Clara, bár éleslátása és ítélőképessége egyéb kérdésekben irigylésre méltó, hajlamos romantikus elképzelésekbe lovallni magát, ha házasságról van szó. Ez a tulajdonsága ráadásul nem olyasmi, amit a maga tapasztalataiból származtatna, mert egész kiskora óta megingathatatlanul jelen van benne; a feleségemmel kapcsolatban azóta töretlen a lelkesedése, hogy egyáltalán értesült a tényről, hogy eljegyeztek valakivel. Ami tizennyolc évvel ezelőtt volt. Ahogy az már lenni szokott, az idő részben igazolta őt, ám némi részlegesség vajmi kevés ahhoz, hogy Clara Gregort megingassa bármiben.
- Ez biztos. Talán jobb is - felelem megadón, mert több eszem van annál, hogy ilyen kérdésekben megkérdőjelezzem őt, noha bőven vannak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy jelen helyzetben erről lenne szó. Caroline Teague van akkora hős, mint azok a nők, akiket Clara ilyenkor felemleget, abban valahogy mégsem vagyok teljesen biztos, hogy az én hétköznapi atrocitásaimat elviselni hagyományos értelemben vett nagyság kérdése volna. Sokkal inkább beletörődésnek nevezném. Hanem ahhoz nincs bőr a képemen, hogy ilyesmit beismerjek előtte. Úgyhogy befogom a szám. És magamban megfogadom, hogy ma nem alszom egyedül.
Jellegzetes mosolyát csak félig viszonzom: van, ami egyáltalán nem változik. Ilyen Clara elkötelezettsége az ideálokhoz férfinő dolgokban. Nincs miért hibáztassam: soha nem avattam be igazán a házasságomba, ő pedig nem avatott be engem a magáéba, mégsem hinném, hogy nagyot téved azzal, ha azt feltételezi, hogy szeretem a feleségemet és megbízom benne. Én sem gondolok mást róla és Shane-ről. Azt, hogy ennek köze volna a szerelemhez, amit olyan szívesen emleget, nemigen hiszem. De hátha nem fontos. - Mm-hhm. Nem teszek megjegyzést sem az elvárásokra - amelyekből mindannyiunknak rengeteg jutott és jut is a mai napig -, sem arra, hogy könnyű volna szabadulni tőle: az effélét a maga idejében úgynevezett magas labdának neveztük. A hangszínemből, még ha csak hümmögés is, kiértheti, hogy kínálkozó válaszcsapástól tekintettem el. - Nem mintha valaha próbáltam volna.
Fürge kérdése komoly, a tünékeny, könnyed hangvétel nem űzte messzire a kezdeti hangulatot: nem érzek valódi keserűséget, hogy visszatértünk hozzá. Elvégre ezeket nem lehet helyrehozni. Sóhajtok. - Igen. És nem - vetek egy rövid pillantást a csizmám orrára. Illett volna igent mondani, ha már elpazarolta rám az idejét, mégis... vele mindig őszinte voltam. Hozzászokhatott volna, hogy menthetetlen vagyok. Az érdemeinek szóló melegséget ennyiből is kiérezheti. Aztán a szemét keresve föltekintek megint. - Haragos vagy? A hangomban ott cseng a bocsánatkérésekre jellemző gyengédség, bár kimondani nem szándékozom semmi ilyesmit. Nem volna értelme. Megtehetném, hogy nem zárom el a szeretteitől, de én mégis el fogom. Joga van hozzá, hogy elárulva érezze magát emiatt.
Halovány a mosoly, amely ajkamra kunkorodik. Laposan pislogok rá, csak egy pillanatra tekintek el a válla felett, a kényszert, hogy fejem megrázzam most vissza szorítom. Természetes, hogy igazat ad nekem, főként ha felesége kerül szóba. Caroline, mióta csak Victor életébe került, különleges helyet foglal el szívembe. Nincs ennek nagyon különlegesebb oka, minthogy barátom felesége. A barátság közöttünk pedig észrevétlenül lopta be magát, kellemes, udvarias ismeretségből vált valami jóval mélyebbé. Én voltam az, aki a környezetében legjobban megtudta érteni. Még akkor is, ha kettőnk helyzete soha nem volt még csak hasonló sem. Az én férjem ugyanis soha nem választotta, hogy családjától távol legyen. Victor pedig kötelességének él, de ezt mindannyian tudtuk, hogy ezt is várják el tőle. Ezzel pedig Carolinenak sincs oly nagy ellenvetése. Végtelen a türelme, amelyet legrégibb barátom iránt viseltet. Irigylésre is méltó. - Ilyenkor sose tudom, hogy csak azért adsz igazat, hogy ne menjünk jobban bele a témába, vagy mert tényleg így gondolod – somolygom az orrom alatt, mégis egy kacsintást is kap mellé. Nem kell komolyan vennie szavamat, tudnia kell, hogy jelen esetben csak ugratom. Vélhetőleg így is többet tudok magánéletéből, mint amit szeretné, hogy tudjak. A srácok korai mégis mindig egy jó alap volt, hogy összejárjunk, amíg ők egymással játszanak, addig mi kényelmesen tudjunk beszélgetni. Bármiről, akármiről. Az előttem álló férfi pedig talán többször is került terítékre. Kettőnk életének halmazában ő áll a középpontjában. Válaszcsapásra mégsem méltat most. Mindkét szemöldököm a magasba röppen, egyfajta jelzésként: saját csapdámba sétáltam bele, ő mégis elengedett. Kegyesen. De a mai naptól eltekintve nem talált még alkalmat, hogy le tudjon magáról rázni. S ha életemben nem helyeztem volna a lányaim biztonságát legelőre, talán most se tudna. Velük pedig nem tehetem meg, hogy életem kockáztassam, bármennyire is vágyik arra minden porcikám, csak hogy elmondhassam neki, a végtelenségig mellette állnék, ha kell. Ha van valami, amiben sose kételkedtem, az ő volt. Nem tudna olyat tenni – hiszem ezt – ami miatt ne állnék majd mellette. - Csak egyszer kell igazán megpróbálnod, nem igaz? Victor Terson mindig célt ér, bármiről is legyen szó – mosolygok rá szelíden. Hangomba nincs sértettség, sem harag. Tudom, hogy mi a kötelessége és ezen kívül jól ismerem a jellemét. Ha valamit eltökélt, azt végig is viszi. - Mindenhez kell egy kis idő. Vagy több – érintem meg karját, vígasztalóan. Nincs azzal gond, ha nem érzi még jól magát. Ehhez idő kell. Neki is, hogy feldolgozza azt, ami történt. Másoknak is nagy csapás lehet, hát még neki? Aki az egész hadsereget irányítja? - Amiatt, mert a munkádat végzed? A kötelességed? Alávaló tett volna, ha emiatt neheztelnék rád egy pillanatig is. Az ellenállókra jobban haragszom jelen pillanatban – látom be, halk nevetéssel. Nincs okom rá. - Fáj, fájni is fog, de nem tudok rád haragudni emiatt – mosolygok rá kedvesen. Nem kívánok szavaimmal ártani neki, de mindig is őszinte voltam vele szembe. Ahogy ő is. Még ha fájdalmas is olykor ez.
- Egy kicsit mindkettő. A somolygását viszonzom, mert bár a helyzetem semmit sem javult, mióta felbukkant a kilátóban, Clara társaságában lenni mindig is jó hatással volt rám, ahogy ahhoz is kivételes érzéke van, hogy utat találjon hozzám. Akkor is, ha nem akarom engedni neki. Legfeljebb egy kicsit több idejébe telik.
A megjegyzésére nem felelek. Nekem minden sikerül. Hiába a mosoly, amellyel megtoldja, a szavai akkor is késszúráshoz hasonlítanak - igazságtartalmuk letagadhatatlan, ahogy az is, hogy a humora helyénvaló, mégis fáj a megjegyzés annyira, hogy ne próbáljak meg csatlakozni hozzá. Nagyon jól tudom pedig, hogy másképpen értette. Csak akkor bólogatok finoman, amikor megérzem könnyű érintését a karomon: csukott szemmel is ráismernék a gesztusra, mert ez mindig bevett szokása volt. Egy pillanatra elgondolkodtat, vajon hány alkalommal fogta vissza magát csak az elmúlt percekben. Még úgy is, hogy neki mindig hagytam magam.
Aztán válaszol. És olyasmi történik, amire egyáltalán nem számítottam: Clara nevetni kezd és egyetlen, röpke másodpercre hallom magamon, hogy én is vele nevetek. Nevetek az utolsó cseppen a bizonyos pohárban, hogy az ellenállóknak sikerült magukra haragítaniuk őt, meg az arcán, ahogyan ezt kimondja - habár mind a ketten annyira csendesek vagyunk, hogy nem kizárt, egész egyszerűen csak valamiféle pszichés holtponton lendültem túl. És akkor csak képzelődöm. Meglehet. Mély, szaggatott lélegzetvétellel kísérten nyelek egyet. Mintha egy teljes perce nem vettem volna levegőt. Két kézzel dörzsölöm meg a szemem, amely döbbenetesen eltér az általános viselkedési normáimtól. - Sajnálom, hogy lemondtam a programod - jegyzem meg, tökéletesen tisztában azzal, hogy ezért soha nem jutott eszébe neheztelni. Csak szólni akarok még hozzá, mielőtt elindulunk a dolgunkra. Mert belül érzem, hogy az időnk immár lejárt, és amint elköszönök tőle, új fejezethez érkezünk. Olyanhoz, amelyikre egyikőnk sem vágyik, és amelyet mégis mi teremtünk majd meg.
Fújtatva mosolygok rá végül, fejem nem rázom meg, csak tekintetem hunyom le egy pillanat erejéig. Amíg mélyen leszívom a levegőt, hagyom, hogy pár szívdobbanásnyi idő elteljen, mielőtt újra rá tekintenék. Régen nem vagyunk már olyan viszonyba, hogy egymást beavassuk a magánéletünkbe, mégis tudom, ha kérdeznénk a másikat megtennénk. Legalább is egyes részeibe. A tolakodás ilyen formája mégsem jellemzett minket sose, még ha a látszat sokszor nem is ezt mutatja. A lányok idejekorán elvonták a figyelmem minden másról, mely nem ők voltak. Őt pedig a munkája szólított el, s noha, amilyen nagynak érzem a távolságot közöttünk, pontosan tudom, hogy mennyire közel is állunk egymáshoz. Mert Victor azon kevesek egyike, aki szempillám remegéséből is tudja, hogy mire gondolok. Vagy legalább is, hogyha valami nincs rendben. Ő az, ki képes átlátni mosolyomon, mikor nem őszinte. S aki képes együtt nevetni velem, amikor a téma vagy a hangulat nem igazán indokolná meg. Ezen a ponton valahogy hihetetlennek tűnik, hogy volt pillanat, amikor egyes nézeteivel képes voltam egyet érteni a Justice Leauge-gal. Most, ha csak rá gondolok, nem érzek mást, csak végtelen haragot, dühöt és tehetetlenséget. Mégis hogy jön bárki is ahhoz, hogy emberek életét tegye tönkre, mondván, hogy ő jobb? Jobb lenne? Halált, fájdalmat, szenvedést okozva? - Sose azzal van a gond, ha lemondod, tudod jól – rázom meg a fejemet. A naptárunk többször nem találkozik az igényeinkkel, mint azt szeretnénk, nem véletlenül tudjuk nehezen összehozni azt a havi egy alkalmat is. Az jobban aggasztott, hogy nem válaszolt, látszólag eltűnt. És még ha meg is érteném, ahhoz vagyok annyira önző, saját aggodalmamnak adjak teret. - Nem tudom, hogy segít-e – kezdek bele, ujjaimmal babrálva. Ajkaimat préselem egymáshoz, egy pillanat erejéig hezitálok. – A lányok említették, hogy vannak tanárok, akik az órákon megtárgyalják a Justice League üzeneteit. Már ha épp akkor ír, amikor ott vannak. Nem mondtak többet ők sem, meglehet, hogy csak eléje mennek annak, amit el akar érni – rázom meg a fejem. Mert nem tudhatom tényleg, a kérdezősködésük egy pillanatra, akkor mégis szívembe mart. Eszük ágába sem lenne kételkedni a rendszerbe, ezt tudom. S ott van a levegőbe, rengeteg fiatal az oktatás alatt formálható és vannak karizmatikus tanárok, akik képesek erre. - Nem célom egy oktatóval sem kitolni, a jelen helyzetbe mégis jobb, ha tudod – nem tudom, hogy Jacobéknál hogy van, vagy ő mit hallott, egyáltalán beszélt-e otthon róla. Egyáltalán van-e bárki annyira balga, hogy a jelenlétébe tegyen ilyet. Egy pillanatra mégis hezitálok, aztán mozdulok. Közelebb lépek hozzá, s ha engedi, enyhén lábujjhegyre állva lehelek egy csókot orcájára. Remélem nem utoljára. - Viszlát, Victor – suttogom a szavakat, hangom egy pillanatra elcsuklik, tekintetét nem keresem most meg. Fejem lehajtva fordítok neki hátat, hogy elhagyjam. Szívemet mintha ezernyi darabra törnék. Tudatosítanom kell magamba, hogy ez nem végleges. Hogy ez az egész nem lehet végleges és nem csak ő. Peter, anyám… Az ajtó előtt mégis megállok egy pillanatra. - Victor? – fordulok, csak félig irányába, ajkamon most szomorkás félmosoly húzódik. – Amíg a férjem élve hazajön, addig nem érdekel, hogy mi történik vele a fronton – állok meg egy pillanatra, míg minden izmomat megfeszítem. Túl sok. Ezzel együtt túl sok érzelem készül feltörni belőlem, melynek nem adhatok teret. – Viszont, ha történne vele bármi, azt a barátomtól szeretném megtudni – ennyi talán még elvárható, miután néhány rémálommal és lidérccel megtarkította életemet. Mindig is hullámzóan viseltem a távolléteit Shanenek. A háború volt az első alkalom, amikor valóban felfogtam, hogy meghalhat. Mikor ott járt lent, a Perdán, rettegtem érte. Ez az érzés azóta elmúlt, hogy aztán most, egy jóval elemibb erővel térjen vissza és fogja béklyóba szívem, lelkem. Még egy halovány mosoly, még egy szívdobbanásnyi idő, amíg látványát magamba iszom, hogy aztán kilépjek az ajtón. S lemenjek a nyolcadik szintről, ki tudja, hogy mennyi időre. Talán örökre.
- Köszönöm, hogy elmondtad. Az új információt tűnődve forgatom a fejemben, mégsem sietek azzal, hogy következtetéseket vonjak le belőle. Amit mond, friss is, kevés is: önmagában vajmi keveset jelent, engem pedig csepp korom óta arra neveltek, hogy ha egy döntés meghozatalához idő áll rendelkezésre, azt lehetőség szerint használjam is fel. Gyorsan és jól dönteni fontos, ám ott, ahol a lehetőség adott a felkészülésre, hanyagság.
Nem látom okát, hogy ezt a módszert kifogásoljam. Kötelességeim jellegéből következik, hogy a minél alaposabb előre tervezés, akármennyire fárasztó is, elengedhetetlen. Általában kiváló érzékkel választom el a lényeges elemeket a jelentőség nélküliektől, rendszerek és sémák azonnali átlátásában pedig nem csak gyakorlott, de ösztönösen tehetséges is vagyok - az ebben rejlő csapdák felismeréséhez annál nagyobb önfegyelem szükséges. Jól tudom, hogy éles helyzetekben hajlamos vagyok veszedelmesen, átgondolatlanul megbízni saját magamban. Öreg hiba. Hanem ez az egész ráér később. Most búcsúzunk.
- Viszlát. Nézem, amint visszaereszkedik a talpaira. Fehér arcán ugyanaz a szomorúság, amelyet én is érzek és amelyet csak néhány percre tudtunk elűzni; pofacsontom alatt ott érzem égni a távozását megpecsételő bélyeget. Kényszert érzek, hogy mondjak még valamit, de végül nem teszem. Ennél azért még most is erősebb vagyok. Nem követem a szememmel, csak a cipője sarkait hallgatom: ha nem távozóban, hanem érkezőben volna, akkor is fölismerném a lépteiről. A kilátást nézem, amikor eljut hozzám a hangja. Feléje fordulok. Nem is találgatom, mit láthat rajtam a tátongó sötétségben. Nagy valószínűség szerint semmit. - Igen? Halkan folytatja, de nincs semmi idefent, ami elnyomhatná a szavait. És nincs semmi olyan sem, amit erre úgy felelhetnék, hogy a lelkiismeretem érintetlen maradjon. Akkor meg minek várassam? Igen. Ez így válik teljes egésszé. Bólintok, mindent elkövetve, hogy farkasszemet nézzek vele közben. - Ne félj. Tudom. És talán így is lesz. Ha végül mégis jobban ismer, mint én saját magamat.
//Előzmény Itt// Arra bólintok simító kezét pár pillanatra megfogva, hogy nem baj, hogy szinte névtelenségben maradtam. A tanár, aki fogadta Jasmine-t tudta - szerintem ő nem is evett ezért -, mert látott a folyosón. Jobb is így. Át is térünk a főzés témájára, s én e téren csak vegykonyhámban jeleskedem. - A precíz szendvics? Nem csak úgy össze van dobva, ahogy esik, hanem... olyan katonás rendben áll. Majd csinálok egyik reggel, s meglátod! - Mosolyodom el, végülis régen is néha megengedhettünk magunknak egy-egy lusta reggelt, mikor ágyban reggeliztünk. Miért is ne kedveskedjek így neki újra, hogy ágyba viszem a reggelit? A teámra való dicséretet mosolyogva,már-már kuncogva köszönöm. De jó, akkor már három dolgot tudok "főzni"! - A tea is két alkotóelemes, de így már értem, miért nem keversz bele cukrot! - Csibészül húzódik szám széles mosolyba az ugratása után. Ettől még azért komolyan kérdezem meg, akar-e perdai hozzávalókból főzni? Hátha cukkolásom miatt felszívta magát, vagy csak a móka kedvéért. Nem fogom kevésbé szeretni, mert nem főz jól. Ha nyolc aktív házassági évünk alatt nem zavart, nem most fog elkezdeni zavarni. - Közösen főzzünk? Rendben, csak nem robbantjuk fel a Dominiumot! - Egyezek bele könnyedén. Másnem magunkon tudunk majd nevetni, mint ébresztését követően az első otthoni éjszakánkon. Ha jó is lesz, amit készítünk, az plusz pont, de addig is közös elfoglaltság. Hogy rendszer lesz-e belőle? Kétlem. De ettől még kipróbálhatjuk. Ezt követően jól beleválasztok az ételbe egy kifejezetten csípős darabbal, ami arra ösztönöz minket, hogy az italunkat magunkhoz véve elinduljunk sétára a Kertben. Kényelmes tempóban, s Saskia mint kíváncsi pillangó száll egyik virágról a másikra, nem valamiféle botanikai rendszer szerint haladunk, hanem tetszés szerint. Néha én is hozzá tudok tenni a tudnivalókhoz, amelyek inkább emlékek. Valamelyikhez hosszabb tartozik, van, ami olyan rövid, hogy rámutatok csak annyit mondva, hogy ebből vittem az első randinkra egy szállal. Érdekes megfigyelnem, hogy a növényekre tényleg emlékszik Saskia, annak is tudja a virágszínét, amely most még csak egy bimbót sem mutat nekünk. Örülök, hogy van az életében egy ilyen kapaszkodó, amihez nyugodtan fordulhat, amelynél emlékei egymással vetélkedve törnek elő, nem kínozza a deja vu érzése semmi konkrétumot és biztosat nem adva. A Kert beiktatása a randinkba ezért is volt jó, romantikus mivoltja mellett talán adott némi megnyugvást s önbizalmat, hogy ha ezek az emlékek megvannak, vélhetően a többi is megkerül. A végén visszaülünk a padhoz, elrendezzük a maradék ételt tetszési indexünk szerint, s Saskia instrukció szerint üzenek, hogy mi legyen a sorsuk. Kis pihenőnk után állok fel, mert liftig vagy lépcsőig gyalog kell mennünk, de a folytatást Saskiára bízom. A válasz egyértelmű: fárad. S jól ismer már ennyi nap után ahhoz, hogy szükségét érezze hozzátenni, ne vigyem haza. Pedig... - Rendben... - Egyezek bele sóhajtva. - De az orvosod ezért extra pihenést irányoz elő neked! Szeretném, ha a délelőtt javát is az ágyban, pihenve töltenéd. - Nem mintha utólag pótolni lehetne, ami most elmarad, de tényleg szeretném, ha még kímélné magát. Saját regenerálódása érdekében. Elindultunk hát ki a Kertből a lépcsők felé, karomat kínálva most is, s ha lehet fokozni, az eddigieknél is jobban figyelek rá, hogy érzi magát. Addig is mesélek neki, míg felérünk. - Annak idején te hoztál ide engem, mikor elértük a Perdát. Persze az Imperium már küldött róla képeket, szondák is felmérték, hogy lakható ember számára is, de aznap éjjel értünk közel hozzá s álltunk rá a pályára, hogy a holdat kövessük keringésben. Mondtad, hogy ugyan még sok napkelténk lesz, de az első azért mégis az első. Így kijöttünk ide, leültünk a padra s egymást átkarolva néztük, ahogy a perdai Nap felbukkan a hold széleinél. - Jó, ez így nem pontos, de Fuller nincs itt, hogy arcát a kezeibe temesse, s nem is a tudományosság a lényeg most. Időközben felérünk a nyolcadik szintre s innen csak pár méternyit kell haladni, hogy elérjük a Panorámakilátó szélét. A Caligo lilás derengése már ideszűrődik, de míg a falszakasz végére nem érünk, addig nem látunk semmit a Perdából. A perdaiakkal is így jöttem, de amit Rodával nem tettem meg, azt Saskiával megkockáztatom: finoman mögé lépek s két kezem szemei elé teszem, ha nem ellenkezik, így kísérem a tér közepe felé. A kései időpont miatt miénk az egész hely, s a Saskia elé táruló látvány hasonlít a régihez, mikor leveszem a kezem a szemei elől - ahogy ő tette velem annak idején -. A hold szélénél már megjelennek az első sugarak, de még órákig tart, mire a Városban is hajnalodni fog. Ami lényeges eltérés az akkori emlékhez képest - melyre talán csak én emlékszem -, hogy a Város ott van, apró sárga fénypöttyként világít a még sötétbe burkolozó égitesten. Szinte hívogatóan.
Callum szemeiben nem láttam szomorúságot amiatt, amit elmulasztott a boldog gyerekek látványával, de a szavaiból kihallottam a keserűség halvány hangjait. Ezért szorítom meg a kezét, ami viszonzásra lel és örülök, ha csak ennyire is, de vigaszt nyújthattam. Sokkal derűsebb téma a főzés, annak ellenére, hogy ha én tenném, senki nem örülne. Szendvicsben azt hiszem én is jó vagyok, noha nálam a precizitás talán csak a munkában teljesedett ki régen, az a néhány nap, amit már a lakosztályban töltöttem, erre utal. * -Jó, kíváncsi vagyok rá. Élével áll benne minden? *Költői kérdés, inkább a humornak szól semmint valóban választ várnék rá. Elképzelem, én hogyan készítenék el egy szendvicset, határozottan nem precíz. A teával sem töltök el sok időt, de nem tűnt fel akkor sem amikor Callum készítette nekem a teát, hogy nagyon méricskélt volna. Clara jellemzését a főzési tudományomra kissé eltúlzom, ami alapot ad Callumnak egy jó kis tréfálkozásra. Elnevetem magam és ingatom a fejem, hogy merészeli? * -Callum! Te tréfát űzöl velem. Nem szeretem elnyomni a teafű valódi ízét. *Az a mosoly amit az arcán látok, nem engedi, hogy komolyan vegyem. Ettől persze még nem érzem magam hirtelen alkalmasnak arra, hogy bármit alkossak a konyhában, főleg nem segítség nélkül, és remélem ő legalább olyan ügyetlen a precizitása ellenére, mint én, hogy ne maradjak alul. * -Nos, legfeljebb nem fog hasonlítani ételre, vagy kap egy sírós arcot, de jól szórakozunk közben. *S együtt leszünk, ez a legfontosabb. Tudom, hogy nem töltheti velem minden idejét, de ahol lehet, ott lecsippentek egy kicsit, és ha közös főzés az ára, ám legyen úgy. Olyat biztosan nem fogunk készíteni, ami sikeresen elégeti a szánkat és a torkunkat, finomnak látszó étel még ilyen gyorsan nem kapott leértékelést, mint az az erős…nem is tudom, hogy a szósz volt vagy a másik falat. A kertben tett hosszú sétánk alatt gyümölcslével, eperrel és beszélgetéssel próbáljuk száműzni a gyötrő ízt, de maga a kert szépsége, a rengeteg virág olyan csodálattal tölt el, ami feledtet mindent. Most mér értem miért ültem itt olyan sokat, ahogy Clara említette. Meseszép, egy egészen más világ, mint a kinti, rideg falakkal határolt folyosók…és a végére megérik az elhatározásom, hogy néhány virágot átmentek a lakosztályunkba. Kell oda is a zöld, a harmónia, a kellemes hangulat, hogy ne csak egy lakosztály legyen, hanem egyfajta menedék, egy igazi otthon. Egy nagyon rövid pihenő és a mosolygós arcú ételek elrendezése után indulunk el újra, oda ahova én kértem, hogy menjünk. Semmi meglepetés, hiszem én. De mindenképpen látni szeretném és nem holnap, vagy azután, hanem még ma este, s makacsságomat egy nagy sóhajjal kimondott beleegyezés követ, amire diadalittasan elmosolyodom. Nem úgy az orvosi utasításra, de tudom és érzem, hogy szükségem lesz rá, ezért nem is berzenkedem.* -Igenis, értettem. Holnap lustálkodni fogok. *Nem célom feszegetni a határaimat és az sem, hogy teljesen kimerüljek. Most, innen nem szeretnék egyenesen hazamenni, de ha nem bírom, még a hetediken is mondhatom azt, hogy halasszuk el. Belekarolok s másik kezemet is a karjára simítom, és hálás vagyok azért, hogy észrevétlenül adja át a lehetőséget, hogy én diktálhassam a tempót, lépteinek ritmusát az enyémekhez igazítva. A történet aztán ismét könnyeket csal a szemeimbe, de mosolygok ahogy a zongorajátékánál is és most azért a könnyek a helyükön maradnak felnagyítva szemeimet a folyosói fényben. Ha nem is olyan gyorsan, de felérünk a lépcsőkön a célunkig, e kései órán senkivel nem találkozunk és a kimerültség sem vesz le a lábamról. * -Most te viszel el oda…először. Sok második első alkalom lesz még? *Kíváncsisággal tölt el, vajon mit fogunk még megismételni a múltunkból, mihez kötődnek Callum emlékei melyekkel az enyémeket csalogatná elő. S persze mikor, meddig kell várnom a következőre? A lépcsőházból kilépve a folyosón a kilátóhoz közeledve, már kiszüremlik a halvány lilás fény, noha én nem tudom, hogy melyik hold vagy bolygó derengése az. Önkéntelenül picit gyorsabbra veszem a tempót, de mielőtt beléphetnénk, Callum mögém lép. Még hátra sem fordulhatok, hogy megnézzem miért, a kezei már a szemeimet takarják. Odakapok a magaméval, tenyereim rásimulnak a kezeire, mintegy kapaszkodó számomra, de a mosoly ott játszik az arcomon és ezt érezheti is.* -Amikor idehoztalak, én is befogtam a szemeidet? *Bizonytalanul lépkedek, teljesen Callumra hagyatkozva, de nem bánom. Izgalmas és szórakoztató és mindaddig szélesen mosolygok, míg keze le nem kerülnek végül, hogy feltárják előttem a hatalmas terem, még nagyobb üvegfalán keresztül látható holdat, s a pereménél már sárgás fényben játszó sugarakkal. Nem csak a szavam, a lélegzetem is elakad. Elképzelni sem tudtam, most pedig itt van előttem. A látvány lenyűgöző, csodálatos…mégsem sajnálom, hogy nem jöttem el ide előbb, Callum nélkül. Ennek így kellett történnie, hogy ez is egy legyen a második első alkalmak közül, amit együtt töltünk, együtt élünk át, közös emlékké kovácsolva. Callum keze után kutatok kissé vakon, mert pillantásomat nem szeretném elvonni a holdról, s mikor megtalálom, magammal húzva elindulok az üvegfalhoz, amely előtt kényelmes kanapék állnak. Szívem szerint egészen az üvegig sétálnák, de érzem, hogy le kell ülnöm. * -Örülök, hogy nem jöttem ide egyedül. Ezt veled kellett látnom először. *Épp csak addig nézek félre, míg megtalálom a helyem a kanapén, leülve pedig megvárom, hogy Callum mellém ereszkedjen s vállára hajtom a fejem. S csak nézem a csodát és érzem magamban a vágyakozást, hogy én is ott legyek lent. * -Ugye tudod, hogy ott lent is lesz egy első napfelkelténk? *Úgy kérdezem, hogy nem is nézek fel rá, csak akkor, amikor újra megszólalok. * -Köszönöm, hogy elhoztál ide és azt is, hogy most. *Tudom, legszívesebben hazavitt volna már, de nem akarom, hogy vége legyen az esténknek. Még nem. Pedig…neki is éppúgy pihennie kellene, mint nekem. Orrnyergemen apró ráncok jelennek meg ahogy felhúzom picit az orrom a mondat utolsó felénél, és marad még a következő mondatra is, mellyel végül visszafordulok a Perda felé.* -Nem büntetlek meg ha nem érünk haza időben, az én hibám lesz.
- Neeem, genetikusként jónak tartom a változatosságot, szóval van, amit lapjával teszek rá! - Mosolyogva szállok be saját magam piszkálódásába, némi önirónia belefér még nekem is. A mosolyunk csak szélesedik, mikor én is visszavágok a főzésére egy pillanatig sem tagadva, hogy tréfálkozok vele. - Én is ezt mondanám! Meg mondom is a kávénál! - Hiszen lássuk be, a víz és kávé is csak két komponens, a teát ízesíteni plusz valamivel meg nem főzés. Meg a szendvics se, még ha precíz is. Zsák a foltját megtalálta ebben, de ez nem tántorít el minket abban, hogy a perdai hozzávalóktól várjunk némi csodát, de minimum jó mókát, amit később ugyanúgy nevetve idézhetünk fel. A Kertben való séta is felkerül erre a listára, úgy hiszem, mindketten mosolyogva gondolunk erre vissza, akár már holnap, mikor lustálkodik egész délelőtt. Erre elégedett orvosként bólintok, s ha délben találkozunk, úgy is a lakosztály kis változásain rajta tudom kapni, ha nem tett eleget az előírásnak. Elindulunk felfelé a lépcsősoron, s hogy őt kíméljem, inkább én beszélek elmesélve egy a kilátóhoz fűződő emléket. Hogy ez is így második első alkalom lett, erre Saskia hívja fel a figyelmemet. - Nos... - Mosolyodom el, miközben örömmel s megnyugvással látom, hogy a várható emlék/élmény felvillanyozza, a korábbi fáradtságot szinte nem is látni rajta most. - Én szerettem közös életünk nyolc évét, megismételném. - Nyilván hosszabban s az sem volna hátrány ha nem kellene nyolc évig nélkülözni az emlékeit s a szomorú részeket is kihagynám, de ha már vannak, akkor örülök, ha Saskia áll majd mellettem. S ahogy mondtam neki, finoman próbálkozok majd, s hát hol máshol udvarolnék e bókkal, ha nem egy randin? Mikor megérkeznénk a kilátóhoz, kis játékot csempészek bele meglepve Saskiát, de nem ellenkezik, csak mosolyog rajta. - Nem, a magasságkülönbség miatt nem lett volna kényelmes, így be kellett csuknom a szemem és előttem hátrálva mentél, hogy ellenőrizd, nem csalok-e? - Hangom derűjéből s hogy ezt tudom mit csinált, bizonyítja, hogy bizony megpróbáltam csalni, vélhetően le is buktam annak rendje és módja szerint. Vezetem őt, de szerencsére itt akkora a tér, hogy ha akarna se tudna miben orra bukni. Mikor leveszem kezeim szemei elől, én nem a kilátó varázslatos látványát csodálom, hanem Saskia vonásait, tekintetében gyönyörködöm. Meglátom az enyém után kutató kezet s mosolyogva fogom meg övét, követem őt a kanapéhoz, ahol nem is olyan régen Rodával ültem. - Köszönöm, hogy megvártál vele! - Mosolygok rá, kényelmesen hátradőlve. Vannak igazán jó napok, amelyeknél az ember azt kívánja, bár megismételhetné. Nekünk most lehetőségünk van rá, de nem csak ismétlésekre. - Tudom, az a napkelte viszont tényleg első első lesz! - Mosolygok továbbra is, de már azon is, hogy vállamra hajtotta fejét. Újra megérzem haja illatát, ahogy fejemet lágyan az övére hajtom s így nézem immáron én is a kilátást, a jobbára sötétbe burkolózó holdat, melynek szélein ahogy megjelenik a napfény egyúttal világos sávot von az égitestre. Ott már felkelt a nap, míg kicsivel odébb vékony peremen jól látszódik a pirkadathoz közeledő idő félhomálya. Átkaroltam Saskiát, másik kezemmel kezét fogom ölünkben tartva, kicsit mozdul csak fejem, hogy hajára puszit nyomjak. - Szívesen, kár lett volna kihagyni egy ilyen lezárását az estének. - Mosolygok vissza, s lopok egy csókot is, ha már felém fordult, hogy aztán a folytatáson felnevessek. - Milyen nemeslelkű! S bár nagy a kísértés, hogy megkérdezzem, hogy akkor én szabhatok-e ki neked büntetést, de korábban megegyeztünk, hogy az első randin a te hibádat lovagodként átvállalom. Úgyhogy... bajban vagyok! - Csibészesen mosolyodok el, mert annyira azért nem aggódom, pont mert tényleg nemeslelkű a feleségem.
Callum főzőtudománya meglehetősen közelít az enyémhez, szerencsésnek mondhatom magam, hogy felébredve, az emlékeim nélkül, még nem kell ezzel is megküzdenem. Ebben a tekintetben mindketten képesek vagyunk az öniróniára, ami további derűvel tölti meg az amúgy sem szomorú hangulatot. Egymást ugratjuk és még csak a teánál s kávénál tartunk, na meg a szendvics amihez főzni sem kell tudni. A közös kontárkodás a konyhában is csupán szórakozás, nem fog vérre menni, és ha még sikerül is, külön bónusz olyan vacsorát elfogyasztani amit közösen készítettünk el. Azért ez utóbbi tervünkkel kapcsolatban vannak kételyeim, de ahogy elnézem Callum arcát, nem vagyok egyedül a gondolataimmal. A perdai meglepetés vacsorát végül egy kellemes kerti sétával zárjuk, nem kevésbé azzal a céllal, hogy elűzzük az utolsó falatok rémesen erős ízét szánkból, s néhány virágot még ki is nézek, melyeknek gondolatban már meg is találtam a helyét a lakosztályban. Örömöm és jó kedvem ellenére nem tudom letagadni, hogy elfáradtam. Ha akarnám sem tudnám Callum figyelő szemeit kicselezni, inkább másképp próbálok hatni rá, egy kis kompromisszummal és ígérettel, hogy a tervezett panoráma kilátót még ma nézzük meg. Persze az, hogy be is tudom majd tartani, a holnap délelőtt árulja el…de nem tartom valószínűnek, hogy képes leszek annyit feküdni. Lassan haladunk a lépcsőn, így azonban van idő egy kis mesélésre, melyből kiderül, ez a randevú bővelkedik a második első alkalmakban. Nem tagadom, hogy tetszik és szívesen átélnék még pár ilyet. * -Én is biztosan szerettem. *Bár biztos vagyok abban, hogy nem minden emlékünk ilyen szép és boldog, és félek, ha visszatérnek, sok szomorúság is újra fellángol majd bennem, bennünk. De ha elsőre túléltük mi is és a kapcsolatunk is, újra megbirkózunk velük. * -Ezt jó hallani, akkor nem lehettem olyan rémes elsőre. *Kis tréfával ütöm el a halvány keserűséget, amit emlékeim elvesztése felett érzek és a félelmet, ami folyton kerülget, amikor kiderül egy-egy apró részlet. Callum azonban oly sokat harcolt értem, biztosan megérte minden percét…ezért is fáj a gondolat, hogy mindent elfelejtettem. S ezért merül fel bennem a kérdés, mi lehetett az a nagyon rossz dolog, amiről Clara is mesélt, ami végül elzárt előlem mindent….amire nekem kell rájönnöm, mert más nem tudhatja. S néha úgy érzem, az utolsó napoknak lehet köze hozzá, a hibernálásom előtti időszaknak. Most azonban elhessegetem ezeket a gondolatokat, mielőtt még szárnyat bontanának, és csak a jelenre koncentrálok, az új élményekre, melyekből új emlékek lesznek. Kulcsok a múlt kapujához. * -Ó, tényleg, erre nem is gondoltam. *Nevetek fel már arra, amit Callum az első panoráma kilátós látogatásunkról mesél. * -S persze csaltál, igaz? *hogyne csalt volna, én is megtettem volna a helyében, de nekem most nincs alkalmam rá, a kezei ha nem is fájón, de ahhoz elég szorosan tapadnak a szemeimre, hogy lebukás vagy kisebb harc nélkül ne tudjak kukucskálni. Kissé egyenlőtlennek érzem az erőviszonyokat, de ezt rögvest el is felejtem, ahogy a kezei utat engednek és a látvány szinte berobban az elmémbe. Csak néhány pillanatot áldozok a kilátó hatalmas terének, de már Callum kezét fogva sétálok az üvegfal előtti kényelmes kanapéhoz. Magam előtt is próbálom tagadni, hogy elfáradtam, hogy erőm utolsó morzsáit pusztítom…de a kanapé hívogató kényelme, túl csábító ahhoz, hogy elfelejtsem. * -Megérte. *Lehelem halkan, mosolyogva bámulva a holdat és a mögötte szikrázó, távoli csillagokat, és a kibukkanó nap fényes karéját. Fejem Callum vállán pihen, karja pedig az én vállamon…* -Nem győzöm kivárni. *Nem csak a várt látvány miatt, hanem mert lesz egy igazi első alkalom, egy olyan emlék, amihez nem kapcsolódik régi érzés, mint a mostani pillanatokhoz. Ahogy egymáshoz bújunk, fejünket is összedugva, s ujjaim önkéntelenül szorítanak rá az övéire…csend vesz minket körül…és most érzem azt, hogy igazán megnyugszom. Elnyújtanám ezt a néhány percet órákká, hogy minél messzebb kerüljön tőlünk az elmúlt napok feszült várakozása.* -Olyan békés most minden…bárcsak így maradhatna. Régen is így volt, igaz? Csak ültünk és néztünk ki a fejünkből, élvezve a nyugalmat és a csendet, egymás társaságát, bambán mosolyogva. Úgy érzem így lehetett. Ha nem mondtad volna is azt érezném, ez már megtörtént velem egyszer ugyanígy. Rácáfolunk a romantikus pillanatokra, melyek megismételhetetlenek. *Már csak ezért is megérte most idejönni. Egy kicsit sajnálom, hogy már vége az estének, de jó vége lett, tényleg méltó lezárása mindannak amit ma együtt át-és újraéltünk. Nem tudom mennyi lehet az idő, de minden bizonnyal túlléptük az általam felelőtlenül behatárolt órát, hogy ez eszembe jut, mosolyogva Callumra nézek. A koronát a csókjával teszi fel erre a nem várt végre. * -Igeeen, nagy bajban vagy Callum Jenkins. *Szavaiból jut eszembe az induláskor lezajlott alkudozás és szélesen elmosolyodom.* -De elnézem neked, tekintettel a házassági szerződésünkre. *S ezen már felnevetek, mert mókás, hogy máris érvényesül…pedig nem rég kötöttük, csak tíz éve. Elméletben. Annyira húzódom el tőle, hogy a szemeibe nézhessek, és lássam azt a csibészes mosolyt, ami az én ajkaimra is mosolyt varázsol valahányszor látom és remélem, még nagyon sok ilyen alkalomban lesz részem. Ám most az enyém eltűnik, de nem komorság veszi át a helyét. Csak nézem őt, ahogy engem néz és a szemeiben ott van minden érzelem, mellyel az utóbbi napokban magajándékozott. Kezem akaratlanul az arcára simul, hüvelykujjam lágyan cirógatja mielőtt ajkaira lehelném a csókomat. Azt a csókot, amit nem kell ellopnia, amit nem kellett kérnie, amit én adok. *
- Szeretném így gondolni, ahogy az előttünk álló életünket is. - A kezdet egyelőre jó, már ha az üléstől vagy ettől a randitól számítjuk s nem az ébredés földbe döngölő fájdalmától, mely talán örökre elkísér minket sajgó sebként, melyen a másikunknak mindig cserélnie kell a kötést. Azon felnevetek, hogy nem volt olyan rémes elsőre, de csak ujjam cirógató simításával felelek rá. Hiszen tudja, hogy nem csak Ewan Noah miatt küzdöttem az életéért. Ha mégis az a nyolc év lett volna a rémes első próba, úgy különösen boldog idő vár most rám, ránk. - Akkor is ezzel vádoltál, pedig az nem csalás, csak a lehetőségek okos kiaknázása nagy lebukási kockázat mellett. - Akkor is ezt mondtam mosolyogva, mikor beleestem ebbe a nagy kockázat közepébe s Saskia már most ismer annyira, hogy tudja emlékek nélkül is, hogy így volt. A szavak Jenkinses csűrése-csavarása ezen már nem változtat. Rám jellemző az is, hogy neki kisebb esélyt hagyok csalni, így kukucskálás nélkül jutunk el a kanapéhoz, ahol csak szeme sarkából láthatja határozott bólintásomat a látványra. Megérte. Az engedékenységem is, mert végülis itt ülve is pihen, s el tudom felejteni, hogy nyílt téren vagyunk, mikor fejét vállamra hajtja. - Hamarosan. Minél többet pihensz! - Teszem hozzá somolyogva, hogy motiváljam, legalább holnap délelőttig kitartson ez, aztán persze úgy is napról napra erősebb lesz. Magam részéről viszont kivárnám a perdai úttal a gyermekágyi időszak hat hetét, csak nem mondom. Messzinek tűnik, ráadásul gyermekágyi időszak gyermek nélkül... A léleknek többet kell erősödnie, mint a testnek. Addig a Perdát innen csodáljuk, s én is érzem azt a békességet, amit Saskia említ, de ő meg érezheti feje alatt vállaim finom megremegését, mikor kuncogok a bamba mosoly hallatán. - Volt ilyen, igen, szerencsére sok nyugodt esténk vagy reggelünk volt. - Van, hogy tényleg csak a kilátást nézve, van, hogy otthon eszegetve-iszogatva élvezve a csendet, mert néha az is kell. S van, hogy filmet nézve így összebújva. Akkor se néztük az órát, akkor is nekünk kicsit megállt, még ha valójában nem is volt felette hatalmunk. De az időnek sem felettünk. Itt is ki tudja mióta ülünk így csendben, meghitten, mikor egyikünknek eszébe jut, hogy a kijelölt határidőt lehet jócskán meghaladtuk s ez újabb játékos évődésre késztet minket, ki is van most bajban? Az elhúzott igenje a mosolyával együtt szélesíti az enyémet is, s már felkészültem, hogy bizonyosan valami vicces büntetést kapok, ami igazán nem is számítana büntetésnek. A folytatás viszont bizonyíték rá, milyen nemeslelkű is valójában Saskia, pont ahogy mondtam. - Kedvenc pontom lesz a szerződésben! - Csibész mosoly, kérni sem kell, csak felkészülni, hogy ez a pont alaposan igénybe lesz véve a későbbiekben is, mert hát szeretek "csalni". Amit viszont sosem csalnék el, az egy csók vele. Érintésére egy röpke pillanatig lehunyom a szemem, csak ennyi időre szakadva el tekintetétől, hogy aztán elmerüljek a mogyoróbarna szemekben egészen a csókig. Boldogan viszonzom, de nyugodt, békés csókot váltunk, nem szenvedélytől fűtöttet, mint aminek aprócska szikrái megmutatkoztak odalent, sok szinttel lejjebb az első csókot követően. Nem bánom, mert ezt is szeretem, ahogy a csókot adó személyt magát. Elmosolyodom újra a csók után, de még nem indulunk, még hagyom, hogy nézelődjünk kicsit, emlékezetünkbe véssük jól a pillanatot - és ha már büntetlenül nyújthatom el a randit, hát meg is teszem. Ha a csendet meg is töröm, csak annyiban, hogy elmesélem, hogy Rodával s kíséretével is feljöttünk ide, hogy lássák a lakóhelyüket a mi szemünkkel is. Az élettelen fekete mélységben kiragyogó holdat, a reakcióikat. Elmesélem, hogy itt derült ki, hogy a perdai gyógyító tériszonyos lehet, s azt mosolyogva említem, hogyan mutathattak a kísérői kintről nézve, mert orr-lenyomatuk ott maradt az üvegen, míg egy takarítórobot le nem szedte. De figyelek Saskia jelzéseire is, mennyire fáradt, így ha jelez, akkor még egy utolsó kis csókot váltunk, s elindulunk vissza a lakosztályba. Ha meg elaludt volna a vállamon, akkor próbálom nem felébreszteni, hanem könnyű és karcsú testét felemelem s karjaimban viszem haza. Azt hiszem, életemben először kérve Jade segítségét, hogy bejussak a saját lakosztályomba, mert a kézszkenneres panel túl magasan van most. Így vagy úgy, de Jade vette át a felküldetett ételt s bort is. Ha Saskia alszik, akkor az ágyba fektetem, cipőjét leveszem s betakarom, haját szépen, lágyan elsimítgatom - hajfonásra nem vállalkozva -, s mosolyogva hintek arcára jó éjt csókot. Ha ébren van, akkor az estére együtt készülünk össze, egyre rutinosabban hangolódva össze szemben a kezdeti a zavarral. Talán még pár kortyot a borból is iszunk vagy eltesszük holnap estére...
//Köszönöm a játékot, a táncot, a csókot (csókokat) s a sok nevetést! Csak imádni lehet Saskiát //
Ttudod jobban. Most még. *Én pedig szeretném úgy gondolni, hogy mindez egyszer tényleg múlt idő lesz, és tudni fogom milyen volt Callummal élni korábban. Abban biztos vagyok, hogy boldogok voltunk, de mástól tudni vagy emlékezni rá, egészen más. Mindaz amit értem tett sem egy kósza hóbort műve, hiszem és érzem, hogy a kapcsolatunkban minden kölcsönös volt. De szeretném már egyszer át is érezni teljes valójában…tudom, hogy ezzel fájdalom is jár, de az is a miénk volt, ahogy most a gyász is az életünk része. Amit most egy kicsit sikerült félretenni. A Panorámakilátóban folytatódik a hangulat fokozása, egy kis furfanggal amit nem tudok kikerülni, jóllehet nem is áll szándékomban. * -Úgy érzem a szavaidból, hogy végül megtörtént a nagy lebukás. Nekem persze nem hagytál lehetőséget amit kiaknázhassak. Na ez a csalás. *Feddem meg játékosan, de a kanapéra ülve már biztosan érezhető számára is, mennyire megkönnyebbülök, hogy ülhetek. Ez azonban nem gátol meg abban, hogy kifejezzem türelmetlenségemet ami a Perdára való utazást illeti, vele együtt pedig a ténylegesen első napfelkelte megtekintését. * -A szigorú doktor úr minden percben figyel. *S nem kétlem, hogy így is lesz, s valahol elmém egy eldugott sarkában az is felmerül bennem, hogy Callumnak már pontos dátuma is van, amit majd igyekszik be is tartani azzal, hogy kifogásokkal húzza az időt. Én pedig nem fogok haragudni ezért és azt is tudom, mindez az én érdekeimet szolgálja. Mintha szabad kezet adna de közben vigyáz rám. S mindkettőnk részéről ki nem mondott szavak ezek, melynek gondolata megmosolyogtat. Elképzelem ahogy annak idején itt ültünk talán pont ugyanebben a helyzetben, s el is mondom. Érzem fejem alatt a könnyű rázkódást ami néma nevetést sejtet, ezek szerint sikerült majdnem hűen és érzékletesen leírnom. * -Az jó…akkor remélhetem, hogy sűrűn megismételjük? *Tényleg békés így, itt. El is rohan az idő mellettünk, ami nem lep meg. Tudtuk mi ezt már előre, mikor egymással évődve alkudoztunk, de megérte. Igen, ez egy újabb lépcső amin sikerült feljebb jutnunk és milyen könnyedén. Gyanítom nem mind lesz egyszerű, de ez az „első” esténk amit házasokként töltöttünk el bizonyíték arra, hogy képesek vagyunk és leszünk közösen mindent megoldani. * -Valahogy sejtettem. *Válaszolom mosolyogva a kijelentésére, de a csók amit én adok…vagy lopok tőle, már a csendes nézelődés és békesség jegyében telik. Nincs benne szenvedély, sem játékosság, nem túl hosszú és nem is röpke…csak egy csók, mellyel akár megpecsételhetjük mindazt amit egymásnak mondtunk, ígértünk…de lehet ígéret, vallomás és kulcs a közös életünk kapujához. Még ajkaimon ég az íze, mikor fejemet újra a vállára hajtom és hallgatom halk duruzsolását Rodáról és kísérőiről, hogyan csodálták meg otthonukat egy másik szemszögből, halk nevetésem még bizonyítja, hogy lépést tartok vele, egészen a perdai harcosok mókás reakciójáig, de aztán elnyom az álom. Nem bírom nyitva tartani a szemeimet és Callum kellemes orgánumának hallgatása csak még inkább az álom szélére sodort, amit nem bánok. Szeretem a mosolyát és szeretem a hangját hallgatni…Érzem amikor megbillen velem a világ, kinyitva szemeimet annyira térek magamhoz, hogy tudatosuljon bennem, a karjaiban tart, de erőm nincs ahhoz, hogy ellenkezzek. Fáradt mosoly nyúlik el arcomon, karjaimmal a nyakába kapaszkodom, fejemet a vállára hajtva hagyom, hogy vigyen. A lakosztályba érve kérem csak, hogy tegyen le még hosszan átölelve őt, s úgy bújok ki a cipőimből, hogy azok a helyükre kerüljenek az ajtó mellé. Nem hagyom ki a bor kóstolást, de úgy érzem már nem kell altató…csendesen, egymást kerülgetve foglaljuk el a fürdőt, hogy végül ágyba kerüljünk. Épp csak a vállára hajtom a fejem, az első jó éjt csók után, s már el is nyom az álom. *
//Köszönöm, csodás volt! Sokáig a legszebb élményem lesz! Callum a legromantikusabb férj! //
Kellemes napon vagyok túl, noha még nem egészen ért véget, sikerrel zárhatom. Előbb végeztem a mára eltervezett munkámmal, és még a másnapi feladataimat is előkészítettem, Doriannak egy szava sem lehet. Számomra is meglepő volt, mennyire gyorsan rázódtam bele és zárkóztam fel Dorian, szerintem egészségtelen munkatempójához, azt meg nem kell tudnia, hogy segítséget is szereztem. Persze nem kétlem, hogy előbb utóbb tudomást szerez róla, de ez is csak a sajátos és hasznos munkamegosztásom mellett szól majd. Míg Callum hazaér, lesz időm újra megcsodálni a Perda látványát, ami minden alkalommal, amikor a kilátóban töltöm az időm egy részét, lenyűgöz. Elgondolkodva rovom a folyosón az odavezető út métereit, mögöttem pár lépéssel lemaradva Katja sétál, látszólag magamra hagyva, ám ez csupán nekem szól. A könnyű és kecsesnek ható páncélt viselő nő azonban még úgy is feltűnést kelt, hogy nincs rajta sisak. Bohókás lila tincsei kontrasztot alkotnak a fekete páncél komorságával. Színben még mindig hozzá passzolok, noha már eltelt több mint két hónap, képtelen vagyok egy tenyérnyi mintánál több színt viselni magamon, és ez másokat is távol tart tőlem. Amúgy sem viselném túl jól, ha bárki szóba hozná a veszteségem, bőven elég látni a részvétteljes tekinteteket, a menetrendszerinti fürkésző pillantásokat, melyeknek csupán az intenzitása csökkent, számai nem. Távolságtartásom azonban nem kifejezetten gyászomnak szól, mint inkább az amnéziámnak, melynek kiderülése sok mindent borítana. Ezért Clarán kívül kénytelen vagyok a régi ismerőseimet és barátaimat kerülni, hacsak nem találkozunk véletlenül, vagy keresnek fel ők, de ez nem jellemző. Gyűlölöm magam emiatt, és valahányszor eszembe jut, elkeseredem. A Kert nyugalma vagy épp a kilátó csendes homálya az ami segít helyre tenni a dolgokat, nem várok általuk áttörést az emlékeim megtalálásában, és nem is erőltetem, csak remélem, hogy valamelyik segíteni fog. Clara szerint nem is kell hajszolnom a múltat, az új emlékekre helyezem a hangsúlyt, hogy általuk a régiek felbukkanjanak, mintegy húzóerő, vagy csali amire ráharapnak. Az ilyenkor elborító deja vu érzésekkel már nem csak köszönőviszonyban vagyok, barátokként üdvözlöm őket, noha a legtöbbször semmi értelmük és a képek is távol maradnak, csupán az érzések ereje és mélysége az ami megmutatja, mennyire fontos helyet foglalt el az aktuális villanás az életemben. Ez lett a hatodik érzékem mely segít elevickélni a Dominium szigorú és kegyetlen világában, amikor Callum nincs mellettem. Belépve a kilátó ajtaján, Katja hátramarad halványan érzékelhető jelenlétével, én pedig elfoglalom a már megszokott helyemet a kanapék sorában a középsőn. Egyenes háttal, kezeimet ölembe ejtve, egyik a másik puha kelyhében nyugodva, míg lábaim kissé oldalra fordítva, térdeim összezárva pihennek meg. A munka miatt nadrágot viselek, de egyébként szívesebben preferálom a ruhát, vagy szoknyát, s mielőtt elhelyezkednék, önkéntelenül simítok végig a finom anyagon, néhány láthatatlan gyűrődés felett. A Perdát nézve eszembe jutnak az ott töltött napok, szívesen emlékszem rájuk, még azokra a percekre is, melyek nem voltak kellemesek, de törvényszerű, hogy ilyenek felbukkanjanak Callum és köztem, tekintve, hogy a jelenlegi állapotom miatt mindent újra meg kell ismernem, meg kell tudnom, de legalább ugyanazokkal a történésekkel nem értek egyet, mint korábban. Eddig legalábbis. Elég néhány perc, hogy teljesen a gondolataimba merüljek, Katja azonban nem fog elküldeni senkit, nem akarom kisajátítani a helyet, így akinek ide amúgy is bejárása van, és nem zavarja a társaságom, szabadon beléphet, nem kell a testőr szigorú és elutasító pillantásával szembeállnia. *
'ugyan, megérdemled-e, hogy a világ végére is utánad menjenek?'
A kilátó kapuzata előtt strázsáló kancellári testőrt ezer közül is felismerném. A neve ugyan nem jut eszembe, az arcát és főleg ezt a hajviseletet nehéz volna eltéveszteni. Az illető Jenkinshez tartozik, jelenléte pedig nem árulkodhat másról, csakis arról, hogy a kollégám a kilátóban tartózkodik. Elsősorban őrá jellemző, hogy ilyenkor is egyetlen fegyveressel a sarkában jár-kel, amikor pedig minden körülmény legalább két főt indokolna. Ám ez - kivételesen - olyan biztonsági kérdőjel, amelyet nem nekem kell pontra cserélnem. Callum nagyfiú már. El tudja dönteni, mennyi kockázatot óhajt vállalni: valójában úgy lenne a legjobb, ha az egész még csak fel sem tűnt volna, a bőrömből azonban nem tudok kibújni. Ellépek a nő mellett, az én saját kíséretem pedig - maga Declan Tierney és a nála fél fejjel magasabb Brady Calhoun - egyetlen szó nélkül foglalják el saját posztjukat az ajtó másik oldalán. Protokollnak megfelelően. A különböző testőrségek tagjai soha nem foghatják közre egymást, és mivel az előírások tiltják, hogy szolgálatban egyik a másik segítségére siessen, mindig mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a lehető legtöbb mozgástér álljon mindannyiuk rendelkezésére. Azután várnak. Belépek.
A szokásos, mindenhová beszivárgó sötétség fogad idebent, de most mintha lámpa világítana éppen középen. Kicsiny pontba sűrűsödött világosság az, s elmém egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt megtalálja az értelmét: mégsem Callum van itt, hanem valaki szőke. Valaki, aki az elmúlt két évben a legalsó szinten várakozott, ugyanolyan egyedül, ahogy most idefent van - az egyetlen ember, akihez a bejáratot őrző páncélos fegyveres Jenkinsen kívül tartozhat. Semmi esély rá, hogy Saskia ne venne észre ugyanolyan gyorsan engem, ahogyan én őt; nyugodtságukban is jellegzetesen hangos lépteim már az ajtóból beletépnek a panorámakilátó sűrű szövésű csendjébe. Nem torpanok meg. Ha egyszer már itt vagyok, udvariatlanság volna szó nélkül továbbállni. Ő meg én soha nem álltunk igazán közel egymáshoz - hosszú ideig kisgyerek volt hozzám képest -, Clara azonban imádta és a sebre, amit az elveszítése okozott, nem csak Jenkins számára nem került soha gyógyír.
Nem messze állok meg tőle. A félhomályban kevés látszik belőlem, de nem hiszem, hogy ne élnék élénken az emlékezetében, mert oly sok mindennel ellentétben én semmit sem változtam. Ami azt illeti, ő sem sokat. Rövid pillantást vetek rá mindössze úgy egészében, azután csak a tekintetét keresem. Szőke haján és a bőre halványságán kívül szinte minden mást beárnyékolnak a kilátó fényviszonyai s előre tudom, hogy a szeme idebent még ebből az udvarias távolságból is ugyanolyan lesz, mint mindenki másé. Üres feketeség, amelyet itt-ott csillagfény gombostűi döfnek át. Majdnem észrevehetetlen, ahogy biccentek neki. A hangom kellemesebb benyomást tesz, mint a mozdulataim. - Szervusz, Saskia. Nem kívántalak megzavarni.
A kilátó csendje és sötétsége jótékonyan burkol magába, a diszkrét világításon kívül, csupán a Perda nagysága nyújt némi fényt, melynek halvány nyalábjai alig érik el a kanapék sorát, mielőtt belevesznének a feketeségbe. Ez a sötétség nem zavar, nem kelt bennem félelmet, nem kerül elő emlékeim keltette érzések közül a fájó rettegés, ahogy nem rég a liftbe szorulásomkor, inkább elringat, lágyan simogat, fodrozódik mint a Város közeli vízesés tavának csillogó tükre. Ha arra gondolok még az illatát is érzem, hűvös frissességét a kezemen, és eszembe jut az a pillanat, amikor onnan néztem fel Callumra, az a pillanat amely egyfajta fordulópontként emlegethető, mely ajkaimra csepegtette a vallomás szavait, csillogó csodáló tekintete, a mosolya…s az emlék, az én ajkaimra is mosolyt csal, alig észrevehető. Itt mintha az idő is megállt volna, a másodpercek lassú vánszorgása akkor sem lódul meg, amikor meghallom magam mögött a lépteket. Elég néhányat hallani a koppanásokból, hogy rájöjjek, nem Callum közeledik felém, nem azok a kényelmesen ráérős, puha puffanások, melyet már ismerősként üdvözölhetnék. Kissé keménynek ható, katonás…mintha minden egyes lépést óramű pontossággal tervezett volna meg a használója, s csupán a Katjába vetett bizalmam az, ami miatt nem rezdülök össze. Akit beengedett, akinek némán és könnyedén fejet hajtott az elvárt üdvözlés címén, ismerős lehet. Nem találgatok előre, a hely maga amúgy is leszűkíti a lehetőségeket, emlékem meg nincs, hogy a tippemre megnyerjem a fogadást. Fejemet mozdítom finoman a hang irányába, épp csak annyira, hogy a közeledőt, az utolsó pár lépésénél vehessem szemügyre. Arcának láttán nem fog el érzelmi zűrzavar, a pillanat hoz némi deja vu-t de ez inkább lassan csorgó, nyugodt patak mint háborgó folyó. Ha nem készültem volna fel a találkozásra, nem néztem volna meg jó pár képet róla, akkor is kitalálnám kivételes, nem mindennapi személyét. Victort sok minden emeli ki a kancellárok rövid sorából, az egyik ilyen jellemző a szinte vonalzóval húzott megjelenése, a tartása, arcának vonásait is úgy tartja kordában, akár az alá beosztott embereket. Mindezt a sziklaszilárd, kőbe vésett jellemet a hangja enyhíti, mely kellemesen rezgő, szinte simogató, jóllehet nem annak szánta. Új emlékeim kusza tengeréből rögvest előbukkan az a töredék, ami a kancellária ülésén nyújtott döntését tartalmazza, Callum felvetése és gyanúja, de tekintetemben mindez nem látszódhat, mosolyomba mellyel elsőként köszöntöm, nem hoz változást. Bár kerültem a vele való találkozást, őszintén örülök, hogy most láthatom…de ennek ellenére már épülnek körém a falak. * -Szervusz Victor! Nem zavarsz, örülök, hogy látlak. *Biccentek felé könnyedén, viszonozva az övét, majd néhány lélegzetvételnyi ideig a Perda felé fordulok. * -Nem tudok betelni a látványával, olyan csodálatos és megnyugtató, nem gondolod? *Végül újra felnézek rá, tekintetét keresve, most színüket vesztett szemeiben nyugtatva pillantásom, s csupán annyit mozdulok, hogy kezemmel hellyel kínáljam magam mellett. A kanapé elég nagy ahhoz, hogy leülve ne törjön be személyes terem határain belülre, azt úgy sem tenné érzésem szerint. Mégis, ezzel a gesztussal marasztalom, hogy megjelenése ne ragadjon le az udvariasság mellett. Tekintetemmel követem a mozdulatait, s ha leül mellém, nézek fel rá, tanult emlékeim közül előrángatva felesége nevét.* -Caroline hogy van? Remélem elnézi nekem amiért még nem kerestem fel. Nem mostanában terveztem…sajnálom. *Az ok mindenki számára ugyanaz, és bár gyűlölöm magam azért, hogy Ewan Noah mögé bújok, meghagyok mindenkit ebben a hitben. Gyászom mély és soha nem múló, be nem gyógyuló sebként égeti a lelkem, de együtt élek vele…magammal hordozom…nem a fájdalom az, ami távolságtartásra kényszerít. *
'ugyan, megérdemled-e, hogy a világ végére is utánad menjenek?'
Saskia mindig kellemes természetű ember volt, ez a tulajdonsága pedig érezhetően mélyebbről fakad annál, hogy előkelő neveltetésére lehessen fogni. Egyfajta veleszületett, kedves szelídség jellemzi, bájos mosolya gyakori vendég az arcán; jelenléte nyugalmat áraszt, amely mindenki számára érezhető, még nekem is, aki mindig bizalmatlan és rosszhiszemű voltam. A nyugalma érdekfeszítő számomra, mert én is nyugodt vagyok - végletesen és csaknem feltűnően nyugodt -, mégis ég és föld közöttünk a különbség. Saskia nyugalmából hiányzik a csendes éjszakában őrt álló ember fülét hegyező, minden mozdulatra fölfigyelő harckészültsége. Személyében semmi fenyegetés nincsen, semmi rideg távolságtartás. Még a nyolcadik gyűrűszintet az utolsó szegecsig átitató arrogancia is elkerüli. Mindig kíváncsi voltam, milyen lehet annak, akit ilyen könnyű szeretni.
Elfordul egy kissé a vastag üvegen túl tündöklő hold kedvéért. Követem a pillantását, noha a Perda, ha érző lény volna, alighanem jobban örülne egyedül az ő figyelmének. Ahogy moccan, én is visszatekintek rá, s a mosolyát árnyalatában viszonzom egy pillanatra, leginkább válaszképpen a kedvességére. - De igen. A kilátást nem lehet megunni - egyezek bele minden további nélkül, holott soha nem kedveltem a látványt különösebben. A fölénk boruló jéghideg, súlyos világegyetem a maga kielégíthetetlen étvágyával elnyel mindent, tátongó üressége mégis változatlan marad örökre. Roppant tömegének részvétlen, értelem nélkül is mindennél hatalmasabb jelenléte megfélemlít, mikor hagyom magam. Ha őszinte lennék Saskiához, azt mondanám neki, 'én itt mindig azt érzem, amit magammal hoztam. Csak erősebben. És bizonyára te is. A panorámakilátó ablaka ablak a saját fejedbe. Ne csodálkozz, hogy szelíd békét találsz.' Ámde Callum élete párjának aligha az én sivár, acélborítású lelkivilágom egy szeletére van szüksége, jelenleg vagy máskor. Invitálására helyet foglalok a kanapén, éppen olyan távolságra, mintha még várnánk valakit, aki majd kellemetlenség nélkül leülhet közénk. Megszokásomtól eltérően a jobb térdem vetem keresztbe a balon, hogy a csizmám orra ne őfelé mutasson, bár ha így volna, akkor is csak nehézségek árán tudnám hozzáérinteni. Két kezem a combomon nyugszik, ujjaimat összefűzöm, csakis az ő kedvéért. A kezeimet rendesen mindig szabadon hagyom, ahogyan a katonák szokták: csak akkor teszek másképpen, ha éreztetni akarom a jelenlévővel, hogy nem szándékozom elővenni a hivatalom. Az sem zavar, hogy a gesztus gyakran észrevétlen marad, mert legalább annyira szól saját magamnak, mint őneki.
Viszonzom a pillantását. Láthatja rajtam, hogy a látogatás kisajtolása nem szerepelt a terveim közt. - Elmondom neki, hogy érdeklődtél utána - felelem, ezúttal is a korábbi mosoly árnyékával, amely elárulja, hogy értékelem az udvariasságát, de nem volt rá valódi szükség. - Köszönöm. De nincs miért elnézést kérned. Azt mondják, az ébredés nem egyszerű. Többre tartom magam annál, hogy célozzak rá, Saskia egy kissé magának való a visszatérte óta. Ez, ha a körülményei és Callum ámokfutása nem is, az ő szempontjából személyes dolog, amelyet durva sértés lenne felhoznom, különösen olyan emberként, aki a vele történtekről eme vonatkozásában vajmi keveset tud. A kancellárokat senki nem kötelezi arra, hogy tapintatosak legyenek, én azonban nem ilyen alapon válogatom meg, mit engedek meg magamnak. Ha az élete múlt volna rajtam, most nem lehetne itt, a durvaságot mégsem nézem jó szemmel felé. - Hogy érzed magad? - kérdezek vissza, s az arcát szemlélem, mintha elhalványult részleteket igyekeznék feleleveníteni vele kapcsolatban. - Callum megharcolt érted a világgal. Elítélem érte, de az én véleményem a számára nem bír jelentőséggel. És a jelenlévő számára sem. Nem azért vagyok itt, hogy ezen megsértődhessek. Saskia életben maradt, ugyanúgy közénk tartozik, ahogy a betegsége előtt idetartozott. Kötelességeim szerint ugyanannyira felelős vagyok őérte is, ahogy minden emberért.
Az íratlan szabályok, udvariassági körök. Úgy érzem meglétük nem csak tanult ismeret, önmagamtól kéretlenül jönnek ajkaimra a szavak, de míg mások talán valóban csak azért ejtik ki őket, hogy elkezdjék a társalgást, én őszintén gondolom. Ha emlékeznék, minden bizonnyal még Ewan Noah elvesztésének ellenére is boldogan vetném bele magam az ajándékba kapott életbe, hogy ne vesszen kárba Callum önfeláldozása, Roda segítsége…mely kétséget kizáróan nem maradhat viszonzatlan…nem bujkálnék a barátok elől, nem tartanék fényévnyi távolságot. Tényleg sajnálom, hogy elkerülöm azokat, akik korábban nagy szerepet játszottak az életemben. Victor talán nem vett ebből észre sokat, Callum elmondása szerint a kapcsolatunk semleges volt, de érthetően a kancellár feleségekkel közelebbi volt, noha nem teljes és nem bizalmas. A kilátó homályában nehéz az arc vonásaiból olvasni, azt mégis látom, hogy bocsánatkérésem a helyzetemet tekintve nem elvárt, én mégis jobban érzem magam attól, hogy kimondtam, hogy kértem. Victor kiváló érzékkel és tapintattal az ébredés nehézségeire fekteti a hangsúlyt, meghagyva nekem a gyászomat. Hálásan tekintek rá a gesztusért amivel megajándékoz.* -Lélekben nehéz feldolgozni az elveszített időt. *A fizikai nehézség ha nem is könnyen, de legyőzhető, az ember alapvetően túlélő, alkalmazkodik, küzd…de nekem nem csak két és fél év kihagyásával kell megküzdenem. Az egész életemet kell újraépíteni, mindezt úgy, hogy más ne szerezzen róla tudomást. Újabb támadható felületre nincs szükség. Victor érdeklődő kérdését nem érzem pusztán udvariasságnak, de ez csak halványan rémlik fel bennem, a mosolyt mégis a kijelentése csalja jobban arcomra. Tudom min ment keresztül Callum értem, de még senki nem mondta ki ennyire tűpontosan és nyilvánvalón. Mindez a szememben még magasabbra emeli Callumot, senki a nyolcadik szinten, de máshol sem harcolt volna ennyit a feleségéért, és ettől magamat is különlegesnek érzem. Halvány, szelíd, már-már szégyenlős mosollyal fogadom szavait. * -S örökké hálás leszek érte. Köszönöm kérdésed, gyógyulóban…s azt is köszönöm, hogy a kancellária ülésén mellénk álltál. *Emelem tekintetem rá, egy pillanatra sem engedve az övét. Érdekel ő hogyan érzi a döntését, nem titok, hogy tudomásom van róla, ahogy a többi kancellár javaslatairól is. Volt ami meglepő módon szíven ütött, ha emlékeim nem hagytak volna cserben, azt is tudnám miért. Victor javaslata azonban Callumot is meglepte, és kíváncsi vagyok miért. Azonban, hogy kicsit jobban tisztában legyek a háttérrel, valami egészen mással zárom hangot adva gondolataimnak, mellyel nem Callumot védeném, most nem. Más célom van vele.* -Te is minden bizonnyal megtetted volna Caroline-ért, bármit ami lehetőségedben áll.
'ugyan, megérdemled-e, hogy a világ végére is utánad menjenek?'
Nem adom jelét, hogy észrevettem volna a pillantásában tükröződő megkönnyebbült felismerést, amiért megkíméltem a részvétnyilvánításomtól. Nem kötelez rá semmi: már megkapta Jenkins, amikor az Alvóknál jártam, s ő is csak azért, mert nem volt lehetőségem megkerülni a dolgot. A magam részéről pontosan emlékszem, mennyit használ, ha idegenek biztosítják az embert mély együttérzésükről, miközben a fájdalom okozta émelyítő fülzúgástól még a szavaikat is hosszú percek munkájába kerül felfogni, ők pedig megértő arccal az illedelmes köszönömre várakoznak. Nem kívánok ebbe a sorba beállni. Azért pedig, hogy nem viselkedem Saskiával szándékosan érzéketlenül, még a hírnevem ellenére sem tartozik hálával. Úgyhogy csak a hangosan kimondott válaszát hallom meg.
- ...és én félbeszakítottalak - sandítok feléje, mert nyilvánvaló, hogy mégis megzavartam őt. Hanem a helyszínválasztását kezdem megérteni. - Ez a panoráma az én szememben épp ilyen volt két évvel ezelőtt is. De talán te látsz változást. Hosszú kihagyás után élesen érzékelhetőek az apró különbségek is. Aki túl gyakran vagy túl hosszan néz valamit, érzéketlenné válik a kicsiny változásokra. Saskia egyelőre még tisztábban lát valamennyiünknél. Bizonyos dolgokban legalábbis. Szelíd mosolyát nehéz volt elfeledni, belül most mégis elcsodálkozom rajta - a hosszú kihagyás, úgy látszik, rám is megtette a hatását, éppen csak magával Saskiával kapcsolatban. Válasza félmosolyra késztetne, ha engedném, ám végül csak szusszanok helyette, egyáltalán nem barátságtalanul. - Szívesen. Mindenkinek megvannak a maga önző indokai, amelyek az ülésteremben és azon kívül is vezérlik, ám az én szememben éppen ennyit számított az is, hogy felháborítóan igazságtalan lett volna bármivel sújtani őt. Saskia McCart Jenkins nem parancsol Callumnak: amit egy kancellár tesz, azért nem vonható senki más felelősségre, csakis ő maga és bár valójában nem idegen tőlem az ilyesfajta alattomosság, mégsem fért bele soha a rólam kialakított képbe, hogy felvállaltan a nevemet adjam egy határozathoz, amely nyilvánvalóan valamelyikünk - vagy mindegyikünk - sértett büszkeségéből született. Az én hivatásomban nincs helye semmi effélének, különösen fényes nappal. És talán - csak talán - valóban nagyobb ember is vagyok ennél. Ahogyan kellene. És ahogy Clara mondja a hátam mögött. Ha pedig nem, arról nem szükséges mindenkinek tudnia.
Aztán Saskia újra megszólal és amit mond, fölfelé rezzenti a szemöldököm. Nincsenek véletlenek. Clara és ő ketten romantikusabbak, mint az emelet összes többi lakója együttvéve. Megengedem magamnak, hogy egy kurta pillanatra lehunyjam a szemem, mert ha igaza lenne, az emberiség nagyon sötét jövő előtt állna. Jenkins a kötelességének fordított hátat, amikor felvette a harcot a feleségéért és a fiáért. Ez nekünk tilos. A szerencséje nem menti fel a tény alól, hogy az egész világ törvényeivel szegült szembe, márpedig nincs ember a világon, akire annyi törvény vonatkozna, mint egy kancellárra. Callum mindent kockára tett emberi gyengeségből. Olyasmit is, amit semmiért sem szabadna feláldozni. Képesnek kellett volna lennie rá, hogy ezt a döntést a feladatát szem előtt tartva hozza meg. Mindannyiunknak képesnek kell lennie erre, tekintet nélkül a saját érzéseinkre. Nekem a leginkább, aki többezer embertől várom el, hogy a sorsukat bízzák vakon az ítélőképességemre, a magukéval együtt pedig mindenki másét is, akik csak tőlük függenek. És meg is teszik. Az ő életüket nem cserélhetem el senkiére sem. Nem számít, hogyan érzek bármelyikőjük iránt is. Saskiának azonban nem kell sem átlátnia, sem megértenie ezt, nagyot pedig nem téved. Kötelességeim nem csak egyfelé húznak: annak ellenére, hogy a fontossági sorrend megváltoztathatatlan, gyakran vagyok kénytelen választani közöttük. Jellemző rá, hogy felajánlja a lehetőséget, tegyek úgy, mintha lehetséges volna egyszerre mindegyiknek megfelelni. Egy pillanatra engedek a félmosolynak, hogy ő is lássa, a gesztus nem maradt észrevétlen. Akkor sem, ha a jóindulatát elhamarkodottan fecsérli éppen rám. - Kedves tőled. De nem kell ilyeneket mondanod nekem.
Nem emlékszem milyen volt korábban Victor, milyen embernek ismertem meg őt, de ahogy másban, úgy ebben is az ösztöneimre hagyatkozom, a megérzéseimre, melyek eddig még nem hagytak cserben. Mentegetőzésnek ható szavai olyan ember benyomását keltik, aki önmagát tehernek érzi másokra nézve, aki minden tekintetben biztos abban, hogy jelenléte nem kívánatos. Pedig ez nincs így, noha a lelkem mélyén kicsit félek a vele való beszélgetéstől, erre általa nem ismerhető okom van, mégis örülök, hogy így alakult. Kellemes hangja megnyugtató, és szavaiban nyoma sincs annak a precízségnek és még önmagával szemben felállított szigorú elvárásoknak sem, mely egyébként státuszát, rangját nézve jellemző lenne rá. * -Kétségtelen, de örülök neki. A jelen fontosabb, mint az, ami már elmúlt. *Hiába is tagadnám, meddő próbálkozás lenne, másrészt udvariatlanság kétségbe vonni a szavát. A Perda látványáról szóló megjegyzése zavarba hoz, talán halvány lenyomatát észre is veheti, de igyekszem a magyarázatot igazságokra alapozni, s remélhetőleg Victor is majd a hibernáció mellékhatásának, illetve az azelőtti betegségemnek tudja be. * -Oly rég volt, és az újdonság varázsa túl izgatottá tett annak idején, nem sokra emlékszem…de egy hónap alatt is sokat változik. Az én szememben egyre szebb, hívogatóbb, megnyugtató még nagyságában is. *Elmosolyodom, Callum jut eszembe és önkéntelenül párhuzamot vonok a Perdáról alkotott véleményem és ő közte. S szóba is kerül a nagysága, a törvényeket áthágó tette, mellyel orruknál fogva vezette kancellártársait. Nem ez utóbbi a lényeges szempont a számomra, nélküle nem élhetnék…s talán akkor sem, ha nem az ő kezében van az életem kulcsa. Amiért hálás vagyok, az a kancellária döntése, mellyel ha nem is egységesen álltak mellénk, de mindenképpen Williammel szemben. Victor minden szempontból korrekt volt, és ahogy Callum jellemezte őt, erre lehetett tőle számítani. Épp ezért elhiszem neki, hogy szívesen tette…azt a részét, hogy engem s a fiamat nem vont bele Callum elmarasztalásába. Arra azonban nem derül még fény, mi okból kárhoztatta volna Callumot a hadsereg rendszeres orvosi felülvizsgálatára. De ami késik…kíváncsiságomat félreteszem. Szeretném tudni, ő hogyan döntene hasonló esetben, noha nem kívánom, hogy bármikor az életben ilyen döntések ördögi körébe csöppenjen. Callumot is a sötétségbe taszította, és azóta is gyakran visszarántja magába, szinte minden éjszaka. * -Úgy gondolod, nem helytálló? Clara vajon mit mondana? *Szelíden elmosolyodom. Victor túl keveset hisz magáról, vagy mert ezt nevelték belé, vagy mert nem mer többet hinni. Callumtól tudom, hogy Clara mennyire szereti Victort, régóta barátok és közel állnak egymáshoz…minderről én meséltem neki annak idején, amire most nem emlékszem. Csak tudom, de ez kevés. *
'ugyan, megérdemled-e, hogy a világ végére is utánad menjenek?'
Nem vagyok szelídséghez szokva. Saskia gyengéd viselkedése nem azért ér váratlanul, mert őhozzá ne illene, sokkal inkább azért, mert én találkozom ritkán ilyesmivel. Az udvariasság egy dolog - ha egy mód van rá, idefent a legtöbben készséggel élünk vele -, ám a valódi kedvesség és amaz nem édestestvérek, hasonlítsanak egymásra akármilyen nagyon. Enged nekem és ez is szokatlan: könnyedén lép át a megjegyzésemen, amelyben elnézéskérés bújt meg, noha nem szándékosan zavartam meg őt. Kételkedem a szavában. Nincs ember, aki örülne, hogy velem töltheti a szabadidejét, amikor bármi mást is választhatna. Így biztosan nem. Ennek dacára Saskia valóban úgy fest, mint aki cseppet sem bánja a rövid társalgást és vele örökösen rideg, éber jelenlétemet, amely olyannyira különbözik a barátságos, bájos Claráétól, de még a hűvös és fölényes homlokzat mögött minden jel szerint helyén lévő szívet hordozó Jenkinsétől is.
Figyelmemet nem fordítom el róla. Egy pillanatra kényelmetlen zavartság suhan át finom metszésű arcán, amitől sebezhetőnek tűnik és fiatalabbnak még annál is, mint amilyen. Nem teszem szóvá: nem áll szándékomban sarokba szorítani vagy minden rezdülését ellenfelek módjára kifigyelni. Tolakodás volna rámutatni, észrevettem rajta olyasmit, ami egyáltalán nem tartozik rám, márpedig ő meg én soha nem voltunk bizalmas viszonyban: szemvillanásnyi megingása egyedül az övé és az is marad. Amit mond, egybecseng a kilátóról alkotott véleményével. Mosolyt ölt fel megint, eszébe juthatott valami; megkímélem attól, hogy engem kelljen hallgatnia közben, de Saskia nem az a fajta, aki hosszasan elmerülne a gondolatai közt, ha társaságban van, én pedig könnyen olvasok a helyiség hangulatából. - Te vagy az első, akitől azt hallom, gyorsan változik - sandítok rá némi tünékeny derűvel, hogy újra magamon érzem a figyelmét. - Azt viszont mindenki mondja, hogy szép. Nincs benne semmi meglepő, hogy kellemesnek találja a Perdát, amikor már az itteni kilátás is lenyűgözte. Minden jel arra mutat, Saskia egyike azoknak az embereknek, akik mindenben meglátják a szépséget. A hold látványa bennem nem kelt semmit, aminek igazán örülnék: a rajta burjánzó napsütötte élet ellenére kiszámíthatatlan, veszélyes hely, amelynek az a sorsa, hogy láncot vessünk a nyakába és nem adja olcsón az irháját. Rám és rá még erőpróba vár, talán nem is olyan sokára és csak remélni merem, hogy győztesen kerülök ki belőle, mielőtt mindannyian rajtavesztünk. De szépnek szép. Igen. Az lehet. - Talán tényleg az is. Ennyien nem tévedhettek.
Minden szelídsége ellenére még ő sem hagy mindent annyiban. Clara lelki alkatára ismerek a kérdésben és mintha csak az öntudatlan asszociációból lépne elő, a neve is elhangzik régi barátomnak: szemöldököm éppen csak megmoccan, orromat megrezdülni érzem, ahogy megint egyszer Saskia felé fordulok, az arcát uraló kifejezésre kíváncsian. Erre nem számítottam. Rövid csend következik és egyszerre visszaemlékszem rá, hogy világos haja ellenére sötét szemű. Mit mondana Clara? Tudja, hogy azt tenném, amit a kötelességem diktál. Ezt mondaná. És így is van. Nem lehet máshogy. A jó emberek hajlamosak másokról is kiválóságot feltételezni, de én más vagyok, mint akit Saskia szeret. Egyszerre több és sokkal kevesebb. Szelíd mosolyát egy olyannal viszonzom, amelyből rájöhet, én is tudom, hogy a szemében dicséretnek számít, amire céloz, de minden másirányú önteltségem mellett sem tartom helyénvalónak elfogadni. - Clara és én nem mindenben értünk egyet. Gyanítom, hogy a kedves Clarának megvannak a maga kétségei, akkor is, ha fennhangon soha nem ellenkezne velem ebben. Megvannak a sajátjaim is, ám azoknak az a sorsa, hogy ha eljön a pillanat, alulmaradjanak. - Az én kötelességem mást ír elő, Saskia. Csak addig törődhetek az enyéimmel, ameddig el nem szólít mellőlük a feladatom. De ezt te is tudod. Nem csak a kancellári címről, de rólam is. Ezt a világon mindenki tudja rólam. Nem kevés munkám, büszkeségem és fájdalmam van benne. Elhinni azonban nekik kell. Hagyom, hogy kíváncsiság férkőzzön a pillantásomba. - Nem bízol bennem?
Nem számolom már…a sokadik elnéző gesztust kapom Victortól. Kétlem, hogy finoman fürkésző tekintete semmit ne vett volna észre rajtam, hiszen én érzem a változást, a csipetnyi megingást, mégis meghagyja nekem anélkül, hogy bármilyen titkot sejtene mögötte. Lassan de biztosan kezd rólam lefoszlani a kezdeti félsz, bár hiánya nem tesz óvatlanná, épp csak kellemesebbé a társalgást. Nem kerestem más társaságát eddig, és nem hagytam, hogy engem keressenek, csak a legszükségesebb kontaktusokra szorítkoztam…s noha Callum remek partner bármilyen beszélgetésben, nem tagadhatom, hogy hiányzik a másokkal való kedélyes csevegés, vagy épp a komolyabb, elgondolkodtató diskurzus, mely az agyamat is megmozgatja. Victor kellemes csalódás, ha emlékeznék rá, minden bizonnyal természetesnek érezném, így azonban az újdonság varázsával hat rám, és élvezem. * -Ez most úgy hangzott, mintha naponta legalább száz embert kérdeznél róla.*Nehéz elhinni, hogy Victor statisztikát készít a Perda látványáról alkotott véleményekből, nem kétlem, hogy érdekli a hold, de egészen más aspektusban. Nem a csodákat rejtő természetre gondolt, a lentről látható kék égre, a vízesés dübörgő hangjára, a lágy szellőre ami olyan simogató mint egy szerelmes ölelés és legkevésbé sem a sokszínű, fűszeres illatokra. Elmosolyodom a véletlenül elcsípett derűn, ami gyorsan elillan határozott vonásokkal metszett arcán. * -Nem tévedtek. Egyszer majd te is meglátod benne a szépségét. *Csak remélhetem, hogy nem sokáig tekint a Perdára vetélytársként, hogy nem lesz késő, mire rájön, hogy nem betörni kell. Nem követhetjük el ugyanazt a hibát, amit őseink. Tanulnunk kell a hibáinkból, ahogy minden másból is, ami nem kényünk-kedve szerint alakult. Callum tetteinek következményeiből tanult, ahogy most én is Victor minden rezdülését figyelve próbálom kipuhatolni mindazt, amit régen tudtam róla. Nem könnyű ezt úgy művelni, hogy a legapróbb jelét se mutassam hiányosságaimnak. Ráadásul Victor nem teríti elém nyitott könyvként magát, mint Clara. A kérdésem elhangzásakor is tudom a választ, ha nekem kellene rá megadni, de Victoréra vagyok kíváncsi. Nem lep meg a diplomatikus válasz, sem a mögötte rejlő határozott állásfoglalás. Callum jellemzése alapján és az én benyomásaimat figyelembe véve, Victor akkor sem mondana mást, ha az jobb színben tüntetné fel. Nem vágyik ilyen irányú elismerésre, sem hamis dicséretre. Szavai nyomán finoman mosolyra húzódnak ajkaim, ennek halvány árnyéka marad meg a végére, melyre csupán egyetlen egyetértő bólintással felelek. Néhány fehér foltot kitöltött ezzel, a róla alkotott kép mozaik darabkái lassan mind a helyükre kerülnek. Ezzel együtt tudok a kérdésére őszintén válaszolni, őszintén rábólintani. Kertelés nélkül megmondanám, ha nem bíznék benne, ha hazudnék úgy is tudná, magát ismerve, hogy nem mondok igazat, másrészt felesleges lenne kettőnk között ilyesmivel elrontani viszonyt. Victor korrekt, szavatartó ember…nem csak abban lehet bízni, hogy segít, ameddig a lehetőségei engedik, hanem abban is, hogy elfordul majd, ha törvényt kellene sértenie. Élesen megrajzolt határok közé szorította magát és ebből nem enged. * -De bízom benned. Bízom a szavaidban. *Igen, világosan mégis finoman az arcomba tolta, hogy meddig hajlandó elmenni, és ugyanennyit vár el másoktól is. Callum túllépett Victor határain…kérdés, hogy mikor és hogyan tesz ez ellen. Egy röpke pillanatra sem fordulok el tőle, nem ejtem pillantásom a hatalmas üvegtáblákon túli világra, hogy újra megcsodáljam a holdat, mely beszélgetésünk ideje alatt is változott…az idő elteltével a Caligo Perdát ölelő fényei sejtelmesebbre festették a felszínét, bizonyítva korábbi kijelentésemet. Mindez azonban most jelentőségét vesztette.* -Elmondanád nekem, hogy a kancellári ülésen mi volt a javaslatod alapja? *Előbb vagy utóbb úgy is szóba került volna, nem tudok elmenni mellette, egyik javaslat vagy döntés mellett sem. Némelyik rosszul esett, de okát nem tudtam. Nem is igazán a tartalom, hanem a személy iránt érzett csalódás miatt. Pedig csupán megérzés volt, egy újabb deja vu. Victor javaslata nem váltott ki belőlem semmit, nem nekem szúrt szemet. *
'ugyan, megérdemled-e, hogy a világ végére is utánad menjenek?'
- Ó, soha nem kérdezem - gyűröm irritált ráncba az orrom egy pillanatra, amolyan társalkodásképpen. Komoly bosszúságot nem érzek efelett, de még ha éreznék is, Saskia nem katonatiszt és nem is kancellár. Vagyok olyan jólnevelt, hogy ne vonjam bele semmibe, ami a munkámhoz tartozik. Aligha érdekelné ráadásul. - Az emberek maguktól erőltetik rám a véleményüket. Beszédmódom és hangom változatlan, de azt világosan érezheti, hogy nem állítottam neki csapdát. A megjegyzés élét, ahogy ilyen esetekben a legtöbbször, most is saját magam felé fordítom: tisztában vagyok vele, hogy kiegyensúlyozott türelem mögé bújtatott, valójában agresszív és akaratos személyiségemet könnyebb elviselni, ha enyhítem a másokban általa keltett természetes feszültséget. Nem mintha létfontosságú volna. Jenkins szebbik fele nem gyenge jellem, ettől azonban nem zavartatom magam - más emberek erejét önmagában még nem találom hozzám intézett kihívásnak. Semmi szükség arra, hogy örökösen hatalmi pozícióból nézzek le rá. Szelíd bizakodása még egy tömb ólmot is mosolyra késztetne. - Ha eljön az ideje, keresni is fogom - egyezek bele az elképzelésbe, mert ezzel igazán nincs miért ellenkezni, még úgy sem, hogy biztosan téved. Saskia, ahogyan Clara is, mindig a békés megoldásokat és a szépséget szerette; ragaszkodott és szemlátomást ragaszkodik hozzá a mai napig. Büszke lehetek magamra, ha nem kell majd kényszerből megváltoznia. Az én szemem acélszürkében és lángvörösben lát, ha pedig egyszer valakiben az ártatlanságot tapasztalatra cserélték fel, azt többé semmilyen hatalom nem válthatja vissza. Nekem a világ már szürke és vörös marad, csaknem teljesen. És ha méltó vagyok a feladatomra, akkor ő is megtarthatja a maga színeit, amelyeket annyira szeret. És amelyekről kétségkívül hallani fogok még tőle.
Úgy bólint a válaszomra, mint aki tudja, hogy hajlíthatatlan vagyok, s bár a mondanivalóm aligha lehet a kedvére, mégis mosolyog. Van Saskiában valami különös, egyfajta nevenincs szokatlanságot érzékelek körülötte, ámde ha igazságos akarok lenni, igen kevéssé ismerem őt. Valójában nem tudom, milyen ember, s a saját példám óva int attól, hogy messzemenő következtetéseket vonjak le vele kapcsolatban. Magamba nézve én is tudom, hogy hírneves egyenességem néhol szünetel: ahol nagyritkán kilépek a keretből, ott az ember jobban teszi, ha nem néz lefelé. Még megszédül. Bizalma jólesik, noha valószínű, hogy udvariaskodik csupán. Elvégre a kancellárok mindegyike gátlástalan, önző és alattomos, ezt pedig ő is tudja - a nyolcadik gyűrűszinten nőtt fel. Meglepődnék, ha Callum arra biztatta volna, bízzon meg valamelyikünkben, üléstermi támogatás ide vagy oda. Én sem tenném. Még úgy sem, hogy velem kapcsolatban ezúttal nem téved. Nincs szándékomban az ártalmára lenni.
Röviden tanulmányozom csillagtűz fűtötte tekintetét, amíg a kérdését forgatom a fejemben. Majdhogynem nevetnem kell. Jenkins kancellár kiszabott büntetése jóformán súlytalan volt és a legkevésbé sem értettem egyet vele, ő és Saskia pedig nem láthatták nagyobb kárát, mint egy hidegen feltálalt éttermi ebédnek. Csodálkozom, hogy foglalkoztatja. - Miért kérdezed? - érdeklődöm egy kissé neveletlenül, aminthogy kérdésre nem ildomos másik kérdéssel felelni. Saskia emlékeim szerint sosem volt olyan nyársat nyelt, hogy sértésszámba vegye az ilyesmit, különösen, hogy egy kissé közvetlenebb hangulatot eredményez. De azért nem akarom megszorongatni őt. - Callum eleven eszű, vállalkozó kedvű és kíváncsi ember. Szereti a kihívásokat és szereti a hivatását is. Adj neki nagy felelősséget és büszkévé teszed. Adj neki nehéz feladatot és boldoggá és sikeressé teszed. A férjed érti a dolgát, Saskia. Éppen ezért megérdemelte volna, hogy az idejét és a tehetségét kelljen pocsékolnia, méghozzá hosszan és olyasmire, amit alantas munkának tart, de sértés nélkül nem nevezheti így. És hogy egy kicsit nekem dolgozzon, ha már volt bőr a képén nyílt sebet ejteni a büszkeségemen. Arról nem is szólva, hogy a tetejébe megpróbált Clarán keresztül befolyásolni engem. Kedvelem Jenkinst, mindig is kedveltem, ezt azonban még tőle sem tűröm el és soha nem is fogom. Hogy merészelte egyáltalán? Védelmező ösztöneim felszított háborgása egyszerű emlékként is képes lenne hatást gyakorolni rám, de én is tudatában vagyok, hogy ennek nincs itt az ideje. Átlépek az érzés felett. Nem nehéz; nem igazán. Végeredményben nem történt semmi. Figyelmesen pillantok inkább Saskiára, hátha érti már. - Erre voltál kíváncsi?
Victor orr ráncolása mókás vonásokkal tarkítja arcát, önkéntelenül elmosolyodom a látványra, mely minden bizonnyal nem túl gyakori vendég a mindig magára öltött arckifejezések között. Szavait akkor sem vehetném magamra, ha nem igyekezne azok élét finomabbá satírozni.* -A ranggal jár, amit a magadénak tudhatsz. *Nem kétlem, hogy a beosztottjaival szemben egészen más hangot ütne meg, velem nincs rá oka és a beszélgetésünk is merőben magánjellegű. Nem is rejtem véka alá, mennyire szeretem már most a holdat, melynek fénye sejtelmesen kúszik be a kilátó sötét sarkai felé. Nagy hatással volt rám, nem csak az a hihetetlenül sok zöld ami körülveszi a Várost, aminek nyoma is csupán a Kertben lelhető fel és az is csupán illúziókeltés gyanánt, hanem mert ott éreztem igazán az életet, minden apró kis szegletében és legszívesebben átöleltem volna az egész holdat. Victor ennél sokkal racionálisabb, érezhetően a kedvemért bólint rá a Perda szépségeinek felfedezésére, az ideje az ő számára talán sosem jön el, mert nem hagyja. A ranggal jár… Victor, mondhatnám a hivatásának él…talán sokkal jobban, mint bárki a kancellária tagjai közül, hacsak azt nézem, hogy nem hajlandó áthágni sem törvényeket, sem ledönteni a saját maga által állított kordonokat. Ezt világosan a tudtomra adta, ahogy én sem kerteltem amikor azt mondtam,bízom a szavában…vagy inkább hiszek neki. De az emlékek híján még nem vagyok teljesen tisztában Victor személyiségével, óvatosan tapogatózom nem teljesen vakon előre. A kérdésem az ítéletével kapcsolatban is egyfajta támpontot keres, hogy merre induljak el. Számítottam arra, hogy nem válaszol azonnal és érdekelni fogja miért vagyok kíváncsi, megértem. Ha már nyíltan rákérdeztem, s nem alattomosan hátulról,sok minden mással körítve, tőle kikényszerítve, hogy szóba hozza…akkor nem lehet titok az sem, miért is vájkálok finoman a döntése körül.* -Mert túl jelentéktelennek tűnt. *Félmosollyal, várakozó derűvel tekintek fel rá, vajon mit kezd az őszinteségemmel, mely valamilyen csalárd trükköt mert feltételezni a felszín alatt. A válasz, bár első hallásra csupán tényeket közöl, a sorok között ott a számítás, kissé komolytalan, inkább apró bosszúnak tűnik, ami mulattat semmint bosszant.* -Ravasz. Könnyű kis fricska de hatásos. *Ha igaz, és nem áll mögötte más, minden elismerésem, halk kuncogással adom tudtára. Nem erre számítottam, de csupán a megérzéseimre hagyatkozhatok, sok minden tisztázódott már Victorral kapcsolatban, de nem mondhatom el, hogy úgy ismerem ahogy rég. * -Nem. Valójában nem. Elnézésedet kérem, ha tévedtem. *Szelídült mosollyal fordulok el tőle, miután egyenesen, szemeibe mondtam szavaim. Mit nem adnék most néhány régi gondolatért. *
'ugyan, megérdemled-e, hogy a világ végére is utánad menjenek?'
Mosolyba húzódó vonásai mögött figyelmes komolyság bújik meg. Nem vesz el a kifejezés lágyságából; Saskia mosolya nem üres, nem éretlen és gyakorisága ellenére automatikusnak sem látszik. Egyszerűen... kedves. Rövid, éppen csak észlelhető biccentéssel adok igazat neki, mert a legtöbb dolog, ami velem történik, a ranggal jár. Az idő legnagyobb részében nem vagyok ember, csak egy két lábon járó titulus.
Nyíltsága váratlanul ér, de nem érzem sértőnek. Halovány, jellegzetes jókedve ragadós: engedem, hogy egy kevés lecsapódjon rám is, ahogyan a vízpára csapódik le egy szoba leghidegebb pontján. - Érthető. Följebb emelem az államat. Nem akadályozom vele abban, hogy jól lásson, mert a magasságom jelentős hányadát egyedül a lábaimnak köszönhetem: egymás mellett ülve korántsem annyira látványos a kettőnk közti különbség, mint rendesen. - Jól büntetni nehéz feladat - mondom neki és ebben teljesen őszinte vagyok. Csak úgy büntetést kiszabni valakire egyáltalán nem nehéz dolog, Jenkins esete azonban tulajdonképpen megoldhatatlan volt, ha egyszerű megtorlás helyett el akartam volna érni valamit. Mint ahogy abban is teljesen biztos vagyok, hogy amit végül kapott, ugyanezt a nehézséget tükrözi... csak épp nem jártam vele olyan jól. Ámde az egész felhajtás leglényege itt ül mellettem, én pedig ugyanazt érzem, amit Clarának is mondtam hetekkel ezelőtt. Callum helytelenül cselekedett, de ha helyesen cselekszik, a világ most valamivel kevesebb volna. Én pedig nyugodtabb. Hogy melyikünk önző, az nézőpont kérdése. De azért ő a rosszabb. Neki is ezt mondanám. Már csak a miheztartás végett is.
- Meg van bocsátva - felelem teljes nyugalommal, mert nem tett semmit, ami miatt az elnézésemet kellene kérnie, egy kis fennhéjázás nélkül azonban mégsem folyhat társalgás a nyolcadik gyűrűszinten. Elfordul. Követem a példáját, csak a fülemmel figyelek felé. Tekintetem céltalanul a kilátásra függesztem, annak tükörsima feketeségében kapaszkodóul ragadva meg egy hasztalanul erőlködő, jelentéktelen csillagot. - Aggódtál miatta. Aggódhatott is. A férje a bőrét vitte a vásárra és bár nem hazudtam Clarának, amikor a szemébe mondtam, nem akarok rosszat nekik, még neki is az én számból kellett hallania ezt ahhoz, hogy elhiggye. Már ha elhitte egyáltalán. Természetes, ha Saskia élesre fent kések után tapogatózik. Én is ezt tenném.
//
Sokáig a legszebb élményem lesz! 
//