- Értem. - s elgondolkodom pár másodpercre. - Az is lehet, hogy övé haragot érezted, és csak átmegy... átkel... rajtad. - rengetegszer éreztem ilyet, s hosszú időbe került, mire felfogtam, hogy azon érzések nem az enyémek, amiket érzek, hanem valaki másé. Ez a tapasztalat érződik is hangomon, s erről kevesen tudnak, mert nem igazán beszélek róla. Talán azért értem meg olyan könnyen, mit is mond, mert míg a gondolatok átadásáról beszél, nekem az érzelmek ugyanilyenek. Takargatom is, ám felhasználom, ha ezzel segíteni tudok. - Nem tudod eldönteni, te gondolatod, vagy övé gondolat, igen. Mintha te gondolnád, érzed úgy, s ezért azt is hiszed, te gondoltad. - újfent elgondolkodom arra, hogy veszélyes találkozni velük. Ők nekem nagyon furcsák voltak. És így kezdem megérteni, miért is. Mármint nekem voltak furcsák. - Úgy érted, hogy ők is adnak gondolatokat, ezért mintha minden egy ... tészta lenne? Tanultál magad lenni benne? - azt hiszem, nem jól fogalmaztam meg, látni rajtam, keresem a szavakat. - Megtanulni te gondolatod tiéd, az övé gondolat övé. - az érzelmeknél is nagyon nehéz, sok időbe került, mire elkezdtem tudni megkülönböztetni, majd leválasztani mások érzéseit magamról, mintha csak figyelném. De van, hogy még nem megy. Most pedig egyáltalán nem, hogy itt vagyok. S nem is szándékszom, hátha sikerül ezzel megnyugtatnom. Talán kicsit hosszasabban tekintettem rá, hogy elfordítja fejét, így inkább a földre szegezem tekintetem, azt nehéz, így a szemközti falat nézem inkább. - Igen. A másikon nem látszódik. Vagy látszódik, úgy érzi, mintha a sajátja lenne. Indoklás nélkül érez haragot. - de talán nem jól mondom, vagy túl sokat mondtam. Körbe sem kell néznem, hogy tudjam, valaki mérges, szomorú, vagy nagyon boldog. Sokáig azt hittem, ez mindenkinek természetes, aztán megértettem, hogy nem így van. Nagyon tetszik az otthona, fent jóval kisebb helyünk volt, itt lent már több, s nagyon otthonosnak érzem. S mindenhol olyan bőség zavara, hogy képtelen vagyok választani. A felajánlás tetszik, hogy akár mind a kettőt megkóstolhatom. Érdekelnek az ízek és illatok, s ezt csak itt érzem, Perdán. - Megkóstolom mindkettőt. Szabad veled? - milyen a felezés? Inkább a kezemet teszema pohárhoz, a feléig. - Ennyi nekem, ennyi neked. - mutatok először az egyik felére, majd a másik felére, miként értem. - Nemjó, nem azt akartam mondani, hogy csak ennyit ihatsz. - zavartan vakarom meg a tarkóm, miután befeztem a kézjelezést, s hangosan is csak akkor beszélnék vele, ha ő is. A hangját kímélnie kell, így csendben maradok. - Fele? Fél? - nézek Ennára ismét tanácstalanul. A mutatott irányba tekintek, fel a polc tetejére. - Igen, azonnal! - a polchoz közelebb eső kezem már nyúl is felfelé, hogy levegye, s az asztal tetejére teszem. Figyelem a szorgoskodását, s "csendben" maradok, ami a kezem ügyében van, azt én is a tálcára teszem. - Gyönyörű! - szeretem ezt kimutatni, elmutatni, nagyon szép jel, és az értelme is. - Tele van élet. Hang, illat. Napfény és mosoly. - mintha valahol a Paradicsomban lennénk. - Viszem. - átveszem a tálcát, s már mennék ki, látom, hogy eltűnik a másik helyiségbe, de mivel kivitelre kért, gondolom, akar valamit egyedül, így sietősen kilépek, ne zavarjam. Pár másodperc múlva meg is értem, s ahogy leteríti a pokrócót, önkéntelenül jön ki a kérdés, ahogy leteszem a tálcát. - Fűre szabad? Érezni. - szeretném megérinteni. - Vagy bajuk esik? - mert akkor értem, miért tette le. Újra csendben maradok, s figyelem, ahogy szorgoskodik. Besegítenék, de mozdulatai olyannyira elbűvölnek, s ahogy belemerül a készítésbe, hogy csak figyelem. A növények is lekötik a figyelmem, ahol ülök, többször végigfuttatom ujjaim rajta, mintha zavarni sem akarnám. A kérdésre rajta akad meg a tekintetem, aztán pislogok párat, majd a kertre mutatok. - Úgy érted, innen? Minden. Gyönyörű és csodálatos! Ez a... - hogy is volt a gyógynövény? - Gógynövényis kerted? - az illatuk olyan, mint ő. Az is.
something happened. I was high up in the skies The next I was falling into wastelands and hell
Amikor összefoglalja a dolgokat, akkor bólogatni kezdek. Igen, én is így gondolom, hogy csak átéreztem más haragját, és mivel nem tudtam róla, a magaménak gondoltam. Ez teljesen logikus, nem? ~ Értem. Úgy mondod ezt, mint akinek tapasztalata van vele. Nektek, embereknek is van ilyen... részetek? - vagy nekik is különböző ilyen képességeik vannak? ~ Olyan ez, mint mikor a vasmadarat vezeted? - kérdezek újra, reménykedve, hogy megértem ezt az oldalukat is. Szeretném megismerni őt, szeretném megismerni a népét épp annyira, mint ő az enyémet. Amikor a telepátiáról beszélek, akkor visszakérdez, és habár elsőre nehezen teszi össze a mondatot, értem mire gondol. Megrázom a fejem. ~ Olyan, mintha beszélne hozzád. Hallod a hangját, itt. - érintem meg finoman a halántékát, hogy értse. ~ Olyan, mint mikor... szomszédok vagytok. Két ház, egymással szemben. Ha kinyitom az ablakot, és kihajolok rajta, akkor tudom hallatni a hangom. És ha a szomszéd is kinyitja az ablakát, akkor hallja, amit mondok, és ha akar, válaszol. El lehet zárkózni a hangok elől. De ezek csak a másik hangja a fejedben. Semmi más. - próbálom elmagyarázni és felvázolni neki is, hátha így ő is könnyebben el tudja képzelni, miről van szó. Utána ismét a haragosokról van szó, és arról, hogy ők megérzik másokon az érzelmeket, mire felcsillan a szemem. ~ Minden érzelmet? - kérdezem, de ebbe bele gondolok és szinte azonnal meg is bánom, hogy megkérdeztem. Akkor nyitott tenyér vagyok neki, amiből olvashat? Igyekszem az arcomra kiülő zavart leplezni, és gyakorlatilag bármi mással foglalkozni, mielőtt ténylegesen elárulom bűnös, áruló érzéseimet. A teából végül nem tud választani, így felvetem a lehetőségét, hogy mindkettőt kipróbálja. Amikor azt mondja, hogy velem szeretné megkóstolni, akkor felnézek rá, és először... nem értem. Mármint... próbálom értelmezni, hogy velem hogy akarja ezt kipróbálni, és hirtelen azt hiszem, hogy ez valami szokás az embereknél. ~ Velem..? Szabad..? - egyezek bele, bár fogalmam sincs, hogy még is mihez adom a hozzájárulásom... aztán a víz töltésekor a kezével jelez, hogy elég neki, és mondja, hogy nekem is. Lassan, de kezdek megvilágosodni, főleg, amikor mondja, hogy nem egészen így gondolta a dolgot, mint ahogy kijött. Amikor már a felekre kérdez rá, eddig értetlen arcom felderül, és arcomra széles mosoly terül el. Ha tudnék, kuncognék. ~ Nem akarsz egy egész csészével? Biztos? Van még mindenből, tudunk bármikor készíteni. - mosolygom rá, a biztonság kedvéért rákérdezve. Ha ragaszkodik a "fele" adaghoz, hát úgy töltök neki, de arcomon még mindig ott játszik a mosoly az előbbitől. ~ Azt hittem, emberi szokást mutatsz. - mondom el mosolygásom tárgyát, majd megkérem, hogy vegye le a polcról a tálcát és mindent felpakolok. Milyen egyszerű neki lekapnia onnan a nagy termetével a tálcát... Miután mindent felpakoltunk, és el jeleli nekem, hogy gyönyörűnek tartja a kertet, elmosolyodom, és kérésére kiköltözünk a kertbe. Örülök az örömének... Amikor kimegyünk, végül meglepetten nézek rá, amikor a pokrócot teríteném le, mert ő a fűre szeretne telepedni. Az arcom szinte felragyog. Hogy nem gondoltam erre előbb?! ~ De! Persze! Sőt! Nézd csak... - mosolygok rá játékosan. Felemelem kicsit a ruhám alját, hogy lássa a lábam, és ki is lépek a cipőimből, hogy aztán lábujjaim a fűbe fúrhassam. ~ Kövesd nyugodtan a példát. - jelelem neki mosolyogva, majd helyet is foglalok a fűben a lábas tálca mellett. Kérdésemre, hogy tetszik-e neki innen valami, nem kapok konkrét választ, úgy hogy még gondolkodnom kell azon, mit adjak neki. Bár lehet, hogy az idő megválaszolja majd, ha látom, hogy valami különösen néz. A kérdésére elmosolyodom. ~ Igen. Amit nem tudok kinevelni, azt az erdőben szedem össze, vagy a vízpartokon. - mondom neki. A csészéjébe nézek, és amikor látom, hogy már kellően kiázott a gyümölcs, akkor a tenyerembe veszem és átnyújtom neki. Mivel tele a kezem, nem jelzem, hogy kóstolja meg, de remélem a mosolyom is beszédes.
Elgondolkodom a szavára. Olyan jó lenne. Mert ha úgy lenne, akkor a bolygónkat is megmenthettük volna. Akkor viszont sosem találkozom Enna-val... Sóhajtok egy rövidet, zavarba is jövök, ami szomorúsággá alakul. - Kicsiként azt hittem, igen, mindenki úgy van.... mint én. - vallom be végül. - Aztán rá kellett ébrednem, hogy nem. - a legfurcsább mégis az, hogy sokáig azt hittem, érzéketlen vagyok, hogy nem érzékelem mások érzelmeit, mert hogy csak a sajátomat érzem, senki másét. Ha nem kérdezgetem anyut, segítsen megértenem húgomat, sosem jövök rá, hogy éppen az ellenkezője igaz: húgom érzései váltak a sajátommá. A kérdésre elmerülök abban az érzetben, amikor repülök. Lételemem, s egyre jobban hiányolom, mintha egy részem vele halt volna, hogy letettem a gépet, ez érződik is rajtam. - Ha repülök, akkor ketten egyek vagyunk, nincs közöttünk különbség. Én érzem őt, ő érez engem. - akaratlanul a gyomrom fölé helyezem ujjaim összerakott hegyét. - Érzem minden egyes részét, mint sajátomat. Komoly érdeklődéssel hallgatom. Figyelem kezének mozdulatát, ahogy halántékom felé nyúl, majd megérint, elmosolyodom, s ott is marad, lassan halványul, ahogy figyelem, s értelmezem szavait. Ez, akkor mégsem olyan, mint az enyém, és kezdem érteni, s kezdem úgy érezni, a sajátommal magamra maradtam. - Érdekes. És nagyon jó. El tudod választani övé gondolatát, tiédtől. - bólintok. - Ami... ahogy.... nekem van, ott nem tudod, csak ha nagyon odafigyelsz, és gyakorlod, keresed a visszajelzést. Ha bemész valahova, s ok nélkül vagyok hirtelen mérges, akkor tudom, nem én érzetem, másé, amit érzek, és olyan lesz érzésem nekem is. Ha valakinek érzése fáj, akkor úgy érzem, vagyon fáj nekem az érzelem, s tudom már, nem az enyém, mert amielőtte bejöttem, nagyon boldog voltam. Idő tanulni és ... becsukni az ablakot. - nem tudom mi az, kizárni, vagy elfelejtettem. - Különben teljesen benne vagy, mint a ... tészta. Minél jobban dolgozol benne ott, annál jobban beleragadsz, ha nem tudod, az érzés nem tiéd. És ebből a kérdésem is felmerül. - Ha be tudod csukni az ablakot, akkor a delo... delaverek? - jól mutatom? - miért veszélyesek neked? - kíváncsi vagyok erre, szeretnék neki segíteni. Felidézem az érzéseket, amik rávezettek erre. - Erősnek vagy tartósnak szükség lennie, hogy érezzem. A többi csak kavarok, vannak érzetek, de nem tudom kivenni, mi is az. Minden érzelmet, düh, fájdalom, szomorúság, kétőségejtés. Ó, csak nem jól mutattam, mire gondoltam. Egy pillanatra megállok, hogy összeszedjem, mi is lenne a jó, amivel ki tudom fejezni magam. A felderült arcra megnyugszom, csak sikerült! - Megoszt, veled. Ha szabad. - még mindig mosolygok néma kuncogása boldogságot lopott szívembe, végre kicsit engedett! - Ó. - ezt csak a szám formája mutatja. - Valakivel félni... felelni... - csak nem fog összejönni, akkor mondjuk máshogy. - Ketten meginni egy pohár tartóját jelenti, hogy fontosak másiknak és figyelem rá. - talán most már sikerült. Egyik kezembe veszem a tálcát, hogy tudjak mutogatni, ahogy összejön, s megörülök, hogy a fűnek nem lesz baja, ha csak úgy vagyunk. - Nézem. - vagy látom? Nem. Nézem. Figyelem, ahogy kibújik a cipőből, s belefúrja lábujjait a fűbe. Elmosolyodom, nagyon tetszik! Lehajolok a tálcával, leteszem a földre, s kibújok a cipőmből, s mezítelen lábammal a fűbe állva, én is belefúrom az ujjaimat. Hűvös, ahol érte nap, ott finom meleg, és nagyon egyedien puha. És csikizi a lábamat. - Ez nagyon jó! - elnevetem magam. De hamar leülök, mert nem akarok fölé tornyosulni. Átkarolom térdemet. - Ott újra... termődnek? - érdeklődőm. Újra figyelek, amint a teával foglalatoskodik. Tehát az nekem lesz. Két kézzel veszem át a poharat, hozzáérve az övéhez, s ettől mosolyom még szélesebbé válik, s tekintetem ragyogni. - Nagyon köszönöm! -újra két kezembe fogva az italt, előbb beleszagolok. Mennyei illata van. - Ez a... nyugalomat adó, ugye? - próbálok találgatni, majd belekortyolok. Jó forró, meg is állok a kortyolásba. - Forró. - fújkálni kezdem, majd végül egy újabb kortyot veszek. Semmihez sem fogható, új ízkavalkád, az illatokkal kiegészítve pedig teljesen elvarázsolódom benne. - Nagyon finom! Köszönöm! - boldogan szagolgatom a tea illatát, újra keresve az ízt, s meg is találva.
something happened. I was high up in the skies The next I was falling into wastelands and hell
Olyan jó vele beszélgetni. Olyan sokat mesél magáról, magukról, mindig mond valami érdekeset, valami újat, amit tanulhatok. Például azt, hogy képességük van arra, hogy mások érzéseit észleljék. Nem feltétlenül mindenki náluk, de akik kifejlesztik, mint ahogy ő is a repülés képességét. Remélem tényleg csak erről van szó, zárom magamban a témát ennyivel, egy megkönnyebbült mosollyal. Ha szerinte csak arról van szó, hogy más érzései tengtek bennem, akkor megnyugszom. Igazán nem érzem magam ennyire ellenségesnek, vagy fennköltnek, hogy a sajátjaim és az emberek ellen forduljak egy szent kőért. ~ Jó érzés lehet repülni. Szabad érzés, mint madárnak lenni? Oda mész, ahová akarod? Foroghatsz játékosan a levegőben, és játszhatsz kedvedre? - kérdezem mosolyogva, hiszen ez is nagyon érdekel engem, de persze van még más is. ~ És vannak még ilyen képességeitek? Más? Ti is tudtok hatni érzékekre? A természetre? Az időre? - kérdezősködöm tovább kíváncsian. Aztán rájövök, hogy talán túl sok kérdéssel halmoztam el, szóval szégyellve magam legyintek egyet. ~ Szólj, ha túl sokat kérdezem. Olyan sok dolgot akarok tudni rólatok. Mindent, hogy őszinte legyek. Szeretném ismerni a természeteteket, a törvényeiteket, az életeteket. De ilyesmit nem lehet elmagyarázni olyan gyorsan, mint amennyire szomjazom a tudást. - mosolygok rá barátságosan. Remélem nem veszi rossz néven, hogy rajta keresztül szándékozom őket megismerni. Cserébe mesélek neki arról, hogy én mire vagyok képes még sok más perdaival egyetemben, és hogy hogyan is működik ez. Jó következtetéseket von le, úgy hogy mosolyogva bólogatok, hogy lássa, tökéletesen látja a dolgokat. A tésztás dolgon fogaim felfedve nevetek némán. Ez tetszik. Tészta. Aztán jön a jogos kérdés, hogy ha be tudok csukni az ablakot, akkor a develorok miért veszélyesek, erre pedig szelíden rámosolygom. ~ Mert a develorok, de főleg a királynőjük hangja olyan erős, hogy azt nem állítja sem sem ablak, sem fal. Áttörik ezeket az akadályokat, és akkor is hallod, ha nem akarod. Nagyon hangosak. - rövidítem le mosolyogva neki, hogy értse. Sejtésem van arra, hogy miért kérdezi, de ez olyan dolog, amelyen nem tud senki segíteni. Az egyetlen megoldás, ha elkerüljük őket. Persze, a Tűzvölgyben ez nem volt lehetséges, hiszen épp ők voltak azok, akik rajtunk keresztül menekültek, de... általában azért tudom, mely területektől kell távol tartanom magamat. ~ De az erdőinkben ritkán vannak. Más területeket szeretnek. - biztosítom erről. Persze, magányos vadászokat sokfelé láttak már, és nem csodálkoznék, ha egyszer egy ilyenbe is bele botlana, de ő erős harcos, sok mindent túl élt. Nem féltem - annyira. Aztán ismét kérdezem a képességéről és figyelmesen hallgatom őt, tanulom, amit mond, épp úgy, ahogy ő szokott tőlem tanulni. Aztán egy újabb emberi szokást kezdek megtanulni, amikor a tea kiosztásáról beszél, és én először nem igazán értem, hogy mit szeretne, de aztán lassan felvilágosodok, és amikor azt mondja, hogy "Ketten meginni egy pohár tartóját jelenti, hogy fontosak másiknak és figyelem rá." Orcáimra rózsaszín pír költözik. Egy csészéből, közösen inni, megosztani vele a teát, mert fontos vagyok neki és figyelne rám? Zavartan elmosolyodva rejtem ametiszt szemeim fehér pilláim mögé, de aztán próbálom elhessegetni az érzést, amelytől picit melegebbnek érzem az időt. Ez csak egy emberi szokás, nem? Nem kellene túl sokat bele képzelnem. ~ Nagyon - állok meg a mozdulatban, mert nem tudom elsőre, hogyan fogalmazzam meg, amit akarok, vagy csak szégyellős vagyok elmutogatni is, amire gondolok. ~ Nagyon szívesen megosztom veled a teát. - válaszolom rá mosolyogva. Oda kint persze ismét igyekszem a kedvében járni, és nem is kell leülnünk a pokrócra, ha ő inkább a fűre szeretne, sőt. Megmutatom neki, hogy ne féljen hozzáérni a természethez, bele fúrom ujjaim a fűbe, és utána ő is, nevetését boldog mosollyal figyelem, aztán leülök, és kisvártatva ő is mellém huppan. Kitöltöm a teát egy csészébe, míg kérdezem, de cserébe én is kapok egyet. ~ Igen, Elorakon kívül könnyebben elterjednek. - mondom, majd átnyújtom neki a csészét. Mosolyom kissé zavarttá válik, ahogy keze az enyémhez ér, és ettől ragyogóan kezd mosolyogni. Amikor elengedem a csészét, egy elől pihenő tincsem végével kezdek játszani, csak hogy lefoglaljam az érintéstől finoman bizsergő ujjbegyeimet. Akaratlanul is elemzem magamban ujjainak érzését, szinte alig tűnik fel, hogy kérdez, mert habár emiatt a kezét figyelem, eleinte nem jön át, hogy épp kérdez, de a nyugalmat még épp elcsíptem. ~ Igen, ez a nyugtató. - bólintok, és jelelek vissza, elengedve a tincsemet, aztán mosolyogva nézem, hogyan élvezi az illatokat, és ízeket. Amikor ismét megköszöni, kedvesen rámosolygok. ~ Szívből adom. - jelelem mellé, aztán mivel ő élvezi még a teát, míg várom a sorom a megosztásra, addig a "gyümölcsből" veszek el egyet, matam aridából. Meghámozom ujjaimmal, majd lédús, édes húsába harapok. Persze pirosas leve meg is indul egyből, másik kezemmel gyorsan elkapom az ajkamról lecsorduló cseppet, mielőtt még elveszne. Utána az ujjamat ajkaim közé véve tisztítom le azt, élvezve az édes ízt.
Elmosolyodom, s röviden el is nevetem magam. A szabadság és a játék a repülés része. Oda ugyan nem állandóan mehet, ahová akar, oda a parancs szólít. Közötte, odaérésben, lehet játszani. - sokan ugyan nem vagyunk pilóták, de a repülés mámorító. S megtanítja azt, mennyire apró kis porszemek is vagyunk mi, a nagy egészhez képest. Elgondolkodom, mert azt hiszem, a képességeik nem ugyanabból fakadnak, mint. Szerintem a miénk nem képesség. De olvastam, ők tudnak gondolatokkal beszélni. Az érzelmeket olvasni, az is képesség lenne? - Hatni érzékre? Az mit csinál? - érdeklődöm, s remélem, jó felé kérdezek, ahogy folytatom. - Érzelem? Vagy látás, példának? - húha, tudnak hatni érzetekre? Az milyen érdekes lehet! Kíváncsivá válok, főleg, ha valóban erről van szó - Ó, nem-nem, nem kérdezem sokat. - felelek szavaira. - Segít nekem is, és kedvelem kérdéseid. Kérdezz bátoran. - mosolygok rá. Valójában elgondolkodtat azon, mik is vagyunk mi, emberek. Eddig nem túl sok jót tudok felmutatni. - Nem hiszem, hogy ez képesség. A tiédtek az, ez meg nekem csak van. Nem tudom. - az államat dörzsölgetve gondolkodom el. - Az időre ugyan hatottunk, de azt inkább azért, mert nem gondolkod... gondoskodás felé. Az időmenés meg hatott ránk, amit olvastam. Fejfáj, kéz, váll, térd... ha jött hideg vagy eső. Megállok a válaszban, ahogy nevet, mosolygásomat nekem is nevetéssé varázsolja, felszabadultan. Egészen más, mint a fiúkkal a kantinban, vagy otthon. Ez sokkal szabadabb és természetesebb. Elkomorodva figyelem. Az érzetek is ilyenek, s akinek erős, vagy túl erős személyisége van, időbe került, mire megtanultam, hogy csak engedjem át magamon az érzést. Felcsillan ugyan egy pillanatra a szemem, de biztos vagyok benne, Enna jóval tapasztaltabb ilyen képzésben, mint valaha én leszek. Magam jöttem rá, s nem volt, ki segítsen. Egy kérdést megér. - Az sem segít, amit ebben tanultálok? Hogy ne hasson rád? Olyan erős? - zavartan megvakarom tarkómat. - Jó lenne elkerülni őket. Sajnos nem tudom elkerülni a többi quorsát. A tiétek érzések nagyon kellemesek. - jó idejönni, teljesen képes vagyok feloldódni, és a természet! Még ha másokkal is vagyok, akkor is sokat segít. - Máshol vannak inkább, nem Elorak közelében? - ez jó, mert így Ennának kész rémálom lehetne kimenni. Lenne kimenni. Már a saját nyelvemet sem megy gondolni rendesen. Csak sejtem, hogy valami rosszat mondhattam, s átgondolom újra, mit is. Ó. - Úgy értem, tartalmát. - tartóját. Max a nyelvújító. Zavarba jövök, inkább a földre sütöm a tekintetem. De csak éppen annyi ideig, hogy nem hallom ruhája anyagának surranását, s tudom, jelel, így felpillantok. Szélesebbre vált mosolyom, hogy elfogadja a gesztust. S hiszem, ha van Mennyország, akkor az olyan, mint ez a kis rejtett aprócska csodakert, tele szépséggel, s mosollyal. Nevetéssel, felszabadultsággal. Még ahogy leülök, úgy is a fűbe fúrom lábujjaimat, s kicsit játszom velük, élvezve hűvös selymességüket. - Ott hábralítatlanok. - bólintok. Csak azért nem gondolkodom el, helyesen jeleltem-e, mert a tea finom illata magával ragad, s még forrósága ellenére is érzek valamit belőle, így inkább fújkálom kicsit. Az sem zavar, hogy leteszem közben a a bögrét, majd újra magamhoz veszem. Ez ad az egésznek egy kellemes szertartás érzését, még ha nem is vagyok ebben járatos. Szeretem a rendet, rendszert, és szeretem a spontaneitást. - Á, rendben, köszönöm! - jól tippeltem, pedig csak illat alapján próbáltam beazonosítani. S hogy szívből adja, megfog, s úgy helyezem jobb kezemet, hogy a szívem felett legyen, s mosollyal biccentek felé. Szerintem mindent szívből készítenek, egészen más mindennek az íze, színe. A tea kortyolgatása közben figyelem, ahogy a gyümölcsöt meghámozza, s fogyaszatni kezdi. A gyümölcsökből, amit eddig sikerült szerezni, kettő ugyancsak fejtörést okozott, miként lehet kibontani, az egyikből volt is nevetve visítás, mert hirtelen spriccelt ki a gyümölcslé a héjból, beterítve mindent. A fogyasztás végére kicsit ott ragad a tekintetem, s ahogy önfeledten kortyolnék újra, veszem észre, hogy a felénél vagyok. Megállok a mozdulatban, s Enna felé nyújtom. - Köszönöm, nagyon finom volt. - ez már megy hibátlanul. - Az milyen növény, amit ettél? - mutatok a héjára. - Megmutatod, hogyan bántol ki? Még a másik teát hagyom, előbb élvezni szeretném az utóízét a teának, s a hatását is. - Elmondhatol, mit gondoltam, mikor először láttalak? - könyökölök térdemre bal kezemmel, s támasztom meg fejem, úgy tekintek rá.
something happened. I was high up in the skies The next I was falling into wastelands and hell
Mosolyogva figyelem a nevetését, aztán azt, ahogy mesél. Lehet játszani út közben, de azt nem választhatja meg, hová megy. Érthető, teljesen érthető. Milyen kár egyébként. Felfedezhetné a Perdát, a világunkat. Mondjuk irigyelném is tőle, mert én is szívesen járnék mindenfelé. ~ Ha egyszer engedik, elmennél mindenfelé? És ha igen, vinnél engem is? - kérdezem mosolyogva. Nem igazán hiszem, hogy egy olyan repülő csodát adnának nekünk egy ilyen alkalomra, de reménykedni még lehet, nem? A képességekről kérdezve rájövök a visszafordított kérdéseiből, hogy talán nem voltam olyan egyértelmű. Amikor a látásra kérdez rá, akkor bólogatok. ~ Látás, szaglás, tapintás, hallás, ízlelés. - sorolom azt, amikre egyes perdaiak hatással tudnak lenni. Annak kifejezetten örülök, hogy nem bánja, hogy ennyit kérdezek tőle, úgy hogy visszamosolyogva rá bólintok egyet. Aztán elképedek, amikor azt mondja, hogy az időre képesek hatni, bár már ez a mondat is furcsa. Homlokomat ráncolva hajolok előrébb, hátha akkor jobban össze tudom tenni a dolgot. Úgy hatottak az időre... hogy nem gondolkodtak....? És emiatt fájt mindenük.....? Még a szemeimet is összehúzom, szinte csücsörítve gondolkodok, aztán jön a kulcsszó: eső. Óóó! IDŐJÁRÁS! Természet! Mint aki éppen valami hatalmas dolgot fedezett fel, némán, vidáman elnevetem magamat. Szeretem az ilyen dolgokat, sokat meg lehet tanulni a gondolkodásukról abból, ahogyan összerakja a mondatokat. ~ Várj, ezt most magyarázd el újra! Hogy értetted, hogy nem gondolkodtatok? És fáj a fejetek, ha esik az eső, vagy hideg van? - lepődök meg. Nem láttam még rajtuk ilyesmit havazáskor, de ez végül is nem jelent semmit. Lehet, hogy csak már hozzászoktak, és jól bírják, nem mutatják ki. Szegények, mennyi fájdalmat kell akkor elviselniük itt a Perdán! Hiszen itt sokat esik az eső... A develorokról beszélve rájövök, hogy az emberek mennyi mindent nem tudnak még a természetünkről, és a benne élő állatok és növények képességeiről. Elkomorodik, de a kérdésére csak nyugtatóan elmosolyodom. ~ Nincs ellenük semmi, ami hathatna. Nem lehet kizárni őket. - ismétlem meg a dolgot, nyomatékosítva annak komolyságát. A develorok akár halálosak is tudnak lenni az olyanokra, mint én, ezért a már ismert területeiket mind elkerülöm. A baj akkor van, ha új területre költöznek, és én nem tudok róla. Arra bólintok, hogy Elorak környékén nincsenek. A zavarom bizonyára feltűnik neki, mert elkezdi kijavítani a mondatot, de szerencsémre fogalma sincs, hogy miért ült ki orcámra a pír. Amikor a hibától ő is zavarba jön, elmosolyodok, és végül lassan, akadozva válaszolok. Nagyon szívesen megosztom a teát vele. A virágokról beszélve kicsit elmerengve figyelek, mert a jelet egyáltalán nem ismerem fel. Valamit rosszul mutat benne. ~ Nem értettem. Ott ... micsoda? - kérdezek vissza kíváncsian, miközben kitöltöm a teát és próbálok nem arra gondolni, ami majd azzal és a csészével történni fog. Amíg Max a teát issza, aminek jól tippelte meg a hatását, addig én matam aridát fogyasztok. Olyan erősen figyel, hogy nem tudom eldönteni, esetleg még is lecsöppent-e a ruhámra a levéből, vagy sem, de amikor lenézek, nem látok magamon semmit. Amikor megköszöni a teát, mosolyogva, mélyen biccentek neki, aztán a gyümölcs felől érdeklődik, így kiveszek a kosárból és felé nyújtok egyet, hogy megnézze. ~ Matam arida. Édes. Finom. Így kell, nézd. - kérem vissza a gyümölcsöt, aztán megmutatom az annyira nem is nehéz technikát, amivel fel tudja bontani a héját. Ezután visszaadom neki és mosolyogva a csészéért nyúlok, amelyet letett. A kezeimbe véve pár másodpercig csak figyelem és igyekszem nem sok jelentőséget szentelni neki, hiszen ő se tette. Úgy hogy ajkamhoz emelem és lassan, finoman kortyolok belőle. Nem tudom, lehet, hogy a gyümölcstől, lehet, hogy tőle, de édesebbnek érzem a teát. Apró mozdulattal nyalom le az ízt az ajkamról, míg leengedem a csészét, aztán felpillantok rá, miközben kérdez egy újat. Kíváncsian fürkészem az arcát ahogy megtámasztja azt a térdére könyökölve. ~ Mit? - kérdezek vissza érdeklődve, tovább vizslatva arcát, mintha csak abból akarnám már előre kiolvasni, hogy mit fog mondani.
Már a kérdés felénél megjelenik a mosolyom. Szeretek menni, felfedezni. - Ha nem veszélyes, igen. - veszélynek nem tenném ki. - És ha beleegyezel, s neked is megfelelő az út. - parancsra utazás okán értettem meg igazán, mennyire fontos a hozzájárulás és beleegyezés. Kényszerítés nélkül. Bólintok a válaszra, majd elgondolkodom. Mert előbb el akarom képzelni, milyen lehet. S mivel kíváncsi is vagyok, az utóbbi győz, így folytatom a kérdést. - Miként tudtok hatni a látásra, szagolásra, tabintásra, hallásra és ízlésre? - nagyon érdekes lehet, s ha valakinek lenne ilyen képessége, és nem bánná, megkérném rá, tegyen velem egy próbát. Egy sasszemnek például nagyon örülnék. Nekik volt ... nem.. az s... sólyom. Érdekesen látnak. A homlokráncolásra megállok ugyan egy pillanatra, s ahogy előrébb hajol, ráfigyelek, és azután mondom tovább. Valamit elrontottam a szavakban. - Gondolkodás az ugye az, amikor törpegsz valamin? A.. gond..oskodás meg amikor törődsz valakivel? - megvárom a válaszát. - A gondoskodásra értettem. - talán most kezdem összekavarni a szavakat. Van már pár a fejemben. - Itt nem hat ránk, rám legalábbis nem. Nem fáj a fejem az esőtől, hidegtől. - ellenben a hajó folyamatos háttérzajának hiánya kezdetben okozott álmatlanságot, karöltve a természet adta zajokkal. - Vigyázz magadra, Enna. Elkomorodok. Nekem bőven elég volt abban élni, hogy azt hittem, egyrészt velem van baj, másrészt meg mindenki olyan, mint én. Főleg a negatív érzelmek tudnak teljesen hatalmukba keríteni, ha más érzi, s azért is féltem régebben, hogy ennyire agresszív gondolataim és érzéseim ugyan mitől lehetnek, hiszen szerető családban nőttem fel. Aztán az első, egyedül repülés az űrben megadta a választ. Soha olyan szabadnak és könnyűnek nem éreztem magam előtte. S ahogy visszatértem a hajóra, újra éreztem magamon azt a nyomást, amit kint nem. Ezért is vágytam az űrbe, s ezért is vágyok itt is a vadonba. Nem érzem az érzelmek álladó támadásait, ami ellen védekeznem kell. S Elorak egy menhely. Tudok úgy közöttük lenni, hogy csak ritkán érzek enyhe nyomást, de tudom, nekik is vannak, gondjai, érzéseik, mégis, másképpen kezelik, mint mi. S nagyon szeretném megtanulni. Ha kinevetett volna a tartalom helyett tartó okán, megértettem volna, s vele nevettem volna, minden bizonnyal. Tanulni lehet belőle, s önmagamon tudok jóízűt nevetni, öngúny nélkül. Néha azért szoktam dicsérgetni magam, mint az előbb... - Ó. - nem jól mutattam, de lehet a szót szem tudom helyesen? Gondolkodom, még feltartom a kezeimet, a mellkasom előtt. - Hábor... - ú, ez nehez, kell valami másik szónak is lennie. Félrefordítom fejem, lefelé nézek, ahogy idézem elő a jeleket s szavakat. Megvan. - Zavartalanul létezhetnek. Nem bántja őket senkit. Senki. Elmosolyodom, ahogy rájövök, félreértette a nézésemet. A gyümölcsre mutatok. - Nem láttam még ilyet. De újra belemerülök a teába. - Matam... arida. - piacon láttam talán ilyet? Nem tudom. Sok növény, sok gyümölcs, sok eloraki. És sok új. Az itteni piacokon szeretek lenni. Megfogom a gyümölcsöt, érzem a tapintását, nagyon jó érzés, s az illata is mennyei. Visszaadom a gyümölcsöt neki, s figyelem, miként bontja. - Köszönöm. - bontom tovább, ahogy mutatta, ám a kezeim talán erősebbek lehetnek, mint az övé, s arcon spriccel a gyümölcs. A pillanatnyi szembehunyás és rándulás után azonnal felnevetek. Szívből. Nagyon tetszik! Letörlöm az arcomról a levet, még mindig nevetve. - A lé illata is fonom. Finom. S ha sikerül tovább bontanom, a nélkül, hogy tiszta lé lenne minden, megosztom Ennával, majd szabad kezemmel felkönyökölök térdemre, a földre tett gyümölcsöt, amit a kibontott héjára tettem vissza, eszegetni kezdem. - Mmm... ez ízre is finom. Ránézek, s mosolygok. - Azt, hogy biztos meghaltam, és a Mennyekben vagyok. Merthogy te egy angyal vagy. - aztán megértem, nem biztos, hogy érti a hasonlatot. - A Menny az a hely, ahová a régi égi égiek úgy gondolták, haláluk után mennek. Ahol a Termés... Teremtés... Megteremtő van. Egy olyan hely, ami gyönyörű. Az angyalok pedig a leggyönyörűbb termődések a világon.- az angyal szóra nem találok megfelelő szót, így kiegészítem. - Az angyalok nálunk olyan lények, akik istent szolgálólják, üzen rajtuk keresztül. Csodaszépek és csodákra képesek.
- Értem. - s elgondolkodom pár másodpercre. - Az is lehet, hogy övé haragot érezted, és csak átmegy... átkel... rajtad. - rengetegszer éreztem ilyet, s hosszú időbe került, mire felfogtam, hogy azon érzések nem az enyémek, amiket érzek, hanem valaki másé. Ez a tapasztalat érződik is hangomon, s erről kevesen tudnak, mert nem igazán beszélek róla. 
