot. Ennek fényében, ajkaimra kapott csók utánra időzítem a magam válaszát.* -Én sem panaszkodhatok. *S legszívesebben elhúztam volna azt a csókot még egy ideig, de abban is igaza van, hogy vissza kell adnunk a pólója régi fényét, és ki kell mozdulnunk a szállásunkról…legalább a mai napon…még ha ebben a pillanatban nem is érdekelne ha maradnánk. * -Remek, szóval én nyertem és lecseréled az inged a pólóra. *Nézek fel rá ravaszul mosolyogva, mert ebből a veremből már nem mászik ki. Ez az egész kis szösszenet az én vitorlámat dagasztotta, egyáltalán nem érezve korábbi súlyát nevetek fel. S a nevetésemnek még sikerül kiteljesednie mielőtt a hangom is elakad egy mély sóhaj mögött. Nem tudok nem ránézni mikor leveszi az ingét, de nem is akarom elmulasztani a pillanatot. Az a gondolat lep meg igazán, hogy igazából most látom először meztelen felsőtestét, s nem a vágy, hogy megérintsem, hogy csókjaimmal hintsem be bársonyosnak ható bőrét, hogy ujjaimat finoman végigsimítsam az alatta lévő formás izmok kötegén. Az első sóhajom, heves szívdobogásom, a hasamban fellobbanó villámlásszerű érzések mind a csodás látványnak szólnak, míg a második már ijedt és döbbent a hegek láttán. Nem kell orvosnak lennem ahhoz, hogy lássam, külön-külön is végzetesnek számítanak a halvány hegek helyei, különösképpen az ami a szíve felett látható. S bár már nyúltam volna a bőröndömhöz, hogy elővegyem a magam ruháját, el sem jutok odáig, hogy kinyissam. Egyik kezemet vadul verdeső szívemre szorítom, míg a másik ajkaimra tapad, nehogy felkiáltsak. Szemeim már szinte fájnak annyira kikerekednek s egy időre feledem is iménti vágyamat.* -Callum! Ezek…mikor, hogyan…? *Meg sem hallom a kérdését, egészen közel lépek hozzá, tekintetemet arra az egy, a biztos halált jelentő hegre tapadnak, mert valószínűleg ő sem fordul el tőlem a reakciómat látva, vagy én kerülök elébe, hogy egy pillanatra se veszítsem szem elől. Annak ellenére, hogy itt áll előttem épen és egészségesen, nagyon is vonzón, szívdobogtatón, az aggodalom hullámai csapnak át felettem, és ez minden bizonnyal az arcomon is látszik. Kezem, mely megszólalásom előtt az ajkaimra tapadt, most a mellkasához emelem, de nem merem megérinteni, mintha azzal fájdalmat okozhatnék. *
Saskia valóban kincs számomra, a bizalma, a szerelme, ő maga, így csak természetes, hogy nem akarom kockára tenni. Még ha a perdai gyógyítóra bízása is kockáztatás volt, egy lapra tettem fel mindent, ami számít, s kicsit úgy is éreztem, mint aki tizenkilencre húz lapot. Nyertem. De vesztettem is. Ez utóbbit juttatják eszembe feleségem szavai. Azt hiszem, igaza van: van, amihez nincs jó időpont, de csak egy biccentésre futja tőlem, képtelen vagyok letörölni a mosolyt az arcáról felidézve Clara szavait, hogy ideje lenne beszélni az utolsó percekről. Az igazi szikla, ami nyomja a lelkemet, hogy helyette inkább szeretném, hogy annyi legyen a bűnöm, hogy megcsókoltam a tizedest. De újra elodázom, mert... ez nem a jó alkalom, ami persze nem is létezik. - Egyetértek, ezt az én tisztem volt elmondani. - Bólintok rá erre is, s lassan tér vissza a mosolyom, ahogy összeér a homlokunk s lehunyt szemeit, finom mosolyát figyelem. Lassan felfogom s elhiszem, hogy az ő korábbi mosolya nem csak a tréfának szólt, hanem nekem is, hogy bízik bennem, hogy hisz nekem s bennem. Újra. Csókunk közben csak egy leheletnyit szorítom magamhoz jobban, s csak pár pillanatig, tudván, hogy ajkaink hamar elválnak majd, hogy folytassuk az átöltözést annak ígéretével, hogy odakint a szabadban lesz még alkalmunk pótolni a hiányt, amit a kurtára fogott csókok hagytak maguk után. A röpke csókot követő viszonzott szavai tartóssá teszik a mosolyomat, s ezt a hangulatot megragadva próbálom visszaterelni a beszélgetést s cselekvésünket oda, amiért jöttünk: felfedezni a Perdát, legalábbis a Város közeli részét. - Mivel biztos vagyok benne, hogy tudtad, le fogom cserélni az inget, gyanítom csak hallani akarod: te győztél! - Széles mosollyal, szinte nevetve viselem vereségemet, mely minden próbálkozásom ellenére borítékolható végeredmény volt. Szavaim közben meg is oldottam a maradék gombot s levetve az inget némileg finomodott, másabb színezetett kapott mosollyal észlelem pillantását magamon, s ösztönöz arra, hogy a saját ruhaváltása után érdeklődjek egy valamiben reménykedve, kimondatlanul. Ám hogy reményeimmel mi lesz, az nem derül ki egy darabig, nem kapok választ, inkább csak több kérdésem lesz ijedt pillantását látva... és nem értve. Látom én is reggelente a tükörképemet, kíméletlenül őszinte még egy kancellárral is, s így tudom, hogy kissé soványabb vagyok, nyúzottabb hála a hűségesen velem maradó rémálmoknak... de ennyire azért nem festek rosszul, hogy így aggódjon Saskia. Aztán ahogy közelebb lép - elfordulni nem tűnt szükségesnek - s tekintete bal vállamra szegeződik egyértelműen, nem kell követnem pillantását, hogy rájöjjek. Hát persze, ő erre sem emlékszik! Kezemben volt már a póló, hogy felvegyem, de egyik kezemmel elengedem s most én leszek az, aki tenyerét a másik arcára simítja olyan lágyan, amilyen a pillantásom s mosolyom is. - Hát ennyi idő után is aggódsz értem? - Inkább költői a kérdés, hozzám sem érő mozdulata annyi féltő gondoskodást rejt magában, hogy nincs kőszív, mi olvadna meg tőle. Meghat mindazzal együtt, ami a korábbi témánk volt s amilyen reakciót adott rá. - Régi, jó tíz éves, mikor friss kancellár voltam. Akkor került bevezetésre a Halálcsók, s volt, aki nehezményezte, így az egyik folyosón rám lőtt. - Könnyed hangnemben mesélem el a merényletet, mintha semmiség lett volna, s minthogy Saskia nem emlékszik, ki lehet hagyni a további részleteket, mint például azt, hogy reagálni se volt időm, ott helyben estem össze, hogy tudatomnál se voltam, mikor a hordágyra tettek nagy vérfoltot hagyva hátra a takarítórobotoknak, hogy hány órán át küzdött a doktornő az életemért, ki később barátunk is lett, amit nem csak a hála szült. Ezek nélkül is látni, hogy az élet egy hajszálon függött, hogy napokig bizonytalan volt, nem vonulok-e be a történelembe, mint a legrövidebb ideig regnáló kancellár, s bizonyosan a többi kancellár számbavette, kik lehetnének a jelöltek a helyemre, minthogy nem volt utódom, akkor még feleségem sem. - Sok mindenre nem emlékszem az egészből, de arra igen, hogy a tekinteted mélyén láttam ezt az aggódást akkor is, mikor bejöttél meglátogatni. - Az első randin kapott mosoly után ez adott nekem reményt, s még több erőt is, hogy túléljem. Nem csak a politikai terveim miatt, hogy véghez tudjam vinni, hanem Saskia miatt is. Egyre fontosabb lett szép csendben... - Jól vagyok, tényleg. Minden rendben van. - Mosolygok rá újra, hogy biztosan elhiggye.
Az a nem túl régi félelem újra elővesz. Sosem nyugodott igazán, mindig ott kucorgott a háttérben, de ahogy egy lelkiismeret furdalást okozó történet elmondásához nincs jó lakalom, úgy ezeknek a félelmeimnek sem volt egy ideig létjogosultságuk. Az elmúlt napok a készülődés jegyében zajlottak, a kancellária döntése után arra koncentráltunk, hogy újra felépítsük az életünket, jobbára Callumra hagyatkozva…nem kerültek elő a múltból sem jó, sem rossz események. De most megint fellobbant bennem az érzés, hogy mi minden kerülhet elő abból az időből, amit jeges álomba merülve töltöttem. S a tizedes majdnem csókja talán a legutolsók között van. Mégis mosolygok és megkönnyebbült vagyok, mert ezen sikerült túllépnünk, és nem volt olyan borzasztó, mint amilyennek Callum eddig érezte. Mindent jobb tőle megtudni, mert ha más mondja el, azzal célja van, legyen bármilyen téma, tett, vagy mulasztás. Csókomban benne van a köszönet is, nem mondom ki újra, de hálás vagyok és megkönnyebbült. Ezek után a póló más útra lép, és látom, hogy Callum is másmilyen tekintettel néz rá, talán már új emlékeket sem kell gyártani hozzá, hiszen felruháztuk a legfontosabbakkal. Hit, szeretet és megbecsülés. * -Igen. Jó hallani. *Derűsen ráncolom az orromat széles, Callumét idéző mosolyom felett. Gyanítom nem mindig viseli ilyen jól a vereséget, de ennél nagyobb soha ne érje el. Apró sikerem nem tart sokáig, noha már számíthattam volna rá, mert szinte menetrendszerűen követik egymást a derűs és szomorú pillanatok, váratlanul ér. S újból fellángol bennem a „nem emlékszem” érzés, de ennél sokkal nagyobb az aggodalmam, noha már felesleges. Sebhelyeit látva újabb, korábban megtörtént borzalmak félelmei szorítanak gúzsba, és kicsit dühös is vagyok a sorsra, mert a szívemnek a szerelemtől kellene hevesen dobognia nem pedig a féltés miatt, mely veszély ugyan már elmúlt, de több, még meg nem történtet vetít elém. Amiért még aggódhatok. Arcom tenyerébe fektetem, s most jólesik hűvössége mely enyhíti bőröm forróságát. * -Az érzés…megmaradt. Érzem a lelkem mélyén a fájdalmat, a félelmet, hogy elveszíthetlek. *Mondom ezt azelőtt, hogy kiderülne, hogy bár a sebesülése régi, meg kellett küzdenem az elvesztésének lehetőségével. S valahogy a többi heg látványa nem is vonz, ez az egy ami mélyen a lelkemben ég, s végül leheletfinoman érintem meg nem is gondolkodva azon mit mondok.* -Túl közel van a szívedhez. Mi terve lehet a sorsnak velünk, hogy mindig el akar minket választani egymástól, hogy a következő pillanatban mégis segítsen együtt maradni? *Felnézek rá, tekintetében keresve a választ, amit tudom, hogy nem adhat meg. Egyikünk sem tudhatja, nekünk csak annyi adatott meg, hogy küzdjünk, magunkért és egymásért. A mosolya az ami végül félretolja az aggodalmam és az én ajkaimra is mosolyt csal, noha korábbi fényét még nem találtam meg. * -Igen, tudom, de mindig aggódni fogok. *Túl sok minden történt velünk. A felét sem tudom, mégis azt érzem, hogy mindezek vittek minket egymáshoz közel, erősítették meg a hitünket, a bizalmunkat, a szerelmünket…de a sors soha nem kérdezte meg, nem adta meg a lehetőséget, hogy mindezek nélkül is megpróbáljuk. Ha csak arra gondolok, hogy az életünk örökös harcból áll, felkészülhetek a jövőre, újabb harcokra, megpróbáltatásokra…s Clara figyelmeztetése és tanácsa egészen más színezetet kap. Az is eszembe jut, ahogy már sokszor az elmúlt napok, hetek alatt, lépésről-lépésre megismerve a közös múltunkat, hogy minden ami történt egy újabb vaskos és erős láncszemmel kötött minket össze. Az első randevúnkon mindketten azt mondtuk, hogy az emlékeim nélkül is képesek leszünk új életet kezdeni egymás mellett, de ez nem igaz. Nem rajtunk múlik ugyan, de nem igaz. Ismernem kell a múltunkat ahhoz, hogy mindenben Callum társa lehessek, és nem várhatok arra, hogy az emlékeim visszataláljanak hozzám. Mindez néhány pillanat alatt játszódik le bennem, nem tudom mennyire látszódik az arcomon vagy a tekintetemben, de igyekszem elhessegetni. Elódázni mindezt a Dominiumra való visszatérésünkig. S ha még nem vette el kezét az arcomról, most a saját tenyeremet simítom kézfejére, hogy emlékezve az ő szokására, mosolyogva lágy csókot leheljek tenyerének puha párnájára mielőtt gondolatban megrázva magam elengedném.* -Kancellár úr, kérem vegye fel a pólóját. Én is felveszem az enyémet és már mehetünk is, hogy új élményekkel gazdagodjunk. *Azzal nehezen bár, de elfordulok, hogy kinyitva a bőröndömet, kivegyem belőle a ruháimat. Egy fekete pólót, amin nincs semmilyen minta, de fazonjában jobban hasonlít egy blúzhoz, V alakú nyakkivágásával és karcsúsított derékszabásával nőiesebb. Kikerül egy magas szárú cipő is, és bár már mehetnékem van, hogy magam mögött hagyjam a korábbi furcsán hullámzó hangulatot, automatikusan pakolom ki az összes magammal hozott ruhát, hogy bekerüljenek a szekrénybe. Utoljára marad a fekete hálóing amit az utolsó pillanatban mégis bepakoltam, s úgy akasztom a szekrénybe, mintha csupán egy könnyű kis nyári ruha lenne. Zavaromat az átöltözés szeánszába fojtom, a „minél gyorsabb annál jobb” gondolatával veszem le a blúzomat és dobom lazán az ágyra, hogy a következő pillanatban már a pólóm takarja el erejét és korábbi formáját még nem visszanyert alakomat a varrásnélküli, testszínű fehérneművel együtt. Magamon érzem Callum pillantását, még ha azt lopva is teszi, diszkréten…és nem a zavaromat növeli, mint inkább izgatottságomat. Felnézve rá, eszembe jut valami ami talán enyhítheti a kamaszos esetlenséget, munkát adok Callumnak, vagy legalább gondolkodni valót.* -Vigyünk magunkkal egy takarót amit leteríthetünk a földre? Ki tudja milyen bogárkolóniába feküdnénk bele. Uzsonnát is vihetnénk, és vizet természetesen. *S közben már az ágy szélére ülök, hogy lecseréljem a magasabb sarkú cipőmet a kényelmesebb magas szárúra, hacsak Callum nem akadályoz meg benne egy újabb öleléssel, csókkal, ami újabb percekbe kerül. De ennek gondolatát is csak egy mosoly követi.*
Felnevetek röviden azon, hogy rajta kaptam, mert szerette volna hallani a győzelme tényét is, nem csak tudatában lenni. Bennem is nyomatékosítja, de végtére is nem bánom, pláne, hogy ma megtarthattam a többi ruhámat, a későbbiekben pedig majd ügyesen fogok alkudni. Ügyesebben, mint ma. De kész lennék most is lemondani róla, ha ezzel megnyugtathatnám és elűzhetném az aggodalmas felhőket tőle. Válasza egy pillanatra elgondolkodtat, vajon ez akkori érzés-emléklenyomat, vajon már akkor is megszeretett annyira, hogy félt, hogy elveszíthet? Vagy ez inkább a hibernálás előtti pillanatokból fakad, akkori fájdalom és félelem, hogy el kell válnunk abban a hiszemben, hogy meg fog halni? - De nem volt elég közel mégsem. - Nem veszem el kezem az arcától, inkább hüvelykujjammal cirógatom meg őt. Szerintem nem a sors játszik velünk, az én tervem következménye volt a merénylet, és a rá közel tíz évre való siklós merénylet is talán ide köthető, de mindenképpen a tervembe sikerült a folyományát beilleszteni. De ha nem engem ért valami, akkor Saskiát, kényszerű válás rémképe alatt egyensúlyozva a vetéléseknél, majd a betegsége... Valóban nem kaptunk lehetőséget rá, hogy ezek nélkül erősítsük meg a hitünket, bizalmunkat, szerelmünket, ám nem biztos, hogy a nyugodtabb élettel jobban jártunk volna, talán nem lett volna ilyen erős a kötelék. Hiábavaló ezen gondolkozni. - Talán sosem tudjuk meg, de nem is érdekel, amíg végeredményben mindig nekünk segít. Hiszem, hogy későbbiekben is így lesz. - Mosolyogva nézek a szemeibe, s csak szélesedik a tenyérélre adott finom csókja nyomán, mely után elengedve arcát a sebhelyre tett kezét fogom meg, szorítom oda, bár nem egészen a hegre, hanem az alig alatta lévő szívemhez, hogy érezni a dobbanásait. - Én meg mindig vigyázni fogok magamra és visszatérek hozzád, ha megígéred, hogy te is! - Nem kérem, hogy ne aggódjon - ám meghat, hogy mégis megteszi, hogy ennyire közel érez már magához -, mert magamból kiindulva tudom, hogy a lehetetlent kérem tőle, én is aggódom érte. Sokkal-sokkal jobban, mint ahogy azt néha láthatja rajtam, s ezekhez sérülések sem kellenek. Bármilyen jó emberismerő is vagyok és ismerem jól Saskiát, én sem látok mindig a fejébe. Látom, hogy valamit elhatározott magában, de hogy mi az, arra legfeljebb ötleteim lennének, de talán távol esnek a valóságtól. Ha olyasmi, majd úgy is meg fogom tudni, ha itt lesz az ideje, de most, az indulás küszöbén toporogva már egy ideje, biztosan nem most van itt az a pillanat. Kézfejét ajkamhoz emelem s ujjaira adott csókkal engedem el végül, hogy a póló felvételét folytassam. Egyébként is fel lettem rá szólítva... s bár szokott régen is így fogalmazni, attól még minden alkalommal mosolyt csal az arcomra vele, mert rettentően furcsa ilyent hallani egy kancellárnak. - Igenis, kancellárném! - Húzom ki magam katonásan, ahogy parancsot szokás fogadni és pár pillanattal később már a póló van rajtam, én meg Saskia mögé lépek és lágyan átkarolom a derekát, miután felegyenesedett a bőröndtől és látom, hogy tényleg felsőt fog cserélni. - Tényleg nem értem, hogy a tieddel mi a baj, de mielőtt átvennéd, engedd meg, kérlek... - Engedélyt kérek ugyan, de a választ nem várom meg rá, hanem fejemet lehajtva a vállához egy hosszabb csókot nyomok bársonyos bőrére és még két egyre kisebbet a nyaka felé haladva, magamra parancsolva megálljt. - Ez már érkezésünk óta érett... - Suttogom halkan a füle mellett érezve bőre s haja finom illatát, beismerően, mindenféle bocsánatkéréstől mentesen. Igazából már sokkal korábban, indulásunk óta bennem volt a gondolat, mihelyst megláttam vállait szabadon hagyó felsőjében, s ez csak fokozódott, mikor itt az ablakhoz állt és a beszűrődő napfény azokra a finom ívekre sütött. Elengedve őt hagyom, hogy kipakoljon a bőröndjéből, s ha már ő így tesz, én sem halasztom későbbre, magam is ekképp járok el a sajátomnál jobb dolgom úgy sem lévén. Legalább kiderül, hogy a következő még két napot milyen öltözetben kell túlélnem - azonnal megállapítást nyer, hogy a felöltő nem sérülhet meg, mert nincs még egy -, egyedül csak a szürke-fehér öltözetet hagyom a bőröndben különösebb vacillálás nélkül. Nem mert ezt is a planetológustól kaptam, bár én fizethettem, hanem a lelkem tiltakozik még a világosabb ruhák ellen, hiába engedné meg a gyász etikettje, hogy egy hónap múltán már lehessen szürkét is viselni. Nem megy, nem is akarok. A majdnem kiürült bőröndöt teszem fel a szekrény magasabb polcára, hogy ne legyen útban és közben igyekszem nem úgy tenni, mint aki ne látta volna a hálóinget sebtiben becsempészni a szekrény másik felébe. Talán fel sem tűnt volna és elkönyvelem nyári ruhadarabnak, de Saskiából áradt a zavartság és a ruhadarabot látva már értettem, s egyben meg is lepődtem, hogy hozott ilyent, de afféle izgatott meglepettség, hiszen jó érzékkel hibázott rá az egyik kedvencre, amit szerettem mindig is látni rajta. - Feltegyem a te bőröndödet is? - Hangomban nem, de arcomon látni egy elnyomott mosolyt, amit sietős és továbbra is zavart ruhalevétele okoz, pedig bemehetett volna a fürdőbe is, vagy elfordulhatott volna, hogy csak a hátát lássam. Gondolom okkal maradt. Bár lehet az előzőek után nem mert hátat fordítani, s szó se róla, a látvány alapján komoly is a veszély. Ahogy sejtette, diszkrét a pillantás felé, de nem kamaszos lopottságú, ha felém pillant, nem kapom el a tekintetemet, mert lebuktam volna. Ebben a pillantásban nincs semmi kisfiús, inkább az érett férfié, aki csodálja a látványt - s amennyire a ruhákhoz ért, meggyőződése, hogy ezek a testszínű holmik azért vannak, hogy a meztelenség hatását keltsék -, csodálja a nőt. Bár a várandósság alig a kétharmadánál járt csak Saskia és az igazi növekedés csak eztán jött volna, pláne hogy a fiúnk lassan egy hónappal el volt maradva a kora szerinti mérettől, azért a has izmainak, a bőrnek kell még egy kis idő, míg teljesen regenerálódnak, noha így is vonzóan karcsúnak látom őt. S akkor is annak látnám, ha nem térne vissza régi alakja. Pillantásomba csak egy röpke időre vegyül szomorúság, mert ugyan a nadrág és fehérnemű takarja, de ettől még tudom, hogy ott a heg Saskián. Nem elég, hogy a szívünkbe hasadt a fájdalom, ő még a testén is viseli nyomát a kudarcomnak. Sosem bocsátom meg magamnak... - Bogárkolónia, hm? - Pillantok fel szemeibe mosolyogva aztán, kiérezvén, hogy nem véletlenül ezt említette, éppen cukkolásnak vagyok áldozata. - Mondanám, hogy a felöltőm is jó lenne, leteríthetnénk, de sosem fogom levenni! - Mosolyodom el szélesen, magam sem gondolva ezt komolyan, mialatt visszafordulok a szekrény felé, hogy átnézzem, van-e itt pléd vagy valami, amit magunkkal vihetünk e célra. - Vizet vihetünk, azért a vízesés tisztaságában nem bízom. De uzsonnára, azt hittem, a gyümölcsösből fogunk lopni valamit. - Pillantok vissza kérdőn rá kis mosollyal, nem mintha értelmezhető tevékenység egy kancellár esetében a lopás, hiszen a Kancellária gyümölcsöskertjéről van szó. Majd a szekrényt becsukva az apartmanban nézek körbe. - Van tipped, hova lehet elrejteni takarót vagy hagyjuk és inkább induljunk? Bogárkolónia ide vagy oda.
-Nem volt _annyira_ közel. *Javítom ki halkan, s magamon érezve cirógató ujját, az ijedtség vájta vonásokat halvány mosolyomé tölti ki. Néha nem vagyok olyan derűlátó mint most Callum, a minket akadályozó tényezők, legyenek akár aprók, akár félelmetesek és kísértők, olykor maguk alá gyűrnek. Kevés időm volt felkészülni, de azt már tudom, hogyan merítsek erőt Callumból. Talán a sors, vagy a személyiségünk, mely kiegészíti egymást, azért váltakozik a mély és felhőtlen pontok között, hogy mindig legyen kibe kapaszkodnunk, s most én kapaszkodom belé azzal, hogy míg tenyere arcomat simítja, magamba szívom az illatát. Épp csak addig hunyom le szemeimet, hogy egy pillanattal később már az ő lélektükreiben merüljek el. S kapaszkodom a szavaiba is, mellyel az én hitemet erősíti. Bárcsak ennyire könnyű lenne…A sötét színét vesztett, halvány heget alig érintem, mégis érzem bőrének forróságát. Már elvenném a kezem, hogy még egy utolsó mondattal fejezzem ki, aggódásom iránta sosem fog enyhülni, mikor kezem a mellkasára szorítja. Egész testemben megremegek, érzem ahogy a szíve hevesen dobog tenyerem alatt, bőrének selymességét, és vágy lobban bennem…levegőt sem merek venni, félve attól, hogy az érzés elillan. Egyszerre ránt magával s ringat el lágyan, szavai vastag ködön át jutnak el hozzám, gondolkodni képtelen elmém önkéntelen választ adnak a számra, s, hogy az ígéretem őszinte, arról tekintetem ékesen beszél helyettem is. * -Ígérem. *Lelkemre árny borul, régi, megfakult érzésként, ijesztően sötét, átláthatatlan felleg. Ám Callum tekintetében nem találom a választ, sem a saját bensőmben. Egyike a legrosszabb, legfájóbb deja vuknak…Muszáj emlékeznem minden együtt töltött időre, nem rázhatom le magamról a nehéz köpenyként viselt fehér foltokat…egyszerűen nem tehetem meg. Minden fájdalmunk, örömünk, minden ami velünk történt a miénk, akkor is ha rossz és legszívesebben elfelejtenénk…de a felejtés, bármennyire is kívánjuk olykor, nem jó. A múltunk a lényünk részévé vált, attól lettünk azok akik ma vagyunk, és attól fogunk változni is a jövőben. Hiába nem emlékszem, mindenki más igen és ezáltal formál a jelenem, de tudnom kell hogyan reagáljak a változásokra. Az elhatározás képessé tesz arra, hogy hacsak néhány lélegzetvételnyi időre is, de kibújjak Callum édesen kellemes bűvköréből. A tréfásan pattogó, már-már parancsként hangzó kérés és tenyerének puha párnájára adott könnyű csókom segít összeszedni magam, Callum válasza, vigyázba állása nem különben. Széles mosoly kunkorodik az arcomra, de már arra készülök, hogy átöltözzem. Eszembe sem jut, hogy az előszedett ruhával a fürdőbe menjek, nem tudnám megmagyarázni döntésem okát, noha kellően zavarba hoz a gondolat…pedig nem kellene. * -Túl finom, kényes az anyaga és a…*Nem hagyja folytatni, ahogy mögé lép és átkarol kellemes borzongással tölt el, s úgy érzem előbb-utóbb már ennyi sem kell ahhoz, hogy vágy lobbanjon bennem, elég lesz csak rá néznem…vagy csak tudni, hogy ott áll mögöttem. A vállamra adott lehelet finom csók, olaj a tűzre. Libabőr tarkítja a bőröm és képtelen vagyok legyűrni feltörő sóhajom, ajkának érzék érintése olyan akár egy vihar. S nem csak ajkait érzem a nyakamon hanem forró leheletét is mikor a fülembe suttog. ~Ó, Callum! Ez édesen gonosz volt!~ Hogyan szedjem így össze mozaikdarabokként szétszóródott figyelmem és önuralmam? Teljes megsemmisülésem ennek a csóknak, az utolsóként előkapott hálóing óvatos szekrénybe rejtésének és a várható átöltözésnek egyszerre köszönhető. Még akkor is finoman remegnek a kezeim, amikor a póló már rajtam van, mert magamon éreztem figyelő tekintetét, mely bár diszkrét volt…épp ennek köszönhetően semmilyen csibészség nincs benne. S ez még rosszabb így, mert…jó. Csak egy pillanatra csípem el azt ahogyan néz rám, és újra meg kell döbbenjek azon, hogyan képes ilyen nézésre, amitől bármit is gondoljak magamról, gyönyörű nőnek érzem magam. * -Megkérlek, igen. Elteheted. *Hangom kissé rekedt és akaratlanul is megköszörülöm, eszembe sem jutott míg a bőröndjéből pakolt ki, hogy kikémleljem miként viseli, hogy csupán egyetlen felöltővel kell beérnie, mert szándékosan nem csomagoltam be váltást, tudva azt, hogy le sem lehet majd róla szedni. Így lemaradok erről az apró örömről, ahogy a szemeiben csillogó szomorúság is elkerül. Új témát választok a várható kirándulásunkhoz kapcsolódva, míg az ágy szélére ülve leveszem a cipőimet, oldalra tolom a lábammal, s már a kényelmesebb, hosszú sétákra beszerzett magas szárút húzom fel. Előrelátóan picit már kitaposva a lakosztályban töltött magányos percekben. * -Lopni? Ez elég erős egy kancellártól. *Felnézve rá már mosolyom is a régi derűvel fénylik, elgondolva ahogyan Callum beoson a gyümölcsöskertbe, majd maga mögött húzva elsomfordál néhány fa mellett és a magunkkal vitt takaróba szedi az érett gyümölcsöket. * -Erről majd akkor beszéljünk, amikor pólóban sütkérezel a takarón fekve, egyik karod a fejed alatt…*Hogy nem fogja levenni a felöltőjét? Az ingét is levette. Jelentőségteljesen nézek a pólóra, amiben ugyanolyan hihetetlenül vonzó, mint ingben, felöltőben…csak felszabadultabb. Miután felvettem a cipőket, felállok és megigazítom magamon a saját pólómat, lehúzom a derekamra, lesimítom a nadrág gyűrődéseit, majd kérdőn tekintek rá. Nem értem, miért akarja elrejteni a takarót.* -Miért kellene eldugnunk? Vagy rontana a kancellári imázsodon egy karodban vitt takaró? Viszem én. *S ha megtalálta elveszem tőle, ha viszont nem is próbált keresni igazán, a szekrényhez lépek, minden bizonnyal elég lesz egy mozdulat is hozzá. Végül ujjaimat az övéi közé kulcsolom.* -Induljunk. Erre várok egy hónapja. Kiszabadulni a természetbe, magamhoz ölelni az összes virágot és fát. *S nevetve húzom magammal, mert erre valószínűleg elhűlten fog rám nézni. Bár soha egyetlen szóval sem mondta, hogy nem szeretne a Perdán sétálni, úgy érzem a halogatásban nem csak az irántam való aggódása játszott szerepet.*
Elmosolyodom a kijavításán. Lám, akasztják a hóhért. Én vagyok az, aki mindig nagyon odafigyel a megfogalmazásra, a szavaknak hatalma s súlya van, a választás nem véletlenszerű... kivéve mikor Saskia jelenlétében annyira feloldódom, hogy a gondos számítás is háttérbe szorul, megpihenek és így hibázok is. Ám őelőtte nem bánom, s az sem zavar, ha kijavít, pláne ilyenben, melynek igaza előtt apró, de mosolygós biccentéssel hajolok meg, hogy pár pillanattal később már kezét a szívemhez szorítsam és ígéretét vegyem, s mosolygok, mikor megkapom. Mint valamiféle szerelmi vallomás, egy szövetség, melyhez tanúk sem kellenek, hogy biztosítva érezzük magunkat a másik részéről, hogy minden törekvésünk az ígéret betartását tartja szem előtt. Látom, hogy Saskia el is gondolkodik valamin, egy pillanatra messze jár, de itt is van, ám nem kérdezek rá az okára. Ha olyan, majd elmondja, mikor itt lesz az ideje. Most mindketten úgy látjuk, az átöltözés ideje van itt, na meg persze az indulásnak is, s én e kérdésben előrébb járok hála a segítségének, de mikor megneszelem, hogy ő is felsőt vált, akkor nem tudom megállni, hogy mögé lépve s derekát átkarolva ne adjak csókot legalább vállai egyikére. Érzem a finom pihéket a nyakánál, ahogy a libabőr egyszerre jelenik meg ajkait elhagyó, határozottan vágyakozónak ható sóhajjal, s ez az egy sóhaj nekem olaj a tűzre, mintha a saját csapdámba sétáltam volna bele, így nem kis önuralom kell, hogy el tudjak válni tőle és hagyjam átöltözni úgy, hogy ne én vegyem le róla a felsőjét és ne hagyjam egy ideig felvenni a másikat, amit kikészített. Mondhatni az önsanyargatás egy módja, hogy ezek után felé is pillantok, míg átöltözik, s a tekintetemben nem csak azt látni, hogy gyönyörű nőnek látom most is, mint mindig - hiába nem emlékszik -, hanem a sóhajának társát egy pillantásba sűrítve. A bőrönd felpakolása csak pótcselekvés, hogy valami racionális és hétköznapi dologgal vonjuk el mindkettőnk figyelmét, pedig ha ott hagyjuk a bőröndöket, ahol vannak, ott sem lettek volna útban a három nap alatt sem. Kis mosollyal figyelem, hogy a cipőt itt is úgy tolja odébb, mint otthon, fent a Dominiumon, miközben már a rövidtávú terveinket beszéljük meg. - Honnan tudod, hogy ez a cipő a jó cipő kintre? - Nem tudom megállni a kérdést. Hihetetlen, hogy csak a filmekből ennyi mindent megfigyelt volna, hogy mi lehet megfelelő lábbeli kintre? Egy olyan helyen, sőt olyan holdon, ahol sohasem járt? Azt hiszem, még sosem láttam ilyen stílusú cipőben őt. Furcsa, szokatlan, de tetszik. - Egyszer mindent ki kell próbálni! - Mosolyodom el szélesen a lopásra. Pedig ha tudná, hogy voltaképpen már loptam meg a Kancelláriát... mondjuk valóban fogalmi zavar, hogy egy kancellár ha részben magától lop az akkor lopás-e, de nem áll szándékomban körbekérdezni erről a többieket. Ahogy nem akarok feleslegesen plusz idegszálakat sem elpattintani Terson-nál, hogy ha már a nyolcadik gyűrűszint látogatási szigorítását javasolta és maga él is vele, mi meg lejöttünk a Perdára három napra, akkor még idelenn teszteljem is az őreit, hogy mennyire őrzik jól a Város fennhatóságához eső területeket. Aquillon óta mintha nem lenne derűs kedvében és aligha mosolyogna figyelmes segítségemen, hogy a gyümölcsöskert biztonsági réseit keresem. - A másik vállamon meg te fekszel és megjegyzed, hogy a felöltő váll-lapjai nyomják a nyakadat, mi lenne, ha levenném? - Folytatom a felvázolt képet somolyogva, enyhén felvont szemöldökkel, de igazából költői kérdés is lehetne, mert a szituáció könnyen elképzelhető, mi több, megtörténhet és mindketten tudjuk, hogy úgy is le fog ott kerülni rólam a felöltő. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fogom kéretni magam egy kicsit vagy ne lennék benne az ehhez kapcsolódó poénokban. - Nem, előlem rejtették el, úgy értem, nem találom... - Mondom, mialatt Saskia odalép a szekrényhez és kinyitva azt gyakorlatilag azonnal megtalálja a takarót, amit én nem. - Jó, hát így könnyű, hogy már előcsalogattam. - Jegyzem meg morogva, de derűsen s míg ő kiválasztja a megfelelőt a kettő közül, addig én a konyharészhez sétálok és ott legalább azonnal meglelem, amit kerestem. A kulacsokat megtöltöm vízzel és nem vacakolok táska kereséssel - nekem egyébként is csak akkor lesz hátizsákom, ha a feleségem vesz egyet -, az egyik kulacsot átnyújtom neki, a plédet átveszem és kisebbre göngyölítve a karom alá fogom, miután a felöltőt felvettem s elől összekapcsoltam. Ujjaink összekulcsolására elmosolyodom és az indulás vezényszóra bólintok és indulok meg vele együtt. Még jó is, hogy így tettem, mert a folytatásra megemelkednek szemöldökeim, de a meglepettségtől legalább nem torpantam meg. Az az igazság, hogy tudom, hogy ugrat, mégis.. kinézem belőle. - Értem. És csodálkozol, hogy nem vagyok természetrajongó, mikor rögtön féltékennyé teszel. Ez esetben kérlek, legközelebbre csomagolj nekem zöld pólót vagy inget, hogy be tudjak olvadni a környezetbe és kapjak én is ölelést. - Mosolygok én is, inkább meg sem próbálván magamat elképzelni, ahogy fának álcázom magam, bár biztos aranyos lenne, ahogy Saskia odalibben egy ölelésre. Én meg sejthetően olyan galád lennék, hogy azonnal átölelném őt s nem ereszteném. Így belegondolva, remélem, ilyen fák tényleg nincsenek a Perdán. Katja messziről követ majd minket, nem feltűnően, másnem majd ő kiszabadít minket. A Városból hamar kiérünk, a járást ismerem, bár legtöbbször a hangár-orvosi épület kettőse között ingázok, ha nem rögtön az utóbbi tetején tesz le a sikló, de a vízesésnél már volt szerencsém megfordulni, egyetlen egyszer. Az utat ettől még ismerem, a gyümölcsösök mellett elhaladva mellőzve minden lopási szándék gyanúját, a legkevésbé sem zavartatva magunkat válogatunk pár gyümölcsöt, amit markunkban el tudunk vinni és sétálunk az erdő felé, melynek mélyén ott a vízesés. Úgy vélem, már az oda vezető út is élmény lehet Saskiának, hiszen itt már nem jellemző a Városban még látott és nagyjából a gyümölcsösöknél is érzékelhető gondozottan, rövidre vágott fű. Itt a fű, mindenféle gyom, vadvirágok kedvük szerint nőttek, s a vízeséshez vezető út sem kikövezett vagy egyéb térburkolással ellátott, hanem csak egy kijárt csapás vezet át a magasra megnőtt növényzetben. - Milyen érdekes! Tavasszal voltam itt, s akkor alig bokáig értek ezek. S zöldebb volt. Nagyjából itt akart fellökni egy nagy bogár. - Jegyzem meg, miközben el nem engedve Saskia kezét lépek át egy sárosabb pocsolyát. Tegnap vagy tegnapelőtt eshetett, s annak maradványaként még itt-ott fellelhetőek ehhez hasonló, szerintem csak cipő összekoszolására alkalmas részek. Az eső viszont jót tett, üdített a növényeken, a színeiken, mert eddig a festmény zsenge zöld színeihez képest itt kicsit naptól fakítottabbak, viszont cserébe a virágok színei harsányan virítanak. Vajon a vízesésnél is ilyen lesz? Vagy ott a víz közelsége miatt megmaradtak a festményen látható zöld árnyalatok? Figyelek közben Saskiára, s nem rohanok előre, hogy letudjuk a furcsán egyenetlen és indokolatlanul kanyargós utat, mert nem is az a cél, hogy a megnézendők listáját gyorsan kipipálgassuk, hogy letudtuk, ez is megvolt. Inkább figyelek rá, nemcsak szavaira, hanem mozdulataira, s arra, hogy miket vesz észre, mi felé fordul a figyelme, hátha én is meglátok olyasvalamit, amire eddig vak voltam. S persze lehet azért sem rohanunk, mert tényleg megáll minden virágot és fát megölelni.
