Ha úgy alakulna, hogy sikerül a Crosby személyazonosságát bitorlót élve elfogni, mindent megteszek majd annak érdekében, hogy még akkor is verjen a szíve, szuszogjon és öntudatához téríthető legyen, amikor visszaérünk a Dominiumra. Más esetben meg úgyis mindegy, de ennyire előre ne szaladjunk. Újra bólintok, határozottan. Nem telik sok időbe, mire rájövök, mi is az öcsém célja, de azért rákérdezek. - Mindegy mire számít. Egyszerre egy helyen úgysem fog látni minket. - Legalábbis mindent elkövetünk ennek érdekében, akkor is, ha megvan a maga rizikófaktora. Mindenesetre teszem a dolgomat, amennyire lehet, annyira kreatívan a rögtönzés mellett. A fegyverek takarásra kerülnek, a rang- és névjelzések elpakolásra, a megjegyzésre pedig bólintok. - Ahogy azt kell. - Habár nem tudom mi megy végbe a fejében, azaz enyémen is átfut, innentől kezdve különböztessen meg minket egymástól, ha tud, hajrá hozzá. A rádión keresztül hallom a szóváltást, közbe nyilván nem szólok, a plusz táskámat pedig átadom, tényleg ne legyen semmi, ami gyanúra vagy akármire adna okot. A kacsintást inkább csak feltételezem, semmint valóban látnám. A hangjából viszont leveszem, hogy értette a lényeget Simon. Szavakkal viszont már nem kontrázok rá, nem érzem szükségét. Nem úgy, mint a következő parancsra, amelyet természetesen és magától értetődően nyugtázok. - Szállóigének is beillik. - Csóválom meg a fejemet a személyes megjegyzés kapcsán, de ezzel lezártnak tekintem a dolgot, egyébként sincs sok időnk arra, hogy tovább tárgyalhassuk. Főleg, hogy egyetlen apróság még hátra lenne, mielőtt elindulunk. Nem időhúzásként, csak akkor és amennyire belefér még. - Odakint találkozunk. - Egyelőre nem vennék rá mérget, miben hazudik a fickó és miben nem, mindenesetre történjen most akármi, bízom abban, hogy lesz még lehetőségünk összefutni Simonnal az épülete kívül és lehetőség szerint egyben. A jelzést veszem, kilépek az épületből a lehető legnagyobb óvatossággal, a bent lévő kiütött Stewartra pedig záródik az ajtó mögöttem is. A mikrofonomat kikapcsolom, ne hallatszódjon be semmilyen csatornán a mozgásommal járó természetes zaj és körültekintően, megfontoltan, de tempósan haladok az épület tövében felfelé. Szerencsére könnyen sikerül haladni, de csak az első néhány tíz méteren, amikor is a páncél jelez előbb, mivel találom szemben magamat, ha folytatom az utam – amit nyilván innentől fogva baromi óvatosan teszek meg – hamarosan pedig szabad szemmel is láthatok egy újabb példányt a holdon honos lények egyikéből. Kurva jó. Az adrenalin azonnal dolgozni kezd, szerintem nincs olyan ember, aki szívesen nézne farkasszemet vele. A minőség ellenőrző egykori épülete mellett láthatóan az evés foglalja le leginkább és, ha van rá mód, hogy akár a páncél lehetőségeit igénybe véve, következtetni tudjak az áldozat kilétére, akkor igénybe veszem azt. Mindenesetre meg nem hülyültem útközben, egyáltalán nem áll szándékomban még közelebb menni egyelőre vagy felhívni magamra a figyelmet, így ha információ nélkül maradok, akkor így jártam. Mi több, egy jó hosszú pillanatra mozdulatlan maradok és kivárok, észrevesz-e egyáltalán és ha igen, akkor legyen időm cselekedni. A várt interakció azonban elmarad. Időbe telik, mire megbizonyosodhatok arról, hogy fogalma sincs arról a képbe kerültem magam is. Ezalatt pedig előbb egyáltalán nem, később pedig csak nagyon lassan mozgok, így közelítve felé, tartva az eredetileg tervezett útvonalat is, nem mellesleg célra emelve az MKt. Eredetileg nem a kiiktatása lenne a célom, a lövés zajjal jár és eszemben sincs lebuktatni magunkat Crosby előtt, ezért igyekszem elkerülni ez a lépést, ameddig lehet, de amint lövés eltéveszthetetlen zaja hallatszik, a továbbiakban nem mérlegelek. Túl hangos, megzavarhatja a lényt vagy, ha idevonzza a többi példányt nem kell a plusz egy gond a már meglévő helyzetbe. Még mindig ugyanannyira tiszta célpontként van előttem, most már a távolság közöttünk sem a nagyjából kiszámított tizenhárom méter plusz-mínusz, hanem valamivel kevesebb is. A másodperc törtrésze alatt döntök és húzom meg a ravaszt azt követően, hogy a korábbi lövés a nem is annyira távolból idehallatszott. Az események iszonyat gyorsan pörögnek, behallatszódik a rádióba Crosby üvöltése és némi tompa puffanás zaja, ezt követően pedig Simon hangja is. A mikrofont vissza kell kapcsoljam előbb, hogy válaszolni tudjak, de csak abban az esetben, ha megbizonyosodtam afelől, hogy a lény kimúlt. - Most már igen, rendben. Indulok. - Futva, de azért a környezetemre még mindig odafigyelve indulok a megadott hely felé, a fegyvert pedig végig készenlétben tartom. A kettőshöz érkezve automatikusan érkezik a kérdésem; - Hová? - ...és amint megvan a válasz, két oldalról az eltaláltba kapaszkodva nyalábolunk és indulunk meg az adott hely felé. Addig nem különösebben vizsgálom meg és ennek nem a személye az oka, hanem a biztonság, mindenkié. A hordozógéphez érve – vagy inkább abba beszabadulva – ha biztonságos, a szkennert szedem elő, hogy lássam mi a helyzet a fickón belül. A kép szinte azonnal megjelenik, ezt követően pedig megbontom a páncélját (már ha szükséges és nem nyílt fel a lövés miatt eleve valahol) és nagy adag fájdalomcsillapító mellett szedatív koktélt is kap, hogy eszméletlen állapotba kerüljön, de az adagnál mindenképpen tekintettel vagyok arra, életben maradjon és ne veszélyeztessem az életét még jobban. Amennyiben a hordozógép valóban biztonságos, vállalom, hogy egyedül maradjak a fickóval, amíg Simon a túszokat keresi, addig is munkához látok, hogy a szabotőrt – legyen bárki – megfelelően ellássam és életben tartsam. Az időközben visszakapott táska pedig jó helyen lesz egyelőre valahol mellettem, szükségem is akad majd a bennük rejlő holmikra.
Az ébresztés sikeres, a reakció hiteles, ha rímekbe akarná szedni. Az ágyékrúgás fájdalmasan érint Lucast, és az a szerencséje Ravennek, hogy továbbra is higgadt marad a zászlós. Egy kicsit begörnyed, és próbálja elfojtani a fájdalmát, miközben kapja a szóbeli osztogatást is. Egy egyszerű módszert választ, lenémítja a tizedes csatornáját magánál. Közben látja, hogy elég nagy a baj, úgyhogy összeszedi magát, és bár az első pár lépésnél még húzza a lábát, mire odaér a Kejfel Jancsit játszó Moor, ő már be is néz a lángmarta gépbe. Az első ládát megfogja, ami a kezébe kerül, ha van rá esélye, miközben a többiek megmentik a kancellárt. Eltávolodik az égő roncstól, a hő miatt kiakadnak a műszerei, jobbnak tartja, ha nem sérülnek meg még egyszer. Aztán felhúzza a szemöldökét, amikor a hadnagy magyarázni kezdi az ötleteit és a helyzetet. Közben visszakapcsolja mindenki csatornáját épp időben ahhoz, hogy hallja Raven nagyszerű ötletét. Mintha a nő nem éppen halálos veszedelemben lenne. Közben megjön a kancellár hangja is, és kezd elege lenni azokból, akik azt hiszik, hogy a Dominiumon vannak és minden rendben van. Úgy látszik, csak ő tudja józanul felmérni a helyzetet, mindenki rá számíthat, ha komoly döntésekről van szó. Mindenkit végighallgat mielőtt megszólalna. Megvizsgálja a MK-t, hogy a hóba való kidobáskor lett-e valami baja, de úgy tűnik működőképes. Odalép McGrover elé és a szemébe néz, mint vad a prédára, talán először használ hamis érzelmeket, de tudja, hogy mikor mit kell tennie. Átkapcsol a privát csatornára, és rövid szünet után megszólal. - Nézze Kancellár. Ön, mint VIP civil tart velünk, ezen felül megsérült. Malinor hadnagy szintén, Moor tizedesre nemhogy fegyvert, vajazókést se bíznék. Adja fel az egóját, amíg a Condorra jutunk, utána, azt csinál, amit akar. De itt én vagyok az egyetlen megbízható embere. Nem fogom győzködni, hogy addig én vezessem kis szakaszunkat, csak egy kicsit gondoljon bele, hogy ki csinált eddig mindent jól, és ki hibázott, aztán mérlegeljen. Én megyek elöl, Moor segítsen magának, másra amúgy is hasztalan ezen a körülmények közt, Malinor pedig fedezzen minket hátul és segíthet is, ha nem bírja. Két kilométer nem a világ vége, még akkor sem, ha nehéz a terep – még nézi egy pillanatra a kancellárt és utána odébb lép, visszakapcsolja a közösre a rádióját. - Nos, a Kancellár dönt, mi legyen. Nem, Moor nem kaphat fegyvert, ha rajtam múlik, és jó lenne, ha kicsit komolyabban venné ezt az egészet tizedes. Már, ha nem akarja, hogy itt haljunk meg. Mögülünk nem jöhet ellenség, mert az vagy halott, vagy sérült a lavina miatt – jelentőségteljesen néz a hadnagyra. – Mindenki őrizze meg a hidegvérét, mert koncentrálnunk kell, nincs messze a Condor, pláne nem a rádiónk hatótávja. Kancellár? – néz rá rezignáltan ismét, most visszahúzódik, de nagyon reméli, hogy McGrower végre előveszi a józan eszét, és nem akar itt meghalni. - Mindenképpen maradjunk közel egymáshoz, és nézzünk hátrafelé is. Az ördög nem alszik… ha valaki tudja még itt, mi az az ördög – a kancellár döntése alapján elhelyezkedik a csapatban végül, és elindul a Condor felé. Kezd elege lenni ebből az egészből, de az MK-t felemelve, minden eszközt bevet ami tőle telik, hogy az esetleges támadókat időben felfedezze.
*Ébredésem nem minden tett-től mentes, de legalább nem maradok le Morison mögött. A továbbiakban felállok, kezemet fájlalva szorítom magamhoz és próbálok testi érzékben lemenni alfába, míg az agyam verbális része aktiválódik. Már épp ideje volt, túl sokáig burkolóztam némaságba. Míg elevickélek a csapatszállítóig, felmondom a káromkodás egyszeregyét, találok egy tűzoltó készüléket, ami valószínűleg kiesett a kocsiból, viszont nem tudom használni. Képtelenség olyan közel menni a csapatszállítóhoz, hogy bevessem a készséget. Eldobni nem fogom, ez az egyetlen fegyver amit feltételezéseim szerint nem fognak elvenni tőlem. * -Hogy a büdös rohadás egye szét ezt a vackot, meg a tüzet, a havat és a jeget. Minek kellett nekem idejönni? Komolyan, mást nem tudtak kitalálni? Itt nincs semmi felfedeznivaló. Se egy szerver, vagy bármi amivel kezdhetnék valamit. Csak a nyavalyás éhes állatok, meg pasik! *Nem sokáig keringek a csapatszállító körül, jobb nekem ha ott vagyok ahol a fegyverek vannak, és mikor Malinor közelébe érek, már azt is hallom, hogy a kancellár életben van. Rövid szitkozódás után, amit csupán magamnak mormogok az orrom alatt, eszembe jut, hogy ha Carlstone-on nem volt sisak, akkor csak McG-n lehet az övé. Milyen jó, hogy megtartottam a tűzoltó készüléket, elég ha véletlenül fejjel nekimegy és betörik az a vastag, többszűrős üveg…én meg mosom kezeimet. Azt kell látnom, hogy Malinor beszél valakihez, de mivel nem hallom, baljós sejtelem kúszik fel a gerincemen és odalépek hozzá, megbökdösve a vállát.* -Látom ám, hogy beszélsz mert jár a szád, de nem hallom. Mégis miről karattyolsz? Privát csatorna mi? Baszki!Rólam beszélsz? *Szemet forgatok. Aztán még egyet, mert a kancellár is megtalál. Felé fordulva magyarázok és most kivételesen lemondok a nagy hadonászásról, mert az egyik kezemben a készülék a másik meg fáj rohadtul és nagyon remélem, hogy Morison is szenved még.* -Maga szerint én itt őslakos vagyok? Honnan tudjam milyen vadak vannak itt? Mind éhes és meg akar enni, ennyi nem elég? *Nagyot fújok, fél szavakkal kommentálom a továbbiakat. * -Na persze, rangidős tiszt….ezt eddig is tudtuk….na az baszna be….halott? *Közben teszek-veszek, mivel más dolgom nincs, oltani se tudok, felszerelést menteni sem, a lézer szkennerem a kocsiban égett szénné, míg lemeccselik ki a főnök és ki az aki még ért is hozzá, addig hógolyókat gyártok. * -Na, akkor mind meghalunk. *Közlöm nemes egyszerűséggel mikor a kancellár pisztolyt kér. *-A kijelzőn mutatott sugárerősséget figyelembe véve nem. Nem tudunk kapcsolatba lépni senkivel míg nem érünk minimum 800 méter közelségbe. *Csak szólok, hogy tudja mit figyeljen ott belül a sisakjában, ne csak nézzen ki a fejéből. Arra viszont már felkapom a fejem, meg pár hógolyót is, mikor Morison odaáll McG elé és láthatóan beszél hozzá. Fájós kezem alkarján nyugtatom a golyókat, a készüléket meg cipelem magammal és beállok Morisonnal szemben, hogy megpróbáljam a szájáról leolvasni mit cseveg a kancellárral. Közben vigyorgok, francba, otthon hagytam a csemegémet, pedig remek vígjáték fog itt mindjárt kialakulni. Végül már azt is hallom, hogy mi az amit nekem szán Morison. Nem lep meg. * -Ezen a helyen próbálja meg valaki a forró vérét megőrizni. *Vetem oda fapofával, majd a lábamon lecsúsztatom a készüléket, a fegyveremet, nehogy a hógolyók leessenek, majd mivel pont három van, mindenki kap egyet a sisakjára. * -Majd ha jön a hörgős éhenkórász véres szájú vadállat, komolyan veszem. Komolyan fogok sikítani és futni. Addig az előttünk álló utat is nézni kellene, elég instabilnak tűnik egyik-másik földhordalék. Valaki rajtam kívül felismeri melyik az? *Hümmögéssel zárom soraimat, majd felkapva a tűzoltókészüléket, hogy legyen minek nekimenjen McG, elindulok a rendszer jelezte irányba, de nem nyílegyenesen, hanem kerülgetve az általam látott tereptárgyak stabilitásának megfelelően. Ha a lavina megindult, megindul itt a föld is, van honnan omlania, hacsak a több embernyi magasságot nézzük. *
Az ilyesfajta expedíciók sohasem veszélytelenek, még a legegyszerűbbek is olyan veszélyeket tudnak rejteni, amikor nincsenek felkészülve a katonák. Ilyenkor a parancsnokokon nagyon sok múlik, hogy mennyire szedik össze az embereiket, és mennyire látják át az adott eseményeket, hogy tudjanak hozzá alkalmazkodni. Greymare hadnagy úgy néz se nem felkészült, se nem alkalmas arra, hogy alkalmazkodjon a váratlanhoz. Landoláskor kiderül, hogy áruló van közöttünk, aztán egyre biztosabb, hogy valamelyik kancellária társam kísérletezik itt a dögökkel, hogy idomított fenevadjai legyenek. Ennek nincs ékesebb bizonyítéka, minthogy az egyik támadás után jön a másik. És célzottan oda. A mocskos Ellenálló férget, akit Carlstone néven ismertünk a hadnagy kiszabadít, majd meg is öli. Milyen egyszerű is.. Kiszabadítja, hogy elkövesse a merénylettet ellenem, amikor az elhibázza, akkor pedig végez vele, hogy az ne köphessen. A kis csapatunkból már csak én maradtunk életben. Az áruló Malinor Hadnagy, a Zakkant Moor tizedes, és az ismeretlen Morisons. Logikus lépés, hogy kinevezem magam a vezetőnek. Hiába kérdezem, hogy mi történt, nem válaszol senki, s Raven is kibukik, amikor szakmájába kérdezek. De ő csak felháborodik, hogy neki miért kellene ezt tudnia. -Tizedes! Vigyázzon a szájára! – próbálom megfegyelmezni – Maga a paleontológus, értenie kell a állatokhoz! De mintha csak a levegőbe beszélnék a parancsnokság átvételével, mivel látszólag Malinor figyelmen kívül hagyja a mondottakat, közben pedig Raven kibukik Edgar-on, de nem értem, hogy miért. Privát csatorna? Baszki, ez a tag elég pofátlan, most beszél az áruló társaival. Már emelném a kezemet, hogy csapják le, de sajnálatomra a kis Morisons szembe száll velem. VIP civil? Vak ez a fickó, nem látja a katonai rangjelzésemet? -Zászlós! – szólítom meg a rangjelzésén, hogy éreztessem vele, hogy hol is a helye a táplálékláncban. – Az lehet, hogy VIP vagyok, és nem vagyok aktív tagja a hadseregnek, de mint láthatja a vállamon a rangjelzésemet – mutatok a vállamra – Azon kívül, hogy Kancellár vagyok, még katonai rangom is van Zászlós, mint maga. Annyi a különbség kettőnk között, hogy én belátom, hogy a civakodásnak most nincs itt a helye, és ideje, mert emberéletek múlnak rajta. Vezesse maga csak ezt a kis csapatot. – mondom annak biztos tudatában, hogy ezért még fizetni a fog a kis féreg.
Azon jót mosolygok, amikor közli, hogy Ravennek nem adna fegyvert, s részben egyet is értek a parancsaival, amire csak bólintok, ahogy arra is, hogy mögülünk már nem jöhet ellenfél. -Higgye el, hogy én megőrzőm a hidegvéremet, nem szokásom kiborulni, az nagyon keveseknek sikerült. – azt már nem teszem, hozzá, hogy mondjuk Callumnak múltkor sikerült. A megbeszélésünk végére egy – egy hógolyó szakítja félbe a komolytalan Moor kisasszonytól. Sajnos nem vagyok annyira felkészült, mint hangoztatom, így a becsapódás után rántom félre a fejemet, és nézek szúrós szemmel a nőre. Most szívesen lekevernék neki egy pofont, de Lucas akar főnök lenni, akkor intézze ő, maximum a jelentésemben majd utólag megemlítem. Amint felvettük a kívánt alakzatot, és megindulunk, azért a csizmám szárából előveszem az egyik katonai késemet, hogy kéznél legyen, ha a szükség úgy hozná. Majd egy alkalmas pillanatban megmutatom Ravennek. -Tudja használni? – kérdezem tőle a késre értve, mert azért avval a tűzoltókészülékkel elég szerencsétlenül fest. Ha igent mond, akkor az egyik késemet neki adom. – Csak amíg elérjük a Condort. – mondom neki, amikor át adom. Miközben haladunk, próbálok mindig úgy helyezkedni, hogy középen maradjak, hogy lehetőleg ne engem támadjon a következő dög…
- ...teljesen mindegy, számomra Százados marad! - a kijavítás után egy másodpercet hezitál, mielőtt beszélgetőtársával ellentétben, ő jókedvűen hallatná hangját. - Igenis Asszonyom! - nyugtázza a katonai bakancsot húzott bányász az ukázt és már fordítja is a munkagépeket, valamint társait az ellentétes irányba, a Condor felé, hogy mihamarabb eltűnhessenek a ködben. A súlyos lánctalpak mozgásba lendülnek, egyedüli szerencséje a csapatnak, hogy a lakmározó rémség nem foglalkozik távozásukkal, mert szinte teljesen elmerül a Sárkánykígyó belsőségeiben. - Gardel Tizedes! A dominiumi irányítás azonnali kivonási parancsot juttatott el hozzánk. A vészprotokoll műveleti száma: DS-046-CS. Azonnal tegyen eleget az előírásnak! - Smith Parancsnok komor hangja arról tanúskodik, hogy nem kíván vitába szállni Katrina-val az irányítók utasításával kapcsolatban, valamint többször elmondani sem szeretné a világos rendelkezést. Továbbá a Titánpilóta, katona, ismeri a karakterek rejtette eljárási protokoll tartalmát és kötelessége annak megfelelően cselekedni ebben a helyzetben. Felettese szavaira Fletcher egy "értettem" kijelentéssel felel és már le is tér az eredetileg meghatározott, tehersikló felé vezető útról. Reménykedik benne, hogy ezzel a manőverrel ki tudja kerülni a felszínre tört lény robosztus alakját, és konfrontáció nélkül tudja elérni a biztonságot jelentő CS Condor-t. Katrina hiába próbálkozik, sajnos az eltűnt két társ rádiója teljesen néma, bármelyik csatornára is áll. Az alattuk húzódó rétegek vastagsága és a radioaktív sugárzás együttesen blokkolja a jeleket, de nem csak a rádióét, hanem a titán finom műszereiben is jelen van a mindenhol tapasztalható zavar, noha az egységek összessége kielégítő, de minimum megfelelő működést jeleznek vissza. További kapcsolatteremtésre azonban nincs lehetőség, mert a mélyből előtűnt Sziklaroppantó szeretné rövidre zárni ezt a találkozót, amiért meg fog tenni mindent, ami csak tőle telik. Az első lehetőség a támadásra azonban nem őt illeti, hanem ez a T-005-ös löveget előkészítő Főnix kiváltsága, aki nem gondolkozik túl sokat a nem túl szívderítő beköszönést követően. A pilóta húzása bejön, mert a J-07 az aquillon-lakó érzőmezején kívülre esik, ezért célkeresztjébe, mint levadászandó cél, az ő kettősük kerül. Viszont az első lövés eldördülése egy rossz hírt is eredményez, mégpedig azt, hogy az eddig nyugodtan, senkitől sem zavartan zabáló fenevad felfigyel mind fajtársa érkezésére, mind pedig a fegyver keltette zaj hullámaira és úgy dönt, ő sem maradna ki ebből a csetepatéból. - Mozgásba lendült a II. számú ellenség, távolsága 258méter és gyorsan közeledik a felszínen. A jégtakaró alatt, belátható határokon belül nem érzékelek újabb támadást. - szól hivatalosan gépies hangján a titán. A löveg útjára eresztett töltete mérnöki pontossággal robban fel a rusnyaság karmokba futó csápjai egyikén, mely azon nyomban, csonkolódva válik le a termetes testről. A Sziklaroppantó vörös színű vére hull alá és terül el a hófehér jégmezőn, miközben fájdalmas sivítást hallat. Vadnak tekinti, bár látni nem látja, azonban érzékei kifinomultak, ahogyan ügyessége is. Mielőtt a Tizedes visszatámadhatna, lecsap a titánra és megpróbálja elkapni az immáron csupán három rövid, de annál erősebb fogású csápjával a halálos rétegfogsorba húzni.
Sziklaroppantó életerő: 85%
Gurítás tíz oldalú kockával Gardel Tizedes számára:
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-2: Főnix sem a lomhaságáról híres, ami azt jelenti, hogy az Aquillon-i lénynek villám gyorsan lejjebb kell adnia az önteltségből, ha élni akar, mert bizony emberére akadt a titánban. Támadása elől könnyedén tud kitérni és lövéshez megfelelő pozícióba manőverezni Katrina. - A célpont tiszta, Pilóta! - érkezik a megerősítés, a parancsot azonban a kezelő adja ki.
3-6: A Sziklaroppantó lecsap az áldozatszerepbe bújtatott Főnix-re, három csápjával rutinosan ragadja meg a zsákmányát, de a gép nem engedi magát olyan könnyen, mint ahogyan azt a vadász gondolja. Kőkeményen ellenáll, hiába néz farkasszemet az ismeretlen eredetű, ámde óriási méretekkel és mennyiséggel rendelkező fogsorral, miközben a T-005 löveg jelez, hogy újból készen áll a lövésre! Akadály nem gördül elé, viszont az oldalirányból érkező, kitárt csápokkal közelítő másik dög 30 méteren belül van. Döntenie kell, hogy a töltet kinek lesz szánva, mert utántöltésre sajnos nincs idő, a géppuska pedig a szorítás miatt nem áll rendelkezésre.
7-9: A mérnöki tervezés vs. természetellenes folyamatok csatáját egyértelműen az utóbbi nyeri, hiába gyors és könnyedén manőverezhető Főnix, a feldühített ellenfél láthatóan belead mindent, ami tőle telik és meg is ragadja a titánt. Szorítása felülmúlja a Sárkánykígyóét, amit a vázszerkezet mellett a fegyverzet is meg fog sínyleni. Ebben a szorult helyzetben a feléjük igyekvő másik rémség megérkezése sem segít, sőt, egyértelműen rontja a túlélési mutatókat, főleg, hogy harminc méteren belülre kerül. Mivel a löveg le van fogva, így azt használni felérne egy öngyilkossággal, ezért csak a GG géppuska pörgethető fel üzemi hőfokra és használatra...
Általános állapotfelmérés - Alapvető funkciók ellátása:Sérült, javítás szükséges --- 60% - Vázszerkezet/páncélzat állapot:Súlyosan sérült --- 30% - Navigációs és koordinációs monitoring:Súlyosan sérült --- 30% - Érzékelők, finommechanika visszajelzés:Sérült, javítás szükséges --- 60% - Fegyverzet ellenőrzés:Az egységek tüzelésre készek --- 80%
Samantha és Nikolai
Az idő rövidsége miatt nincs túl sok mindenre lehetősége a felvonóba szorult párosnak. Lewis Hadnagy kiváló gépész hírében áll, ami nem is csoda, mert ez a szerkezet sem fog ki rajta. Gyorsan és pontosan lokalizálja a problémát, kezei nem remegnek meg még akkor sem, mikor megjelenik rémálmai netovábbja teljes életnagyságában. A kezelőpanel zárt rendszerű, mágneskapcsolója segítségével pedig elektromos impulzus küldhető a „B-09” gépészeti épületébe, ami elegendő energiát biztosít a mozgásában eddig korlátozott liftnek. A srég felvonó pálya bevilágításra kerül a legfelső szinttől a legalsóig jól láthatóvá téve, hogy egy vezetősín és két pár vastag fémsodrony az, mi tartja a szerkezetet. A legfölső szinttől nagyjából harminc-ötven méterre lehetnek, pontosan megbecsülni nehéz lentről a magasságot, de egy biztos, sem létre, sem más egyéb nem áll rendelkezésre, ha bajba kerülnek. Nikolai bölcsen teszi, hogy nem próbálkozik a máskor jó használatot tévő pisztolyokkal, mert most bizony hatástalan lenne ezzel az ellenféllel szemben, viszont a CQL fegyver kipróbálására a lehető legjobb alkalom ez a mostani. A fegyver, tűzerejéből fakadóan brutális erővel rendelkezik, ekkora lőtávolságról pedig egyenesen halálos sebzésre képes, viszont a Sziklaroppantó elpusztításához ettől jóval több kell…
Gurítás tíz oldalú kockával a "B-09" tárna felvonójában lévők számára:
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-4: A Sziklaroppantó gyűrűs teste egymás után nyeli el a lövéseket, de látható hatása nincs egy-egy fájdalmas, velőbe maró sivításon kívül. Egyre beljebb kúszik, mire a felvonóban bekapcsolnak a túlterhelést jelző sárga lámpák és vészcsengő, de már késő. A szerkezet hiába kapja meg a jelet, hogy felfelé vegye az irányt, nem tud mozdulni, ellenben a többszörös terheltség miatt az egyik pár fém stabilizátorköteg megadja magát és elszakad. A felvonó megdől a gravitáció vonzotta irányba, a fedélzetén, aki nem kapaszkodik, az pontosan a Roppantó csápjaiba fog csúszni. A lény érezve a bajt, menekülni próbál, de nem tud, az egyensúlyából kifordított szállítóeszköz azonban tehetetlenségénél és a vezetősínre nehezedő túlsúlynál fogva, az eddigi ferde állásából, fémes sikollyal csavarodik függőleges állásba. Az izgő-mozgó bestia a mélybe zuhan, viszont az épen maradt rögzítő kábelpár már nem tudja sokáig tartani a liftet...
5-9: A WA-06M megteszi azt a szívességet, hogy üzembiztosan kezdi kipumpálni magából az ellenfélnek szánt lövedékeket, melyek megakadás nélkül, gyorsan, egymás után csapódnak a tárva lévő csápok közé, kis ízelítőt adva a fenevadnak a KFH legújabb fogásából. A szörnyeteg jobbnak gondolja, ha megfutamodik, ezért visszafelé kezd el mozogni, nem terhelve túl tömegével a felvonót, ami így meg tud indulni felfelé. A CQL-lel kitömött lény sivítása betölti az egész tárnát, amit a két túlélő egészen a legfelső szintig kiváló akusztikus környezetben élvezhet. A teherlift megérkezése után a térképen is jelzett „B-09” telep területére érkeznek, mely egy kis átrakó bázis, viszont annál nagyobb dolgok színhelyét rejti magában. Egy viszonylag nagy raktárszerű épületbe érkeznek, melynek tetejét megtépázta robbanás, valamint az utána jelentkező mostoha időjárás. Oldala valamikor zárt volt, most a havat ugyanúgy bekavarja rajta a legtöbb helyén a szél, ahogyan a tönkrement tetőzeten is. Karabélyból származó töltényhüvelyek, vérfoltok és néhány elhullott, a fagy által tartósított Fehér gyilkos tetemét őrzi a hangár jól belátható része. Gépészeti eszközök, leginkább bányagépek és szállítóeszközök depóznak itt, mindamellett egy kisebb épület is megtalálható, melynek ajtaja nyitva van. A páros eldöntheti, hogy merre veszi az irányt. A nyitott ajtajú kis helyiségbe, vagy máris a nyílt rész felé haladnak majd tovább.
Úton a Condor felé - Lucas, Will, Edgar, Raven
A völgytalp felé vezető, útnak erős jóindulattal is csak nehezen nevezhető csapásokon embert próbáló feladatnak ígérkezik az előrejutás. Lassan és rendkívül nehézkesen tudnak haladni az ereszkedéssel, úgy érezhetik, hogy sosem érnek le a teljes ködfátyolban úszó alsó részre, ahol reményeik szerint létrejöhet a kapcsolat, ami életmentő lehet a helyzetüket tekintve. A rengeteg felhalmozódott talajtörmelék, felaprózódott szikla, jég és csonthó összessége csak még veszélyesebbé teszi a manőverezést, arról már nem is beszélve, hogy egyre közelebbről hallani azt a lélekrepesztő üvöltést, ami még a legbátrabb szívekben is félelmet gerjeszt. Minél többször pillantanak a környezetük újonnan létesült magaslatai felé, annál nagyobb valószínűséggel láthatnak meg valamelyiken rájuk leselkedő ellenséget, de egyelőre csupán elméjük játszadozik velük. Egyelőre. A Kancellár fejéből továbbra is csordogál a vér, mely bal szemét a látásban is zavarja, a lövés okozta sérülés helye pedig iszonyúan fájdalmas és ellátás, valamint szakszerű kezelés nélkül nincs vesztegetni való ideje, ha élni akar. Moor Tizedes elméjével mintha direkt játszadozna ez a számára nagyon utálatos környezet. Minden egyes lépése után egyensúlyoznia kell, hajszál híja, hogy ne csússzon el és ezáltal ne sodorja el az előtte, mellette haladókat. Mozgását társainak is figyelemmel kell kísérniük és segíteniük kell, hogy ne szakadjon le a különítménytől, vagy hogy még véletlenül se veszélyeztesse a csapattagok testi épségét. Több mint húsz perc után érik el a legmélyebb pontot, ahol a látótávolság néhány tíz méterre csökken, a tejszerű ködfüggöny pedig jótékonyan fedi el előlük a mögötte rejtőzködő fenevadakat, akik csak a megfelelő pillanatra várnak ahhoz, hogy támadjanak. A Condor irányába tartó osztag körül immáron nincsen semmi, amit fedezékként használhatnának, előttük újból a kietlenség, a kőkeménnyé fagyott hótakaró és jégpáncél az, ami útjukat kíséri. - Itt a CS Condor Parancsnoka, hallanak minket? - hosszú idő után külső frekvenciáról érkezik bejövő hívás, melyet kiválóan lehet érteni mindenki számára. - Veszélyben vannak, ismétlem, veszélyben vannak! A tehersikló elhárító fegyverzetének szenzorai egy falkányi feltehetően erősen mutálódott lényt azonosított a közvetlen közelükben. Kiküldtünk Önökért egy rendelkezésre álló J-07 típusú lánctalpas csapathordozót, mely körülbelül két perc múlva éri el a pozíciójukat. A fegyverzetünk tüzelésre készen áll, de óriási kockázat lenne megkísérelni a fedező tüzet. - valószínűleg Smith nem árul el túl nagy meglepetést azzal, hogy már hosszú perceken keresztül méregetik őket a bestiák, hiszen hangjukat mindvégig hallatták és néhányan talán egy-egy árnyat is láttak a közelben elsuhanni. - Még 01:45 az érkezésig! - hallatszódik a rádióban, majd szinte ugyanabban a pillanatban fel is tűnik előttük a színen három jókora méretű, vérszomjasan vicsorgó Fehér gyilkos. Távolságuk 15méter és bármelyik pillanatban megindulhatnak feléjük.
A csapatvezető, Lucas, döntéshelyzetbe kerül, mely után választása fog érvényesülni:
I. Nem vállalja fel a CS Condor fegyverzete nyújtotta segítséget és saját, illetve csapata veszi kezébe a helyzet kezelését, mely kizárólag az ellenséggel történő megütközés lesz.
II. Belevág-e a kockázatos fedező tűz elrendelésébe, mely ugyan nagy valószínűséggel simára gyalulja a játékteret a lánctalpas megérkezéséig és szétkergeti az életben maradt támadókat, de a baráti tűz esélye igen magas. A B13 felfedezői - Simon és Shane + Owen Stewart (geológus), Julius Laris (bányafőmérnök) Benedict Grande (gépész) és Joel Crosby (fegyeres)
"A katedra hobbi, a hadsereg hivatás." mondatra csak hümmög egyet, amolyan, "majd kiderül, hogy így van-e" stílusban, de válaszra ezt a kijelentést nem méltatja. - Hogy miért nem? Tudja, nincsenek túl jó véleménnyel magáról Hadnagy! Beleolvastam néhány értékelésbe és jelentésbe, ami kimondottan magas szinten íródott és azt kellett megállapítanom, hogy nem igazán szeretik magát. Én úgy látom, hogy direkt pihentetik, amiből egyenesen következik, hogy ebbe a nagyszabású történésbe sem vették be. Sőt... talán maga lesz majd az áldozat ennek az egésznek a végén... - hogy abból, amit mond mi az igazság és legfőképp mennyi, azt majd a jövő eldönti, bár kétségtelen, hogy teljes egészében nem szabad elvetni a szavait, ahogy elhinni sem. - Ha módja és lehetősége lesz, fussa át saját maga a fájlokat, ott van minden az adathordozón. - rejtélyesen semmit sem közöl, de tény, ami tény, ha "ütközetben eltűnt"-ként kerül nyilvántartásba véve az adathordozó, abból később lehet némi magánakciót is kreálni, vagy esetleg tárgyalási alap lehet valamihez. - Úgy gondoltam, már rájött arra, hogy mi a célunk, Greymare Hadnagy. Bár azt hiszem, nem az én tisztem erről beszélni magával, de nagyon szívesen átadom az üdvözletét annak a személynek, aki az életét tette fel arra, hogy mindez megvalósulhasson, pontosabban elindulhasson egy irányba... - és a lövés, ami már nem engedi befejezni a mondatot, vagy tovább szőni a kedélyes beszélgetés fonalát, mert a csípőtájékon áthaladó lövedék a földre kényszeríti és ott is tartja. Gurítás tíz oldalú kockával Simon és Shane számára:
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-4: A rádióban zihálás és nyöszörgés hangja hallatszódik, ami megerősíti azt a tényállást, ami a hőkamerával szerelt szkafanderen is látszódott. A szabotőrt találat érte és most az életéért küzd a hóban fekve. A CQL fegyvert jobbjából kiejtette, ami nincs most olyan közelségbe, hogy veszélyt jelentsen a két felé közeledő férfira. Az érkezők irányába háttal és az oldalán fekve várja sorsának beteljesedését, miközben baljával a lövés helyét tapogatja. Semmit sem mond, talán jobb is így, bár valószínűleg a fájdalomtól nem is tud most megszólalni. Mikor két oldalról karjai alá nyúlnak és megemelik a földről, egy semmi mással össze nem téveszthető, fémesen csilingelő hangot hallani, ami a hadsereg tagjai számára különösen ismerős lehet. Ha a hangra még nem is figyelnek fel, a rugós biztosítókar kiröppenése egyértelműsíti a helyzetet, miszerint egy D-03 támadógránát lett élesítve a közvetlen környezetükben. Mivel más lehetőségük nincsen, az ál Crosby meglőtt, ernyedt testét visszaejtik a hóba, hogy az minél többet felfogjon a robbanásból. A detonáció megöli a földön heverő ellenállót, de sérülést szerencséjükre nem okoz a párosnak, ha eltekintünk a jókora zajártalomtól, amit elszenvednek hasra vetődés közben.
5-9: Rossz bőrben van Crosby személyiségét magára öltő fickó, amit jól mutat a rádió elnémulása is. Az eddig cseverészős hangulatában lévő férfitől most csak a szenvedés hangjai jutnak el az Expedícióvezetőhöz és Gregor doktorhoz. Természetesen nem így képzelte el ennek a csatának a végét, de ez ellen már semmit sem tud, de nem is akar tenni. Jól látszik ez abból is, hogy a SW-24G kartávolságon kívülre van hajítva, úgy éreztetve, hogy megadta magát a nyertes félnek. Az oldalán fekszik, balját a csúnya sebesülésén és annak közelében tartja, szólni egy szót sem szól, de még akkor sem, mikor karjánál fogva megemelik. Az emeléssel egy időben fémes hang, majd egy pillanattal később egy D-03 támadógránát elszabadult biztosítókarját látják derékmagasságban kiröppenni. Baljában nem a sérülését pátyolgatta, hanem a nála lévő gránáttal várta meg a másik felet, hogy legalább egy döntetlenre mentse az akciót. terve azonban nem jön össze, mert Greymare Hadnagy a villámnál is gyorsabban csap le a pillanatokkal később robbanó fegyverre. Az utolsó utáni pillanatban dobja el, ami még a levegőben felrobban, jó néhány métert repítve rajtuk jelenlegi pozíciójuktól. Mivel a gránát nem tartalmazott számottevő repeszt, a túlélési esélyeik nagyon jónak mondható. A legrövidebbet azonban a szabotőr húzza közülük, mert a gránát leváló köpenyének darabkáit az ő teste fogja fel, míg a többiek ruházata csak felületi sérülést szerez. A jókora dörrenéssel járó detonációt követően az ellenálló a jelenlegitől is rosszabb állapotban kerül. Testébe több helyen is repeszdarabok hatolnak be, de még életben van.
Szeretném erősnek és bátornak mutatni magam, de ez a helyzet azért némileg megrémít. A föld alatt vagyunk, ki tudja, hogy milyen mélyen, senkit se érünk el, amikor vissza kellene térnünk a Condorra és fogalmunk sincs, hogy merre van a biztos kijárat. Már ha akad... Ahogy arról se, hogy milyen lények ólálkodnak idelent. Próbálom nem kimutatni a félelmemet, de ha egyedül lennék, az... az túl nehéz lenne. Nem véletlenül örülök annak, hogy Nikolai velem van, Ő erőt ad, már a puszta jelenlétével is. Szavaira én magam is elmosolyodom, bár nem hiszem, hogy ezt látja, de örülök, hogy így gondolja. - Köszönöm! - de most ideje kijutnunk innen. Megindulunk a járatban, de akad időnk arra, hogy beszélgessünk és tudom jól, hogy Niko szeretett volna mondani valamit. De vajon mi volt az? Mégis, ahogy belekezd, majd félbehagyja, elgondolkodtat. Ő kezdeményezte, hogy elmondja, amit szeretett volna, mégse teszi. Csak pár másodpercig nézek felé értetlenül, bár ebből talán semmit se lát, hiszen tovább haladu idő közben, de aztán összeáll a kép. Persze, itt nem biztonságos és csak remélni merem, hogy lesz lehetőségünk arra, hogy nyugodt körülmények között beszéljünk egymással a Dominiumon vagy az Imperiumon. De előtte még ki kell jutnunk ebből a járatból és a Holdat is el kellene hagynunk. Vajon lehetséges lesz? Megvárnak egyáltalán minket?
Menet közben látunk némi "étel-maradékot", és mindketten egyetértünk abban, hogy ideje tovább állni, mert mi nem akarnánk hasonló sorsra jutni. Az út vége viszont szerencsére már egy tárnához vezet. Emberi kéz műve és van esély a kijutásra, a lift legalábbis ezt jelzi a számomra. Végre némi remény... erre volt szükség. A mászásban nem szorulok segítségre, gyorsan feljutok a lifthez, majd felmérem annak az állapotát, és ekkor jelenik meg a bestia a járatban, ahonnan nem is olyan régen még mi sétáltunk ki. Ijesztő... Szükség van arra, hogy feltartsuk, ahogy arra is, hogy a felvonóba leheljünk némi életet. Egyértelmű, hogy ki mit csinál és Nikolai-al tökéletes a csapatmunkánk, így rám marad a lift felélesztése, míg Ő működésbe hozza a CQL kristállyal működő fegyvert, amely felé vetek azért egy pillantást. Lenyűgöző és veszélyes ez a technológia. Én is szívesen használtam volna, de most mégse kérhetem el, hogy had lőjek vele én is egyet... A feladatomra kell koncentrálnom, ha túl akarjuk élni ezt a napot Az áramot helyreállítom, így az épület világítása bekapcsol, majd a lift is működésbe lép. Körbe is pillantok, gyorsan felmérem a helyet, de azt sajnos nem látom innen, hogy pontosan milyen mélyen is vagyunk, de ha van valahol kijelző, ahol ezt jelzik, azért megnézem magamnak. A felvonó egyben van, a sodronyokkal sincs gond úgy látom, és a bestia is meghátrál. Így kell ezt csinálni! Egész jó csapat vagyunk, bár ebben eddig se kételkedtem. A lény rémálomba illő hangját még hosszan hallhatjuk, de ahogy távolodni kezd és a lift működőképes, már meg is nyomom a megfelelő gombot, hogy elindulhassunk felfelé. Kapaszkodok azért, miközben hol fel, hol lefelé tekintek, amikor pedig felérünk, pillanatok alatt hagyom el a liftet, hogy még csak véletlenül se zúghassunk le ismét. Ez után veszem elő a pisztolyomat, hiszen nem lehet tudni, hogy itt mi vár ránk, majd Nikolaihoz közelebb lépve fordulok lassan körbe, felmérve a raktárépületet. A felszínen vagyunk, eddig jó, most már csak vissza kéne jutnunk a többiekhez. - Nem kéne sokáig itt időzni, még a végén itt hagynak minket. Keressünk egy járművet! - valamivel el kel jutnunk a Condorig. Ahogy nézem, akadnak itt még bestiák, ezek a fehér, hatalmas lények elég félelmetesnek néznek ki, mégha már halottak is, és jó sok töltényhüvely hever szerte-szét, nem lehetett könnyű leteríteni őket. Ki nem akarok menni, mert ha akadnak a közelben ellenséges teremtmények, azoknak feltűnhetünk, így a kisebb épületet célzom meg, hátha találunk ott valamit, aminek hasznát vesszük. Egy járműnek örülnék, de a kommunikációs eszköz se hangzana rosszul. Azzal jelezhetnénk a helyzetünket és tudhatnák, hogy élünk, de jobb lenne nem ide rángatni senkit. A hely túl veszélyes, ki tudja, hogy a föld alól mikor tör fel ismét egy olyan hatalmas féreg...
Lucas végighallgatja a kiselőadást arról, hogy a másik is zászlós, de nem oktatja ki a másikat, hogy egyébként ő lett megbízva a hazaúttal, tehát ennek az egységnek egyébként is ő a parancsnoka. De mivel megfigyelte már McGrovert, tudja, hogy jobb megegyezni vele, és talán meggyőzhető érvekkel, így nem lesz veszekedés, és lesz parancsnoki lánc, ami ebben a helyzetben kulcskérdés. Szerencsés, mert a Kancellár átadja az irányítást és felveszik a pozíciójukat. A megjegyzésekre nem reagál, az utat figyeli és próbál mindenkihez igazodni. Az ereszkedés megfelel a vártaknak, Lucas nagyon óvatosan megy előre, de tudja, hogy a sérülteknek ez nem lesz egyszerű, ráadásul kimerítő még számára is, aki mindennapi edzéssel tartja karban magát. Nem reagál a kés átadására sem, valójában feleslegesnek tartja, hiszen a tizedes elég gyenge idegzetű, ráadásul a helyzet speciálisan nehezített is. Mindenféle ismeretlen ragadozó, hideg, sérülés, idegi kimerültség. Bármennyire is erősnek tartja a nőt – márpedig az, hogy még mindig az eszénél van és tud viccelődni is – tudja, hogy mindenkinek vannak határai. Egy késsel biztosan nem fog semmire sem jutni ezekkel a lényekkel szemben, maximum tőrrel a kezében hal meg. De nem szól ezért sem, a szociális interakciók fontosak, hogy mindenki az eszénél maradjon. Ő elvan egyedül is, mindig is így volt, Malinor hadnagy kevésbé, de nyugtalanítja. Az eddigiekben megismert férfiről kiderült, hogy nem ura az érzelmeinek, mindkét esetben taktikai hibákat követett el a meglátása szerint, viszont remek harcos. Az utóbbit kell nála kidoborítani, mert a Kancellárt nem tudja számításba venni, nem látta még harcolni. A helyzetük tehát nem rózsás, számára most jobb lenne egyedül is, akkor legalább tudná, hogy mire számíthat. Viszont meg kell védenie a Kancellárt, ezt jól tudja, ezáltal mindenkit jó lenne megmenteni. - Kancellár mondja, ha álljunk meg, fontos, hogy túlélje – mondja a közös csatornán, és ha kell tart némi pihenőt, amíg lejutnak a ködbe. Néha mintha megpillantana egy ellenséget, az MK csövével követi a célt, de figyelme nem lankad. Kezd fáradni, ezt érzi, és tudja, hogy nem biztos, hogy végig tudja majd koncentrálni az utat a Condorig. Az üvöltések természetesen figyelmeztetően hatnak rá, a planetológusokat bizonyára nem éppen örömmel fogják eltölteni. Figyelnie kell Ravenre, továbbra is ő a leglabilisabb személy közöttük. Néha rápillant, hogy jól van-e, még egy biztató mosolyt is megereszt egyszer felé. Közben a hőkamerájába többször belenéz, és bár nem lát még semmit, érzi, hogy lesznek, illetve vannak a közelükben, az üvöltések is közelebbről hallatszanak. És ekkor megszólal Smith… - Itt Morison. Velem van McGrover kancellár, Moor tizedes és Malinor hadnagy. Beszéljen tizedes – kapcsolja le a vevő oldalt, akkor már nincsenek messze. Nem könnyebbül meg, mert ahogy belenéz a hőkamerába, már látja, hogy egy elég nagy falka van velük szemben. Bajban vannak, nagyon nagy bajban. A csapaszállító két perc múlva ideér, de az már késő. - Vettem tizedes. Célozzanak elénk jó tíz méterrel, de minimum 1 méteres magasságban tüzeljenek. Csak meg kell mozgatni őket, tehát ésszel. 10 másodperc múlva tűz, Smith! – fejezi be és elkezd számolni magában visszafelé, Raven mellé lép, amikor megjelenik a három lény. – Földre mindenki, amikor mondom és tűz a közeledőkre. Kancellár, magáé a bal, Edgar tiéd a jobb - magában háromhoz ér, amikor kiadja a parancsot – Földre! – ha Raven késlekedne, megpróbálja kirúgni a lábát és a földre veti magát a tizedessel együtt. Majd tüzelni kezd a közeledők közül a középsőre.
Már rég rá kellett volna jöjjek arra, hogy az itteni jelenlétem felesleges. Hiába teszek bármit, mindig falakba ütközöm. Elsődlegesen a Kancellár védelmét bízták rám, de mivel hiába pofáztam neki, hogy maradjon mellettem, hogy megvédhessem, fütyül rá. A hatalmi harcok is kezdenek kiéleződni, bár nem mindent hallok, ha a privát csatornát választják a közös helyett. Amúgy se valami jó a vétel a külső sugárzás miatt, és szinte „vakon” vagyunk a semmi közepén. Carlstone kiverte nálam a biztosítékot, bár igaz, hogy adtam neki egy esélyt az élethez és, hogy tisztázhassa magát, de rútul kihasználta az élet védelmét, és azt, hogy nem hagytam bennégni a roncsba. Azzal „hálálta” meg a jó szándékomat, hogy Willre támadt, és Lucasra. A kivégzése enyhe volt a tettéhez képest és most mindenki hülyének tart. Van benne valami… Hülye vagyok, amiért az életet vettem előre, és az igazság kiderítését. A központtal nincs kapcsolatunk majdnem a kezdetektől, ahogy az adatbázissal sem, de úgy látszik, hogy ez a tény senkit sem zavar. A roncsból való kijutás és a sisakcsere legalább sikeres volt, bár a Pilótával privátba való beszélgetésünk se hozott sikerességet. Azon meg se lepődöm, hogy a tizedesnek Morison se adna fegyvert, de amiért én mégis adtam volna, az az, hogy mérlegeltem a helyzetet, és ezt tartottam volna logikusnak. Persze, megint papírforma szerint én vagyok a „nemkívánatos” személy, amiért mertem javaslatot tenni a haladásunkra. Nem véletlenül akartam volna Moor-t előre küldeni, mert a terepviszonyok és a jeges felszín elég labilisnak tűnik, de mivel ő a legkönnyebb testsúlyú köztünk, így meg tudnám tartani, ha megcsúszna, vagy bármi váratlan bekövetkezne. A vállam már nem sajog, -de, ha így lenne- akkor sem foglalkoztatna jelenleg. Kétkezes vagyok, így mindkét kezemmel tökéletesen és biztonságosan kezelem a fegyvereket. Nem most estem le a falvédőről és –ha nem is hiszi el senki- de nem ez az első bevetésem. A Kancellár sem könnyíti meg a helyzetünket, bár felelősnek érzem magam a sérülésének egy részében, de ha jól belegondolok, akkor inkább gyanús, hogy eddig mindent elkövettek Carlstonék, hogy ne kerüljön ki élve innen a CSH vezetője. Én amolyan bábként lehetek ebben a történetben, ha mindenki más annyira tudja, mit s hogyan csinál. A tizedesem arckifejezése, amikor beszélek Morisonnal, mintha villámokat szórna, és aztán folytatódik a „hatalmi” kakaskodás, ha jól sejtem a másik két férfi között. A Kancellár reakciójára már nem is reagálok. Minden lehetőséget megragad, hogy lenézzen és levegőnek nézzen. Megkönnyítem a dolgát és nem kerülök vele kontaktusba, hogy ne vegye a mozdulataimat ellenségesnek. Eddig se tettem olyat, ami a rólam elképzelt gondolatait igazolná, és nem is teszek semmit, hogy ezt magyarázzam. Mivel eldöntötte, hogy a maga feje után megy, én nem vagyok senki, hogy egy Kancellárnak ellent mondjak. Eddig se sikeredett a kommunikációnk valami fényesre, de ezek után nem is strapálom magam. Szemmel tartom, hogy ne nyírassa ki magát, de ezzel ennyi. -Nem csak rólad van szó tizedes. Javaslatot tettem Lucasnak az induláshoz. De, úgy hiszem, hogy ez már eldöntetett, ahogy én… Felvetettem, hogy odaadom neked a pisztolyom, de leszavazták. Azt is tudod, hogy mit gondolok rólad és a fegyverekről, de most az életünk a tét és bízom benned. Csak elvetették. Majd a parancsnok eldönti mi lesz. Ahhoz tartom magam. – válaszolom neki privátba, hogy tudja, tényleg nem azért váltottam pár szót a Pilótával, hogy róla beszéljünk. Igaz, hogy ő ezt nem hallotta, de bíznia kell bennem, ha egyáltalán ő még hisz nekem. Azon se lepődöm meg, hogy a javaslatomat elvetik, és aztán a maguk taktikája szerint haladunk. Nincs ezzel bajom, bár a mögöttünk és az előttünk hallatszó eltéveszthetetlen hangok is sietősre szaporázhatják a lépéseinket. A terep nem könnyű, ahogy a haladásunk is lassú. Amint meghallom Lucas szavait, a kiadott parancsa szerint járok el. -Igenis, parancsnok! – foglalom el a helyem hátul a menetoszlop végén. Azt már fel se hozom, hogy lenne még valami, amit tennék, hogy segítsem a haladást, de mivel lehet, az sem lenne másoknak megfelelő, így a hátizsákomból előveszem, amit a küldetésre magammal hoztam. Tudtam, hogy hó és jég volt várható, bár ez inkább a Földi életem során lett tapasztalatom –és a küldetés részletezésében is szerepelt a nehéz terep és az időjárás előrejelzés- így a szöges talp-kiegészítőt rögzítem fel a szíjakkal a csizmámra. Tudom, hogy a ruha, amit viselek elég megbízható, de mivel szélsőséges körülmények adódtak a lavina által, így biztonságosabban tudok majd haladni, lecsökkentve a csúszásveszélyt. Ha elindulunk, akkor követem őket, és figyelek, ha közelednének a dögök bármelyike felénk. A Ryas-t készenlétbe tartom, ahogy az érzékeimet. Egy pillanatra azért keserédes mosolyra húzódik a szám széle, mikor Will odaadná Moor-nak a kését. Érdekes, hogy mennyire ellenezve lett az én javaslatom, de mégis lett egy „kiskapu”. Ha jól belegondolok, akkor már ezen se kellene csodálkoznom. A sisak kijelzőjén folyamatos jeleket fogok, ahogy a Condorról a bejelentkezést. A látási viszonyok egyre kisebbek és a figyelmeztetés is beigazolja, hogy hamarosan újabb támadásra készülhetünk. A fegyverem irányba tartom, és a parancsra várok a tüzelésre. Taktikusabb lenne, ha nem várnánk meg a közeledtüket, de ezt majd az illetékesek eldöntik. A tizedesem ismer engem, és tudja, hogy nem fogok meghátrálni. Védeni fogom a többieket, hogy eljussunk az elénk küldött járműhöz, csak kérdés, hogy rajtam kívül még ki gondolja így. -Vettem! A jobb oldalira célzok! –hasalok le, ahogy meghallom a parancsszót a tüzelésre, gondolkodás nélkül eresztek egy sorozatot a jobb oldali dögre. A hamarosan megérkező zárótűz is talán segítségünkre lehet, amiben bízom.
Kiváltságosnak érzem magamat és talán az is vagyok, hogy egy CQL fegyvert tesztelhetek éles helyzetben. Az igazat megvallva nem rajongok túlzottan egyetlen Dominiumhoz kapcsolható újításért sem, ami alól a KFH produktumai sem kivételek, de el kell ismernem, hogy amivel a Sziklaroppantóra célzok nem kevesebb, mint mestermunka. Nem egy új szín a fegyvergyártás palettáján, hanem egyenesen egy új szint az, amivel az aquillon-i dög megismerkedhet. A WA-06M egy halálosztó kezes bárány, ami így ebben a formában furcsán hangzik, de az igazságon mit sem változtat. A felvonóba bejutni kívánó szörnyeteget tetemes mennyiségű lövedékkel kínálom meg, míg Sam a liftbe igyekszik életet lehelni. A művelet szerencsére sikeres, sőt mi több, a telep energiaellátó rendszerét is sikerül feltámasztani, ami meghálálja a törődést és az eddigi aknát teljes hosszúságában megvilágítja, hogy legyen némi fogalmunk milyen távolságra is vagyunk a felszíntől. Nem számolom, de úgy érzékelem, hogy a rendelkezésre tárkapacitás majdnem egészét felhasználom, mire a csatánkban fordulópontoz érkezünk. A lény az addigi agresszív stílusából visszavesz és ahelyett, hogy megpróbálna minket a fogakkal teletűzdelt szájszervébe kebelezni, inkább hátrálni kezd és valamelyest visszább húzódik a járatba, melyben egy kicsivel korábban mindannyian közlekedtünk. - Szép munka Hadnagy! - fújok egyet és bólogatva ismerem el társam nagyszerű megoldását, mikor megérzem, hogy a szállítóeszköz megindul felfelé. - Ez közel volt! - pillantok a hoppon maradt, sérült, de még így is borzasztó, sivító hanggal bíró teremtmény felé. Nem tudom, hogy rendelkezünk-e plusz tárral, ha igen és szükségünk lesz, akkor odafönt gyorsan megejtjük a cserét, ha nem, akkor a hátamra helyezem és rögzítem a puskát. Szerencsénkre a "B-09" azt a képét mutatja eddig felénk, ami a szkafanderem belsejében látható sematikus képen is szerepel. Igaz, ez a vázlatszerűen megalkotott szerkesztés kész csoda, hogy itt van nálunk, mert még csak érintőlegesen sem tartozik bele a vizsgálandó területek közé. - Rendben, de csak óvatosan! - biccentek, de közben meg is jegyzem aggodalmamat, mert sosem tetszett igazából ez a hold és ez a mostani expedíció sem erősít meg abban, hogy ide feltétlenül vissza kell majd térnem egy másik időpontban. Bár már ott tartanánk, mert egyelőre inkább azon kell munkálkodnunk, hogy mielőbb kijussunk innen és visszatérhessünk a Condor-ra. - MK 11 töltényhüvelyek... sok-sok elpuffogtatott lőszer... - vezetem végig a pillantásom a hangár talaján, melynek egyik feltűnő pontján egy élettelen mutáns rémség is helyet kap. - Nem arról volt szó, hogy mi vagyunk a hold első felfedezői a robbanás óta? - könnyen lehet, hogy lemaradtam egy tájékoztatóról, amit annyira nem csodálnék, elvégre nem éppen jutalomjáték okán vagyok jelen, hanem a büntetésemet töltöm. - ...és ha itt MK 11-el lövöldöztek, akkor a Hadsereg egész biztos, hogy tudja mi folyt itt, de legfőképp, hogy miért. - mielőtt felcsapnék nem szakavatott konteo-gyártónak, a véleményemet inkább megtartom magamnak és figyelmemet a közelben lévő ajtó irányába terelem. - CS Condor, itt Denisov Közlegény, hallanak minket? - próbálok az első csatornán kapcsolatot teremteni, majd ha nem sikerül záros határidőn belül, akkor a második számúra váltok és megpróbálom Katrina-t utolérni, kérdés, hogy milyen sikerrel.
*Morison hallgatásba burkolózik, legalábbis velem, Malinor magyarázkodik. Bár…eszem a máját, hogy gondolt rám, el is mosolyodom amikor a nekem ítélt fegyverről beszél, meg bólogatok amikor azt mondja elvetették az ötletét, azért haragszom, hogy mindezt privátba kellett mondania. Hócipőm tele van ezzel a kibaszott rádióval, meg a küldetéssel, ahol semmi hasznomat nem látom. * -Tudom mit gondolok magamról és a fegyverekről Malinor. Javaslatot én is tennék de hát ki hisz egy planetológusnak? *S jogosan felvetett kérdésem nem sokára igazolást nyer…miután közlöm a kancellárral, hogy nem igazán volt nyerő pont engem kérdezni az állatokról. Nem csak azért, mert rühellem őket, sokkal prózaibb oka van, de sajna kezembe kellene temetnem az arcomat a válasza hallatán. Ebben csak a sisak és a vastag kesztyű akadályoz, így a tenyerem tompán puffan a sisak homlokrészén. Baszki, és ez az ember kancellár.* -Ha eddig nem tudta mi a különbség a paleontológus és a planetológus között, nem a halál torkában fogom elmagyarázni. A Dominiumon majd jelentkezzen továbbképzésre. *Baszki! Az agyam eldobom, de komolyan. Inkább otthagyom mielőtt még az enyémet is leamortizálja. Ahogy elnézem, kisebb férfiúi büszkeség harcba keveredtem, aminek néhány hógolyóval vetek véget, nagyon nem reagál rá senki, de legalább befejezik a torzsalkodást afölött, hogy ki vezessen kit. Végre aztán csak elindulunk, arra azért kíváncsi vagyok, hogy Morison merre vezet majd, érzésem szerint az irány ugyan jó, de a látottak alapján tennék néha pici kerülőt, de sajna a nyáj effektus érvényesül. Kénytelen vagyok Morison mögött haladni, hogy lássam milyen feltételezhető omlás közelében járkálunk. Magamban puffogok, ezt csupán a kancellár töri meg amikor nekem adja a kését. Nem túlzok ha azt mondom, mindkét szemöldököm akkorát ugrik, hogy szinte eltűnnek a sisakom üvege mögül a homlokomon. * -Naná. ~A maga nyakán szívesen.~ Ezt azért ne vegye olyan biztosra. *Tutira nem fogom visszaadni neki. Elteszem, csak azért, hogy ne nála legyen. Eggyel kevesebb fegyver a kancellárnál, potenciálisan csökkenti a halandóságot kis csapatunkban. Maradt még nála így is, ezért próbálok nem a közelében maradni, másrészt a hátam közepére sem kívánom, hogy nekem kelljen támogatni, erre azonban gondol az Aquillon jeges talaja, mert valahogy csak én csúszkálok jobbra-balra. * -Miért van az, hogy maguk nem csúszkálnak, hogy a rohadás egye meg ezt a cseszett jeget?! Esküszöm a tűsarkúmban is biztosabb lábakon állok. Nem jó csizmát adtak. Selejtes. *A túra nehézségeit kellemetlenül kíséri a távolból hallható állati üvöltés, mely egyre jobban közeledik és nem tesz jót a hangulatomnak. Ráadásul már széttárt karokkal botladozom, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Időnként elkáromkodom magam, hogy felszínen tartsam a figyelmemet, ebben sokat segít Morison megjegyzése amit McG-nek mond. Tócsányira kerekednek a szemeim, de csupán egy szarkasztikus megjegyzésre futja.* -Csak a magad nevében beszélj Morison! A Dominiumon van még hat kencellár, planetológus viszont nincs több. Csak szólok. *Azt sem megkönnyebbüléssel konstatálom, hogy a köd szakadozni kezd és a látótávolság megnövekszik, mert most már látom, hogy semmilyen fedezék nincs, viszont annál több támadó. Bár még nem látom őket, a pihék a nyakamon az üvöltözés zenei ritmusára járnak táncot. Életösztön, ez az ami előrevisz és ebből van bennem bőven, szóval aki eddig kételkedett bennem, annak üzenem, hogy óriásit tévedtek. Ezt hivatott bizonyítani az is, a mikor meghalljuk a rádión a Condor parancsnokát.* -Óhálaazégnek! ….nekünk mondja baszki?...Egy percük van, hogy ide érjenek. Tapossanak bele! *Ezzel egy időben az adrenalin, mely eddig csupán lustán csordogált az ereimben, belerobban a testembe. A három lényt meglátva, azonnal a földre vetem magam, bár ez ellenük úgy sem használ, de ha a többieket látják meg előbb…* -VVVÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍ! *Magam előtt tartva a tűzoltó készüléket lövésre készen sikítozom, ez a csatakiáltásom amivel magamat is bátorítom. Ha egy is kikerüli a pasik fegyverének lőszereit, letűzóltózom őket, legalább megzavarodnak. *
Szó nélkül hagyom el Bulbergenson szavait, legkisebb gondunk is jelenleg az, hogy miként szólít - noha nincs ínyemre, hogy ennyire tesznek egy katonai bevetésen a hierarchiára. De ez már én kínom, tőlem mindig is elvárták, hogy ha valamit, akkor ezt a végletekig tiszteljem. De ők elmennek, és a parancsnok szavai is felcsendülnek még utoljára. Fogaim szorítom, nem szívesen hagyom hátra Samanthát és Denisovot, csikordulását mégsem engedem hallatatni. - Értettem Smith Parancsnok, azonnal eleget teszek - hallhatja még tőlem, izmaim viszont megfeszülnek, egytől egyig. Csak reménykedni tudok, hogy tudnak magukra odalent vigyázni és kijutnak élve. Fletcher sem akadékoskodik sokáig, az ő élete is a tét, azonnal visszaindul, én pedig követném őket. Ha nem jönne egy újabb bábu a sakktáblára. Ami azt illeti a figyelmét tökéletesen eltereltem, pontosítva magamra irányítottam. A J-07-es gond nélkül vissza tud térni a bányászokkal, hacsak útközbe nem kapnak egy ehhez hasonló szépséget, bár remélem, hogy minden lényt sikerült idekoncentrálnunk. Immáron csak egy dolgom van. Mihamarabb kiiktatni az ellent és visszaindulni a Condorra. A hiba csak ott csúszik a gépezetbe, hogy a töltet, bár talál, halálos sérülést nem szenvedett, ellenben a másik is felfigyelt rám. - Készülj fel Főnix, ez nem lesz egyszerű menet - s mintha csak megjósoltam volna, nem tudok elég gyorsan kitérni az első giliszta elől. - Egy löveg, egy csáp. Nincs időnk mindet lelőni - fejtem ki hangosan is a véleményem, a Condorral továbbra is egy csatornán vagyok. Ha bármi történne, legyen valaki, aki fültanúja az esetnek, feleslegesen ne várjanak vissza. Csápjaival lefog, szinte megroppantja Főnix vázát, hallani vélem a fém félreismerhetetlen zúzó hangját. Jobb lábam helyezem hátra, azzal támasztom ki magunk, hogy ne engedjek a szorításnak. A T-005 újratöltését figyelem, fél szemmel pedig a közeledőt. Sok időm nincs, tizedmásodpercek telnek el, a fegyver pedig jelez a képernyőn, hogy feltöltésre került. Nem habozok soká hát. Mivel a csápjai segítségével arra készül, hogy engem faljon fel, a pofájába irányítom a töltetet és gondolkodás nélkül lövök bele, konkrétan a szájába, a nyílásba, akkor is ha nem tátja ki felém a pofáját. - Főnix, pajzsokat felvonni a másik érkezése felőli oldalon - időm arra már nincs, hogy vele is foglakozzam, így vélhetőleg elsodor. Vagy minimum, hogy jókora lökést kapok tőle, erőből csapódik belém. Azonban ha piszok nagy mázlim lenne és a lövés pillanatában a három csáp elenged, azzal e lendülettel nyúlok a lény feje felé, hogy lendületet vegyek róla és a magasba ugorhassak, nem egyéb indokkal, minthogy pajzsnak használhassam a_reményeim szerint elpuszult_állat tetemét. A fejét pedig a géppuskával lövöm. Az tiszta, hogy addig nem tudok elmenni, amíg le nem győzöm őt is. Ám ha mégis elsodor, akkor hirtelen kell taktikát váltanom….
A terv – ha hevenyészett is, rengeteg lyukkal – összeállt, csak a kivitelezés van hátra. A Crosby személyazonosságát bitroló szabotőr nagyon szeret beszélni, ezt pedig kihasználom, noha túl sok fontos információhoz nem jutok általa. Shane válaszára ezúttal csak bólintok. Remélem beválik ez a fajta álcázás. A következő megjegyzésre újfent félmosolyba rándul a szám sarka. - Akkor megtartjuk! Ha szállóigének is beillik, akkor később is hasznát vehetjük. Máskor is lesz alkalom, legalábbis nagyon remélem. Shane-nek biccentek, és megindulunk mind a ketten. Crosby válasza meglep, nem tudok róla, hogy bárki elmarasztaló értékelést írt volna rólam, vagy akár a hűségemet, akár a szakértelmemet megkérdőjelezték volna bármikor is. Mindenesetre erre visszatérhetek később is. - Nos, engem sem kedvelhet mindenki… Még a vállamat is megvonom egy rövid, szűkre szabott mozdulattal. Ha igazat is mond, ez ellen aligha tehetek bármit jelen pillanatban. Ahogy az ellen sem nagyon, ha az expedíció bukása miatt nekem kell elvinni a balhét. És akár hazudik, akár nem, ez a későbbiekben majd kiderül. A következő mondat azért szöget üt a fejembe. Eddig nem láttam szükségét belenézni az adathordozóra feltöltött fájlokba, de azt hiszem mégis meg fogom tenni. Nem is feltétlenül a rólam írt jelentések, sokkal inkább a fegyver és a tesztüzeméről szóló jelentések miatt, amikből gyanítom, szintén akad a fájlok között, hiszen a rólam szóló jelentések miatt aligha kockáztatna bárki ennyi emberéletet. Hogy magával az adathordozóval mihez kezdek, az majd menet közben kiderül. Elsősorban nem ártana elérni, hogy nálam maradjon, és mindannyian túléljük ezt az expedíciót. Már nincs alkalmam válaszolni Crosbynak, pedig nagyon szeretném, ha az üdvözletem mellett azt is átadná a főnökének, hogy nagyon szeretnék találkozni vele, most erre nincsen lehetőségünk. A lövés után a férfi elterül a jeges talajon, a fegyvere odébb csúszik a havon a keze ügyéből. A kérdésemre hosszú másodpercekig nem érkezik felelet, helyette fegyverropogást hallhatok, és még a rádióra sincsen szükség hozzá. Már csak két másodpercre vagyok attól, hogy meginduljak abba az irányba, amerről a lövések felhangzottak, mikor meghallom a bátyám hangját a rádióban. Én érek oda először a földön fekvőhöz, amíg Shane is befut, addig gyorsan átvizsgálom, hogy a többi fegyverétől is megszabadítsam, legyen az pisztoly, kés vagy bármi más. - Szedje össze magát, ez nem halálos sérülés… Legalábbis nagyon remélem, ahogy azt is, hogy nem fog meghalni, mielőtt visszaérünk a Dominiumra, és feltehetem neki a kérdéseimet. Az elejtett puskáját a saját vállamra kanyarítom, Shane kérdésére pedig a felvonó romjainak bal oldala felé biccentek. - A hordozógéphez. Elég épnek és biztonságodnak tűnt. Lehajolunk, hogy felnyaláboljuk a sérült árulót, és még szinte meg sem emeltünk a fémes csilingelés előrevetíti azt, amire nem számítottam. Nem egyszerűen elengedem a szabotőrt, még rá is segítek, visszalököm a földre, ha eddig a bátyám nem vette volna észre – amit nem feltételezek -, hogy mi történik, akkor úgy vetődöm, hogy őt is magammal rántsam, el a gránát közeléből, ha ő is velem együtt mozdul, akkor szimplán igyekszem minél távolabb hasra vetődni a robbanástól. Az áruló teste felfogja a repeszeket és a robbanás nagy részét, de a hangján semmit nem tompít. Ideiglenesen megsüketülök, sőt ez még rosszabb. A fejem zúg, szédülök, a fülem pedig vadul és hangosan cseng, nehezen találom az egyensúlyom, a kijelző képe is jópárszor megremeg, szétcsúszik, mielőtt visszatalálna a megfelelő kivetítéshez. Először Shane-t keresem a tekintetemmel, ha ő is feltápászkodik, igyekszem megfogni a karját, ettől remélem, hogy sem én, sem ő nem fogunk elesni, és megpróbálom megtudni, hogy jól van-e. Ezt jó eséllyel ordítva kérdezem, noha én egyelőre semmit nem hallok belőle (Gyanítom ő sem) Amint egy kicsit összeszedtem magam, és stabilizálódott a helyzetem, ellenőrzöm Crosby testét. Ha nem szórta szét a robbanás, és még egyben mozgatható, akkor intek a bátyámnak, hogy vigyük (Miután megbizonyosodtunk róla, hogy nincsen a felvonó gépészeti épületében senki). Az eredeti tervek szerint a hordozóig kell eljutnunk vele, ha a túszok nincsenek ott, akkor csak bedobjuk a gépbe – nehogy felzabálja valami, mielőtt megvizsgálhatnánk a felszerelését – és haladunk tovább. Geológia állomás, ha az sem nyert akkor az energiaellátó, és így tovább, amíg meg nem találjuk Larisékat. Amennyiben még életben vannak, eloldozzuk őket, ha képesek járni és segíteni nekünk, akkor velük kiegészülve összeszedjük a sérült Stewartot és a halott Crosbyt is, mindenkit bepakolunk a csapatszállítóba, Shane hátul marad a sérültekkel, és pedig kinyitom a bilincset, beülök előre, és elindulunk vissza a Condor felé. Amint lehet, megpróbálok a csapatszállító rádiójával kapcsolatot létesíteni a Condorral, vagy Shane segítségével, amelyik előbb sikerül, és kérek egy összegzést arról, ki érkezett már vissza, ki hiányzik még, és honnan jelentkezett be utoljára.
Apróbb, valószínűleg Simon számára nem is annyira feltűnő, kezdetleges félmosoly árnyékával a képemen bólintok. A szállóige remélhetőleg valóban az lesz, ha megérjük még a használatát máskor is. Meglátjuk. Az indulást követően a kettejük beszélgetésén túl leginkább a környezetemre figyelek, minden rendelkezésemre álló technikát a magam segítségére hívva, de még így is viszonylag közel sikerül kerüljek a lényhez, mire jelez a rendszer. A hallottakon egyelőre nem állok meg gondolkozni, leginkább csak felszedem az információt, később ráérek vele foglalkozni. Egyébként is a szemem előtt lévő látvány köti most le jobban a gondolataimat. Noha jó lenne tudni, ki az áldozat a dög pofájában, úgy tűnik nem fogom megtudni, legalábbis nem abból, ami a szemem elé tárul. Felmérve azt, hogy eszében sincs velem foglalkoznia, csak a zabálás köti le, nem feltétlenül célom lelőni, egészen addig, míg – remélem – Simon meg nem húzza a ravaszt, sok választást ezzel nem hagyva a szemben lakmározóval kapcsolatban. Passz, hogy a záporozó golyók pontosan melyike rogyasztja meg az amúgy is sebesült példányt, összezuhanó és többé nem mozduló teste viszont elég egyértelmű jele lesz kimúlásának. Sok idő nem telik el, másodpercek az egész, de, hogy azok rövidebbek vagy hosszabbak, passz. Nem mondhatni, hogy erre figyeltem volna különösebben. A mikrofont visszakapcsolom, jelentkezem és a megadott hely felé igyekszem rohamosabb léptekkel, de értelemszerűen később futok be, mint, ahogy az öcsém odaért. - Rendben. Emeljük. - Az irányt tudomásul véve automatikusan nyúlok a fickó karja alá, hogy vinni tudjuk. Egyelőre még fogalmam sincs milyen állapotban van, feltételezésekbe pedig most sem bocsátkoznék. A fémesen csilingelő hang azonban abban a pillanatban átírja az eseményeket, mielőtt még gondolkozni támadhatna időnk. Pontosan ugyanolyan jól tudom, ismerem már ezt zajt mihez tartozik és mi fog történni. Automatikusan, összehangoltnak is bélyegezhetőn mozdulok a hadnaggyal, hátrafelé lökve az öngyilkos merénylőt, szabotőrt, árulót, nevezzük akárminek is és vetődök, lehetőleg minél messzebb tőle. Már amire és amennyire így lehetőség adódott. Bassza meg. Még be sem csapódunk a jegessé fagyott talajba, amikor a robbanás megtörténik, a hallásomnak annyi lesz, sípoláson és zúgáson kívül csak kemény földet érés az, amit még érzékelek. A szédülés csak ezután érkezik, imbolyog körülöttem minden, még ha agyam tudatos részében ott is van, nem a környezet kezdett labilissá válni köröttünk. Fájdalom is jelentkezik a belsőfülben, a hányinger pedig kész ráadás. A szemeim összeszorítását követően jó párszor düllesztem is, önkéntelen a folyamat, ahogy próbálom megtalálni merre van az arra és főleg én benne. Két karommal nyomom el magamat a talajtól első körben, előbb négykézlábra, majd a térdeimre emelkedve. A füleim még mindig csengenek, mást nem hallok, a kijelző úgy, ahogy de működik, a fájdalom nem csökken és az egyensúly érzetének megtalálásával is akadnak gondjaim. Mindezek ellenére Simont kezdem keresni, nem mondom, megkönnyebbülök, amikor mozogni látom és nagyjából csak mostanra jut el a tudatomig, fogalmam sincs, ért-e repesz. A hallójárataimban lévő zúgáson, fájdalmon és pattogáson túl semmi mást nem érzékelek, leszámítva az imbolygó érzést, de nem lenne csoda, ha megsérültem volna és annak még nem lennék tudatában. Szerencsére az utóbbi esete nem áll fent. Mikor elkapja a karomat, ráfogok az övére, látom, felfogom, hogy mond valamit, feltehetően üvöltve, de hallani semmit nem hallok belőle. Kivételesen belemegyek a következtetésbe, talán azt akarja tudni, jól vagyok-e. A másik mancsommal jelzem, hogy jah, minden oké, hüvelykujjamat felfelé állítva, míg a kezem egyébként ökölbe szorul. Ne kiabáljon, semmit nem hallok belőle és még egy pár percig nem is fogok. Ő sem valószínű fordítva egyébként. Felé bökök, azt hiszem egyértelműsítve ezzel, ő vajon, hogy van? Amint megbizonyosodom arról, nem érte nagyobb baj, mint engem, a sarkaimra ereszkedek, kell pár perc, amíg helyreáll az egyensúly érzékelésem a belsőfülben és képes leszek talpra állni. A hallásunk egész biztosan nem lesz száz százalékos egy ideig, konyhanyelven szólva is félsiketekké váltunk egy időre biztosan. Amint végre nem akar a talaj kiszaladni alólam, lábra állok. Egyelőre nem tudom pontosan Simon mit is akar Crosby körül, de amikor/ha int, hogy vigyük, a megmaradt darabjaiba kapaszkodok. Felteszem ezt követően a túszok megtalálása lesz a cél, megyek a hadnagy után és most csak a páncélra hagyatkozhatunk, már ami a hallásunkat illeti. A sípoló fülzúgást mostanra ropogó és csengő zajok kettőse váltotta fel. A fájdalom enyhült valamennyit, de hang még nem nagyon szűrődik be vagy ami igen, annak nagyon hangosnak kell lennie, számomra meg nagyon távolinak hallatszik. A szédülés is megvan még, de már elviselhető. A dobhártyánk úgy vélem, nagy eséllyel megsérült, minimum megrepedt, ha be nem is szakadt. Ha megvannak a túszok és nincs semmi egyéb meglepetés vagy nem számított, amiről gondoskodnunk kell, első lesz mindenkit a csapatszállítóba vinni és amíg Simon azt indítja be, hogy elhúzzunk innen a fenébe, addig a sérülteket látom el és tartom megfigyelés alatt nem csak orvosi értelemben.
A terepi munkáról, a CS Condor fedélzetére visszaérkező első csapat a CQL bányászoké. Egy bánya és két hordozógép, valamint kilenc bányász, hat fegyveres és a vezetőként teljességgel elbukó Hollard teljesítik elsőként a kivonási parancs rájuk vonatkozó részét. A lánctalpas munkagépek egymás után gördülnek fel a tehersikló rámpáján, miközben a fegyveresek biztosítják a zavartalan berakodást. A nyers CQL tömbök alig több mint 50 tonnát nyomnak, ami az előírt mennyiség pontosan 52%-a. Figyelembe véve a ledolgozhatott munkaórák számát, valamint a fúrófej javításával elvesztegetett időt, a végelszámolásnál talán bízhatnak egyfajta pozitív elbírálásban. Pár perccel később a Helix-tó mellől befutó J-07-es csapatszállító jármű is sikeresen megérkezik, a vezetői ülésben Fletcher-rel, mellette a szolgálat alól felmentett, összebilincselt kezű, labilis idegállapotban lévő Alexa-val, illetve a raktérben helyet foglaló három tartálynyi finomított CQL-lal, ami az Eternity-ről származik. Az erősödő havazásban a bányászok egyike az utolsók között sétál fel a rámpán, de hirtelen megtorpan és a sűrű köd felé irányítja tekintetét, majd felteszi nyugtalanító kérdését: - Hová az ördögbe tűnt Bullbergson? - egy bányagép és a vezetője leltár szerint sincs meg, ami csak azt jelentheti, hogy valahol odakint van még az Aquillon sűrűjében.
A Sziklaroppantó emberére talált Főnix-ben, ahogyan a titán sem kívánhatna magának erősebb ellenfelet, főleg olyat nem, aki a páncélját ilyen mértékben képes rongálni, mint ahogyan azt a karmos végbe futó rendkívül erős csápok szorítása teszi. A pilóta szemei előtt sorra egymás után kapcsolnak be a vészvisszajelzők: a súlyos károsodás és üzemzavar villogó fényei. A T-005 újfent lövésre kész, az utolsó töltettel pedig a szoros titánfogásban álló háromcsápú lesz megkínálva. A fegyver elsül, dörrenése után a fúrókarmos csápvégek elengedve a párost azonnal három irányba merednek. A lövés telitalálat, a dög fájdalmáról sikoltása árulkodik, rémesen nagy fogai helyén egy óriási lyuk tátong, gyűrűs teste remegésben tör ki, a talaj feletti része a sötét hófelhők felé nyújtózik. Főnix még időben fel tudja vonni a pajzsot, de a sodró találkozást már nem képes elkerülni. Az egészséges, jól lakott példány csápjai közé szorítja zsákmányát és megpróbál velük együtt lefúrni az Aquillon jégpáncélja alá, a sziklák rejtekébe. Az elgondolt művelet addig a fázisig jut el, míg a hótakarót és a kőkemény sziklaréteg legfelső szintjét átfúrja, de ekkor rá kell jönnie, hogy a titán energiapajzs-védett, kemény páncélzatának elvonszolása, és a tekergőző fúrómozgás nem kivitelezhető együtt, ezért választania kell, ami után úgy dönt, hogy jobb megszabadulni a tápláléknak túlságosan is rágós fémtől. A titántestbe mart fogak jókora részt szakítanak ki belőle, ami a géppuska használhatatlanságát és a navigációs egységek fatális leállását eredményezi a továbbiakban, de nagyon erősen megkérdőjelezhető, hogy így ebben a formában csatát járt gép alkalmas-e bármire is a közeljövőben. A jégen csúszó, vázszerkezetében csúnyán megroppantott Főnix kikerül a közvetlen veszélyzónából, mert a két termetes lény egymásnak esik, hogy eldöntsék ki lesz ezentúl a terület ura. Katrina borzalmas fájdalmat érez karjában, ahogy a megnyomódott fém szinte összepréseli vállát és felkarját. A Condor-ról érkező hívások elmosódnak szemei előtt, a kérdések távolinak és visszhangosnak tűnnek, bármennyire is küzd, sajnos másodperceken belül el fog ájulni. Az utolsó, amit érzékel az az általános állapotfelmérő, vérvörösen izzó kijelzője:
Nehéz lánctalpak, egyre erősödő hangja töri meg az Aquillon hold, Helix-tó melletti vidékének csöndjét. A korábbi felfokozott helyzetnek mostanra már nyoma sincs, a környék sivár fehérségét lassan teljesen megába olvasztó sűrű, szürkés színezetű köd szűkíti a látótávolságot. A háborút vesztett, kimúlt Sziklaroppantó, lövedék, majd fajtársa emésztőszerve szaggatta méretes lyukakon keresztül kifolyt vérét hamarosan teljes egészében elfedi a megállíthatatlan tempóban zuhogó havazás. Gardel Tizedes rádiója némaságba burkolózik, ahogyan a titán sem ad jelzést állapotáról. A pilótafülkében uralkodó sötétséget az összeroppantott páncéltest egy-egy eldeformálódott eleme mellett beszűrődő, odakintről érkező fénynyaláb töri meg. A jégjáró gépezet talpazatának morajlása már egészen közelről hallatszódik, ami után mintha termetes láncszemek súrlódó hangja váltaná a monoton zúgást. A titán megmozdul, de nem magától teszi mindezt, majd egy szempillantással később a beszűrődő fény mögött egy árny elvonulása látszik. Fémek sikoltanak egymáson, végül vakító fény társaságában tárul fel a harci gép pilótafülkéje. Katrina karját emberi kéz éri el, aki az övektől való megszabadítást követően amennyire csak tudja, óvatosan emeli ki Főnix belsejéből. - Parancsnok! Itt Bullbergson jelentkezik a tó mellől. Gardel Tizedes életben van, de súlyosan sérült, azonnal indulunk a Condor-ra! - hogy a nő mit érzékelt az elmúlt hat-nyolc percből, azt nem tudni pontosan. Valószínűleg csak pillanatokra tért magához, mielőtt újból hatalmába kerítette a szűnni nem akaró fejfájás. Csupán képek maradhattak meg számára és a biztosan törött karja felől érkező pokoli fájdalom a lassan, ámde folyamatosan csordogáló meleg vérének furcsa érzetével. Jörg a bányagéphez rögzítette Főnixet, ő maga pedig felettesével együtt a bányagéphez siet, hogy mielőbb indulni tudjanak. Nem orvos, de annyit még ő is lát, hogy sérülése az életébe kerülhet, ha nem kap időben megfelelő ellátást. - Tartson ki! Úton vagyunk! - az aquillon-i környezetben is tökéletesen helytálló monstrum már gördül is a tehersikló felé, ahová reményeik szerint tíz perc múlva meg is érkezhetnek.
A "B-09" telepen - Samantha és Nikolai
A telep egy meredeken emelkedő, de nem túl magas hegy lábánál fekszik a maga 100x200m-es területével. Három oldalról relatíve védve van a viszontagságokkal szemben, bár az Aquillon nem éppen az a hely az ismert világban, ahol bármi is védve lehet. Rádiójelek nem jutnak el egykönnyen erre a vidékre, vagy, ha igen, akkor ahhoz egy működőképes átjátszóra van elsődlegesen szükség, amihez viszont a „B-09” áramfejlesztőinek aktív működésére lenne szükség. A kiszemelt épület a hangáron belül egy nem túl nagy, egykoron sürgő-forgó, bányászati termeléssel kapcsolatos ügyek intézésének színhelye volt, ahol helyet kapott pihenőtér, vezérlőterem, kommunikációs alegység, de raktár és archívum is. Odabent sötét van, csak a fejlámpák fénye világítja be a helyiségeket, melyek berendezései nem a robbanás miatt kuszálódtak ilyen szinten össze, ahogy most kinéznek. Épen, érintetlenül egyetlen berendezési tárgy, műszer vagy tároló rekesz sem maradt, ami tovább növelheti a felfedezők kíváncsiságát. Az archívum-tárat valaki, vagy valakik a nyomokból ítélve egyértelműen feltörték és sietve ürítették ki a fellelhető fakkok mindegyikét. Néhány adattároló egység töredéke megtalálható még a padlón, melyekből talán később még kinyerhető valamilyen értékelhető információ, akár hivatalos, akár nem hivatalos úton is. A raktár is fel van forgatva, de sem élő, sem holt, sem vérnyom nem kerül a szemük elé, ami szintén furcsa lehet, de így van. A dobozok, ládák kinyitva, üresen állnak, viszont van néhány, amihez nem nyúltak, bennük a bányászati karbantartáshoz, járat és szellőzőrendszerek szervizeléséhez használható fénytechnikai, pirotechnikai eszközök vannak bontatlanul. Az már más kérdés, hogy ezek mire lehetnek majd jók, az pedig megint csak más lapra tartozik, hogy használhatóak-e még egyáltalán. Egyetlen, kisméretű, szoba nagyságú ráépítés van csupán a helyen, melyet létrán keresztül lehet megközelíteni. Odafönt a teljesen használhatatlanná vált kommunikációs eszközpark, egy térkép és indítókulcsok sokasága található. A hiányzó ablakhelyen keresztül ugyanúgy bekavar a hó, ahogy a hangár megnyílt részére is. A látvány nem valami üdítő, mert a külső, zárt terület tele van fehér rémségekkel, akiket a szkafander hőkamerája a sűrű ködön át is tökéletesen ki tud szúrni. A térképen több fő pont is jelölve van, közöttük a főkaput irányító szervek, az energiaellátásért felelős egységek, valamint a CQL raktárak és az üzemanyag vételező állomás is. Az indítókulcsok nagy valószínűséggel a lenti hangárban állomásozó monstrumokat indíthatják. Bárhogyan is döntenek, figyelniük kell a föld alatt, korábban már érzékelt folyamatos, tompa morgással járó, monoton zajra, amivel kapcsolatban egészen biztos, hogy nincsenek túl jó emlékeik. És ezek a fúróhangok minden egyes másodperccel egyre erősebbek és erősebbek.
Úton a CS Condor felé - Lucas, Will, Edgar, Raven
A tehersikló irányába tartók előtt terpeszkedő nyílt térnek hála, a rájuk vadászó fenevadaknak van helyük a ködben szétszóródniuk és széles, félkörívben megakadályozni, hogy megütközés nélkül bárki is kitudjon törni a négyes fogatból. Az éhség nagy úr, ami nagyon sok esetben elnyomja a józan gondolatokat, viszont a mostani esetben úgy látszik, hogy az Alfa kordában tudja tartani a húsra vágyó falkatagokat és egyelőre csak hárman merészkednek a sikló felé tartó embercsoport elé. Előtűnésükkel útjukat állják és arra kényszerítik őket, hogy küzdjenek meg az életükért. - Uram?! - Smith a parancs hallatán önkéntelenül kérdez vissza, mintha nem hallotta volna kristály tisztán a Kapitány szavait. - Értettem, Uram! - sosem szokott hezitálni egy-egy parancs elhangzása után, de most néhány másodpercet mégis kivár, hátha meggondolja döntését a férfi. Őszintén szólva nem szeretne ebben az öngyilkos elhatározásban oldalt választani, viszont belső késztetésre mégis az ukáz szerint cselekszik. - Tíz másodperc múlva tűz! - jelzi vissza a rádióban, de eközben a technikusok már javában a távolság mérésén és a töltetek kibiztosításán dolgoznak. A Fehér gyilkos falka három tagja mit sem sejt a rájuk leselkedő totális pusztítás lehetőségével, ők lassan lépdelve közelítenek a visszavonuló osztag felé. - Öt másodperc! - a Parancsnok a mellette munkálkodó társaira pillant, akik azt jelzik, hogy minden készen áll és „háromnál” átadják az elhárító fegyverzetet vezérlő egységet Smith-nek, mint rangidős tisztnek. - Tűz! - hosszú időre ez az utolsó szó, amit a rádióban hallani fognak. Nem azért, mert ne lenne miről beszélni, de olyan hangzavar fog következni, amilyet egész biztosan nem tapasztaltak. Az elhárító lövegek egymás után dörrennek el, sárgás fényt láttatva a ködfelhő mögött. A hang és fényhatás kettősére az ugrás közelben lévő vérszomjas dögök még felfigyelnek, de elkerülni sem a falka, sem a különítmény tagjai nem tudják már. A löketek az utasításban megadott szögben és magasságban érkeznek, becsapódásuk erejétől megreng a hóval takart jeges talaj. Az első négy robbanás szétzilálja a hátsó traktusban figyelő lények sorait, fülsiketítő robajuk dobhártyát nem kímél sem közel sem távol. A következő töltetsorozat a földön fekvők felé tart, mintegy lefedve a célterület majdnem egészét. A három rémség nem adja fel tervét és nekimegy a földön fekvő négyesnek, akik közül egy személyesen Raven-t nézi ki magának, egy pedig a Kancellárra pályázik, míg az Alfa megmarad Lucas-nak.
Morison Kapitány jól érthetően kiadott parancsát, miszerint, amikor szól, azonnal vetődjenek a földre, egy valaki kivételével minden csapattag komolyan vett. Aki talpon marad, a jelenleginél is jóval nagyobb eséllyel veszélyezteti saját testi épségét, sőt mi több, az életét. Ahhoz, hogy a lehető legkisebb testfelülettel érintkezhessen a robbanás okozta lökéshullám, valamint, hogy a szétszóródó ezernyi törmelékdarab minimális eséllyel sebesítsen, az egyetlen jó döntés a lehasalás. William azonban valamiért nem így tesz, a következmények ezért nem kerülhetik el. A közelben talajt érő elhárító töltény egy szemvillanás alatt olvasztja a felszíni havat, töri az alatta húzódó jeget és sziklát egyidejűleg olyan parányi darabokra, hogy az kisebb-nagyobb repeszként funkcionálva szakad ki a közegéből és repül minden elképzelhető irányba. A férfi testét néhány méterrel jelenlegi pozíciójától vágja földhöz a területen végigfutó lökéshullám, „megajándékozva” némi szuvenírrel is az Aquillon felszínéről, amit azonnal meg is érez a combjában és a jobb vállában. A combját pengeéles sziklatöredék hasítja fel, míg a vállába a csonttá fagyott jégtakaróból egy kisebb darab áll, ami könnyedén szakította át a ruházatát. Fejét a szabotőri merénylet így is csúnyán megviselte, most ehhez társul a fizikai fájdalom, mely teste érintett részeiből sugárzik. Magánál van, de egyedül képtelen talpra állni, orvosi ellátása rövid időn belül erősen javasolt. Edgar pontosan követi felettese kérését és a célbavételt követően tüzet nyit a vérszomjas állatra, aki McGrover-t veszi célba, de nem jár sikerrel, mert a fején éri a találat, ennek hatására a halál gyorsan utóléri, viszont a másik sem mondhatja túlzottan szerencsésen magát, aki Moor Tizedesre vadászik. Lövései továbbra is pontosak, de csak majdnem halálosak. A végső csapást nem neki, hanem Raven-nek kell bevinnie, de csak azután, hogy ugrás közben meglőtt vaddal egy időben a síkon végigrohanó hullám meggyújtja a lény bundáját. Szinte élettelenül és tehetetlenül zuhan majdnem pontosan a földön fekvő nő elé, aki így vagy úgy, de használhatja a szerencsétlenül járt, de még ebben az állapotában is vérmesen vicsorgó lényen a kezében lévő tűzoltó készüléket. Felhasználási módja rendkívül kreatív keretek között mozog még ezen a fagyos holdon is. A közelben keletkező fény és hanghatások összessége rendkívül megviseli a szervezetet, a terület adottsága miatt akadálytalanul levonuló robbanás keltette hőhullám iszonyú erejű, óriási szerencséjük, hogy a harmadik fázisban útjára engedett lövedékek már messzebb csapódnak be tőlük, így azoknak a hatásai nem érződnek úgy, mint a jelenlegi által összekuszált környezet. Lucas lövése határozottan pontos, sőt, mi több, egyenesen hullapontos, így nem merülhet fel kérdés, hogy jelenleg ki uralja ezt a terepi egységet. Az Alfa odavész az ütközetben, így ő már a keletkezett hatásokat sem érzékeli, pár méterre az előre eltervezett céljától csuklik össze. A felhők felől most apró jég és szikladarabok hullnak alá, felváltva az eddigi sűrűn szitáló hópelyheket. A környezet háborús övezetre emlékeztető, a köd mögött itt-ott apró tüzek fényei sejlenek fel a lángra kapott tetemek miatt. Kisebb-nagyobb átmérőjű bombatölcsérek között érkezik meg a Condor-ról küldött segítség, a J-07 személyében. Ellenségből egy sem maradt életben a közelben, így semmi akadálya annak, hogy a Kapitány visszatérjen a tehersiklóra és átvegye a vezetői szerepet Smith Parancsnoktól. A visszafelé vezető út során nem ütköznek ellenállásba, hallani viszont egyelőre a sípoláson és a fülzúgáson kívül senki sem hall semmit: dobhártyasérüléssel számoljon minden visszavonuló felfedező.
A B-13 felfedezői - Simon és Shane + Owen Stewart (geológus), Julius Laris (bányafőmérnök) és Benedict Grande (gépész)
Gregor Zászlós könnyen és gyorsan végez a célkeresztjében lévő fenevaddal, aki elköveti élete legnagyobb hibáját azzal, hogy éhségének teljességgel behódolva, óvatlanul kezdi kibontani bőréből a szerencsétlenül járt zsákmányát. A férfi három lövésből teríti le, áldozata nem szenved, élettelen teste a B-13-hoz küldött egyik fegyveres mellé borul a hóba. Azonosítására egyelőre nincsen idő, de ruházata arról árulkodik, hogy az egyik "B-13"-hoz küldött fegyveresről van szó. A földön heverő, Crosby név mögé bújó szabotőrnek már csak másodpercei vannak hátra az életből, melyből saját kezűleg fog, idő előtt kilépni. A csilingelő hang mindkét férfi számára ismerős, ami után nem marad más választásuk, csak az ugrás. A sérült ellenálló testét visszaejtik a gránáttal együtt a hóba, hogy ily módon legyen tompítva a robbanás keltette hullám ereje valamint a szétszóródó repeszeket is mind felfogja, feltéve, ha marad belőle valami. A veszély észlelésétől számított két másodperc sem telik el és a detonáció már be is következik, a párost szinte még a levegőben érve a nyomás. Az öngyilkos merénylő testéből nem sok minden marad, felső testének fele leszakad, a repeszek is csúnyán elbántak az épen maradt felületekkel. A hófehér hótakaró tetején, néhány méteres sugarú körben mindenfelé vér és kisebb-nagyobb testrészek hevernek szerteszét. Nincs értelme megmozdítani a szétvágott testet, mert átvizsgálás után sem találnának nála semmilyen árulkodó eszközt, vagy bármi egyebet, ami segíthetne előrébb lendíteni a nyomozást. Ha Simon mégis ragaszkodik a szállításhoz, Gregor doktor talán segít teljesen leválasztani a fejet a törzsről. Szerencséjükre nem sérülnek, leszámítva a fejfájás, fülzúgás és az efféle esetekben fellépő mellékhatások összességét, amit idővel teljesen kiheverhetnek, de egy darabig forogni fog velük a világ. Sem a hordozógép, sem pedig a geológiai állomás nem rejti magában a túszokat. Az áruló által megadott idő le telik a keresgélés végére, ami semmi jóval nem kecsegtet, de az energiaellátó rendszer épületében sértetlenül találják meg a férfiakat. Nincs csel, nincs csapda, feltehetőleg Crosby lett volna személyesen az, aki elteszi lába alól a a bányafőmérnökét és a gépészt miután végez a Simon vezette egységgel és visszaszerzi magának a hordozót. Erre azonban nem került sor. Laris és Grande nem sérültek, rajtuk inkább a kimerültség és a félelem kettőse látszik. Elvégre nem katonák, így felkészülve sincsenek az előbbi helyzetek kezelésére. Mindenben együttműködőek, ha a szabotőr fejét magukkal hozzák, Laris keres valamit a szomszédos raktárban, amibe belecsavarhatják, míg a Condor-ra érnek vele. Stewart állapota stabilnak mondható, de továbbra is teljesen ki van ütve. A sérültnek segítenek beszállni a csapatszállítóba és még rögzítik is a megfelelő pontokon. A rádiók visszakapcsolása után a bányafőmérnök Shane felé fordul, lévén ő lesz az, aki velük marad a raktérnél, míg a Hadnagy lesz a sofőr. - Gregor Zászlós, ez a kulcs nyitja a tárolót... - pillant a korábban már szemrevételezett, speciális zárral védett ládára, miközben átnyújtja a papírvékonyságú kártyára hasonlító dekódoló egységet. - úgy véltem biztonságosabb, ha két különböző helyen tartjuk e kettőt. - látszólag fogalma sincs, hogy mit rejt magában a többszörösen védett kazetta, de úgy gondolja, jobb, ha innentől Shane vigyáz rá. Miután Stewart, Grande és Laris is beszálltak, Simon indít, a J-07 pedig ugyanazon az úton közelíti meg a CS Condor-t, melyen a Morison Kapitány vezette csapat is elindult. Rádiókapcsolat egyelőre csak egymás között aktív, a hegymenet pedig perceken belül megkezdődik. A navigációs eszköz nem észleli az útleszakadást, a lavinát, vagy bármi egyebet, így azt sem jelzi elő, hogy az egyik jobbra ívelő kanyar után egy sziklafalnak is betudható, de nagyon is élő monstrumot láthatnak maguk előtt. Az ütközést éppen csak el tudják kerülni, de az előbbi sikertelen elfogás után lefelé tartó Jolasztusz immáron sokkal agresszívabban lendül támadásba. A szörny üvöltésére a kábult Stewart szemei is kipattannak, a bányafőmérnök arcára pedig egyenesen a rettegés ül ki, amint észleli, hogy a lény döngő léptekkel indul utánuk. A J-07 minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne maradjanak alul a menekülést illetően, de a termetes rémség jól láthatóan gyorsabb náluk és idővel utol is fogja érni őket...
Közel s távol nincs senki a Helix-tó környékén rajtam és a két lényen kívül. Szívem, ha csak egy pillanatra is, de megkönnyebbül. Ha nem kell mások épségére is odafigyelnem, jobban tudok koncentrálni, főleg eme szorult helyzetbe. Ahol sok más lehetőségem nincs is. Látom, hogy Főnix váza miként roppan össze lassan az óriásgiliszta karmai alól, a vörösen izzó jelzések egyesével mutatják, hol érik a károk. Nem habozok semeddig sem, kilövöm a T-005-ös löveget. És a lény nem hal bele. Felordít, elemelkedik tőlem, ám többet mozogni már nincs időm. A pajzsot Főnix még időbe emeli fel, ahhoz, hogy nagy kárt ne tegyen bennünk, ám elsodor… Szó szerint döngöl a földbe, mozdulni képtelenek vagyunk. - Protokol… - Ne szórakozz Főnix, nélküled fegyvertelen vagyok! - ripítok rá, mielőtt a hülyeségével találna meg ebbe a pillanatba, nem vagyok rá vevő. A titán rázkódik, a kijelzőn ezernyi hibaüzenet sorakozik fel, egyre vörösebbé változik a világ. A pilotafülke belseje is szűkebbé válik. Hiába nyúlok, hogy kapcsolatot létesítsek a Condorral késő, szólalni nem tudok, ellenben a jobb karomba hasító fájdalom hatol, akaratlan az ordításom, mely mégis felzeng. Még összeköttetésbe vagyok a Condorral, szólni mégis képtelen vagyok, a fájdalom iszonyatos, mely az elevenembe hatol, bal karom képtelen vagyok odakapni, fogvatart az ülés. Még annyit akarok tenni, hogy vészjelzést küldjek ki, karom emelem, a világ mégis elmosódik előttem, érzékelem a számokat, melyeket Főnix mutat. Hangokat hallok a fülembe, hallom, de nem értem őket. A számok elmosódnak, a színek elsötétülnek, köd telepszik tekintetemre. Nem! Egy pislogás kíséretében próbálom kitörölni a fájdalmat, a fáradtságot, hogy testem megadja magát. Nem engedhetem ezt meg neki. Küzdenék, de a szervezetem nem képes. Ha még a látásom egy pillanatra ki is tisztul, értelmetlen. Hallom Főnix robothangját, látom, miként villan meg a kijelző. Hallom Smith parancsnokot, válaszolni képtelen vagyok már rá. A világ elsötétül előttem. Főnix mindent megtesz, hogy megpróbálja újra indítani magát, megmaradt erejét arra használja, hogyha még ki is kerültünk a veszélyzónából, elvigyen a Condorra. Képtelen rá, robothangja akadozik, a képernyő felvillan, majd elhalványul. A szétroncsolódott belsőbe szikráznak a szakadt kábelek, némi fényt adna nekem, ha magamnál lennék. De nem vagyok. A képernyő, mely három részre osztódik, mélybordó árnyalatban izzik fel. “Rendszer újra felállítása” áll rajta, mögötte három ponttal, az utolsó villog. Próbálkozik, mégis pár másodperc múlva vörösen izzik fel a hófehér betűk, Főnix pedig végleg elcsendesül. A hó lágyan takar be minket az aquillion-i vadonba. Testem hirtelen mozdul meg - én legalább is annak érzékelem. Tudatom felébred, még ha csak egy szívdobbanásnyi időre, épp annyira, hogy a fájdalom újra vállamba marjon, hangos kiáltásom a sisakom tompítja, tekintetem vizenyős, egy vörös foltot látok csak magam előtt, mielőtt minden elsötétülne, újra. Valami zötykölődik alattam, ringatni próbál, az izmaim mégis megfeszülnek, ahogy újra magamhoz térek, a fájdalom mégis elveszi az eszem, szervezetem küzd, a fájdalom még mindig éles, próbálok rajta úrrá lenni, ezúttal már csak hangos sziszegésre futja. Komor, szürke falakat látok. Egy nagyobb buckánál nyílnak ki újra szemeim, kezeim ökölbe szorulnak, újra a vörös foltot látom magam előtt, oldalamra fordulnék a fájdalom újra élesen nyilal elevenembe, forróságot érzek, ha még egyáltalán érzek ott valamit, már ebben sem vagyok igazán biztos. - Doki… - nyögöm elhalóan, mielőtt újra eszméletem veszteném el. Orvosra van szükségem, ha a páncélon keresztül megsérültem, ha a lény fogai nem csak… Újra sötétség ül elmémre és nem tudom, hogy mikor kelek fel még egyszer. Nem érzékelem már, hogy megérkeznénk a Condorra, testem ernyedten pihen a lánctalpas belsejébe.
A Crosbyt ért – tökéletesen a terveim szerint alakult – találat felett érzett pillanatnyi elégedettséget, szinte azonnal és maradéktalanul elmossa a mögülem érkező fegyverropogás hangja. Ösztönösen azonnal indulnék a bátyám segítségére, de csak akkor tehetem meg, ha egyedül nem boldogul Addig nem kockáztathatom meg, hogy a szabotőr eltűnjön a szemem elől. Shane bejelentkezése után mindketten a sérült áruló felé vesszük az irányt, és együtt is emeljük meg a testét, egyszerre tudatosul bennünk a közvetlen veszély is. Az utolsó utáni pillanatban mozdulunk, a robbanás lökéshulláma rásegít a vetődésre, a páncélok csikorogva csúsznak a jeges talajon - igaz ebből már semmit nem hallok – a becsapódást igencsak megérzem még úgy is, hogy a páncél sértetlen marad. Az éles, sípoló hang mindent kitölt, semmi mást nem hallok, a fájdalom mellett úgy érzem, lehet az agyam csordogál éppen kifelé a fülemen, pedig nyilvánvalóan nem lehet így, hiszen a végtagjaim mozognak, és látok is, bár pokolian szédülök. A tenyeremre támaszkodva feltolom magam, majd áttámaszkodok a térdemre, de csak harmadszori nekifutásra tudok felállni. Ez a pillanat az, mikor először teljesen ösztönösen cselekszem, és a bátyámat keresem. Minden kín, minden fájdalom ellenére elmondhatatlan megkönnyebbülés, mikor végre el tudom kapni a karját, és bár majdnem elrántom magammal együtt, a határozott, bár szintén ingatag ellentartásából már tudom, hogy legalább nem sérült meg súlyosan. A saját zihálásom újfajta fájdalmakat mozdít meg a fejemben, a magas, sípoló hang mellé tompa zúgás csatlakozik. Ordítva próbálom megtudni hogy van, de saját magamat sem hallom. Nagyjából felfogom a válaszát, ingerülten megrázom a fejem, mintha azzal segíthetnék a hallásomon. Nem jön be, viszont majdnem hanyatt esek a hirtelen vad szédülés következtében. Az ujjaim megszorulnak Shane karján. Csak sejtem, hogy arra kíváncsi ő is, hogy vagyok, így viszonzom a gesztust a hüvelykujjam feltartva, aztán töprengek legalább négy másodpercig az életemen és a problémáinkon, végül megoldásként bekapcsolom a páncél üzenetküldő egységének vizuális szekcióját, ami képes feliratozni a rádióadásokat, és megkocogtatom a sisakom oldalát, hátha a bátyám érti mire gondolok. Az ordibálás nemcsak hatástalan, de kényelmetlen is. Megállapítom, hogy Crosby maradványaival kár bajlódnunk, a szétszórt cafatok között nem találok semmi kapaszkodót. Amennyiben sikerült közös csatornát kialakítanunk Shane-el, még mindig ordítva – még jó, hogy a felirat nem hangsúlyoz – megkérem. - VIGYÜNK MINTÁT, TUDNI AKAROM KI VOLT EZ A PATKÁNY! Így, vagy úgy, előbb-utóbb gondolom sikerül kiactivityzni, mit szeretnék, és a mintavétel nem hosszú folyamat. Mikor tovább indulunk, még mindig hasogat a fejem, érzem az egyensúlyom komoly hiányosságait, és a fegyvert sem tudom annyira biztosan fogni mint szeretném. Arról már ne is beszéljünk, hogy a csnegésen kívül az ég világon semmit nem hallok. Több, mint veszélyes manőver, de meg kell találnunk a túszokat. A hordozógép üres és elhagyatott, ahogy a geológiai labor is. Az energiaellátóval már szerencsénk van, és én nem mondhatom, hogy nem értem a szabotőr logikáját. Megkönnyebbülök egy kissé, mikor látom, hogy mindkét túsz él, és jól vannak a helyzethez képest. Shane segítségével eloldozzuk őket, minden rossz szándék nélkül velük is üvöltök egy kicsit. - MINDKETTEN JÓL VANNAK? CROSBY HALOTT, MI SAJNOS IDEIGLENESEN SÜKETEK VAGYUNK… MOZOGJANAK, AZ EXPEDÍCIÓNAK VÉGE! Nem szándékosan vagyok durva velük, és rájuk egy pillanatig sem vagyok dühös, de erősen befolyásolja a beszélt szövegem hosszúságát, hogy borzalmasan zavar, hogy nem hallok egy kanyi hangot sem, így próbálok a lehető legrövidebben átadni minél több információt. Ettől függetlenül figyelek rájuk is, ha valamelyikük megsérült, annak segítünk Shane-el, fegyvert viszont nem kapnak egyelőre. Velük együtt térünk vissza Stewartért, ezúttal kénytelen vagyok a páncél rendszereire hagyatkozni majdnem teljesen a környezet és az esetleges veszélyek felmérésében. Mivel Laris és Grande nem sérültek meg, a fáradtságuk ellenére nekik kell a csapatszállítóhoz mozgatniuk a sérül kutatót, mi pedig fedezzük őket, noha távolról sem érzem magam elég hatékonynak, ennek eredményeképpen idegesen jár a pillantásom, mindent egyszerre akarok látni. Amíg a többiek rögzítik Stewartot, addig én leszedem a bilincset a járgány ablakrácsáról és a kormányról, az egyik SW-t pedig betolom a sofőrülés alá. Éppen beülnék én is, mikor a bátyám szól a kulcsról, amit Laris ad át neki. Egy sóhajjal becsukom a csapatszállító ajtaját beszállás helyett, és visszasétálok a járgány hátuljához. Larist nem hallottam, így én nem dícsérem meg az előrelátását – hálás vagyok, hogy Crosby nem azzal a fegyverrel vadászott rám, amit a bátyám mutatott a ládában -, talán Shane már megtette helyettem. - SHANE, SEGÍTS NEKEM, VIGYÜK BIZTONSÁGOS TÁVOLSÁGRA A KOCSITÓL, HA BÁRMI TÖRTÉNNE NYITÁSNÁL! Ha fel is robban, legalább nem a kocsiban fog. Ha van esélyünk, annyi még belefér, hogy kiderítsem, mennyire jelent közvetlen veszélyt a fegyver jelenléte mellettünk, Ha instabilnak bizonyul, nem kockáztathatom a szállítását. A bátyámmal ketten – ha mi nem boldogolunk, akkor a bányafőmérnök és a gépész segítségével – kiemeljük a ládát a csapatszállítóból, és távolabb visszük. miután letettük, mindenkit visszaparancsolok a kocsiba, csak ezután nyitom ki a ládát, a lehető legnagyobb körültekintéssel, erőszakot nem, csak a kulcskártyát alkalmazva. Amennyiben a láda nem semmisíti meg magát – vele együtt engem is -, vagy a tartalmát, óvatosan kiemelem belőle a fegyvert, és gyorsan átnézem, ellenőrzöm. Állványos használatra tervezett, elképesztő tűzerejű, sosem látott CQL-es hajtású fegyver, ami ehhez képest meglepően könnyű. A tárban öt robbanótöltet várakozik, maga a fegyver eléggé stabilnak tűnik, nem találok benne hibát, a visszajelző is megnyugtató halványsárga fénnyel világít. Átnézem a ládát, hátha találok benne tartalék tárat, vagy az állványzatot. Mindenesetre akár így, akár úgy, visszatérek vele a csapatszállítóhoz, és módosítok az eredeti terven. - SHANE, MÉGIS TE VEZETSZ! LARIS BÁNYAFŐMÉRNÖK, ÜLJÖN ELŐRE GREGOR ZÁSZLÓSSAL ÉS SEGÍTSEN A NAVIGÁCIÓBAN! GRANDE, MAGA STEWARTOT FIGYELI. MINDENKIRE VONATKOZIK, HOGY EZT A FEGYVERT SENKINEK NE EMLÍTSE, MÍG VISSZA NEM ÉRÜNK A DOMINUMRA. KI TUDJA, AKADNAK-E MÉG KÖZÖTTÜNK ÁRULÓK! EZ PARANCS! Kicsit kezdek berekedni az üvöltözéstől, de legalább már mintha - távolból és nagyon-nagyon elmosódva, mégis – hallanám a saját hangom. Vagy csak képzelődöm. Mindannyian beszállunk, és be is kötjük magunkat – ha kell parancsra- amennyiben senkinek nincsen ellenvetése, vagy hozzáfűzése, javaslata, ebben az eredeti tervtől eltérő felállásban indulunk el. Mivel így nem kell a vezetésre koncentrálnom, míg a J-07 megindul velünk vissza a Condorhoz, én elváltva próbálok kapcsolatot létesíteni a Condorral, és ezáltal valami információhoz jutni – akár szöveges üzenet formájában, akár Shane segítségével -, vagy a fegyvert vizsgálom meg behatóan. Lenyűgözőek a technikai megoldások, az összeszerelés is, valami motoszkál a fejemben, valami nagyon ismerős benne, de képtelen vagyok rájönni mi az. Ha úgy működik, ahogy sejtem, akkor ez a fegyver olyan tűzerőt képvisel, amivel nagyon óvatosan kell bánnunk… A hegymenet finoman rázza a csapatszállítót, az elkerülő manőver hirtelen rántására felkapom a fejem. Gyanítom Shane is kommentálja majd a dolgot, ha eddig nem tette meg, de én is kinézek az ablakon, amennyire tudok, hogy lássam, mi történik. Az utánunk lendülő monstrum látványa az utolsó csepp mára a pohárban. Nem fogjuk tudni lerázni, bármennyire jól vezet is Shane. Túl gyors… - A SZÁJBATEKERT JÓ KURVA ÉLETBE MÁR! Gondolkodás nélkül csatolom ki magam – másképp nem férek a hátsó ajtóhoz. Mielőtt azt kinyitnám, a páncélomra felcsatolom a rögzítőhevedert, ami azt hivatott megakadályozni, hogy a járművet fedező fegyveres kiessen egy hirtelen irányváltásnál. - MINDENKI MARADJON BEKÖTVE, EZ PARANCS! SHANE, PRÓBÁLD EGYENESBEN TARTANI, HOGY TUDJAK CÉLOZNI! Egy mozdulattal kilököm a csapatszállító hátsó ajtaját - a hidraulika megakadályozza a visszacsapódását – és felemelem az eddig ismeretlen fegyvert. Nincs választásom, az SW ide nem elég, a pisztolyokról nem is beszélve. Vagy a kezembe robban az egész, vagy csütörtököt mond, de az eddigi ellenőrzések alapján arra számítok, hogy sikerül tüzelni vele. Ha így lesz, jó eséllyel megszabadulunk az üldözőtől. Féltérdere ereszkedem, a bal vállammal megtámaszkodom a csapatszállító oldalfalán, hogy minél stabilabban tudjam tartani a fegyvert. Számolok visszarúgásra, és arra is, hogy állvány nélkül nem tudok elég pontosan célozni. Még a fejem is zúg, a fülem is sípol, viszont a bestia óvatlanul egyre közelebb kerül. Minél inkább beér minket, annál biztosabb lesz a találat. Amint elhelyezkedtem, célra emelem a fegyvert, igyekszem kiszámítani, felvenni a csapatszállító mozgásának ritmusát. Célzok, egy mély levegő be, majd lassan ki, és meghúzom a ravaszt. elsőre csak egyszer. Amennyiben a fegyver működik, és a vártak szerint elsül, az eredménytől függően döntök a továbbiaktól. ha nem talált, vagy nem elég, akkor adok egy pár másodpercet, hogy közelebb kerüljön – nem túl közel semmiképpen! - és újra tüzelek. ezt addig ismétlem, ameddig szükséges, vagy ameddig a töltények tartanak. Ha elfogynak, és még nem szabadultunk meg, (vagy a prototípus csütörtököt mond), kénytelen vagyok az SW-re váltani, és odaordítani Grande-nak, hogy az ülése alatti dobozban keressen gárnátot. Ha a fegyver felrobbanna, nos, ez esetben nekem aligha lesz gondom a továbbiakra, csak abban reménykedhetek, hogy a többiek – ha más nem is, akkor Shane és Laris elöl – túlélik…
A jeges talajon való csúszás a lökéshullámnak köszönhetően, már tulajdonképpen a szinte kötelező és ajándék levezetés lesz a becsapódást és a fülemet-fejemet értek után. Az sem tudja igazán jól leírni milyen érzés, ha azt mondanám, szó szerint forog körülöttem és nem mellesleg velem együtt, de totálisan más irányban és intenzitással a világ, hogy a hangos, minden mást kizáró sípoló hangot ne is említsem. Semmit nem hallok egyébként ezen kívül, a fájdalom se csekély, a mindezek mellé érkező émelygés pedig ránt egyet a belsőmön, nagyjából minden szervemet beleértve. Még ha ennek egyébként semmi értelme sincs. Kell pár másodperc, amíg képes vagyok megmozdulni, megtalálni egyáltalán hol a talaj alattam és ellökni magam attól. Amikor az egyensúlyközpont feladja – vagy csak megzavarodik –, akkor a legalapvetőbb mozdulatok is igen kemény gondokat tudnak okozni, jelen esetben azt, hogy vízszintesből legalább részben függőlegesbe kerüljek. A térdeimre tápászkodok, a sarkaimon ülök meg. Még mindig nem hallok mást a sípoló-csengő kettősön kívül, a többi tünet is masszívan megvan. Beletelik néhány újabb szívdobbanásnyi időbe, mire sikerül mozdulni és úgy, hogy ne akarjak első ízben mondjuk pofára esni, amit elkerülnék. Szóval jah, egyelőre óvatos duhaj vagyok, legalább addig, amíg sikerül viszonylag stabilan megmaradnom. Beleértve ebbe azt is, amikor az öcsém ránt majdnem magával. Az nyilván nem kis megkönnyebbüléssel tölt el, hogy látszólag egyben van. Ellentartok, őt is, magamat is talpon próbálva marasztalni, gondolom ezzel ő is hasonlóan van. Azt érzékelem, hogy akar valamit, de hallani abszolút nem hallom, csak sejtem mit szeretne. A fejrázását látva a páncéljára fogok rá a karján, jelezve, ezt hagyja abba, mert csak ront vele a dolgon, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, mennyire ösztönösen jön egyébként az inger. ...és mintha a ki nem mondott szavaimat igazolná amikor jobban ráfog a karomra viszonzásképpen, hogy megtartsa az egyensúlyát. A viszonzott gesztusra óvatosan bólintok egyet, hogy tudja, értettem, de ha lehet azért most a fejemmel nagyon hirtelen mozdulatokat még nem tennék. A következő négy másodpercet én csak arra használom, hogy a szédülésemen úrrá legyek, legalább részben, amikor meglátom az újabb pantomim jelzést. Kell vagy két-három további másodperc, hogy leessen a tantusz, de csak meglesz, szóval állítok páncél üzenetküldő és -fogadó egységén, mostantól feliratozzon a sisak képernyőjén a rádióra beérkező minden hangüzenetet és szöveget. - Kész. Siketségen, fülzúgáson és -fájáson, hányingeren, szédülésen és fejfájáson kívül van más egyéb tüneted? - Vele ellentétben nem üvöltök – amit amúgy nem hallok, inkább csak látok a nyakán és halántékán kidülledő erekből következtetve erre –, de valószínűleg valamivel hangosabban beszélek én is, mint szoktam. Természetes, mivel nem hallom saját magam - meg mást se - még mindig egyáltalán. - Csinálom. - A tetem mellé lépek és térdelek le lassan. - Tudom, hogy semmit nem hallasz, de próbálj ne ordítani. - Csak tanács, mert bár ez lesz a legkisebb utáni gondja, de ha napokra a hangja is elszáll… ennyire ne koronázzuk meg az egyébkénti szartengert. Orvos vagyok, nekem pont az a dolgom, hogy erre is figyeljek. Mintát veszek a halottból, a vére majd segít megállapítani később, mégis kit tisztelhettünk benne. Elteszem, aztán újra talpra állok. Még mindig nem mondanám annyira biztosnak magamat, mint más esetben. A fülem még mindig cseng és pattog is – hurrá –, a fájdalom sem enyhült még, de már legalább nem akarok minden lépésnél pofára zúgni. Az MKba való kapaszkodás ugyan az egyensúlyom megtartásán nem sokat segít, ezzel tisztában vagyok, de ettől függetlenül, amennyire lehet, szabályosan tartom készenlétben, mikor elindulunk megkeresni a túszokat. A pándél érzékelőire hagyatkozom, jobban, mint eddig bármikor ezen a küldetésen. Mikor meglesznek, a rádión keresztül hallhatót feliratozza a rendszer, így tudom, hogy Simon kérdezi őket a hogylétükről. Crosby legalább az egyiküket elviekben megütötte néhányszor, legalábbis ezt hallottuk az üzenetváltások közben, de ha nem szorul azonnali segítségre, akkor előbb talán jobb volna eljutni a csapatszállítóig. Attól függően el kell-e látni valakit vagy segíteni abban, hogy a lánctalpasig elmenjünk, nyilván kiveszem a részem, ha nem, akkor nyomás tovább. Stewartot ellenőrzöm még egyszer, mielőtt még felnyalábolnák, de tekintettel arra, hogy az állapota stabil, biztonsággal szállíthatónak ítélem. Amint a lánctalpasban vannak, a sérült bekötéséről én gondoskodom - illetőleg, ha valakit el kell látni mégiscsak és eddig nem történt meg, akkor azt mostanra időzítem - és már mindezek a végén járok (talán?), amikor a bányafőmérnök felém fordul. A sisak képernyőjén megjelennek a szavai és automatikusan előbb követem a láda felé vetülő pillantását majd a kezében szorongatott kártyaméretű kulcsra tekintek. - Bölcs döntés volt, jól tette Laris és köszönöm. - Biccentek egy apróbbat átvéve közben a szorongatottat. - Hadnagy, nálam van a titokzatos láda kulcsa, Laris épp az imént adta át. - Továbbítom rögtön az információt a rádión keresztül gondolom ez nem fog várni, amíg visszaérünk a Condorra. Amint az öcsém kartávolságon belül lesz, átadom a kártyát neki. - Jövök. - Biccentek és átellenesen kapaszkodok a monstrumba – vagy ha kell, akkor a plusz két fővel és – Simonnal, majd a ládát kivisszük. A parancsot hallva, megfordulok, de megvárom, amíg a bányafőmérnök és a gépész elindulnak előttem visszafelé a járműhöz. Nem figyelmeztetem az öcsémet, hogy óvatosan basztassa azt a szart, tisztában vagyok azzal, hogy ésszel fogja csinálni. Ettől függetlenül nyilván aggódom, emberből vagyok én is, de eszemben sincs ezt kimutatni vagy ellentmondani neki. Amint mindenki bent van a járműben, magunkra csukom az ajtókat és a legjobbakat remélem. Várok, ha valami nem jól sülne el, azt – ha hallani nem is –, de biztosan megéreznénk. - Hadnagy, minden rendben odakint? - Egy idő után azért csak rákérdezek, mégis mi a helyzet, mert innen azért annyira nem látni teljesen mit mókol a láda körül. - Értettem. - Tudomásul veszem az újabb parancsot, Larist magam előtt terelve hagyom el a csapatszállító hátulját, hogy a vezetőfülkéhez menjek át. Azért amíg a járművön kívül vagyunk, figyelek a környezetünkre, nem szeretnék újabb meglepetés akárhonnan is. Hallani még mindig nem hallok szinte semmit, ha a fülcsengést nem számítjuk ide és éreztem már magam jobban is a bőrömben. Elfoglalom az ülést a kormány mögött. - Mindenki kösse be magát! - Amint beindítom a J-07-t, a navigációs rendszer is életre kel. Mikor Laris is készen áll – ül – a csapatszállató megindul velünk együtt. Tudva, hogy Simon rádiója megsérült korábban, amikor jelez vagy csak a sisak képernyőjén megjelenik, kapcsolatot próbál létesíteni, segítségére leszek. - Condor, itt Gregor zászlós, hallanak? Vétel. - Ha kapok választ, nyilván felelek és jelzem a hadnagynak is a dolgot. A J-07-sel tartom az irányt és az útvonalat végig, amelyet a rendszer kalkulál vissza a Condorig. Tempós sebességet felvéve, nem érünk rá feleslegesen, de nyilván azért az észszerű és biztonságos kereteken belül maradok. Nem hiányzik, hogy fejre álljunk még ráadásként. A hegymenethez érve még minden a normális mederben megy, a navigációs rendszer szerint nincs semmi, ami extra figyelmet igényelne, de ha közben Laris valamit másképpen látna vagy jelezne, arra nyilván figyelek és reagálok, ha már őt tette meg Simon segítségemnek. A kijelölt útvonalon haladva kanyarodok jobbra, amikor; - ...hogy az a jól telibebaszott kurvaélet! - Pont annyira hirtelen csúszik ki, mint amennyire a másodperc tört része alatt kell korrigálnom az előre nem jelzett valami miatt, amelybe kis híján becsapódunk. A manőver összejön, remélhetőleg senki nem borul hátul, de igazság szerint éppen csak, hogy megússzuk. - Kapaszkodjon mindenki, ez a valami követ minket! - Jelzem, azért képben legyenek, de eddigre már rendesen meghajtom a csapatszállítót, maximális sebességre gyorsulva vele – vagy, hogy elérje azt –, viszont a jelek szerint, baromira nem lesz elég, amire a jármű képes. Inkább édeskevés. - Laris, próbálja elérni a Condort folyamatosan. Ha lát valamit a navigációs rendszeren, azonnal közölje.- Utóbbit figyelem én is, de több szem, többet lát. - Megteszem, amit tudok. - Amennyiben nincs olyan akadály előttem a terepen, ami hirtelen bukkan fel és gondot okozna vagy hirtelen manőverezést igényelne, akkor tényleg igyekszem a lehetőségekhez mérten egyenesben maradni Simon kérésének megfelelően. Mivel a hallásom még mindig nem állt helyre, csak sejtem mi történik hátul, azt leszámítva, hogy az öcsém biztosan lőni próbál, de tudva azt, se az SW sem pedig az MK nem alkalmas arra, hogy ez ellen a dög ellen menjen vele bárki, az a sanda gyanúm támad, a titokzatos fegyvert akarja élesben kipróbálni. Hát… vagy attól vagy a nyomunkban lévő lénytől halunk meg. Ebből a szempontból pedig tök mindegy mihez nyúl vagy sem. Így talán lesz némi esélyünk. Némi… Innentől kezdve nem nagyon tudom nyomon követni mi történik hátul, nem a hangokból, amelyeket továbbra sem hallok. Mindenesetre, ami a dolgom, azt megteszem, vezetek, egyenesben tartva a járművet, amennyire csak lehet és max sebességet kicsikarva belőle. Az ég segítsen meg bennünket…
Hiába jutunk fel a tárna mélyéről, még nem nyugodhat meg a szívem, mert ahogy körbenézünk a felszínen, nem csak halott állati tetemet láthatunk, de bizony megannyi töltényhüvelyt is. - De igen, arról volt szó, de most már biztosak lehetünk benne, hogy ez nem így van. Kérnék én is egy fegyvert! - teszem el a pisztolyt, mert azzal túl sokra nem mennék és kérem el az egyik nagyobb lőfegyvert Nikolaitól. Rábízom, hogy melyiket adja nekem, de jobb lesz, ha felkészülünk arra, hogy esetleg megtámadnak minket. - A kérdés az, hogyha ezt el akarták titkolni előlünk, akkor miért küldték ide ezt az egységet? Tudhatták előre, hogy nyomokat fogunk találni. - gondolhatok arra is, hogy sejtették, nem ússzuk meg élve a dolgot, de ennyire talán meg kéne próbálnom nem összeesküvés elméleteket gyártani. Amíg Nikolai megpróbálkozik a kapcsolatfelvétellel, addig én óvatosan megindulok az épületek között és igyekszem megállapítani, hogy melyik mi lehet vagy lehetett egykoron. Egy járműnek igazán tudnék örülni. Menet közben viszont felmérem a helyet is, ahol vagyunk, így bár a fényviszonyok nem a legjobbak, azért az emelkedő területet érzékelem, ahogy a szkafander is, mely segít feltérképezni a helyet. Egy hegy lábánál vagyunk, ami majdnem teljesen körbevesz minket, így lassan fordulok én is körbe, de figyelek arra, hogy véletlenül se távolodjak el túlságosan Nikotól. Nemsokára már egy bizonyos épületen belül vagyunk, ahol a sötétség szinte félelmet keltő. Testem megfeszül, majd lassan lépek tovább és próbálok ismét teljesen a feladatomra koncentrálni, elnyomni magamban a félelmet. Nem eshetek kétségbe és főleg nem Nikolai jelenlétében szeretnék gyengének vagy esetlennek tűnni. - Egyre kíváncsibb vagyok, hogy mi történt itt! - szólalok meg kis idővel később, miközben a szemem elé tárul a pusztítás, amelyet itt végeztek. Se vérnyom, se halott emberek, de valaki itt tisztogatást végzett. Mégis, sietnie kellett, mert ahogy nézem, akad itt néhány adattároló, amit nem vitt el. Gyorsan szedem fel őket, majd teszem el a szkafander zsebeibe, miközben tovább lépek a raktárban található dobozokhoz, amelyek közül bár sok ki van fosztva, akad olyan, amelyik nem. Természetesen, ha már itt vagyunk, rendesen körbenézek, így látom meg, hogy pirotechnikai eszközöket hagytak itt, ezért gyorsan körbenézek és ha van lehetőségem valami táskát találni vagy olyasmit, amit magamra köthetek, akkor abba teszek el néhány rudat - vagy egyéb kinézetű pirotechnikai eszközt. A hely átvizsgálása után viszont irány a felső szint. A létrában nem bízom elsőre, hogy megtart, így ellenőrzöm, majd ha biztonságosnak vélem, felmegyek az emeletre, ahol a kommunikációs eszközpark sajnálatos módon használhatatlan állapotban fogad, de akad néhány indítókulcs, amelyeknek még hasznát vehetem. Fel is kapom őket, majd a térképet kiterítem és ha Nikola is csatlakozik hozzám, akkor úgy állok, hogy Ő is ráláthasson és együtt fedezzük fel, hogy hol mi található. A szkafanderem viszont ekkor jelez az ellenségről, így az ablakhoz lépek, majd kezem ökölbe szorul. - A francba! Azt hiszem társaságunk lesz hamarosan... - ha még nem vettek észre minket, akkor idők kérdése. Visszalépek a térképhez, majd gyorsan felmérem ismét. - Én arra szavazok, hogy menjünk el üzemanyagért és indítsuk be az egyik munkagépet. Azzal talán van esélyünk visszajutni a Condorra. Te mit gondolsz? - a kommunikációval menet közben is megpróbálkozhatunk, de nem hiszem, hogy idáig eljönnének értünk. Magunkra számíthatunk, nekünk pedig valamilyen biztonságos jármű kell, amivel eljuthatunk a célig. - Mindegyik járműben kell lennie annyi üzemanyagnak, hogy pár kilométert meg tudjuk tenni velük, így én elmegyek az egyik gépért, te pedig szerezz üzemanyagot. Az üzemanyag vételező állomás a kijárat mellett van közvetlenül, ott felveszlek. - időt spórolnánk meg, mert ha együtt mennénk el üzemanyagért, majd a monstrumért és utána ismét vissza a kijárathoz... az túlságosan is kockázatos lenne, és nem csak kint vár ránk néhány szörnyeteg, hanem odalent is, amelyhez már volt szerencsétlenségünk. Nem késlekedhetünk, de ha Nikolainak esetleg van jobb ötlete, természetesen meghallgatom és döntünk együtt. Lehetséges, hogy akad itt is még CQL - bár kétlem -, most mégse érünk rá átnézni az egész helyet.
Ha Nikolainak nincs ellenvetése a tervemet illetően, akkor a létrát elhagyjuk, majd útjaink rövid időre elválnak. Én a munkagépek felé indulok, óvatosan, minden sarok mögül kilesve, ha pedig elérem a gépeket, akkor megnézem a magamhoz vett kulcsokat, van-e jelölve, hogy melyik melyiket nyitja. Először kivülről ellenőrzöm a járműveket és amelyik a legnagyobbnak és legvédettebbnek tűnik vezetői fronton, azt próbálom meg működésre bírni. Ha van hozzá kulcsom, akkor beindítom, ha nincs, akkor bizony hiába a kulcsok, csalok... A gépészet sokszor hasznos, így az áramkörök segítségével hozom működésbe a gépet és mivel ez minden bizonnyal elég nagy hanggal fog járni, nem is várok semmire, megindulok a kijárat felé, ahol megállok és tekintetemmel a sötétséget pásztázom, Nikora várva. Az üzemanyagszintet is ellenőrzöm, ha nem kell tankolni, akkor csak eltesszük a plussz üzemanyagot - amit remélem, hogy talált -, de ha kell, akkor Nikora bízom a tankolást, miközben kinyitom a vezető oldali ajtót, a fegyverrel pedig a bejáratot figyelem, így védve társam hátát, ha szükséges. A lényeg az, hogy minél előbb feltankolhassunk, majd végül elhagyhassuk ezt a helyet és megindulhassunk a Condor irányába. Lekérem az adatokat, hogy pontosan merre kell mennünk, miközben a pulzusom is az egekbe szökik. Én vezetek, Nikolai vadászhat, ha a fehér rémségek ránk támadnának. Csak a föld alatti gilisztával való találkozást ússzuk meg... nem akarom ismét látni.
Jön a segítség, ez most meglepi, de valaki velük van, úgy tűnik. Nem szokott ennyire rossz helyzetben segítséget kapni, de most hálás, hogy beértek a körzetbe, és működik a rádiójuk. A terve ugyan kockázatos, de teljesen élhető és minden más egyértelmű halált hozna. Ez sem biztos, hogy nem, de hátha kitart a szerencséjük, mert semmilyen logika nem diktálja azt, hogy még élnek. Mindenesetre gyorsan kiadja az utasításokat és ennek megfelelően cselekszik. Moor tizedes pánikolása most kapóra jön, még jóval idő előtt lefekszik a földre, amikor megjelenik a három hatalmas lény. Ő maga csak három ellenséget lát, nem érdekli, hogy mekkorák, honnan jönnek, csak azt, hogy meg akarják ölni. Mivel a korábbi esetből már van némi rálátása, hogy mennyire sebezhetők a lények, még akkor is, ha ezek a példánynak nagyobbak a korábbiaknál szerinte. A hadnagyában bízik, és meg is kapja a visszajelzést, a kancellár pedig zászlós, tehát van elképzelése a parancskövetésről. Háromnál leveti magát a földre,a puska tusát betámasztja a vállához és fejre céloz. Hirtelen hatalmas dördülések szakítják meg a közeli térség csendjét, lökéshullámok érkeznek messziről és halálsikolyok. A három vezér alkatú megindul feléjük, Lucas gondosan céloz, majd tüzel. Az MK fülrepesztően dördülne, ha már az egész csatatér nem lenne fülrepesztő, így azt már senki sem hallja. Egyszerűen szemen lövi a vezért, aminek az agya megsül az MK újratervezett töltényétől, de mindenesetre távozik a koponyacsont hátsó részén, ez egy remek találat, elégedett vele. Ed is végez a sajátjával és Moor tizedes első igazi érdeme Lucas szemében, igaz, ez egy komoly érdem, attól függetlenül, hogy nem felejti el az ezelőttit. Közben a Condor erősen tüzel, majd egyszer csak abbahagyja. Sajnálatára csak egy hangos sípolást hall, valószínűleg a robbanások hangjai tönkrevágták a fülét egy időre. A füle felmondja a szolgálatot és nagy fájdalommal próbál meg felállni, ami végül nagy nehezen sikerül neki. Körbenéz, hogy mindenki megvan-e, de a Kancellárt sehol sem látja. Meg-megbillen, nem találja az egyensúlyát, de sikerül észrevennie egy véres foltot a hóban. Mindez azért lehetséges, mert megjött a J-07-es, és a sofőrje azonnal kipattan, hogy segítséget nyújtson nekik. – Vigye a kancellárt – szól a rádióba, és a saját hangjától felkiált fájdalmában. Lekapcsolja az összes bejövő kommunikációt és lenémítja a környezeti hangokat, ha van rá lehetősége. Aztán segít Moornak és Malinornak bemenni a csapatszállítóba. Bekapcsolja a rádióját a Condornak címezve, de nagyon halkan, majdhogynem suttogva beszél. – Itt Morison. Fülkárosodást szenvedtünk, hozzanak rá valamit. A Kancellár életveszélyben, készüljenek elő a fogadására. McGrover hadnagyért, pedig valakinek el kell menni, azonnali kivonási parancs van érvényben, amiről a többi csapat Greymare paranmcsnok kivételével senki sem ismer – ezzel ki is kapcsolja a kommunikációt és lehunyt szemmel várja, hogy megérkezzenek.
*Nem várom meg, hogy bárki is a közelembe érjen, sem a tűzparancsot, sem Morison jótékony „tanácsát”, egyből a földre vetem magam. Bár erősen kételkedem az akció sikerességében, azon kívül, hogy borítsuk rá a lényekre az Aquillon hegyeit, nem jut jobb az eszembe. PErsze most jól jönne egy fürge kocsi, vagy egy-két olyan fegyver amit Denisovval használtunk a Városban, de jelenleg csak egy tűzoltókészülékkel és egy késsel rendelkezem, ergo nem vagyok kielégítően eleresztve önvédelmi és más életet kioltó eszközzel. Ezért magamat bátorítani próbálván, sikítok. Ahogy a torkomon kifér, bár kétlem, hogy a lényekhez kellő mértékben elér a sisakomon keresztül, de nem is az ő elijesztésük a célom. Arra ott vannak Morisonék. Engem felspannol, noha azon nem sokat segít, hogy hozzám ne érjenek el a robbanás hanghatásai. Még az első lövegek becsapódásai „csak” kellemetlenek, a későbbieknél egyszer csak pattanást hallok a fülemben és aztán már nem sokat. Mintha víz alatt lennék, minden tompa ami hang formájában eljut a fülemig, a benne lévő fájdalom azonban korántsem az. Éles és szúró. Önkéntelenül a füleimhez kapok de a kezem a sisaknak ütközik. Valószínű, hogy később hosszan elgondolkodom majd azon, hogy hangszigetelt sisakokat kellene tervezni, hasonló esetekre, de a legcélszerűbb az lesz, ha soha többé nem jövök ilyen küldetésre. Jó nekem a kellemes Perdán ejtőzni, ahol süttethetem a hasamat. Felállva, ami nem is olyan egyszerű, főleg, hogy még a tűzoltókészülék is elhúz picit jobbra, meglátom magammal szemközt a vicsorgó szörnyeteget. Újabb sikoly, ám ezt már nem tétlenül eresztem ki a torkomon, hanem magam elé emelve a készüléket, egy nagy adagot eresztek rá a közeledő lényre. Nem mintha pont ettől fagyna meg, érzésem szerint inkább megmelegedne a készülékből kilövellő anyagban, tekintve az Aquillon állandó hőmérsékletét, de arra jó, hogy elterelje a figyelmét míg Morison vagy Malinor le nem lövi. Ők azonban másik lényekkel vannak elfoglalva, és bennem is él a bosszúvágy, csöppet sem kicsinyes, ráadásul fájnak a füleim, nem hallok rendesen és ez felbosszant. Az adrenalin löket már csak hab a tortán, így a lángoló, becsapódó testet egy nagy lendítéssel jól pofán törlöm, majd felemelve az oltó készséget, cseppet sem rendeltetésszerűen használva, lecsapok párszor a kemény koponyára.* -DÖGÖLJ MEG TE FÉREG, TE ANYASZOMORÍTÓ, RAVEN ÁTKA, DÖGÖLJ MEG!* Még a karjaim is beleremegnek. Aztán kicsúszik lábaim alól a talaj és fenékre esem. A lendület, a talpam alatt lévő csúszós jég, a tűzoltókészülék súlya együtt ledönt a lábamról. Az eget nézve az jut eszembe, bárcsak egy izmoktól duzzadó pasi döntött volna le, de ebből csak az izmok valósak, azok is a kimúlt dögéi. * -CSESSZE MEG! MEGDÖGLÖTT? HÉÉÉ! VAN ITT VALAKI? FELSEGÍTENE VALAKI? MORISON, MALINOR, A PERDAIAK ISTENE, HALLLÓ! HALL ENGEM VALAKI, MERT ÉN NEM HALLOM MAGAM! BESZÉLEK EGYÁTALÁN VAGY CSAK GONDOLOM HOGY BESZÉLEK? ÓÓÓMORISONDEJÓHGYITTVAGY! *Meglátva fölém hajoló sisakos fejét, még a fájdalom ellenére is vigyorgok egy sort, egymásba kapaszkodva állok fel, majd egy másik közeledő segítségnek a kezeibe nyomva az életmentő készüléket, két karomat széttárva próbálom megtartani az egyensúlyomat. Mint valami perdai madár aki éppen tojni készül, bár sosem láttam még tojó madarat, el tudom képzelni, úgy lépegetek a csapatszállító felé. * -MINDENKI MEGSÜKETÜLT? ÉN IGEN. HALLJA AMIT MONDOK? *Nézek arra aki segít felszállni a csapatszállítóra, figyelem az arcát, hogy a rezdüléseiből megállapítsam hall-e engem. Ha be van kapcsolva a rádiója, akkor minden bizonnyal egy eltorzult arc néz vissza rám. * UPPPSSSZ! BOCSIKA! *Vigyorgok rá százkarátosan, bocsánatkérőn, majd némi dülöngélős nehézség leküzdése után elterülök a csapatszállító padlóján. Onnan már úgy sem eshetek le, fő az előrelátás. A következő amit teszek, hogy megpróbálom Sammyt elérni rádión, vagy a pda-n írott üzenetben, utóbbit legalább nem kiabálva. * -SAMMY! JELENTKEZZ! GARDEL! VALAKI! *Elvileg sikerülnie kellene, hiszen már van kapcsolat a Condorral, ha még sem, akkor nekik nincs lehetőségük, ez azonban aggodalommal tölt el. *
Abszolút nem önzőségből, de a CQL mesterlövészpuskát egyelőre magamnál tartom és a meglátásom szerint könnyebben kezelhető, praktikusabb és épület, valamint belharcra sokkal alkalmasabb RYAS-t nyújtom a fegyvert kérő felettesem irányába. - Ha jól emlékszem a "B-09"-es jelzésű telep nem volt a felfedezésre váró területegységek között, bár az Eternity-n is volt jócskán furcsaság. - nem térek ki jobban mire is gondolok, hiszen Samantha is tisztában van vele, hogy az, amit ott találtunk, pláne amilyen formában találtuk, az nem egy régóta elhagyatott tehersikló rakományára hasonlít. És ez, amire most gondolok csupán egy konkrétum. A többit majd meglátja a nagyérdemű a kamerafelvételeinken, amit bizonyára nagyon sokszor kielemeznek majd. - Bármi is történt itt, nagyon gyorsan kellett cselekedniük, bizonyára kerestek valamit... vagy éppenséggel eltüntettek. - az időközben a kezeim közé került MK 11 csövével tolom meg az előttünk lévő félig nyitott ajtót, ami a fagytól és a korábbi megpróbáltatásoktól szinte kitörik a helyéből és a padlózatra zuhan. Fedezem Sammy-t és a visszafelé vezető utat, nehogy valami a sötétből, meglepetésszerűen támadjon ránk, bár egyelőre minden csöndesnek és felettébb nyugodtnak mutatkozik. És pont ez az, ami nyugtalanít. Amint végzünk az archívum majdnem teljesen kifosztott helyiségével a szomszédos raktár felé vesszük az irányt, ahol a jelenleg teljességgel használhatatlan dolgok mellett akad néhány figyelemreméltó eszköz is, aminek később még hasznát vehetjük. Az egyik dobozból magamhoz veszek három fényrudat, pontosan annyit, amennyi még pontosan elfér az űrruházat zsebeiben anélkül, hogy akadályozna a mozgásban. Más egyebet nem szerzek be, inkább követem a Hadnagyot az emeleti részre, hogy felmérjük az ottani helyzetet. - Úgy tűnik még nem szagoltak ki minket. - a sisak hőkamerája tökéletesen működik, így még az előtt észrevehetjük az ellenséget, hogy ők szúrnának ki minket, bár erősen kérdéses, ha megváltozik a kinti széljárás, mikor veszik észre jelenlétünket. - Rendben! - biccentek, miután rápillantottam a kitekert térképen jelölt fontosabb helyekre és végighallgattam a parancsnok mondandóját. - Remélhetőleg nem lesz zárva. Ha beindul valamelyik gép, akkor a kapu közelében találkozzunk, ha nem, akkor egyeztessünk. - mutatok a rádióra, majd, ha nincs más hátra, akkor indulok is, hogy egy rögtönzött üzemanyag vételezésre induljak a dögök közé. Feltehetőleg ezeket a rusnyaságokat is fogja a golyó, ahogyan a Helix-tó melletti társaikat is és könnyedén, szó szerint hidegre lehet tenni őket. - Légy óvatos! - érintem meg finoman a lány karját, de egy röpke mosolyon és egy apró búcsúzó biccentésen kívül többet nem engedek meg magamnak a mindent figyelő kameráink miatt. Egy darabig együtt haladunk visszafelé, majd utunk szétválik, én jobbra tartok, Sam pedig a munkagépek felé, akik már évek óta várakoznak az indításra. Odakint sokkal rosszabb a helyzet, mint a benti hangárszerű fedezékében volt és bár a morajlás újból hallatszódik, csak remélni merem, hogy nem találkozunk újra a felvonóban ránk támadó szörnyeteggel. Ha a Fehér gyilkosok közül akár egy is felfigyel rám, miközben a havas udvar épületi között lavírozva próbálok minden lépéssel előrébb és előrébb kerülni, akkor előkapom a raktárból magamhoz vett fényrudat, hogy azzal tartsam távol magamtól a bestiákat. Nem tudom, hogy az éles fényre miként reagálnak, ahogy azt sem, hogy a tervem egyáltalán jónak ígérkezik-e, de meg kell próbálnom. Amennyiben komolyabb lépés szükséges, akkor merészebb elgondolásom támad és a balomban lévő rúd tetejét ellövöm a magammal hozott egyik pisztollyal, amivel azt szeretném elérni, hogy szikrákat szórjon. Ha ez sem válik be, akkor nincs más választás, mint a lövés, de ez lenne az utolsó a sorban, amihez folyamodnék. Megpróbálok szellemként mozogni a ködlepel takarásában, de tudom, hogy bármikor előttem teremhet egy falka tag, akivel farkasszemet nézhetek. Ha szerencsém lesz és atrocitás nélkül, egyben eljutok a telep túlsó felében terpeszkedő üzemanyag-vételező helyig, akkor már csak abban kell bíznom, hogy nyitva találom, ahonnan magamhoz tudok venni néhány egységnyit a munkagépek hajtóanyagát biztosító cellákból. Szerencsém lesz vagy sem, a sérült építmény elé sietek, ahol reményeim szerint megláthatom a közeledő vagy esetleg a már rám várakozó Főgépészt. Persze az is lehet, hogy be sem indulnak a gépek, ekkor azonban meg kell próbálnom visszajutnom hozzá.
Egyedül maradtam összezárva egy idegesítő nővel, egy árulóval, és taggal, aki azt hiszi, hogy ő parancsol, egy olyan helyen, ahol szörnyek tanyáznak. Legközelebb még jobban meggondolom, hogy elhagyjam azt a retkes Dominiumot, vagy sem. Sejtettem, hogy nem lesz sétagalopp ez a kirándulás, de ez már kezd túlzásba esni. Nem elég, hogy mocskosul fáj a karom, hiába adott valami szert az a doki. De miattam nem állhatunk meg. Én is csak egy kis pillanatra próbálom meg átvenni a hatalma, de belátom én is, hogy most össze kell fognunk egy kicsit, mert különben itt hagyjuk a fogunkat. Normál esetben az Árulótól kapott fegyvert úgy dobnám félre ahogy van, mivel tartok tőle, hogy megmahinálta a kis féreg. De most megelégszem avval, hogy van, és gyorsan szakszerűen át nézem, hogy van -e benne töltény, jó e az ütőszeg, s hogy a nincs beakasztva a ravasz. El is rakom az övemre, hogy ha majd szükség lenne rá, akkor használjam. Közben Jön a parancs Lucastol, hogy zárótűz pár másodperc múlva, mivel rajtunk fognak ütni. Logikus lenne, hogy hasra vágódok, és a pisztollyal kezdem el lőni azt, ami felém közelít, de nem így teszek. Helyette, ahol vagyok ott féltérdre ereszkedem, a késemet vissza csatolom a lábamra, és a táskámat akarom levenni a hátamról, hogy végre használjak is valamit a „Kancellári” különleges készletemből. Persze ezt a készletet nem a kancellária hagyta jóvá, hanem Theo készítette nekem. Már éppen venném ki a kis XXII századi dezodoros flakonra emlékeztető valamit, amikor a robbanás engem is odébb helyez, s már a fájdalom még erősebben hasít belém, ahogy a szilánkok át fúródnak a páncélomon, és belém állnak. Addig a bal kezem volt használhatatlan, de ahogy a jobb vállamba bele fúródik az átkozott szilánk biztosra veszem, hogy lassan itt a vég. Próbálnék nyúlni a késemhez, mert hát inkább abban bízok, mint a pisztolyban, amit Edtől kaptam. De a kezem nem működik a fájdalom miatt, s csak alig egy centimétert tudom megmozdítani, s a fájdalomtól ordítani kezdek. Közben a kis gránátom már odébb is gurult, de sajnos olyan területre, ahol senki sincs. Amint kialszik a villogó kis fény rajta azonnal zöldes barna trutyi kezd el kiáradni belőle, s pillanatokon belül közel 30 négyzetméteres területet lefed a hab, majd koszos barnára megszilárdulva nagyobbacska sziklát képezve, aminek semmi haszna. Elvileg Theo szerint miközben megszilárdul olyan hő szabadul fel, hogy megégeti, aki benne van, s ha megköt, akkor keményebb lesz az acélnál. Persze ezeket nem tudtam még tesztelni, hiszen ez az egy darab gránát lett volna a teszt. Az egyik fenevad éppen engem venne célba, de szerencsémre valaki végez a döggel. Nagyon lassan próbálom én is összeszedni magamat, de a két fájó karommal, és a sérült lábammal esélyem sincs felkelni a földről segítség nélkül. Ha valaki segít, akkor én is megérkezem a Condorra, ahol a fájdalmak között várom, hogy valami orvos végre ellásson. Ha a táskámat nem veszik fel, amikor engem felsegítenek a földről, hogy a Condorra vigyenek, akkor artikulátlanul üvöltve szólók rájuk. -A TÁSKÁM! Mindenki szerencséjére a közös csatornát kikapcsoltatom a dokival, így nem hallom, hogy Raven azon aggódik, hogy a feleségem eltűnt. De amint a doki összeszed valamennyire, akkor a vezető tiszttől kérek helyzetjelentést a magam módján. -Mikor indulunk? - kérdezem fájdalmak közepette – McGrover Hadnagy visszatért már? – a többiek nem igazán érdekelnek most, és jelenleg nem is foglalkozok avval, hogy ezt elhitessem a jelenlévőkkel. Most csak a táska számít, és Sammy. Szerencsére a táskámat még most is magamhoz ölelem szorosan, de a feleségemet még nem…
Az utolsó ismert információ és parancs az volt,- amit még hallottam a robbanások előtt - hogy a rádiókapcsolat helyreállt, és küldenek értünk egy szállítójárművet, de közben pillalantokon belül megérkezik Lucas által kért zárótűz is, ami feltehetően likvidálja a ránk támadó falka három tagját legalább, akikkel most szinte farkasszemet nézünk. A kiadott parancs szerint hasra vágódom és célba is veszem a nekem kijelölt jobb oldali dögöt. Teketóriázás nélkül eresztem belé a golyókat, majd a fennmaradókat is lövöm, ha esetleg a többieknek szükségük lenne ebben segítségre. Azt sem értem, hogy a Kancellár miért nem dobja el magát a hóra, de úgy látszik, hogy hősködésből is jelest kapna. Mielőtt rántanék rajta, hogy lejjebb húzzam, már késő. A lökéshullám távolabbra röpíti, és nem kell hozzá orvosi diploma, hogy felmérjem a sérüléseit, ami nem fest valami jól. Ami pedig előzőekben a pisztolyom elfogadását illeti, nem lepődtem meg, hogy tüzetesen és alaposan megnézi, hogy töltve van-e! Eddig se volt velem valami bizalmas, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Carlstone merénylete részben az én hibámból történt, mert nem hagytam volna bennégni az égő roncsban, de kihasználva a helyzetet, kijátszott, és rálőtt két Társamra. Nagyon enyhe halála volt, pedig megnyúztam volna élve, ha nem kellett volna gyorsan cselekedve kicserélnem a sérült sisakját a CSH vezetőjének, ami nélkül biztosan meghalt volna Will. Rám bízták az életét és nem fogom hagyni, hogy kinyiffanjon nekem. Akármit is gondol rólam ez a „papírhuszár”, akkor sem hagyom cserben és ki fogom juttatni erről az Istenverte helyről. Élve! Kerüljön az életembe is, mert, eddig sem hagytam meghalni hátrahagyva senkit, és most sem fogok! Amint elcsendesedett körülöttünk a hangzavar- vagyis szó szerint csönd vett körül- mert a fülem mintha semmit sem érzékelne a fájdalmam kívül, ami belém hasít a dobhártyámból. A robbanás ereje miatt lehetséges, hogy egy időre nem hallok semmit, így hagyatkoznom kell a többi érzékszervemre. A csizmámra erősített szöges talp teljes stabilitást ad a mozgásomban, így gyors helyváltoztatásra is képes vagyok. A közben megérkezett J-07-es, és igyekszem Willt támogatni a járgányig a felénk rohanó emberrel együtt haladva. Gondolom, hogy Lucas és a tizedes is, amint tudnak jönni, szállnak is befelé. Elég gyorsan történik minden, és hiába mondanék bármit, úgyse hallok semmit. A Condortól már csak alig méterek választanak el minket, s amint megérkezünk, Willt lássák el először, amit próbálok elmutogatni jobb híján. Aztán, ahogy végignézek a többieken, hasonlóképp jártak- mint talán én-, de ezt csak sejtem, ahogy az arcukat látom. Csak tompán érzékelem, hogy hangok próbálnak eljutni a rádiómon, és Lucas száját is mozogni látom, ahogy Moor-ét, de csak részlegesen tudom leolvasni az ajkuk mozgását. Aztán bevillan a felismerés, hogy Denisov-ot és Sam-et nem látom sehol. Mivel esélytelen, hogy bármit is halljak jelenleg, így mást kell csinálnom, ha tenni akarok valamit. Morisonra nézek, akinek csukva van a szeme, de közelebb lépek hozzá, hogy megrázzam, ha magánál van. Tudom, hogy nincs rádióösszeköttetés, -mert, hiába kapcsolódnék hozzá-, nem jelez a rendszer elérhetőséget nála. Ezért, az eddig is bevált katonai kézjelekkel vázolom fel neki a szándékomat. Remélem, érteni fogja, -és ha, hülyének is tart a tervemmel-, akkor is véghezviszem. „Vissza fogok menni a Helix-tóhoz a kint maradókért! Ez az utolsó ismert helyzetük, és amit csak lehet nélkülözni innen, azt magammal viszem. Tartalék két védőruhát, és két adag szérumot, javítókészleteket, robbanószert, fegyvereket. Ami, csak van! Nem kérhetem, hogy tarts velem Lucas, mert nem tudom előre mi fog odakint várni rám. De, ha tenni akarunk gyorsan valamit értük, akkor most kell dönteni! Nincs sok idő! Mit mondasz? Mert én, mindenképpen megyek! Szerintem Moor is jönne, mert a barátnője, Sam-nek. Egy perc múlva indulok.” – gyorsan vázolom fel neki a „kamikaze” ötletemet. S mivel, a Kancellár jó kezekben van, és ellátása biztosított, így már nincs rám szüksége. Amúgy sem volt elragadtatva a társaságomtól, és meg is könnyítem a dolgát. Nincs szándékomban itt megdögölni, de tenni fogok valamit, hogy kihozzam a bajbajutottakat. Lucassal vagy nélküle, nekem mindegy! Jelenleg ez a tervem, és nem fogok karba tett kézzel várni, hogy itt rohadjunk meg ezen a sugárfertőzött kiba**ott jégtömbön! Amíg várom Morison válaszát, addig beadom magamnak a nálam lévő védő vakcinákat, amik remélhetőleg gyorsan is hatnak. Főleg, hogy ismét odakintre fogok menni. Gondolom, hogy ezt a tizedesem is láthatta, és kérdőn nézhet rám. Nem kérhetem tőle, hogy értse a szándékomat, de tudom, hogy Sam a barátnője és aggódik érte. Mivel nem hiszem, hogy hallja, amit mondanék, így a kezem ügyében található első PDA-ra pötyögök be pár mondatot, majd az orra elé tolom. „Megyek Samért és Denisovért a J-07-el. Lucas lehet, hogy jön, most mondtam el neki is. Akarsz jönni? DE, nem veszélytelen! Hozz, amit csak tudsz, ha benne vagy és tenni akarsz értük valamit! Egy perc múlva indulok, veletek, vagy nélkületek!”- azt hiszem, hogy tudom rá a válaszát, de nem adom neki parancsba, azt sem, hogy maradjon vagy jöjjön! Neki kell eldöntenie, hogy vállalja-e a veszélyt, és segít megtalálni a két barátját. Én nem hátrálok meg, még akkor sem, ha nem térnék vissza, bár nincs szándékomban megdögölni. De, tisztában vagyok vele, hogy második esély nem lesz, ha most nem cselekszem. Amúgy meg, ahogy McGrover Kancellárra gondolok, ha nem térnék vissza, akkor legalább megszabadul tőlem és leírhat „járulékos veszteségként”. Szerintem minden álma, hogy ne is lássa a képemet. Bármit is gondol rólam, nem érdekel. Megyek Denisovékért, és nem fog megállítani senki ebben. Lucas-ékal, vagy nélkülük! Bár, azért örülnék, ha Morison megértené, amit tenni akarok… Összeszedem azokat a holmikat, fegyvereket, amiket nélkülözni tudnak a Condorról, és indulok a kormányhoz a J-07-be, vissza. Aki jönni akar, az jön…. szabad akaratukból.
A CS Condor fedélzetén - CQL bányászok + katonák és a Helix-től: Fletcher és Alexa
A bányászokkal visszaérkező két szállítóeszköz pillanatok alatt leüríti azt a kevés CQL nyersanyagot, amit a "második körben" gyűjtöttek össze a hold jégfelszíne alól. A fedélzetre érkezett járművek, katonák és bányászok eszközeinek, fegyvereinek, valamint űrruháinak szakszerű fertőtlenítése azonnal megkezdődik, ami jó néhány percet vesz igénybe, lévén elég sokan érkeztek vissza egyszerre. A rádiók némák, vagy, ha éppen beszélgetnek is egymással, csak a legfontosabbakra szorítkoznak, semmi többre. Hol van már az indulásnál mutatott jó kedv, a felszabadult hangoskodás? Az arcukon jó látható feszültségből egyértelműen megállapítható, hogy bármennyire is kimerítő a perdai bányákban naphosszat dolgozni, egyikük sem kívánkozik már vissza a nagyon is létező szörnyetegekkel teli aquilloni jégmezőkre, még akkor sem, ha ez a munka fizikailag sokkal könnyebb. Miután Fletcher és Dr. Gray is megszabadultak a sugárzó felszerelésüktől, a katona, Gardel Tizedes parancsának megfelelően elkíséri a doktornőt a gyengélkedőre, ahol a bilincset a nő kiszámíthatatlan magatartása miatt újból a csuklóján kattintja, és személyes jelenlétével felügyeli, míg Gregor doktor megérkezik, hogy felállítsa a pontos diagnózist.
Visszatérés a tehersiklóra - Lucas, Ed, Will és Raven; Kat és Bullbergson; Simon, Shane + Stewart (geológus), Laris (bányafőmérnök) és Grande (gépész)
A Condor-ról küldött J-07 vezetője az utóbbi másfél percben úgy érezi magát, mintha a vesztébe, egy csatamező kellős közepébe száguldana a lánctalpassal, amiben van is valami, mert a gyorsan tűnő méterekkel egyenes arányban fokozódik a rá is ugyanúgy leselkedő veszély, mint azokra, akikre éppen ezekben a pillanatokban támad rá a falka három legbátrabb tagja. A sikló elhárító fegyverzetének zárótüze sárgás fénnyel világítja be a körülötte lévő sűrű köd rétegeit, ami után azonnal dobhártya repesztő hanggal hallatszódnak a sorozatos robbanások hangjai, melyek az ő füleit sem kímélik. A detonáció keltette hő és lökéshullámok eloszlatják a területen uralkodó ködöt, ami után mindenki számára láthatóvá válik a csatatér, ahol mindenfelé bombatölcsér szerű mélyedések és a rájuk leső rusnyaságok égő tetemeinek szétszóródott darabjai láthatóak. Túlélték a lövéseket, de a hallásuk nagyon komolyan megsínylette ezt a lépést, aminek legelső hatása a fülfájdalom, majd a fokozódó fejfájás, koordinációs zavarok, émelygés és az, hogy nem hallják az irányítás nyugtázó szavait, amiben a Kapitány szavaira reagálnak. Moor Tizedes tűzoltó készüléke néhány "köhintés" után teljesen kileheli lelkét, a magából kibocsátott hab beteríti és szinte azonnal ráfagy a bestia méretes testére. A tehetetlenül a nő elé csúszó lény feje még a lövések után is mozogni látszik, bár könnyen lehet, hogy csupán az idegek játéka az, amit Raven veszedelmes mozgásnak lát. Biztos, ami biztos alapon, ha másra nem is, de feszültség levezetésként néhányszor lesújt a rémség még holtában is vicsorgó koponyájára. A sokadik ütés után már nem lehet kérdés: A Fehér gyilkos kimúlt, a kegyelemütést pedig maga a planetológus adta meg neki. A Kancellár pár másodperccel az első becsapódás előtt még magához tudja venni az első különlegességet a táskájából, amit még éppen ki is tud biztosítani, de az őt elérő löket messzire repíti, ahogyan a környezetéből a táskát és a hengeres eszközt is, amit a rémségek felé szeretett volna dobni. A villogás lejártával azonban nem a várt hatás érkezik, ugyanis nem áramlik ki belőle semmi, nem lesz sok-sok négyzetmétert beterítő piszkos barna színezetű, sziklakeménységű habalakzat. A kísérleti termék besül, de talán éppen ez menti meg a csapat életét. A helyszínre érkezett segítség azonnal kiszáll a gépből, ahogy megérkezik, és ott segít, ahol a legnagyobb szükség van rá. Mivel senki sem hallja jelen pillanatban a másikat, sőt van, akinek a rádiója is ki van kapcsolva, Will hiába ordít, senki sem érti mit is szeretne. A táska a jégmezőn marad, a férfi pedig a jégjáróba kerül, ami hamarosan megindul velük a nem messze álló CS felé.
A J-07 visszaérkezését követően Smith Parancsnok és néhány segítségül hívott katona fogadja a rámpa tetejénél várakozva a csapatot. A segítség már ott is van, ahogy a lánctalpas begördül a raktérbe, a vezetéssel megbízott nő, aki már előre készült, meg sem próbálva a beszédet Lucas-sal, azonnal a PDA-n kezd villámsebességgel írni, ami a férfi szkafanderén rögtön olvashatóvá is válik. Kérdéseit úgy teszi fel, hogy a válaszadások az egyértelműség kedvéért egy egyszerű "igen" vagy "nem" fejmozdulattal megválaszolhatóak, vagy biccentve tudomásul vehetőek legyenek. - A Kancellár jól látható sebesülésein kívül van-e valakinek a csapatából a fülsérülésen kívül más egyéb egészségügyi problémája? - ha megkapja a választ már írja is a következőt. - Egyelőre csak a bányászbrigád, a védelmükkel megbízott fegyveresek, a Helix-tó felől Fletcher Tizedes és Dr. Gray tértek vissza. A doktornő, Gardel Tizedes utasítására fel lett mentve a további szolgálat alól és egy fegyveres vigyáz rá a gyengélkedőn, nehogy kárt tegyen magában. Gardel Tizedes súlyosan megsérült egy támadást követően, pillanatokon belül megérkeznek a Bullbergson vezette bányagéppel. - Uram, a CS Condor irányítószerveinek problémája elhárult, az induláshoz szükséges szenzorokat megjavítottuk, a stabilizációhoz elengedhetetlen részegységek helyreálltak, a gép felszállásra készen áll. A dominiumi irányítással kommunikáló egységek, valamint az energia visszanyerő rendszerek továbbra sem működnek, de mindezek nem befolyásolják a visszatérésünket a Dominium-ra. - A súlyos biztonsági kockázattal járó eseménysor miatt, a kivonási parancs értelmében azonnal meg kell kezdenünk a visszavonulást. - tájékoztatja felettesét, melyre nem vár fejmozdulatot, hanem átadja a PDA-t, hogy írásban válaszolja meg döntését.
Mindeközben Will-t, Raven-t és Ed-et kisegítik a járműből, de messzire egyelőre egyikőjük sem jut. Malinor Hadnagy-nál nincsen vakcina, a COLDEF testhőmérséklet szabályozó szérum a küldetés végéig aktív a szervezetben, de, ha még lenne is oltóanyag a férfinél, akkor is erősen meggondolandó, hogy a raktérben, ami jelenleg egybenyitott teret képez az erősen sugárszennyezett külvilággal, mennyire bölcs dolog megbontani a védőruházatot. Amikor Ed a J-07 vezetőülésébe ül, Smith Parancsnok üzenete jelenik meg a sisakja kijelzőjén: - Malinor Hadnagy!! Kérem, azonnal állítsa le a motort és tegyen eleget a dominiumi irányítástól kapott kivonási parancsnak. Haladéktalanul vonuljon vissza és várakozzon a gyengélkedőn. - ha összefut a pillantásuk a nővel, akkor egy rendkívül mérges tekintet néz vissza a katonára, amivel jobb nem ellenkezni, elvégre még ő a felelős tiszt. Egészen addig a pillanatig, míg erről Morison másképp nem határoz, és visszaveszi tőle a Parancsnokságot. William lőtt fejsérülése továbbra is vérzik, ahogyan a robbanás okozta sebei sem néznek ki valami fényesen, kezdi magát a jelenlegitől is gyengébben érezni. Még magánál van, bár hallani nem hall konkrétan semmit, csupán hangfoszlányok jutnak el a tudatáig. Raven döntsön bárhogyan is abban az ügyben, hogy Ed-del tart-e a Helix-hez vagy sem, sajnos eredménytelenül próbál Samantha-val rádiókapcsolatot létesíteni. Ez a művelet még a Condor-ról sem sikerül, és a PDA üzenetre se érkezik válasz a külső körülmények gátló hatása miatt. Katrina rádiója működik, viszont reakció nem érkezik a részéről. Újra próbálkozni már felesleges, mert az eddig hiányzó bányagép dübörgése érezhető, ami azt jelenti, hogy közeledik, majd egy pillanattal később már érkezik is a tőle telhető legnagyobb sebességgel, maga mögött húzva a teljesen összeroncsolt Atlas típusú titánt. Szinte letöri a sikló rámpáját, mikor óriási súlya ekkora iramban gördül fel rá, de a bányász nem késlekedik és semmi sem érdekli, csak, hogy mielőbb segíteni tudjon a szerencsétlenül járt és borzasztó állapotban lévő titánpilótán. - Jöjjön valaki segíteni! - szól a rádióban dörrenő hangja, és szinte kirobbantja a gép ajtaját, ami után már ölbe is kapja a nő ernyedt testét. Testi ereje megvan hozzá, hogy egymaga vigye le Katrina-t a gépből, de onnantól mindenképp segítségre szorul, mert az orvoslás már egyáltalán nem az ő asztala.
Gregor doktor előtt mondjuk úgy: széles a paletta az ál-Crosby maradványait illetően, még a válogatás lehetőségével is élhet, hogy melyik részéből választja ki a mintavételezéshez szükséges darabot, amiből majd később utána lehet nézni a férfi egykori kilétének. A begyűjtés sikeres, és a rádió kapcsolat-sisak feliratozás állítása is gond nélkül megtörténik. Shane támogató segítséget kap a bányafőmérnöktől, kinek sérülése az ütlegelést követően nem súlyos, legalábbis nem említ problémát. Ahogyan Grande gépész sem panaszkodik különösebb fájdalomra, ám, ha kell ő is Simon rendelkezésére áll, míg mozgáskoordinációja rendeződik valamelyest. Stewart hamarosan a lánctalpasba kerül, kinek példáját hamarosan mindenki követi, hogy mielőbb megindulhassanak a Condor irányába. Mielőtt elfoglalnák a helyüket és bekötnék magukat, mindkét férfi tudomásul veszi a feladatát, a parancsot, és biztosítják az Expedícióvezetőt, hogy senkinek sem beszélek a fegyver létezéséről. Ezek után a "B-13" telepet elhagyják, amit kisvártatva újból teljes birtokba vehet baljósan terjengő köd. A tehersiklóval az első próba után nem sikerül kapcsolatot létesíteni, ami sajnos nem meglepetés, főleg úgy, hogy óriási sziklafalak kezdenek emelkedni mindkét oldalon körülöttük, és az út is egyre szűkebbé és szűkebbé válik előttük. Az időjárás sincs velük, mert továbbra is havazik, és ha lehet hinni a Laris szeme előtt lévő navigációs rendszerszernek, akkor talán majd lejtmenetben, a hegy túloldalán több szerencsével járnak a kommunikációval kapcsolatban. Addig azonban van még előttük néhány száz méter szintemelkedés és pár trükkös kanyar, arról már nem is beszélve, amivel az egyik íves kanyarban találkoznak szemben. Mindkét résztvevőt meglepetésszerűen éri a másik felbukkanása, de a kezdeti "megilletődöttséget" gyorsan áthidalják és mindketten maximális sebességre kapcsolnak. A Jolasztusz félelmet keltő, dübörgő hangja betölti a szurdokká keskenyedő folyosót, mikor utánuk ered és minden jel szerint egyetlen célja van: most nem kudarcot vallani és elkapni az előtte haladó járművet. - Értem, jelezni fogom! - válaszol rémült hangon a Shane mellett ülő főmérnök, miközben felváltva szuggerálja a navigációs egységet és a rádiót, reménykedve abban, hogy hamarabb érik el a tehersiklót, mint őket ez a robusztus, egyelőre még mögöttük haladó lény. A Hadnagy kiköti magát, ahogy a raktérben lévők is ellenőrzik a biztonságukat jelentő övek feszességét, végül a csapatszállító hátsó ajtaja kinyílik, ahol rémálmaik ne továbbjával találkozhatnak testközelből. Kellemetlen közelségben van, olyannyira, hogy az első ütése közvetlenül a járgány mögé érkezik, ami nem kevés hódarát és megannyi jégdarabot kavar be a gép hátsó részébe. A Simon által használni kívánt kísérleti fegyver biztonsági ládájában sajnos sem állványzat sem pedig plusz lőszer nem található. Csupán egy öttöltényes tár áll rendelkezésre. Az aquillon-i csúcsragadozók egyike nem tágít, sőt, még az eddiginél is nagyobb vehemenciával támad, amit jól példáz az is, hogy egy jókora szikladarabot hajít a J-07 után, ami eléri a jobb oldalon futó lánctalpat, de érezhető kárt nem tesz benne. A sziklával történő találkozás egy kicsit kibillenti az egyenesből a járművet, de a pilóta még az oldalsó sziklafalnak csapódás előtt meg tudja fogni a csapatszállítót. A Hadnagy lövéspontosságát a kénytelen manőverezés nagyban befolyásolja, mert az útjára eresztett lövedék elzúg a szörnyeteg feje mellett és a mögötte húzódó hegyoldalnak csapódik. A nagy erejű robbanás megbontja a sziklafalat, melyből egy óriási darab letörik és pontosan az útra hullik, eltorlaszolva ezzel a "B-13" felé vezető csapást. A hangzavarra még a lény is maga mögé pillant, érzékelve, hogy ennek immáron a fele sem tréfa, mert az ellenség olyan erő birtokában van, mellyel könnyen és gyorsan semlegesíthetik őt. Kockázatos lépésre szánja el magát a pillanat tört része alatt: míg a Simon kezei között tartott prototípus betárazza a következő robbanótöltetet, nekiveselkedik abból a pozícióból, ahol épp van és egy előrevetődő mozdulattal, teljese fizikai erejét latba vetve, megpróbálja a lánctalpas járművet kitéríteni az útból. Nem titkolt szándéka, hogy felborítsa, megmentve ezzel saját életét. A probléma viszont ott gyökerezik, hogy a halványsárga fény felvillanása jelzi a használójának, hogy az egység újra tüzelésre készen áll, Greymare Hadnagy pedig nem teketóriázik és a Jolasztusz-hoz hasonlóan ő maga is rizikós vállalkozásba kezd: újból leteszteli a fegyvert. A robbanótöltet eléri a célját és abban a másodpercben ízekre szaggatja a szörnyeteg fejét a felsőteste egy részével együtt. Az élettelen, lángba borult test, előrenyújtott karmos végtagokkal, de fej nélkül és összeroncsolódott torzóval zuhan a hóba és marad el mögöttük, míg a közeli robbanás keltette lökéshullám eléri a J-07-t. A csapatszállító hátulját megemeli, aminek hatására az orra hosszasan töri az előttük lévő havat és jeget, majd mikor újból földet ér a hátsó traktus, irányíthatatlanul oldalra farol és meg is pördül néhányszor a tengelye körül. A sziklafalak között ide-oda pattog, komoly károkat okozva minden egyes ütközéssel a futóműben. Óriási szerencséjük, hogy mindenki be van kötve, ezért senki sem repül ki a tehetetlenül korcsolyázó jégjáróból, és bár a hő és hanghullám eléri a Hadnagyot, Grande-t és Stewart-ot, egyikük sem sérül meg. Shane-nek nem kis feladat lesz csúszkálás közben megfogni és úton tartani a gépet, de végül sikerül és bár minden része kattog és döcög, azért még megy. Ha visszavesz a teljesítményből, ki fogja bírni a Condor-ig. A tesztfegyver Simon kezében marad, tárában három használatra kész töltettel. A hegygerincet elérve még időben meglátják az előttük leszakadt hegyoldalt, melyen egy egész lavina zúdult le nem régiben. A navigáció újratervezi az utat, ami így egy kicsit tovább fog tartani, de hogy ne legyen unalmas az útjuk a tehersikló elhárító fegyverzetének folyamatos dörrenéseire figyelhetnek fel, ami egyrészről jó hír, mert már közel vannak, másrészről sosem jelent jót, ha valamire az Aquillon-on lőni kell. Pláne akkor nem, ha ezeket a lövegeket kell segítségül hívniuk. Egy pillanattal később a kommunikációs csatorna aktív lesz a CS-sel, amit Laris azonnal jelez is Shane-nek. Nagyjából egy perc múlva az ő különítményük is megérkezik a tehersiklóhoz, és ha a rámpa tetején állnak meg a viharvert csapatszállítóval, akkor pontosan belekerülnek a történések sűrűjébe.
Láthatják, amint Bullbergson a súlyosan sérült Katrina-val lefelé igyekszik a bányagépből, éppen elcsípik Smith Parancsnok és a távozó félben lévő Malinor Hadnagy farkasszemnézését, valamint azt, amint Morison Kapitány az indulással kapcsolatos döntését kívánja meghozni. A hab a tortán, a több sebből vérző McGrover Kancellár, aki, ha nem kap sürgősen ellátását, egyszerűen elvérzik.
A B-09 telepen - Samantha és Nikolai
Az évek óta a félig-meddig beomlott hangárban álló gépek bármelyike alkalmas lenne a feladatra, hogy a két Helix-től elkeveredett felfedezőt visszajuttassa a Condor-ra, viszont csak egyetlen egy felel meg Sam kritériumainak, ami a vezetőfülke védettségét illeti. Az általános munkagépek nem védenek túlzottan sem a környezeti, sem a mutálódott vadak támadásaitól. A legnagyobb méretekkel és súllyal rendelkező, ámde leglassabb monstrum többé-kevésbé védi az utasteret megerősített kivitelével és plusz szélvédő és ablakrácsozatával. A megfelelő kulcs már nyitja is és ezzel együtt azonnal üzemre is készíti a gépet. Az üzemanyagcellák visszajelzője teljes kimerültséget mutat, ami nem azt jelenti, hogy nem mozdul meg, csupán annyit tesz, hogy a telep területét nem tudja elhagyni egészen addig, míg ki nem lesznek cseréve az egységek. A vezetőfülke nyitva van, az indulás azonban a rengeteg kar és gomb miatt inkább hasonlít egy űrhajóra, mint egy bányászati gépre, de néhány másodpercnyi tájékozódást követően nem túl szakszerűen, de megindul a Hadnaggyal a batár az udvar felé. Alig gördül ki, a ködből máris Fehér gyilkosok tűnnek ki, melyek közül az ügyesebbek fel tudnak kapaszkodni a gépezetre, az ugrást elvétők, valamint a lecsúszók a lánctalpak alá kerülnek. Akiknek sikerül feljutniuk, meg sem állnak a magasban lévő fülkéig, amit megpróbálnak először ledönteni, majd a könnyebb utat választva a szélvédőt betörni, hogy azon keresztül érjék el a Főgépészt. Egyszerre hárman mutatják a pofájukat és vicsorognak, morognak szüntelenül a nőre, aki lőhet, ha gondolja, mert az üveg nem golyóálló. Akárhogy is dönt, hamarosan a RYAS után kell nyúlnia, mivel az oldalsó ablak betörik és hosszú végtagok jelennek meg, melyek karmos mancsokba végződnek és szüntelenül hadonásznak a fülkében. A szélvédő repedni kezd a folyamatos ütések és nyomás hatására, pár másodpercen belül be fog törni. Onnantól viszont csak az ablakkerettel párhuzamosan futó két vaskos fémrúd az, ami meggátolja, hogy utassá váljanak a rusnyaságok. A gép körül hat életben lévő rémség ólálkodik, melyek mindegyike Samantha-t szeretné szétcincálni. A telep túlsó felében lévő kijáratként funkcionáló főkapu sajnos nem az a fajta, melyen egy áthajtással, könnyedén ki lehetne jutni. A biztonsági be és kijáratot a mellette álló épületből lehet működtetni, melyhez az energiát az ellátórendszerből nyeri.
Elsődleges feladat, hogy kettejük közül valaki elérje a "B-09" telep energiaellátóját és a működési körbe kapcsolja a főkapu irányító szerveit.
Nikolai lövöldözést elkerülendő elgondolása jónak bizonyul, mert bár nem a világítóegységek tartják tőle távol a Fehér gyilkosokat, hanem sokkal inkább a szikrát szóró, de nagyon gyorsan leégő rudak látványa. Az ismeretlen, sivító hangot adó, éles fénnyel szikrákat vető eszközök egymás utáni működésbe hozása, vagy, ha úgy tetszik lövése ad némi időt a férfinak arra, hogy elérje az üzemanyag-vételező épületet. Igyekeznie kell, hiszen mindhárom pirotechnikai eszköze használatban van, ami az idő múlásával egyre csak veszít az erejéből, végül azonban kialszik. Képességeit most a futásban tudja kamatoztatni, aminek hála eléri a nyitva lévő épületet és meg is tudja szerezni az üzemanyagcellát, amit a felé közeledő, Lewis Hadnagy által vezetett gépbe kell helyeznie, hogy legyen elegendő energiája a gépnek és el tudják érni a Condor-t. Az élet a férfi számára sem egyszerű a telepen, mert amire újból kilép a szabadba, a korábban maga mögött hagyott két bestia most alig több mint tizenöt méternyire van tőle.
Laris segítségéért hálás vagyok és el is fogadom, Stewart összeszedését, a titokzatos láda kivitelét, kinyitását és az újratervezett felállás tudomásulvételét – ki és hol foglalja el a helyét a csapatszállítóban – követően végre tényleg nem marad más hátra, mint elindulni és magunk mögött hagyni ezt a helyet. A rádió éppen olyan siket, mint jelenleg én is, legalábbis nem érkezik jelzés, hogy hallanának minket. Az út habár egyre jobban szűkül előttünk, egyelőre az elvárhatónál nem aggaszt jobban, követjük a navigáció által kalkulált és kapott koordinátákat, a rossz látási viszonyok ellenére is. A kanyarokat a lehető legnagyobb körültekintéssel veszem be, nem szeretnék a lánctalpassal se most, sem pedig később fejre állni. ...de erre mondják, hogy ember tervez. A hirtelen manőver csípőből szalajtat ki némi cifrát a számon – nem csak az enyémen – és realizálva, hogy nem csupán majdnem felkenődni sikerült a nem számított akadályra, de az még utánunk is lódul. Bassza meg. Amennyire lehet, annyira hajtom meg a gépet alattunk. Laris válaszát leolvasom a sisak képernyőjéről, de replikát már nem kap, egyelőre minden figyelmemet leköti az, hogy lehetőleg ne érjen be minket a mögöttünk elszántan közeledő bestia. A következő rövid, de annál hosszabbnak érződő percek történéseiből jóval kevesebbet érzékelek, mint a hátul lévők. Igyekszem a járművet amennyire csak ez lehetséges, egyenesben tartani. Lemaradok arról is, ahogy a lény havat és jégdarabokat sodor be a hátsótraktusba, de azt már nagyon is megérzem többed magammal együtt, amikor a J-07 a jobb oldalán futó lánctalpának csapódik valami ...nagy. Kibillen a monstrum alattunk – kibaszottfasza – megint hirtelen vagyok kénytelen korrigálni annak érdekében, hogy ne kenődjünk fel a sziklafalra és kis híja csak, hogy sikerül megtartanom az uralmamat a felette. Nagyon tompán, messziről érkezőnek tűnő zajként hallani vélem a lövést vagy, ha azt nem, a sziklaomlást eredményező becsapódás robbanását igen. ...hamarosan pedig a következő robbanótöltet találatát is, aminek becsapódása a perc törtrésze alatt löki meg a J-07-est. A jármű hátulját szó szerint dobja meg, a magunk előtt szántott hó és jég mennyiségétől semmit sem látok, a talajjal újra találkozó talpaknak köszönhetően pedig kipördül a csapatszállító úgy, ahogy van. A kormányt azonnal a csúszás irányába forgatom, eszemben sincs fékezni és érthető okokból sebességet sem adok rá többet. Egyelőre csak az a cél, hogy újra tapadást találjanak a lánctalpak, de amíg korcsolyázunk a jégen, addig többet ártanék, ha bármi mással próbálkoznék, mint amennyit segítenék szorult helyzetünkben magunkon. Minden egyes becsapódás, azon túl, hogy érzem, alaposan megrángat annak ellenére, hogy be vagyok kötve – az erős hányingert nem is említve –, legalább lassít valamennyit a flipper élményen. Amint úgy érzem van valamennyi tapadása megint a lánctalpaknak pumpálva fékezek, ezáltal igyekezve visszanyerni az uralmat a J-07-es felett. Mikor végre sikerül és megállunk, kell úgy tíz másodperc arra, hogy a gyomortartalmam a helyén, belül maradjon. - Mindenki megvan? - A mellettem ülő Laris felé oldalra is pillantok, a többieket csak kérdezem hátul. Nem telik bele sok időbe, hogy megint útra keljünk, ez alkalommal kíméletesebb tempóval, azt pedig csak remélem, a jármű nem esik szét alattunk, mire visszaérünk a Condorig. A gerincre felérve a leszakadt hegyoldal nem várt látványként terül elénk. - Hadnagy, lavina miatt másik útvonalon megyünk, ami miatt valamivel tovább tart az út. - Jelentek közben, míg a navigáció újratervez. Amint megvannak az új koordináták, korrigálok én is és nagyjából ekkor tűnik fel, előbb csak bányafőrmérnök képét látva, hogy valami már megint van. - Laris, mi történik? - Mondjon valamit, mert a robbanások csak valamivel – nem sokkal – később érnek el hozzám is, lévén még mindig nem nagyon hallok, a töretlen fülzúgást és pattogást leszámítva. Hogy az a… - Próbálja újra a rádiót. - Hátha. ...és, mintha csak sarokra állnának katonás rendben a dolgok – végre valami –, csak sikerül kapcsolatot létesíteni. - Condor, itt Gregor zászlós, Greymare hadnaggyal, Stewarttal, Larisszal és Grandeval közeledünk a tehersikló felé egy J-07-sel. Greymare hadnagy rádiója nem működik, velem tudnak kommunikálni. A hadnagy teljes, átfogó jelentést kér azonnal mindenről. - Csak a legszükségesebbet mondom végig gyorsan, amennyire lehet és bármiféle választ kapok tőlük, ami számomra is feliratozva jelenik meg, küldöm tovább azonnal Simonnak. Egy perc múlva pedig befutunk végre. Felhajtok a rámpára, csak kibírta a csapatszállító idáig és csak ott állítom le a gépet. Nehéz volna nem észrevenni, hogy Bullbergson Gardelt tarja a karjában, aki enyhén szólva sincs valami jó bőrben; de a kancellár sem tétlenkedett, karjából, lábából is kiáll valami. Kicsatolom magam és amilyen gyorsan csak tudok, nagyjából rohamléptekben hagyom magam mögött a csapatszállítót és sietek a sérültek segítségére. Ha a Condorról amíg ideértünk, megtörtén a jelentés leadása a hadnagynak, akkor tisztában vagyok azzal, hogy Dr Grey nem tudja a feladatát ellátni, finoman szólva is egyedül maradtam. Fasza. - Bullbergson, vigye Gardelt a fertőtlenítőbe; maga ott... - Bökök az egyik bányászra vagy gépészre vagy aki épp elérhető és megfelelő fizikummal rendelkezik ehhez vagy akár két főre is, ha kell. - ...pedig a kancellárt. Szedje le róla a páncélt és kérek két hordágyat, továbbá hozzanak okos szemüveget. A gyengélkedőről vigyék ki a kutatókat és Dr Greyt most azonnal! - Az összesen három férőhelyes, nem túl nagy méretekkel rendelkező helyiségre üresen van szükségem és az említettek az utazótérben is elférnek most. Bemegyek a fertőtlenítőbe a sérültekkel és a segítségül parancsoltakkal együtt és a saját páncélomtól is megszabadulok. Bullbergsonnak segítek Katrinát kihámozni az övéből. A karja és a válla konyhanyelven szólva is kurva szarul néz ki. - Greymare hadnagy, szükségem lenne magára. - Még nem végeztünk teljesen a páncélok levételével és a kötelező fertőtlenítéssel sem, de abban már most teljesen biztos vagyok, egyedül nem leszek elég jelen pillanatban és az egyetlen személy, akiről pontosan tudom, hogy egy fogót nem fog összekeverni egy ollóval és nem visítozik vagy ájul el némi vér és hús láttán, ráadásul nem sérült le teljesen, azaz öcsém. Közben újra Bullbergson felé fordulok, mivel ő van kéznél és nincs arra se időm, se lehetőségem, hogy másképpen oldjam meg, kénytelen vagyok az ő segítségét újra igénybe venni. - Szerezzen egy sugárbiztos tárolót, ezeket tegye bele, aztán hozza a gyengélkedőre utánam. Kérem. - A sietség ellenére, azért hozzátoldom még, kérésről van szó a részemről és a két orvosi táskámat adom át neki. A benne lévő mintákat a megfelelő módon kell kezelni és szállítani, ne legyenek használhatatlanok, mire visszaérünk a Dominiumra. Katrinát a hordágyra helyezve – közben arra figyelek, párhuzamosan a kancellárral is ugyanez történjen –, előbb ellenőrzöm az életjeleiket és bár gyors beavatkozásra lesz szükség mindkettejük esetében, a gyengélkedőn van ehhez minden eszköz, úgyhogy azaz első; odáig eljutni velük. Közben, ha megkaptam a kért okos szemüveget, felteszem és beállítom rajta, hogy minden elhangzott szót azonnal feliratozássá konvertáljon, ezzel kiküszöbölve, hogy még mindig nem igazán hallok. Maximum csak nagyon távoli, összefolyó hangfoszlányokat. Amennyiben akármelyik sérült nagyon vérezne akármelyik sebéből, első körben nyomókötést kapnak, el ne vérezzenek, amíg egyáltalán érdemli ellátásba tudnék kezdeni. Ha időközben Simon is befut – remélem –, akkor egy szemüveget neki is kérek, amennyiben még esetleg nem gondoskodott volna róla. Kesztyűket adok át, rajtam már van, amióta a gyengélkedőre értünk. - Nincs elég kezem, kellesz, hogy mindketten életben maradjanak. Adj be a kancellárnak a vörös, és a kék injekciókból, két-két egységet, izomba. - Az állammal bökök abba az irányba, ahol találja és vele párhuzamosan én is ugyanolyanokért nyúlok. Nagyon erős fájdalomcsillapító és szedáló a vörös, a mennyiség pedig elég kell legyen ahhoz, hogy kiüsse mindkét sérültet, ne szenvedjenek, amíg küzdünk értük. A kék a keringésüket stabilizálja. Tű nincs a tollméretű szerkezeteken, nagy nyomással küldi be a a testbe a hatóanyagot a megfelelő szövetmélységben. Végig kérek tőle mindent a hanghordozásom alapján, de gyorsabb, ha csak a legszükségesebbeket közlöm és nem cirádázom túl udvariaskodással a mondataimat. - Sóoldat kellene, két egység és plazma. - Közben az életjeleket figyelő gépeket mindkettőjükre felhelyezem. Szívverést, vérnyomást mérnek az eszközök, a megjelenő számokat tudomásul veszem és azokhoz képest korrigálok majd az egyéb gyógyszerek mennyiségét illetően, amelyeket még használni fogok. Branült szúrok mindkettejükön, legyen hová az infúziót bekötni, amint megkapom azokat. - Csinálj a szkennerrel felvételeket a kancellár fejéről a válláról és a combjáról. - Látnom kell mi a helyzet a testen belül, mekkora a baj. Közben nem csak a számat tépem, Karina karjáról is felvételeket készítek és amit látok, az kurvára nem jó. Bassza meg. Fel kell nyissam ahhoz, hogy hozzáférjek a szétroncsolódott karban az artériához és lefogjam azt egy fogóval, mielőtt még elvérzik. A felvétel alapján a kar fatálisan sérült, ha egy jól felszerelt műtőben lennénk most, akkor sem biztos, hogy meg tudnám menteni, így viszont szinte lehetetlen, de többet tudok, ha élesben is látom mi a helyzet. Ha közben Simon is elkészítette a felvételeket, azokat is megnézem. - Fogj egy lámpát és ellenőrizd reagál-e a pupillája a fényre. - Kezdjük a fejével, egyelőre fogalmam sincs most még, hogy miként szerezte az ott lévő sérülését (kivéve, ha a jelentésben ez szerepelt, mert akkor mostanra már értelemszerűen mégis tudom). A szkenner képe alapján nincs a koponyán belül semmi nem odavaló, de bevérzést is keresek, ha esetleg az fennállna nála, továbbá, hogy az agy megduzzadt-e vagy ennek az esélye, veszélye mekkora. - ...és nézd meg a sebet, csak a bőr sérült vagy a koponyacsont is?
//Simonnal es Katrinaval a rájuk vonatkozó részek előre egyeztetésre kerültek.//
(10 oldalú.) :
//
