Panorámakilátó

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Nevezhetném női megérzésnek is, hogy nincs valami rendben. Kerül, nem válaszol, nem reagál, lemond. Ezek még a legkevesebb problémáim, nem ez lenne kapcsolatunk alatt az első alkalom, hogy megteszi. Mégis nagyszerűen bele tudtam mindig is tenyerelni abba, hogy valami nincs rendben. Az esetek nagy részében pedig igazam is lett.
Lelkem egy darabja mondatja velem, hogy nincs minden rendben és ehhez még csak az sem kell, hogy Shane szavai visszhangot verjenek a fejembe. Azzal együtt pedig már szívembe mar az aggodalom, gyomromba foglal helyet.
Tudom, nem kérik, hogy aggódjam értük, tisztába vagyok ezzel, mégsem tudom saját érzéseimeg megkerülni. Vannak emberek az életembe, kik mindig elsőbbséget fognak élvezni, leginkább önmagammal szembe. Önzőség talán, de saját lelkemen is könnyítenem kell, hogy lássam, tapasztaljam jól van. Nem sérült meg, nem lett támadás áldozata.
Csodálkozik bárki, hogy hasonló gondolatok járnak elmémbe? A magam részéről annyira nem. Célpontokká váltak ismeretlen emberek számára. Ez pedig félelmetessé teszi őket, számomra legalább is igen, így nem csoda, ha aggodalmam irántuk megalapozott.
Talán nem jogos, talán nem kellene, de ott van.
Victor Terson felkutatása pedig rendre nem egyszerű feladat. Még az évek és a rutin mellett sem. Nem sok helyen fordul meg, leginkább a legfelső gyűrűszinten. Na de itt? Ha valaki el akar bújni, az el is tud, ebben van rutinom. Ahogy a hajtóvadászatban is. Az irodájában nem járok sikerrel, otthonában szintén, Caroline sem tud kisegíteni, Peterhez hiába néztem be, hogy nem látta-e a folyosón elsuhanni. Nem tudott kisegíteni legfőképp azért, mert annyi dolga van, hogy nincs tisztába azzal, hogy kancellártársai épp mikor mit tesznek, hol járnak.
Ez jogos is a részéről. Egy kávé erejéig mégis maradok nála, besegítek, ha szükségét érzi rá, ellátom húgához méltó tanácsokkal, vagy él velük, vagy nem. Lágy csókot lehelek arcára és már haladok is tovább. Shane is dolgozik, a lányok is suliban vannak, időm rengeteg. Ezt a délután amúgy is ennek szánom.
Szinte minden létező helyen járok, mint egy búgócsiga olyan vagyok a nyolcadik szinten. Mígnem beugrik.
Közös vonásunk. Hirtelen torpanok meg a folyosón és hunyom le a tekintetem. Oh, hogy eddig nem jutott eszembe. Csak amíg én az ötödiken lévő kilátóba eszem a fenét az esetek nagy többségében, addig ő ezen a szinten. Ha teheti nem mozdul ki, miért is tenné? Ne is tegye.
Hirtelen fordulok meg és indulok meg a kilátó felé. Előtte álló két őrt nem is értem, hogy miért nem vettem eddig észre, pedig annyira egyértelmű jelenlétük. Fejem rázom csak meg. Vannak dolgok, melyek sose fognak már változni.
Széles mosollyal az ajkamon állok meg előttük.
- Terson kancellárhoz jöttem. Tudom, hogy bent van – és ha minden gond nélkül átjutok, ha az ajtó kinyílik előttem, akkor nyugodtan sétálok be egy pillanatra mégis megtorpanok. A fények alig világítanak – miért is tennék, a látvány, a Perda magáért beszél, minden gyönyörűségével együtt. Cipőm sarka visszhangzik a falakról, mikor újra elindulok felé, mély levegőt veszek. Nyelvem hegyén van ezernyi megjegyzés, mégsem szólok egy szót sem.
Nem teszem.
Csendesen állok meg közvetlenül mellette. A Perdát figyelem, a holdat, szívembe pedig rettegés ül. De ez most nem Victornak szól. Pár szívdobbanásnyi ideig csak csendesen állok, hagyom, hogy megeméssze minden akarata ellenére nincs egyedül, magányát nem tudja élvezni, betolakodtam, újra, privát szférájába.
- Szeretnél róla beszélni? – töröm meg végül a csendet, hangom mégsem emelem meg, tekintetem csak most emelem rá, figyelem arcának élét, vonásainak keménységét. Fogalmam sincs, hogy mi járhat a fejébe, hogy mi bánthatja, hogy mi hívta ide. Sejtéseim vannak, de ez messze kevés most.

◦ᵒ·○●·°

Nem akarok ránézni.
Már akkor tudtam, hogy az érkező nem lehet más, csakis Clara, amikor az ajtó kinyílt. Nem tartóztatták fel, mert nem adtam ilyen parancsot: ha pont a mai napot választja valaki, hogy felmásszon ide, úgysem számít. Elvégre nem csinálok itt semmi fontosat.
A nyolcadik emeleti panorámakilátó elhagyatott, örökösen szikár sötétségbe burkolózó hely. Nehezen megtörhető, sűrű szövésű csöndje és az egybefüggő ablakokon túlról figyelő részvétlen üresség ellenére a legtöbben, akik idebenn megfordulnak, a látványban kívánnak gyönyörködni, engem azonban sokkal inkább valami olyasmi hozott ide, amit mindenhová máshová is magammal viszek.
Ez alkalommal pedig szívesen hátrahagytam volna.

- Igen. Nem - felelem csendesen, a hangomba lopózó határozatlanság ellen küzdve. Csak úgy tessék-lássék. Kifelé nézek az ablakon, messze az ásító semmibe, de Clara pillantásával találkozom: a körülöttünk húzódó feketeség hatalmas tükörteremmé változtatja a kilátót, mellettem megállt alakját könnyedén fordítva szembe velem. A tekintetem elmozdítom egy kissé, mintha az imént az irányt rosszul mértem volna fel, s valójában a bal válla felett ragyogó hideg fényű csillag látványa vonzana. - Nem tudom.
Az ittléte egyáltalán nem lep meg. Mindig volt benne valami természetfelettien érzékeny receptor, amellyel a feldúltságomat tapintotta ki, méghozzá nehézség nélkül és csalhatatlan pontossággal. Az, hogy ma a keresésemre indult - mert lefogadom, hogy nem véletlenül keveredett ide -, ékesen bizonyítja, hogy most is ugyanazzal a tökéletességgel képes olvasni belőlem.
Nem irigylem azért, amit talál.

Kivételességét mi sem bizonyítja jobban, mint  az őszinte félelem, amelyet a közelsége ébreszt bennem. Nem más táplálja, mint a tudat, hogy kevés szabályainak egyikét szegem meg, amikor hosszú évek munkáját semmibe véve megfosztom őt attól, hogy dönthessen, mit is gondol rólam. Clara világéletében túlontúl elnéző volt hozzám, s mert a környezetemet túl szigorúnak találta, mindig is hajlamos volt a semmire osztogatni a meggyőződéses jó véleményét.
Néha nem vágytam másra, csak hogy igaza legyen, ő pedig soha, egyetlen pillanatig sem adta jelét, hogy ne gondolná teljesen komolyan, amit mond. Makacsul ragaszkodott hozzá, hogy bármi történjék, nem fog sem megvetni, sem pedig meggyűlölni. Én pedig, bár erre nem szolgált rá semmivel, egy kissé mindig kételkedtem a szavában.
Én ezt az egészet máshogyan tanultam.
Az alapján pedig mindkettőt megérdemelném.
- Ezt mindig meg akartam kérdezni - szólalok meg végül, továbbra is kerülve a pillantását. - Miért akartál kancellár lenni?

◦ᵒ·○●·°

Figyelem arcának élét, ahogy kerüli tekintetem, kerül engem. Valójában sose értettem, hogy mi vezeti erre, hiába kutatok emlékeim között, nem találtam még egyszer sem olyat, mely erre sarkallná. Vagyis remélem, hogy soha nem érzékeltettem vele, hogy neheztelnék rá, bármi miatt is. Ismernie kellene annyira, hogy tudja, elmondanám, ha így lenne. Így marad az egyetlen opció, szégyelli magát valami miatt. Előttem.
Fújtató sóhaj tolakodik elő belőlem, ám még mielőtt teret adnék neki állítom meg. Sejtéseim vannak sem, ám ha azok igazak is, továbbra sem értem. Shane hazajött, nekem pedig csak ennyi számít. A férjem katona, ő pedig a felettese.
Viselkedtem valaha úgy, hogy éreztettem velük, neheztelnék emiatt? Nem fogadtam ezt el, annak idején? Bárhol kutakodok, nem találok hasonlót. Aztán meglehet, hogy csak túl sokat gondolok bele saját személyembe, nem először fordulna ez elő.
- Értem – felelem könnyedén, szemöldököm csak haloványan ráncolom össze. Válaszát mégis tiszteletben tartom. Nem nyomakszom jobban, mint amennyit enged, értelme nem lenne, csak még jobban ellökném, azt pedig semmi pénzért sem kívánnám.
Felém fordul és most sem tekint rám. Mélyen szívom be a levegőt, régről ismert ösztön kezd rajtam felülemelkedni. Miként segíthetnék neki? Könnyíthetnék terhén.
- Rendben – bólintok, halvány mosollyal az ajkamon, akkor is ha nem tekint rám. – Ahogy te szeretnéd – teszem még hozzá, hogy lássa, nem fogok erőszakoskodni, ha nem szeretné. Ennek hátterébe nincs semmi különös, tudom, hogy léteznek oly dolgok, amikről nem beszélhet, sem a feleségével, sem velem, de senki mással sem. Értelmetlen lenne olyanért küzdeni, mit nem tehet meg, vagy épp nem kíván. Az erőszak számomra sose volt járható út, mindig jobban hittem a türelem erejébe, még ha olykor tovább is tart.
Tekintetem elfordítom róla, a látványt figyelem. A Perdát, majd szürkés íriszeim lassan vezetem az Aquillionra. Figyelem a lilás holdat, mely az utóbbi évekbe oly sok fejfájást okozott, lényegében mindenkinek. Az egykor történtekről mindenki hallott, a balesetről, mely megakadályozta, hogy további munkálatok folytassanak ott. Az új történések pedig… Még ha Shane nem is mesélt volna róla, akkor sem lennék oly ostoba, hogy elhiggyem, csak annyival járt, mint amit közöltek velünk.
A csend újra közénk telepszik, ezúttal nem töröm meg, hagyom, hogy saját tempónkban múljanak a másodpercek. Kérdését hallva mégis fújtatva halkan nevetem el magam, fejem lehajtva. Miért. Pár szívdobbanásnyi ideig csendben maradok, míg átgondolom a válaszom.
- Valamiért mindig is volt bennem egyfajta romantikus elképzelése az egésznek. Jót tenni, a népért tenni, de nem csak ennyi. Talán apám és Peter frakciója az, amely a leginkább hasonlít az egykori uralkodói osztály feladatköréhez. Akkoriban úgy gondoltam, hogy tökéletesen tudom, hogy mi jó a népnek, mi tesz jót nekik, miként lehetnének boldogabbak, mint akkor voltak, vagy csak egyszerűen jót tenni nekik – vonom fel a vállam, miközben rátekintek újra, szelíd mosollyal az ajkamon. – Nagyobbat soha nem is tévedhettem volna. Apámnak igaza volt, az érzelmeknek nincs helye a döntéseiben – tekintek vissza az elénk táruló látványra. – Peter ezt jól el tudta volna tanulni, de én? Kerestem volna, hogy miként lehetne mindenkinek jó, de ez még a kevésbé nehezebben megtanulhatók közé tartozhatott volna. A kötelesség mindenekelőtt valóbb. Ebben hitt papa, és ezt erősen belenevelte Peterbe is. Minden generációban a családfő halálával meghalt valami az utódban is. Az egyénisége, mert ezt hátra kellett szorítania. Képzeld el, hogy én megteszem – mosolygok rá kedélyesen. – Sose tudtam volna igazán megtenni. Sose tudtam volna sem Shanet, sem a lányokat magam mögé helyezni és nem magam elé – vonom meg végül a vállamat. Ez a szomorú igazság, ennyi év távlatából belátom, hogy apámnak volt igaza.

◦ᵒ·○●·°

A válasza - ahogy a mondanivalója általában - rövid időre elvonja a figyelmem azokról a gondolatokról, amelyek eddig elakadva, hibás alkatrészekként zörögtek-zakatoltak a fejemben. Nem az arcát nézem, de nehézség nélkül magam elé tudom képzelni minden kis rezdülését: mostanra számtalan dolgot nem mondunk el egymásnak, mégis úgy érzem, hogy mindent tudok róla.
Ez mindig így volt.

Először pillantok rá, mióta megállt mellettem. Éppen csak a szemem sarkából, sandán akár egy, vizsgán esetlenül csalni próbáló iskolásfiú; ilyen kedvezőtlen homályban, rossz szögből is meglátszik, hogy a megszokott, halvány mosolyát viseli.
Honnan van ennyi mosolya?
- Talán tényleg nem lennél képes rá - felelem sokkal nyugodtabb hangon, mint amennyi nyugalmat össze tudnék kaparni magamban, ha igazából szükség volna rá. - Ahogy senki sem. Azt hiszem. Gondolj csak Saskiára.
Amit említett, egyike lehet azoknak a magasra fellógatott, fényes céloknak, amelyek után csak egy idomított bolond kapkodna hiába. Különösen ilyen hosszú ideig.
Hosszú ideig, mint ahogyan hallgatunk.
Minden körülmény ellenére nevetségesen könnyűnek tűnik megszólalni végül, mintha a jelenléte kulcs volna, amely egy láthatatlan lakat bonyolult zárját nyitja.
- Elrontottam valamit, Clara. Sok mindent. Nem lehet helyrehozni.
Kívülről nem látszik, amikor az ember torka elszorul, ám én is tudom, amikor ővele történik meg. Nyelhetek, mert mindegy: valamivel a sajgó szűkületen túl, a légcsövem mélyén jól hallhatóan kattan valami.
- Olyasmit, amit jól csinálni az egyetlen feladatom lett volna. Egész életemben. Megérzed majd te is.
Újabb szünet, de nem azért, hogy közbeszólhasson.
- Azt az időt, amit ezekre a kudarcokra fordítottam, olyasmitől vettem el, amitől nem szabadott volna. Teljesen. És ezt többé semmivel sem lehet megindokolni.
A nyolcadik gyűrűszinten mindig mindannyian tudtuk - még Clara is, aki hajlamos keveset gondolni magáról -, hogy  a kötelesség való a legelőrébb, arról viszont soha nem beszélt senki, mi történik akkor, ha valaki képtelennek bizonyul elvégezni azt. Ez nem volt opció.
Mi van akkor, amikor már minden döntést meghoztál, és mindegyiket rosszul?
Azok az emberek, akik fontosak - akik igazán fontosak, mint amilyen ő is  -, mindig minden számonkérés alól felmentettek engem. Zokszó nélkül elfogadták a harmadik, a negyedik, a századik helyet.
A nagy sikerek mögött, amelyek teljes embert kívánnak.
És amire pont én vagyok a legmegfelelőbb.
Valahol mélyen egész életemben szégyelltem magam, de őelőtte még soha. Soha ennyire.

◦ᵒ·○●·°

Szemem sarkából tekintek csak fel, halovány mosollyal az ajkamon, mikor feltűnik, hogy most engem néz. Tekintetem mégis visszavezetem a Perdára, nem kívánom hasonló gesztussal elijeszteni. Valami zavarja és nem tudom, hogy mi, nem teljesen és nem tudom, hogy miért próbál kizárni.
- Saskia nem kancellár, hanem az egyik felesége. Ahogy Caroline életét sem nehezítik teljesen azok a problémák, mint a tieid – mások igen, leginkább vele kapcsolatban. Nem csak én vagyok az, aki aggódik érte, korán sem. Mégis tudom, sokkal több mindenről kellene lemondanom, mint most és nem feltétlen tudnám.
Vélhetőleg viszonyom sem ilyen lenne Victorral, amilyen. S ehhez túl önző vagyok, hogy lemondjak róla.
Összességében igaza volt apámnak. Nem vagyok való kancellárnak és ha van egy csepp esze Peternek segítséget sem kér tőlem. Okkal fogalmazta meg úgy a szavait egykor, ahogy. Többet, újra, nem tudnék haragudni emiatt fivéremre.
Gondolataim mégsem maradnak meg itt, pillanatnyi csendet ő töri meg. Szívembe mar a fájdalom. Az Aquillionra tekintek.
Nem lehet helyrehozni.
Egy szívdobbanásnyi időre összepréselem ajkaimat. Ha őt nézném, talán látnám, hogy miként ugrik meg ádámcsutkája. Pillantását mégis a tükröződő ablakon keresem meg. Talán nem viszonozza, talán újra elnéz.
Megérzed majd te is.
Az üzenetet megkaptuk, mindannyian. Mennyien kaptak kitüntetést. Hogy hol jártak és milyen sikeresek voltak. Persze, hogy nem fogják elmondani, hogy mennyire nem így volt.
- Túl nagy a teher, amit egyedül hordasz a vállaidon, Victor - nem hiába mondtam neki h szüksége lenne pihenéshez. Ide vezet, h önmagát ostorozza. Keserű a nyál mely számba fut össze. - Senki sem tökéletes, sajnálom, hogy ezt tőlem kell megtudnod – halovány a mosoly, mely visszaköltözik arcomra. - De ebből következik, hogy mindenki hibázik. Meg a legjobbak is. Nem a hibaid azok, amik elmondjak valójában milyen ember vagy. Nem ezek a tettek határoznak meg igazán téged. Hanem hogy miként fogsz cselekedni ezután – hagyom, hogy a csend újra közénk álljon, leülepedjen benne, mit mondtam, melyet nem tudom, hogy eljut-e hozzá, hat-e rá.
- Ha most még úgy is érzed, nincs olyan dolog, amit ne lehetne helyre hozni – fordulok felé, újra arcára emelem tekintetem. Újra vonásait figyelem, arcának élét, tekintetének pillantását. Tudom, túl naiv vagyok, túl sok mindenben, hogy képes vagyok így gondolni. Sose engedték, hogy hibázzon, sose engedték meg neki, hogy hibát vétsen és lám, mikor megtörténik, nem igazán tudja, hogy miként kezelje. Megértem, hogy miért kívánták ezt tőle, de azt nem, ami ennek a következménye.
Nem szabadna, neki pont nem szabadna kételkednie magába, mert nem lenne miért.

◦ᵒ·○●·°

- Én másra gondoltam.
Nem fejtem ki. A hangsúlyom magáért beszél: amikor Saskiát említem, nem közvetlenül Saskiára gondolok, hanem a kötelességre, amelynek megszegése nélkül Callum soha nem kapta volna vissza a feleségét, Clara pedig örökre a legjobb barátja nélkül maradhatott volna.
Ezt bizonyára ő is tudja. Ha mindannyian mindig betartottuk volna azt a készen kapott, nagyrabecsült szabályt, amelyet apáink olyan áhítattal emlegettek, a világ most kevesebb volna. Kettejüké biztosan.
És ha nekem kellett volna meghoznom azt a döntést, akkor is.
Valóban így bánok ezekkel az emberekkel? Olyanokkal, akik a végtelenségig leköteleztek. Akiket szeretek. A kérdés egy ideje ott tekergőzik a fejemben, de kell hozzá a Clara jelenléte adta bátorság és erő, hogy a válasszal szembe tudjak nézni. Úgy igazán.
Így hát. És saját magammal is. Mindig is így volt. Ha választani kell, soha nem őket választom.
És választani nagyon gyakran kell.

Nehéz szívvel hallgatom, amit mond.
Megint ez a ragaszkodó biztatás, amelyet annak idején annyiszor kaptam tőle, valahányszor csak hibát követtem el - jelentéktelen dolgokat, csupa olyasmit, aminek a kárát rajtam kívül senki sem látta. Gyerekes hibákat, amelyek hibák sem voltak igazán. Régen, amikor a legtöbb vigasztalást nyújtotta, valóban nem volt semmi a világon, amit ne lehetett volna helyrehozni. Mielőtt felnőttünk volna.
Egy rövid ideig állom az ablak mögötti űrtől feketére festett tekintetét, saját magamat is meglepő, hasonlóan fekete szelídséggel a magaméban.
- A teherrel nincs semmi baj.
Ez az igazság. Az előttem lévők képesek voltak rá. Az utánam jövők képesek lesznek rá.
Mit keresek ebben a sorban?
Ezúttal azonban neki van igaza. Mindegy, mi történt, menni kell tovább. Nincs katapult. Nincs gyakorlószőnyegen lekopogható fogás. Nincs kerülőút.
- Nem számít, milyen ember vagyok - sandítok rá újból, ezúttal kissé nyíltabban. - Ilyen alapon nem hozhatok döntéseket, Clara. Ennek nem szabad fontosnak lennie. Mert a legtöbb hibát nem lehet helyrehozni. Nekem nem.
Ha akarnám, ő felmentene, és aztán újra felmentene, mert Clara ilyen: ha az lenne, amit akar, képes volna elhitetni velem, hogy nem is történt semmi. Hogy ha mégis, az holnap reggelre elmúlik.
Hogy megint túl szigorúak hozzám.
Amíg a következő ilyen alkalommal az öngyilkos merénylők a bátyját veszik célba. Vagy a férjét. Vagy a lányát. Amíg a következő gránátot mellette dobják a földre azok az emberek, akiknek én tartottam az ajtót, hogy felsétálhassanak a hídon, vagy mellé ülhessenek le az asztalnál. Akár már holnap.
Akár már ma este.
Az állkapcsom összeszorítom, hogy a megremegő légvételemből kevesebb hallatsszék el hozzá.
- Nem miattam. A számlát nem én fizetem. Soha nem én fizetem.

◦ᵒ·○●·°

Mélyen szívom be a levegőt és egy darabig azt bent is tartom. Persze, hogy másra. Fogaimat szorítva nem engedek a keserűségnek mely még mindig körbejár ezzel a témakörrel kapcsolatban. Nem engedtem akkor, Callum látogatása alatt, sem később. Ahogy most sem. Lenyelem a keserű pirulát, holott ezúttal érvrendszerem döntöttem romokba. Mindig van valami, amit megsemmisíthet, ez az egyetlen cselekedet.
Kötelesség.
Kötelesség és felelősség. Milyen biztos menedéket nyújtanak ezek a nehéz döntések idején. Már nem tudom, hogy hol és mikor olvastam ezen sorokat, akkor mégis megmaradt bennem. Ajkamon lágy mosollyal mutattam meg fivéremnek, halovány csókot hintve halántékára.
S lám, van akinek most nem tud megnyugvást hozni ez.
- Nem kellene egyedül cipelned – felelem csendesen. Nem utalok arra, hogy velem ossza meg ezt a terhet, mindketten tudjuk, hogy erre merőben alkalmatlan vagyok. Rajtam kívül is vannak bizalmasai, kiben jobban meg tud bízni, ha a józan döntések meghozataláról van szó. Kiknek tetteit nem járja úgy át az érzelem, ahogy az én esetemben. Hisz ezért állok itt most előtte. Lelkembe maró érzéseim hajtottak, hogy felkeressem, hogy vígaszt nyújtsak neki, hogy egyszerűen csak mellette legyek, a szükség idején.
- Ez számít a legjobban – hajtom le a fejem, halovány mosollyal, elszakadva tekintetétől. Egy darabig cipőm orrát figyelem, s csak akkor tekintek fel, egy újabb, mélyen beszívott levegővel, amikor megszólal. Ezúttal pedig leplezetlenül tekintem az arcát, vonásait.
Elmémbe visszhangzik hangja. A legtöbb hibát nem lehet helyrehozni. Mellkasomra félelem telepszik, a rettegés jeges karmokkal mar bele és nem kíván engedni. Akaratlan idézi fel bennem a két héttel ezelőtt elhangzó szavakat apósom ajkai közül. Nagyot nyelek, elfojtom. Nincs itt az ideje, hogy ezzel foglalkozzam, hogy Scott újabb őrültsége miatt aggodalmaskodjam.
- De tudsz tenni azért, hogy újra ne forduljon elő – felelem csendesen, szám szinte kiszárad, a kényszer túl nagy, hogy megnyaljam ajkaim, mégsem teszem meg. Arcának izmai megfeszülnek, rejteni próbálja és nem buktatom le. Óvatosan nyúlok kezéért, szorítom meg gyengéden ujjait, ha engedi. Ha nem, akkor nem erősködöm a mozdulatért.
- Nincs azzal gond, ha szigorú vagy magadhoz, sokkal több emberélet forog kockán a te kezeid között, mint bárki másnak ezen a szinten – a hadseregért felel, de közben az emberek életéért is. A terhét még csak elképzelni sem tudom, melyet mégsem bán. – Mégis te vagy az, Victor, aki tud tenni azért, hogy több hiba ne forduljon elő, hogy ne ejts több hibát. Sose voltál egyedül, segítséged mindig volt és mindig is lesz, nem kell ezzel egyedül szembe nézned – szorítom meg gyengéden kezét, ha nem húzta el korábban, mosolyom bíztató, hangom mégis halk.
- Mi történt Victor? – kérdezek rá nyíltan, még akkor is ha tudom, nem tehetem meg, hogy elutasíthatja a válaszadást. Veszteni nem vesztek ezzel a kérdéssel semmit. – Miért kételkedsz ennyire magadban?

◦ᵒ·○●·°

Vissza kell fognom magam, hogy ne fejcsóválással feleljek neki. De igen, ezt egyedül kell csinálni. Ez a lényege. Vannak dolgok, amelyeket egyes-egyedül nekem szabad megtenni, és vannak olyanok is, amelyeket nekem kötelező. Csak nekem.
Ám ő nem azért jött, hogy megtanítson rá, mit is kellene gondolnom vagy tennem. Ennél jobban ismerem. Azért van itt, hogy ne legyek egyedül. Nem csak szó szerint. Hallgatok, mint általában, amikor értem a kérdést, a választ ellenben nem tudom megfogalmazni.
Hagyom, hogy a kezem a kezébe vegye.
Aztán viszonzom a fogást.

- Ezt én is tudom - jegyzem meg, s bár a szavaim alapján gorombaság is lehetne, valójában nem árulkodik másról, csak a tényről, hogy ennyire kár aggódnia. Nem fogom feladni, egyszer sem tettem eddig; rég éreztem magam ennyire tehetetlennek, de ez még nem ok arra, hogy ölbe tett kézzel várjam a további eseményeket. Az, ha rossz döntést hozok, az általános elgondolás ellenére igenis rosszabb, mintha nem is hoztam volna meg egyáltalán, de ez nem számít. Az én dolgom az, hogy döntéseket hozzak és következményeket viseljek el. Akármilyet. Akármennyit.
Csak erő kell hozzá. Abból pedig nem egészen érzem, mennyi maradt bennem.
Mégis, Clara társaságában mindig úgy tűnik, van még egy kevés.
A hüvelykujjammal végigsimítok a keze fején, törékeny csontjain válaszul a szorításra, mielőtt engednék. Nem tartom már: szabadon elengedhet. És bizonyosan el is fog.

Várakozom egy keveset, magam sem tudom, pontosan mire. Talán arra, hogy meggondoljam magam. Hogy eszembe jusson akár egy jó érv is az ellen, hogy válaszoljak neki.
- Szeretnéd tudni, hogy ment az utolsó dolog, ami a jóváhagyásomat viselte? - fordulok most felé, egyszerre faképnél hagyva az ablakon tükröződő képmását érte magáért. A szemébe nézek, pedig korábban biztos voltam benne, hogy nem leszek rá képes. - Nem jól. Sőt. Rosszul ment. Nagyon rosszul.
Ismer már eléggé, hogy tudja, mekkora katasztrófát értek ezalatt. Számtalanszor hallotta tőlem olyan dolgokra, amelyek elfogadhatatlanul végződtek, tekintet nélkül arra, mennyire is voltak végül fontosak.
Talán mégis felkészítettek arra, ami rám várt, csak egészen eddig nem tűnt fel.
- Olyanok csúsztak át a szigorúnak hitt biztonsági ellenőrzésen, akik az okozott károknál sokkal többet is tehettek volna. Sokan voltak. Mindenkit meg akartak ölni, és csak a vakszerencsén múlt, hogy nem így lett. Véres káosz volt. Shane elmondta? Rá gránáttal támadtak.
Tudom, hogy valószínűleg nem tette. Vagy ha mégis, Clara nem fogja elárulni, hogy megtörtént. Ezt nem bánom.
- Láttad valaha, mi történik azzal, akit gránáttal ölnek meg?
Erővel kell visszafojtanom a kérdést, amely a nyelvemen van, ám hiába sikerül, valahogyan mégis úgy függ a fejünk felett, mintha a csillagok ragyogását elhomályosító reflektorok vetítenék közénk.
Mit mondasz a hibáimról akkor, amikor majd üres lakosztályból indulsz a keresésemre?

◦ᵒ·○●·°

Aprót bólintok csupán, szememmel leginkább, ahogy egyet ért velem. Tudja, ez pedig jó jel, nekem legalább is igen. Nem, nem feltételezem volna, hogy csak úgy feladja, viszont érezheti úgy, hogy minden remény vesztve van.
Természetes reakció lenne, bármilyen embertől. Esendőek vagyunk mindannyian, valamilyen szinten, így mi is. Ő is és én is, függetlenül attól, hogy ő milyen pozícióban foglal helyet. Tudom, hogy a hiba az ő esetében végzetes is lehet és igazából meg sem tehetné. Nem hibázhatna.
Ugyanakkor mindig történik olyan, melyeket sem te, sem más nem láthatott előre, melyre nem készülhetett fel, mert ezelőtt nem létezett. Akaratán kívül.
Óvatosan simít kezemen végig, mielőtt elengedne, ujjaim szorítása pedig enged. Elengedem én is, ujjaimat fűzöm össze magam előtt.
Megszoktam már, hogy olykor a csend közénk telepszik. Tisztában vagyok azzal is, hogy nem mondhat el akármit – még ha rajta is múlik. Nem azért mert nem bízik bennem, mert valahol igaza van: jobb olykor nem tudni dolgokat.
A lehetőséget mégis megadom neki, hogy megoszthassa velem. Nem fogok megfutamodni előle. Akkor sem, amikor most, először tekint le rám, néz a szemeimbe. Pillantását állom, költői kérdésére nem felelek. Tudja, hogy nem kérdezném, ha nem akarnám rá a választ hallani. Legyen az bármi.
Fújtatva sóhajtok. Szigorúnak hitt biztonsági rendszer. Nem először kapom magamat azon, hogy be kell látnom, hogy így van. Csoda, hogy aggodalmam nagy?
Magabiztos és nyugodt pillantását mégis csak addig tudom állni, amíg meg nem említi a férjem. Amíg meg nem említi, hogy pontosan mi történt velem. Tekintetembe őszinte döbbenet költözik, arcomból kifut minden vér. Nem. Ezt nem mesélte, Shane ezt nem mesélte. Tekintetem lehunyom, ahogy rájövök, hogy íriszeimbe ott a gondolataim. Hazaérkezésének estéjén elfogott rettegés újra szívembe költözik. Oh, nem költözik, ő ott él, azóta, olykor előmerészkedik, figyelmeztet arra, hogy az élet véges.
- Nem hibáztathatod magad olyan miatt, amit nem te követtél el, Victor. Nem te voltál az, aki bátorította őket, hogy gránátot dobjanak saját társaikra – tekintek rá, egy mélyebb levegővétel után. Az azon emberek iránt érzett gyűlöletem egyre hatalmasabb. Ujjaim szorítom egymáshoz, uralkodom érzéseimen. – Olyan veszedelmekkel nézünk, nézel te szembe, amire eddig nem volt még példa. Honnan számíthattál volna te is hasonlóra, amikor még ilyen sose történt meg? – teszem fel a költői kérdést. Shane hazajött, önző vagyok, de számomra ez a lényeg. És tudom, hogy haza is fog jönni, tud magára vigyázni.
- Minden kiképzés arról szól, hogy társaid hátát védd, hogy egy egységben egyek vagytok. A bizalmad adod nekik, egy dolog végett: katonák vagytok. Senki sem számít arra, hogy épp a társad lesz az, aki majd hátba szúr – ajkam húzom el, arcom mégsem engedem, hogy fintorba forduljon át. Nem engedhetem ezt meg. Fejem enyhén megrázom.
Vakszerencsén. Ebbe sem hiszek teljesen.
- A Justice Leauge csak olaj a tűzre, minderre. Nem tudhattad te sem, hogy hasonló még csak be is következhet – vonom fel esetlenül a vállam, tekintetem nem szakítom el az övétől. – Egy katonai vezető sem volt tisztában azzal, hogy hasonló egyáltalán megtörténhet – fogalmam sincs, hogy őt, vagy magam győzködöm ezzel. Talán mindkettőnket, talán csak magamat. – Léteznek olyan elmék, kik szigorúbb vizsgálat nélkül is bárkit át tud verni – pszichopaták. Mindig is voltak, ám eddig nem kaptak teret. Mióta a Perdát megtaláltuk… Azóta igen. Mégsem lehet a klasszikus értelembe vett esetekről beszélni. A világunk gyökeresen megváltozott.

◦ᵒ·○●·°

Clara mindig gyűlölte, ha gyerekként kezelték.
Soha nem volt hajlandó köntörfalazó kíméletességet elfogadni és az is módfelett bosszantotta, amikor mások próbálták megszabni, hol húzódik az a bizonyos határ, amelyen túl a dolgok már túlságosan megrázóak egy magafajta hölgy számára. Együttéreztem vele: már az is épp elég bosszantó, ha az embert valós indokokból tolják félre. Ám aki a gyengébbeket akarja kímélni, annak nem ártana rájuk is ismerni.
A titkok egy dolog. Ő is megérti. Ez azonban nem ilyen.
Legalábbis nem teljesen.

A tekintetem nem fordítom el róla akkor sem, amikor a vér kiszalad az arcából. Mint akinek a torkát vágták el, a kilátó csillagoktól izzó homályában is látszik, mennyire elfehéredik s ha még összeérnének az ujjaink, bizonyára érezném, miként illan el belőle az eleven melegség, amely az imént átjárta. Egy pillanatra látom a szemében is. Nemcsak a domború üvegen túli végtelen ezüstszikrákkal felszórt, majdhogynem felfoghatatlanul lekicsinyített mását, hanem olyasmit is, ami után a körülöttünk fedetlenül kiterített világegyetemben hiába kutakodnék bárhol máshol.
Szemhéját lehunyja, mint akire egy alkalmatlan pillanatban rányitották az ajtót; benne az egész mindenséget elfedi. Máskor félrefordulnék, amíg rendezi sorait, most azonban eszemben sincs.
Pontosan ez az, amiért itt vagyok. Amit most ő is érez.
Nem leszek a cinkosa abban, hogy megpróbálja lerázni magáról.

- Igazad van, mert csaknem mindig igazad van - szólok végül, ha mondandója a végére ért: a hangomban nincs élcelődés, sem pedig hízelgés, de vádaskodás sem. - Ettől függetlenül egy lépéssel eléjük kell kerülnöm. Nem érdekes, hogy van-e rá módszer. Ha nincs, akkor találnom kell egyet.
Ismerheti ezt a megfeszített, megátalkodott hanghordozást: nincs az az ostoba feladat, amelyet hajlandó lennék túlzónak elismerni, ha igazán megvetem lábam.
- Ahhoz azonban utol kell érni őket először. Le vagyok maradva, Clara. Tudod, hogy nem viselem el, ha leköröznek. És nem is áll szándékomban engedni. A kérdés, hogy sikerül-e... időben. Illetve sokkal inkább az, hogy mi minden vár még ránk most, hogy rájöttem, réges-rég elkéstem vele.
Gyötrelmes dolog úgy vereséget szenvedni, hogy képtelenség kivédeni a csapást, amire máskülönben számít az ember. Túl sok forog kockán, hogy a büszkeségem lenyelve elkönyveljem a veszteségeket, amíg valahogy felzárkózom az ellenállók terroristáinak fanatikus, öngyilkos elszántságához.
Nem mintha lenne választásom.
- Meghat, hogy felkerestél - jelentem ki hirtelen, mintha az érzés rám cseppet sem jellemző, összezavaró mélységén enyhíteni tudna a sokkal inkább harctéri jelentéshez illő beszédmód. Együttes hangzásuk így üres formaságra emlékeztet, de Clara alighanem átlát rajtam. - De a közvetlen közelemben tartózkodni nem biztonságos. Senkiében, aki hozzám tartozik. Érted, ugye?

◦ᵒ·○●·°

Abban az egy szekundumban, amíg íriszeim lehunyva tartom látom magam előtt, ahogy Shane hazatér, nyakába vetem magam. Szinte érzem ölelő karját körülöttem, látom újra a megtört ábrázatát, nyúzott arcát simítom két kezem közé.
Sose kérdezem, hogy milyen egy útja, elmond, amennyit elkíván, amennyit ellehet. Sose erősködtem, egyszer megkérdezem és elfogadom a választ, amit kapok. Ezt nem mondta el és nem engedem, hogy lelki szemeim elé hasonló rémképek lebegjenek. A rettegés jeges ujjai mellkasomba marnak, teret mégsem engedek neki. Nem engedhetek neki.
Mélyen szívom be a levegőt, mikor újra feltekintek rá és belekezdenék abba, mit mondani kívánnék neki.
- Ez így igaz. Új helyzet, új megoldásokat igényelnek – vonom meg könnyedén a vállam, mintha csak ennyi lenne az egész. Tudjuk mindketten, hogy nem. Még ha most hibázott is, ha úgy is érzi, tudja jól, hogy többször nem teheti. Most már tudja ő is, hogy mi ellen küzdenek igazán, mi a valódi veszély és nem, nem a perdaiak.
Az emberiség legnagyobb ellensége épp az emberiség. Mi magunk.
- Nem hinném, hogy elkéstél vele – vetem közbe, hangom ezúttal is őszinte, enyémbe sincs élcelődés. – A te rendelkezésedre áll a világunk minden eszköze, fejlesztése, minden infrastuktúrája, hogy felzárkózz és hidd el, ez egy óriásian nagy előny lesz ebben számodra és a későbbiekben is. Legfeljebb át kell vizsgálnod, hogy kinek a kezébe helyezed legközelebb a bizalmad, ki lesz az, aki segíthet elérni a célod – célzok itt olyanokra elsősorban, kik rendszerünket átlátják. Azt mondta, hogy a biztonsági rendszeren olyanok mentek át, aminek nem kellett volna. Vissza lehet mindent fejteni, csak embert kell hozzá találnia, ki erre képes. Megerősíteni a rendszert és ez nem csak az ő érdeke, hanem mindenkié.
Talán ez lehet az egyik legfőb dolog, amit megtehetnek most. A legelső, hogy hasonló ne történhessen, hogy egy újabb terrorista szerv ne törje fel a rendszert, ne kerüljenek elő kényes információk. Fogaim szorítom össze újra.
Egy pillanatra tekintek el csak mellette, hogy aztán tekintetem abban a pillanatban kapjam rá vissza, ahogy újra megszólal. Rossz érzés kerít hatalmába, szívem rögtön torkomba ugrik, gyomrom összezsugorodik. S egy szívdobbanás, vagy kettő múlva, már meg is magyarázza, miért ez a balsejtelem. Megadó, fújtató sóhajjal tekintek fel rá.
- És úgy gondolod, hogy az a legegyszerűbb, ha ellöksz magadtól? – hajtom enyhén félre a fejem, halovány mosollyal az ajkamon. – Miért? – kérdezem meg egyszerűen, figyelve vonásait. Az érzés nem távozik el mellkasomból, beköltözik, mégsem tudok rá haragudni, hogy így érez. Értem, tovább is értem, hogy mit szeretne ezzel mondani.
Mégis tudnia kell, hogy sose mondtam le róla könnyedén, ezért ezúttal is meg kell dolgoznia.

◦ᵒ·○●·°

- Az egész világ karnyújtásnyira - mormogom magam elé, mert Clara ezúttal téved, de nem mindenben. A késedelem valós: ha az ellenállók mindenben olyan elszántak és hozzáértők, mint eddig bizonyították, ő lesz az egyetlen, aki lehetőséget lát a további katasztrófák elkerülésére. Az esély a vereségre még egy kedvező felállásban is mindig ott rejtőzik, s nincs az aránytalan erőfölény, amelyben magát elbíznia bárkinek is bocsánatos lenne. Jelenleg viszont még csak eszembe sem jutna fölénynek nevezni azt, ahol vagyok.
Clara Gregor derűlátása és megmásíthatatlan képes-vagyok-rá attitűdje szöges ellentétben áll mindennel, ami engem vezérel, ezt pedig mindig csodáltam benne.
Ezt is.

A sóhaja beszédes; nem ért velem egyet. Nem csak látom, érzem is a rám szegeződő tekintetét, eleven, primitív jelzésként figyelmeztet rá valami odabent, mint amikor az ember arra eszmél, hogy valaki a szoba túlfeléről csendben figyeli minden mozdulatát. Szivárványhártyáinak halvány keverékszínét csak sejteni lehet a pillantás mögött, ám az arca finom kontúrjai lassanként kirajzolódnak a gyér látási viszonyok közepette: egymás felé fordítva a szemünk pillanatról pillanatra jobban alkalmazkodik az ásító feketeséghez. Színeitől megfosztva Clara áttetsző, súlytalan alaknak tűnik, mintha egyszerű érzékcsalódás volna: ilyennek képzeltem azokat a kísérteteket, amelyek gyakori szereplői voltak az általa olyannyira kedvelt és gyakran fennhangon olvasott színdaraboknak.
Urak, keljünk fel, a király rosszul lett.¹

Néhány szívdobbanásnyi ideig állom a mosolyához tartozó komoly pillantást; a bennem bujkáló kétely táplálta gondolatok logikátlanul egymáshoz kötött, csupasz elektródákként villannak fel.
Igaza lenne? Önzésből mondtam volna, hogy magamat büntessem? Ahelyett, hogy az ő érdekeit nézném?
Hol húzódik a határ?
- Egyszerű vagy sem, én az ellenállók első számú ellensége vagyok - szólalok meg végül. Az lesz a legjobb, ha megkerülöm a kérdés személyes vonatkozásait, sutba dobva az ostoba szorongást, amit, ha egyszer felszították bennem, nehéz visszfojtani. - Ők pedig nem válogatnak. Ha a közelben vagy, amikor megpillantanak a célkeresztben, nem fognak arra várni, hogy kikerülj a tűzvonalból. Amennyit tudunk, most is itt ólálkodhatnak közöttünk: te túlzásnak érzed ezt, én viszont nem fogok több kockázatot vállalni csak azért, hogy ne neheztelj meg rám. Nem találkozhattok velem, se te, se a lányaid. És a családommal sem.
Ezt gyűlölni fogják, és én is gyűlölöm. Én hibázok, ők pedig - ők is - szenvednek miatta. Fogalmam sincs, mit fogok tenni, ha egyszer Clara itt hagy: egyetlen porcikám sem kíván Caroline szeme elé kerülni. Még egy ember, aki egészen mást érdemelt volna tőlem, mint amit kapott.
És az eddigi rossz oldalam még semmi ahhoz képest, ami most vár rájuk.
- Ne bízz meg senkiben, Clara. Nagyon, nagyon keveset tudunk.

◦ᵒ·○●·°

Vannak az életben pillanatok, melyek nem egyszerűek. Messze nem. Ahol tudod, hogy nem mondhatsz akármit a másiknak. Főleg ha sejted szavaid befolyással vannak rá. Ez így van mindenkivel, aki egy kicsikét is törődik a másikkal. Ahogy ez nálunk is van. Victor mindig is őszinte volt velem én sem kívánok nem az lenni irányába. Nem beszélgethetünk akármiről, de amikor néhanapján kivételt teszünk, amikor engedjük a másiknak, hogy lelkünk mélyére lásson, engedjük láttatni, hogy mi nyomaszt minket, akkor nagyon is nem mindegy, hogy mit mond a másiknak.
Nem először kapom magam azon, hogy nyelvem hegyén vannak megjegyzéseim, mégsem engedek neki teret. Tudom, hogy azzal ártanék és ez soha, de soha nem volt igazán célom vele szemben. Türelemre intem háborogni vágyó lelkemet és nem horkanok fel ostoba elgondolása miatt.
- Mint bármelyik kancellár – vetem közbe. Ebben nincs egyedül, hiszen látjuk az üzeneteket. Eddig nem őt támadták, de igaza van abban, hogy ő is következhet. Mint bármelyikük másikuk is.
Fogaim mégis finoman szorítom egymáshoz, amikor folytatja. A fenyegetés egyre élesebb, egyre jobban kézzel tapintható, mindaz, amit az ellenállók művelnek.
A kancellárokat nem kell félteni. Ezek az emberek tudnak magukra vigyázni, Clara. Nem is gondolnád, hogy mennyire.
Hiszek neked, hittem neked Victor. Fejem csak enyhén félrehajtva figyelem őt, a szavait. Jeges félelem, amely újra a szívembe markol.
- Nem ez a megoldás – rázom meg a fejem, legalább is nem hosszútávon. – Előbb Callum, majd William, most az elmondásod alapján te. Előbb utóbb megérkeznek Peterhez is. Vagy vele se találkozzak? Tőle is tartózkodjak, a saját fivéremtől? Anyámtól, sógornőmtől, unokaöcséimtől? – direkt csak magamat sorolom és nem a lányokat. A lányok életét egy másodpercig sem veszélyeztetném. Soha.
- És ez csak egy része, ahhoz hogy hozzád, hogy bárki máshoz eljussanak rá kell jönniük, hogy a legrövidebb út azokon keresztül vezet, akikkel törődsz. S ha ez bekövetkezik, mi jön? Carolinet eltiltod a munkájától? Jacobot és Connort az iskolától, a barátaiktól, bezárod őket? – meglep, hogy hangom mennyire tárgyilagos. Fejem rázom meg újra enyhén. Azt már meg sem kérdezem, hogy a fiúknak mit fog mondani? Hogy mi lesz az indok? Tudom, sejtem, hogy miért teszi, hogy nekem és a lányaimnak akar jót és ezért hálás is vagyok.
- Ezek mind csak rövidtávon működhetnek – hajtom fejem enyhén oldalra. Ne tedd ezt magaddal Victor. – Ha egyszer erre az ösvényre lépsz, ha mindenkit elzársz magadtól, akkor keresnek más utat, hozzád. Ha nem tudnak elérni szemtől, szembe, elérnek mások által. Elérik Petert, általam, bármikor – hiszen mi nem a nyolcadik emeleten lakunk, Shane munkája többször szólítja el, minthogy otthon lehessen, vigyázni ránk és amúgy is… A lányok is saját életeiket építgetik. Szívem újra összeszorul, a félelem újra átjár. Peter miatt. Shane, ki többet érdemelt volna, ki jobbat, nem azt, amit a nevemmel el kell viselnie. Fejem lehajtom, tekintetem lehunyom, könnyeimnek nem engedek.
Egy mélyebb levegőt veszek.
- Te, Shane, Peter? – emelem fel tekintetem újra rá. Ennyi ember, ennyi maradt, akiben bízhatok és nekem ennyi bőven elég is lenne.

◦ᵒ·○●·°

- Én más vagyok, mint a többi kancellár - most az egyszer kissé összevonom a szemöldököm, noha ezt igen ritkán teszem ővele. - Te is tudod. Ne keverj oda. Ebben ne.
Csúsztat. Más szemszögből egyformák vagyunk - fontosságunkat tekintve -, ha viszont stratégiai szempontból nézzük, az ellenállók bolondok lennének bárki mást helyezni a prioritási listájuk elejére. És ha magamból indulok ki - márpedig ezek az emberek alattam szolgáltak, a seregből megszökött dezertőrök valamennyien -, akkor valószínűleg elvégezték a maguk számításait.
Szigorúan nézek rá. Nem szívesen teszem ezt.

- Ha van egy kis esze, Peter maga zárkózik el tőled. Legalább annyi időre, ameddig a legfelső szinteket megfelelőnek nyilvánítják a szigorított biztonsági protokoll alapján, amelyet mielőbb be kell vezetni. Még ha átmenetileg is.
Az állkapcsomat rögzítő inak megfeszülnek: össze kell szorítanom a fogaimat, hogy állni tudjam a tekintetét. És egy kicsit azért, mert rajta is ezt látom. Összehangoltságunk bizonyos helyzetekben kétirányú parancsláncként működik s Clara ideges, felkavart feszültsége, amely meghatározhatatlan forrásból önti el tetőtől talpig, olyan könnyen ragad át rám, ahogy az én zaklatottságom talált utat feléje.
- Ebben tévedsz - felelem nyugodt hangon, amelyet annak ellenére tartok fenn, hogy a nyakamban lüktető ér szapora dobolását semmilyen gyakorlat, semmilyen fegyelmi praktika nem képes láthatatlanná tenni. - Hozzám nem vezet út. Kancellár vagyok elsősorban. Minden más, mindenki más csak utána. Engem nem lehet megzsarolni.

Meggyőzőnek érződő magabiztosságom ismeretlen helyről jön, mert ez egy olyan kijelentés, amiben soha nem lehetek száz százalékig biztos. Egész életemben erre neveltek, ezért küzdöttem és mindig meg voltam győződve, hogy ha eljön a pillanat, képes leszek helyesen dönteni. Hogy nem számít, miben áll a fenyegetés, elvonatkoztatok a személyes érzelmeimtől, és nem hagyom magam sarokba szorítani. Amióta csak az eszemet tudom, a választás számomra mindig csak illúzió volt: végső soron nem számít, mi forog kockán. Nincs az a helyzet, nincs az a túlerő, amellyel szemben akár csak egy pillanatra is hátat fordíthatnék a feladatomnak.
Mindegy, mi az ára.
Nem bonyolult.
A sötétbe burkolózó, néma kilátóban azonban, ahol csak két ember van jelen - Clara, akit szeretek, és én magam, akit becsapni könnyű, meggyőzni lehetetlen - már távolról sem vagyok biztos benne, hogy felnőttem ehhez a feladathoz.
Vagy hogy egyáltalán megvan bennem az, ami ehhez kell egyáltalán. Az az akármi.

Nem számít. Muszáj lesz.
- Bennem ne - mondom, egyszerre gyűrve le a százféle tiltakozást, amelyet saját magamban szítok ezzel. Félrefordulok, ügyet sem vetve az odakint elnyújtózó kilátásra. - Én elárullak, ha kell.
A szavamat adom.
Ezt képtelen vagyok hozzátenni, még akkor is, amikor elegendő levegőt kényszerítek a tüdőmbe. A fejem egyszerre szédül és zakatol, s félig-meddig arra számítok, hogy amikor következőleg megszólalok, nem hallhatunk majd értelmes szavakat, csak szánalmas szűkölést.
- Ha megsebesülünk, engem fognak először ellátni - folytatom hirtelen, kerülve a pillantását. A hangom nem remeg - hol van ez a rengeteg tartás, amikor kellene -, mégis, egyszerre teljes bizonyossággal érzem, hogy sírva fogok fakadni. Később. - A tulajdon férjed is elmegy majd melletted. Még csak le sem lassít majd, hogy időt ne veszítsen. Peterért ugyanígy. Ne mondd, hogy nem tudod.
A saját vérem felhevült zubogását hallgatom, úgy dörömböl a fülemben, mintha villanógránáttal vágtak volna fejbe: fáradt fásultsággal próbálom sorra venni az érzéseimet, mintha volna rá remény, hogy megállapítsam, mi is történik velem egyáltalán.
De leginkább a távolodó lépteit várom.

◦ᵒ·○●·°

Aprót bólintok csupán. Legyen, elfogadom, ha azt mondja, hogy ő más, mint a többi. Nincs okom kételkedni benne. A legtöbb kancellárral ellentétbe ő mindig is jól át tudta látni az eseményeket, a realitás talaján képes maradni. Tudom, hogy természete hideg és számító, de sokakkal ellentétben azt is tudom, hogy Ő nem csak ennyi. Ez, mert ennek kell lennie, mert ezt várják el tőle, mert kezébe túl nagy a felelősség.
Az ehhez párosuló tekintetét mégis állom, nem szégyellem el magam, csak amiatt, amit mondtam. Állam kissé felszegve hallgatom őt. Fogaim finoman szorítom csak egymáshoz, mindaz amit az elmúlt időszakban éreztem az ellenállók iránt csak tovább fokozódik mellkasomba. A szeretteim életét fenyegetik és mindannyiunk érdekébe még csak segítenem sem kellene nekik.
Fogalma sincs, hogy ez milyen nehéz.
- Annyi időt ki lehet bírni – felelem végül nehezen. Tudatosítanom kell magamba, hogy mindez az mi érdekembe történik és az övékben is. Ők az elsők, az ő védelmük, az ő biztonságuk. Sose telepedett ennyire rám annak a súlya, hogy a két világ között ragadtam valahol félúton. Még ha átmenetileg is.
Ebbe kell kapaszkodnom, hogy ez az egész, amit kíván, az nem végleges. Nem végleges döntés tőle. Nem lehet az.
Nem csak az én arcomon feszül meg a bőr, s ennek a látványa bennem rekeszti a levegőt. Nehezen lélegzem, szinte fuldoklom a légszomjtól, noha úgy érzem, hogy az éltető oxigén átjárja a testem minden egyes lélegzetvétellel.
Mégis halovány a félmosoly, mely orcámra költözik. Haragudnom kellene rá, mert ezt mondja? Ebben nem vagyok teljesen biztos.
- Terroristákkal amúgy sem lehet tárgyalni – lehetne, de ott akkor már rég tudhatják, hogy megvan a gyenge pontja. Már ha lenne. Már ha a családja az lenne. – A bolond bölcsnek tartja magát, de a bölcs tudja magáról, hogy bolond – sóhajtom el magam, a mellkasomon ülő feszültséget kiengedve. Nem tűnik el teljesen, jelenléte számomra túlontúl is észrevehető. Mégsem szorít annyira, mint az elmúlt másodpercekbe.
Mindenki, a környezetében tudta, hogy mire számíthat, ha egyszer kancellár lesz. Mindenki tudja, hogy mivel jár egy ilyen szék elfoglalása. Az ellenállók elbízhatják magukat, de valójában nem ismerik Victor Tersont. Nem ismerik, hogy milyen elszánt tud lenni, ha el akarja őket fogni és el is fogja.
Szempilláim lágyan remegnek meg.
- Ennek ellenére megteszem – felelem csendesen, fejem enyhén rázva csak meg. – Nem fogsz tudni lerázni magadról, elérni, hogy ne szeresselek, hogy ne bízzak meg benned, Victor – teszem hozzá. Sejtem, hogy mi a célja, de tudnia kellene, hogy sikerrel aligha fog tudni járni. Ehhez túl régóta vagyunk részesei a másik életének.
S újra kerüli a pillantásomat. Némán sóhajtok csak, arcát figyelem, vonásait újra csak.
- Ezzel mindig is tisztába voltam – az az örök második hely, ugyebár, de ez most nem teljes mértékben ez. – A veszély körülöttetek mindig is valós volt, nem csak most. Mindig tudtam, hogy mivel jár a barátodnak lenni, mivel jár Peter húgának lennie. És ez így van rendjén, ti többet számítottok mint én, a ti életetek fontosabb is, nincs ebben semmi olyan, amit ne tudtam volna mindig is – halovány mosoly költözik vissza az arcomra.
- Ne kérd tőlem, hogy képes legyek örökké kilépni az életedből Victor. Értem, általad átérzem a súlyát annak, ami történik az utóbbi időben. Józan eszemmel képes vagyok felfogni, hogy amit szeretnél, arra miért van szükség – még ha szívem minden egyes porcikája ellenkezik is. Itt és most mégsem gondolhatok csak magamra. Ott vannak a lányok és Shane. Az ő életüket soha nem veszélyeztethetném. – Mert nem fogok tudni örökké távol maradni tőled, átmenetileg? Meg tudnám tenni, de örökké? – fejem rázom csak meg.
- Abban viszont soha, egy másodpercig sem kételkedtem, hogy te vagy az egyetlen, ki sikerrel meg tud ellenük küzdeni, ki képes kötelességének eleget tenni. Erre rajtad kívül senki más nem képes – a nyugalom lassan költözik vissza lelkembe, s eszem ágába sincs most itt hagyni. Egy pillanatig sem.

◦ᵒ·○●·°

Különös, de még ma sem fordult meg a fejemben, hogy utasítást adjak neki.
Az elmúlt tíz évben soha, egyetlen alkalommal sem folyamodtam a közöttünk lévő hatalmi eltolódáshoz, hogy rávegyem őt valamire: a rangom, ha Clara akaratával, igényeivel szembesülök, most is olyan távolinak és esetlegesnek érződik, mint előtte oly' sokáig. Hátrányait és a vele járó felelősséget nem tudom letenni, mások fölé emelő kiváltságai azonban a jelenlétében szertefoszlanak, mintha a kancellár szó egyszerű megszólítás lenne csupán. Becenév, amelyet puszta hóbortból aggatott rám.
Mielőtt akár csak belegondolhatnék, elérkeztünk-e ahhoz a ponthoz, hogy ez a pillér is leomoljék alattam, felszakad belőle a beleegyezés. Nehézkes és vontatott, de letagadhatatlanul őszinte. Clara nem hazudik nekem. Nem tudom megmondani, vajon érzi-e, hogy megpróbáltatástól kímélt meg.

Újabb mosolyt húz elő, bizonyosan abból a mágikus belső forrásból, amely mindig is jellemezte és amely a közönséges emberek számára láthatatlan. Halvány mosoly, de akkor is mosoly. Nem neheztel rám, ezt kiérezni ennyiből is, majd megszólal s a hangjába visszalopózó dallamosság csaknem annyira csodálatraméltó, mint a szavak értelme.
Elnémítva állok a nagysága előtt. Belém vetett bizalma egyszerre rémületes és felszabadító, önzetlen ragaszkodása merész és állhatatos - vannak az életben pillanatok, amikor csalhatatlanul megmutatkozik, milyen az ember természete valójában. Én pedig, aki soha nem tudtam a hatodik érzékemet igazán lerázni magamról, ráébredek, hogy éppen egy ilyennek vagyok szemtanúja.
Hallgatom őt. Csak hallgatom.
Aztán fölnézek az ablakon tükröződő szempárba. Valójában nem tudom, mit mondjak neki.
És ha tévedsz? Mi van akkor, ha tévedsz?
Ezt mégse mondom. Csak sóhajtok, úgy, ahogyan ő tette az imént.
Pedig megérdemelné, hogy elmondjam neki, mi az, amiben én nem kételkedtem soha, amióta csak ismerem.
Hogy nélküle rosszabb ember lennék.

◦ᵒ·○●·°

Ő újra az üvegfalat szemléli én azonban le nem veszem róla a pillantásomat. Arcának apró rezdüléseit figyelem. Szívem pedig összeszorul, hisz tudom: nem segíthetek neki. Ebben nem. Ehhez túl kevés vagyok, ebben nem tudok neki segíteni. Kezem emelem, hogy nyugtatólag végigsimítsak az arcán. A mozdulat mégis megakad félúton, leengedem a kezem. Némaságba burkolózik, de tudom, hogy elméje nem csitult le.
Mély sóhaj szakad fel belőle, s talán egyelőre ennyi lehet csak, amennyit kaphatok tőle. Ezzel túlzottan nincs is semmi gond. Ami azt illeti fogalmam sincs, hogy mi játszódhat le elméjében, mi az, mely valójában szívét nyomasztja. A teher mely vállait nyomja, a felelősség, mely a kezébe pihen. Ez túl sok egy embernek, bárhogy is tagadja, bárhogy is úgy érzi, hogy nincs így.
Mégsem hagyom magára, egyszerűen képtelen vagyok megtenni, hiszen tudom. Ha kilépek azon az ajtón, kapcsolatunk bizonytalanná válik. Nem tudhatom, hogy mikor láthatjuk újra egymást, hogy lesz-e valaha olyan időszak, amikor biztonságos lesz. Amikor úgy érzi, hogy a közelébe nincs veszélybe senki.
Szívembe mar a fájdalom újra. Összeszorul a torkom, fejem egy pillanatra lehajtom. Félek a választól, rettegem, hogy olyan lehet, amivel nem tudnék megbékélni, mely megtörne bennem valamit.
Félfordulatot teszek csak, annyira, hogy ezúttal újra a tükröződő üveggel szembe álljak. Vonásait szemlélem tovább, halovány mosollyal az ajkamon. Mióta az eszemet tudom ismerem. Volt időszak, amikor nála jobban senki más nem tette és úgy érzem, hogy ez kölcsönös volt. Ez az idő elmúlt, kapcsolatunk dinamikája átalakult. Régóta óvatos tojáshéjon járkálgatunk. Ha más nem, egy ebédre beütemezzük a másikat. Képtelen vagyok elképzelni, hogy eljöhet majd egy olyan idő, amikor…
Csendben állok mellette, egy tapodtat sem mozdulok. Őróla a Perdára siklik a pillantásom, egy pislogás után, pedig az Aquillionra. Shane jut eszembe, pillantása, mikor hazaérkezett. Szoros ölelése… nem ölelt még úgy, mint akkor. Nem féltettem még ennyire, mint akkor.
Némaságba burkolózom Victor mellett. Szavaimmal nem tolakszom, türelmem végtelen.

◦ᵒ·○●·°

Hallgat, de a hallgatásából is tisztán kivehető, hogy nem sikerült meggyőznöm.
Ez nem meglepő: Clara kívülről talán nem tűnik többnek Peter Evans kellemes modorú húgánál, de aki ennél jobban - sokkal jobban - ismeri, az tudja, hogy odabent, ahol a lényeg van, egészen mást találni. Valami jóval nagyobbat ennél. Többet. Olyasmit, amivel érdemes számolni.
Kimondatlanul is tudom, hogy ha bárki el akarná innét mozdítani, annak kemény küzdelemre kellene számítania. Én nem akarom.
Nem igazán.

Egymást nézzük, de csak addig, amíg a tekintetét nem fordítja el. Fókusza láthatóan megváltozik, pillantását nem azért követem, mert kíváncsi volnék - végzetes egyértelműséggel állapodunk meg mindketten az Aquillonnál, ő eltöpreng egy kissé, ezúttal pedig rajtam a sor, hogy az arcvonásait figyeljem. Zavart nemtetszéstől vezérelten tekintek rá, félre az égitestről, mint akit a saját lakásajtajának zárja rázott meg.
Csöndes, határozott ereje, az a méltóságteljes önbizalom, amely ott volt a vérében az első naptól fogva, bársonyossá teszi a helyiségben uralkodó szikár sötétséget: Clara jelenlétében nehéz feldúltnak maradni hosszú ideig, s ha nem tudnám, mire kell figyelnem, bizonyosan lekésném a saját szívem görcsös vágtájának érezhető lassulását. Eltelik egy fél perc. Majd egy egész.
Másfél.
Kettő.
Érverésem alacsony pontra ér, feldöntve az Akadémián belém vert automatizmusok sorának első dominóját. Érzem, ahogy a megszokott, bolondulásig gyakoroltatott lánc teljesen magától folytatódik: bordaközi izmaim munkába fognak, hosszú, kiszámított levegő áramlik a tüdőm aljába s ezzel egyidőben öntudatlanul lazítom el a talpam, amelyet a lábszáram, majd a combom követ és így tovább, izomcsoportonként felfelé, egészen addig, amíg a nyakam inaiból tovatűnik a kiűzhetetlennek hitt merevség.
És egyelőre nem is tér vissza.

Nagy korty levegőt veszek. Az oxigénből ezúttal jut a vérembe is.
- Nem. Örökre nem.
Tükörképe helyett megint őt magát nézem; nemes vonású, világos profilja élesen kirajzolódik az áthatolhatatlanul fekete panoráma előtt. A szám sarkában fáradt félmosoly csiklandós ígéretét érzem mozgolódni.
Nem egészen olyanét, mint az övé.
- Hátha nem félek majd mindig ennyire.

◦ᵒ·○●·°

A félelem, a rettegés de az aggódás is több szinten lelkembe, szívembe mar. Egyrészt Shane miatt. Tudom, hogy a munkája lesz mindig is az elsőszámú kötelességge. Nem én vagyok az egyetlen katonafeleség, nem csak nekem kell ezzel megtanulnom együtt élnem. Mégis egyre jobban félek, mikor elmegy. Elmém rejtekében ott motoszkál a kérdés: mikor láthatom őt újra? Egyáltalán látom-e még valaha? Az aggódás, testi épségéért, a lányok miatt, hogy ne maradjanak apa nélkül. Ezek a gondolatok átitatják a mindennapi gondolataimat, szabadulni tőlük nem tudok, régóta nem tudok, együtt élni vele mégis megtanultam.
Másrészt Victor miatt. Ott ül a rettegés a szívembe, hogy egyszer elérkezünk arra a pontra, amikor nem leszünk már egymásnak más, mint egy kancellár és egy polgár. Ahol a rangok végzetesen közénk állnak és nem fogunk tudni többé átlépni rajtuk. Semmissé tenni. Az aggodalom, hogy célponttá válhat, nem csak ő, de Caroline a fiúk is. Hogy elvehetik tőlem, s tudom, hogy hiányával olyan űr keletkezne lelkembe, melyet nem tudna pótolni senki.
S Peter. Félek, hogy kapcsolatunk sínyli meg, miután egyenesbe jöttünk. Miután sikerült mindkettőnknek átlépni a kicsinyes érzésein és végre testvérként szeretni a másikat, s az aggodalom. Nem csak az ellenállók miatt, de Scott miatt is. Rettegek, hogy a családom egy részét elveszíthetem és hogy én semmit sem tudok tenni azért, hogy ez ne így legyen. S ölbe tett kézzel kell majd végignéznem.
Szavai hirtelen érnek el, szempilláim remegnek bele, s a füstszerű holdról, rá vetül pillantásom az üvegen keresztül. Mellkasomról távozik az ólomszerű súly, melynek létezését eddig fel sem vettem.
- Az jó – felelem csendesen, esetlenül. Fejem lehajtom egy pillanatra, mélyen szippantom be a levegőt, s mikor legközelebb feltekintek én is felé fordulok. Halovány a mosoly arcom szegletében.
- Ha túl sokáig löksz el magadtól, nem tudom, hogy fogom megtalálni vissza hozzád az utat. Nem gondolhatok már csak magamra, ott vannak az ikrek és Shane… Shane, ki a világomat jelenti nekem – szavaim elcsendesülnek a felismerés szinte mellkason vág. Nem hazudok neki, nem érzem úgy, hogy nem így lenne.
Életemben először jutok arra, hogy tudjam, érezzem: Shane lesz örökké az első. Oly természetesen jön az érzés, olyannyira magától értetődő az egész.
- Nem érdemli meg, hogy veszélybe sodorjam magam – sóhajtom el magam, fejem újra lehajtva. Ahhoz túl sokat kockáztat nap, mint nap, hogy mi biztonságba legyünk. Nem lehetek önző. Vele szemben nem. Eljő az a pont, amikor nem gondolhatok magamra, ahol mások állnak előttem. Ők. Kik a mindenem, kik az egész életem.
- Csak ne késlekedj túl soká, jó? – tekintek fel rá, szinte könyörgőn. – Az életem része voltál mindig is és nem akarom megtapasztalni, hogy milyen lenne nélküled, Caroline nélkül – hisz ők is ketten vannak. Szeretem legalább annyira a feleségét, mint őt magát is.

◦ᵒ·○●·°

Clara fölnéz, a hangomra fölnéz az Aquillonról, és egyszerre megfordul velünk a világ.
Tekintetünk összekapcsolódik, s amit látok, váratlan szögből szúr belém. Az ember, aki az imént játszi könnyedséggel szelídítette meg az elkeseredettségemet, eltűnt. Az arcára most már más van írva. Az, hogy az egész emberfeletti erőt követelt tőle: hogy igazából szomorú és fél. Hogy nem akart ebbe beavatni, mert van elég dolgom nélküle. A mosoly, amely immár elvégezte a feladatát, a nyugodt szavai, a benne élő uralkodó ezúttal nincsenek sehol.
Hogy lehettem olyan vak, hogy nem láttam, az utolsó tartalékait fordítja rám?
Egyszerű kérdésre egyszerű válasz: még mindig én vagyok a legönzőbb, legkövetelőzőbb ember a kerek világon.
Szégyelld magad, te tehetetlen senki.

A nyugodt összeszedettség, amely testileg átjárt az imént, hirtelen a helyére kattan, mint amikor az ember tárat cserél egy üres fegyverben. Clara sebzett tekintete meg ahogy elakad a szava olyan hatással vannak a legbelső ösztöneimre, akár egy felharsanó közelségjelző sziréna, amely nagy erejű, végzetes ütközésre figyelmeztet: teljes súlyával szakad rám a felismerés, hogy mekkora hibát követtem el.
Clara eljött ide, hogy segítsen nekem, és az utolsó erejét sem habozik felhasználni, én meg ahelyett, hogy viszonoznám ezt, elbújtam egy sötét szobába, és sajnálom magam.
Ő pedig ezt is elfogadja.
Azt már nem.

Nem ő az egyetlen, aki rendkívüli dolgokra képes. De még ha így is lenne, a kedvéért akkor is kötelességem lenne túlnőni a korlátaimon. Ez egy olyan belső törvény, amely a kancellári feladataimnál jóval régebbi időkbe nyúlik vissza. És amellyel kapcsolatban soha nem voltak kétségeim.
Itt és most sincsenek.
Rámosolygok. Bocsánatkérőn.
Aztán odalépek hozzá, s a hátát átkarolva egy ritka, feszültségtől mentes ölelésbe vonom. Ha engedi. S akkor hosszú pillanatokon át el sem eresztem.
- Észre se fogod venni - ígérem neki félhangosan, rövid csókkal illetve a feje tetejét. - Nem maradsz egyedül, Clara Gregor.
Engedem kibontakozni az egykezes gesztusból, ha kívánja - már ha megtörtént egyáltalán -, de máskülönben nem: a sor most rajtam van, hogy támaszt nyújtsak neki. Ameddig csak akarja.
Elég ideje csalja a világot azzal, hogy nem fél semmitől.

◦ᵒ·○●·°

Figyelem őt csendesen, de most egyszerűen csak képtelen vagyok megszólalni. Többet mondani ennél mégsem tudok. Most nem. Tudom, hogy most nem csak egyedül vagyok, nem dönthetek önző módon, csak magamra gondolva. Az életem már nem csak az enyém.
Figyelem őt némán, s a rettegés újra átjár. Félek, félek kilépni azon az ajtón és itt hagyni. Félek, rettegek, hogy végleges lesz és nem fogok tudni mit tenni ellene. Mosolyára mégis félmosolyra húzom ajkaim. Neki nincs miért bocsánatot kérnie.  
Ő pedig közelebb lép, s nem húzódok el tőle. Átölelem és hátába kapaszkodok bele. Arcom vállába fúrom, s próbálok erőt venni magamon. Mélyen szívom le a levegőt az orromon, s csak lassan eresztem ki. Újra és újra, miközben szavait hallgatom. Én pedig csak kapaszkodom bele, még most, utoljára.
Akaratlanul horkanok fel, hogy fel sem fog tűnni. De azzal nem tudok vitatkozni, hogy nem maradok egyedül. Tudom, hogy nem, ám ez nem változtat a tényen: egy barátomat veszíthetem el. A bátyámat veszíthetem el. Eltelik egy perc, mire elengedem hátát, egyenruháján kisimítom ujjaim okozta gyűrődéseket, s egy fél lépést teszek tétován hátra.
- Nos, ha egy hónap alatt meg tudod oldani, akkor vélhetőleg nem fog feltűnni – nevetem el magam, fejem lehajtva, amíg összeszedem a gondolataimat. Szemem sarkából kiseprem az ott sem lévő könnycseppet, hogy halovány mosollyal tekintsek fel rá, majd csak megrázom a fejem.
- Csak vigyázz magadra jó? – tekintek fel rá. – És kérlek, kérlek, most engedd magadhoz közel a feleséged. Ő lehet a legnagyobb támaszod – mindkettejüknek szüksége van a másikra. Elég ideje próbálja már kerülni, pedig tudjuk mindketten, ha valaki, mindig ott lesz mellette. Akkor is, amikor én nem lehetek. Amikor én már nem lehetek.
- A barátom vagy, Victor, ha nem is maradok egyedül, űrt hagyhatsz magad után – hajtom enyhén félre a fejemet. – Mindenkiben, ki közel áll hozzád. Ám ezzel nincs addig probléma, amíg vissza nem találsz hozzájuk – és most nem magamra gondolok. Elsősorban nem, még akkor is, ha a félelem továbbra is bennem van. Nem kellene ennyire végletekben látnom a dolgokat, nem igaz? Erre valahogy most mégsem vagyok képes. Ez most túl nehéz.

◦ᵒ·○●·°

Megkapaszkodik.
Engedem, hogy magához szorítson. Így nem gyengül az én fogásom sem őrajta, s mivel mondani nincs ezen kívül mit, a szuszogását hallgatjuk mind a ketten. Lassuló, mély lélegzetvételek, a feszültség, amely ott fészkelt a gerince mentén, felszívódik, ha nem is nyomtalanul: mire föltekint, megpróbálva visszaállítani a zubbonyom eredeti, makulátlan állapotát, már tudom, hogy nevetni fog mindjárt.
És nevet is.

Jámboran hallgatom a mondanivalóját, ami soha nem volt rám jellemző, csak ilyenkor. Majd felvonom a szemöldököm válaszképp. A jobbat.
Tudtam, hogy ezt nem úszhatom meg örökké.
- Sokat vársz el - felelem, de ebben több a fanyar csipkelődés, mint a valós aggodalom. Pedig az se kevés. Kérlelő, bűntudatos pillantást vetek rá. - Tudod, hogy Caroline esetében túl sok van már a rovásomon. Egyszer az ő türelme is elfogy. Az a legendás türelme, amivel olyan régóta visszaélek.
Még egy dolog, ami egyes-egyedül az én hibám: Clara jóban van a feleségemmel, így biztos vagyok benne, hogy pontosan tudja, mennyit mulasztok e téren. Ha az utóbbi időben sikert sikerre halmoztam volna, ővele akkor sem állnék sokkal jobban. Lenne mit helyrehoznom.
Bőven.
Annál rosszabb, hogy erre fájdalmasan alkalmatlan vagyok. Szeretni szeretem - annak idején hamarabb, könnyebben megbarátkoztunk egymással, mint hittem volna -, de boldoggá nem tudom tenni. Ha pedig tudná, hogy ezt gondolom, iszonyúan dühös lenne miatta.
'Miért nem hagyod, hogy ezt én döntsem el?'
Jó kérdés. Miért nem?
Nem tudok visszafogni egy legyőzött sóhajt. Egy rövid ideig nem követik szavak, aztán végigmérem Clarát: immár nyugodt, ahogy én magam is nyugodt vagyok, ám ettől a helyzetünk semmivel sem lett könnyebb. Ahogy nem is lesz.
Soha nem az.

- Tudom - sandítok rá végül. Napok óta nem találkoztam senkivel otthon és most, hogy már nem is szeretnék, hirtelen elkerülhetetlenné vált. Nem ácsoroghatunk örökké a kilátóban. - Neki is tartozom annyival, mint neked. Még többel is.
Egy pillanatra eszembe jut, hogy Clara alighanem beszélt vele, mielőtt eljutott volna idáig. Lám, lám, lám. Más körülmények közt mosolyognék ezen.
Most már Clara is tudja, milyen érzés tűvé tenni valaki után az egész űrállomást.

◦ᵒ·○●·°

Mélyről jövő sóhajjal adózok irányába. Mégis kinek nincs? Mégis melyik kancellár feleségnek egyszerű az élete? Amikor tudod, hogy férjednek sose te leszel igazán az első. Hanem a második, s ahogy mondta ő is, sokadik a sorba. Caroline ezzel tisztába van. Ajkamon mégis parányi mosoly jelenik meg újra, mintha a korábban érzett aggodalom nyomtalanul felszívódott volna. Tudom, ő is tudja, hogy ez nincs így, egyelőre mégis félre tudom tenni.
Hiszen van fontosabb dolog is az életben és Victort mindig saját érzéseim elé helyeztem. Kevesek egyike, akikkel képes vagyok megtenni. A családom után, talán az egyetlen, habár valahol, szívem mélyén, mindig is a családom tagjának is gondoltam Őt.
- Talán el sem tudod képzelni, hogy mi nők mennyi mindenre képesek vagyunk – somolygom orrom alatt, fejem enyhén félrehajtva. – A szeretett férfiért pedig még annál is többre, a végletekig elmennénk. Így van ezzel ő is – szereti őt. Tudom, hogy Victor is, csak az ő esetében nehezebb kimutatni. Leginkább rangjából, felelősségéből adódóan, mely még mindig a vállán nyugszik.
Korábbi szavaiból pedig pontosan kinézem régi barátomtól, hogy már csak azért is távol tartja magától, a gondjaitól, mert félti. Nem akarja, hogy baja essen és nem csak azért, mert nem tartozna rá. Caroline remekül tud titkot tartani – mint minden valamirevaló jó feleség. Biztosan tudom állítani, hogy ő az, akiben megbízhat zokszó nélkül.
S tudom, hogy ő sem fogja másként látni majd Victort, ha megnyílik előtte. Újra. Nem fog rá neheztelni, hiszen mi történt, nem feltétlen csak az ő hibája. Viszont ő az, ki tehet ellene. És ebben tudja őt támogatni, mindig is megtette és meg is fogja még a jövőbe, ha hagyja neki.
Sóhajára újra emelném a kezem, hogy arcán simítsak végig, szelíd mosollyal az ajkamon. A mozdulat ezúttal is elmarad, ám a mosolyt megkapja, félrefordított fejemmel egyetembe.
- Vélhetőleg jóval többel – látom be én is. Végül csak hetykén vonom fel a vállamat és engedem is le. – Én csak a barátod vagyok, felém feleannyi elvárás sincs, ugyebár. Engem könnyebben le tudsz rázni, bááár – szemöldökeim egy pillanatra összeráncolom. Ajkam szegletébe kaján vibrál, teret neki mégsem engedek. – Mhhh – vajon milyen könnyen tudna lerázni magáról.
Egyetlen varázsszóval. Ő, vagy a családom. Akkor le tudna, de amíg nem húzza ezt elő, addig talán nem lehet végzetes oly sok minden.
Mégis kimondatlanul hagyom. Tudjuk mindketten, hogy egyébiránt levakarhatatlan vagyok, hiszen ezért is vagyok most is itt. Azért, hogy iránta érdeklődjem.
- Jobban vagy? – kérdezem hirtelen, hiszen ezért is vagyok itt. Hogy megtudjam, hogy van.

◦ᵒ·○●·°