”Érthető.” Elmémben ott cseng továbbra is az az egyetlen szó, amivel oly sok mindent elnéz. Tekintetemben halványan hála csillan meg, amit szándékosan engedek útjára. Nem mondanám őt kegyetlennek vagy gonosznak, inkább következetes és az is biztos, hogy nehéz megbántani, ennek ellenére nem igyekszem, sőt. A legtávolabb áll tőlem, ahogy másnál sem teszem szándékosan. Egyszerűen nem tartom sem kielégítőnek sem hasznosnak, nem az én világom az ilyesfajta tett. Talán számított arra, elképzelhetőnek tartotta, hogy megfordul a fejemben bárkitől hátsó szándékot feltételezni. Hogy ezt megtettem volna akkor is, ha az emlékeim róla, róluk nem hagynak cserben…nos ez jó kérdés. Callum minden bizonnyal megválaszolná, de ő most nincs itt és csupán az ösztöneimre, a mindig velem lévő megérzéseimre hagyatkozhatok. Nem csak szavaira, a hangjára is figyelek, s nem kétlem, hogy Callum tette csorbát ejtett a büszkeségén, rangján, s azon a páncélon amit kivételes személyiségével emelt maga köré, mintha a Callum feletti ítélkezés ugyanúgy mulattatná mint annak sikertelensége, csupán azért, mert megtehette. Mert volt rá alkalma, lehetősége egy kicsit megizzasztani kancellártársát. Mintha sok-sok évre visszamenőleg lenne köztük egyfajta versengés…vagy annak hozadéka. * -Köszönöm. *Egy fehér folttal kevesebb, úgy érzem, s némi súly le is került a vállaimról…fellélegzem. A köszönet apró sóhajban végződik, mely már a Perdát látni engedő vastag üvegfal felé száll. Ártatlanul, méltóságteljesen pöffeszkedik a Caligo fényében, holott oly sok rossz hozója volt már, szinte minden hozzáköthető, mint egy lánc, végigkísérte az életünket mióta csak a közelébe merészkedtünk. Próbára tesz, akadályt gördít elénk, miközben hívogató szépségével babonáz meg. Egyszerre lehet gyűlölni és szeretni, a kettő között pedig hajszálnál is vékonyabb a távolság.* -Igen, aggódtam érte, aggódtam magunkért és mindazért amit elveszíthettünk volna. *Fordulok vissza Victor felé, arcomra csak gondolni lehet a mosolyt, annak aki úgy akarja, de a derű csupán a tekintetemben ül meg most. * -De nem tagadhatom le azt, hogy büszke is vagyok rá. Így utólag persze könnyű…*Felnézek rá, és csodálom az erejét és a kitartását, a büszkeségem ennek szól s nem annak, hogy mindenkit maga körül becsapott, megkerült, félrevezetett. Nem csak a világgal harcolt meg értem, hanem önmagával is, mindent kockára téve s olykor egy hajszál választotta el a bukástól. Victor elítélheti őt, neheztelhet rá, de az érdemeit nem vitathatja, s abban is biztos lehet, hogy nem hagyom hiábavalóvá válni. *
'ugyan, megérdemled-e, hogy a világ végére is utánad menjenek?'
Ritkaságszámba megy, hogy egy ilyen magas származású ember ennyire keveset beszéljen. Saskia sohasem volt nagyhangú, még személyes társalgásaiban is igen visszafogottnak számított, talán a legvisszafogottabbnak mindannyiunk közül. Arról nem tudok sokat, baráti társaságban mire lehetne tőle számítani, de igencsak meglepődnék, ha kiderülne, valójában ugyanolyan bátran és lendületesen közlékeny, amilyen például a férje tud lenni. Nem mintha ezzel baj volna: bájos és tapintatos természetéhez jól illik megfontolt szűkszavúsága, s legalább olyan előkelő is vele a maga módján, amilyennek egy magabiztos kancellár látszik, ha be nem áll a szája. Ez utóbbiból pedig annyi van, amennyi csak lehet, mert senki nem szereti olyan nagyon a saját hangját hallani, mint mi heten.
Egy emberként fordulunk a kilátás felé, ám ez cseppet sem nehezíti meg a mondanivalója befogadását. Jelenléte, testi mozdulatlansága jól érzékelhető szemkontaktus nélkül is: világos színei sötét öltözéke dacára is kiemelik a helyiség atmoszférájából. Látóterem peremén könnyűszerrel megkapaszkodik Saskia alakja, így azt is észlelem, hogy kisvártatva megmoccan. Felé fordulok, hogy elkapjam a pillantását, ahogy illik és ahogy ösztönös. Szeme sarkában megbúvó jó kedélyét ezúttal nem kíséri teljes mosoly, de hát még ő sem viselheti folyton ezt az arckifejezést. Nem érzem úgy, hogy megfosztott volna valamitől, különösen, hogy én is szűkmarkúan mérem az effélét. Büszkeséget ismer be, s ehhez azért bátorság kell a jelenlétemben, még ha vele barátságos is vagyok, mert megsértődhetnék rajta, ha a szeszélyem úgy diktálná. Természetesen nincs így, Saskia pedig elég jól ismer ahhoz, hogy tudja ezt. - Meglátszik rajtad - felelem, ügyelve rá, hogy a válasz ne érződjék neheztelésnek, ahogy nem is az. Nincs közöm hozzá, hogy mit érez a férje iránt és visszataszító lenne tőlem, ha akár csak gondolatban véleményezném azt. Ez a legbizalmasabb magánügye. Egyike azon dolgoknak, amit magára valamit is adó ember őszinte kínálásra sem fogad el. Előzékeny pillantásba fogom a mellettem ülőt. - Szigorú vagy magadhoz. Csak utólag tudsz bármit is gondolni erről, akár könnyű, akár nem. Nem kell magyarázkodnod miatta. Én akkor sem tenném, ha száz ember várja tőlem. Én és a jogtalanul elvárt, sértésszámba menő bocsánatkérés régi ellenségek vagyunk, s ezen mit sem változtat, hogy ez az aljas praktika jön vagy megy éppen a jelenlétemben. Soha nem fogok szemet hunyni felette, még jelentéktelen esetekben sem. Gyenge és kicsinyes emberek körében népszerű igazán. Én nem vagyok egyik sem.
Nehéz úgy beszélgetni, hogy nem áll rendelkezésemre semmilyen emlék Victorról, bármikor bármibe belefuthatok. S én sem tudok mire rákérdezni, hogy életben tartsam a társalgást, mert bár talán menekülnöm kellene…én mégis szívesen maradok, talán csak azért, hogy próbára tegyem magam. Nem ez a teljes igazság, minden hiányosságom ellenére nem feszélyez Victor társasága, s meglehet Clarán és a családján kívül én vagyok az egyetlen aki kellemesnek találja. „Ismeretlenül” sem sérteném meg, ezt jól érzem magamban, nem is az a célom azzal, hogy Callum iránti neheztelése ellenére kimondom mennyire büszke vagyok rá, egyszerűen csak kikívánkozott…meg kellett védenem. Elfelejteni nem fogják, de idővel talán a harag enyhül, saját büszkeségük sebe pedig begyógyul. Hasonlóan érzem magam mint Callum, a másik mellett kitartani bármiben, bármi áron…szégyen vagy megbánás érzése nélkül. Sem pillantásomban, s mozdulatlanságomból nem kizökkenve veszem tudomásul, hogy szavak nélkül is célt ért a Callum iránti büszkeségem, melyet valójában nem a tette miatt érzek hanem annak briliáns megoldása iránt. * -Neked nem is kell Victor, és Callum sem tette. *Nekem helyette kell, így érzem és ezen mit sem változtat a társadalmunkban elfoglalt helyem. Victornak fogalma sincs arról, hogy mennyire betalál az a megjegyzése, miszerint csak utólag tudok erről bármit is gondolni…talán nincs igaza, talán tudtam már mindent előre, vagy legalábbis Callum tervének egy részét…és az ellenkezésem sötét pillanatai kísértenek olykor, melyek mindig kicsúsznak a gondolataim közül. Egy lépéssel teszem túl magam rajta most.* -Callum több időt fog a Perdán tölteni, a rábízott feladat miatt, nekem pedig sikerült meggyőznöm Doriant, hogy több hasznomat veszi ha a kutatásaimat a perdai növényvilágra fókuszálom. *Noha mindenképpen így döntöttem volna, nem véletlen kettőnk munkájának összefonódása, az sem, hogy ezt szóba hoztam. * -Jártál már a holdon? Úgy értem a Városon kívül? *Anélkül kérdezem, hogy akár egyetlen pillantásnyira is a Perda méltóságteljes gömbje felé néznék, még mindig ismerkedem Victorral, másrészt nem árt tudnom, hogyan viszonyul a hold látogatáshoz, mi az ami mindenképpen oda tudja csalni. *
'ugyan, megérdemled-e, hogy a világ végére is utánad menjenek?'
Tudatában vagyok, hogy a beszélgetés nem húzódhat már sokkal tovább. Saskia okkal nem kereste a társaságomat - ahogyan másokkal sem gyakran mutatkozik, mióta átesett az Ébredésén -, s mert nem tudom, udvarias válasza ellenére valójában hogyan érzi magát, nem szabad hosszan lefoglalnom őt. Véletlen találkozásokat még átlagos körülmények között sem illik elnyújtani. Sejtheti, hogy minden kedvessége ellenére sem fogok túl hosszan visszaélni felajánlott idejével. Egyelőre azonban megnéz magának. Bár vonásai nem rezdülnek - máskülönben eleven arcát tekintve ez nem kis szó -, mégis magamon érzem a figyelmét, amely mentes minden tolakodástól. Mosoly árnyéka vetül a képemre, elnyúlón vegyülve a Panorámakilátóban uralkodó természetes árnyak közé. - Tudom. Nem erőltetem az álláspontomat. Ha helyesnek érzi, ugyan megteheti. Eszembe jut a Jenkinsből kitaposott bocsánatkérés, amelyen túl gyorsan estünk át ahhoz, hogy megakadályozhassam benne, de eszem ágában sincs csak úgy kiadni őt. Még a feleségének sem. Nem is volna mikor, mert Saskia megszólal megint, s ezúttal olyasmit mond, amiben kevés a valódi meglepetés. Biccentek, egészen finoman. - Fogadd elismerésem. Dorian kemény ellenfél, ha meggyőzésről van szó. Castillo kancellárt nem egyszerű hideg logika jellemzi, mint inkább a leghidegebb, ami csak emberileg lehetséges: van benne valami egészen egyedi, valami, amit nem könnyű megnevezni és ami e szempontból megkülönbözteti még tőlünk is. Udvariassága szintén nagyban különbözik mindenki másétól, ha az én mércémmel mérjük. Dorian időnként már-már a kelletlenségig formális. Könnyű elfelejteni, hogy ő és Saskia voltaképpen munkatársak.
Az engem firtató kérdésre megrezdülni érzem a szemöldököm. Nem titok, hogy erre nem számítottam, de a kíváncsisága nincs igazán ellenemre. Elvégre a Perda lebilincselte őt. - Nem - felelem lágyan, de kissé szűkszavúan, mielőtt egy szívdobbanásnyi időre megtorpannék. Nincs rá szükség, hogy nyers legyek, amikor olyan nagyon megérintette őt a holdfelszín. - Nem jártam még a holdon. Egyáltalán. És az érkezésem aligha hordozna kedvező üzenetet, ha diplomataszemmel nézzük. Bár nem számítok két lábon járó hadüzenetnek, mégis én vagyok minden ember közül az az egy, aki a háborúnak a saját arcát kölcsönözte. Idefent legalábbis. Nem kétlem, hogy ha megneszelik, én is a közelben ólálkodom, a perdaiak fegyverforgató keze egyszerre viszketősebbé válik majd. Még úgy is, hogy nem ismernének fel, hiszen sohasem láttak. Erre azonban nem alapozhatok. Ahogy maga a hold, úgy a lakói is kiszámíthatatlanok. Minél később találkozom akár egyetleneggyel is, annál jobb. A Perda minden győzelmünk, alkalmazkodókészségünk és természetes nagyságunk ellenére jelenleg is veszélyesebb a kelleténél. Pillanatnyi szünet, majd finom, de annál komolyabb hangon hozzáteszem: - Ráadásul én mindig szolgálatban vagyok. Nem távolodom el túlságosan a hídtól, hacsak nem muszáj. A riadó szirénája mindenek felett. Az pedig nem ismer se nappalt, se éjszakát. Bár az admirális tökéletesen elboldogul egymaga is, mégsem tudnám a Dominiumot jó szívvel sorsára hagyni csak úgy. Különösen hosszabb időre, amíg egy vízesésben gyönyörködöm odalent vagy más egyébbel szórakoztatom saját magam.
Nem tudom mire vélni Victor arcán azt a halvány mosolyt, mely épp csak megmutatja magát, de inkább csak örülök neki semmint bármit is feltételezzek a mögötte rejlő igazságról. Talán nem is fontos. Az enyém amúgy is elmossa azt fényében, mikor Dorianról esik szó, az ő meggyőzéséről, mely valójában nem is az volt, rövidségét és intenzitását tekintve. Az egymás felé támasztott terveink és elvárásaink találkoztak egymáséival, így csupán az volt a lényeg, melyikünk vetette fel előbb annak a lehetőségét, hogy a munkánkat Callummal közös nevezőre hozhatjuk. Hogy kinek mi volt a célja…utólag sem mindegy, de majd egyszer kiderül. * -Köszönöm…de nem nagy érdem. Jó érveim voltak és egyeztek az övéivel. *Nem hiszem, hogy pusztán az engedékenység vezette, hogy tekintettel volt a helyzetemre és az állapotomra, hogy az amúgy hosszantartó és kimerítő munka legalább élvezetet okozzon. Dorian gyakran túl sokat vár el másoktól és személyes sértésnek érzi, ha rámutatnak a határokra. Egyelőre nem a tapasztalat érezteti ezt velem, hanem az első benyomásaim mellett, Callum megjegyzései, melyekkel felkészített az első találkozásra. Az első olyan találkozásra, mikor magamra is hagyott vele. Nem csak a társalgás életben tartása miatt térek rá a Perda és Victor kapcsolatára, hanem a kíváncsiság miatt is, ez pedig egy olyan mozzanat amire nem is kell emlékeznem, mondhatni veszélytelen pont amiben szabadabban mozoghatok. Érdekel hogyan viszonyul ahhoz a helyhez, ami az otthonunk…lesz. Noha a kérdésem eleve úgy fogalmazódott, hogy benne volt milyen válaszra számítok, meglep. * -Egyszer sem, Ó! *Még azt sem nézte meg, hogyan épült fel a Város…mindenesetre érdekes még úgy is ha figyelembe veszem az általa felhozott gyenge indokot. Ugyan melyik őslakosnak tűnne fel, ha megjelenne a Város főterén? Távolmaradására még híres és kemény fegyelme sem lehet magyarázat. * -Túl szigorú vagy magaddal szemben. Nem hiszem, hogy egy napig ne tudnának nélkülözni. *Egy röpke pillanatig elmerengek őt nézve…a fegyelem, a tartás, a másokkal szemben, de leginkább önmaga felé támasztott elvárások az arcára vannak írva, sok-sok év alatt olyannyira bevésődtek a vonásaiba, hogy nehéz lenne onnan kitörölni. Nem szívesen látnék Callum arcán hasonlókat, igyekeznék azokat elsimítani, ahogy megtettem azokkal, melyek két és fél év alatt próbáltak állandósulni. Elnézőn mosolyodom el, már-már bocsánatkérőn előre azért, amit mondani fogok. * -Pedig nem ártana egy kis napfény. Egyszer te is lazíthatnál egy-két óra erejéig. Feltöltődnél hidd el, és újult erővel vethetnéd bele magad a munkába. *Minden gúnytól, vagy rosszindulattól mentesen próbálom előadni a lehetetlent. *
'ugyan, megérdemled-e, hogy a világ végére is utánad menjenek?'
Elhárítja a bókot. Nem teszek semmit, hogy ezt megakadályozzam. Ha él idefent akár egyvalaki is, aki valóban szerény, az ő. Amennyiben úgy érzi, ellenére van, nem fogok ragaszkodni hozzá, hogy elfogadja. Anélkül is elég érzéketlen és merev társaságnak számítok, hogy szándékosan figyelmen kívül hagynám a jelzéseit. Az is világos előttem, hogy kár volna megpróbálnom őhozzá idomulva igazán kedvesnek tűnni. Nem születtem durva természetűnek, de van bennem elég realitásérzék, hogy ezt ne számítsam az erényeim közé vagy mérjem Saskia gyengéd finomságához. A kés foka sem vágja el senki kezét, mégsem sietnek rányomni az ujjukat az emberek, akinek pedig van egy csepp esze, soha nem is említi egy lapon egy kasmír vállkendővel.
Csillagfényes sötét szemei elnyílnak a meglepetéstől a válaszom hallatán, de egy egyszerű arckifejezéssel nem is éri be teljesen. Félmosoly nélkül nem tudom megállni apró felkiáltását, mert egy pillanatra olyan lesz tőle, mint akit arra kényszerítenek, hogy egy védtelen embertársa szenvedését nézze. Kevesen képesek így nézni egy kancellárra, különösen idefent, ahol még a jól őrzött kiváltságokba is belelátni. Ámde Saskia ilyen ember és ebben, ha szinte semmi másban nem is, egy kicsit nem csak Clarára, de még az én feleségemre is hasonlít. Nem véletlen, hogy a hangján olyan szólam csendül fel, amit már nem először hallok. Hallgatom. Érzem, hogy néz. Aprólékos figyelme végigvándorol a hajamba fésült választéktól lefelé a vonásaimon egészen az állkapcsomig és kevéssel alatta a zubbonyom kemény gallérjáig, amelyből mostanra éppencsak kiveszett a tisztító nagy teljesítményű gőzállomásának visszafogott illata. Amit lát, aligha tetszik neki; ehhez nincs szükségem kifinomult hatodik érzékre. Szókimondása azonban őszintén felkészületlenül ér, amit nem sokan mondhatnak el magukról. Felvont szemöldökű kifejezést könyvelhet el cserébe, de azért azt is egyszerűen kitalálhatja, hogy nem haragított meg ennyivel. - Ne hagyd magad megtéveszteni. Ha valakivel, hát magammal nem vagyok elég szigorú - hárítok, s bár viselni nem viselem a mosolyt, annak jelenléte azért érzekelhető. Inkább szól Saskiának, mint bármi másnak. Ha valóban olyan fegyelmezett és elkötelezett lennék, ahogy mondja, nem hibáznék ennyit. De honnan is tudná? Röviden biccentek, mert az igazságot nincs miért tagadni: ha valóban maradunk, én sem kerülhetem el a holdat örökké. - Fogok én még a Perdára utazni, Saskia. Csak igazad legyen. És legyen igazam nekem is. A tekintetét keresem, s ha elkaptam, enyhén megmoccanok ültömben, keresztbe vetett lábam a padlóra helyezve, hogy felállnék. Lélegzetvételnyi szünet, mert nem számítok rá, hogy marasztalni akarna, de a fejébe nem láthatok bele: ha nem szól, csak akkor folytatom a mozdulatot, fölkelve mellőle a lehető legsimábban és szokássá vált mozdulattal igazítva el a zubbonyom szegélyét, hogy mindenütt a helyére kerüljön. Saskiára tekintek, röviden és különösebb hangsúly nélkül, éreztetve vele, hogy a döntést, egyedül szeretne-e maradni, egyetlen szó nélkül meghozhatja. Könnyen és régóta olvasok az ilyen jelekből.
Ilyen kis rövid idő után, amit együtt töltöttünk, el kell mondjam, hogy kellemes Victorral beszélgetni, talán korábban nem volt rá sokszor alkalmunk, de úgy érzem a véleményem nem új keletű. Szűken méri a mosolyt és a derűt, ki kell azt érdemelni, még önmagának is, de épp ezért egy elejtett félmosoly is bír annyi jelentőséggel, mintha felkacagna; amit még ismeretlenül sem nézek ki belőle. Nekem apró győzelem abban a versenyben, melybe önmagam neveztem be, s amihez elég volt egyetlen, meglepett, őszinte hang. Belőlem szélesebb mosolyt csal ki mindaddig, míg figyelmem finoman végig nem siklik arcán. Génjeinek aprólékos munkája nyomán, határozott arcélt tudhat magáénak, átható tekintetet, aszimmetrikus vonásai előnyére válnak…nekem most mégis csupán bőrének árnyalata kelti fel figyelmemet. Szókimondásom újabb érzelmet csalogat elő a jól bezárt dobozból, felvont szemöldöke az én ajkaim zugát remegteti meg.* -Ha így van, maradjon is így. Szerintem még ez is sok. *Biztosan mást is mondanék, ha emlékeznék, de nem bonyolódom bele. Egyszer talán majd…remélem hamarosan, hamarabb semmint gondolnám vagy hinném, tudni fogom mit mondtam volna, vagy mi az amit nem. A holdra vetem pillantásom az ígéretét hallgatva, előttem van a tengernyi zöld ami körülveszi a Várost, a színes eloraki utcácskák, a világító erdő. Sóhajomban ott van a fájdalom is, ami még el sem ért igazán, csupán egy baljóslatú érzés.* -Ha marad még belőle valami. *Kár lenne tagadnom félelmeimet, melyek a szépsége elvesztésével kísértenek. Tudva azt, mi lett az emberek régi otthonával, melyet nem ismertem…de ezt a holdat szeretném megismerni, megóvni olyannak amilyen most. Ennél több sebet aligha viselne el nyomtalanul. Az apró finom mozdulatra fordulok vissza ismét Victor felé, menni készül. Félreérthetetlen a mozdulat, én pedig nem tudom mivel marasztaljam. Talán nem is kellene…elsőre elég lenne ennyi is, a gondolataimhoz pedig nincs megfogható alap, hogy előhozakodjak velük. Ösztönösen simít végig kezem a nadrágom élén, majd magam is felállok, félig a Perda felé fordulva ám tekintetem Victor különös fényű….Perda színű szemeibe fűzve. * -Bizonyára sok dolgod van, nem szeretnélek a kelleténél több ideig távol tartani tőlük. Örülök, hogy találkoztunk…talán legközelebb ne bízzuk a véletlenre. *Szelíden elmosolyodom, szavaim mögött érezhető, hogy marasztalnám még ha lenne mivel. De ezt a hiányosságomat szóban nem osztom meg vele. Egy hosszú lélegzetvételnyi időre figyelmem a holdra irányul, de szavaimat már Victornak mondom, melyeket minden vádtól mentesen, inkább a kérés árnyéka hat át.* -Most kellene látnod, hogy tudd…mi ellen harcolsz.
'ugyan, megérdemled-e, hogy a világ végére is utánad menjenek?'
Tapintatosan visszafojtja a mosolyát, amit - ha engedné - az arckifejezésem csalogatna elő belőle. Felnőttes vonás ez, amely felhívja a figyelmem a tényre, hogy Saskia is nővé ért időközben, még ha régről gyerekként is élt az emlékezetemben. Beszédmódja, finom mozdulatai, velem megosztott szemlélete és bájos arca most is nagyon fiatalnak mutatják, ám az a tíz év, amely korban elválaszt tőle, mostanra sokat veszített jelentőségéből, ha csak a tényeket nézzük. Nem mintha bármelyikünk is öregnek számítana, és mégis. Itt van Saskia, mindannyiunk közül a legfiatalabb, sudáran és méltósággal tartva magát, ahogy azt Margarettől tanulta. Hanem azért ő akkor sem lesz komor vagy komoly, ha Callum valamely erőfeszítése nyomán száz évig fog élni: ahhoz túlságosan erős emberbarát érzelmek fűtik. Ha folyik is az ereiben némi kíméletlenség, az akkor is láthatatlan marad a számomra. Sem a Perdával, sem a perdaiakkal szemben nem kimért, ami pedig még ennél is meglepőbb, hogy énhozzám milyen: amit mond - 'még ez is sok' - olyasmit nem volt soha szokás nekem mondani. Ennek megfelelően felelni sem tudok rá, hacsak nem akarok vele vitába bonyolódni, ami nem lenne elegáns tőlem. Akkor sem, ha nem értünk egyet. Ezt hívták régen lefegyverző kedvességnek. Így hát nem szólok és nem is várja el, hogy szóljak - kifelé néz a vastag páncélüveg ablakon, amely a látszat ellenére ugyanannyira elzár bennünket a kinti világtól, mint az űrállomás szürke fémfalai mindenhol másutt.
- Ha marad. Jobb lenne, ha biztosíthatnám felőle, hogy nincs miért aggódnia, de ez nem ennyire egyszerű. Én nem engedhetem meg magamnak, hogy merő jóérzésből ígérgessek és másra sem háríthatom a felelősséget. Nemrég még az én parancsomra szóltak a fegyverek odalent, s bár személyesen nem jártam ott azóta sem, a felvételekről tűpontosan értesültem róla, miféle pokollá változtatja az akaratom az égitest élettől zsongó felszínét. A csataterek végül mindig egyformán végzik. A harci gépek több tonnás acéltömege, irdatlan tűzerejük mindent és mindenkit térdre kényszerítő nyomása előtt nem állnak meg sziklafalak, falvak, szentélyek, növendékfák vagy kifejlett erdők sem. Nincs olyan perdai élőlény, amelyet, ha én holtan akarom látni, megkímélnének a Dominium katonái. Olyan faj is csak egyetlenegy van, aki képes volt sikerrel felvenni ellenük a harcot. Eszem ágában sincs elfelejteni, milyen volt a háború legelső napján, éjnek évadján a híd felé sietni, miközben a szirénák vég nélkül üvöltöttek, odalent pedig zajlott az öldöklés. Az én embereimet nem lehet büntetlenül meglopni vagy megölni, és aki mégis megteszi, annak pontosan ezek a kilátásai a továbbiakban. 'Ha marad belőle valami.' Nem áll szándékomban merő bosszúvágyból a Perda ellen fordulni, ez azonban nem csak rajtam múlik. Akkor sem, ha ennek örülnék a legjobban.
Saskia követi a példámat és felkel ültéből, bár nem vártam el tőle. Testtartása egyenes, de a merevség hiányzik belőle, inkább látszik kecsesnek, mint bármi másnak, ami némi eleganciát kölcsönöz neki. Nem engedi el a tekintetem, még a panoráma kedvéért sem. Ez igen udvarias tőle. Olyan mosollyal fogadom a gesztust, amelynek nincs köszörült éle. Ő a leggyakrabban egyébként is mindig ezt látta rajtam mind közül. - Köszönöm - fogadom el a felajánlott célzást, mert nem igénylek átgondolt indokot ahhoz, hogy magára hagyjam. A szavát pedig kínálásra sem veszem. - Majd ha olyan erősnek érzed magad, amilyennek látszol. Félrepillant, s a tekintete követése nélkül is tudom, mi vonzza ennyire a figyelmét. Szavai csak megerősítenek ebben. A nyugalmat, amit érzek, kihallani a hangomból is. - Tudom én. Mindig tudom - somolygok rá, mert ha valamiben, abban biztos lehet, hogy tudom, mit csinálok. Elfordulok egy kissé, ahogy ő, de nem arra. Az ajtó felé. - Viszontlátásra, Saskia.
Olykor olyasmit is észre veszek másokon, amit talán régebben nem. Úgy gondolom, mindez az emlékeim elvesztésével függ össze, mivel azokra nem hagyatkozhatok, más apróságokra kell odafigyeljek. Victort nézve és hallgatva, kihegyezve érzékeimet a legapróbb rezdülésre is a hangjában, mozdulataira, gesztusaira…egy részem képes a Perda és közte párhuzamot vonni. Mindketten méltóságteljesek, félelmet keltenek az emberekben, veszélyesek, de…a nem túl törékeny páncél alatt jóság és tisztelet is lapul bennük, őszinteség…annak ellenére, hogy a Perda is és Victor is képesek meglepetést okozni. Victor olyan mintha már évszázadok, évezredek óta a Dominium része lenne, akárcsak a hold az Univerzumé. Szinte eggyé váltak. Ezért is várom tőle, hogy azt mondja, megígérje, hogy vigyázni fog leendő otthonunkra, de a lelkem mélyén tudom, hogy nem teheti, nem áltatna hiú reménnyel. Szavai, az a két szó ami az enyémeket idézi, minden indulattól mentesen is képes összerándítani a gyomromat, arcom vonásait a merengőből fájdalmasba fordítani. Alig észrevehetően szívom be a kilátó mindig ugyanolyan hőmérsékletű és szagtalan levegőjét, mélyen elhelyezve a tüdőmben, s hasonlóképp is szabadulok meg tőle, a bennem fellobbanó rossz érzésekkel együtt. Nem bólintok rá, nem veszem tudomásul, s mindez a határozottság egyenesebbre húzza a gerincemet. Többet kellene mosolyognia. Ez jut eszembe miután mindketten felálltunk, marasztalásra okot adó téma nélkül. Egy kicsit sajnálom, s ez az én hibám…hogy nem emlékszem rá, s nehéz úgy tennem, mintha tisztában lennék az egymás közelében leélt pillanatokról. * -Rendben, szavadon foglak. *Kicsit félretéve a Perdát, a mosolyom is az övéhez igazodik, telve jó érzéssel a lelkemben, de nem tudom s nem is akarom tagadni, hogy mire figyelmem irányul, a szívemhez nőtt. Tekintetemben köszönet csillan az elmúlt, rövid percekért, a kellemes társaságért…és azért a mosolyért amit szavaimért kapok. ~Úgy legyen, úgy legyen.~ Még magamban is csak suttogom, mint egy imát ha lenne kihez fohászkodnom. * -Kérlek add át üdvözletemet Caroline-nak…viszontlátásra Victor. *Noha elfordulni készültem, helyette távozó alakját nézem, határozott lépteit, tartását. Valóban olyan, mintha ő alkotná a Dominium gerincének nagy részét, és ez eszembe juttat valamit és úgy érzem, mintha ezen már elgondolkodtam volna korábban, csak azt nem tudom, miért. *
//
