Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis.

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Vannak gyerekkori berögződések, melyeket nem lehet elfelejteni, talán igazán nem is törekedünk rá, hogy változtassunk rajta, mert természetesnek tűnik már. Velünk nő, velünk formálódik szép lassan és későbbi önmagunkra úgy tekintenek, hogy mindig is ilyenek voltunk. Kis részletekben talán igaz is, de megannyi más apró részlet változik folyamatosan, de ezek a változók azok, melyek rendszerint a feledés homályába vesznek. Nálam a "mindig is ilyen volt" halmazba tartozik, ahogy fekete árnyként közlekedtem a Dominiumon. Persze a később jellegzetessé váló felöltő nem volt meg mindig, nem nőtt velem együtt igazítva hirtelen megnyúló magasságomhoz, de csak ha tehettem, fekete cipőt, fekete nadrágot és fekete inget viseltem. Jobb napokon esetleg mélyebb zöldet az utóbbiból. Ezt viseltem a fehér köpeny alatt is, mikor gyakornokoskodtam orvosi pályámat megalapozva vagy jóval kisebb koromban is, mikor apám után mentem az Alvó-részlegbe és kölcsönkaptam egy felnőtt orvosi köpenyt, melynek alja akkor még a földet súrolta, az ujját meg fel kellett tűrnöm. Sosem csinált nekem rövidebbet, de igaza is volt ebben. Nem voltam orvos, nem is volt szabad annak éreznem magam, tudnom kellett, hogy milyen hosszú út áll előttem, melynek csak szimbolikus megjelenítője lehetett az évről évre egyre méretesebbé váló, de rám még mindig hatalmas köpeny. Ártatlan gyerekkor, mikor annyi minden elhiteti az emberrel, hogy létezik világrend, hogy aztán mire kilépjen a gyerekkorból szembesüljön a valósággal. S létezik egy vékony kis határmezsgye, mikor már nem gyerek az ember, de őriz valamit abból felnőttkorára.
Nyugalmat erőltetek magamra és magabiztosan lépkedek, nem pökhendien felemelt fejjel, de nem is lehajtva, hiszen tudatában vagyok a rám váró ranggal, most pedig egy kicsit emlékeztetek erre másokat is. A cél érdekében mindent. A fehér köpeny elmaradt, nem óráról jövök s nem is oda tartok, így csak a fekete öltözet emel komolyságomon, a már ekkor is szokásos kéztartással: hátam mögött fogom egyik kezemmel a másik csuklómat. A haj rendezett, rövid, íratlan szabályként a kötelező katonai alapkiképzésen, meg úgy is az Akadémián folytatnám jövőre az orvosi tanulmányaim mellett, gyanítom, ott is ez az elvárás kimondatlanul még egy örökös felé is. A szigort mi sem példázhatná jobban, mint ahova tartok, noha tudom már egy ideje, hogy ez minek is szól, másokkal ennyire nem kemény kezűek, jóllehet sajátos nevelő-motiváló hatása lehet másokra nézve is. Az engem kísérő őrök meg nem mutathatják ki elfojtott sóhajuk nyomát sem, amiért ma két kancellár fia is pont itt "szervez" találkát. Nem mintha megbeszélt lenne, Victor nem tud érkezésemről, se az okáról, se a hátteréről, de ez lényegtelen, mert javára hamarosan úgy is fény derül.
Nem sűrűn fordulok meg itt az enyhe kifejezés, ami azt illeti, most először járok a Fogdában, s zöldeskék szemeim élénken járnak körbe anélkül, hogy a fejem egy centit is mozdulna a nézett irányba. Figyelmesen nézek meg mindent, amit így út közben tudok, a többi fehér, kívülről átlátszó kocka-cella lakóit, akik fel se néznek ránk, hiszen ők nem látnak ki. Az út során eltűnődöm, hogy melyikük miért lehet itt, de azt nem nehéz észrevenni, hogy szerintem akihez én tartok, jelentősen javít a fogva tartottak átlagéletkorán. A célhelyre érkezve emlékeztetem magamat a légzés élettani fontosságára, mielőtt elárulnám magam azzal, hogy lélegzet-visszafojtva figyelem, miként oldják fel a helyiség zárát, mielőtt kinyitnák ajtaját és beléphetnék. Ha egy őr meg akar ebben előzni, akkor szólalok csak meg hűvös nyugalommal és határozottan.
- Be tudom magamat is jelenteni, köszönöm.

Nem volt szükségem bejelentésre, pedig szívesen rögtönöztem volna egy olyan cirkalmas címsort magamnak, amin Victor vagy mosolygott volna vagy erősen elgondolkodott volna, hogy az őrtől megkérdezze, mehet-e már vissza? Így viszont rám hárul az, hogy türelmesen várakozok, s meglep, hogy milyen sokáig kell. Értem én, hogy kancellár fia, de azért tényleg nem kéne szó szerint hét lakat alatt őrizni s a Dominium különböző szintjein elrejteni azokat a lakatkulcsokat. Persze, nekem fogalmam sincs róla, hogy Victor nincs is olyan erős őrizet alatt, hiszen vétsége nem olyan súlyos, és ez a várakozással eltelt idő - nem mintha sietnék - még egész jónak számít. Ha egy polgár jön be ide látogatást kérvén, vélhetően többet várakozik. Üres időmet elütendő nézelődök, fel-alá járkálva a helyiségben, végigfuttatom ujjaim az üveg repedésein, átkukkantok Victor helyére is, amennyire a minket majd elválasztó átlátszó fal ezt engedi és a szoba sarkokat, éleket is megfigyelem. Nyilván vannak kamerák is elhelyezve, de ezt nem tették ki pikétre. Úgy is tudja mindenki, hogy vannak, azt viszont ne tudják, hogy merről kell takargatniuk valamit, ha ilyen tettre lenne szükségük. Esetemben ez most nem érdekes, de azért kíváncsi lettem volna rá, mindenhez még apám kódjaival sem férhetek hozzá. A nyíló ajtó halk szisszenő hangjára figyelek fel. Nem volt nehéz dolgom, egy ideje csak a saját lépteim nesze, a légzésem volt, mi a csendet megtörhette. A parancsra is felfigyelek, mely kétszer hangzik el és annak stílusa elgondolkodtat, ahogy arrafelé fordítom már immár nemcsak fejem s tekintetem, hanem vállaimmal együtt félig a törzsemet is.
Helyzeti előnyben vagyok. Nem csak mert én vagyok a fogda szerencsésebbik felén, hanem mert az én szemeimnek nem kell semmilyen fényviszonyváltozást szoknia. Tudok róla, hogy a vakítóan éles, hideg fehér fény az egyik, ami kellemetlenné teszi a fogdacellák legtöbbjét, s mellette az üres, átlátszatlan fehér falaik időtlenné teszik a bentlétet, hogy azt is nehéz egy idő után eltalálni, vajon órák teltek-e már vagy napok? Az idő csalfa dolog, még órával a birtokunkban is meg tudja csalni érzékeinket, fertályórának érezve az alig pár percet is, máskor pont hogy gyorsabban haladva, mint gondolnánk. Hát még óra nélkül a legkisebb támpont híján! Én bírok az idő múlásának számolásával most és elég az a pár pillanat is nekem, hogy felmérjem Victort, míg szemei megszokják az itteni fényeket vagy inkább azok mérsékelt hiányát. Egy pillanatra meg is sajnálom, ahogy elnézem a szokottnál kicsit nyúzottabb - vagy csak kialvatlanabb - vonásait és eszembe jut, hogy ezután majd visszamehet az éles fénybe. Közelebb sétálok a minket elválasztó falhoz, melyen ha nem lennének a pókhálószerű repedések itt-ott, szinte kísértést érezne az ember, hogy kezét nyújtsa köszöntésre, mint rendesen ha a folyosón találkozunk. Most viszont marad mögöttem mindkét kezem. Nem maradok viszont az üvegfalnál egyedül, Victor is csatlakozik a túloldalon. A borzongás... vajon csak képzeltem volna? Nem érzem hidegnek a helyet, de persze lehet máshogy éreznék, ha be lennék zárva. Vagy ki tudja. Gyakornokságom az Alvó-részlegen már nagyon régóta tart, talán én megszoktam és megszerettem a hideget. Azt is látom, hogyan szedi össze magát a másik, szinte lépésről lépésre, talán kettő lépés is elég volt ehhez. Valahol egyébként lenyűgöz ez az összeszedettség és fegyelem. Bár a szemei alatti sötét árnyakat nem tudja eltüntetni, nem fest immár úgy, mint akit megviselne ottlétük és odakerülésük körülményei. Megtehetném, hogy nem veszek tudomást erről, hogy úgy kezelem teljesen az elejétől fogva, mintha mit sem vettem volna észre, mintha tényleg a nyolcadikon futottunk volna össze a liftre várva, hiszen legtöbben ezt szeretik, ez ad nekik magabiztosságot, nyugalmat, hogy urai a helyzetnek. Én mégis amellett döntök, hogy újra végigmérem őt enyhén oldalra biccentett fejjel, ráérős nyugalommal. Úgy ismerem a legifjabb Terson-t, hogy elbírja az ilyesmit. Egyébként furcsa ilyen... lezser ruhában látni őt.
- Victor! - Pillantok fel, mikor megszólít, de nem térek vissza aztán korábbi végigmérésemhez, hanem az invitálására oldalra nyúlok a szék támlájához.
- Köszönöm... - És már emelném, de megakad a mozdulat. A szegecselést nem figyeltem meg, különben biztosan nem próbálkoztam volna azzal a nyilvánvalóan látható céllal, hogy megfordítva a széket a támla nézzen Victor felé, én pedig úgy üljek le rá két lábam közé fogva az ülőalkalmatosságot. Egy apró hümmentéssel konstatálom, hogy terveket kell változtatni, de rendesen leülni nincs kedvem, ha már ő sem teheti meg. Ennyi együttérzést kimutathatok. Így hát egyik lábam a padlón marad, a másik behajlítva kerül a szék ülésének szélére, míg fenekemmel dőlök-támaszkodok neki a háttámlának. Eddigi komoly módon hátul összefogott kezeim részben előkerülnek, a nadrág zsebeiben végzik, csak hüvelykujjaim maradnak kint.
- Tényleg érdekel: mit kell csinálni, hogy arra az oldalra kerüljek? - Mosolyodok el csibészesen miközben fejemmel az üveg túloldalára bökök, semmint hogy a zsebeimből elővegyem a kezeimet. Bármennyire is láttam rajta a nyomait, hogy az élet odaát nem a nyolcadik gyűrűszint kényelmével ér fel, s akkor még finoman fogalmaztam, valahogy nem tudom meghazudtolni magam s talán a koromat annyira, hogy ne lássak ebben valamiféle vagányságot.

Valószínűleg valahol szórakoztatna, ha tudnám, hogy megpróbáltatásokra számít tőlem. Talán egyfajta tesztre, amit apja talált ki, vagy mindkettőnk apja, hogy kiderüljön, most miként viselkedünk, mit mondunk. Felém megnyílik-e és beindul-e egyfajta panaszáradat vagy enyhít-e a mindig katonás és már ennyi idősen is tiszteletet parancsoló fegyelmén, kiváltképp, hogy én egészen másabb testtartást veszek fel, mint aki még soha egy napot el nem töltött az alapkiképzésen, nem hogy a vége felé járjon annak. Figyelem a példaszerű pihenőállását, s elgondolkodom, hogy vajon mikor innen kijut és hazatérhet a szobája magányába, akkor elengedheti magát vagy ott is állandó haptákban van, mert hátha figyelik?
Kérdésemre sokféle válaszra számítottam, főleg egy figyelmen kívül hagyásra. Testtartása és nonverbális jelei ellenére szavakban lehetett volna elutasító vagy éppen utasító, hogy ne szórakozzak és bökjem ki, mit akarok. Nem mintha feltételezném, hogy siet vissza oda, ahonnan előrángatták a kedvemért. Ám az alváshiány, a fáradtság épp elegendő ahhoz, hogy valakit mogorvává tegyenek még akkor is, ha egyébként nem akarna az lenni és egyéb oka sincs rá. Ehhez képest szavaira nekem mindkét szemöldököm enyhén megemelkedik, mert ugyan komoly, tárgyilagos minden elhangzó szó - ami az elejét illeti -, de csevegő hangneme és a benne megbúvó humor mégis meglep. És örülök neki.
- Ez egyszerre elkeserítő és csodálatra méltó is. Vagy rossz a családnevem ehhez... - Vonom összébb kicsit a szemöldökeimet, szerintem életben nem volt még Jenkins, aki ezeket a szavakat ebben a ragozásban egymás után rakta volna. És bár van az én szavaimban is humor, a félig ülő tartás miatt na meg mert Victor idősebb nálam, kicsit felfelé emelem a fejem irányába, mintha csak megerősítené a szavakat, hogy felnézek rá.
- ... vagy nem feszegetem elég kreatívan és hatásosan a határokat. - Húzódik a szám a végén mosolyba s simul ki a homlokom. Nyolcadik szint gyereke, biztos örökös, eleven és kíváncsi természet. Egy átlagos polgár gyereke is feszegeti szépen a határait, hát pont az előbbi összetevők birtokosa ne nézné meg, hol vannak meghúzva azok a határok és mennyire komolyan őrzik azokat? A negyedéves vizsgáimról nem szólok. Egy orvosi nekem se évfolyamelső, de ezért büntetést nem kaptam. Felesleges, ha látni rajtam, hogy ez magamtól is rettentően zavar, maximalizmusra való hajlamom igen korán megmutatkozott. Apám ráadásul ravasz ember, pontosan tudja, hogy ezért nekem nem fogda jár, hanem egy álságosan kedvesnek szánt érintés a vállamra a mindig, minden körülmények között szerető apát eljátszó szavakkal: "semmi baj, így is egész ügyes vagy". Egész... Hogy gyűlölöm. És ismerem is apámat, hogy tudjam mennyire szeretetteljes és mi a szándéka e szavakkal. Maximalizmusom miatt így is zavar, a szavai csak arra jók, hogy egy újabb strigulát húzzak be gondolatban a neve mellé.
- Egyébként van egy saját részleged itt? Mármint ami hasznosabb, mint azok a fehér, üres üvegkalitkák, amiket idefele láttam? Vagy hogy segít ez kijavítani bármi vizsgát is, ha te csak... nem is tudom, mit csinálsz itt? Mit lehet itt csinálni? - Nem tartom rossz felfogóképességűnek magam, de az még mindig nem logikus nekem, miért is hasznos ez Victornak? Mi az ő apjának a célja? Még jó, hogy nem vagyunk egyidősek Victor-ral. Vagy egyikünk vagy másikunk lenne az évfolyamelső az Akadémia katonai részén, egy ilyen versenyhelyzet óhatatlanul is elhintené a magvait annak, hogy meggyűlöljük egymást. Sajnálnám, ha szembe kellene így kerülnünk valaha is, kifejezetten értelmesnek találom őt és a humorát ritkán engedi megcsillogtatni híressé váló vasfegyelme miatt, ám akkor az tényleg megcsillog: kifinomult, nem ízléstelen, nem rosszindulatú, frappáns, némi (ön)iróniával fűszerezve sokszor. Szeretem az ilyen humort, az intelligencia jele.
- Ez a kiemelt szigorúságú? - Meglepődöm, de következő pillanatban ott egy pimasz mosoly és villanás a szemeimben, kegyelemből nem mondva ki, amire gondolok: Victor aztán jól elszúrhatta azokat a vizsgákat!
- Az Akadémiáról kérdeznék tőled. Már egy ideje akarok veled beszélni erről, csak a vizsgák lefoglaltak mindkettőnket, a jelentkezésről meg hamarosan döntenem kell. Alapvetően nem bonyolítottam volna túl, azzal kezdtem volna, mennyire ajánlanád... De a helyzet pikantériája miatt végülis maradok ennél a kérdésnél, nem változtatok. - Apró, elnézést kérő pillantás szám sarkában megbúvó, gyerekkorból még nyomaiban megmaradt ártatlannak látszó mosollyal, de inkább a tekintet az, ami beszédes. Egyébként sem adott eddig okot rá, hogy lépten-nyomon szavai őszinteségében kételkedjek, de úgy vélem, most tényleg az lesz. Beszédtémának meg ez is megteszi.

Mennyi mindenben hasonlítunk, és mégis mennyire különbözünk mi ketten. Míg ő a testének jelzéseire fókuszálva tartja fenn koncentrációját, én ilyen esetben sokkal inkább az elmémre hagyatkozom, ha van min gondolkodnom és elég érdekes a dolog, az teljesen fel tud villanyozni és segít abban, hogy ne essek szét, hogy már korán megmutatkozó hideg logikámmal vegyek szépen sorra minden eshetőséget s eljátsszak gondolatban a lehetséges kimenetelekkel. Most lehetne az is, hogy kitapogassam, miként éli meg ezt az egész bezártságot Victor, mert lássuk be, nem megszokott, hogy a nyolcadik gyűrűszintről bárkit is ide vitessenek, pláne tulajdon vérét az ember nem űzi ide ok nélkül. Victor esetében megszoktam, hogy apróságokra kell figyelni, mint az egyszerű kis játéknál: keresd a képen az öt különbséget. Csak itt sokszor egy különbség van - jelen esetben a szemei enyhén lágyabbá váló vonásai -, és az előzményképet emlékezetből kell előszedni, nem lehet egyszerre nézni két Victort és pláne nincs lehetőség hosszas tanulmányozásra. Válaszára bólintok, hervasztó. Ennyi lenne a fogda? Mondjuk magam is nehezen fogalmaznám meg, hogy mit vártam? Nyilvánvalóan nem megkínzott embereket véres, cafatokban lógó ruhákban. Azt jobban el tudnám mondani, mire nem számítok itt, mint azt, hogy mire igen. Azt is értem, hogy nincs javítóvizsga, én sem élnék vele, szavaira komolyan is bólintok. Mindkettőnk leendő szakmája olyan, hogy egy életben egyszer adódik második lehetőségre alkalom, egyébként elsőre kell jól felmérni a helyzetet és aszerint dönteni, utána a felelősséget vállalni, a hiba tudatával együtt élni. Ugyanakkor a folytatásra kicsit összébb vonom szemöldökeimet.
- Már megbocsáss, de ez elég sértő rád nézve. Legalább két-három napja lehetsz itt... - Döntöm picit oldalra a fejem, mintha a tengely megváltoztatása jobban segítené a gyors állapotfelmérést, amivel végigfuttatom tekintetem rajta és vissza, hogy megállapodjak újra a szemeinél. Egyébként azt mondanám, hogy felesleges is volt végigmérni, orrtól lefelé semmi jele annak, amit mondtam, egyedül szemei, a szemek környéke árulkodik hosszabb itteni vendégeskedésről némi fáradtságban megmutatkozva.
- ... a következmények és a tétek felmérése meg mennyi ideig tarthat? Ha két percet mondok, az már olyan gorombaság lenne tőlem, hogy feleleveníthetnénk a párbajra kihívás ősi szokását vele. Ez... időpazarlás. - Foglalom össze aztán egy szóban a véleményemet körbefuttatva a tekintetemet aktuális helyünkön, noha inkább az üvegkalitkába való bezárásra értem. Láthatóan próbálom megérteni Terson kancellár észjárását, de egyelőre kevés sikerrel, márpedig azzal nem vádolnám őt, hogy a fia értelmi képességeit egy kicsit is rosszabbul látná, mint én. Főleg nem ennyire. Victor nem hülye, nagyon is nem az. Marad tehát a következtetés, hogy valami más van az egész hátterében, amit nem kíván velem megosztani most... s talán később se soha. Annyira leköt ennek a gondolata, megértése, hogy egy aprócska, de lényegi szóról le is maradok és úgy értem Victor szavait, hogy ez a kiemelt biztonságú hely, holott kiderül, hogy pont az ellentéte. Finom, féloldalas fanyar mosolyom magamnak szól. Ejnye, nem figyeltem eléggé. A végén még lemaradok a lényeges dolgokról is.
- Körbevezettek? - Teszem fel a következő kérdésemet, hogy honnan tudja ezeket? Bár neki simán mesélhette az apja is, nálunk a gyűlölt közös családi vacsoráknál nem volt ez soha beszédtéma, így hát el is hiszem, amit mond. Nem irreális, amit mond, így nem gyanakodom az igazában, s okot sem tudok rá, hogy megvezessen. Hacsak nem az, hogy annyira unja magát itt már, hogy kiváló időtöltésnek ígérkezik, ha megvezethet engem. Ezen gondolat után már hazardírozásnak tűnik a katonai Akadémiáról kérdezni őt, külön pikantériával, hogy nem tudtam kivárni, hogy kiengedjék innen, inkább magam jöttem be. Látni vélem, hogy ezt a kirakósdarabot Victor sem tudja hirtelen a helyére rakni. Nem ítélhetem el miatta, se azért, hogy talán arra jut, sodródik kicsit az árral, majd kiderül, mi ez az egész, mielőtt előre rá akarna jönni miért is kérdezem őt. Nem változtatok semmit a testtartásomon, mikor végigmér, még ha tovább is tart, mint nekem az előbb őt végignézni, derűs türelemmel várom meg, mire jut. Jelenlegi széken való elhelyezkedésem - mert ülésnek semmi esetre sem nevezhetjük - meglehetős távolságot tart mindazzal a fegyelemmel, amit önmagában a hadviselés szó magában hordoz. Szavaira finoman elmosolyodok és a félbehagyott mondatra érdeklődve emelkednek meg szemöldökeim, még fejemet is kicsit felemelem. Nem mert további dicséretekre várnék - ennyi, nyíltan kimondott elismerés Victortól is már nagy szónak számít szerintem -, hanem érdekel. Mindig a "de" és ezek szinonimái a legérdekesebbek, a fordulatok, amelyek szembemennek minden korábbival megváltoztatva mindent. Őszinte bánatomra mégse tudom meg, miként folytatódott volna a mondat, hogyan fogalmazta volna meg gondolatait Victor, mert helyette inkább azt a kirakósdarabot akarja a helyére tenni, persze nem ajtóstul rontva a házba.
- Kevéssé gyakorlati képzésre gondoltam. A képességeimet említetted, de én ismerem a korlátaimat is. - Szelíd mosoly. Nem tudom, hogy engedik-e más aktáiba belekukucskálni vagy magától veszi-e a bátorságot, hogy ezt megtegye - gyanítom újabb fogdát kockáztatva -, de másnem amikor majd a hatalom és vele minden jog reá száll, legkésőbb akkor még talán az ő arcán is megjelenik egy elégedetten szélesebb mosoly, mikor a vezetéshez beírt eredményemre siklik pillantása majd. Az egyik korlát, a többi meg ott bújik meg, amit magában már kiválóan megfogalmazott és látott rajtam.
- Érdekel a stratégia, a hadtudomány ezen ága. Úgy érzem, jót is tenne, ha kicsit mással is tömném a fejemet az orvosi dolgokon kívül, még ha ez a tanulmányaimat némileg le is lassítja majd. De kibírhatóan. - Párhuzamosan vinni őket nem lesz egyszerű, és egyértelmű, hogy mire helyezném a nagyobb hangsúlyt, de a fiatalság önhittségével úgy gondolom enyém a világ, pár plusz év nem számít, hiszen sokáig fogok élni. Holott bátyám példájából kiindulva ebben korántsem lehetnék ilyen biztos.

Egy komolyabb fajtából való biccentéssel nyugtázom, hogy egyetértünk, habár őszintén szólva nem is nagyon vártam erre ellenkezést. Ki mondaná mégis, hogy tök jó idebenn, jót tesz és szüksége van több nap átgondolásra, kvázi beismerve, hogy vagy a fejében a dolgok nem forognak kellő gyorsasággal, vagy a felelősségérzete erősen hiányos. Mindkettő súlyos gond lenne, figyelembe véve, milyen rang és felelősség vár Victorra. Azért a válasz kurtasága és harapós mivoltja okoz némi belső derűt nekem, elárulván, hogy mennyire bosszantja ez Victort, még ha elég hitelesen mutatja is a sztoikus nyugalmat. Visszanyelem a kérdést, hogy ő mivel büntetné avagy motiválná a fiát fordított helyzetben, ha egyetért a jelenlegi helyzete sértő és időpazarló mivoltával. De ez majd kiderül, idővel, ha lesznek egyáltalán fiai és nem lányos apuka lesz. Terelem is gyorsan a gondolataimat, mert azért ez utóbbi a végén tényleg látható mosolygásra fog késztetni. Ebben azért ő is segítségemre van, nem mert meglep azzal, hogy öt napja van itt és még közel kétszer ennyit itt fog tölteni - bár látni rajtam némi felháborodást az ügyben -, hanem azzal, ahogy picit megbillen. Szemem villanásából látni, hogy észrevettem, de nem teszem neki szóvá, van bennem is emberség, hogy nem csapok le mások gyengeségére. Addig legalábbis nem szándékozom reagálni rá, míg nem lesz elkerülhetetlen a helyzet. De azzal is segít összpontosítani, hogy válaszolnom kell, lehetőleg hihetően.
- Először. - Felelek előbb erre megerősítésképpen, apró kis időnyerés, mert egyébként csak jöttem, és úgy voltam vele, majd itt rögtönözök. Az izgalom kedvéért is, meg ide úton más kötötte le a gondolataimat, így most megengedtem magamnak azt a luxusba menő lustaságot, hogy a jövő gondját a jövőre bíztam, nem a jelenre. De az a jövő lassan jelenné érik, s Victor kérdése csak az előfutára mindennek.
- Reggel a nyolcadik gyűrűn összefutottam Clara-val meg a McCart-lányokkal, és ha már így alakult, rákérdeztem, de azt mondta, nem tudja hol vagy. Minthogy a helyszín ezzel kicsit sem szűkült le, kicsit... csaltam. - Ahogy ezt kimondom, az engem egy pillanatra fiatalabbnak mutató csibészes mosolyomban, és ahogy leszegem picit fejem és úgy pillantok fel Victorra, van benne valami árulkodó, hogy nem először járok tiltott úton és nem kellettek órák ahhoz, hogy kibogarásszam, ami nekem kell.
- A legutolsó kamerafelvétel az ide vezető folyosón észlelt. - Pontosítok kicsit én is, hogy miféle csalás volt, s nem kell lángelmének lenni hozzá, hogy tudja, aligha van nekem erre való jogosultságom, s a megszerzett kód is csak a folyosóig ért, a Fogda területére már nem terjedt ki. Azt meg nem is néztem, hogy mikori a felvétel, csak azt, hogy az az utolsó, így el is indultam a legfrissebb nyom után. Ha megnéztem volna, már akkor furcsállottam volna, hogy öt napos felvételről van szó.
- Ha választhattál volna, te se vezetted volna magad körbe itt? - Kérdezek rá erre, miután röviden megtudom, mennyire ismeretes itt Victor, látta is kívülről vagy csak belülről ismerhette meg a helyet, annak is nyilvánvalóan nem minden részét, elvégre nem gyilkos, nem árulta el a Kancelláriát és hasonló főben járó vétségeket sem követett el. Csak azok a fránya tanulmányok, ha lehet hinni neki, hogy képesek voltak emiatt ide juttatni. S ha már tanulmányok...
- Legalább négy, de mégis túlzás? - Vonom fel kicsit szemöldökeim derűsen, de egyébként biccentek szavaira.
- Három-négyben gondolkodtam én is, nem rohanok sehova. - Az öt esztelenség lenne az orvosi rész mellett, valami valaminek a rovására menne, annak meg úgy aztán semmi értelme. Ha csinálunk valamit, csináljuk rendesen, s most még van időm ezekre. Egymás után nehézkesebb volna, az orvosi feladatok jobban lekötnének, semhogy ilyen tanulmányi passziókra jusson időm, elhanyagolni dolgokat meg utálok. Már épp bólintanék megerősítésére, hogy vegyem fel, úgy tűnik, nem rejtem el, hogy adok a szavára, ugyanakkor a mozdulatot megakasztja a meglepettségem: Victor vigyorog. Ez a ritka alliteráló összecsengés valóban nem mindennapi, de nem rejti el ezúttal, mi jár a fejében. Figyelmesen hallgatom s csak az utolsó mondatnál jelenik meg az én képemen is a vigyora mása, csak szélesebben, szabadabban.
- Tudod mit? Elfogadom a második helyet. Hogy össze legyünk mérve, egy évfolyamon kell lennünk, neked ehhez legalább kétszer kell buknod. Majd jövök akkor is meglátogatni. - Szavaim végére lesz csak vigyorom pimasz, vagy talán a szemeim csillanása teszik azzá az egész összhatást.

Vannak helyzetek, amelyekben kivételesen nehéz bölcsen eljárni, mondhatni két rossz közül kell kiválasztani azt, amelyik a legkisebb. Aztán buzgón remélni, hogy az idő a döntésünket igazolja, mert ha nem, szembe kell néznünk tévedésünkkel vagy keresni kell valami indokot, amellyel magunkat igazoljuk. Emberre jellemző vonás lenne ez utóbbi is. Mikor elindultam Victort megkeresni, egészen nem gondoltam át a következményeket - kivételesen keveset gondolkodtam ezeken, a lejutás és bejutás izgalmasabb problémának tűnt -, így az adott helyzetbe csöppenve gyorsan kellett döntenem, legyen bármi is hosszú távon a következménye. Hogy így látom s ez sérti a büszkeségét, az természetes. Erre az aspektusra nem gondoltam előre, noha mikor megláttam belépni azonnal felmértem, hogy két rossz közül kell választanom. Nem ítélhetem el azért, hogy mélyen belül sértem a büszkeségét - amit azért igyekszik palástolni -, magam is szerintem így éreznék, ha helyet kellene cserélnünk. Vagy a kíméletességgel sértem meg, vagy azzal, ha nem kímélem kicsit sem. Utóbbi rosszabbnak tűnt nekem és teljesen indokolatlannak is. Nem mondhatnám, hogy már azt számolgattam, hogy egyszer, ki tudja hány év múlva mi egyforma hatalmas rangot fogunk birtokolni és hasznomra lehet a mostani kíméletességem. Egyrészt azt meg is kell élni, másrészt ki tudja, mi minden vesz a feledés homályába, harmadrészt pont előbbi miatt ilyen helyzetből hasznot remélni aligha lehet. Ha jár is ez a látogatás haszonnal, az két okból történhet: kicsit más oldalról megismerjük a másikat, mind a ketten, és határozottan kellemesebben telik az idő, mint külön. A magam részéről legalábbis élvezem a társalgásunk és ehhez nem kell hatalmaskodnom felette, éppolyan egyenrangú félnek veszem, mintha nem lenne itt az üveg. Talán a készülő orvos szemével is nézem: olyan, mintha Victor karanténban lenne. Elzárva mindenkitől, a szabadságától és a döntési lehetőségeitől megfosztva, az ott viselt ruhák sem alkalmasabbak bálozásra, és igen gyakran a személyzet sem kedvesebb - talán csak kicsit visszafogottabbak, mert magas rangúról van szó, de tudják ettől még éreztetni, mennyire közkedveltek vagyunk. Persze, vannak lényeges és nem elhanyagolható különbségek, de most mégis úgy néz ki, mintha a karanténszoba üvegablakán át néznénk egymásra.
- Ugyan. - Hárítom el kis, fogjuk rá, hogy szerény mosollyal, hogy agyafúrtság lenne elsőre a kamerafelvételekre gondolni. Kézenfekvő megoldás volt. De ahogy engem néz Victor, abban benne van, hogy a szó inkább annak szól, amit folytatásként sejt az egész mögött. Az első kérdésre picit eltűnődöm, majdhogynem egy pillanatra értetlenül értelmezve a kifejezést: szabad.
- Sose volt tiltó-listám. - Ez kicsit nagyvonalú megfogalmazás, mert kornak megfelelően mindig megvolt, mi az, amihez még túl kicsi voltam, hogy hozzányúljak, de tudvalevő, hogy mind apám az Alvókhoz, mind anyám a laborokba magával vitt. Előbbit jobban élveztem, már csak a személy miatt is, akivel voltam. De sosem hangzott el olyan, hogy ne menj fiam a Fegyverfejlesztési részlegre vagy akárhova máshova. Talán úgy voltak vele, hogy majd kiteszik a gyerek szűrét, ha olyan helyre próbál bejutni, ahol semmi keresnivalója, na meg viseljem a következményeket. Ez a fajta szemléletmód óhatatlanul is kihat majd felnőttkoromra is: mint kíváncsi gyermek "tévedek be" más kancellár területére... Igaz, akkor már kicsit az is szórakoztat, hogy a jelenlétemtől úgy érzik az illetékesek, mintha hangyák másznának rajtuk s az érzés kitart még akkor is, mikor távozom.
- Örülnél, ha igennel felelnék? - Húzódik szélesebb mosolyra a szám a másik kérdést illetően. Nem csupán érte vállalnék-e kockázatot, hanem a kedvéért? Ez érdekes kérdés. Enyémnek sincs fullánkja, bármilyen választ elfogadok, még ha vállalva, hogy az éppen az én büszkeségemet is fogja megsérteni.
- Szerintem fog. - Jelentem ki nemes egyszerűséggel, még ha ez le is hervasztja azt a félmosolyt rajta, pedig jól áll neki, talán pont a méltóságteljes, ámde büszke árnyalata miatt.
- Nem mert ötleteket akarnék adni Terson kancellárnak, hogy szigorúbb helyre zárasson, de egy rendszert belülről és kívülről is ismerni előny. Ha csak körbevezettek volna ott, ahol lenned kell jelenleg, nyilván úgy is átlátod a lényegét, működését, de így, hogy a másik oldalra belekényszerültél, olyant is észrevehetsz, amit kívülről nem. Akár csak azt, mi hogyan hat a bent lakókra, mi az, ami hatásos és mi az, ami nem. - Persze én is tudom, hogy egy személyből - kiváltképp egy Victor-féle erős személyiségből - nem lehet statisztikát készíteni, de kiindulási alapnak jó. És ott vannak az esetleges biztonsági rések is. Nem hiszem, hogy ha nincs vendége Victornak, akkor olyan mély önsajnálatba süllyedne, hogy szeme élességét kicsit is eltompítaná vele. Időközben felállok a szék karfájáról, hosszú távon azért nem kényelmes, átmozgatom magam, de nem teszek nagy köröket, csak kicsit sétálok ide-oda, végig Victor felé fordítva a figyelmemet.
- Olyannak gondolom, mint mikor az orvos beteg lesz. Az ágyba kényszerülve a rendszert egy másik szemszögből nézheti, kiderülhetnek olykor olyan hiányosságok, a folyamatokat lassító-hátráltató tényezők, amelyek másik oldalról nézve nem tűnnek jelentősnek. Mégis az orvoslásuk sok kellemetlenségtől kímélnék meg a személyzetet is. Persze, lehet ezt a párhuzamot nem lehet erre a helyre ráhúzni, ezt te tudhatod. - Mosolyodom el a végén könnyedén, hiszen könnyen elképzelhető, hogy nincs igazam. Elméletben ez jól hangzik, de lehet a gyakorlatban nincs így. Kétlem, hogy apjának amúgy ez a szándéka, s remélem ha készül is felvétel erről a beszélgetésről - netán a kamera túloldalán most is ott mozizik -, nem ültettem az elhangzottakkal bogarat a fülébe, hogy komolyabb helyre szállítsa át a fiát. Noha előny egy rendszert belülről és kívülről is ismerni, ahogy régen mondták, a rablókból lesznek a legjobb pandúrok, de azért vannak határok szerintem. Saját fiam esetén én ezt csak úgy engedném, ha maga kérné, de nyilvánvalóan sok mindenben különbözök a kancellártól. Még a saját apámtól is, nem hogy tőle.
A tanulmányok mint téma is előkerülnek, mint ok, amiért felkerestem, de ismerve Victor éles eszét tudom, hogy ő is sejti, mindez csak egy mondvacsinált ok. Még úgy is, hogy a szünetünk végével döntenem kell a tanulmányaim folytatásáról, azért meglettem volna a döntésemmel nélküle is. Jóllehet a véleménye ettől még igenis érdekelt. A kettesével való dolgon is elgondolkodva bólintok, számításba veszem majd ezt az eshetőséget is, nem kell végülis rohannom. Erre mindenképp aludni kell egyet, még ha soha nem is alvással telnek az ilyen átgondolásra sarkalló témák. A piszkálódásra való visszavágásomra adott reakciója viszont olyasmi, amit felírok magamban a naptárban: Victor Terson vállat vont! Szavai viszont arról tanúskodnak, hogy jelenlétem legalitása erősen megkérdőjelezhető továbbra is. Nos, nem is siettem lobogtatni előtte engedélyeket, mint bizonyíték.
- Arra az esetre, ha mindketten itt leszünk egyszerre, remélem közelebb tolják egymáshoz azokat az üvegkalitkákat. S ki kell dolgoznunk egy egyedi morse-kopogási rendszert. - Tervezgetek, természetesen komolytalanul, hiszen ez a hely nem azért van, hogy a bezártak egymással kommunikálva elüthessék az időt és kellemesebben teljen bentlétük. Ezzel én is tisztában vagyok. De nem áll távol tőlem, hogy fiktív valóságban is a csibészségen törjem a fejem.
Váratlannak ható kérdése, mely egy kérést előlegez meg, megemelkedésre készteti szemöldökeimet. Nem sétálgattam már egy ideje, de ha így lenne, most abbahagynám. Most csak ebből a finom mimikából és szemeim érdeklődve való csillanásából látja, hogy hallgatom. Kezeimet szokásom szerint fogom össze hátul, a kimondott kérés viszont láthatóan meglep és elgondolkoztat.
- Miért kérsz tőlem ilyet? - Ezt azért tisztázni akarom, mielőtt döntök kérése sorsáról.

Nem gondoltam, hogy meg leszek méretve bármi ilyesmi szempontból, hogy miként bánok vele. Ha tudnám, meglehet utólag elgondolkodnék rajta, még évtizedek múltán is eszembe jutna, mikor hasonló szituációba keveredek valakivel és feltűnne egy fejlődési ív is, ami nem feltétlen nemességemre vallana. Mentegethetném magam, hogy minden szituáció más, nem lehet összehasonlítani és nagyban függ attól, miért van itt az a személy, aki az üveg túloldalán áll. Talán nem is tudatos a méretés, vagy csak magamból indulok ki, mert önkéntelenül vizsgázott előttem is Victor, hiszen a kiszolgáltatott helyzetben lévő is annyiféle módon reagálhat helyzetére. Hosszú a mérce két igen ellentétes véglettel és úgy vélem, Victor igen jól választotta meg ezen a helyét. Elegáns és méltóságteljes, valahol ezt is vártam.
- Vagy csak én vettem ajánlásnak, nem pedig tiltásnak. - Húzódik szám szélesebb, csibészes mosolyba a visszakérdezésre, hiszen megfogalmazás kérdése az egész, én pedig elég kritikusan tudok hozzáállni dolgokhoz. A tiltás mint olyan, nálam nem célravezető nevelési módszer. Nem engedelmeskedtem szüleimnek sem, ha nem láttam mögötte a racionális érvet, miért is érdekem, hogy szót fogadjak, már azon az érdeken túl, hogy ne kapjak büntetést. A legtöbbnél nem volt nehéz belátni, miért is lenne hülyeség ellenmenni a szabálynak, az öngyilkos küldetéseket pedig nem érzem sajátomnak, így az alapképzésen sem volt ebből gondom. Innen nézve viszont könnyű volt már látni a "tiltólista" azon csoportját is, ahol feszegethetem a határokat komolyabb retorziók nélkül. Legalábbis eddig ügyesen lavíroztam, a jövő, amibe jelen pillanatunk is beleszámít, pedig kiderül, mit fog hozni.
- Akkor legyen igen. - Mosolyom az előzőhöz mérhető, nincs okom fukarságra, hogy megtagadjam ezt a választ tőle, ha kedvére van... és nem is nélkülöz annyi valóságtartalmat, mint gondolná. Ám mielőtt ebbe jobban belemélyednénk, inkább másfele evezek témában és a szék karfájáról felemelkedve sétálok lassan fel s alá, zsebre dugott kézzel ugyan, de nem szándékos tiszteletlenség, a gondolatok, amelyet megosztok Victorral lefoglalnak eléggé ahhoz, hogy ezt észre se vegyem és akkor állok meg, mikor a végére értem. Egy apró biccentéssel veszem tudomásul, hogy hasonlóan vélekedünk, még ha sejtem is, hogy ennyi belülről való rendszerismeret már bőven elég lehetett Victornak egy életre. Öt nap is elég, s csak gyanítom, hogy nem ez az első és nem is az utolsó alkalom, mikor itt van otthona helyett. A dolog már beszélt feleslegessége és pszichológiai hadviselése miatt némileg sajnálom is, ha még élne az édesanyja, akkor még azért is. Valahogy úgy képzelem, míg ő élt, az otthoni légkör is jó lehetett. Mondjuk lehet most is az, erről nincs tudomásom, nem nagyon járunk át, amikor meg ilyenre sor kerül, akkor egyébként is mindig mindenki a jobbik arcát mutatja, nem az igazit. Itt is csak néha sejlik fel, egy-egy felszínre kerülő őszinte mosolyban, amit próbál hajigazító pótcselekvéssel eltüntetni. Igazán egyik se éri el a célját. A mosolyt látni lehetett és az a rakoncátlan tincs sem került jobb helyre. Azon viszont én derülök, hogy Victor belemegy a képzeletbeli játékba, hogyan is kellene titkos kódnyelvet kidolgoznunk, mintha tényleg számítana is a dolog és lenne esély arra, hogy egymásnak átkopogjunk, nem lenne jó méteres távolság - ha nem több - két fehér üvegkalitka között. Azzal egy bólintással értek egyet, hogy a kezdeti kódnyelvünk későbbi finomítást igényelne menet közben.
- Gyors megoldás kell. Eltekintve attól, hogy most le is buknánk rögtön, hogy itt beszéljük meg, olyan módszer kell kezdetnek, amit mindketten ismerünk. Talán egy matematikai számsorozat megteszi. Mondjuk nem a Fibonacci, a G betűnél már rosszul lennénk a sok kopogástól. Hm, túlbonyolítom. - A számsorozatokon gondolkodva egy pillanatra eltekintettem Victor válla felett, majd összevonom a szemöldökeimet és úgy tér vissza tekintetem az övéhez az utolsó mondatnál, lezárván egy félmosollyal mellékelt vállvonással. Lehet üres perceimben majd csak a magam kedvtelésére ezen elgondolkodom, de most hagyom inkább a témát elülni, hiszen teljes mértékben mellőz minden realitást, annál meg mindketten jobban állunk két lábbal a talajon, hogy ilyen fiktív dolgokkal töltsük el az időnket. Annak ellenére, hogy láthatóan egyikünk sem siet sehova innen. Különben is érdekesebb téma, amit Victor felvet Clara-t szóba hozva és vissza is kérdezek rögtön, egyelőre nem árulván el, hogy nem jutott eszembe erről beszélni a lánnyal. Szerintem Clara-nak sem jut eszébe erről kérdezni engem, nem feltételezi, hogy itt jártam és itt kivel találkoztam. Hanem a kérdésre a válasz érdekel. Egyrészről értem, másrészről pont emiatt sántít, hogy miért kér ilyent, ha egyértelmű ez mindkettőnk részéről?
- Kimondtad a kulcsszót: Clara okos. Szerintem rosszabb csak a fantáziájára bízni mindazt, ami itt veled történhet, mintha pontosan tudná és nem gondolna bele többet. Kiváltképp, ha hozzá tudja és látja, milyen hatással van mindez rád... vagy éppen milyennel nincs. - Jelenik meg szám sarkában kis ravasz mosoly. Nem fogom szemébe dicsérni Victort nyíltan, s ennél jobban így nem is mutatom meg neki, hogy szerintem nincs oka szégyenkeznie, igazából pont hogy elismerésre méltó, ahogy ezt viseli. Meglehet ugyan, hogy nem is ez zavarja az egészben.
- Igaz, te ismered jobban őt, de látom én is, hogy a McCart-lányokkal együtt mekkora igazságérzet szorult belé, ám ha attól tartasz, hogy emiatt szót emel érted... Szerintem több esze van, hiába tizenhárom éves. - Clara is a nyolcadik szint szülöttje, hamar megtanulja az ember, hogy valamivel meglehet többet árt, mint használ, hiába vezérelte a jó szándék. Lehet a jó szándék ezért is kopik ki a szint lakóiból idővel. Nem állok közel Clara-hoz, de tudok róla, hogy ők ketten egymáshoz igen, nem véletlen szerintem az sem, hogy most felmerült a lány neve. Úgy vélem, hogy idővel a szülők úgy rendezik, hogy össze is házasodjanak ők ketten. Nem ez lesz az első és utolsó tévedésem az életben, habár annyira nem fogom bánni utólag. Azt hiszem, túl erős párt alkotnának ők ketten.

Hipotetikus fejtegetésem hamar fejcsóválásba ütközik, ami kellően jelzés értékű, hiszen Victor mindig is szófukar volt, de még ennél is fukarabb a gesztikulációkkal. Most mégis szükségét érezte, hogy látványosan fejtse ki véleményét. Nem hibáztatom. Egy ábécényit én se jegyeztem meg egy számsorozatból sem, de azért matematikai számsorozat, hogy könnyen ki lehessen számolni. Ám a fejcsóválás jogos. Mire kiszámolunk egy betűt, addigra a lekopogni kívánt szót is elfelejtjük, nem hogy a közölni kívánt mondatot. Plusz a másik oldal meg győzze számolni, mennyit is hallott. Három szavas válasza annak ellenére is szélesebb mosolyt vált ki belőlem, hogy nem éppen méltatóak. Hagyjuk is a témát, majd üres perceimben gondolkodom tovább rajta, ahogy egy tanárom mondta matematikai tanulmányaim során: azért bonyolítunk, hogy egyszerűsítsünk.
Clara-t érintő kérése kapcsán visszakérdezek, mert ugyan érthető - már csak azért is, mert belőlem kinézhető, hogy kertelés nélkül mondom meg az igazat -, mégis valahogy úgy érzem, ez az egész nem vall Victor-ra, természetes, hogy az indítékot próbálom megtudni. El lehetne intézni büszkeséggel is, hiszen előttem sem véletlen nem vesz könnyedebb testtartást Victor már hosszú-hosszú percek óta, éppen csak alig észrevehetően feszül vagy lazul meg egy-egy izma, ami semmi ahhoz képest, ahogy én az előbb fel-alá sétáltam. Az volna a döbbenetes, ha ennyit sem moccanna. Nyilvánvalóan nem történik semmi vele itt. Semmi látványos, hiszen az üvegkalitkák leginkább pszichológiai hadviselést testesítenek meg. Vannak, akiknél a gondolat, hogy be lesznek zárva, már a kívánt hatást eléri, másoknak napok kellenek hozzá, hogy szorongó érzés ébredjen bennük és ez látványossá is váljon. És vannak olyanok, mint Victor, akik kemény ellenfelet jelentenek a helynek. Szerencsére a fizikai megtörést eredményező helyekről nem kell szót ejtenünk.
- Én tudom. Láttam és tudom. - Jegyzem meg ellenvéleményként nyugodtan. Clara nem látta, nem is fogja látni valószínűleg, következésképpen csak akkor fogja tudni, ha valaki elmondja neki és el is hiszi azt, amit hall. Nem vagyunk rosszban egyáltalán, de ilyen kérdésben szerintem Victor-tól akarna hallani bármit is, elfogadván, hogy az az igazság. Hinne benne, hogy azt kapta. És valóban nincs köze ennek ahhoz, hogy fél-e a helytől Victor vagy sem. Különösebben meggyőzni sem akarom, ez nem olyasmi, amiben egyetértésre kell jutnunk, s a kérésre nem is reagálok így utólag sem, de nem azért, mert nem kérdezett rá izgulva újra. Tiszteletben fogom tartani a kérését - egyáltalán nem esik nehezemre így tenni -, majd mondok valami mást Clarának, ha valaha is szóba fog ez köztünk kerülni. A kérdésre viszont felvonom a szemöldökeimet.
- Mármint Clarának? - Kérdezek vissza, hiszen sokféleképpen érthető a kérdése, talán a legtöbb válasz érdekli is, vagy majd időközben pontosítja, ha tévúton járok.
- Az igazat, talán kicsit túloznék is. Ha apámnak gondja lenne belőle, akkor egye meg, amit főzött. - Könnyed derűvel jelentem ki csibészes válaszomat. Mindketten tudjuk, hogy ezt az utat akkor sem járná Victor, ha valóban azért kérdezte volna, hogy ötleteket gyűjtsön, kinek mit mondjon. Mások vagyunk és a helyzetünk is más, következésképpen a rá adott reakcióink is eltérnek.
- Másoknak... ahogy a helyzet kívánja, mennyire legyek őszinte. Túloznék, ha elrettenteni akarok, leginkább a fogva tartottak mentális hogylétéről. Konkrétumokra nem is érdemes kitérni, mi történt velük, a fantázia megteszi ezt helyettem is. - Folytatom a válaszomat. A  fogva tartottat általánosságban értem, nem Victor-ra gondoltam személy szerint. Róla csak akkor nyilatkoznék, hogy itt láttam és miként láttam őt, ha ahhoz komoly érdekem fűződik. Valószínűleg nem méltatnám azokban a szavakban, mert nagyobb az esély rá, hogy az állna érdekemben, hogy alábecsüljék őt. Kiválóságára csak kivételes esetben látom indokoltnak a figyelem felhívását.
- Ha tárgyilagosan a véleményem érdekel a helyről, már az elhangzottakon kívül, akkor azt mond... - félbeszakad a mondatom, mert mögöttem nyílik az ajtó és az egyik, engem idekísérő őr jelenik meg a nyílásban.
- Mr. Jenkins, Isaac Jenkins kancellár... van itt Önért. - Kis habozás a fogalmazásban, hogy mi is lenne a pontos kifejezés itt. Hívatja? Kéreti? Szólítja? Elvitetné? Láthatóan próbál semleges mezsgyén mozogni, főleg, mert ő látta, hogy a kancellár nincs éppen derűs hangulatban. Bár mikor van? Victor láthatja, hogy apám és az indok említésére kis hunyorgásba váltok, ami igazán nem is neki szól, inkább a helyzetnek, ami feltámasztja újra és kezdi határozott körvonalakkal felruházni a gyanút, hogy nem kellene itt lennem és ennek lebukás szaga van - nesze nekem tiltólista -. Még az üvegen át is érződik. Ahogy az is, hogy nem rettentem meg ennek a lehetőségétől, inkább mintha a sorsomat kísérteném.
- Kérdezze meg, kérem, hogy mint apám vagy mint kancellár jött? Köszönöm. - Fordulok az őr felé a kérdés erejéig, s taktikusan vissza is fordulok Victor felé a köszönet résznél, hogy a reakciót ezzel próbáljam szegény rosszkor rossz helyen szolgálatban lévőbe fojtani. Arra alapozok, hogy bár kancellár nem vagyok, csak a kijelölt örököse, ennyi is vissza tartja majd, hogy a helyiségbe lépve karomnál fogva kivezessen - minthogy az üveg ezen oldalán vagyok -, inkább kényszerűen közvetíti a kérdésemet a döntést és parancsot a kancellárra bízva.
- Egyébként jól gondolom, hogy nem szoktak meglátogatni? Mármint a családodból... - Pár percem van még, könnyed hidegvérrel térek vissza a korábbi beszélgetésünk hangulatához, mialatt a szék mögé kerülök és tenyereimmel annak háttámlájára támaszkodok. Nem feltűnő, de érezhető, hogy figyelmem most megoszlik: egyszerre figyelek az üvegen túl állóra, és egyszerre arra, mikor nyílik megint mögöttem az ajtó?

Bókjára aprót és röviden biccentek köszönetképpen. Egy hosszabb pillanatra eltűnődöm a válaszán, mert valamiért úgy érzem, nem csak azért nem mond erről a helyről semmit, mert Victor nem az a típus, aki azzal hencegne, hogy megint bezáratták és mint egy bajkeverő hős húzná a digitális striguláit a dicsőségfalán, hány napot járt már meg itt, míg más egyet sem, következésképpen ő ettől több náluk. Ez a hozzáállás nem Victor sajátja, még ha sokakból valóban el is érhetne itt töltött napjaival egyfajta csodálatot, ám ő mégsem ilyen jellegű tiszteletre vágyik. Csendesebb, visszahúzódóbb, nehéz is így hozzá elképzelni, hogy kis siserehaddal körbevéve nagy hangon mesélje akár kissé kiszínezett itteni kalandjait. Ezt még most sem teszi, hogy csak velem szemben áll, és még Clarát se avatná be, hogy az ő lelkesen csillogó tekintetében fürödjön. Nyilván okkal és nyilván nem arról van szó, hogy szégyellné magát emiatt, legalábbis én nem látom okát, hogy így tegyen. Hogy nem mond semmit senkinek, más oka lehet.
- Senkinek semmit... Ravaszabb. - Bólogatok kicsiket elismerően.
- Sokkal hatásosabb, mint bármit is mondani. - Lehet nem ezért nem mond semmit erről a helyről, ittlétéről Victor, ám az én gondolkodásmódom szerint kifejezetten jó és elegáns megoldás ez. Tetszik.
Ám erről többet nem tudunk beszélni, mert nyílik az ajtó mögöttem, s ahogy az én figyelmem is azonnal oda irányul, úgy nem is látom az üveg túloldalán álló összerezzenését. Talán jobb is. Figyelmem az őré, míg egy kérdéssel el nem küldöm futárként használva szerencsétlent, aki kelletlenül megy vissza becsukva az ajtót. Meglehet magában azon gondolkozik, miért nem cserélt mára beosztást valakivel, persze hiába való kérdés, mert a jövőt nem tudjuk előre. Legfeljebb néhány dolgot sejthetünk, például azt, hogy ismerve apámat nem érkezett virágos kedvében, s a vérnyomása egy tízessel már akkor feljebb fog szaladni, mikor az őrt meglátja visszatérni nélkülem. A kérdésem egy újabb tízes lesz. Tudom, hogy milyen veszélyes határon egyensúlyozok, mégis újra és újra megteszem egyfajta sérthetetlenségemre alapozva, ez az én egyik fegyverem szüleimmel szemben. Victor felé visszafordulva látom a rácsodálkozását, az értetlenséget, mely ritkán jellemzi őt, pláne ritkán is lehet rajtakapni ezen. Gondolom nem érti, mi különbség lenne apa és kancellár között, hogy erre rá kellett kérdezni, én viszont nem sejtem, hogy a tiszteletlenség ilyen hiánya vagy hogy egyáltalán megszólaltam csendes engedelmesség helyett váltja ki belőle ezt a képet. Különböző családok, különböző nevelések. Egy hetyke féloldalas vállrándítással intézem el, de eddigre már ő is rendezte vonásait. Tudom, hogy nincs már sok időnk, ahogy emelkedik Isaac Jenkins vérnyomása, de még talán egy kérdésre és válaszra futja. Figyelem a fintort majd a fejingatással egybekötött választ. Az én vonásaim nem változnak, de tekintetemben egy pillanatra meglátni némi szomorú részvétet, hamar eltüntetve, úgy sejtvén, Victor nem vágyik rá.
- De nem is utálnak valami nagyon. - Mosolyodom el, még ha ez csak az én kitekert gondolkodásmódom szerint vigasztaló csupán. Ha nagyon utálnák, biztosan nem szalasztanák el a lehetőséget, hogy meglátogassák és fölényes élvezettel hozzák még kellemetlenebb helyzetbe, habár lehet így is lejönnek és az üvegkockán kívülről nézik őt várván, mikor törik meg vagy vét valami hibát. Elgondolkodtató, hogy én miként tennék, ha a testvére lennék. Victor kellemes társaság, bármennyire is nem tartja magát annak, még ez a szerénység is jól áll neki és nem magam miatt aggódva drukkolok annak, hogy az őr lassan érjen vissza, szívesebben vagyok az ő társaságában. A bátyámat sosem ismertem meg, amennyit tudok róla, egészen más személyiség lett volna, mint bármelyikünk, de korai halála miatt nincs fogalmam a testvéri kapcsolatok mélységeiről. Kisebb koromban úgy éreztem, hogy Victort el tudtam volna fogadni annak, de voltaképpen jó, hogy nem vagyunk testvérek. A versenyeztetés, amire kényszerítve lettünk volna, megtette volna a hatását, esélyesen meggyűlöltük volna egymást, hát még úgy, ha közben kitudódik a döntés, hogy nem a korban rangidősé lesz a kancellári szék. Fogalmam sincs róla, hogy Victor bátyjainál más is van a háttérben, hogy a szeretet és annak hiánya ekkora mozgatórugó tud lenni. Ehhez ismerni kellene ezt az érzést.
- Az őr kétszer is visszakérdezett, hogy hozzád jöttem-e és hogy látogatóba, noha pontosan ezeket a szavakat használtam én is. Néhány hosszú másodpercig azt hittem, nem is fogok bejutni. - Mosolyodom el finoman, mert örülök, hogy nem így történt, de nem azért, mert hencegni való dologként gondolok rá, még Victor előtt sem. Ritkán beszélgetünk mi ketten, pedig kifejezetten kellemesnek találtam ezt az alkalmat is. Az őr kérdéséből viszont arra következtettem, hogy nem szokás ez itt, s voltaképpen szerencsém volt, hogy nem érezte szükségét, hogy rákérdezzen erre valamelyik kancellárnál. Ha pár évvel fiatalabb lennék, bizonyosan hamarabb lebuktam volna, és Victor sosem tudta volna meg, hogy itt jártam. Hogy a családból nem jár le senki, az inkább megérzés volt. A családon kívüliekben már az őr kérdésénél is gyanakodtam, de Clara szóba kerülésekor már biztos voltam. Nem túl valószínű, hogy Victor egyesével megkér mindenkit, hogy dominiumi összefogást mutatva titkolózzanak a lány előtt. Senkinek semmit nem mond, talán Clara miatt sem, így pedig én hirtelen kockázati tényezőként léptem fel váratlan felbukkanásommal.
Az ajtó újra nyílik mögöttem, s arra fordulva félig csak kicsit emelkedik meg a szemöldököm, hogy nem az őrt látom, hanem maga Isaac Jenkins komor alakját. Lénye, kisugárzása ilyen, mert elegáns szürke öltönye és fekete haja és szemei még nem indokolják ezt a fajta komorságot.
- Úgy látom, alkalmasabb büntetési hely után néztél, ahonnan nem szöksz már meg. Ideje hazamenni, fiam. Victor... - Az Alvók ura semmit sem változott ahhoz képest, ahogy Victor emlékeiben élt, szívélyes negédessége az egyszerűbb lelkeket átveri, a "fiam" említésekor viszont szám sarka a rám később is oly jellemző gúnyos mosolyba rándul. Megkaptam a választ: a kancellár jött értem, nem az apa. A kancellár a szavai végén vett csak tudomást az üveg túloldalán álló Victorról, barna szemei végigsiklanak a másikon, s hogy véleménye lenne, az tisztán látszik, ahogy az is, hogy csak Terson kancellár miatt nem mondja vagy fejezi ki jobban, de részvétet, együttérzést nem ne keressen senki nála, inkább az ellentétét és úgy tűnik, nem lepte meg, hogy Victort itt látja.
- Megyek. - Szakítom félbe a pillantását, s úgy tűnhet, hogy az őrrel szemben mutatott merészségem a múlté, kezeimet is kivettem zsebeimből, és apám is elégedetten biccent megadásomra, mielőtt meghallaná a könnyedén csevegő hangnemben hozzátett folytatást.
- Csak ne a lépcsőket válasszuk! - Ártatlannak tűnő megjegyzésemre sötét szemei árnyalatokat sötétednek, de megállja, hogy az ifjú Terson felé pillantson, ám mintha a lámpák fénye is haloványabb lenne az árnyéktól, amit vet, pedig el sem mozdult az ajtóból.
- Indulás. - Nem emeli fel a hangját, ugyanakkor valahogy sokkal fenyegetőbb is a halkan kiadott parancs, ezúttal már nem igyekezve azt álcázott kedvességbe csomagolni, s nem is törődik azzal, hogy úgy szól, mintha tíz évvel fiatalabb fiú állna vele szemben. Tulajdonképpen rászolgálok, egész lényemből látszik, hogy én meg nem teszek kísérletet annak elrejtésére, hogy direkt túráztatom a vérnyomását. Sem pedig, hogy siessek a parancsnak engedelmeskedni, mert hátam mögött összefogott kezekkel fordítom fejem s vele némileg felsőtestem vissza Victor felé teljes nyugalomban.
- Köszönöm, hogy fordítottál rám egy kis időt! Nagyon örültem! - Tűnhetne gúnynak is, hiszen nem sok választása volt Victornak, hogy itt lesz-e vagy sem, és tűnhetne szokásos udvariassági formulának is, amivel illik lezárni egy találkozót, én mégis őszintén gondolom és mondom. Szavaim végére derűsen biccentek neki egyet elköszönésképpen, majd fordulok, hogy kilépjek innen. Nem különösebben aggódom saját - újabb - büntetésem miatt, inkább azt remélem, hogy Victort nem kevertem ezzel bajba.
//Köszönöm a játékot, nagyon imádtam, meg Victort magát is, de bosszantó //