Folyosók 4-5. gyűrűszint

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Röviden megrázom a fejemet nemlegesen. - Nem baj, majd segítek. - Még bele sem kezdtem jóformán, miféle szabályok lépnek életbe és, ha úgy is tűnik, hogy ez korlátozza az estét, őt vagy minket, a lényeg pont az lenne, hogy ne süllyedjünk bele a hétköznapi szürkeségbe, annyi különbséggel, hogy kicsíptük magunkat. Ennél szeretném, ha messze több lenne az elkövetezendő néhány órában és nem véletlenül. Szóval a fogadtató felütés ellenére sorolom fel azt, ami az előttünk álló estére vonatkozik.
- Japp. - Határozottan bólintok is egyet a visszakérdezésére. Látom rajta a pillanatnyi értetlenséget és ha kell vagy szeretné, szívesen körbeírom jobban, mit is értettem ez alatt. Tizenhat éve a lányaink határozzák meg az idejét, azt, hogy mivel foglalkozzon, a napirendjét és tulajdonképpen minden mást is. Így pedig aligha hiszem, hogy fordít magára minimálisan elegendő időt vagy arra, amit mondjuk csinálni szeretne, lehetőleg a lakás négy falán kívül.
- Először is, mint azt már korábban kifejtetted, a morgásom is imponáló a számodra, így tulajdonképpen remek partner tudok lenni mindig és minden helyzetben, nagyon beszéd se kell hozzá. - Mutatok rá a reggelből maradt, számomra most leginkább emlékezetes momentumra – jó, a többi is az volt, de nem emlegetném most fel őket – pimasz félmosollyal a szám sarkában. - De a viccet félretéve, nem azt szeretném, hogy csendben ülj mellettem, hanem azt, hogy engedd el egy kicsit mindazt, ami a válladat nyomja. - Közelebb lépek hozzá és megfogom mind a két kezét. - Nem hiszem, hogy ne találnánk olyan közös és érdekes témát a családon vagy a munkán kívül, ami mindkettőnket ne szórakoztatna. - Olyan hosszú házasság után, mint amilyen a miénk, tisztában vagyok azzal, hogy nem lehet már visszahozni ugyanazt az izgalmat, ami két olyan ember között szokott meglenni, akik még a megismerkedés fázisában vannak, kedvelik egymást és minden érdekes és új, de ez nem jelenti azt, hogy ne ismerhetnénk meg egymást megint. Közös életünk felében alig látjuk egymást, biztos vagyok benne van olyasmi, amit nem tudunk a másikról és lehet még meglepetés. - Egyébként meg, nem igénylem, hogy elszórakoztass. Veled szeretném jól érezni magam, úgy, ahogy az magától jön majd és nem pedig azt várom, hogy teremts meg minden olyan adott feltételt, amitől majd én jól szórakozom. - Eleresztem, amikor a táskájáért még visszamenne. Lassabb léptekkel indulok meg utána, legyen ideje megkeresni az említett darabot és a háló ajtajához közel állok meg, amíg várok rá. Előkerülve feltűnik az is, amit a kommunikátora körül matat bizonytalanul. - Majd meglátod, ha odaérünk. ...és azt meg hozd magaddal, nyugodtabb leszel, ha nálad van. - Attól, hogy nem a gyerekeinkről akarok diskurálni vele, nem jelenti azt, hogy elérhetetleneknek is kell lennünk, ha bármi baj történne. Siv szólni fog, ha olyan történik, amiről tudnunk szükséges, de más esetben nem, megoldja. Gyakorló szülő ő maga is.
Újabbat bólintok, amikor végre úgy dönt, hogy elindulhatunk. Tenyeremet a derekára simítom, amikor a galléron igazít és tulajdonképpen aztán le sem veszem róla addig, amíg ki nem lépünk a lakásból. Az ajtó halkan záródik mögöttünk, utána szabad kezéért nyúlok és úgy indulok meg a liftek felé a társaságában.
- Mikor is viselted utoljára ezt a ruhát? - Tényleg azt gondolom, messze többet lehetne rajta. Persze, ahhoz alkalom is kell, már, ahogy őt ismerem, mert otthonra minek és ebben tulajdonképpen igaza is van. Sokat nem kell sétáljunk a fel és le irányban is közlekedő felvonókhoz. Előre engedem magam előtt és őt követve lépek be, a panelen pedig a 4-es számot érintem meg. Nem, egyelőre  nem megyünk messzire. Megérkezve újfent magam elé engedem, aztán ugyanolyan természetességgel fogom meg a kezét, mint eddig, amíg tovább haladunk a folyosókon a kilátó felé. Bár a végleges cél nem az lesz. - Izgulsz? - Jó kedvem van és ez ki is ül a képemre. Sejtem, mennyire nincs kedvére, amiért még mindig nem árultam el, hová is megyünk. Egyébiránt meg úgyis mindjárt odaérünk és remélem nem nyúltam mellé a választással.
Régen volt ugyan, még a lányok előtt, ez volt az első olyan hely, ahová párként, önszántunkból, nem kirakati tényezőként vagy kötelező program gyanánt elmentünk. Ismertük a helyet előtte is – ki nem? –, csak éppen nem egymás társaságában kerestük fel előtte. Vagyis… azt nem tudom, hogy ő felkereste-e azt megelőzően vagy sem. Mindegy. A lényeg, hogy már házasok voltunk, alig néhány hete, mikor azzal a tudattal, most már ez van, ez lesz az életünk, ideje kezdeni is vele valamit, ellátogattunk ide. Ha úgy tetszik, itt randiztunk először és nem is sikerült rosszul, leszámítva az adott körítést. Japp, a sorrend esetünkben felborult, de legalább nem mi vagyunk az egyetlen olyan házaspár a Dominiumon, akiknél ez hasonlóan történt vagy épp történik a mai napig.
- Megjöttünk. - Jelentem ki, megállva a bár előtt. A rossz hírű sör kevésbé, míg az a tény sokkal inkább teszi most is vonzóvá, hogy a legtöbben a hármas szinten lévő bárokba járnak inkább. Következésképpen tumultusra remélhetőleg nem kell számítanunk. - Gyere. - Mosolygok rá és ide kivételesen én lépek be előbb, a kezét pedig egyelőre még nem engedem el.

◦ᵒ·○●·°

Ajkaim somolyognak, szavaimat nem igazán veszem komolyan, ő annál inkább.
- Rendben – emelem meg kezemet, megadóan, szélesen mosolyogva rá. – De akkor tényleg segíts – vonom össze szemeim, mintha nem hinnék benne, hogy nem tenné. Messze elhiszem, ha valakiről, akkor róla, hogy mellettem van és megtesz bármit, hogy könnyebb legyen nekem. Nekünk. Mosolyom mégsem halványul, egy pillanatra sem.
Visszakérdezésemre megkapom a magabiztos választ és csak bólintok, gondolatban viszont tényleg máshol járok még, mielőtt megrónám azért, hogy némasági fogadalmat kíván rám tenni.
- Uh, el sem tudom mondani, de ismered a mondást, a jóból is megárt a sok – vonom össze mindkét szemem, hangomba játékosságot kölcsönzök. Azt pedig jól ismerem, hogy milyen partner tud lenni, lényegében bármiben, amihez beszéd sem kell, panaszom pedig egy pillanatig sincs rá. Pimasz mosolyát én mégis egy szélesebb ívűvel válaszolom meg.
Fújtató sóhajjal hajtom le a fejem, vállaim egy pillanatra emelkednek csak meg, ahogy azt mondja, hogy engedjem el mindazt, ami a vállaimat nyomja. Mintha ez olyan egyszerű lenne. Hüvelykujjammal finoman simítok végig kézfején, miközben visszaemelem rá tekintetem.
- Rendben. Tényleg, rendben – mosolygok rá biztatóan. – Megpróbálom – ennél többet mégsem ígérhetek, hiszen mégiscsak rólam van szó. Hazudni nem kívánok neki, de tudhatja, hogy már csak az akaratosságom miatt sem fogom engedni, hogy félígéretem megszegjem. Még neki sem. Nem szokásom és nem most kívánom ezt elkezdeni.
Előtte állva, most mégis jóízűen nevetem el magamat. Két kezemmel fogom közre újra arcát.
- Shane, vedd észre, hogy mikor szívom a véredet – emelkedek még így is lábujjhegyre, bár cipőm miatt már nem annyira, hogy csókot nyomjak ajkaira. – De az én egyetlen kérésem az estére, hogy ne csak rólam, hanem kettőnkről szóljon – vonom fel sokatmondóan a szemöldököm. Ismerem, hogy ilyenkor képes lenne saját magát háttérbe szorítani, csak hogy nekem jó legyen. Én viszont ezt nem szeretném. Közösen érezzük jól magunkat. Ez az egyetlen kérésem számára, nem több, mielőtt újra eltűnnék, majd percek múlva megjelennék a nappaliba.
A kommunikátorommal az kezembe mutatok rá, leginkább csak azért, hogy igaza van. Valóban nyugodtabb leszek, így ez el is süllyedt a táskámba.
- Nem mondták még neked, hogy nem szép dolog titkolóznod a feleséged előtt? – bár hiába a pirításom, nem fog számítani. Nem fogja elmondani, akkor sem. Gallérját még megigazítom, vállain elidőzök egy pillanatra, hogy így induljunk útnak.
- Mh – fogom meg a kezét, mint egy normális pár. Kár, hogy a Dominiumon erről nem igazán beszélhetünk. Oly kevesen tudják életük párjának kezét fogni a nyilvánosság előtt. Én mégis örülök, hogy nem tartozunk közéjük. – A tisztavatásodon. De jóval korábban megvettem, amikor visszanyertem az alakom a szülés után. De boldog voltam, hogy belefértem – nevetem el magam, kicsit sután, az emlék felidézése közben. Azért vigyázok, hogy ne emlegessek semmi tiltót és ezek nem is igazán azok. Ez csak egy emlék. – De valami komolyabb volumenű eseményre akartam felvenni, valahova, ami leginkább polgárpukkasztó lehet – szállok be a liftbe előtte és felé fordulok. – Sikerült is – előtte tudtam meg, hogy a flottához vezénylik, hogy elvesztem hosszú időre.  A ruha pedig tökéletesen betalálta. Sem anyámnak, sem apjának nem tetszett, de emlékeim szerint még Peter szemöldöke is jócskán a magasba szökkent.  – Emlékszem, mennyire tetszett neked – mosolygok rá, kicsit közelebb lépek hozzá, orcájára hintek egy kósza puszit. Sokadik újra próbálkozásunk volt ez már, de a ruha nála is tökéletesen betalált. – Évekig egy dobozban raboskodott egy szekrény mélyén – mosolygok rá, figyelem a szintet, ahova megyünk és már kattog is az elmém azon, hogy mégis hova mehetnénk.
A folyosó mégis néptelennek tetszik, cipőm sarka visszhangot ver. Elindulunk az egyik irányba, én mégis a másikba tekintek vállamon keresztül.
- Azt kérted reggel, hogy bízzak benned – fordulok vissza felé. – Nem izgulok – adom meg végül a rendes válaszom. – Kíváncsi annál inkább vagyok – látom be, mert még mindig halvány fogalmam sincs, hogy hova mehetünk. Első körbe a kilátóra gondolok.
Végül pedig megérkezünk, s ahogy felismerem a helyet…
- Oh, Shane – nevetem el magam, fejem enyhén lehajtva. – De rég volt – tekintek fel rá, fejem enyhén csóválva. Nem haragszom rá, dehogy is, de igazán elmondhatta volna. Bár sejtettem, hogy túlöltözött leszek.
- Miért ide? – követem, s kezét eszem ágába sincs elengedni. – Csak nem nosztalgia estet tartunk? – tippelek, mert korán sem tudom, hogy mit tervez, még mindig. Rejtély a pasas számomra, de ami azt illeti, most ez tetszik.

◦ᵒ·○●·°

Apróbbat bólintok, úgy lesz. Erre most annyira kár rágörcsölni és nagyobb feneket keríteni neki, mint amekkora van. Majd lesz valahogy, az együtt töltött több, mint másfél évtizeddel a hátunkban nem félek attól, téma nélkül maradnánk.
- Majd vigyázok, hogy a napi ajánlott mennyiségen belül maradjak. - Bólogatok is apróbbakat nagy – leginkább megjátszott – komolysággal az ábrázatomon. Nem játszom túl, érezheti, hogy a könnyedség ugyanúgy megmaradt köztünk, mint ami eddig is jelen volt.
- Helyes. - Nyugtázom, hogy legalább megpróbálja. Tényleg örülnék neki, ha erre a néhány órára valóban eleresztené, ami foglalkoztatja egyébként és valóban teherként rakodik rá, de elrugaszkodott elvárásaim nincsenek. Az is elég, ha megpróbálja, már beljebb vagyunk vele.
A nevetését nem annyira tudom követni, de azt mindenesetre nem bánom, hogy tenyerei kérdőjelébe fogja a képemet. - Na látod, ez máris egy remek téma lesz; taníts meg rá. - Való igaz, már nem igazán érzékelem, hogy mikor komoly és mikor nem. De nem baj, ez is azt mutatja, hogy még van mit tanulnunk egymásról és egymástól. Vagy legalábbis nekem róla és tőle. A csókját mindenesetre fogadom és viszonozom is és mivelhogy a kezeimet szabaddá tette, most kivételesen nem a derekára simulnak tenyereim, hanem annál jóval lejjebb, kerekedő idomai közül arra, amely a ruha hátul végig cipzárazásának köszönhetően a leginkább vonzza bármely egészséges férfi vagy akár erre vevő nő – mert a törvény ellenére azért vannak – figyelmét.
- Rendben. - Megegyeztünk. Mindkettőnk számára fontos, hogy jól érezzük magunkat és egymást is, szóval a magam részéről a tőle kértet egészen biztosan maximálisan igyekszem majd betölteni. Kevésbé van kedvem elereszteni, mint amennyire természetesen teszem azt, amikor visszamegy a táskáért. A szobáig vagy ameddig el nem tűnik, addig figyelem az alakját és egyre jobban tetszik, hogy megkértem, ezt a ruhát vegye fel. Fogalma sincs mennyire jól áll neki…
- Bocs, pont hiányoztam arról az óráról. - Vonom meg a vállaimat, mintha tényleg lett volna ilyen. Vagy… fogalmam sincs, amikor a házasság és a többi – akkor még annak gondoltam, ma már másképpen vélekedek – hülyeséggel kapcsolatos agytágítások kerültek szóba, annyira elkerültem az egészet, amennyire csak lehetett. Mindegy is, ez már történelem. Ami pedig felnőtt életem bizonyos szegmenseit illeti, igen, vannak titkaim előtt, ezek egy része muszáj kérdése és nem választásé egy másik része pedig… jobb, ha nem tud róla. Nem vagyok büszke magamra, de, mint emberi lénynek, akinek a házassága nem éppen az ideál keretei között létezett, mit tagadjam, szükségleteim nekem is voltak és vannak. Ez van.
A folyosóra lépve végre magunk mögött hagyjuk a lakást. Nem mintha én egyébként nagyon sokat tartózkodnék ott, de mi közösen igen, amikor itthon vagyok. A változatosság pedig kifejezetten jól esik.
- Az tényleg nem mostanában volt. - Oké, most már hivatalosan is többet kellene hordania. Az rohadtul nem mostanában vagy a közelmúltban volt. - Ezt azért elég finoman írtad le. Csodálom egyébként, hogy nem szakadt el. - Nem kérdés, hogy tetszett és, hogy rendkívüli módon. Az meg még jobban, ahogy kihámozhattam belőle. Az emlék pedig egészen kellemesen kezd bizsergetni a maga finom, diszkrét mivoltában. A puszira oldalra sandítok, kicsit lefelé rá a magasság különbség miatt.
- Hogy tehettél vele ilyet, nem is értelek... - Csóválom a fejem úgy, mint aki komolyan is gondolja, miként nem kellett volna azon bizonyos doboz mélyére száműznie pont ezt a darabot. A panelem megérintem a gyűrű számát, ahová megyünk és észrevétlenül simítok rá a csípőjére és onnan a dereka ívére. Mire a mozdulat végére érek, újra nyílik az ajtó és kilépünk a liftből.
- Már nem sokáig kell kibírnod, mindjárt ott vagyunk. - Nem tudja mennyire tetszik, hogy még mindig nem tudja hová tartunk. Annál nagyobb lesz a meglepetés, legalábbis remélem.
A nevetése annyiban ragadós, hogy széles ívű mosolyt csal a képemre, amiként neki is beugrik az, ami miatt erre a helyre esett a választásom a kezdésnek. - Részben igen, részben nem. Nem maradunk itt végig, de reméltem, hogy a kezdéshez jó lesz. Tekints rá úgy, mint... - Összehúzott szemrésekkel gondolkozok el egy pillanatra. - ...úgy, mint egy rendes első randira, akkor is, ha nem ez az első, de még csak nem is a második. Leszámítva a nyilvánvaló körülményeinket, akikről most nem beszélünk, a házasságunk tényét és azt, hogy szexelünk. - Ingatom meg a fejemet oldalirányban. A lényeg, hogy az érzés meglegyen. Az a bizsergés, amire szó sincs, csak átélni lehet.
Belépek a bárba és mivel fogom a kezét, kicsit húzom is magam után. Az egyik ablak melletti hely lesz a miénk, amely a gázbolygóra remek kilátást biztosít. Az biztos, hogy nem utolsó a látvány, ad egyfajta hangulatot.
Megvárom, amíg leül, ott maradok mellette és fuck hell első randevú érzete vagy sem, lehajolok hozzá, hogy megcsókoljam. Röviden, de nem teljesen futólag. - Mindjárt jövök. - Suttogom az ajkaira és a pulthoz indulok. A rossz hírű sörlötty helyett azonban olyan koktélra esik a választásom, aminek alkohol tartalma nincs, viszont a benne lévő édesgyöngy virág miatt az íze édes és állítólag afrodiziákum, a friss kékgümő gombától pedig derengve világít is. Enyhe érzéstelenítő hatása miatt mondjuk szerintem simán megfelelhetne valami gyengébb alkoholnak, de a mennyiség miatt egészen biztosan jelentéktelen ez az impresszió. Magamtól egyébként biztosan nem esne rá a választásom, de most kivételesen igen. Emlékeim szerint nem olyan rossz és különlegesnek mindenképpen az. Két pohárral térek vissza, az egyiket a nejem elé, a másikat magamhoz közelebb teszem le az asztalra és helyet foglalok.
- Szerintem nem rosszabb, mint a bourbon, de ha mégis, abból még van otthon. - Mosolyodok el szélesebben és felé emelem a poharamat. Ha követi a példámat, akkor koccintok vele és belekortyolok. - Édes. Az biztos. - Teszem is le azzal a lendülettel. Mondjuk úgy, az édesség nem éppen az én műfajom, de legalább igyekszem. Vagy valami olyasmi.
- Mit szólnál hozzá, ha legközelebb, amikor eltávon leszek, levinnélek a Perdára? Csak mi ketten mennénk. Lenne hozzá kedved? - Sejtem, hogy a lányaink nem lesznek oda az ötletért, de ők most nem kerülhetnek szóba, ezért a témát kerülöm is. Viszont mindez nem jelenti azt, hogy ne tervezhetnénk meg az utat vagy csak az elképzelést most.

◦ᵒ·○●·°

- Helyes – ütögetem meg a karját finoman, tőlem is bezsebelhet egy bólintást, nyomatékosítás gyanánt. Rendkívül örülök, hogy tudunk nem csak komolyan beszélgetni, nem vagyunk tele jelen pillanatban feszültséggel. Nem tudom, hogy kivel tudnám ezt még átélni, hogy az egyik pillanatban még az életünk omlik össze, a másikba pedig játékos komolytalansággal vészelünk át minden elénk gördülő akadályt.
- Megejtjük – nevetek rá, finoman csókolva csak meg. Leheletnyi, alig futó csak, mégis engedem is el, amint érzek annyi engedményt, hogy finom fogása alól kimenekülhessek. Ha így haladunk, akkor bizony nem fogunk eljutni sehova. Addig is saját kéréseimet is benyújtom irányába, amit túl egyszerűen hagy jóvá. Szemöldököm enyhén ráncolva bizonytalanul tekintek rá, mint aki nem hisz a szavának. Sose adott rá okot, hogy ne tegyem meg és ajánlom neki, hogy ne most tegye.
Mert azt bizony kiolvashatja, hogy jót nem állok magamért, ha megszegi most ezt.
- Azt is bepótoljuk akkor. Ha nem ma és nem itt, akkor majd máshol – bólintok azért irányába, bele sem gondolva, hogy milyen mérgesszömörcékkel teli bokorba is tapostam ezzel bele. Sejtéseim voltak, vannak, bizonyosságom alig. Viszont hiszem azt – és tudom is – hogy azzal, hogy újra kezdünk mindent, újra, nem tenne semmit, amivel megbánthatna. Ha később derülne is ki, akkor sem tenne semmit, ismerem ennyire. És bízok is benne, efelől pedig kétsége sem lehet. Soha.
- Talán csak tudtad, ha megteszed, akkor többé nem láthatod rajtam. Az utolsó darab volt – tekintek rá szemem sarkából és csak somolygok orrom alatt. Azt azonban én sem hiszem, hogy egy jó varró ne tudta volna újra elkészíteni, akár kép alapján is. De bátorítást nem adok neki, sajnálnám a ruhát.
- A tökéletes pillanatra vártam. Ha hamarabb, vagy ha többet van jelen, akkor nem tenné meg a kellő hatását. Türelmesen várt az idejére, női erény – felelem állam kissé felemelve, büszke vagyok arra, hogy képes voltam ennyit várni vele. Mikor nem látta, olykor felvettem, de aztán vissza is tettem, nem akartam, hogy… igen a lányok tönkre tegyék még idő előtt.
Szinte automatikus a mozdulat, ahogy belesimulok érintésébe, kissé felé dőlök, csípőjének, hogy megtartson, csak amíg ezt a pár emeletet megtesszük. Egyet.
A folyosón újra a kezét fogom, tekintetem ezúttal ragyog, mosolyog.
- Ezt még egyszer meg fogom bosszulni – fenyegetem, mert amennyire szeretem a meglepetéseket, annyira zavar is, ha nem ismerem a részleteket. Különös kettősség ez, melyet sose tudtam feloldani magamba. Most mégis leginkább jóleső bizsergés jár át, az izgalom hatása miatt, hogy vajon mit tervezett.
- Ühüm – egy újabb bólintás a részemről, konstatálom a hallottakat. – Ha reggel mondod, hogy ez lesz az első randink, akkor kitiltalak addig a házból, amíg el nem készülök. S talán később is készülök el – vonom fel a szemöldököm csintalanul. – Csak hogy teljes legyen az érzés, minden valójában. De innentől így tekintek rá. Uh, most valljuk meg egymásnak életünk kínosabb jeleneteit, vagy azt majd a másodikon? – ugratom nevetve, ennyi csipkelődés még nekem is kijár, mielőtt magam is komolyabb lennék. – Megjegyzem – hajolok hozzá közelebb. – Ez is vicc volt – még mielőtt megint komolyan venné a szavaimat.
Mégis belépek utána a bárba, könnyed léptekkel követem útján, mintha a cipőm nem lenne nehezítő tényező. Ami azt illeti nem is az. A kényelmes székbe, úgy, ahogy régen, most is teljesen elsüllyedek, a magas falai magába ölelnek. Fejem felemelve fogadom futó csókját és talán tennék is megjegyzést rá, mennyire illetlen ez egy első randin, mégsem teszem. Ajkamba harapva tekintek utána vállam fölött is, amíg látóterem engedi. Bal tenyeremmel simítok végig jobb karomon, majd kitekintek a vastag üvegablakon, a kinti tájat szemlélve. Gondolataim között merengve dőlök csak félig hátra a széken – nem tudom, hogy ki hozta őket egykor, mégsem a legkényelmesebbek. Legalább is nem hátra dőlve. Sokáig mégsem kell így lennem, hiszen már vissza is tért, egyetlen férjem. Én pedig előre hajolok. Térdeim keresztbe vetem, lábamat enyhén magam alá tolom, alkarjaim pedig térdemre fektetem, egymás mellé őket, úgy hogy kézfejem kényelmesen lógjon a föld irányába. Tartásom egyenes, most korán sem görbülök be, mint napokkal ezelőtt tettem.
- Meghagyom neked – veszem el a poharat és koccintok vele, mosolyom lány. S ahogy beleiszok, valóban az, nyelvemmel mégis csettintek. – De nem töményen. Viszont ha nem édesre vágysz, akkor mente és citrom. Csodákra képes az íze – adok neki egy könnyed tippet, ahogy még egy kortyot iszok a pohárból, egyelőre viszont visszarakom a helyére.
Kérdésére mégis bennem reked a levegő egy pillanatra, mosolyom lassan tűnik el arcomról.. Hosszasan szemlélem íriszeit, mégsem szólalok meg. Talán csak pár másodperc telik el, mire elfordítom tőle a tekintetem, hogy újra kitekintsek az ablakon, a gázbolygónak szentelem még hosszú másodpercekig szemlélem. Nagy levegőt veszek és visszafordulok felé, ajkamon újra ott virít a szelíd mosolyom.
- Tudod, gyönyörű a Perda, tényleg, de… - fogom meg egyik kezét, miközben közelebb hajolok hozzá. Leginkább csak ujjaival játszom az enyéimmel. – túl rossz emlékekkel távoztam és egy kicsit rettegek visszamenni – tekintek fel újra Shane kék íriszeibe, bevallva az utóbb idők legnagyobb félelmét. Legutóbb nem tudtam úgy elmondani, ahogy én szerettem volna, legnagyobb csemetém megelőzött. Saját stílusával.

◦ᵒ·○●·°

Komolyan vagy nem is annyira vette – jelenleg nem tudom –, igazából nekem az is elég, hogy tudja, számomra nem annyira egyszerű meglátni mikor kevéssé komoly, szívja a vérem, ahogy fogalmazott és mikor nem. Elszoktunk már egymástól, ez tetszik vagy sem, de így van. Elismerem, belátom.
Értetlenségét vagy talán gyanakvását(?) látom ugyan, de nem tudom hová tenni, ezért kiküszöbölni sem. Sosem vágtam át… vagyis nem úgy, hogy bizonyosságot keresett volna. Belátom, nem mindig voltam teljesen őszinte az életem minden szegmensével kapcsolatban, de tekintve, hogy hová jutottunk az elmúlt évek alatt, azt hiszem elkerülhetetlen volt. A rolót nem húztam le, nem magammal kapcsolatban, legyen ez bármennyire is gusztustalan. Ember vagyok és mint olyan, esendő. Ha büszke rá egyáltalán nem is. Mostantól pedig változtatni fogok, így, hogy tudom, ketten vagyunk ugyanabban a csónakban, fel sem merült bennem, másképpen lenne.
Szavakkal nem kommentálom,csak egy beleegyező bólintással a megjegyzését és közben remélem, hogy sosem fogunk ebbe annyira beletenyerelni tulajdonképpen. Nem akarom megbántani, de félek, akaratomon kívül is megtenném, hiába érzek zsigerileg ellene erősen.
- Nem mondom, tetszik a gondolat, de remélem tudod, ennél azért messze egyszerűbb vagyok. - Dobom meg a szemöldökeimet és a könnyed játékosság mellett azért messze vastagon van igazság is a megjegyzésben. Nem tudatosan maradt meg a ruhája épségben, legalábbis ez nem rajtam múlt. A válasz előtt elmosolyodom és tekintve, hogy ismer, tudhatja, ez egyike annak a fajtának, ami többet sejtet sokkal annál, mint amit hallani fog. - Szükséged lesz egy másikra erre a feladatra. - Nem akarom és nem is fogom ennél jobban konkretizálni. Legyen ígéret vagy sem az elkövetkezendőkre tekintettel. Amit olyan könnyeden engedek el most, mint amilyen könnyeden szóba jött közöttünk.
A morranás ott van a torkomon, szinte oda forr, ahogy belesimul az érintésembe és dől is felém. Megtartom, az egyetlen probléma csupán az, hogy a lift messze túl gyorsnak hat, amikor elérjük a kívánt szintet. Azt már elérte, hogy ezzel a jelentéktelennek is tűnő aprósággal a gondolataim koncentráltan rá irányuljanak és körülötte forogjanak. Hosszú évek óta először érzem magam úgy ismét, mint kamaszkoromban… Ez pedig, ha jó értelemben is, de frusztráló, nem is kicsit.
Kézfejével a sajátomban folytatom az utunkat az este első állomása felé és kedélyes mosollyal az ajkaim szegletében fogadom az ígéretet, amit tesz. - Csodálkozol hát, hogy miért nem mondtam semmit előre, hm?! - Fordulok felé, mert jah, sejtettem, hogy valami hasonlót vinne véghez, ha minden részletbe beavattam volna. Bár őszintén, a legnagyobb félelmem az volt, hogy nem fogja felvenni a most viselt ruháját, mondván túlöltözött lenne. Na ezt pont el akartam kerülni, úgy tűnik joggal.
- Most konkrétan felcsigáztál, mi volt eddigi életed legkínosabb jelenete? - Vonom feljebb a szemöldökeimet, mert nem tudom visszaidézni azt a pillanatot, amely lefedné a kérdést vagy minimum választ adna rá. Csipkelődés ide vagy oda. A komolyságot mellőzöm a hangomból, de azért az őszinteség ott van a felszín alatt. Akkor is, ha viccnek szánta. Tulajdonképpen nem eldönthető, hogy felszálltam-e vele ugyanarra a vonatra vagy sem.
Figyelmeztetés előre vagy sem, képtelen vagyok megállni, hogy ne csókoljam meg vagy nem úgy, amiképpen szeretném, hát megteszem. Aztán hozok magunknak valamit inni. Míg a poharak a kezemben vannak és visszatérek hozzá, alaposan végigmérem újra, nem tehetek róla, ösztönös. Hogy csinálja, hogy a legszerencsésebb fickónak érzem magam jelenleg?!? Nyelek egyet és, mintha semmi sem történt volna – mondjuk nem is – lépe mellé.
- Oké. - Bólintok a koccintás mellé és közben ott motoszkál agyam hátsó szegletében, még nem tudja mit terveztem későbbre. Ez pedig éppen így jó. Több, mint jó.
- Most megfelel. - Jelen pillanatban a legkevésbé sem tölti ki a gondolataimat az előttünk lévő két pohár tartalma. Egyelőre az első kóstolás után leteszem és ott hagyom. Nem ez a lényeg.
Azt látom, hogy az ártatlannak szánt kérdésem kissé mélyebbre mar és bár utólag értesültem arról, amiről időben kellett volna és a lányunktól nem túl disztingvált mértékben, arról azért nem sok konkrét fogalmam volt, ez így fogja érinteni. Kivárom, amíg megtalálja a hangját, a szavait, amelyekbe csomagolni, fogalmazni készül a mondandóját, közben pedig végig neki szentelem minden figyelmemet.
- Nem erőszak, ha nem akarod, ezt mindenképpen szeretném, hogy tudd. Másfelől azonban… nekem olyan tapasztalataim vannak, hogy tudom, mellettem biztonságban lennél. - Tisztában vagyok azzal, hogy bízik bennem és nem véletlenül mondom amit, de erőltetni messze nem szeretném. A legkevésbé sem. Ez tényleg messze áll tőlem.
- Legyen akkor valami más, egyszerűbb… mondjuk elkísérhetnél, amikor körbe repülöm a holdat. Csak te és én egy siklóban. Ez esetleg. - Biccentem oldalirányba a fejemet, azután kutakodva, ehhez mit szólna tulajdonképpen. Mindenképpen más megközelítés, azt pedig tőle függ, mennyire lenne rá hajlandósága.

◦ᵒ·○●·°

Mindig is reméltem, hogy játékos hangsúlyom, nevetésem, pajkosabb pillantásaim elég ahhoz, hogy tudja, mikor beszélek komolytalanul és mikor nem. Aláírom, hogy az utóbbi esetekben is tudok mosolyogni kedves és szelíd lenni, szemem fénye mégsem játszik oly szép fényekben.
A megjegyzésem mindennek ellenére ártatlan, mögöttes tartalma nincs és elképzelni sem tudom, hogy mi folyik most le férjem elméjében. És magam sem tudom, hogy ennek jelen pillanatban örüljek-e, avagy sem.
- A tudatalatti, Drágám, a tudatalatti – rázom meg a fejem egyszerűen. – Mindig kiszámíthatatlan volt és mindig is kiszámíthatatlan lesz. Keleti bölcsesség – füzöm még a végére, hogy mitől is hangozhattam ilyen felnőttesen. És persze rejtélyesen, mert az ilyen mindig az. Általában se füle, sem farka, de mégis képes megállni a helyét. Ahogy ez is. Persze mindemellett emlékszem arra az estére és valóban csak a szerencse mentette meg.
- Haaaah, neeem – tekintek fel rá, a táskát tartó kezemmel pedig úgy teszek, mintha a nyakamnál húznám összébb a ruhát, védelmezőleg. Mert most tényleg védelmezném, legfőképp előle. – Nem árthatsz neki! – jelentem ki határozottan.  Ezt pedig valóban komolyan gondolom, még ha csak egy ruháról is van szó. Ez nem csak egy ruha – megjegyzem egyik ruhám sem csak egy ruha. Ezek többek. Ezt pedig a kék vérem mondatja velem és ha kell ölre is megyek értük.
A mozdulat egyszerű, mégis bensőséges, régen nem volt hasonlóban részem, amiben az elmúlt napokban. Kívánnám még érezni közelségét a lift többre mégsem ad időt, így mi is kibontakozunk az egyszerűnek tűnő tartásból. Mely tőlünk most mégis teljesen más. Nekünk teljesen más.
Ujjaim finoman szorulnak kezei közé, ahogy sétálunk, örülök, hogy kimozdultunk otthonról. Hogy sikerült rávennie – noha nem volt nagyon nehéz elérnie.
- Te nem bízol abban, hogy kicsíptem volna magam az első randink alkalmára – döbbenek meg, ahogy rámutatok a tényre mely megvilágosodásként ért. Táskám tartó kezemmel öklelek bele vállába, még mielőtt bemennénk. Talán igaza is lehetett volna és ha be sem ismerem neki, biztos, hogy egy jó darabig nem fogom, jó érzés volt az ismeretlentől való izgulás. A készülődés gyötrelmei, hogy fogalmam sincs, mire készülök. Egyszerűen élveztem minden pillanatát. De ezt be nem ismerem még neki.
- Sajnálom, nem mesélhetek róla, a férjem sérteném meg – tekintek rá hatalmas szemekkel, szinte sajnálkozóan. – Tudod, úgy hírlik, hogy elég morcos alak – suttogom neki bizalmasan, mintha egy teljesen más férfi állna előttem. Holott csak beadtam a derekam annak, hogy nem elfeledek mindent. Hogy anya, feleség vagyok. Csak egy nő vagyok, ki első randevúján van jelen. Amit csak addig tudunk tartani, amíg az italokért el nem megy és lágy csókot nem hint nekem.
Az én ízlésemnek pont megfelelő a hozott ital, a lágyan foszforeszkálás pedig szórakoztat, ha nem a kérdése foglalkoztatna, akkor ennek figyelése töltené ki időmet, egy darabig. Így viszont kénytelenül gondolok vissza az utolsó látogatásomra a lélegző bolygón. Csak addig tekintek a szemeibe, amíg ő nem felel nekem, ugyanis ekkor visszatekintek a kezünkre. Mutatóujjaimmal simítok végig egyesével minden ujján, majd fogok rájuk végül.
- Ezt én is tudom – tekintek fel rá, mosolyogva. Ujjaiba kapaszkodok meg, csak annyira, hogy elemelkedjek ültömből és egy halovány csókot adjak arcára, hálám jeléül. – Szeretnék tényleg, nem is erről van szó… - most mégsem mondom el, mert a szabályai megtiltották. Mégis a négyes szabálya is úgy érzem, hogy ehhez tartozik, melyet nem mondok még el. Majd ha kérdezi.
- Körberepülöd? – dőlök kissé hátra, halkan nevetve. – Mikor vezettél utoljára siklót? – teszem fel azért a kérdést, noha kalandvágyam kezdi felcsigázni. – A kérdés inkább az, hogy mennyire bírod a sikongást?  A fel- és leszállás még mindig kritikus pontjaim, na meg a hirtelen vett kanyarok és három másodpercenként ijedek meg a semmitől – emlékeztettem délelőtt, hogy egy roncsot vett el, bár ezen fóbiáim tényleg a repüléstől vannak, amit nem értek, hogy honnan szereztem. Szervezetem nem úgy reagál ezekre, mint egy normális emberé tenné. – Félre ne érts, nem vagyok semmi ellen sem – jelentem ki határozottan majd újra kezembe veszem a poharat, de kortyolni nem kortyolok belőle.

◦ᵒ·○●·°

Talán grimasznak is beillik, ami kiül a képemre. A tudatalatti ilyen terű jelenlétében nem hiszem, számomra messze nincs akkora jelentősége ennek a darabnak, mint amennyire ő ragaszkodna hozzá. Nyilván sikert aratott nálam, a múltban is, most sem véletlenül esett rá a választásom, de alapvetően pótolható valamiről van szó, nem egyébről.
- Meglátjuk. - Pofátlan vigyor nyúlik a képemre, messze azért az elnagyoltságtól, a maga természetességében viszont annál őszintébb. Most azonban ennyire még nem rohannék előre. Ez az este nem arról szól(na) elviekben és ehhez ragaszkodnék is. Nem véletlenül.
- Ilyet nem állítottam. - Döntöm oldalirányba enyhén a fejemet. Mondjuk úgy, ha nem én választok neki és közlöm előre, hová jövünk, erős bennem a feltételezés, hogy mást választott volna.
- Bizonyosan okkal morcosodik minden alkalommal, de ígérem lakat lesz a számon. Na mesélj csak. - Laposan pislogok felé párat, kevéssé a játékosság határán – holott az sem veszett el –, mint inkább a kíváncsiságtól hajtottan. Kezd tényleg nagyon érdekelni, hogy egészen pontosan mire is célozgat azt feltételezve, miként is reagálnék rá.
Ami a pohár tartalmát illeti, kissé félretolom, jelenleg annyira nem foglalkoztat és ami azt illeti, az én ízlésemnek édesebb, mint amit szívesen fogadnék úgy általában. Nem állítom, hogy rossz, de azt se nagyon, hogy megnyert volna magának. Maradjunk annyiban, nem sértődnék meg rajta, hogy többé nem jutnék hozzá, de azért attól is messze állok, hogy ki akarjam borítani a lefolyóba.
Az ujjaimmal való játéka csak néhány pillanatra köti le a figyelmemet, azt leszámítva a tekintetére függesztem inkább a szempáromat. Az érintés pedig jól esik, de nem viszonozom vagy reagálok rá különösebben. Ugyanez igaz az arcomra hintett csókra is. Nem igazán értem, hogyha szeretné, akkor tulajdonképpen miről van szó vagy mi folyik a háttérben, a gondolatai között, amiről látszólag úgy lemaradtam, mint a borravaló.
- Gyakrabban van rá alkalmam, mint gondolnád. - Szelídebb mosoly ül ki a képemre. Nem megy ritkaságszámba, amikor siklóba ülök, akkor sem, ha egyébként nem ezért tartanak úgymond az Imperiumon. Munkáról azonban most nem beszélünk és ehhez tartani kívánom magamat, ahogy azt előre lefektettük az általam sorolt szabályokban.
- Majd igyekszem nem satufékkel irányt váltani. - Mintha az egyébként lehetséges volna. Nem, nem az. A humorossága mellett van némi igazság is a szavaimban és még mindig van egy olyan érzésem, hogy nem teljesen tudom követni a gondolatmenetét.
- Őszintén most fogalmam sincs, hogy ez mit is jelent pontosan. - Billentem oldalirányba a fejemet, ahogy a szempárját figyelem továbbra is és messze igyekszem dekódolni a szavait. Mert láthatóan nincs ínyére vagy nem aratott nagy sikert a felvetés, amivel nincs is semmi gond, ezt el tudom fogadni, azzal viszont képtelen vagyok bármit is kezdeni, hogy a felütés után még sincs semmi ellen. Ember legyen a talpán, aki ebből a lényeget ki tudja úgy hámozni, hogy pontosan eltalálja, mit is akart ezzel a neje.
- Sajnálom egyébként, hogy nem voltam itt, amikor lelátogattatok a Perdára. - Húzom el a számat. Akkor sem tudtam itt lenni, pedig másképpen terveztük. Fogalma sincs mennyire gyűlölök állandóan, lépten-nyomon azzal szembesülni, amelyet a lányom a szememre vetett a maga nyers őszinteségével; nem vagyok velük eleget. Messze nem vagy annyit, amennyit megérdemelnének.

◦ᵒ·○●·°

- Hah! – húzom magamon még összébb az amúgy szűk ruhát és még el is távoldonék a közeléből egy lépésnyit, ha keze nem a derekamra simult volna. Na majd meglátjuk, mert ehhez nekem is lesz még egy-két keresetlen szavam – vagy épp keresett.
Emlékszem a saját magam örömére, amikor rátaláltam. Legtöbben ezt hívnák szerelem első látásnak – igen, ez ruhával kapcsolatban is létezik. – S mikor annyi idő után tökéletesen passzolt rám, olyan boldog voltam tőle. Érzelmileg a szívemhez nőtt, még akkor is ha létezésről teljes mértékben megfeledkeztem a mai reggelig.
Szemöldököm enyhén összevonva, mégis mosolyogva figyelem a mellettem álló férfit, gyanakvásom ellen nem sokat tudna tenni, de úgy érzem, hogy sok mindenben helyesen gondolkodik rólam.
- Nem ezt vettem volna fel – hajolok kicsit közelebb hozzá, a fülébe suttogom, mintha lenne annak jelentősége, hogy más is meghallja a néptelen folyosón a bár előtt állva. Kezét csak kissé szorítom meg jobban.
- Áh, majd inkább a második randi alkalmával. Valamit hagyni kell arra is, nem igaz? – nevetem vidáman, ha hiszi, ha nem, ez most valódi izgatottsággal tölt el és őszinte vidámsággal, melybe nem keveredik bele semmi más sem. Amit valóban régen éreztem, amelyért örülök, hogy kimozdított a négy fal között ma estéről. – De előjáróba elmesélhetem, hogy egy odaégett vacsoráról szól az eset. Na meg a rózsaszínné váló pólókról – vonom szemeimet össze, s hozzá még komolyan is bólintok. Nem titok, hogy friss házasokként az első évemben túl sok baki volt, mint amit magamtól elvártam tőle. Otthon mindig mindent más csinált meg helyettünk. Más takarított, mosott, főzött, sose én. Ezt a kegyet akkor vesztettem el, amikor közös lakásunkba költöztünk. Volt, hogy szénné égett minden étel, amire oly lelkesen készülődtem órákat. Még hangulatvilágítást, virágot is szereztem arra a vacsorára, melyet elsőként, önállóan készítettem volna el… Na meg az első mosásom, amikor egy piros nadrágom bekeveredett a fehérek közé…
- Nocsak – lepődök meg őszintén. Egy újabb dolog, melyet nem igazán tudtam róla, de mivel munkáról nem beszélhetünk, így nem kérdezek rá, pedig ezúttal ez tényleg érdekelne. Ám ezt elraktározom, úgy holnapra, amikor már megtehetem.
Ígéretére jóízűen nevetek fel, talán hangosabban is a kelleténél, ám őszintén, melybe már benne van az, amit magam is elképzeltem benne.
- Szóval nem fejelem le a szélvédőt, de, akkor ki sem esek az üveg mögül? – nevetem továbbra is, a korábbi kicsit egyhangú témát teljesen magam mögött tudtam hagyni, a mosoly az arcomról pedig nem igazán tud leolvadni, még akkor sem, amikor bevallja, mennyire nem érti meg szavaimat.
- Csak arra próbáltam felhívni a figyelmedet, hogy idő előtt megőszülsz, vagy kihull pár hajad az ijedt sikolyaimtól, mely a szintkülönbség tud okozni – néha a liftbe is összeugrik a gyomrom, amikor meg a Perdára mentünk… Ott csak a lányok miatt nem mutattam ki, milyen rosszul viselem, de ha ott lett volna Shane, akkor hármunk nyavalygását kellett volna csillapítania. Bár Darla meglepően élvezte az utat. Ettől függetlenül nevetve mosolygok rá, ajkaimat szélesre húzom, ahogy szemlélem az ő értetlen ábrázatát. Ezúttal nem hasít bele a szívembe a felismerés, hogy mennyire elszoktunk egymástól. Azért vagyunk most itt, hogy ezen változtassunk.
Vallomására épp csak szelídül mosolyom az mégsem tűnik le orcámról már.
- Tudom – ejtem ki könnyedén a szavakat, s látom rajta, ahogy gondolatai elkalandoznak, nem épp olyan irányba, ahogy az esténket indítottuk. Könnyedén állok fel a székből, mely nem akarja, hogy megtegyem, olyannyira mélyen ül. Most mégis megteszem és ha engedi, akkor combjaira ülök, úgy hogy mindenkinek háttal legyünk. Egyik kezemmel vállait ölelem át a másik csak szimplán mellkasára simul. – Tudom – hajolok ajkai felé, hogy egy puhább csókkal jutalmazzam őt. Leheletnyit távolodok csak el tőle. – De ne te szegd meg a saját szabályaidat. Ma én csak Clara vagyok, te pedig csak Shane – simítok végig mellkasán finoman.
- És ezzel el is mesélheted, hogy az est mikor fog táncba fulladni – emlékeztetem cselesen, melyet sejtek, hogy nem fogom megkapni, bár magam ismerve, valahogy úgyis kicsikarom belőle. Van amiből én sem engedek.
Viszont olyan jól esik combjain ülni, nehezen vesz rá a lélek, hogy felálljak innen. Mégis megteszem, ha nincs ellenére, hogy egy könnyed lépéssel visszaüljek a székembe, a poharam újra a kezembe veszem.
- Szóval – emelem rám vissza őszinte mosollyal a tekintetem. Nem bevallottan, de láthatóan zavarba vagyok az első randevúnk miatt. Hirtelenjébe nem tudom, hogy mi a megfelelő beszédtéma. – Úgy döntöttem, hogy újrakezdek zongorázni – mesélem neki a hetekkel ezelőtt jövő ötletem. – Néha hiányzik és talán most lesz rá több időm.

◦ᵒ·○●·°

- Ezt valahogy sejtettem. - Sandítok rá kissé lefelé a magasságkülönbség miatt. Általában vagy inkább az esetek nagyon nagy túlnyomó részében eszemben sincs megmondani mit vegyen fel – most is csak kértem inkább –, de van, amikor igenis eszembe ötlik. Örülök, hogy megtette, hálás vagyok érte.
Valamit egészen biztosan akadékoskodnék a következő alkalomra tartogatott témával kapcsolatban, ha nem adna még hozzá annyit, amivel kicsit többet elárul. Legyen, megnyert magának. Tudok várni, ráadásul így már van néhány tippem arra nézve mire is utalt egészen pontosan. - Máris a követezőt tervezgeted? - Megint pimasz mosoly árnyéka ül meg ajkaim szegletében. Persze, én is számolok vele, de valljuk meg, normál esetben az első sikerétől függne a következő, ha a dolgok… nem úgy lennének, ahogy vannak. Húzom csak, kicsit sem gondolom akként, ma itt meg fogunk állni. Az biztos, hogy időbe – ráadásul közösen eltöltött időbe – fog kerülni, mire rájövünk, miként is legyen a tovább. Azon dolgozni kell, hogy úgy működjön, ahogyan normál esetben volna.
A munkával kapcsolatban, ha meg is lepődik, most biztosan nem fogunk jobban belemenni. Tudja ő is, én is, ahogyan azt is, hogy később még vissza fog rá térni. Nem bánom különösképpen, szívesen mesélek, ha érdekli, csak nem ezen az estén. Ebben maradtunk. A nevetése tetszik, jó látni a felszabadultságát és ez az én képemre is mosolyt húz. - Majd jól bekötlek és akkor az ülésből sem fogsz kipotyogni. - Rázom meg enyhén a fejemet. Tudja – remélem, hogy tudja –, vigyázok rá és megbízhat bennem.
A következőket viszont már nem teljesen értem. Pontosabban egy ideje már nem tudok követni, ez az igazság. Egészen addig, amíg meg nem világítja miként is értelmezhetem az elhangzottakat. Jó különben, hogy jeleztem, mert erre egyáltalán nem gondoltam volna. - Áh. - Röviden kezdem, de ez még koránt sem jelenti azt, hogy ennyivel be is fejeztem. - Állítólag a deres halánték a legtöbb férfinak csak előnyére válik. - Őszintén fogalmam sincs, hogy ennek van-e egyáltalán igazságtartalma vagy tényleg így van-e, de nem egyszer voltam fültanúja az ellenkező nem képviselőitől a kijelentésnek. Egyébiránt meg a viccet félretéve, nem a sikolyai fognak megőszíteni, ebben teljesen biztos vagyok. Még ha csak viccnek is szánta.
Kellemetlen érzés fészkeli be magát a mellkasomba. Tudom, hogy nem először mondtam neki, de szerintem nem lehet elégszer, főleg, hogy semmit sem változott ezzel kapcsolatban, amit gondolok vagy ahogyan érzem magamat. Tulajdonképpen. Nem értem, hogy mit csinál azonnal, amikor feláll a székből, de amint közeledik, úgy helyezkedek, hogy jobban férjen. Az egyik alkaromat a hátára fektetem, a tenyerem a tarkójának csupasz bőrére simul, a másik pedig automatikusan a combjára simul, ahogy az ölembe ül. A legkevésbé sem bánom az ötletét és húzását, jól esik a közelsége. Ujjaimmal kisebb köröket rajzolok a lábára simuló anyagra és viszonozom a csókját. Szusszanva mosolyodok el, de a legkevésbé sem örömteli módon. Igaza van, ne szegjem meg a saját szabályaimat. Ahhoz viszont mesterien ért, hogyan fújja el könnyű szerrel az előbb még meglévő rossz érzésemet, egészen más irányba terelve így a gondolataimat. A combjáról a térde felé csúsztatom a tenyeremet és amint elérem a ruhája szegélyét és kicsit feljebb gyűröm azt rajta. - Amint ez lekerül rólad. - Azt egyértelműen érezheti, hogy a vörös darabra célzok és igen, pofátlan vagyok. A szegélyt még egy kicsit, alig néhány arasznyit tolom rajta feljebb, messze van az illetlentől, de azért mégis akad benne több intimitás, mint amennyi egy nyilvános helyre illene. Bár azt pont leszarom, ki látja és ki nem. Ajkai után hajolok és megcsókolom, de annál sokkal hosszasabban kóstolva ízét, semmint csak futóként lehetne jellemezni.
Nem nagyon tetszik, hogy már menne is, ezért marasztalom. Nyilván, ha nagyon mehetnékje támadt, akkor engedek, de más esetben, egy kisebb mordulással és határozottabb fogással jelzem, maradjon csak ott, ahol van. Ahogy szót emel, tekintetem ajkairól nehezen és lassan vándorolnak feljebb a szempárjára. - Ha van hozzá kedved, szerintem jó ötlet. Leckéket is szeretnél venni valakitől vagy inkább csak magadtól gyakorolnál? - Amennyiben erre vágyik, teljes mértékben támogatni tudom az elképzelésében. - Emlékszem, régen szeretted nagyon. - Már amennyiben az emlékeim nem szépültek meg túlságosan ennyi év alatt. Minden lehetséges. Ha még az ölemben maradt, ugyanúgy apró kis köröket rajzolgatok szórakozottan a bőrére, a ruha anyaga alatt, a combja inkább belső fele környékén, ahogy kényelmesen elérem.

◦ᵒ·○●·°

Széles mosollyal az ajkaimon viszonzom lapos pillantását. Valójában egy másodpercig sem bántom, hogy eme ruhát vettem fel, még ha csak ide is jöttünk. Még ha a hely nem is, az esemény megkívánja, hogy csinos legyek. Azt pedig be sem vallom, hogy mennyire jól érzem magam a bőrömben és ebben a pillanatban is.
- A Dominium egyik legjobb helyére hoztál el – tekintek fel rá mosolyogva, fejem kissé hátra hajtva. Ennél lehetne jobb hely is, ezt aláírom, emlékezetesebb kevésbé. – Talán megér egy második ígéretet is – heccelem tovább, mert végül is ki tudja. Eddig nem úgy alakult oly kellemetlenül az esténk, hogy ne kívánjak egy második menetet is belőle.
Őszintén gondoltam, hogy szeretném újra kezdeni vele a legelejéről és ismer annyira, hogy tudja, nem az a fajta nő vagyok, aki csak úgy felad bármit is. Aki ne adna egy újabb és újabb próbát, lényegében bárminek az életében. Egy kísérlet, soha nem kísérlet, így van ez egy randevúval is. Egy randevú sem randevú az igazán, ennyiből nem derül ki a másikról semmi.
Így természetes, hogy adnák magunknak még egy esélyt. Mindentől függetlenül. Talán nem is sejti, de ő az egyetlen személy az életembe, akinek végtelen esélyt adnék.
- Remélem, hogy az öveken kívül, szikszalaggal is készülsz – nevetem tovább is, a képzeletbeli látvány tovább szórakoztat. Groteszk a kép, mégis részben ezért is szórakoztat. Részben azért, mert tudom, hogyha azon múlna, meg is tenné. Sosem arról volt szó, hogy nem bíznék meg benne. A tőle független hibáktól tartok, melyeket még ő sem tud befolyásolni. Reagálni rá, a lehető legjobban, ám befolyásolni nem.
- Ha nálad is így van, akkor már most elkezdem a random sikításokat a füledbe – vonom fel kacéran a jobb szemöldököm, ajkam szegletében is ott bujkál a félmosolyom. Fejem enyhén félre is hajtom, ekként szemlélem, de már rég nem őt, hanem még korán sem őszülő barna tincseit. Láthatja rajtam, hogy valóban elképzelem őszülőn és meg sem lep, hogy mennyire tetszetős valójában a látvány. Még ha csak a képzeletem játéka csupán.
Szentül hiszek abban, hogyha ott van akkor és ott velünk, akkor sem történt volna semmi sem másképpen. Függetlenül, hogy ott van, akkor is kint álltam volna az esőbe, élveztem volna az esőcseppek lágy érintését, ahogy végigfolyik arcomon, bőrömön. Élveztem volna a lágy szelet, mely szemembe, ruhám alá fújta őket, nem lett volna semmi, amivel el tudott volna tántorítani attól, hogy ott kint álljak. Még ha fedezékbe is vitt volna, akkor is hamar visszarohantam volna. Ezért sem érzem úgy, hogy tartozna bármilyen bocsánatkéréssel. Pontosan tudom, hogy nem ő tehet arról, hogy nem tudott ott lenni. Ezért pedig miért haragudnék rá?
Érintése nyomán, mint legtöbbször, most is megdobban a szívem, hevesebben ver. Közelsége ezúttal bódítóan hat rám, még ha én is kezdeményeztem, s ahogy ujjait csupasz bőröm és ruhám fogsága között érzem meg, mélyebben szívom be fogaim között a levegőt.
- Másnak is engednéd, hogy lássa, mi alatta van? – mosolygok rá újra csak kacéran, direkt értem félre. Mozdulata olyannyira nem vélem tolakodónak, hogy lábaimat kissé megemelem, hogy az anyag könnyebben csússzon feljebb. Csókját ízlelgetve simítom eddig a mellkasán nyugvó kezemet arcára, vonom magamhoz közelebb. Közelről figyelem, ahogy vörös rúzsom lassan nyomot hagy ajkain, szórakoztat látványuk, mégsem zavar egy másodpercig sem.
Ahogy marasztalása sem. Hiába állnék fel, hamar újra az ölébe találom magam. Ha számára kényelmetlen is, lábaim vetem keresztbe, karommal továbbra is vállait ölelem. Ujjaim begye válla csontján játszanak, simítok rajta végig.
- Magamtól, hátha hamarabb visszatalálok nem csak a gyakorlatra, de saját stílusomra is. Régen sem szerettem a tanárokat, mindig saját stílusok szerint fogalmazták meg szabályaikat – inkább magam útját járnám, még ha ezzel lassabb is leszek valamelyest. Nem ez számít.
- Néha hiányzik – vallom be neki, ám azt nem teszem hozzá, hogy a lányok mellett eddig nem sok esélyem lett volna rá. Ezt enélkül is sejti.

◦ᵒ·○●·°

- Örülök, hogy így tetszik, de ne éld bele magad, hogy végig itt maradunk. - Tudom, hogy nem fog tetszeni neki most sem, amiért nem árulok el többet, de tény, hogy messze többet terveztem, minthogy itt eltöltsünk néhány kellemes órát. Ennek most megadjuk a módját, néha kell az olyan is. Főleg, ha valaki abban a csónakban evez képletesen, amelyben mi vagyunk.
Az orrom alatt bazsalygok a második ígéretre vonatkozó kijelentése miatt. Mondhatnám, majd meglátjuk, de közben pontosan annyira jól tudom, amennyire ő is, hogy lesz következő forduló is és még jó pár azt követően. Egyikünk sem az a típus, aki könnyen és/vagy gyorsan feladna bármit is akármikor. Komolyan gondoljuk és végig is fogjuk csinálni, amit elkezdtünk, nem számít miféle eredményre is jutunk a végén. Ez most a miénk.
- Az egy kissé old school megoldás lenne, annál van azért jobb anyag is erre a célra. - Jó ízzel a számban nevetek fel, csatlakozva hozzá, amely messze nem az ő vagy a szavainak a kinevetése lenne. Inkább csak remekül érzem magam a társaságában és az ilyen őszinte és felhőtlen pillanatok átélésére messze kevés lehetőségem akad. Most viszont kiélvezem, amíg még lehet. Hamarosan úgyis borongósabb gondolataim vetnek majd árnyékot a homlokomra.
- Ez valamiféle reklamáció akar lenni, huh? - Dobom meg a szemöldökeimet és bár nincs él a hangomban, azért reménykedem abban valahol, nem a látvánnyal akad gondja. Félreértés ne essék, azért, mert a házasságunk soha nem azon a mindent elsöprő érzésen alapult, attól még nagyon is kívánatosnak tartottam mindig is, a szenvedélyhez meg nem féltetlen kellenek rózsaszín-ködös körítések. Ennyit egészen biztosan megtanultunk egymástól.
Feltűnik a mélyebb lélegzet, amely a bordakosarában reked egyetlen pillanatra, ahogy a ruhája szegélyét kicsit jobban feltűröm és az ujjaimat a vörös anyag alá csúsztatom. Egészen egyszerűen koncentrálja ezzel a gondolataimat önmaga köré és hirtelen muszáj lesz nyelnem egyet. Nem feltűnő, éppen csak az ádámcsutkám mozdul valamennyit, amit a helyiségben uralkodó félhomály jótékonyan takar. Soha. - Határozottan ül meg közöttünk a rövid válasz és noha nem áll be változás a hangulatomban, a kijelentésnek van egy olyan éle is, amely gondoskodik arról, hogy tudassa vele, mennyire komolyan gondolom ezt most. Összességében, az egész házasságunkat tekintve, főleg azokat a részeit, amelyek az eltávolodásról szóltak, úgy kezeltem, ha van számára valaki, aki boldoggá teszi… nos én is megtaláltam, azokat akik a fizikai szükségletre ott voltak. Nem bántam (volna) a részére sem, ha rájuk lel. Most azonban így, hogy egyezséget kötöttünk, már kifejezetten akadna vele problémám, nem is kevés. Jepp, ilyen szempontból beismerem, képes vagyok némileg territoriális lenni.
Kifejezetten a kedvemre van az apró megmozdulása, ahogy eléri, a ruha feljebb csússzon a combjain.
Ajkait ízlelem, a futónál messze birtoklóbban és az nekem is feltűnik, a sminkje mennyire kezdi megadni magát. Hüvelykujjammal maszatolom el gyengéden a szétkenődött foltokat és közben sejtem, miként festhetek magam is, de őszintén szólva rohadtul nem érdekel. Az ölemben marasztalom és ahogy keresztbe teszi a lábait, úgy igazítok a fogásomon is, a combja külső oldalára csúsztatva ujjaimat még mindig a ruha anyaga alatt. Bőrének selymébe nyomakszom velük, nem éppen a legfinomabb módon, de messze attól, hogy fájdalmat vagy kellemetlenséget okozzak neki.
- Sosem viselted jól a szabályokat. Hogy bírtad ki mellettem? - A könnyednek induló kérdés a végére már nem is annyira lesz az valójában. Nem csak a flotta miatt, katonacsalád nevelt fel, abból is származom tulajdonképpen és a hivatásom is a szabályok követéséről és betartásáról szól. Magamat nagyon is egyenes vonalak mentén látom, neki viszont ez sosem volt annyira könnyű, azt hiszem.

◦ᵒ·○●·°

Egy fél lépéssel előzöm be, csak hogy beforduljak elé könnyedén és hozzá simuljak. Két kezem a karjaira simul.
- Milyen titokzatosnak tetszik lenni ma este – pillantok fel rá, szélesen mosolyogva. – Szóval az érdeklődésem úgy kívánod fenntartani, hogy némaságba burkolódzol? – vonom fel kérdőn az egyik szemöldököm, ajkam szegletébe mégis ott a játékosság. Fel kell magamba fedeznem, hogy eme titokzatossága egyáltalán nincs ellenemre, sőt mi több. Valahogy csak még vonzóbbá válik. Megfogalmazódik bennem a sejtés, hogy nem is akarom, még csak sejteni, hogy mit tervez, legyen minden csak meglepetés.
Pedig szeretek mindig, mindent tudni.
Végül csak tovább engedem magunkat, hogy aztán végső helyünk foglaljuk el.
- Mesélj, kérlek – hajolok hozzá közelebb, kezeimet a térdeimen tartom, láthatja, hogy minden figyelmem neki szentelem és ebből nem kívánok most engedni. Mosolyommal mégsem engedem most el. Jó érzéssel tölt el, hogy gondtalannak láthatom. Hasonlóan érzem magam is, még ha csak a pillanat tört részéig is tart ez a mi életünkbe. Ezek azok a pillanatok, amelyekből később erőt tudunk meríteni.
Történjen bármi is közöttünk, barátságunk mindig megmarad, ezen semmi sem tud változtatni. A legjobb barátom és örökké az is fog maradni.
- Uh – egyenesedek fel, szemöldököm is összevonom, homlokom közepén mély ráncok keletkeznek. – Sose tennék semmi ilyet – rázom meg fejem enyhén, ajkaimmal enyhén csücsörítve, jelezve, valóban nem gondolom. Szürkés íriszeim csillogás az egyetlen, mely árulkodhat számára, élvezem a helyzetet, amit teremtettünk magunk köré, szavaim mégis valódiak. Semmit sem változtatnék meg rajta, ahogy régebben sem, úgy most sem.
Azt mégis meg kell vallanom, hogy az első nagyobb átalakulását követően néhányszor leesett tőle az állam és igazán nehezemre esett a két, rajtam, vagy épp rajta csüngő gyerekek mellett józanul gondolkodnom. Valahol ebben az időszakban váltam a kemény hasfalak falójává és az arcszörzet valami egészen különlegeset váltott ki belőlem, ahogy tenyerem alatt serceg, hajának puha érintése.
Nincs ez másképp most sem, nehezemre esik megállni, hogy ne túrjak hajába, arcának élén mégis többször simul végig az ujjam, mint az normális lenne.
Egyszerű válaszára, pirulva pihentetem meg állam mezítlen vállamon, szemem sarkából figyelem csak őt, szelíd mosolyommal.
- Helyes – felelem egyszerűen. Oh, ha láthatnám a gondolatait, mily könnyedén eloszlatnám kételyeit, hogy ilyentől mennyire nem kellett sohasem tartania. Egy affér az én tekintetembe soha nem vezetett volna jóra – fivérem miatt sem. Arról pedig ne szóljunk, hogy azon ritka pillanatokba, amikor a lányok nem velem voltak, leginkább pihenéssel voltam elfoglalva. Naptáramba nem igazán foglalt el helyet mást.
- Bár ez a tényen nem változtat, hogy a rendes tánc is kijár nekem – hajolok felé, kezem arcára simul, miközben csókját ízlelem. Hüvelykujjammal maszatolom el a vörös kencét ajkán, pár pillanat és látszódni sem fog, legfeljebb sejtelmesen pihen meg rajta, mi marad belőle.
- Vannak szükségszerű szabályaink – vallom meg neki. – Melyek nem csak a családunk érdekét, de úgy az egész Dominiumét is szolgálja, ezek ellen sose harcoltam, sehogyan sem – beismertem mindig is, hogy az oligarchia rendszerünk nem hibás, jobb mint egy diktatúra, vagy mint egy demokrácia. – A rám vonatkozó szabályok, melyek leginkább női mivoltom miatt vonatkoztam rám, na meg mások elvárásai miatt, azok közül nem mindent tudtam, tudok lenyelni – látom be, hogy ezt nem igazán kellene még múlt időbe tennem. Apró, nem komoly szabályszegések, mint kijátszani a rendszert, hogy több gyerekünk ne szülessen, vagy csak megtagadni anyám sokadik idióta szabályát, gyerekként nem tragédia. Rendszerünk alapjaival soha nem mennék szembe.
- A te szabályaid, melyek később a közös szabályaink lettek, mindig is megvédtek minket – legalább is szeretném hinni, hogy így van. Valóban védelem volt ez és nem előjátéka egy pszichopatának, melyre most nem gondolunk, mert nem szabály.
- De… - simul kezem le arcáról, előbb a nyakára, majd onnan a mellkasára. – Nem igazán vagyok biztos, hogy első randevún ez a megfelelő helyezkedés a részemről – próbálom visszaterelni témánkat, halkan suttogva neki, mégis túlartikulálom szavaimat.

◦ᵒ·○●·°

Ahogy elém lép, úgy várom ki, hogy egészen pontosan mit is szeretne. A tekintetemet nem veszem le róla, végig a magáénak tudhatja, amíg megtalálja a helyét részben előttem megállva. - Bejön? - Vonom feljebb az egyik szemöldökömet és közben végig ott marad az a pimasz kis vigyor kezdeménye a szám sarkában. Eszemben sincs jobban beavatni a jelenleginél és akarjon játszani bármilyen játékot is, jelenleg nem talál partnerre benne. Tudja mennyire nyakas tudok lenni bizonyos esetekben majdnem az összesben és ez most pont egy olyan.
Röviden rázom meg a fejemet. - Majd meglátod. Nem árt az, ha nem tudsz mindenről mindent előre. - Tisztában vagyok azzal, hogy ez részben kissé gonosz is valahol, de nos, jelenleg ez most ezzel jár együtt. Ránk fér a bizalom gyakorlása is és nem azért, mert egymás képébe hazudnánk, de már régen nem állunk annyira közel egymáshoz, mint egykoron. Igazság szerint mindketten nehezen viseljük a titkolózást és ezen se árt kissé javítani, a játék pedig most éppen kapóra jön úgy, ahogy. A közelsége meg egészen tetszik. Ugyan szavakkal nem helyeslek, de a képemre egyértelműen kirajzolódik mennyire ínyemre van a válasza. Tulajdonképpen azt nem kötöm össze, hogy mikorra is teszi, amikor a vonzást viszonozta a maga részéről, ahogyan azt sem, volt ilyen időpont az életünkben. Álmomban sem jutna eszembe. A pirulása viszont megint olyasmi, ami kedvemre való és ezt nem vagyok rest a tudtára adni azzal, hogy ismét határozottabban simítom a combjának csupaszságába a nem is annyira titkolt gondolataimat és véleményemet.
- Hm. - Nem öntöm szavakba mit gondolok vagy nem gondolok a táncot illetően. Helyette inkább hagyom, hogy ez is merüljön abba a jótékony homályba, ami mostanra már jellemzőjévé kezd válni ennek az estének. Meglátjuk mit hoznak még a későbbi órák, jelenleg én sem teljesen vagyok biztos messzemenően minden egyes részletben és ez így van jól. Több, mint jól. Egyénként is megcsókol vagy én őt, már valójában nem számít, csak jó. Messze nagyon jó. Hagyom, hogy elmaszatolja rólam is a rúzsa maradékát, cserébe én is gondoskodom az övéről.
Apróbbat bólintok, amikor a rendszerünk alá hajlásról beszél. Ez számomra sem idegen valójában, sosem volt az. Mindazonáltal azt is tudom, hogy neki a szabályok betartása a mindennapi életben nem annyira jönnek zsigerből, mint mondjuk nekem. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek saját gondolataim, mert vannak, de alapvetően másképpen állok hozzá a kérdéshez, mint ahogy hiszem, a nejem tenné, tette vagy teszi mind a mai napig is. - Volt vagy van köztük olyan, amivel sosem tudtál békében együtt élni? - Döntöm kissé oldalra a fejemet, ahogy a tekintetét figyelem. Sosem merült fel, hogy erről beszéljünk, egészen mostanáig. Hiszem, hogy a hozott szabályaink tényleg értünk és a családunkért lettek, de sosem kérdeztem arról, hogy számára ezek milyenek. Noha abban is biztos vagyok, egyiket sem nyomtam le a torkán. Legalábbis ez nem volt célom, nem akaratlagosan. Úgy soha igazából.
- ...és mi lenne, ha úgy módosítanánk, hosszú ideje az első randevúnk, huh?! - Vonom feljebb mindkét szemöldökömet. Azért, mert szabályok mentén fektettük le az egész estét, nem jelenti azt, hogy ne módosíthatnánk vagy lazíthatnánk rajtuk, ha éppen mindkettőnknek úgy esik jól. Ez mégsem olyan, mintha a gyerekeinkről, az apámról vagy a bátyáról, az anyjáról esne szó közöttünk. Vagy akármiről, ami mostanában ért minket. Ez rólunk szól, csakis kettőnkről.

◦ᵒ·○●·°

- Egy kicsit? – vallom meg, bal szemöldököm a homlokom közepére vándorol. – De ne bízd el magad – rázom meg a fejem, karját finoman paskolom meg, ezúttal már mosollyal az arcomon. Különös izgatottsággal várom az est további részét. Mi több, az egész estét, szívem hevesen dobog, izgatottságom rég ismert határokat kezd súrolni. Lassan úgy érzem magam, mint egy naiv kislány, ki életébe először lép ki a nagyvilágba és minden, ami itt történik az új számára. Az izgatottság eme érzete lassan költözik mellkasomba, fészkeli be magát gyomromba a szó legjobb értelmébe, mi lehet.
- Legalább ne beszélnél róla – ripítok rá finoman, tovább csigázva a várakozásaimat. Nevetésem ezúttal halk, vele osztom csak meg, szavaimba mégis több az igazság. Valóban szeretném tudni, hogy mit tervez, mégsem szeretném tudni. Ez az este legyen számomra csak meglepetés, ahogy tervezte. Arról pedig igazán nem tehetek, hogy elmém már rég összespekulált magának mindent. Ennek mégsem adok teret, nem itt és nem most.
Bizalmam irányába nem esett csorbát, még ha olykor az elképzeléseink nem is egyformák, a kivitelezésben pedig súrlódás támad közöttünk. Amit múlt éjszaka mondtam neki, őszintén gondoltam. Az egyetlen indok, amiért igent tudtam mondani apja őrültségére, mindennek ellenére, az az, hogy megbízok benne.
Egyszerűen csak újra meg kell ismernünk egymást, hogy ezek a súrlódások is simulékonyabbá váljanak. Elmúlni nem fognak már, de össze tudunk újra szokni. Ha valakinek, nekünk sikerülnie kell.
Újabb simítására ezúttal mindkét szemöldököm a magasba szökken, kacéran.
- Ühüüüm – ennyi csak a válaszom hümmentésére. Hosszú még az este – éjszakába nyúlót ígért. Ha máshogy nem is, egy liftbéli lassúzást bármikor tudok tőle csórni, még ha csak két másodpercig is tart. Ő makacs, de én is. Könnyebben tudok engedni, de nem mindig.
Kérdése nyomán egy ideig némán figyelem tekintetét, arcomról a mosoly ezúttal nem vándorol el, itt ülve nem tudna tán olyat mondani, amitől leolvadna… Tudna, de nem fog, hisz ebbe egyeztünk meg.
- Akad. Ám az irántad érzett végtelen tiszteletem miatt el tudom fogadni – simítok végig a mellkasán újra. Ujjaimmal, ingjének gombjai mellett simítok végig, tekintetemmel most ezt figyelem, mintha csak erre koncentrálnék. Még szemöldököm is összevonom hozzá. Ha nem tetszik valami azt eddig is elmondtam neki, ezután is elfogom. Ismerhet, hogy nem tudna olyanra kényszeríteni, melyet semmilyen körülmények között nem tudnék elviselni. Egyetlen téma kapcsán nem tudok dűlőre jutni magamba, tudja, hogy mi ez. – De elég nehéz betartani a szabályaidat, ha folyton megszeged őket – emelem rá vissza a tekintetem mosolyogva. Valóban nem akarok most semmi gonddal foglalkozni, most csak vele akarok lenni, érezni kezeinek érintését, bőrének illatát. Egyszerű közelségét mely nyugtatólag hat rám.
- Az ötlet tetszik – bólintok egy nagyobbat. – Az illemnek mégsem tesz jót. Eddig sikerült talpig úriembernek lenned, ne most törd meg – mosolygok rá pimaszul, egyelőre mégsem mozdulok el róla, ha lehet, aljas módon csak még inkább belekényelmesedek .

◦ᵒ·○●·°

- Az épp elég és eszemben sincs. Sosem szoktam. - Bazsalygok a bajszom alatt. Ismer már, tudja, hogy általában mondjuk úgy, nem a legjobb forgatókönyvre számítok, úgy semmivel kapcsolatban sem. Egyszerűen jobb szeretem az érzést, hogy rosszabb már nem történhet, mint amire egyébként is készülök. Sőt, onnan nézve, legyen akármi is, csak jobb lehet vagy nem más, mint amire felkészültem. Ez nem a félig teli vagy félig üres pohár esete, hanem azé, hogy az a pohár egyszer így vagy úgy, de ki kell ürüljön, mert ez a dolgok logikus és észszerű rendje. Figyelem a paskoló mozdulatát és a mosolyát. Az enyém sokkal szelídebb, mint az övé, de hozzá hasonlóan nagyon jól érzem magam, hosszú idő óta először.
- Fúrja az oldalad a kíváncsiság, huh? - Simítok rá kicsit határozottabban az említett testrészére és igen, beismerem, van némi elégedettség a hangszínemben. Tetszik, hogy látom rajta, izgatott lesz ettől az egésztől és ezzel együtt húz magával engem is. Elképesztően képes arra, hogy változtassa, irányítsa a hangulatomat, ez a képessége már közös életünk legelejétől is mindig megvolt.
Hümmentésre hümmögést kapok és amennyire én elengedtem a témát a nagyon is közeli jövőre, van egy olyan érzésem, ő éppen annyira nem tette. Nos, idővel kiderül mi lesz, ennyire részletekbe menően nem terveztem el minden egyes pillanatot. Meglátjuk még.
A könnyedebb témák azonban lassan csusszannak tova, hogy légies könnyedséggel adják át helyüket valami sokkal nehezebbnek. Nem bánom, erre is sort kell keríteni, de kétségtelenül átformálja az eddigi fesztelenséget. Már ami engem illet, mert az ő mosolya ugyanolyan töretlen marad, bár némi csenddel kezdi meg a válasz megadását. Amíg várok, az arcát, a vonásait figyelem. Érzem miként simít végig a mellkasomon. Aztán, amikor belekezd… hazudnék, ha azt állítanám, nem erre a válaszra számítottam. Úgy hiszem nagyon is pontosan meg tudnám határozni, melyekre is gondol. Visszatér a kellemetlen érzés a mellkasomba és egyre mélyebben gyökerezi oda magát. Ujjaimmal a tarkója csupasz bőrén játszadozom éppen csak. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire sok mindent nyel le pontosan emiatt a tisztelet miatt tőlem. ...de ismer, nem vagyok könnyű ember, sosem tudtam az lenni. Nem egyszerű az élet velem, magam is tisztában vagyok ezzel éppen annyira, amennyire tudom, hogy ő ismer és számára sem meglepetés. Mi több…
Csendesen figyelem továbbra is az arcát, a szempárját, amikor visszaemeli azt rám. A mosoly újra vagy még mindig ott van az ajkain, az enyémen már nem sok nyoma akad mostanra.
- Nem tudom mire gondolsz?! - Emelkednek feljebb a szemöldökeim a homlokomon és őszintén fogalmam sincs, hiszen semmi olyat nem tettem, amiért jogosnak érezném akár a feltételezést is. Mindenesetre a szoknya szegélye alól lassan kicsúsztatom a tenyeremet és visszaigazítom a ruha alját is. Messze az illendőség határain belülre. Tenyeremet pedig derekára teszem, a másikkal ugyanúgy a nyaka hajhatár körüli részét birizgálom cirógató mozdulatokkal. - Figyelek, fejtsd ki nyugodtan. - Billentem oldalra a fejemet. Tényleg érdekel, mit tettem vagy mire is értette, azzal már nem tartana úriembernek. Az elkényelmesedésére még magasabbra szaladnak a szemöldökeim, mert végképp olyan ördöglakatba bonyolította a szavait és a reakcióit, amelyet ember és férfi legyen a talpán, aki képes kioldani.

◦ᵒ·○●·°

Lemondóan csóválom meg a fejem, hallgatva egyszerű válaszát. Egy mély sóhaj készül feltörni belőlem, ám ezúttal ezt inkább magamba tartom. Nem kellene ennyire szkeptikusnak lennie, legalább is nem ma este és egyelőre nem tudom, hogy miként tüntessem el ezt az érzést belőle. Még ha csak ideiglenesen is. Túl kemény önmagával szembe.
- El sem tudod hinni, hogy mennyire - bólintok, csak félig egyet, ám szavaim röviden nevetés követi. Mi ketten mindig tökéletesen kiegészítettük egymást. Nem tud olyan intenzítással nevetni, mint én ám mosolya oly értékes, mint a legritkább kincsek egyike. Az évek során viszont egyre kevesebbet mutatja, valahol pedig nem csak elégedettséggel, de örömmel is tölt el, hogy én még képes vagyok ezt felszínre hozni belőle.
Mely, már újra tűnne is tova, kelletlen témánk kapcsán. Tarkómon matató ujjaitól kiráz a hideg, csak egy pillanatra rázza össze testem, mégsem a kellemetlen vonalból, halkan nevetek, majd megköszörülöm a torkom.
- Remélem tudod, hogy sose bántam meg semmit. Egy döntésünket sem, akkor sem ha nem én voltam a legnagyobb rajongója - mosolygok rá, úgy érzem, hogy kénytelen vagyok ezt elmondani neki. Tudnia kell, hogy valóban így érzem, bennem ez nem kelt, utólag semmilyen rossz érzést, sem kellemetlenséget. A mostani helyzetünk nem könnyű, nagyon nem, azzal is tisztába vagyok, hogy teljesen őszintén erről, ami bennem zajlik, még vele sem fogom tudni megbeszélni. Nem csak azért, mert kevésbé értené meg, hanem mert nem lenne fair vele szemben. Eme gondolatot mégsem engedem kiülni az arcomra, a mosolyom láthatja, mely mindennek ellenére most őszinte.
Tudom, hogy mi ketten ezt is képesek leszünk megoldani, túlleni rajta. Mert nem tehetek róla, de belőlem csak ezt váltja ki jelenleg, hogy mihamarabb túllegyek az egészen.
Mosolytalan ajkára simul hüvelykujjam, ahogy újra végigsimítok az arcán. Szelíden kérlelem vele, húzza őket széjjel, kényeztessen el a látványával.
- Minél tovább időzik kezed a combon fedetlen bőrén - kezdek bele, torkom halkan köszörülöm meg. - Annál jobban koncentrálódik egy téma iránt a gondolataim és félő, egy ponton túl engem nem érdekelne, hol vetem rád magam - hajtom enyhén félre a fejem, zavarom, most nyilvánvaló, akkor is, ha szélesedő mosolyom ott ül az arcomon. Ritkán érzem magam ennyire… könnyednek? Lehet ezt így fogalmazni? Ritkán fordul elő velem, hogy lakásunk biztonságán kívül térjen vissza tekintetem újra és újra ajkára, nyakának ívére. Ilyen helyeken mindig is tudom magam kontrollálni, ám, ahogy újra végigsimít a tarkómon. Oh, ezt most egy másodpercig sem bánom.
Saját zavarom mégsem tudom máshogy említeni. Homlokom simítom az övéhez, halkan nevetem ki magamat, vállaim megrázkódnak közbe, eme jókedvem sem bánom, noha merőben más, mint amihez eddigi életem alatt szoktam.

◦ᵒ·○●·°

- Próbáld meg inkább élvezni. - Csóválom meg a fejemet röviden néhányszor csupán. Oké, helyzetelőnyben vagyok és fordított esetben valószínűleg engem jobban frusztrálna a helyzet, mi több, kevesebb együttműködésre is számíthatna a részemről, mint amennyit ő tanúsít, de másrészről pedig, bízik bennem, állítása szerint, akkor pedig itt az ideje, hogy csak sodródjon és tudja, gondoskodtam arról, az este mindkettőnk számára minimum kellemesen teljen mindent összevetve is.
Érzékelem, ahogy libabőr húzódik végig rajta az ujjaim alatt. Kifejezetten tetszik és valahol arra is sarkall, hogy újra elérjem. Igen, van abban valami egészen izgató, ha tudod, hogy ez neked köszönhető reakció és messze van a kellemetlen fajtától. A lehető legmesszebb.
Apróbbat bólintok, mellé talán egy még kisebb fújtatással megtoldva a dolgot. A könnyedség valahol részemről elveszett, valóban nem könnyű sem a téma, sem pedig a tudat, amivel tulajdonképpen eddig is tisztában voltam. Az viszont jó érzéssel tölt el, hogy nem bánta meg a közös életünket. Hiába nem mi választottuk, ha már így alakult és egymás mellett kötöttünk ki, kihoztuk belőle, amit lehetett és még most is próbálkozunk vele. Valószínűleg az öregeinknek fogalmuk sem volt, mit rendeztek el a számunkra. A gondolatot azonban, ahogy jön, úgy engedem is el. Én állítottam azt a szabályt, amely kizárja a családtagokat az estéből teljesen és ehhez mindenképpen tartani akarom magamat. Magunkat. Rájuk van a legkevesebb szükség jelen pillanatban.
Érzékelem a ki nem mondott noszogatás, midőn az ujjával simít végig a számon. Megkapja, amit szeretne, egy halvány és csak rövid ideig ott nyugvó mosolyt, kizárólag a kedvéért. A magamé jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy önszántából húzódjon a képemre. Főleg, hogy már megint nem teljesen értem őt. Nagyobb ügyet nem csinálok belőle, inkább kérdezek, pontosan miről is maradtam le már megint, de arra messze nem számítok, amit válaszként kapok végül. Általában nem tudnak meglepni. Tényleg nem, senki. Baromi ritka, amikor igen és ez itt most egy pontosan ilyen pillanat. Az a fajta, ami megköveteli, hogy magasra húzott szemöldökkel, jelentőségteljesen emeljem rá szempáromat. Még egy mosoly is önkéntelenül odarajzolódik az arcomra, ezúttal teljesen természetesen. Nem tagadom, biztosan az is kiül a vonásaimra, hogy ezt most tényleg jól hallottam?! Örülök neki. Most komolyan, melyik férfi ne akarná ezt hallani egy nőtől, a feleségétől?! Kétségtelen, hogy messze jelentőségteljes hatást sikerült elérnie főleg a mondandója legvégével.
- Ugye tudod, hogy ezzel most kicsit sem segítettél?! - Derekára illesztett kezemet az arcéle alá csúsztatom, a tarkóján pihentetett pedig meglepően gyorsan simul a feneke kerekdedségére, ahogy elérem és megcsókolom. Ó, de ebben nincs semmi úriemberi, szóval igaza volt, az eddig a pontig tartott jelenleg. Nem sejti mennyire beindítóak, nem csak a szavai, a halkan megosztott vágyai, de az is, hogy zavarba jön tőlük, mégis volt bátorsága hozzá, hogy kimondja.
Ajkaitól elszakadva, ahogy a homlokát az enyémhez illeszti, finoman megpaskolom a hátsóját. - Gyere velem. - Kérem tőle és nagy valószínűséggel olyan csillanást láthat meg a szempáromban, amit már régen nem. Ha kimászik az ölemből, rögtön követem és felállok a székből, a kezére pedig azzal a lendülettel fogok rá. A félhomályban maradva indulok vele a mosdók irányába. Mielőtt azonban tiltakozhatna, mutatóujjamat emelem a szám elé, jelezve, most – még – ne beszéljen. Az ajtóhoz érve előbb benézek és amikor megbizonyosodom arról, hogy üres, behúzom magammal a helyiség előterébe. Az ajtó csukódik mögötte, egyetlen mozdulattal zárom magunkra a helyiséget őt pedig a nyílászáró és a saját testem közé préselem. Tenyereim közé fogom az arcát és újra csókolom, hosszan, levetkőzve minden visszafogottságot. Nehezen szakadok el az ízétől, de megteszem. Most én illesztem a homlokomat az övének. Mikor megszólalok, a hangom mélyebb, mint lenni szokott és jottányit sem lépek hátrébb, csípőmet az övének szorítom. - Innen vacsorázni viszlek, de eldöntheted; hogy most rögtön kimenjünk innen vagy inkább maradjunk még itt, kettesben... - A kezeim még ott vannak arcának két oldalán, részben a nyakán is, a légzésem pedig szaporább, mint lenni szokott.

◦ᵒ·○●·°