A bátyám kérdésére ezúttal nem rázom meg a fejem, hanem – okulva az iméntiekből – szóban felelek. - NEM! NINCSEN MÁS! Megőrülök tőle, hogy a saját hangomat sem hallom… A következő megjegyzésére reflexből biccentek, és már szédülök is meg, mintha tarkón vágtak volna egy lapáttal. ~Picsába~ - Oké, igyekszem… Már nem üvöltök, de még mindig hangos lehetek Lariséknak, és ezután esetleges, hogy eszembe jut-e az intés, vagy sem. Hol üvöltök, hol csak félúton járok a kiabálás és a normál hangerősségem között. Ezután ér el hozzám az információ a ládáról. Máskor Shane és én is elegendőek lennénk a massízv szerkezet mozgatásához, most azonban négyen veselkedünk neki, és még így is keserves. A fegyverbe majdnem belefeledkezem, de a bátyám kérdése – még felirat formájában is – képes visszarántani a jeges és nyomorúságos valóságba. - Igen, megyek! Miután sikeresen felpakoltunk mindent, és mindenkit, a megfogyatkozott csapat elfoglalja a helyét a csapatszállítóban, az pedig pillanatokon belül mozgásba is lendül, a bátyám biztos kezének köszönhetően – a terep adta lehetőségekhez mérten – zökkenőmentesen haladva. A váratlan találkozás pillanatában Shane vad káromkodása segít kitalálni, hogy nehézségekbe ütköztünk – ismét -, és én sem tudom megállni, hogy kövessem a példáját. A csapatszállító motorja felbőg, a kasztni meglódul, a rázkódás felerősödik. Nincs min töprengeni, amint biztosítottam magamat, kilököm a hátsó ajtót. - AZTABÜDÖSKURVAANYJÁT! Ebben a pillanatban vág a kocsi után a mostrum, engem pedig ellep a felkavart hó és jágtörmelék néhány másodperce. Éppen sikerül elhelyezkednem, és az ujjam rásimul a ravaszra, mikor a szikladarab pályára áll. A mozdulatot megszakítani nem tudom már, a becsapódás megcsóválja a J-07-est, a töltet elzúg a szörnyeteg feje mellett. A szívveréseim a végtelenbe nyúlnak, míg a fegyver újratölt, az adrenalin minden sejtemet kitölti, érzésre pattanásig feszíti őket. A monstrum a csapatszállítóra veti magát, de ebben a pillanatban a fegyver készenlétjelzője is felvillan, én pedig mérlegelés nélkül húzom meg a ravaszt. A találat ezúttal tökéletes, a robbanás húscafatokat, csontszilánkokat, véres agyvelőfelhőt szór a levegőbe, és feldobja a lánctalpas farát is. Fél kézzel kapaszkodó után kapok, a másikkal a fegyvert szorítom, mintha csak az életem múlna rajta. A nyitott hátsó ajtó reccsenve túlnyílik, majd tehetetlenül csapódik ki-be, ahogy a csapatszállító elegánsnak távolról sem mondható piruetteket mutat be, és az ösvény egyik sziklafaláról a másikra csapódik. Sír a fém, recsegnek a felfüggesztések, ropog körülöttünk minden, a világ pörög, forog velünk, én pedig csak azért vagyok képes visszafogni a felhullámzó hányingert, mert a gerincemet megfeszíti az ezzel járó lehetséges fulladás okozta pánik. Az agyamat turmixgépben érzem… Lassan jut el a tudatomig, hogy a járgány megállt. A kérdés felvillan a sisak kijelzőjén. Ránézek Grane-ra és Stewartra. Amennyire lehet, ők is egyben vannak. - Megvagyunk, a támadás semlegesítve. Működőképes a gép? Erősen remélem, hogy igen. Ha gyalogolnunk kell a Condorig, ki tudja, túléljük-e. Még egy támadás már végzetes lehet a pocsék állapotunkat szembeállítva az Aqullion vadjainak eddig megismert képességeivel. A bátyám jelentését nem tudom hosszabban kommentálni, és nem is akarom - VETTEM… Végre feláll a rádiókapcsolat is, a jelentés is megérkezik, és azt hiszem rosszul látok. A jeges rettegés megdermeszti a vért az ereimben. Katrina megsérült. Minden szar, minden fáradtság és fájdalom rámszakad, kétségbeesett, keserű indulat tolul fel a gyomromból a torkomra, az ujjaim fehéredésig szorítják a prototípus markolatát. Az eredmény még ezt leszámítva is szörnyen lelombozó. Legalább négyen hiányoznak, és az irányítás nem tud róluk semmit. Shane-t megkérem, jelentse le a Condornak, hogy aki a B-13 csapatának felsorolásából hiányzott, az halott, nem számolhatunk a visszatérésükkel, de a hangok mellett az út hátralévő részének látható része is kásás, homályos zúgásba borul. Mikor elhagyjuk a tehersikló pajzsvonalát, összeszedem magam, kiborítom az egyik javítókészletes táska tartalmát a csapatszállító padlójára, és a bebiztosított fegyvert belecipzározom. Ahogy a motor egy hördüléssel leáll, meglehetősen sután leugrok a járgány hátuljából, és egy gyors pillantással felmérem a helyzetet. Bullbergsont lehetetlen elvéteni, a karjában tartott élettelennek rémlő test látványától megrogynak a térdeim, meg kell kapaszkodnom a J-07 fáradtan lógó ajtajában, a hányinger pedig olyan erővel tér vissza, hogy az utolsó pillanatban tudom csak visszanyelni. A számít keserű nyál önti el, a szívem azt hiszem hosszú másodpercekre kihagy. A lelkembe, szívembe maró rettegés, kín gyerekjátékká degradálja valamennyi korábbi fizikai sérülésemet. Az adrenalin felhabzik még egyszer utoljára, a vér a fülembe szökik, a fájó dobhártyámon üti a dobszolót. Ellököm magam a lánctalpastól, a táskát a vállamra vetem, a hiányos egyensúlyomat meghazudtoló, döngő, sebes léptekkel lendülök meg a csapatszállító felé, ami mellett Smith áll. Immár a Condor közös csatornáját is képes feliratozni a sérült rádióm. Amennyiben indulás előtt sikerül elcsípnem Malinort, félretolom Smith-t, és feltépem a lánctalpas ajtaját. Megállíthatatlan, fodrozódó spirálban áramlik bennem a pusztító indulat. - MÉGIS MI A RETKES KIBASZOTT SZART CSINÁL, MALINOR?!?!? TAKARODJON A HAJÓRA! Amennyiben nem sikerül időben odaérnem, jelzem Smith-nek, hogy továbbítsa neki is, és mindenkinek minden csatornán a következő parancsomat, ha tőlem esetleg nem érne el valakihez, az sem lehet kifogás. - FIGYELEM! AKI ETTŐL A PILLANATTÓL A KIFEJEZETT PARANCSOM ELLENÉRE ELHAGYJA A CONDOR PAJZSHATÁRÁT, AZT A RÁMPA ALJÁN SZEMÉLYESEN FOGOM AGYONLŐNI! Aki meg meri szegni ezt a parancsot, ne is fáradjon a visszatéréssel, és nem kell aggódnia a hadbíróság miatt sem. Az izmaim rángatóznak a bőröm alatt a feszültségtől, a nyakamon, a halántékomon kidagadnak az erek. Az ég irgalmazzon annak, aki most szembeszáll velem, mert tőlem nem számíthat semmi jóra. A következő adás is mindenkinek szól. - Aki tud valamit a Helix-különítmény hiányzó tagjairól, azonnal jelentsen! Amennyiben Fletcher jó katonaként magára veszi a felszólítást, és tájékoztat róla, hogy már csak Lewis hadnagyot, és Denisov közlegényt várhatjuk vissza, aszerint alakítom a továbbiakat. - MORISON! – amint/hogyha Lucas megérkezik mellém, hozzá fordulok – fogja a legjobb állapotban lévő csapatszállítót, a három legkevésbé sérült fegyverest, és a legerősebb fegyvereinket, és a Condor rádiótávján, valamint fegyvereinek hatótávján belül, de a lehető leglassabban körözzenek, és próbáljanak rádiókapcsolatot létesíteni Lewis hadnaggyal vagy Denisov közlegénnyel. Ha sikerült is, közvetlen parancs nélkül NEM HAGYHATJÁK el a fedezett zónát, sem a Condor rádiójának hatótávját. Leakasztom magamról az SW-t, és a kezébe nyomom. - A másik a J-07 vezetőülése alatt van. Vitának nincsen helye, ez elég egyértelmű abból, hogy a pillantássommal ölni lehetne, illetve a nyakamon megfeszülő izmokból. Elér hozzám Shane kérése is, ezt azonnal nyugtázom. - Máris ott vagyok! Adj öt percet! Amennyiben ez is sínen van, Smith-et intem magamhoz. - Smith, maga kint marad, és irányítja az embereket. Mindenki készüljön az indulásra! [/color][/b] Ezután futólépésben indulok a fertőtlenítő felé, ott kapkodva rángatom le magamról a páncélt, örökkévalóságnak érzem, mire engedélyt kapok az áthaladásra. (A prototípust és a táskáját is áttolom a kötelező fertőtlenítésen, és viszem magammal) - VALAKI HOZZON EGY SZEMÜVEGET, ÉS KÉSZÍTSENEK ELŐ EGY ÉP PÁNCÉLT IS! Megint ordítok, mert a sisak nélkül csak távoli tompa zúgást hallok, illetve néha azon átszűrődő beazonosíthatatlan zajokat. Amint megkapom, sietős mozdulattal tolom az arcom elé, és beállítom. Mire a gyengélkedőre érek, már félig felkészültem. A prototípust rejtő táskát becsúsztatom az egyik hordágy alá, és felhúzom a kesztyűket, amiket a bátyám nyújt felém. Nem tudom megállni, hogy Katrinára pillantsak. Minden maradék szín is kifut az arcomból, a jobb szememben megpattanhatott egy ér, halványvörös színezetet kapott, de ez a látásomat nem befolyásolja. Úgy kapaszkodok az eszméletembe, és a józan eszembe, mintha az életem múlna rajta - így is van - észre sem veszem, de belülről elharapom a saját számat. A vérem íze billent vissza a kötelesség szürke, automatikus ösvényére. - Két-két egység izomba, csinálom! Gépiesen veszem fel, és adom be egymás után a kért mennyiságet mindkét szerből. Serena és Shane mellett nőttem fel, némi fogalmam van a helyes kivitelezésről, és noha az idegeim szikrázva égnek, zúgnak, a kezem nem remeg. Nem undorít, nem taszít a roncsolt hús, a vér. A következő kérést is gondolkodás nélkül teljesítem. A megfelelő jelzésű tárolóból biztos kézzel emelem ki, amire a bátyámnak szüksége van. Fennakadás, vita, vagy rossz szájíz nélkül váltunk szerepet egy szívdobbanás alatt. Ő irányít, én pedig teszem amit mond, fenntartások nélkül. Katrina életét bízom rá éppen, és ő tudja mit jelent ez… A sóoldat és a plazma Shane kezébe kerül, én pedig bekapcsolom a scannert, elkészítem a felvételeket, és a központi főképernyőre irányítom őket, hogy a bátyámnak elég legyen felnéznie. A következő ütemben az utasítás szerint a vékony orvosi lámpával ellenőrzöm a kancellár pupillareflexeit, majd letörlöm annyira a fejsebe környékét, hogy a sérülést szemügyre tudjam venni. - Sem bemeneti, sem kimeneti sérülés nincsen, a csonton legalább tizenöt centi hosszan súrolt sérülést látok… Willnek elképesztő szerencséje van, már csak az a kérdés, vajon ki lőtt rá, és hogy került ilyen pocsék szar állapotba, mióta elváltunk… Ezután is Shane utasításait követem, ha szükség van rá, és éppen tudok beszélni, akkor parancsot is osztok a kintieknek…
Moor hiába tátog neki, csak bólint, és nem érti, hogy min vigyorog a nő. A halál torkában mosolyogni hiábavaló őrültség, felesleges energiapazarlás a reménynek. Talán megúszták, de az is lehet, hogy örökre megsüketültek az életükért cserébe. Besegíti őt, majd mindenkit, ahogy tud, és már csak arra koncentrál, hogy a fájdalomtól ne ájuljon be. Közben nézi, ahogy a kancellár még élve üldögél, de nincs valami jó bőrben, reméli, hogy ha meg is hal, nem az ő parancsnoksága alatt teszi. Lehunyja a szemét, de nem sokáig „élvezheti” a kéretlen egyedüllétet a fájdalmával. Továbbra is hallatlan, amit művel, amikor egy rándulással érzi, hogy megérkeztek. Smith azonnal feléjük indul, kedvenc hadnagya már intézkedik is valamit. Ő meg vár egy kicsit, legalább egy perc nyugta lehessen, mire megint be kell indulnia a harci gépezetének. Nem tudja, hogy honnan meríti Malinor is ezt a sok lelki erejét, nyilván az otthagyottak fontosak számára és ez adrenalint pumpál belé. Részéről a feladat elvégezve, a kancellár már nem az ő hatásköre és eddig életben van. Nagyjából felfogja, hogy mit mond neki Edgar és bólint egyet felé. Tőle aztán bárki elmehet, ha nagyon szeretne, de tudja, hogy parancsa van, szóval vélhetően a hadnaggyal fog tartani. Közben odaér Smith és bombázni kezdi a kérdéseivel, ő pedig bólogat. A további sérülésekre nemet int, bólint, hogy felfogta, hogy jönnek vissza a többiek is. Egy kicsit jobb kedve lesz, hogy Alexa rendben van, bár a „fel lett mentve a szolgálat alól” sok mindent jelenthet. - Készüljenek az azonnali indulásra, mert amint parancsot adok, haladéktalanul fel kell szállni, tegyék meg az előkészületeket – mondja olyan hangon, ahogy tudja, de úgy veszi ki, hogy Smith érti, hogy mit mond, közben pedig az újabb kérdést kezdi olvasni. Már éppen beírná, hogy indulhatnak, amikor befut a parancsnok és láthatólag visszaveszi az irányítást. „Innentől a parancsnoki lánc visszaáll, cselekedjenek utasítás szerint” – írja be és visszaadja a PDA-t a Smithnek. Közben felgyorsulnak az események, de ő ezt valamilyen szinten kívülállóként éli meg, ugyanis semmit sem hall az egészből. Most rajta a sor, hogy egy ironikus mosoly suhanjon át az arcán, utat engedve eltemetett érzéseinek, de szinte azonnal visszaáll a rend. Smith üzenete érkezik a kijelzőjére, hogy a parancsnok beszélni akar vele, sietve Greymare elé áll. A felettese elkezd valamit magyarázni neki, de azonnal mutatja Graymare-nek, hogy álljon le, és azt is, hogy nem hallja, mert sérült. Megvárja, amíg írásban is megkapja a parancsot a kijelzőjére, majd egy valahonnan kezébe kerülő – talán pont Smith csempészte bele újra, egyszer csak ott volt – PDA-ra visszapötyögi a parancsnokának. „Malinor hadnagyon kívül nem tudok mást, talán az itt maradókból hármat. De ők rádiózzanak, mi teljesen süketek vagyunk, dobhártyaszakadás. Moor tizedest hagyjuk ki az akcióból most, a kancellár pedig elég sérült” – ha a másik megérti, ő elindul, hogy elvegye a fegyvereket. A nemleges választ megkapja a hadnagy részvételére és három számára idegen fegyveressel fognak körözni parancs szerint. A CQL mesterlövészpuskát magához veszi, meg a shotgun-t is, a többit kiosztja. Felszáll hátra és keres magának egy jó lövészpozíciót és megkezdi az őrjáratozást. Előtte még leírja a sofőrnek, hogy menjen a segélyhívás olvashatóan is, látni akarja, ha a visszajelzések megérkeznek. Azt is megüzeni, hogy ő maga nem hall, így ha közölni akarnak vele valamit, írják le. Elindulnak, majd nem sokkal később felhajtanak ötven méterre a rádióhatár mentén a Condor körül és sugározni kezdik a hívójelet. Lucas pedig feszülten figyel, amennyire csak tud, mert a hallása nélkül eléggé rossz esélyekkel indul neki ennek az útnak.
Úgy látszik, hogy csak nekem tűnik fel, hogy semmi frissebb hír nem jön a Helix-tónál ragadt hadnagyról és a közlegényről. A kivonási parancs mindenkire vonatkozik és az én szótáramban _MINDENKI_ -az az- összes csapattagomra vonatkozóra értem. Elég kellemetlen alig hallani valamit a fülsérülésem miatt, de nagyjából el tudom mutogatni a szándékomat Lucasnak és Moor-nak is a PDA-n lepötyögve. Még várom a válaszukat, próbálom összekészíteni a holmit, ami talán szükséges lehet a mentésükhöz. Nem tudom, hogy miért késlekednek Nikoék, de az sem kizárt, hogy bajban vannak és akadályozva, hogy kijussanak onnan, bárhol is ragadtak. De, mivel alig hallok és –ha jól látom, akkor ezzel nem vagyok egyedül- inkább kézjelekkel és írásban létesítek kontaktust. Ahogy indulnék, a jármű felé –várva Lucas és Raven válaszára - megérkezik Simon a Dokival, és pár sérülttel. Meg se lep, hogy Smith azonnal rám is förmed, bár csak a szájáról tudom leolvasni, amit mondd nekem. Tudom, hogy ezt annak veszi, hogy a parancs ellenére menni akarok, de nem is tudnám elmondani neki, hogy azokért indulnék, akik talán veszélyben vannak. De, mielőtt még bármit is tennék, megérkezik Simon ordítva, hogy azonnal álljak le. Igaz, hogy ezt csak abból tudom leszűrni, hogy eltorzult arccal és gesztikulálva néz rám. Rendben. Eleget teszek a felettesek akaratának, és visszamegyek a gyengélkedőre Will mellé. Feleslegesen akarok tenni a Társaimért, akikről alig tudunk valamit. Legyen meg az akaratuk. Tudnék segíteni a kutatásban utánuk és ezt talán egyedül Morison érti és fogja fel. Nem mindig úgy alakul a helyzet, ahogy szeretnénk, és azon se csodálkozom, hogy … Na, mindegy! Bólintok Morison felé is, és elfogadom a parancsot. Eddig se értette meg senki – talán két emberen kívül- hogy mit miért tettem. A következőkben csak a kiadott és ismertetett parancsokat fogom végrehajtani. Amit utasításba kapok. Hiába is mondanék bármit, süketek vagyunk, és a rádióösszeköttetés is elég labilis. De, ha a többiek jobban tudják, hogy mi a helyes, akkor tegyék azt, amit jónak látnak. Visszatérek Will mellé, és segítek, amiben tudok, ha rám bíznak valamit. Remélem, hogy ki tud jutni Sam és Niko, mert nem sok idő maradt a kivonási időből. Mentem volna utánuk, -igaz, senki nem hallaná, amit mondanék-, de a Földi katonai múltammal, voltam hasonló helyzetekben, és tudnék, és tehetnék is valamit, hogy segítségükre legyek. De látva a kilalakult helyzetet, úgy látszik, hogy a főparancsnoknak más a véleménye és ehhez tartom magam.
Volt már részem pár elcseszett küldetésen, de ez messze túl mutat a többin, abban biztos vagyok, hiszen elég szar állapotba kerülök elég hamar, s valamiért a fenevadak pályáznak rám. Senki ne próbálja meg nekem elmagyarázni, hogy véletlen lenne, hogy 2 dög is engem vett célba. Ez személyes merénylet ellenem. Valaki olyantól, aki tudja, hogy itt vagyok, és tud uralkodni ezeken a látszólag vad dögökön. Kézenfekvő lenne azt feltételezni, hogy Terson áll az egész mögött, de sajnos ő túlságosan is kézenfekvő. Szóval ő csak báb, vagy csalétek, hogy kézenfekvő legyen őt gyanúsítanom. De sajnos most nincs sok lehetőségem ezen agyalni, mert gyorsan be kell szállni a csapatszállítóba, s ott már el is vesztem az eszméletemet, s csak pillanatokra térek magamhoz, közben látszólag félre beszélek össze vissza szavakat, amiknek nincs értelmük. Szerencsémre, Shane doki hamar kézbe vesz, vagyis a jelenleg legalkalmasabb ember gondjaira bíz, hogy vetkőztessen le, s fertőtlenítsen, mielőtt bele kezdenének az állapotom javításába, vagy annak rögzítésébe. Ahogy lemeztelenítenek annyira, amennyire kell az orvosi ellátáshoz a testem felfedi azt, ami eddig rejtve volt az átlag szemek előtt. A meztelen felsőtestem, a koromhoz képest izmos, és masszív, s rajta számtalan heg tanúskodik arról, hogy az életem nem csak az íróasztal mögött zajlott. Ugyan a hátamon fekve nem látszik a hátam, ami igazi térkép lehetne egy kíváncsi szemnek, a megszámlálhatatlanul sok heggel, de azok a hegek legnagyobb része az életem hozadékai. Viszont a mellkasomat, hasamat díszítő hegek már a rangom, és cselekedeteim hozadéka. Hiszen nagyon jól kivehető a szívem felett található heg, amely alig 5 éves lehet. Egy Ellenálló féreg meg próbált szíven szúrni, de mázlimra, nem tudta elég mélyre döfni bennem a pengéjét. A bal vállamon egy sokkal régebbi lövedék nyomat található. A merénylő megpróbált lelőni, de elhibázta és csak a vállamat találta el, s a lövedék a lapockámba fúródott. A hasamon a császármetszésre emlékeztető vágás sem azért van, mert szülni próbáltam, hanem mert egy dühös apuka egy béltépőnek becézett recés pengével akart kibelezni a Dominium folyosóin, de szerencsémre, volt annyi lélekjelenlétem, hogy rá fogtam a kezére, így a horgas – kampós késféleséggel nem rántotta ki a belsőségeimet, csak nagyon csúnya heget hagyott maga után. Az évek alatt közel két tucat merényletet követtek el ellenem, és ezek a fránya merénylők nem méreggel próbálkoznak, hanem késekkel, pisztolyokkal, és hasonlókkal. Ez a szám tudom, hogy messze a kancellár társaim fölé emel, hiszen tudtommal őket nem próbálják meg ennyiszer eltenni láb alól, de én már megszoktam. Harcolni, küzdeni kell az életben maradásért. A vörös injekció hamar megteszi a hatását, s ha eddig motyogtam is volna, vagy fészkelődtem volna, most már nyugodtan fekszem, s a fájdalom is enyhül a szervezetemben, pedig biztos vagyok benne, hogy sokan szavaznának arra, hogy ne kapjak fájdalomcsillapítót, hadd szenvedjek csak. De az orvos úgy dönt, hogy megpróbálja megmenteni az életemet. Megmenti, pedig egy egyszerű kis hanyagsággal, most több ezer ember életét tehetné jobbá. Hiszen ha most „véletlenül” rossz szert ad be nekem, s bele halok, nem nagyon fogják hibáztatni. Sőt. Terson még meg is jutalmazná, de ami ennél is fontosabb, hogy a világunkat megszabadítaná a gonosz sárkánytól, akit McGrover Kancellárnak neveznek. S csak annyit kellene tennie, hogy most nem helyesen cselekszik, hanem egyszer az életében tesz olyat, ami a jelleme ellen való lenne. De ő nem olyan ember, mint én. Én fordított helyzetben minden szemrebbenés nélkül tudnék végezni egy emberrel. De ő nem. Számára még az én nyomorult életem is fontos. A Kancellárok, és hozzá tartozóik egészségügyi aktái olyan titkok a Dominiumon, amihez csak nagyon keveseknek van hozzáférésük, főleg nem egy ilyen Shane féléknek. Simonnak, meg mégy annyira sem. Így amikor a szkennerrel el kezdi vizsgálni a testemet, akkor igen csak meg tud lepődni. Hiszen a koponyám már nem teljesen az enyém, hiszen három helyen is fémlemezekkel van megerősítve, ahogy az előző koponya sérüléseimet helyrehozzák. A lábszáram is okozmeglepetést, hiszen ott is található fém lemez, és támaszték, ahogy a többszörösen összetört combcsontomat helyre hozták jó pár éve. A fiataloknál még foglalkoznak avval, hogy kivegyék belőlük az ilyen implantátumokat 1-2 évvel a beültetésük után. De az idősebb betegeknél már nem kockáztatnak a kivétellel, csak ha valami komplikáció lépne fel. Az expedíció legnagyobb szerencséje, hogy a le vagyok szedállva, és semmit sem tudok arról, hogy Sammy sehol sincs, mert ha tudnék, akkor most hatalmas nagy balhét csapnék, hogy az életem biztosítékát szerezzék vissza nekem, s addig egy métert nem teszünk meg, amíg ez nem teljesül. Hiszen jelenleg Sammy a feleségem, és a Záradék értelmében, ha ő meghal, vagy eltűnik, akkor nekem is végem.
*A Condoron elterülve már viszonylag biztonságban érzem magam, már ami az állattalanságot illeti. Persze még így is elérhet minket valamilyen szörnyeteg, teszem azt a lavinásnak az unokatestvére, de a Condor fegyverzete azért már elég kell, hogy legyen. Csupán néhány szusszanást engedélyezek magamnak, míg némileg helyreáll az egyensúlyom és legalább fekve nem forog velem a világ, picit ejtőzöm a kellemesben, hogy aztán kezdjek mindent előröl. Lassan felülök és átállítom a sisak rádiót feliratozásra, majd előszedem a pda-mat, hogy akcióba lendüljek. Sem Sammy, sem Gardel nem válaszol, utóbbinál legalább látom, hogy a kapcsolat él, csak válasz nem érkezik. Aggodalomra inkább Sammy rádiójának totál némasága ad okot, ami azt jelenti, hogy ő még nem ért vissza. Előre sejtve a negatív eredményt, Denisovot is megpróbálom elérni…de hasonlóan járok mint Sammyvel. Nem is nagyon figyelek a körülöttem igencsak felélénkült helyzetre, míg Malinor oda nem jön hozzám. Az orrom elé dugott írás szerint megint ki akar menni, ő többet tudhat mint én, mert konkrétan Denisovot és Sammyt emlegeti, ergo ők hiányoznak a létszámból. Cirka három másodperc alatt átgondolva az esélyeket, nemlegesen rázom a fejem, sokkal jobb ötletem támadt, amivel nem rohanunk a vesztünkbe, egyszerre több irányba/ból. Mire azonban felvázolnám mire jutottam, Malinor hátát látom amint a csapatszállító felé igyekszik. *~Ó, remek! ~ *Lassan de biztosan felállok, hogy utána menjek, de meglátom Smith-t Malinorral szemben állni, látom, hogy mozog a szája, látom Malinor arcát, de nem kell kitaláljam mi történik, mert időközben nagy robajjal megérkezik az egyik bányagép, maga mögött húzva a totálkáros titánt. Egy pillanatra megáll bennem az ütő, hogy aztán százszorosan behozza a lemaradását. Segítenék én, de egyrészt minden mozdulatkor megbillen velem a világ és félő, hogy nem jó irányba indulnék el, másrészt Simon hadnagyék is megérkeznek és hirtelen felbolydul a Condor raktere. Ha nem olvasnám, az ő hangját tutira meghallanám félsüketen is, látva az arcát a sisaküvegen keresztül, bár a raktér fényei igen romantikusan csillannak meg rajta, nem tompítják a kétszázas vérnyomás vonásait. * -MIT KIABÁL? MAGA IS SÜKET? *Érdeklődöm hangosan kiabálva, hogy legalább a saját hangomat halljam, noha további fájdalommal jár, de szerintem sokkal hatásosabb, mint leírva. Malinort leszállítják a csapatszállítóról, a következő parancs pedig engem is beljebb küld. Gardelnél felesleges akadály lennék, nem mellesleg eltűnnek a gyengélkedő irányába és csak a fohász marad számomra, hogy életben maradjon. Pánik hangulatomon csak tovább ront, hogy Sammyt továbbra sem tudom elérni, Morisont pedig Malinor helyett küldi ki Simon hadnagy, hogy Sammyék után kutassanak. A helyzet enyhén szólva totális kudarc. Elindulok a raktérből a fertőtlenítőn át a Condor belsejébe, hogy végre leszedhessem magamról a pufiruhát. Amint erre lehetőségem nyílik már rángatom is le magamról és otthagyom a padlón, majd némi szédülős botorkálás után, az első utamba kerülő fedélzeti számítógépre csatlakozom kihasználva, hogy az összes főnök el van foglalva. Minden rádión történő beszélgetést az egyik monitorra irányítok, hogy mindenről tudjak, majd a Condor lokátorát átkonfigurálom, hogy a kibocsátott keresőjelek random fázisváltoztatással rácsot képezzenek. Végül üzenetet küldök Morisonnak elvégre ő a pilóta, hát nem nagyon értem miért őt küldte ki Simon hadnagy, de remélem Smith is elég lesz.* ~Morison, ha Smith elég ahhoz, hogy felszálljunk minimálisan a talaj felett, kitágíthatnánk a keresési zónát, a Condor fegyverzete pedig fedezhetne. A rádiójelet pedig állítsd át fázisvezérlésre. ~ Ennyi esélyt meg kell adni Sammyéknek, bárhol is vannak, meg kell találnunk őket. Ennél többet jelenleg nem tudok tenni. *
A testem nehéznek érzem, mintha nem is az enyém lenne. A néhai magamhoz térések közepette képtelen vagyok megmozdítani, a fájdalom annál erősebben hatol az elevenembe. Mintha ólomból lenne, ahogy eszméletem is. Próbálok magamnál maradni, ez mégsem megy. Valami mégis ringat, próbál jótékony tudatnélküliségben tartani, ám hirtelen döccen meg és a kellemes érzés abbamarad. Érzem, ahogy testem felemelik, fájdalomtól tajtékzó vállam ernyedten lóg mellettem, képtelen vagyok megmozdítani. Erre eszmélek fel. Nem tudom megmozdítani a fájdalom mégis elviselhetetlen, ám még mielőtt reagálni tudnék a tudatra, újra a sötétség fog körbe. Testem cipelik, a páncélt óvatosan hámozzák le rólam, és addig a pontig ernyedten fekszem a földön amíg a kritikus vállamhoz nem érnek. A fájdalom újra visszaránt a valóságba. Az első, amit érzékelek, az a pusztító, égető kín, mely csontomba mar. Testem abban a pillanatban feszül ívbe, ordításom többen nem hallhatják, mégis elemi erővel robban fel torkomból. A másik amit érzékelek a fény, mely körülvesz, látásom mégis zavaros, homályos. Összemosódnak a dolgok, egy vörös pacát érzékelek magam mellett, ám íriszeim kifordulnak, ahogy a fájdalom újra átveszi felettem a hatalmat. Épnek érzett kezemmel ragadom meg a padló felszínét, annak szorítása mégsem enyhíti a kínt, ujjaim mégis lassan fehérednek el az erőlködéstől. Férfihangot hallok, felfogni mégsem tudom a szavait, elmosódnak. Minden koncentrációmra szükségem van, hogy a fájdalom érzetén úrrá legyek. Magamba mantrázom az egykori dördülő szavakat. Nem a test ural téged, te uralod a tested. Fogaimat egymáshoz szorítva nyögök fel többszörösen is, ahogy újra megmozdul testem. Mégis újra megfeszül a testem, gerincem, s ahogy kienged, mintha araszolnék le a hordágyról, menekülnék, izmaim megfeszülnek, majd elernyednek, a sokk keltette remegésen nem tudok úrrá lenni. Fejem oldalra fordítom, az éles fény rettentően bánt, lehunyt szempilláim alól is. Arcomon minden izom megfeszül, a fájdalom eltorzítja vonásaimat, a fájdalom újabb hulláma, újra ordításra késztet és én képtelen vagyok ellenkezni most testem akaratának. Érintések egy részét érzem, egy másikat mégsem, vagy csak nem egyenletesen jut el tudatamig, mely most eltökélte, hogy nem szakad meg. Ehhez képest azt meg sem érzem, ahogy a vörös oldatot tartalmazó injekció a bőrömbe mar, testem remegése lassan hagy alább, tekintetem még egy pillanatra kinyitom, a plafon felé irányítom, majd lassan hunyom le. Ismerős hang üti meg a fülem, feleszmélni mégsem tudok rá. A fájdalom már nem éles, egyre tompább, izmaimat képtelen vagyok megmozgatni. A tudatom újra elvész, ezúttal hosszú időre. Testem tehetetlenül hever a hordágyon, nem mozdul már meg magától.
Nem kérdezek rá arra, hogy miért a RYAS-t kapom most, amikor az expedíció elején még a CQL-es fegyvert adta át nekem, csak egy biccentéssel köszönöm meg, majd már a helyre is koncentrálok. Van itt bőven látnivaló és jogos a közlegény megjegyzése, a B-09-es telepen valóban nem lenne dolgunk, mi mégis itt vagyunk. - Akkor valaki nagyon nem fog örülni annak, hogy mi mégis itt vagyunk. - de tény, az Eternityn is láttunk érdekességeket, bár ha az ellenálló ügyes, akkor nem úsztuk volna meg élve, és a felfedezés titokban maradt volna. Arra most nem fogunk választ kapni, hogy akik itt jártak előttünk, pontosan mi célból tették, de nem is érünk rá elméleteket gyártani. Vissza kell jutnunk a Condorra. Ehhez viszont fel kell mérnünk a helyet, ahol most vagyunk, így óvatosan sétálunk be az első épületbe és kezdünk gyűjtögetésbe, majd feljutva az emeletre vizsgáljuk meg a térképet, fedezzük fel az ellenfeleinket és születik meg a terv a folytatásról. Kockázatos szétválnunk, de ezt tartom logikusnak, mégis kikérem azért a közlegény véleményét is, de nem ellenkezik, így hát ez lesz, és csak bízhatok benne, hogy nem döntöttem rosszul. - Rendben! - csak ennyit mondok a visszajelzésre, majd követem lefelé a létrán Nikolait, de mielőtt még kiléphetnénk a helyiség ajtaján, megérzem érintését. Viszonzom mosolyát, és őszintén jól esik aggodalma, szívem is újra gyorsabban dobban az adrenalinnak hála. - Te is! - na de indulnunk kell! Eleinte még egymás mögött haladunk, de aztán Nikolai megindul az üzemanyagok irányába, én pedig a gépek felé. A térkép nem hazudott, megtalálom azt, amit kerestem és rövid kutakodás után a tökéletes monstrumra is rálelek. A vezetőfülke védelme fontos, még akkor is, hogyha a gép nagyobb és bizonyára lassabb is lesz. A rácsok valamennyire kitarthatnak, de az üveg az aligha. Az ajtót igyekszem óvatosan és halkan kinyitni, majd amennyire tőlem telik, be is mászni a vezető oldali ülésre. Becsukom magam utát végül az ajtót, bekötöm magam, majd a kulcs a helyére kerül. Az üzemanyagszintet látva elhúzom a számat, de nem lepődök meg, nagyjából erre számítottam és akkor most kéne beindítani! Izgalmas nem tagadom, csak az idő sürget minket, de mégis, egy rövid időre mintha nem is egy életveszélyes helyen lennénk, úgy élvezem felfedezni a gépben lévő gombokat és karokat, majd amikor beindul, eleinte kicsit rángatózik szegény, de aztán csak meglesz kettőnk között az összhang. A pirotechnikai eszközöket közel teszem magamhoz, a fegyvert pedig készenlétbe helyezem, és milyen jó, hogy így teszek, mert néhány másodperc múlva már meg is látom a fehér rémségeket. Nem esek pánikba, rámarkolok a kormányra, irányba állítom, majd a kezembe veszem a fegyvert és mivel tudom, hogy az üveget át fogják törni, így megelőzöm őket, és mivel nem nagy a távolság, bízom benne, hogy az agyukba kapott golyó pontos lesz és végez a bestiákkal. Ekkor ér oldalról is a támadás, az ablak betörik, a gép kicsit kimozdul, de mivel egyébként is lassú szerkezet és nem is megyek túl gyorsan, simán irányba tudom állítani. Igyekszem elhajolni a rémség elöl, hogy ne érjen el éles körmeivel, a fegyvert pedig most felé irányítani, majd ha sikerül, hát lövök ismét. De túl sokan vannak, így a mellettem lévő pirotechnikai eszközök felé nyúlok és ha képes vagyok őket valamilyen gombnyomással vagy bármi mással működésbe hozni, akkor kidobom az ablakon, hogy a kinti rémségek kapjanak egy kis ízelítőt az erejéből, és csak bízom benne, hogy sikert aratok. De a közvetlen közelemben lévő rémségekkel nem kockáztatok, így azokat csakis a RYAS-sal ismertetem össze, mert saját magamat se megégetni, se felrobbantani nem szeretném. Kérdéses, hogy mennyi esélyem van egyszerre ennyi döggel szemben, de talán nem fognak tudni túl könnyedén bemászni hozzám. Elég közel vannak, elég nagyok, ha a fejüket nem találom el, akkor talán a testüket...
Ha nem halok meg még menet közben és sikerül eljutnom Nikolaig, akit bizonyára látni fogok az üzemanyag cellákkal a kezében, ahogy az Ő felé közeledő két fehér rémséget is. Rántok a kormányon, és bizony a célom az, hogy a monstrum lánctalpai alá kerüljenek a dögök, Nikolai meg talán segít leszedni a gépen lévőket, már ha akadnak még rajta.
Az ajtó viszont nem nyílik, ezt pedig csak akkor látom meg, amikor odaérek elé. Gyorsan felmérem - ha van rá lehetőségem -, és összerakom a képet, hogy emberi kézre is szükség van a kinyitásához. Ha odakint tiszta vagy tisztább a terep, akkor a motort nem leállítva szállok ki a járműből a fegyverrel a kezemben, majd indulok meg az energiaellátó egység épülete felé. - Te cseréld ki az üzemanyag tartályokat, én kinyitom a kaput! - szép terv, csak a kérdés az, hogy menni fog-e. Óvatosan haladok továbbra is, ha pedig ellenséges lényt látok, rögtön lövök, egy pillanatra se habozva. Ha pedig elérem az irányítót, igyekszem életet lehelni a rendszerbe és kinyitni a kaput, hogy végre távozhassunk. Remélhetőleg nem vesz rengeteg időt igénybe, most pedig szerencse, hogy gépész vagyok. A célom az, hogy az ajtó kinyíljon, ha pedig megtörténik, visszatérve a monstrumhoz elhagyhassuk ezt a helyet és végre visszaérjünk a Condorhoz. Vajon itt vannak még? Kezd egyre kilátástalanabbnak tűnni a helyzet, és hogy élve kijussunk innen.
A szkafander takarásában talán nem látszik, hogy halovány mosoly jelenik meg az arcomon, amikor meghallom Sam mondatát a puska átadását követően. Úgy tűnik, sikerül anélkül is beletenyerelnünk valami nagyon bűzlő dologba, hogy azt különösebben akartuk volna. - Azt hiszem lesz munkája a dominiumi nyomozóknak, ha egyáltalán lesz mód eljuttatni hozzájuk a felvételeket. - zárom a beszélgetés idevágó részét, mert nem igazán szeretném mélyebben kifejteni az álláspontomat, mert a végén még engem is elővesznek és meggyanúsítanak valamivel... A fejkameráink, szorgos kisdiákként, a legapróbb részleteket is tökéletesen rögzítik az utókornak és persze a Kancellária elemzőinek, ezért abszolút nincs és nem is lehet időnk a másik iránt táplált érzelmeink kimutatására, csak legfeljebb egy-egy alig, vagy egyáltalán nem látható érintés erejéig. Sammy szavaira biccentek, majd mindketten megindulunk a saját utunkon, hogy mielőbb kijuthassunk erről az elátkozott helyről. Próbálok megfontoltan, épülettakarásból fedezékig haladni, de mindezt úgy kivitelezve, hogy sebességem tempós is legyen egyben. Szinte magamon érzem ezeknek a dögöknek a pillantását, bár a körülöttem lévő csöndes, ellenségmentesnek mutatkozó környezet inkább nyugalmat áraszt magából. A kezdetektől fogva gyanúsan néma telep hamarosan megmutatja valódi, eleven oldalát, mikor a sűrű ködből megjelennek az első húsomra pályázó érdeklődők. Szerencsémre a szikrákat szóró eszköz nincs elázva és működik, melynek segítségével, ha egy rövid időre is, de sikerül megbabonáznom, vagy félelemmel eltöltenem a feltételezésem szerint, ilyesmit még sosem látott lényeket. Az ily módon szerzett lépéselőnyömet megpróbálom a lehető legjobban kamatoztatni és futással kapcsolom össze, mert szinte biztosra veszem, hogy innentől kár bujkálni, az ellenség vicsorgó pofával les rám és amint elhalkulnak a mögöttem, sárgás fényben pattogó szikraszórás fényei, azonnal a nyomomba erednek és meg sem állnak addig, míg le nem terítenek. Óriási szerencsém van, hogy ki tudom használni és hasznosíthatom képességeimet, melynek segítségével elérem az üzemanyag-vételező helyet. Odabent érintetlennek tűnnek a tárolók, és ha jól látom szinte az összes teljesen fel is van töltve. Megragadom az első üzemanyagcellát és már igyekszek is kifelé, azonban nem túl nagy meglepetésként, a korábban lerázott Fehér gyilkosok megérkeznek, és lépésről lépésre közelítenek felém. A lábaim elé, a hóba ejtem az eddig a pillanatig a kezeim között tartott energiatárolót és lekapom a hátamról a mesterlövész puskát. Hallom a Samantha által életre keltett gép egyre erősödő zaját, de a köd miatt sziluettet még nem, csak a fényszórók fényeit látom, bár, ha nincsen felkapcsolva, akkor még azt sem. Ha felettesem túl messze van még a géppel, akkor a CQL mesterlövész puskával az előttem lévő rémségeket veszem célba és addig lövöm őket, amíg csak a fegyver bírja. Más esélyem nincsen túlélnem, az épületbe visszavonulni nem látom értelmét, kitérni nem tudok, hiszen nem vagyok elég ügyes hozzá, hogy két ekkora bestia elől elmeneküljek. Marad a helytállás és a lövés. Ha szerencsém lenne azzal, hogy Sammy befut és elgázolja az éhségtől csak rám koncentráló fenevadakat, akkor segítek megtisztítani gépet a felkapaszkodott és még életben lévő bestiáktól néhány lövéssel. - Értettem! - nyugtázom a Hadnagy szavait, és, ha nem esett bántódásom, már indulok is a bányagép felé, hogy kicseréljem a lemerült elemet a nálam lévő újra. Csak remélni tudom, hogy ennek a monstrumnak is ott van az üzemanyag-ellátó rendszere, ahol a többinek is és ugyanazon az elven működik a csere, mint a korábban, még a dominiumon tanulmányozott gépészeti anyagokban jelölték.
- Igenis, Uram! - Smith biccent a Kapitány parancsára, de még nem tudja megkezdeni az intézkedéseket, mert megérkezik az utolsó előtti kutatócsapat is Greymare Hadnagy vezetésével, aki az utolsó 850 méteren aktívvá váló rádiókapcsolatot kihasználva, tudomást szerzett a legfrissebb helyzet és állapotinformációkról, melyek az irányítás birtokában vannak. Bullbergson és a segítségül hívott katonák nem késlekednek, azonnal segédkeznek a súlyosan sérült Katrina és Will mielőbbi ellátáshoz juttatásában, ezért ahogy nyílik az újonnan érkezett, de rendkívül viseltes lánctalpas sérült hátulja, már ott is teremnek és a fertőtlenítő egységhez igyekeznek a sebesültekkel, ami után a ruha bontását is megkezdik, de azt már csak akkor, ha a műveltre megkapják Gregor doktortól az engedélyt. A bányászok vezetője úgy látszik felnőtt a feladathoz, mert nyoma sincs már a korábban látott és hallott végtelen lazaságának, ami abból is könnyen leszűrhető, hogy feszülten figyel Shane szavaira, majd bólint párat és felveszi a kapcsolatot a siklón lévő gépésszel, hogy legyen a segítségére és hozzon egy sugárzástól védett tárolót a rábízott mintáknak. Ő mégiscsak jobban képben van, mit hol találni a siklón. Szerencsére a dominiumi járműfejlesztő mérnökök a masszívnál is strapabíróbbra tervezték a J-07 csapatszállító vezetőfülkéjének ajtaját, más esetben több, mint valószínű, hogy az Expedícióvezető robbanásszerű ajtónyitását a csuklópántok nyekkenve sínylették volna meg. A férfi szavai, ha szóban nem is mindenkihez érnek el a korábban elszenvedett sérüléseik miatt, de írásos formában az összes működő szkafander belső kijelzőjén olvashatóvá válik. - Uram! Itt Fletcher Közlegény jelentkezik! Gardel Tiezedes parancsának megfelelően a szolgálat alól felmentett Dr. Gray-yel visszatértünk a Helix-tó mellől és a Condor gyengélkedőjén biztosítottam a felügyeletét, amíg más utasítást nem kapok. - érkezik a feliratozott jelentés a férfi kijelzőjére a kérdését követően. - Az Eternity tehersiklón csapaton belüli támadás ért minket, Judy Campos semlegesítve lett, de Anderson kutatótiszt is életét vesztette. A különítmény vezetője, Lewis Hadnagy és Denisov Közlegény egy sziklavájatba zuhantak és azóta sincs rádiókapcsolat velük. Ennek már legalább 30 perce. - mivel hallotta, hogy Katrina visszaérkezett, valamint már látta a bányászokat és a katonákat a fedélzeten, ezért róluk nem tesz jelentést.
Az ukáznak megfelelően Morison Kapitány és a három feladatra kijelölt fegyveres azonnal megindulnak és egy percen belül már a rámpa alján gurulnak, hogy megpróbáljanak kapcsolatba kerülni valamilyen módon a hiányzó csapategységgel. A mögöttük lévő tehersikló sziluettje hamar a ködbe vész, a folyamatosan zuhogó hóesés és a szürke ködréteg azonban nullára redukálja a látási viszonyokat, ezért a jármű vezetője csak és kizárólag a navigáció pontosságában bízhat. Az első öt perc nem hoz semmiféle eredményt, akármelyik frekvenciát használják, és akármilyen messzire kerülnek a Simon által behatárolt zónán belül. Öt perc után Lucas kijelzőjén egy üzenet jelenik meg, mely nem a keresettek egyikétől, hanem talán kisebb fajta meglepetésre Moor Tizedes-től érkezik. A szkafander kijelzője csak nála jelez beérkező irományt, a közelében lévő katonák közül senki más nem kapja meg. Amennyiben szeretne válaszolni privát frekvencián Raven-nek, megteheti, a vétel ezen a távolságon belül tökéletesen működik.
A Parancsnoki Hídon a rádiókapcsolat még nem állt helyre a dominiumi irányítással, de szöveges üzenetek néhány perces csúszásban már folyamatosan érkeznek, melyek leginkább az aktuális csapategységek és a lehetséges sebesültek jelentéseinek bekérésével, a kivonási parancs ismétlésével, az eljárás sürgetésével és a hajó állapotfelmérésével foglalkoznak. Viszont érkezik egy időjárással foglalkozó, kiemelt üzenet is, majd utána többször is ugyanaz, csak a frissített verziója, melyben rövidtávú elemzések mutatják meg különböző számítási görbéken keresztül, hogy mi várható a közeljövőben az Aquillon azon részén, ahol jelen pillanatban tartózkodnak. Az üzenet vészjósló tartalommal bír, melyet mindenkihez eljuttat a Hídon lévő rangidős tiszt:
Hold:Aquillon Lokáció:Egykori CQL bánya közelében Felszíni hőmérséklet:-47 °C Légköri viszony:Hózivatar környezetében veszélyes összeáramlási zóna alakulhat ki! Jellemző csapadék:Jég, Hó Radioaktív sugárzási érték:Magas tartományban Jelenlegi időjárás:Intenzív havazás Riasztás:25 percen belül radioaktív hózivatar kialakulási esélye: Extrém magas
- Greymare Hadnagy, a Dominium-ról kapott értesítés és a helyreálló műszereink adatai alapján a későbbre jósolt viharzóna hamarabb váltott irányt, melynek következtében a zivatarlánc központi magja egyenesen felénk tart. A központból érkező késést összevetve a saját méréseinkkel, a rendelkezésünkre álló idő, nagyjából 10 perc körül mozog. - a hírek egyáltalán nem jók, főleg, hogy Simon vállára jelen pillanatban másfajta problémák is nehezednek - CS Condor irányítása! Itt Smith Parancsnok, készüljenek azonnali felszálláshoz, de várják meg az Expedícióvezető, vagy a Kapitány felszállási engedélyét. Ez parancs! - lép be a beszélgetésbe a folyamatokat a raktérből irányító nő. - Morison Kapitány! Az időjárás perceken belül sokkal rosszabbra fog fordulni, a keresését fel kell függeszteniük és azonnal vissza kell térniük a tehersikló fedélzetére. Ismétlem, haladéktalanul vissza kell térniük! - nem ragozza túl, hiszen felettese valószínűleg már javában benne van abban, amit ők egyelőre nem, vagy minimálisan tapasztalnak. Elgondolása sajnos igaz, mert, ahogy megérkezik Lucas és társai sisakjára az üzenet, jókora jegek csattannak a lánctalpason. Először csak ököl nagyságúak csapódnak a kasztnin néhány másodperces különbségekkel, végül fej, vagy még attól is nagyobb darabok érkeznek a sűrű ködből előtűnve, szerencsére egyelőre nem folyamatosan, de mindenképpen figyelemfelkeltő, de mindenek előtt baljóslatú ritmusossággal. Ami még feltűnhet a terepen lévőknek, az a szinte folyamatos sárgás, vöröses villanásokkal érkező front, melyet egyértelműen a villámlás okoz az előttük tornyosuló radioaktív felhőben és sok esetben abból cikázva ki is lépve. Hiába a folyamatos keresés, a frekvenciaváltás és a különböző formában kiküldött jelzések, a rádiók némák maradnak, a keresett személyek egyikétől sem érkezik reakció, de még egy kósza szignál sem ad okot bizakodásra. Morison Kapitány eldöntheti, hogy továbbra is kint maradnak-e, dacolva a veszéllyel és számolnak a beláthatatlan következményekkel, vagy még időben visszavonulnak a Condor-ra, ahová jelentős károk nélkül megérkezhetnek.
Miután Simon megkapja az engedélyt a fertőtlenítő egység elhagyására, Bullbergson-nal találkozhat, aki az időközben megszerzett sugárbiztos tárolóval igyekszik az orvosi szoba felé, melyben Shane mintái és eszközei lapulnak. A két szemüveget a gépész nyújtja át a Hadnagy-nak, aki egy biccentés után már rohan is tovább oda, ahol éppen szükség van rá. A bányászvezető megjelenik Shane előtt, jól látható helyre teszi a rá bízott felszerelést, majd egy aggódó pillantást vet a nagyon rossz bőrben lévő Katrina-ra és sietve távozik, hogy beszéljen az embereivel. A Kancellár talán nem hisz benne, de közel s távol a lehető legjobb ellátást fogja kapni Gregor doktor kezei között, aki legjobb tudása szerint látja el a súlyos sérüléseket szenvedett bajtársait. A Condor orvosi szobája korszerű, de csak közepesen felszerelt, ami azt jelenti, hogy a gyógyszer és ellátásmennyiséget tekintve az elérhető adagok keretek közé határoltak. A tehersikló rendelkezésre álló készleteit szigorú dominiumi rendelkezés rögzíti, melyet, indulás előtt így is megemeltek tekintettel az ismeretlen körülményekre. A beavatkozás hosszú időt vesz igénybe, melyhez az Expedícióvezető, vagy valaki más segítsége folyamatosan szükséges Shane mellett. Egyelőre komplikációmentesen zajlanak az események, William néhány fokkal jobban érezheti magát a korábbitól, de az erős fájdalomcsillapító az összes érzékét elnyomja, sem beszélni, sem mozogni nem tud.
A taktikai tiszt az orvosi szoba bejáratáig kísérheti McGrover Kancellárt, odabent ugyanis többen már nem férnek el, akik eddig bent tartózkodtak, a két mérgezett eset és a Dr. Gray Fletcher páros is ki lesznek küldve, hogy legyen helye a szobában tüsténkedőknek a beavatkozások végzéséhez. A Helix-től visszatért páros elfoglalja a helyét az utazó térben, Fletcher rögzíti az összebilincselt kezű nőt, majd ő maga is leül a közelében. A mérgezés gyanúval szolgálat alól kivont csapattagokat Kaminsky segíti a helyükre, majd visszatér az ajtó előtt látott Edgar-hoz. - Malinor Hadnagy! - szólítja meg kedélyes hangon a férfit, miközben felé közeledik. - Még személyesen nem volt alkalmunk beszélni, a nevem Oleg Kaminsky, a Kancellária tudományos megbízottja vagyok... - mutatkozik be, majd szégyenteljes hangon folytatja - ...igen, én vagyok az a majrés fickó, aki terepre sem tudta kikísérni Önöket... pedig számítottak a segítségemre... - tárja szét karjait, miközben elhúzza a száját. - Megpróbálom hasznossá tenni magamat, ha már eddig nem voltam, csak púp mindenki hátára. - miután megérkezik a férfi elé, gyorsan felméri a Hadnagy karját egykoron szakszerűen rögzítő kötést, amit az elmúlt, viszontagságos idők finoman szólva is borzasztóan megviseltek. - Jöjjön, újra rendbe hozom, van nálam az orvosi szobából származó kötöző anyag. Amíg távol voltak én viseltem gondját a gyengélkedőn fekvő két sérültnek is. De nem, orvos az közel sem vagyok. - mosolyodik el egy pillanatra és bízik abban, hogy egy szabad helyre követi őt a katona. - Itt jó is lesz. - ülteti le az utazó tér egyik szabad helyére, majd a táskából pillanatok alatt előkerül az előbb említett anyag, amivel néhány szakszerűnek látszó átkötéssel újból fel tudja rögzíteni Ed sérült vállát. - Hadnagy, mi történt pontosan odakint? Úgy látom sajnos nem mindenki tért vissza a kiküldetésről. - érdeklődik munka közben, majd a vastag anyagot megpróbálja valamivel elvágni, amire megfelelőnek találja a nála lévő kését. Az éles penge egy szemvillanás alatt lemetszi a felesleges anyagot, majd visszakerül a zubbonya belső zsebébe. A mozgatás után nyugalmi állapotába visszalebbenő tiszti kabát anyaga egy másodpercre teljes egészében láthatóvá teszi az előbbi kést, amit Edgar is észrevehet. A fegyver hamisíthatatlan, díszes mintázatú formája rossz élményeket juttathat eszébe egy félresikerült akcióról, egy balul elsült konvojtámogatásról, és egy néhai, kegyetlen zsoldos brigádról, melyet a jelen lévők közül csak egyedül ő ismerhet. Csak ő, mert ő személyesen is látta őket. A legszembetűnőbb viszont a hiányzó markolatgomb lehet... végül a másodperc letelik, a fegyver pedig eltűnik a szeme elől. - Készen is vagyunk Malinor Hadnagy! - egy derűs mosollyal egybekötött biccentéssel és a nem fájós vállának érintésével már búcsúzik is Kaminsky, hogy utána nézhessen kell-e valakinek segítség a jelenlévők közül.
Samantha és Nikolai
A bányagép, ha döcögve is, de megindul a kapu irányába vezető úton, ahol több az ellenség, mint azt az ablakból nem régiben látták. A szerkezet morajlása a telepen ólálkodó összes vérre szomjazó szörnyeteg figyelmét felkeltette, melyek közül kettőt időközben Nikolai megjelenése ugyan elvon a középpontból, de a fennmaradó hat rémség mindegyike Samantha-t akarja kirángatni a munkagép belsejéből. Indulás után rögtön közelebbi ismeretségbe kerül az egyik vicsorgó fenevad a megállíthatatlanul haladó lánctalpakkal, ugyanis azt gondolja, hogy egymaga képes legyőzni egy ekkora, működés közben soha nem látott óriást. Számítása nagyon nem jön be, széttrancsírozott teste a jeges talajba préselődik. A második támadó az utolsó kapaszkodót elvéti, mielőtt a fülkéhez kerülhetne és a jeges gépoldalon megcsúszva egy szemvillanás alatt a mélybe zuhan. A szédült lény már nem tud odébb ugrani a súlyos fémtömeg elől, a talpak pedig gond nélkül haladnak át testén, miközben az összes csontját ízzé-porrá zúzzák. A többiek már számolnak a veszéllyel, de éhségük elvakítja őket és taktika helyett erőből támadnak, igaz az első csapást nem várja a Hadnagy, inkább nagyon bölcsen a saját kezébe veszi az irányítást és kiereszti az első lövedéket a RYAS-ból, ami szinte felrobbantja a rendkívüli közelségben morgó Fehér gyilkos koponyáját. Agyvelő és csontdarabkák apró szilánkjai terítik be a vezetőfülke egy részét. Egyel kevesebben lettek, de ünnepelni még nincs idő, mert az oldalsó ablak betörik, a karmos mancsvégbe futó erős végtagok pedig megpróbálják elérni a lányt, akit elkapni nem tudnak, de ruházatát felsérti a kapálózó és egyre bentebb kerülő bestia. A puska ismét lesújt, a célzott lövés egy újabb áldozatot jegyez, sorszám szerint már a másodikat. A soron következő offenzíva szemből érkezik, de mielőtt lőne, működésbe hozza az épületből magával hozott pirotechnikát, ami szikrázva repül ki a gép ablakán, hogy egy időre elvegye a kedvét a még életben lévőknek az ugrálástól. A húzás bejön, mert látható magasságban egyelőre nincsen senki, az odakint uralkodó ködben sem látni ellenséget, mintha elcsöndesedtek volna, de ez bizonyára csak átmeneti. Mindenesetre Nikolai már látótávolságon belül van, ahogyan az ellenfelek is. Egy oldalirányú kormánymozdulattal sikerül eltaposni az óvatlan dögöt, míg a második a CQL mesterlövészből kap egyet a homlokába.
A Közlegény könnyedén megtalálja az üzemanyagcella helyét a gigászon és gyorsan ki is tudja cserélni az elhasználódott elemet az újra. A fülkében lévő visszajelző negyednyi egységre szalad fel, ami egy jó darabig mindenképp ki fog tartani. A Főgépészt nem éri támadás, a korábban működésbe hozott eszköz úgy tűnik megbabonázta a fennmaradó két lényt, mert nem mutatják magukat. Az energiaellátó épületének ajtaja az előzmények ismeretében annyira talán már nem is furcsa módon, de nyitva van, viszont az áramellátást manuálisan kell visszakapcsolni. Problémamentes az üzembe helyezés, ami viszont ez után következik, abból még bőven lehet gondjuk. A föld újból remegni kezd, ahogyan percekkel korábban is, azonban mielőtt Sam visszaérhetne a bányagéphez, közvetlenül a kapu előtt megpillanthatja a lerázott Fehér gyilkos párost, akik nagyon nem akarják elengedni őket a B-09 telepről. A rémeket Nikolai is észlelheti, viszont foglalkozni egyikkel sem kell, mert a következő pillanatban a felvonóban magára hagyott, sérült Sziklaroppantó tör fel a mélyből, aki különösebb erőveszítés nélkül pusztítja el a meglepődött négylábú mutánsokat. A vérfürdő után széttárja mind a négy karmos csápját és erőfitogtató visításba kezd. Mivel szemekkel nem rendelkezik a talaj legapróbb rezdülései adják számára a támadható pontot. Gyűrűs testének kétharmada már a jégfelszín fölött van, viszont egyelőre, kivár, mivel épp nem érzékel mozgást.
A kapu áramellátása már biztosított, de a főkaput irányító szervek működtetik, melyet manuálisan kell bekapcsolnia valakinek.
Tisztában voltam vele, hogy amint beindítom a járművet, észre fognak venni, de ezt a kockázatot vállalnom kellett, mert a munkagép nélkül nincs esélyünk visszatérni a Condorra. Érzem, ahogy a jármű áthalad az egyik fenevadon, szinte ki tudom venni a csontok recsegését, és bár valahol sajnálom a lényt ez miatt, hiszen csak éhes, mégis a saját életemet kell előtérbe helyeznem. Felkészülök a támadásra, a fegyver eldördül, majd a gép egy részét beteríti a halott fehér rémség koponyájának maradványa, ahogy a szkafanderre is jut belőle. Elhúzom a számat, majd már én magam is arrébb húzódom, amikor oldalról ér a támadás, és bár a fenevaddal végzek, látom, hogy némileg megsérült a szkafander, de nem olyan mértékben, hogy abból komoly bajom származna. Úgy tűnik szerencsém volt, de még mielőtt ismét támadhatnának, némi pirotechnikát vetek be, mely segítségével el tudjuk jutni az ajtóig. Nikolainak is besegítek, és jó látni, hogy rendben van. Hatalmas kő gördül le szívemről, de még nem lélegezhetünk fel, a kapu még zárva és ki kéne jutni rajta valahogy. Az üzemanyag cellák kicserélését a közlegényre bízom, én pedig vállalom, hogy elmegyek az üzemanyag ellátó helyiségig. Szerencsére az utam során most nem ütközöm bele újabb fenevadakba, de azért behúzom magam utána a helyiség ajtaját, majd körbenézek és amikor mindent biztonságosnak látok, akkor hozom csak működésbe. Az áramellátás helyre állt, de a kapu még zárva. A térképet ismét előveszem, a főkaput irányító szervek a kapu mellett vannak, így oda kell még jutnunk. Egy nagyobb sóhajt megengedek magamnak, miközben a fegyvert ismét felemelem, de ekkor remeg meg a föld, a rémálom pedig ismét valóra válik. Sietve igyekszem visszatérni Nikohoz, de a kapunál még nem a gigászi gilisztát látom meg, hanem a két fehér rémséget, amelyeket hátrahagytam. Még mielőtt bármit is tennénk velük, hirtelen feltör a mélyről a sziklaroppantó, majd nem csak sziklákat, hanem bestiákat is elkezd közvetlenül előttünk roppantgatni. Néhány másodpercre a földbe gyökerezik a lábam, mert ekkora erővel szemben nem sok esélyünk van. Nem mozdulok, mivel sejtem, hogy a föld mozgását rögtön megérezné, így Nikolaihoz szólok inkább. - Próbáljunk meg ne mozogni, hogy ne vonjuk rögtön magunkra a figyelmét. - a szemem cikázik, hogy mit kéne tennünk. - El kell vonnunk a figyelmét. Nagy zajt kellene csapnunk és amíg oda megy, addig megpróbálni elszökni előle. Fel tudnál robbantani valamit mögöttünk? - nála van a CQL kristályos mesterlövész puska, így ha egy távolabbi épületet megcéloz vele és azt fel tudja robbantani, el tudjuk vonni a szörny figyelmét.
Ha a terem beválik, akkor a robbanást kihasználva indulok meg a főkaput irányító rendszer felé, majd nyitom ki a kaput magunk előtt. - Gyerünk! - remélhetőleg amíg én visszafelé tartok, Niko már a kocsiban lesz, de ha nem, akkor én szállok be a vezető oldali ülésbe, majd gázt adok és ideje lelépnünk innen, majd visszaindulnunk a Condorra. Ha a terv nem válik be, akkor agyalhatunk valami B terven... talán Niko kiokoskodik valamit.
Ha viszont sikeresen el tudjuk hagyni a B-09-es telepet, akkor útközben folyamatosan megpróbálok kapcsolatot létesíteni a Condorral. - Itt Samantha Lewis hadnagy, hallanak minket? Nikolai Denisov közlegénnyel úton vagyunk a Condor felé a B-09-es telepről. - ha be tudom állítani az üzenetet ismétlésre, akkor megteszem és folyamatosan sugárzom az adást, de ha nem, akkor nagyjából percenként próbálkozom, hogy elérjem a segítséget. A sziklaroppantó pedig félő, hogy a nyomunkba szegődik, a monstrumunk lassú, az időjárás pedig egyre pocsékabb. Ez nem a mi napunk.
A velem szemben álló két szüntelenül vicsorgó rémség nem sieti el a leterítésemet és ez a lassúság okozza a vesztüket. Én látom ugyan, hogy a ködből hamarosan előtűnő gépszörnyeteg Samantha vezetésével legalább az egyik dögöt maga alá fogja gyűrni, és ha lesz egy kis szerencsém a másikat is elgázolja. Jóslatom részben beteljesül, mert a vérmesebb fenevad már csak az utolsó pillanatban észleli a háta mögül érkező, mozgásban lévő vasat, de elugrani már nincs ideje. A monstrum lánctalpai valósággal beledöngölik a jeges talajba, míg a másik lényt a mesterlövészpuska segítségével semlegesítjük. Éljen a csapatmunka! A sikerről és a köszönetről a magasra emelt hüvelykujjam jelzi Sammy számára, hogy ez is meg van oldva. Lazsálásra azonban nincs idő, ezért futólépésben érkezek a gép mellé, miután újból a kezeim közé veszem a menekülésünk zálogát. A kimerített üzemanyagcellát pontosan azon a helyen találom, ahol emlékeimben is szerepelt. Szerencsére a munkagépek tervezői ezen nem változtattak, noha formára és nagyságra mindenképp módosult a felépítésük. Az egységek cseréjét gyorsan megejtem, de mire újból felpillantok, két újabb lényt látok meg a kapunál. A mesterlövész puskát lekapom a hátamról és célzok, de lőnöm már nem kell, mert a korábban is érzett, földrengéshez hasonló vibrálást újból észlelni, de a legfőbb baj az, hogy egyre inkább, mígnem nagy robajjal fel nem tör a mélyről, hogy rögtönzött Fehér gyilkos mészárlást mutasson be nekünk. A szerencsétlenül járt bestiáknak esélyük sincs a menekülésre olyan hirtelen csap le rájuk a megszámlálhatatlanul sok, fognak kinéző fegyverével a felvonóban már látott, megsebesített Sziklaroppantó. - Azt hiszem, hogy csak egy valamit tudok felrobbantani... - sajnos jobb ötlet hiányában a legkézenfekvőbb megoldáson gondolkozok. Mivel a CQL még ebben a formájában is robbanásveszélyes, megpróbálom beáldozni a kezemben tartott mesterlövészpuskát, hogy a robbanásával tévesszem meg a kapuban emésztő jókora sziklaroppantót. Fogalmam sincs, hogy tervem beválhat-e, de meg kell próbálnom, ugyanis nincs más, ami megtévesztő hullámokat generálhatna néhány lövést követően. A köd és a rossz látási viszonyok nehezítik a helyzetünket, de nem morfondírozok ezen tovább, inkább nekiállok megbontani a WA-06M burkolatát és amennyire csak tudom, szétszedem. Azt próbálom elérni, hogy minél nagyobb felület legyen szabadon, amit a nálam lévő kézifegyverrel meglőnék, ami végül felrobbantaná a CQL-t. Nem vagyok szakavatott az újszerű puskák szétszerelésében és ekkor még finoman fejeztem ki magamat, de bízom abban, hogy sokat nem kell bíbelődnöm vele. Amint valamennyire lecsupaszítom, már el is dobom, de olyan távolságba, hogy egyikünket és a gépet se károsítsa a keletkezett robbanás. Ha sikerül ily módon megválnom tőle, a kezdetek óta nálam lévő pisztolyból annyi lövést eresztek meg irányába, míg felrobbantani. Ha kell, az egész tárat kilövöm rá, igazából, ha a tervem nem sikerül, akkor se így, se úgy nem élnénk túl a találkozást…
Kérdés, hogy sikerül-e, ha igen, akkor talán elegendő nagysággal fog bírni a detonáció, hogy az ellenség meginduljon felé, és csak ezek után jön el a mi időnk. Felkapaszkodok az üveg és csontszilánkokkal teleszórt vezetőfülkébe és remélhetőleg annyi idő nekem is elég lesz a kezelőszervek tanulmányozására, mint Sam-nek. Ha sikerül nekilódulnom, társamnak pedig kinyitnia a kaput, akkor menet közben kell felkapaszkodnia a gyorsuló járműre. Megállni nem igazán lesz időnk, ha lépéselőnyt szeretnék kialakítani a mögöttünk lévő szörnyeteggel szemben.
16+ Sok hozzáfűzni valóm nincs a történtekhez és visszatérek a gyengélkedőre. A teltház miatt végül csak kívül foglalok helyet és csenden várakozom. Igaz, hogy nem is hallok semmit és a vezérkar is el van foglalva, így feleslegesen magyaráznám meg, hogy miért indultam volna én is a kint maradottak keresésére. Helyette, Will közelében igyekszem maradni és elcsendesíteni az elmém. A rádióm amúgy is szar, de nem is sokat hallanék, ha működne is. Aztán hozzám lép az az alak, aki az első perc óta a háttéren matatott és valamilyen furcsa módon most engem talál meg a szövegelésével. Nagyjából le tudom olvasni a szájáról, amit beszél, de nem is érdekel nagyon a magyarázkodása. Kancellária tudományos megbízottja… Kaminsky.. Mit akar? Nézek rá összeszűkült szemmel, mikor a vállamnál matat. Mi a fenét művel?! Húzzon el a picsába! Nem is orvos, és most meg hirtelen milyen fontos, hogy a karomat odarögzítse a mellkasomhoz?! Nincs is rajtam semmilyen látható sérülés, ami ezt indokolttá tenné, és amúgy is! Honnan veszi, hogy fel kell kötni a karom? Már régóta nincs rajtam a rögzítés és nem is volt ott, hogy ezt tudja! Igaz, hogy nem ő az egyetlen, aki többet tud, mint alapból kellene… De, mindegy… Mivel egy büdös szót sem értek pontosan, - csak amit a szájáról leolvasok - így azzal se mennék semmire, ha elküldeném a fenébe! Meg aztán, megint én lennék a rendontó, ha hangot adnék a véleményemnek és Simon megint csak erre reagálna… Ezért hagyom, hogy tegyen, amit akar, - mivel KANCELLÁRIA EMBERE- és majd foglalkozzon az vele, akinek a feladata. Mit érdekel engem, hogy eddig a háttérbe húzta meg magát, és most nekem nyomja a rizsát?! Eddig se figyelt rám, egyik fejes sem, egy-két kivétellel. De nem is érdekel! Amúgy meg legszívesebben …. De, miért érdekli, hogy mi történt azokkal, akik nem értek még vissza? Erről meg, tőlem akar információt szerezni? Eddig se írtam a képét, de most már kezd a gyanúm beigazolódni, hogy olyan sok árnyalata van a pofátlanságának, hogy az már több, mint véletlen. Aztán a markolatgomb! Éreztem, hogy valami nem stimmel vele, és most láttam is a bizonyítékot, amikor a kését visszarakta a belső zsebébe. Most, ha utána mennék és leverném, mint a vak a poharat.. az sem oldana meg semmit. Inkább, ahogy elfordul, -és meggyőződöm, hogy nem láthatja meg, mit csinálok, akkor egy üzenetet továbbítok a parancsnokéknak zárt és személyes rádióláncon, hogy még véletlenül se jusson a rohadék tudomására… és szemmel követem ezt a büdös parasztot! Amúgy meg nagy ívben szarok rá, hogy a vállammal mi van. Volt már súlyosabb sérülésem is, mint most ezek… „Alapos gyanúm van rá, hogy Kaminsky ölte meg a rajparancsnokot! A tetthelyen talált markolatgombot, ami a holtest mellett hevert, az ő késéről hiányzik! Éppen most érdeklődött, hogy mi van a kint maradottakkal, és egyenesen a gyengélkedőben tartózkodók felé láttam haladni. A kését most láttam, ahogy elrakta a belső zsebébe. Ez a Kaminsky is álca, ahogy a többi társa volt. Utasítást kérek ezen a titkosított privát csatornán, írásban! Ed.” Amíg nem kapok utasítást a vezérkartól, addig csak megfigyelek és szemmel tartom ezt a férget!
A jármű ide-oda csapódását követően tudomásul veszem, hogy a történtekhez mérten és nem mellesleg képest, mindenki egyben van. Némi öröm az ürömben… - Mindjárt kiderül. - Előbb adok választ, semmint, hogy teljesen biztos legyek abban, tényleg eljutunk a megtépázott szerkezettel a Condorig. A becsapódások nem kímélték a lánctalpast, következésképpen semmire sem mernék fogadni. Mindenesetre a motor működésre hajlandó végül és az egész gép elindul. Egyelőre gurulunk, a mozgásból pedig ez úgy vélem egyértelmű. Ha közben a műszerfalon bármi olyan kijelzést látok, amiről tájékoztatnom kell a hadnagyot, azt mindenképpen megteszem. Minden más esetben meg baromira remélem, hogy elérünk vele a végcélig. ...még, ha nem számított kerülőt is kell beiktatni a lavina miatt. A működésbe lépő rádión jelentést kérek, amit meg is kapunk. Legalább ennyivel előrébb vagyunk. Nem örülök a hallottak helyett olvasottaknak és igen gyorsan realizálom; magamra maradtam a sérültek ellátását illetően, akik között súlyos is akad, nem is egy. Arról csak halvány sejtésem van, az öcsém mit élhet át, amikor egy bizonyos név is megjelenik a kijelzőn. A parancsnak megfelelően jelentek a Condor felé magam is a B-13-as csapatból kik hiányoznak és, hogy több, mint feltételezhetően halottak. Végül csak sikerül a CS-t nem csak megközelíteni, de fel is hajtani rá. A már korábban megkapott információk tudatában, továbbá a látottak miatt azonnal mozdulok, ahogy a jármű megállt velünk és megyek a dolgomra. A nálam lévő MK-t átadom az egyik fegyveresnek, aki a rámpán a legközelebb tartózkodik, ha szüksége van rá valakinek, használható, nekem odabent azonban nem fog kelleni. A helyzet pillanatnyi felmérését követően osztok ki feladatokat; a sérülteket mielőbb át kell vinni a fertőtlenítőn, megszabadítva őket – egyelőre csak – a páncéljuktól, hogy érdemi módon kezdhessem meg az ellátásukat. Katrina sérülését ítélem súlyosabbnak, ezért az ő páncélja leszedésében segédkezek, különös tekintettel a sérülése környékére. Próbálok annyira gyors és óvatos lenni, amennyire csak lehet, de nem csodálkozom azon, amikor a fájdalomtól felüvölt. - Gardel, a Condoron, jó kezekben van. - Gőzöm sincs mit vagy egyáltalán felfog-e ebből bármit is. Van még nálam valamennyi fájdalomcsillapító, de nem végtelen készletekkel rendelkezem és amennyit most kapna, az nem volna elég. Így pedig nincs értelme beadni, főleg, hogy perceken belül a gyengélkedőn lesz. A kancellár jelen pillanatban nincs a kezeim alatt, így neki csak akkor intézek bármi mondandót, ha úgy érzékelem, hogy valamiért baromira szükség van rá, odalépjek hozzá is. Természetesen ebben az esetben ugyanolyan, megnyugtatónak szánt szavakat kap. Pszichológia, hogy a tudata tájékoztatást kapjon arról, már kezelik, van, aki ellátja. Tekintettel arra, hogy még a rádiókapcsolat él, ennek köszönhetően feliratozva látom a hadnagy minden elhangzott szavát a legénység tagjai számára, de jelen pillanatban leginkább csak a képernyőn megjelenő mellékes, de tudomásul vett információk tömkelege számomra. Főleg, mert nem nekem címzi – kivéve, ami mindenkire vonatkozik –, másfelől pedig éppen elég dolgom akad ebben a pillanatban meg még jó néhányban azután is. Segítséget kérek, annak ellenére, hogy tudom, odakint sem egyszerű a helyzet és tényleg mástól tenném, ha lenne rá lehetőségem, de jelenleg az egyetlen olyan személy ő, akiről tudom, hogy hasznát veszem. - Rendben. - Öt perc. Addig átérünk a gyengélkedőre, idő, amíg a fertőtlenítőn ennyien átmegyünk, beleértve nem csak a sérülteket, de akik segítenek eljuttatni oda őket és magamat is. Amint beérünk a gyengélkedőre, felteszem a szemüveget és beállítom, kesztyűket húzok és nagyjából ekkorra fut be az öcsém is. Az ágy alá becsúsztatott táskát nyilván észreveszem, feltételezem is, mi van benne, de szóvá semmit sem teszek. Míg ő is beállítja a maga szemüvegét és felveszi a kesztyűt, elmondom miből és mennyit adjon be a kancellárnak és egyéb dolgokat is kérek tőle. Leginkább annak köszönhetően, hogy tudom mi a helyzet, veszem észre azt a rövid pillantását, de mivel minden egyes elhangzott szó felvételre kerül, a kamerákról nem is beszélve, eszemben sincs bármi olyasmit mondani, ami később gondot okozhatna. Tudnia, bíznia kell abban, hogy vigyázok az ágyon fekvőre, mindkettőre. Közben Bullbergson is befut azzal, amit kértem tőle. Egy rövid köszönömmel biccentek felé, ahogy leteszi a tárolót, amiben feltételezem a két orvosi táskám akad. Mivel – felteszem –, nem az útba került, egyelőre ott marad, ahol van. Ha mégis láb alá kerülne, egyszerűen arrébb taszajtom a talpammal és gond letudva, megsérülni így nem fog. Később majd foglalkozom vele. Gyorsan, összeszokottan dolgozunk Simonnal. Tudom, hogy bízhatok benne, röviden is érteni fogja mit akarok és megfelelő módon készít majd példának okáért képeket a szkennerrel vagy adja be az izomba küldött gyógyszereket. A kapott sóoldatot és plazmát bekötöm mindkét sérültnek. Amint a képernyőre kerülnek a felvételek, újabb feladatokat osztok ki, míg közben egyszerre dolgozom az előttem fekvő test ellátásán is. Ha kancellár pupillái megfelelően reagálnak a fényre, az mindenképpen biztató jel. Közben Malinor is befut, de rá most nincs időm egyáltalán. A gyengélkedő mérete miatt lehetetlen, hogy belépjen – egyszerűen nem férnénk el –, a felajánlott segítséget pedig köszönettel, de visszautasítom, Greymare már itt van. - Az jó. Fertőtlenítsd le a sebet és zárd le. Ott találsz hozzá histoakrylt. - Bökök megint az állammal a megfelelő irányba. A szövetragasztó egyszerűbb és gyorsabb is most, mint bármely más eljárás és tökéletesen megfelel a célnak. Folyékony állagú, a sebszéleket könnyedén összeragasztja, ahogy polimerizálódik a szövetfolyadékkal érintkezésbe lépve. Közben ellenőrzöm, maradtak-e ép idegek a tizedes karjában továbbá, hogy milyen a vérellátása, egyáltalán menthető lenne-e még a kar – bár a sérülés súlyosságát és azt figyelembe véve, a gyengélkedő felszerelése erre alkalmatlan, a Dominiumtól pedig még messze vagyunk –, nem sok esélyt látok rá. Levágom a ruhát a seb környékéről, hogy teljesen szabaddá tegyem a felületet és fertőtlenítem sérült területet, aztán több más eszközzel együtt – amelyek egyike sem különleges, az alapfelszerelés része (remélhetőleg ?), a potenciális balesetek miatt – steril szikét veszek elő, amelyeket szintén steril anyagra, de a mellkasára helyezek. Nincs személyzet, aki a kezem alá adja, amire szükségem van és innen érek el minden a legkönnyebben és -egyszerűbben. Még egyszer ellenőrzöm, hogy a szedálása teljesen sikeres volt-e és, amennyiben úgy találom igen, felnyitom. A sérülés miatt számítok arra, hogy több vér távozik, mint az egyéb esetben normális lenne. A szkenner felvételei, illetve annak alapján, amit szabad szemmel is látok, a leginkább szétroncsolt rész ellátását kezdem meg. Érfogóval a nagyobb ereket lefogom, ne vérezzen el, de ezzel együtt megszűnik a kar vérellátása is. A csont szilánkokban van, nem egy az izomba ágyazódva hasítva maguknak helyet, átvágva ezzel nem csak a húst, de ereket, idegeket is, az ízület pedig leginkább úgy fest, mint, amit letoltak egy darálón. - A combnál vágd szét a ruháját, hogy hozzáférj a sérüléshez rendesen. Az idegentest egyelőre ott marad, tegyél nyomókötést köré. - Majd a Dominiumon a műtőben, szakszerű körülmények között kiveszik, most egyelőre jobb nem piszkálni. A vérzés csillapítása, elállítása az elsődleges cél és ugyanígy járnék el a vállába állttal is, ha nem olvadékony dologról lenne szó. Amíg Simon a végére ér annak, amit kértem tőle – ha közben kérdése akad vagy bármi, aki a közbelépésemet igényelné, akkor természetesen segítek neki –, addig teszem a dolgomat én is. A sérülés súlyosságát figyelembe véve, illetve minden más tényezőt is, mint az életjelek messze nem stabil mivoltát, amiről az ezt monitorozó gép hangjelzéssel és kiírással jelez, arra jutok, hogy biztonságosabb amputálni és a csonkot átmenetileg lezárni. Egyelőre azonban különböző gyógyszereket kap elsősorban a bekötött branülön keresztül, hogy a keringése ne omoljon össze. Ez viszont nem akadályoz meg abban, hogy tegyem, amit kell és közben egyszerre mondjam mi a következő lépés a kancellárral. - A jégdarab is marad egyelőre, ugyanúgy vágd szét a ruhát a sérülésnél és nyomókötést tegyél köré, később kiveszem. Ha megvagy, itt lesz rád szükségem. - Mivel a kancellár vállába állt tárgy el fog olvadni idővel, azt kénytelen vagyok kivenni – előbb-utóbb úgyis magától eltűnne –, ahhoz viszont én fogok kelleni, nem lehet instruálással megoldani. Az egyetlen pozitívum, hogy a jégdarab nem néhány perc alatt adja meg magát. Nyilván csak akkor kérem, hogy jöjjön át hozzám, ha a kancellár továbbra is stabil marad. Mostanra a vérzés teljesen kontroll alá kellett kerüljön és meg is szűnjön vagy redukálódjon. Amint Simon megvan ezzel is, amennyiben meg akarná kerülni az asztalt/ágyat, amin Katrina fekszik, jelzem, hogy az átellenes oldalon maradjon. - Muszáj vagyok a tizedes karját amputálni ahhoz, hogy életben maradjon. - Tájékoztatom, mégis mire készülök, de megállok itt egy kicsit. Nem teszem fel a kérdést okkal, de tudnom kell, képes lesz-e rá, nem csak, hogy végignézze, hanem, hogy asszisztáljon is hozzá. Túl sok időnk azonban nincs. Amint kezdhetjük megfeszítem a már felnyitott sebszélek mellett a bőrt és újra vágok, határozott metszéssel, amely nem csupán a bőrvastagságot szeli át, de az izom egy részét is. A vérzést csillapítom, az ereket kauterizálom. - A hajlított végű olló kellene. - Kérem tőle és, ha a kezembe adja, azzal húzom szét a szöveteket. A megfelelő szélességig szétnyitott olló végeit aztán átadom neki. - Tartsd ezt így az egyik kezeddel. - Valószínűleg milliószor látta Serenától és tőlem is, hogyan fogja pontosan. Megint csillapítom a vérzést és aztán újra vágok, egészen a csontig vagy inkább csontszilánkokig. Kampókért nyúlok és a fogók mentén akasztom meg őket és húzom szét teljesen a szöveteket. - ...és most ezt tartsd, kérlek. - A fogóra már nincs szükség, helyette kétkezes feladatot adnak a kampók. A csont viszonylag ép részét megkeresem és amputáló fűrészt használva, szakszerűen vágok le úgy belőle, hogy később gond nélkül lehessen csatlakoztatni az esetleges implantátumot. Innen már csak a lágy részek teljes átvágása van hátra és a seb megfelelő lezárása, amíg néhány órán belül reményeim szerint a műtőbe nem kerül a Dominiumon, amit meg is teszek, közben pedig újra és újra segítségül hívom az öcsémet, gyorsabban haladok, ha a kezem alá dolgozik. Amennyiben nem jön közbe semmi váratlan vagy valamelyik sérült állapota nem romlik, akkor részben ezzel kint vagyunk a mély vízből. Remélem. - Ha menned kell, innentől megoldom egyedül is. - Nem elküldeni akarom, de tisztában vagyok azzal, hogy már eddig is több helyen lett volna dolga egyszerre és a lényeg, hogy ettől kezdve, hacsak nem üt be még valami szar, segítség nélkül is menni fog. Nyilván, ha maradni akar, az is teljesen rendben van a részemről.
//Katrinaval a rá vonatkozó részek előre egyeztetésre kerültek.//
Az indulás rendben van, a J-07 továbbra is bírja a kiképzést, főleg ez a legjobb formában lévő példány, aminek eddig nem sok dolga volt. Hamarosan bejövő üzenete érkezik, és a szemöldökét is felemeli, amikor látja, hogy ki a küldő. Az ötlete viszont nem rossz, de nem fog felszállni senki az indulásig. Minden kockázati tényezőt ki kell zárni és a föld feletti lebegés egy igen nagy kockázat ahhoz, hogy senki se jusson haza. Visszaüzen a nőnek: „Moor tizedes! A fázisváltást alkalmazom innentől, remek meglátás. Bárminemű repülés mindenki életét veszélyezteti, nem adok rá parancsot, sőt tiltom. Morison” Ezzel végez és figyeli az időjárást, na meg a tájat. Köröznek a megadott zóna határán, szerencséjükre több ellenséggel egyelőre nem találkoznak. Hamarosan viszont megjön Smith üzenete a helyzet rosszabbodásáról. A válaszüzenetet Smith, a kocsiban ülők és Greymare parancsnok számára küldi. „Smith tizedes! Öt perc múlva megkezdjük a visszatérést, ellenőrizzék újra a rendszereket amennyire lehetséges, a létfontosságúakat a prioritási rendszer elejére tegyék és azokat, amelyekkel ki kell jutnunk a holdról. Utána már tud a Dominium segíteni, ha arra lesz szükség, de egyben el kell hagynunk a holdat. Intézkedjen és rajtam kívül csak a parancsnoktól fogadjon el utasítást! Morison.” Miközben elküldi az üzenetet, minden itt lévőnek feltesz a sisakjára egy visszaszámlálót, pontosan 5 percről kezdve. Mindenképpen meg kellett akadályoznia, hogy a Kancellár beleszólhasson, mivel az eddigi tevékenysége finoman szólva öntörvényű volt és nem szolgálta a feladat elvégzését. Lucasnak pedig egyetlen célja volt most. Akit lehet, hazavigyenek, főleg saját magát. Megérkeznek a jégdarabok is, ahogy előre megjósolták, ő pedig továbbra is sugározza az üzenetet. Amennyiben nem lesz semmi válasz öt perc alatt, vagy ha lesz is, visszaindulnak a Condorra a legbiztonságosabb és legrövidebb úton. Lucasnak nem sok dolga akad, folyamatosan a monitorokat figyeli, és nagyon reméli, hogy Smith most sem vall kudarcot. Eddig nagyon jól teljesített, fel fogja terjeszteni dicséretre a jelentésében. Mikor visszaérnek, gyorsan kiáll és leadja a fegyvereket, majd fertőtlenítés után, leveszi a páncélját, és a pilótafülkébe siet. Út közben tájékoztatja a parancsnokot, hogy mi a helyzet és pár perc múlva muszáj indulni, ha azt akarja, hogy legyen valaki, aki túléli. Így is elég szkeptikus a kijutással kapcsolatban. Mikor a pilótafülkébe ér, azonnal tiszteleg, és Smith felé fordul, majd leül az ülésére. „Továbbra sem hallok, az utasításaim itt kapják” jelenik meg a kijelzőkön. „Smith a parancsnok utasítására indulunk, a hangárajtót az utolsó pillanatig nyitva hagyjuk, hátha megérkeznek még, akik eddig nem tették. De a legbiztonságosabb pontnál tovább nem várunk. Kézi vezérlés miatt, maga ott fog állni a fizikai zárónál két másikkal, akik ezt végzik, természetesen védőruhába. Ha nincs már több tiszta, akkor kijelöli a nevemben a harckocsiból azokat, akik velem voltak. Többiek, kérem a visszajelzéseket és az esetleges hibákat. Főleg azokat, amik problémát okozhatnak a felszállásnál.” fejezi be, majd bólint Smithnek, hogy mehet, ha van még védőruha. Utána már csak Greymare parancsnoknak üzen. „Uram, felszállásra készen állunk, nem várhatunk a végtelenség. 2 perc múlva indulunk, a vihar ideérte előtt. Morison” Reméli, hogy a parancsnok nem akadékoskodik, és mindenki számára sugározni kezdi a két perces visszaszámlálót.
A visszaérkezésünk után felgyorsulnak az események – ismét -, én pedig immáron a maradék türelmem romjait is elveszítettem. Többen sem használják, vagy éppen használják ki a technikát, ezt részben abból sikerül észlelnem, hogy értetlenül bámulnak rám, másik részben pedig abból, hogy még mutogatva a tudtomra is adják. Úgy fest, a kommunikációs nehézségek ellenére – hálás köszönet, Smith – sikerül megértetni a parancsot Malinorral, aki kiszáll a csapatszállítóból, és visszatér a Condorra. Ami Morisont illeti… alaposan elkerekedik a szemem, mikor elpantomimezi, hogy nem hallja, amit mondok. A meglepetésem egy pillanatra elfeledteti velem azt is, hogy mennyire mocskosul dühös vagyok, és a szívet tépő aggodalmat is. Smith, vagy a PDA segítségével egyszer a parancsot is továbbítom Morisonnak, másodszor bepötyögöm neki, ha már másképp nem megy a kommunikáció. „Kapcsolja be a páncél szövegfelismerőjét, és megkapja a beszélt szöveget feliratozva a sisak kijelzőjére!” A kérdésre egy pillanat alatt visszatér az összes indulat, amit néhány futó szívdobbanásra elfelejtettem. Az orrom alá dugott PDA-t nem veszem el, mert ha elvenném, most ripityára törne, úgy a földhöz csapnám. - Malinor megsérült, nem mehet sehová, Moor is marad! Maguk meg használják a páncélok technikáját… Nem vitatkozom tovább, miattam azt választ, akit csak akar a többi fegyveres közül. Raven kiabálására csak biccentek, nem annyira érek rá kifejteni mitől, vagy mennyire vagyok süket, legalább annak örülhetek, hogy ez az egyszerű fejmozdulat már nem billent ki vészesen az egyensúlyomból. Fletcher jelentésére gyors fejszámolás után arra jutok, hogy ebben az esetben már csak Lewis hadnagyot és Denisovot várhatjuk vissza, de azért jobb biztosra menni. - Köszönöm, Fletcher! Kísérje Dr. Grayt a fogdába, zárja be egy cellába, magára máshol van szükség! A rendelkezésre álló adatok alapján kérek egy összesítést amilyen gyorsan csak lehet. Veszteségek, hiányzó csapattagok, illetve a sérültek listája a sérülések becsült súlyosságával! Bármi fontos történi, azonnal tájékoztassak! Csak fontos és sürgős ügyben keressenek! Közben is mozgásban vagyok, látom, ahogy a csapatszállító legördül a rámpán, és Lucasék nekiindulnak a feladatnak, én viszont futólépésben haladok a fertőtlenítő, majd a gyengélkedő felé. Elnyargalok Bullbergson mellett is, de jelenleg egy biccentésnél nem futja többre. Később… később beszélnem kell vele is. Az idegeim izzanak, mintha tüzes parázs lenne a helyükön, a félelem, aggodalom, összeszorítja a mellkasomat. A szemüveg még szinte a helyére sem került, már dőlnek, sorjáznak rajta az információk, így állítanom kell rajta, hogy csak a kiemelt, illetve direktben nekem címzett üzeneteket kapjam meg, a fülest hiába vettem fel hozzá megszokásból a bal fülemre, egy kanyi hangot nem hallok még most sem. Kesztyűt húzok, és nagyon-nagyon koncentrálok, hogy ne az eszméletlen fekvő, sápadt Katrinát nézzem. A kancellárra fordítom a figylemem inkább, valamint a bátyám utasítására, és emellett még a bejövő üzenetekre is. Shane-re bíznám az életemet bármikor, de nem csak az enyémet, a családomét is, ahogy most is teszem. Tökéletesen megbízom benne, és pontosan tudom azt is, hogy tisztában van a keze alatt heverő nő jelentőségével az életemben. A kancelláron már nincs rajta a páncél, az aláöltözőt egyszerű megbontani csak annyira, hogy a két-két egység szérumot be tudjam adni az utasítások szerint izomba. A másodiknál járok, mikor elkezd pirosan dőlni az információ az időjárással kapcsolatban. Elharapok, erőlködve visszanyelek egy káromkodást. Továbbra is csinálom, amit Shane mond, de közben válaszolok is a rangidős tisztnek a hídon, ezzel egyidőben a kancellár mormogása elcsitul. - Értem! Mindenki vonuljon vissza a Condorra, Morisonékat is rendeljék vissza! Szereljék le a géppuskákat, mindenki készüljön az azonnali felszállásra, de az utolsó pillanatig várni fogunk, ha kell. A Condor csak az én parancsomra indulhat! Közben dolgozik a scanner, felpillantok én is a képernyőre, és hümmentek egyet. McGrover kancellár több szempontból is keményfejű… Egy pillanatra sem fordul meg a fejemben – ahogy gyanítom a bátyáméban sem – hogy félrekezeljem, vagy éppen hagyjam meghalni McGrovert, így aztán ezt a bulit túl fogja élni, nem kap más választást. Hogy később megbánjuk-e? Jó eséllyel igen, de emiatt majd máskor szívjuk a fogunkat. Csak ott készítek felvételeket, ahol szükséges, küönösebben nem foglalkoztatnak a korábbi sérülések a kancelláron. - A pupillareflexek rendben vannak. Ezt már Shane-nek mondom, az információ a mi csatornánkon kerül továbbításra. A következő utasításra is biccentek, és már lépek is a mutatott irányba - Intézem! Csak azért erősítem meg szóban is, mert a bátyámnak is ezer felé kell figyelnie. A sebet óvatos, de határozott mozdulatokkal tisztítom ki McGrover halántékán, a sebragasztót is gyakorlott mozdulatokkal alkalmazom, elvégre ezt még magamon is volt lehetőségem gyakorolni néhányszor. Amennyiben sikerült a fejsebet rendbe rakni, ezt azonnal jelzem Shane-nek, hogy adhasson további utasításokat. - A fejsebet elláttam… És már kapom is a következő feladatot. Különösebb gondolkodás nélkül vágom szét a kancellár combján a nadrágot, a szárát teljesen levágom a sérülés felett , aztán hosszában végighasítom, hogy könnyebb legyen eltávolítani az útból. A befúródott szikladarab körül óvatosan fejtem le, amennyire lehet itt is lefertőtlenítem, és felteszem a nyomókötést az utasítás szerint. Közben újabb üzenet érkezik, én pedig úgy érzem csendben, szinte észrevétlenül tikkelni kezdek. Nem hiszem el, hogy dől a szar folyamatosan… Mindenesetre Edgar üzenetére is rögtön válaszolok a titkos, privát csatornán, amin az ő üzetét is kaptam. - Vettem, Malinor hadnagy! Egyelőre ne tartóztassa le, de tartsa rajta a szemét! Ha egy mód van rá, tartsa távol a fegyverektől, maradjanak a sérültek, a gyengélkedők közelében. Visszaküldöm Fletchert is erősítésnek! Ha Kaminsky gyanúsan viselkedik, vagy ártani próbál valakinek, fogják el, és zárják egy cellába. Azt akarom, hogy életben legyen, mikor odaérek! A rendszer írásban továbbítja – a kérés szerint – a szóban kiadott parancsomat. Sajnos a nyomókötés felhelyezése közben egyáltalán nincs kapacitásom gépelni… Igazából fogalmam sincsen milyen markolatgomból van szó, de majd később rákérdezek, ha lesz rá lehetőségem. Ezután Feltcher csatornájára váltok, és őt, valamint egy másik – könnyen sérült, tehát valószínűleg nem gyanús – fegyverest visszaküldöm Malinorhoz erősítésnek. Majd ismét Shane-hez beszélek: - A nyomókötés stabilan felhelyezve… És érkezik a következő utasítás, ahogy számítottam is rá. A jégdarabbal már sokkal inkább meggyűlik a bajom. A ruhát is sokkal óvatosabban távolítom el körülötte, és és fertőtleníteni is nehezebb, közben igyekszem nem hozzáérni, hogy ne olvadjon jobban, mint amennyire elkerülhetetlen, és próbálom ezt megtámogatni a nyomókötés felhelyezése közben is. Szívás ez a sérülés, és gyorsan vissza kell majd térni hozzá. - Ez problémás lesz, ha záros határidőn belül nem tudunk foglalkozni vele… Közben próbálom visszanyelni a torkomba felugrott szívemet, és összeszedni magam annyira, hogyha végeztem a nyomókötéssel, át tudjak lépni a másik asztalhoz. Eddig tudatosan, és komoly önfegyelemmel kerültem, hogy Katrina testére nézzek. - 30 percre becsülöm az időt, ami után foglalkoznod kell vele! Legfeljebb… Ez részemről tényleg csak egy becslés, még kiderülhet, hogy tévedek… Amennyiben a gépek pittyegése stabil marad, és úgy fest, a kancellárt magára lehet hagyni ideiglenesen, veszek egy nagy levegőt, az orromon szívom be. Ökölbe zárom, és kilazítom az ujjaimat néhányszor, aztán odalépek az asztalhoz a bátyámmal szemközti oldalra, hogy hozzáférjek, és tudjak segíteni. Egy pillantás Katrina sápadt arcára, lehunyt szemére, valamint a véres roncsra, azaz a karjára, és bármilyen szín távoli emlékei is kifutnak az arcomból, a pánik a karmait mélyen belém vágva vágtázik fel a gerincemen, nagyjából olyan érzés, mintha a torkomból robbanna az arcüregembe. Érzem, hogy megremeg a lábam. Lehunyom a szemem, elszámolok tízig, addigra összeszedem magam annyira, hogy használható legyek. Felfogtam, amit a bátyám mondott… Azt hiszem felfoghattam, mert utána egyszerűen kiürült a fejem. A fülem tompa, távoli sajgásához csatlakozik a mellkasom szívtájékon, valamint a tüdőm, de a fejemben végre csend van. Végtelen, üres csend… Biccentek Shane-nek, a vágása nyomán vér csordul, hús és izom nyílik, a számban a saját vérem fémes íze a nyálamba keveredik. Keresgélés, és visszakérdezés nélkül adom neki a megfelelő ollót, és az utasításra nyúlok is, hogy megtartsam. Alapvetően a jobb kezem az ügyesebb, de most a ballal tartom az ollót. Azt biztosabbnak érzem, és valóban nem is remeg. Olyan érzés a saját testem lenni, mintha érzelmileg is megsüketültem volna. Légüres térbe kerültem, tudom, hogy tajtékzom a dühtől, a rettegés összemarja az izmaimat, ott a gyász, a keserűség, megannyi érzés, de mintha egy hangszigetelt üvegfalat döngetnének kívülről… Felbukkannak a csontszilánkok, valami megmozdul a gyomromban… Megfogom a kampókat, és nem fordítom el a pillantásom, figyelem mit csinál a bátyám, hiszen csak így tudok segíteni. Közben Morison üzenete is megérkezik, neki is válaszolok. - Vettem, Morison! Nem szállhat fel, amíg engedélyt nem adok rá! Az utolsó utáni pillanatig fogunk várni. Bízom a képességeiben, ki tud vinni minket, az esélyt pedig mindenkinek meg kell kapnia. Folyamatosan küldjék az adatokat az időjárásról… A fűrész reszelős nyikorgása az emlékeimből bukkan elő, a gerincembe mar cakkos árkokat érzéseim szerint, és pedig nem tudok rájönni, ha az embernek ilyen apróra összeszorul a gyomra, hogy érezhet mindenen áthullámzó hányingert. Abban a pillanatban, ahogy az utolsó réteg húst és izmot is átmetszi a szike, és a végtag leválik az asztalon fekvő Katrina testéről -leírhatatlan, megfogalmazhatatlan érzés, mintha a szívemből metszettek volna ki egy darabot -, két lélegzetvételnyi ideig a testem nem tudja eldönteni, hogy meg tud-e kapaszkodni az eszméletében, és ha igen, meg tudja-e akadályozni, hogy elhányjam magam, de végül – magam sem tudom hogyan – ebből a csatából diadalmasan kerülök ki. Innen már ismét képes vagyok segíteni a bátyámnak, de az érzelmi vákuum továbbra is megmarad. A tompa sajgáson, és azon a cslahatatlan bizonyosságon kívül, hogy valami nagyon fog fájni, ha ez a fura állapot elmúlik, nem érzek semmit… Amennyiben nem történik semmi borzalmas tragédia, ami miatt ismét rohannom kell, a bátyámmal maradok, míg a kancellárt is sikerül stabilizálni a lehetőségekhez képest.
*Bár legszívesebben egyszerre lennék ott Gardel mellett és odakint valahol a hidegben, Samhez minél közelebb, és az eltűntek listáját nézve még Denisov miatt is aggódhatok, hasznosabbnak érzem magam az egyik fedélzeti számítógép terminálja előtt. A szívem persze tamtamot ver a mellkasomban és agyam hátsó zugába száműzött aggodalmam is nagy lánggal ég, próbálok hideg fejjel gondolkodni és a magam számára adott feladatra koncentrálni. Az első dolgom, hogy átállítsam a Condor keresőjét, majd Morisonnak is elküldöm a tippet és nagyon remélem, hogy hallgat rám, különben a legközelebbi találkozás alkalmával valamelyik testrészével kisebb lesz. Hogy melyikkel, még nem döntöttem el de ez most nem is élvez prioritást. Közben olvasom azt is ami az egyik monitoron, sűrű sorokban érkezik, mások beszélgetései, parancsok melyek nem nekem szólnak, de annál több infót tudok lecsekkolni belőlük. Az időjárási jelentés sem fest túl jól és pontosan tudom, hogy mennyivel csökkenti a keresési lehetőségeket. Sokkal. Rohadtul sokkal. Erre ír rá Morison, ami cifra káromkodást vált ki belőlem, noha sem én nem hallom igazán, sem ő, de remélhetőleg megjelenik a kijelzőjén írott formában…feltéve ha a gép le tudja írni a kifejezéseket.* -Hogy a hernyótalpas bélgázos szaros seggű csorgassa rád a savas nyálát! MORISON! HA SAM NÉLKÜL MERSZ VISSZAJÖNNI ÉN MAGAM RUGDOSLAK LE A RÁMPÁRÓL!!! *A nagybetűs rész természetesen már írásban megy, hogy tudja, épp kiabálok vele és megfelelően átérezze a közlésem fontosságát, és esküszöm, megteszem ha tényleg Sam és Denisov nélkül jön vissza. Egy nagy és hosszú „ÁÁÁ” csúszik még ki a számon, de ez már csak magamnak, s megrázom a kezeimet, megmozgatom az ujjaimat, hogy ne remegjenek. Dühös vagyok és nem véletlenül, mert ha ott lennék én tudnám mit keressek rádiójeleken kívül, de persze megint nem bíztak bennem, és ha ezen múlik Sam és Denisov élete, akkor a perdaiak Istenei sem mentik meg őket. Veszek egy nagy levegőt és újabb üzenetet küldök.* „Egy beomlott sziklavájatban lehetnek, a szintmérőt nézd, olyan anomáliát keress ami eltér a talaj sűrűségétől. „ *S csak remélni tudom, hogy érti is amit mondok és tudja is, hogy hova nyúljon…különben én mutatom meg ha Sam nélkül érünk vissza a Dominiumra. Közben azért a saját pda-mat csatlakoztatva a géphez, azon vagyok, hogy tényleg az összes csatorna adását lássam, olvassam, így azokat is, melyeket a küldők és fogadók titkosítottak. Sosem okozott problémát, nem pont itt fogom elkezdeni a bénázást, és muszáj tudnom miről beszélnek a fejesek a háttérben, mert gyanítom, hogy nem mind publikus. Morisonnak az a szerencséje, hogy akkor tér vissza, amikor én még javában a fedélzeti számítógép előtt ülök, így nem tudom lerúgni a rámpáról, de ami késik, nem múlik, lerúgom máshonnan ha alkalom adódik rá.* -Nem hoztad Samet magaddal, sem Denisovot! *Ugrok fel a géptől, magammal rántva a pda-t és nem csak Morison nyakára, az idegeire is megkísérlek rámászni, bár hatásosabb lenne ha hallana is, a fene is megette a süketséget. Még a pilótafülkébe is utána megyek, annyira a sarkában vagyok, hogy nem tud lerázni, legfeljebb utána, ha utasít másokat, hogy fogjanak le, de az eltávolításomat a kiabálásom kíséri. * -Ne merészelj felszállni míg nem jöttek vissza! Hallod? Olvasod?! *Én olvasom, a pda-n sorra érkeznek be az üzik, amiket egymással váltanak a fejesek, meg mindenki más is, de elég néhány simítás, hogy csak a fontosabbakat lássam. Megindulok a raktér felé, hogy beöltözzek és a rámpán várjam Samet és Denisovot, közben megy vissza a „kért visszajelzés a hibáról”.* -Sam és Denisov még nincs a Condoron, ez elég végzetes hiba felszállásnál! *Simon hadnagy végső parancsa is csupán 2 %-os megnyugvást hoz a számomra…annyira szeretnék valamibe belerúgni, vagy szétverni de az sem szedné le a rám ragadt tehetetlenség érzését. A két perces visszaszámlálás előtt összekapom magam és otthagyom a fedélzeti gépet, a pilótafülkét, az utasteret, hogy visszaöltözzem az általam gyűlölt pufiruhába, vagy abba amit magamról hámoztam le, vagy egy másikat veszek fel, tök mindegy, fertőtlenítve vannak. Mindent a sisak kijelzőre irányítok és megindulok a raktér nyitott ajtaja felé, hogy ott várjam be Samet és Denisovot. Csak úgy tarthatnak vissza, ha nagyon akarnak, hogy lefognak, megbilincselnek, leütnek…más hasonló tartós beavatkozást végeznek rajtam. *
Bullbergson és a teljesen elcsöndesedett bányászbrigád már percek óta indulásra készen áll, pontosabban ül. A férfiak mindegyike a székében, az előírásoknak megfelelően bekötve várja a sikló megemelkedésének idejét, ami után már talán nem lesz más hátra, mint megcélozni a végpontot jelentő dominiumi érkeztető hangárt. Hollard sem viselkedik másként, úgy ül a vájárok mögött, mint aki jól végezte dolgát pedig teljesítménye hagyott némi kívánnivalót maga után. A tettek kielemzése azonban még várat magára a visszaérkezésig, ellenben a jó oldalát vizsgálva, nem hátráltat senkit és semmit az előrehaladásban. Laris és Grande a mérgezettek és a sérült Stewart-t közelében van. - Értettem Uram! - Fletcher határozottan nyugtázza az Alexa bezárásával kapcsolatos parancsra, majd az összeírást is visszaigazolja, végül a nő felé fordul. - Sajnálom Dr. Gray, de az Expedícióvezető utasítása szerint a fogdába kell kísérnem. - kicsatolja a székből, hogy pár másodperccel később már úton legyenek a sikló egyetlen cellája felé, amit kisvártatva el is érnek. - A bilincseitől a Dominium-on fogják megszabadítani, addig is kérem, legyen türelemmel és megértéssel. - búcsúzik egy biccentéssel a doktornőtől, ami után az ajtó zárai fémesen kattannak, a vörös visszajelző fények pedig világítani kezdenek. Innentől nincs más hátra, mint összegyűjtenie a veszteségeket, a hiányzó csapattagokat, a rendelkezésre álló erőforrásokat és minderről mielőbb jelentést adni Simon-nak.
Az irányítás elrendeli a visszaérkező katonáknak a géppuskák azonnali leszerelését, a védelmi vonal felszámolását, valamint a fegyverzet biztonságba helyezését és előírás szerinti elzárását. A művelet nem tart sokáig, a férfiak gyakorlottan állnak neki a munkának és tekintettel a helyzet sürgető mivoltára a gyorsnál is nagyobb sebességre kapcsolva igyekeznek teljesíteni a parancsot. - Igenis Kapitány! - Smith az utasítás szerint ellenőrzi a Parancsnoki Híd visszajelzőit, melyek arról árulkodnak, hogy a legalapvetőbb indulási és biztonsági algoritmusok rendszerszinten futnak, és az induláshoz elegendő energiamennyiség rendelkezésre áll, igaz rengeteg funkció csak a zóna elhagyása után fog teljességgel helyre rázódni, vagy egyáltalán működni, de az is kész csoda, hogy ilyen körülmények között, ennyi idő alatt gatyába tudták rázni a megzavarodott gépmadart. A terepre vezényelt felderítők sajnos a kint töltött öt perc alatt sem járnak sikerrel, hiába minden próbálkozás, az összes csatorna többszöri végigpróbálása, a hívójelek sorozatos küldése, egyszerűen semmi, a nagy erővel közeledő vihar pedig még inkább beszűkíti az amúgy sem túlzottan nagy távolságot, ahol eredményt érhetnének el. A maximális üzemi fordulaton használva a J-07-t, maguk mögött hagyják a jégverést, a visszafelé vezető úton csillapodik a havazás is, de nem rázták le az óriási villámlásokkal érkező hózivatart, csupán némi előnyre tettek szert vele szemben. A Lucas vezette különítmény rámpára érkezéstől számítva két és fél perc telik el, míg a fertőtlenítésen és a fegyverzet leadásán át a pilótafülkéiig jut a csapat, ahol Smith és a visszaérkezettek közül két katona új megbízatást kap. A pilótanő egy gyors tisztelgés után már int is a katonáknak, hogy kövessék a raktérbe. Ettől a pillanattól kezdve Morison Kapitány felel újból a CS Condor tehersiklóért.
A Kapitány, Greymare Hadnagy-nak címzett üzenete a 2 percen belüli indulásról eljut hozzá, ahogy már a korábban, Raven által leadott fenyegető hangú iromány is elért Lucas-hoz. Moor Tizedes-nek akkor sem jelentene túl nagy nehézséget áthidalni a Condor titkosított csatornakiosztását, ha a sikló minden rendszere probléma mentesen üzemelne. Így viszont, hogy a legtöbb műveleti egység erősen takarékos üzemmódban vegetál, néhány flikk-flakk után az összes csatorna megnyílik számára. Sajnálatos módon a korábban már elhangzott, illetve elküldött üzenetek és szövegek nem kerülnek megjelenítésre, így a Malinor Hadnagy által kiküldött gyanakvó jelentést sem látja. - Moor Tizedes, kérem azonnal foglalja el a helyét! - Smith feladata a Híd elől elvezényelni a planetológust, amit egyelőre határozottsággal és szigorú pillantásokkal próbál elérni. Nem kíván semmiféle kényszerítő eszközt használni vagy esetleg erőszakot alkalmazni ellene, hiszen megérti, hogy a jelenlegi helyet nem egyszerű senki számára sem, de, ha másként nem megy, és feltartja a munkavégzésben, végső esetben szorít helyet a fogdán lévő Alexa mellett Raven-nek is. A pilótafülke ajtaja bezárul a nő előtt és sem fenyegető szavakra, sem pedig dörömbölésre, vagy rugdosásra nem nyílik. Marad számára a beszélgetések szemüvegre irányítása és a raktérben lévő űrruha megkeresése. Ám sajnos a keresésnél tovább nem jut: - Moor Tizedes! - mivel némi lépéselőnyre tettek szerint az előbb látott személyek, ők már a fertőtlenítőrészben állva veszik észre Raven érkezését, ami után Smith reakciója azonnal olvashatóvá válik. - Ha nem követi az utasításainkat, parancs iránti engedetlenségért fog felelni! - folytatná a mondókáját, de ekkor feltűnik a Tizedes mögött Kaminsky, ezért őt is bekapcsolja a beszélgetésbe. - Kaminsky tudományos megbízott, kérem, kísérje vissza a helyére Moor Tizedes-t és tartassa be vele a protokollt. - a maga részéről ennyivel be is fejezte és az eddig teljes mértékben segítőkész férfi gondjaira bízza a társaiért aggódó kutatót. - Igenis Parancsnok, máris intézkedek! – egy mosollyal búcsúzik a fertőtlenítőből távozó felettesétől és még mielőtt Raven reagálni tudna, óvatosan, de annál erősebben ragadja meg a felkarját. Az ujjak ráfonódásával egy időben érkezik Simon-tól privát csatornán az Ed-nek érkező viszont válasz, amit könnyűszerrel olvashat le saját szemüvegén keresztül és vonhatja le az első következtetéseket. - Jöjjön velem, kérem. - ugyanazt a kedélyes mosolyt láttatja, mint amellyel útjára engedte és részben talán meg is nyugtatta a többed magával a rámpához távozott Parancsnokot.
Az üzenet érkezésétől számított fél percen belül Fletcher is megérkezik Malinor mellé, de mit sem tud erről az egész ügyről azon kívül, hogy meg kell figyelniük, de semmiképp sem szabad megölniük Oleg Kaminsky-t. Magyarázatot ugyan nem vár, de a tisztán látás kedvéért szeretne némi információt megtudni a megfigyeltről, konkrétan, hogy mi lehet a probléma vele kapcsolatban.
Amennyiben a férfiak a raktárba is követik a célszemélyt, hirtelen megjelenésük gyanút kelt, főleg azok után, hogy Malinor Hadnagy néhány perccel korábbi viselkedése is felettébb rossz előérzetet keltett benne. Egy mozdulattal privát csatornára kapcsol, ahol csak ők négyen kommunikálhatnak egymással. - Egy lépést se tovább Hadnagy! - szólítja fel abban a pillanatban a férfit, amint a raktár ajtaja bezárul mögöttük. - Ha észreveszem, hogy kommunikációs sávot vált, vagy valami gyanúsat tesz, biztosíthatom, hogy az a Tizedes életébe fog kerülni! - az eddigi fogás, szorításba csap át és a nő mögé húzódik, míg jobbjába a markolatgombot nélkülöző, díszes kés kerül, ami hamarosan az áldozatjelölt nyaka elé kerül. Ed -és a félresikerült ellátmányt szállító küldetés óta Raven számára is- nagyon jól ismerhetők a zsoldosok módszerei, melyek mit sem változtak az idők folyamán. - Miből jött rá Hadnagy? Hol hibáztam? - érdeklődik továbbra is derűs hangon, de, ha kell Raven arcához nyomja a hideg kés lapját, mintegy figyelemfelkeltő lecsillapításként a folyamatos mocorgásáért cserébe.
Dr. Gregor párját ritkító határozottsága, szakmai tudása és rendkívüli helytállása ebben a sok-sok szempontból is végtelenül kényes, és a végletekig kiélezett szituációban mutatja meg igazából milyen kvalitásokkal rendelkezik. Orvosi felkészültségének és kiváló helyzetfelismerésének hála a Kancellár állapota a műszerek szerint is stabilizálódik és több mint valószínű, hogy túl fogja élni ezt a küldetést. Egyértelműen meg kell említeni Greymare Hadnagy erőn felüli, több frontos, elhivatott küzdelmét is, mely nélkül a nagyszerűen működő párosuk sem tudna ilyen minőségben összedolgozni. Gardel Tizedes olyan mértékű, altató-nyugtató és fájdalomcsillapító dózist kapott, aminek hála ebből az egész beavatkozásból semmit sem érez. Szervezetét, a mindenről biztos tájékoztatást nyújtó orvosi készülékek tanúsága szerint is elképesztő módon megviseli a roncsolódás, keringése összeomlóban a sokkhatás miatt, de a doki minden erejével igyekszik úrrá lenni a káoszon és még a szakadék legszélén elkapni és megóvni a mélybe zuhanástól. Hosszú, feszültséggel teli percek következnek, innentől már nem elegendő csupán a magas szintű orvosi beavatkozás, ettől a ponttól kezdve Katrina szervezetének is bírnia kell azt a terhet, mely most ránehezedik. Az összeroncsolódott kar leválasztásra kerül, de állapota továbbra is kritikus marad. Egyelőre azonban többet nem igazán lehet tenni érte, sajnos a CS Condor-on nincsenek meg a folytatáshoz nélkülözhetetlen feltételek és felszerelések. Ettől többet már csak azzal lehet tenni a katonáért, ha mielőbb megkezdik útjukat a Dominium felé.
- Greymare Hadnagy! - a legmagasabb prioritással érkezik a raktérajtónál lévő Smith Parancsnok feliratozott üzenete. - Uram, azonnal ki kell adnia a felszállási engedélyt, vagy mind itt veszünk! Hihetetlen erővel fúj a szél és fejnagyságú jégdarabok zuhannak a rámpára. A kavargó hótól szinte semmit sem látunk és a sugárzás is az egekben. A fizikai zárónál vagyunk, de legfeljebb néhány másodpercig tudjuk már csak tartani a pozíciónkat... - a Hadnagy számára minden bizonnyal írásban is teljes mértékben világos az az emberfeletti küzdelem, ami a raktérben, ezekben a pillanatokban zajlik. Smith egyik kezével a sikló belső pereménél kapaszkodik, míg a másikat a hófedte zárófedél fölé helyezi, de csak és kizárólag a parancsnak megfelelően fog eljárni, ahogy a vele szemközt lévő társának sem jelez egyelőre, akivel egyszerre kell majd a gombra csapniuk, vagy a döntés értelmében szabadon hagyniuk a feljárót.
Az Expedícióvezetőnek mérlegelnie és döntenie kell, hogy miként cselekszik:
I. Ha tovább várakozik a Helix-nél eltűnt csapattagok felbukkanására, kockáztatja a rossz egészségi állapotban lévő Katrina és a többiek életét, a hajó épségét, a későbbi felszállás, illetve a küldetés sikerét.
II. Ha jelez az irányításnak és elrendeli a tehersikló azonnali felszállását, az esetlegesen odakint rekedt, hiányzó csapattagok egész biztosan az Aquillon-on rekednek, de saját túlélési esélyeik nagymértékben javulnak, mind Gardel Tizedes esetében, mind pedig a fedélzeten lévő többtucat felfedezőé.
Samantha és Nikolai
A Sziklaroppantó szinte mindent gond nélkül felszecskázó szájszervéből megállás nélkül csöpög a szűz hóra az előbbiekben elfogyasztott Fehér gyilkos páros után visszamaradt véres belsőség. A lény azonban nem éri be ennyivel, "ha már lúd, legyen kövér" elven kivár, elvégre őt semmi sem sürgeti vagy készteti mozgásra, emberhúst pedig még sosem volt szerencséje kóstolni. A Samantha-tól származó ötlet jónak bizonyul, ha a cél az, hogy eltereljék a figyelmét. A CQL puska könnyedén szétszedhető, gyakorlott, fegyvert sokat forgatott kezeknek pedig rémesen egyszerű megbontani a burkolatot, ami alatt már láthatóvá is válik a belső szerkezet. A WA-06M nagyjából huszonöt méterre ér földet, ami még éppen a ködsáv határát jelenti, ezért látható és kézifegyverrel lőhető távolságban van. A hadsereg által rendszeresített pisztolyból leadott lövések többsége eltalálja a fegyvert, de csak a sokadik talál, ami viszont elég ahhoz, hogy a detonáció bekövetkezzen, és a mesterlövészpuska felrobbanjon. Mindez elegendő rezonanciát kelt ahhoz, hogy a szörnyeteg vegye a lapot és teljes testtel a felszínre kerüljön, szabadon hagyva előttük a kijutáshoz szükséges utat. A párosuk olajozottan működő gépezetében mindketten tudják, hogy miként is cselekedjen a másik, amire szükség is van, hisz idejük nincs megvitatni ki mit és hogyan tegyen. Lewis Hadnagy sikeresen aktiválja az áram alatt lévő berendezést, ami után a kapu vaskos fémtömbje komótosan megmozdul és másodpercekkel később már biztosítja a szabad elvonulás útját a B-09-es telepről. Denisov Közlegény számára nagyjából ugyanannyi időbe telik a fedélzeti kezelőszervek tanulmányozása, mint a Főgépésznek, de nehézséget neki sem okoz megmozdítani a bányagépet. A monstrum lánctalpai megindulnak a jeges talajon és hamarosan, -önmagához mérve- egy igazán figyelemre méltó tempót sikerül elérnie, ami után Sam-nek rohannia kell, ha nem akar lemaradni róla. Nagy erőfeszítésekkel ugyan, de végül sikerül elérnie a munkagépet, amire fel is tud kapaszkodni. A mögöttük ködbe tűnő telep irányából nem érkezik támadás, ami persze nem jelenti azt, hogy támadójuk feladta volna a tervét, de egyelőre lemarad. A rádió sajnos néma, a kimenő segélyhívó kérések kiküldésre kerülnek, de válasz nem érkezik, viszont a gépezet navigációs rendszere a plusz üzemanyagnak hála életre kel, és ha sokat nem is mutat a kijelzőn, annyi azért tisztán kivehető, hogy a jobb oldalon húzódó hegyvonulat lábánál több telep is sorakozik a hozzájuk kapcsolt bányarészekkel. Van viszont egy ismeretlen pontként jelölt fekete rész a sematikus térképen, ami nagyjából 2000 méterre lesz a jelenlegi pozíciójuktól. Talán a CS Condor jelent meg előttük a navigáción, vagy valami egészen mást látnak? A bányagép maximális sebességét elérve gyűri maga alatt a métereket, viszont a közvetlenül előttük lévő akadályokból a sűrű havazás miatt semmit sem lehet látni szabad szemmel.
Undorral tölt el már a lény látványa is, de így, hogy a két fehér gyilkos maradványai csöpögnek ki a "szájából"... brr, a hideg is kiráz tőle. Mégse engedhetem meg magamnak, hogy lesokkoljon, amit látok, ezért próbálok előállni egy ötlettel, hogy miként vonhatnánk el ennek a hatalmas szörnynek a figyelmét a nélkül, hogy valamelyikünk feláldozná magát. Az alap ötlet megfogalmazódik, Nikolai pedig tovább gondolja. Feszültem figyelem, miként szedi szét a mesterlövész puskát, mely nemsokára jó pár métert repül a levegőben, majd ez után jöhetnek a lövések és a robbanás. Ahogy a sziklaroppantó mozdul, úgy én is, így sietve indulok meg a kaput irányító helyiség felé, miközben Nikolai már a monstrumon van. Amint nyílik a kapu, a sziklaroppantóra pillantok, majd a járműre, és nem is várok semmire, elkezdek rohanni a monstrum után, amely a beindulást követően egyenesen kifelé hajt. Most minden másodperc számít, így nem is várom el a közlegénytől, hogy miattam lassítson. Ebben a szkafanderben nem egyszerű futni, de az előbb is megoldottam, most se fogok kudarcot vallani, így minden energiámat a rohanásba koncentrálom, majd ahogy elérem a monstrumot, már meg is kapaszkodom rajta és felmászom a férfi mellé a vezető fülkébe. Előre hajolok kicsit, szaporábban veszem a levegőt, majd idegesen tekintek a visszapillantóba. Egyelőre nem látom, hogy a sziklaroppantó követne, így ideje kapcsolatot létesíteni a Condorral. Talán még van időnk... Bár az üzeneteim elmennek, hiába várok a válaszra... semmi. - A francba! Nem tudok kapcsolatot létesíteni a Condorral. Szerinted itt vannak még? - vagy elkönyveltek minket halottnak, esetleg sietősen kellett távozniuk és azért léptek le? - Mi lehet az? - mutatok az ismeretlen, fekete pontra a térképen, amely jó két kilométerre van tőlünk. A mi csapatunk lehet vagy valami más? Kockáztassunk, hogy megnézzük vagy menjünk tovább ebben a rémes időben? A döntést tudom, hogy Niko tőlem várja, én vagyok a felettese, de megengedek magamnak 10 másodpercet, hogy átgondoljam, miközben hátradőlök és csak a fegyveremet szorítom magamhoz. - Nézzük meg mi az! - döntök végül. A sofőr most a közlegény, így neki kell arra fordítani a járművet, én pedig próbálok bízni benne, hogy nem a halálba megyünk. Bárcsak egy gép lenne, de már félek reménykedni.
*Csak arra tudok gondolni, hogy Sam nem tért vissza a Condorra, még az sem nagyon vigasztal, hogy Denisovval lehet. Hiába ismerem kedvenc társamat és tudom, hogy a legszarabb helyzetből is kivágja magát, mégiscsak most van először ezen a francos holdon és ki tudja milyen rémek támadtak rájuk. Pláne, hogy belezuhantak egy vájatba. Meg is sérülhettek, az is lehet, hogy pont ezért nem is fogják tudni elérni a Condort. Már olyan rémképek váltják egymást lelki szemeim előtt, hogy vérbe fagyva fekszenek egy lyukban és nem tudnak mozdulni sem…hát csoda, hogy ordítok? Nem hagyhatom felszállni a gépet míg ők nincsenek itt, sajnos azonban nem tudok mindent bevetni ennek érdekében, amit szeretnék. Morison az egyetlen akire hatással lehetnék, ő ül a pilótafülkében, az ő kezében van Samék élete, de onnan is ki leszek küldve. Elkönyvelem, hogy utálom Smith-t. * -Baszódjon meg! *Morgom az orrom alatt és mert azért valamennyire ismerem a pilótafülkék ajtaját, meg sem próbálom azt fizikailag kinyitni. Sem másképp, bár úgy pillanatok alatt sikerülne, viszont ha a raktér ajtaját piszkálom meg, addig nem szállunk fel, amíg az nyitva van. Az ötlet miatt nem szállok szembe Smith-szel, hanem elindulok a raktér felé, hogy visszagyömöszöljem magam abba a szintén gyűlölt ruhába, de nem jutok messzire.* -Ne már, komolyan? Maguk engem figyelnek ahelyett, hogy a hátramaradt társainkat kutatnák fel? *Hangosan mondom, nem érdekel a fülembe tépő fájdalom, csekély számú a süketek társasága, a többiek még hallanak. Ettől persze minden megjelenik a szemem előtt írásban…sőt, még több is mint amennyit nekem szánnak. Apró elégedettséggel nyugtázom, hogy sikerült belepiszkálnom a rendszerbe, de Sam és Denisov még mindig nincsenek a Condoron, az idő pedig ahogy pereg, úgy fogy. * -Hát annyi mindenért én felelek, eggyel több vagy kevesebb már igazán nem számít, csak jelzem, hogy Sam és Denisov még mindig odakint vannak! *És ezt annyiszor mondom el, ahányszor csak kell. Azon már csak nevetek, hogy Kaminsky-ra bíz a drága jó Smith, hogy egyem a máját. * -HÉÉÉ! NE RÁNGASSON KAMINSKY, MERT LETÉPEM A TÖKEIT! CSAK KÍSÉRNIE KELL, NEM FOGDOSNIA! JÓVAN MEGYEK MÁR, ENGEDJEN EL! *Próbálom a karomat kirángatni Kaminsky szoros fogásából és mivel jár a szám, körülbelül ott kapcsolódom be Simon hadnagy utasításának olvasásába, amikor valakit távol kell tartani a fegyverektől. Nem hiszem, hogy én lennék az, bár ez a pár szó akár rám is illene, de végül csak kiderül, hogy kiről van szó. ~BASSSZKIIII!~ *Még gondolatban is kiabálok, de ráharapva az alsó ajkamra, csendben maradok és lázasan agyalok azon, hogy szabaduljak ki. Egyrészt. Másrészt, meg hogyan állítsam le a pasit. Egyik kezemmel ráfogok Kaminsky kezére, csak a miheztartás végett, mivel úgy sem tudnám legyűrni, de többet ésszel mint erővel! A másik kezemmel elrakom a pda-t és leellenőrzöm, hogy nálam van-e McG kése, amit nekem adott. Kézközelbe – a nadrág oldalzsebébe - mentettem ki a pufi ruhából, bár akkor már nem tartottam olyan fontosnak mint a pda-mat, de úgy gondoltam, jobb ha nálam van és lenyúltam. Csak néhány másodperc és lépés után szólalok meg újból, mert nálam az is gyanús ha nem beszélek. A rádiómon sem kell állítanom, hiszen előrelátóan úgy hagytam, hogy mindenki olvashassa a megszólalásaimat. * -Eresszen el Kaminsky, mert nem állok jót magamért! Különben is drága prózai földi, ismersz már! Együtt voltunk a középső kontinensen, szundi előtt! Baszki, énekelj! Be vagyok parázva, depi vagyok! *Szövegelés közben nyúlok a késért, hogy használjam is, és remélem Morison olvas engem és rájön, hogy neki megy a titkos üzi, első beszélgetésünkből csippentve ki pár részletet. Akkor már Kaminskyről is értesül, ahogy mindenki más is. Sajna túl közel van a raktár ahova nem kellene mennünk.* -Kaminsky! A helyemre kell kísérnie nem a raktárba! Hát baszki, ha nem enged el, sikítok, én nem fogom hallani, de maga kurvára igen! *Meg sem várom, hogy becsukódjon az ajtó, az sem érdekel, hogy Kaminsky a nyakamhoz szegezi a kését, már csak a tisztesség kedvéért is oda teszem az egyik kezem, más is így csinálná. Kaminsky magabiztosságára apellálok, elvégre a magam 156 centijével és 50 kilójával nem vagyok ellenfél a számára. Higgye csak ezt. * -VVVVÍÍÍÍÁÁÁÁÁÓÓÓÓÓÓÓÍÍÍÍÍÍÍÍÍ! *A sikítás közben, akár ott van már Malinor akár nincs, a kezemet élével, keresztben próbálom Kaminsky keze, kése és a magam nyaka, arca közé tenni s taszítani rajta egyet, miközben remélve, hogy a sikításom meg a szövegelésem elterelte kellőképpen a figyelmét, előrántom McG kését és érzésre megkísérlem belevágni a pasi combjába. Vagy térdébe. Amit épp elérek. A láb az biztos. Ennyi elég kell legyen az esetlegesen feltűnő Malinornak is, hogy lépjen, én meg remélem, hogy többen is jönnek, mielőtt a raktár ajtaja bezárulna. *
A CQL fegyver jókora robbanással semmisül meg, darabokra szakítva a közvetlen közelében lévő jégpáncélt, melyből minden irányba szétszóródva repülnek a jégszilánkok. Szerencsére egyikünket sem találják el a szépen megtermett darabok és nagyon úgy fest, hogy az elterelés is sikeres, mert a Sziklaroppantó robusztus, gyűrűs teste már siklik is a hó tetején, hogy az előbbi detonáció okozta rezonancia után "nézzen". Nagyon úgy tűnik, hogy nem volt hiábavaló a legerősebb fegyverünk beáldozása, mert, ha minden igaz és nem jön közbe semmi, akkor neki köszönhetjük az előttünk nyíló egérutat. - Maximális sebességre gyorsítok, igyekezz, ahogy tudsz, szoros lesz! - közlöm a kettőnk között működő frekvencián, miközben már javában keresem a kezelőszervek között azt, amelyik megmozdítaná ezt a bányabatárt. Elsőre talán nem is annyira rázós az indulás, bár most nincs idő túlságosan kielemezni a munkagép erejének előnyeit és kényelmi hátrányait, inkább a lehető legmagasabb fokozatra kapcsolok, aminek érezhetően meg is lesz a hatása és a lánctalpak szorgosan taposni kezdik előttünk a járatlan utat. Már nem emlékszem, hogy a térképen jelzett hegyvonulat milyen formában és milyen hosszúságban terül el mellettünk, a navigációra pedig életveszély lenne ebben a témában hagyatkozni. De erről majd később, mert egyelőre Sammy-re kell figyelnem, hogy el tudja-e érni a gép hátsó részén lévő utolsó kapaszkodót, mielőtt teljesen elhaladnék mellette. - Ezaz! Ügyes voltál! - mielőtt a felkavarodó hóban eltűnne a Hadnagy, még éppen meglátom, hogy sikerül a művelet, ami azt is jelenti, hogy hamarosan ketten leszünk a vezetőfülkében. - Nem tudom - rázom meg a fejemet, de áltatni sem akarom magunkat. - szerintem már nincsenek itt, a kivonási parancs, amit az Eternity-n fogtunk be, már túl rég volt és, ha eljutott minden csapathoz, nem hiszem, hogy ránk várnának. - Sam-re pillantok, de nagyon sajnálom, hogy nem tudtam semmiféle megnyugtató, vagy legalább vigasztalót mondani. Attól sokkal realistább vagyok, hogy azt valljam, csak ránk, a hirtelen, vájatban eltűnőkre várnának, akikkel azóta sem tudtak kapcsolatba lépni. - Egy percig sem okolom őket, ha itt hagytak minket, de nagyon aggódok is értük, mert még két szabotőrről szóltak a hírek... - az egyiket sikerült jégre tenni, de a másik kettő akár a siklón is lehet. - elhúzom a számat és a felvillanó navigációs pontra pillantok, ami nem több egy foltnál a rendkívül vázlatos térképen. - Nem tudok sem nagyítani, sem kicsinyíteni, fogalmam sincs a méretezésről, de, ha a többi bányához hasonlítjuk, akkor akár a Condor is lehet. Még két kilométer mire odaérünk, de attól tartok, hogy a kis barátunk is hamarosan megjelenik mögöttünk... - nézek bele én is a tükörbe, de egyelőre a sötétszürke ködön és a havazáson kívül semmi mást nem észlelek. - Rendben, nézzük, semmit sem veszíthetünk vele. - az életünket, ha annyira akarta volna, már rég elvehette volna az Aquillon, remélhetőleg nem most, mikor már egészen belejöttünk az itteni életformába, nem most akar ebbe belerondítani. - Csak látnék is valamit... - törölgetem a sisakot a hópelyhektől, de azon kívül, hogy robogunk előre, falva a métereket, semmit sem látok, így azt sem, ha esetleg előttünk méretes akadály tátong.
Ezt a nyamvadt rádió nem tudom, hogy miért nem működik rendesen, de mióta átállítottam kettős rendszerre, - hang és írásmódra- azóta mintha semmi se úgy menne, ahogy kellene. Kezdve azzal, hogy attól a perctől fogva, mikor átléptük -mind a kétszer- a Condor „küszöbét”, csak a zavaró jelek és az akadozó adás jelenik meg a sisak kivetítőjén. Dögöljek meg, ha ez nem valami szabotázs! Eddig a kinti radioaktív környezet barmolta meg a rendszert, most meg –mikor ez kiküszöbölődött az ajtók zárásával- semmi változás. Valamiért az az érzésem, hogy nem a véletlenek összjátéka ez az egész baromság, ami itt folyik! Arra se tudok magyarázatot, hogy miért mindig pont akkor némul el az összeköttetés a kintiekkel, mikor már majdnem valamit haladtunk volna előre. Mi meg – a hozzánk vezényelteken kívül- próbálnunk valami megoldást találni a kialakuló káoszban, akkor jön valamelyik okoska a bányászok kísérői közül és megint fuccs minden! Amióta a Rajparancsnokot kiiktatta valamelyik rohadt szarházi, és beszivárogtak a soraink közé, azt is már több, mint véletlennek tartom. Amikor indulni akartam, hogy segítsek Denisov-éknak, érdekes módon megint le lettem állítva Smith által, majd érkezett Simon, aki meg se hallgatott, csak leszűrte a látottak alapján, hogy mit csinálnék, de esélyt se kaptam, hogy elmondjam -vagyis leírjam- mi a szándékom. Tengerészgyalogos voltam és ezt az ember nem felejti el, hogy „Senkit nem hagyunk hátra a mieink közül”! De, lehet hiába is mondanék bármit, ez nem számítana. Tisztában vagyok, hogy ez már nem a Föld, de a Bajtársak akkor is ugyanazoknak számítanak, és nem egy idegennek. Azt se hiszem, hogy ezt valaha el tudnám olyanoknak magyarázni, akik azt se tudják, hogy mi a Sereg és a Bajtársak lényege. Mások itt a szabályok, és mostantól leülök a seggemre a parancs szerint, és ennyi. Csak nekem tűnik fel ez a szarság?! Senki másnak?! Ahogy ott ülök a gyengélkedő előtt, megtalál az a tudományos megbízott… Kaminszky. Elsőre nem vágtam, hogy mit hadovál nekem, mert csak a szájáról tudtam leolvasni, mit pofázik nekem. De úgy voltam vele, hogy nem izgat nagyon, mit akar. A Kancellária embere… még a végén olyat mondanék, aminek nem örülne…S lehet, megint beletenyerelnék valami elcseszett félreértésbe, ahogy eddig is. Aztán, ahogy a kését elrakja a belső zsebébe, - miután a kötésemmel matatott- és a hiányzó markolatgombot észreveszem, már nincs kétségem, hogy honnan ismerős… _Ez_ is egy, a többi féreg közül, ahogy Carsltone… Ahogy távozik -és tuti vagyok benne, hogy nem néz hátra-, akkor gyors üzemmódban tájékoztatom Simont és Lucast- a vezérkart- egy kódolt és titkosított csatornán a helyzetről, hogy bizonyíték van rá, hogy ez a Kaminszky, nem is az, akinek vallja magát. A felkötött karomon viszont meglazítom a rögzítést, hogy ha szükséges, akkor könnyűszerrel kiszabadítsam a kezem, és ne akadályozzon a mozgásban. Persze, még most is úgy néz ki, mintha fel lenne rögzítve, -mert ugyanúgy tartom, mint eddig- de már csak a látszata. Nagy vonalakban felvázoltam a parancsnokéknak, amit láttam. Tudom, hogy ez a belső titkosított csatorna, -ami egyúttal zárt rendszerrel működik - rögzít is mindent. Külön rákapcsolok a "mindennemű rögzítésre”, ami az összes lehetséges módon érkező ki és bejövő hívást és –beleértve az írásost, és privátot is- azonnal elmenti egy olyan file-ra amihez a hajón nem tud senki se hozzáférni. Amolyan biztonsági–protokoll, amit eddig használtam is a régi idők tapasztalatai során. Főleg, Hammond-ból tanulva! Ha, mégis úgy lenne, hogy „véletlen eltűnnének” a felvétek, akkor már kétség sincs, hogy kinek az aktiváló-kódjával lesz hozzáférve a Kancellária részéről. Nehéz megállnom, hogy ne üssem le, de mivel addig nem tehetek semmit, míg nem kapok parancsot, addig várnom kell. A megfigyelést megtehetem, de nem avatkozhatom közbe… Majd érkezik is a válasz Simontól, hogy mit kell tennem, milyen esetekben, és ide nem ér. Ez az ál-Kaminszky, amúgy is elég tenyérbe mászó ábrázattal bájolog nekem, és ha eddig a bögyömbe volt, akkor most még gyanúsabbá vált. Van egy olyan érzésem, hogy nem fog a Rajparancsnok halálával megelégedni és –ahogy emlékszem arra a szemétládára a Konvojos estnél- nem is fogja feladni, míg be nem végzi a parancsát, bármi is az. Eddig se kellett nagyon nagy logikai képlet, hogy a markolatgomb után összerakosgassam a morzsákat. Taktikai tiszt lévén nem áll messze tőlem ez a gondolkodásmód, bár jó lett volna előbb kiszúrni ezt a rohadékot és a cimboráit, mielőtt még kinyírták volna a rajparancsnokot, de mivel ez az akció elsődlegesen maga a Kancellária külön utasítására indult el, így szépen „elaltatták” a gyanúnkat ezekkel a szemétládákkal szemben. Ehhez az akciójukhoz rohadt sok kreditet áldozhattak és azt se tartom kizártnak, hogy a mi jelenlétünk se volt véletlen.. Hetet egy csapásra! Mondjuk, én is későn kezdtem el gyanakodni, hogy érdekes módon a bányászok közül az induláskor valami rejtélyes kór tört ki. Akkor még lehet nem is lett volna gyanús, ha most nem éppen azok sertepertélnek, akik eddig a „halálukon” voltak. A rohadt életbe! Végig bábként mozgattak minket és elfedték a valódi szándékukat, ami csak most kezd körvonalazódni bennem. Ezt az ál- Kaminszkyt szemmel tartom –parancs szerint- de ahogy meglátom Ravent a karjánál fogva vezetni a raktár felé, már semmi kétségem nincs, hogy valamire készül. Miért pont a raktár? Az a részleg szeparált.. A közben Fletcher „segítség”-nek megérkezik, de nem valami megnyugtató, és nem is bízom benne. Ez a gyanúm is akkor igazolódik be, mikor a raktérbe követve a tizedesemet és ezt a szemétláda ál-Kaminszky meglátom, hogy kést szegez a tizedes nyakához. Úgy helyezkedem, hogy jól lássam mind hármójukat, de ahogy a privát csatornán kijelez, hogy mind a négyünknél „csatlakozás megtörtént”, akkor más nincs több kérdésem Fletcher-el kapcsolatban se. Nem mondok vagy teszek semmit, hogy felfedjem a gyanúmat vele is kapcsolatban, ezért úgy teszek, mintha semmit se tudnék. „Álljon arrébb”- mutatom Fletchernek a kezemmel, arra rávezetve, hogy kerüljön a másik irányba, hogy nagyjából egyenlő távolság legyen mindönk között. Tudom, hogy tudnia, és ismernie kell a katonai kézjeleket, mert biztos vagyok benne, hogy van kapocs közte és e között a szemétláda ál-Kaminszky között. És most esett le, hogy van még valaki benne…Hacsak nem több még… De most már a kettő biztos, Kaminszkyn kívül. S nem más, mint Smith.. Megállok, nem teszek egy lépést se felé, ahogy kikötötte. –Eressze el a lányt. Itt vagyok helyette én! Egy nő nem ellenfél … – hangom határozott és egyértelmű, hogy mit akarok. – Engedje el a nőt, és megmondom azt, amit tudni akar. Kössünk alkut! – állok ugyanúgy felé fordulva, de szemmel tartom a másik társát is, Fletchert…- A sipítozó nőszemélyt elengedi, és nekem szegezze a kést. Nem állok ellen… Játsszuk le férfi módra, mint régen, Földi szokás szerint! – Tudom, hogy nem ölhetem meg, ha esélyem adódna, de megteszek mindent, hogy a tizedesem megmentsem. Közben Ravenre nézek és aprót bólintva a fejem felé, hogy ne tegyen semmit, ha hirtelen mozdulna most, akkor a penge megvághatja. Viszont a kezében lévő pengét használhatná -ha eddig- nem tette volna meg. De, ismerve őt, nem igazán szokott csendben maradni, és a sikítása elegendő időt adhat, ahogy azt sem véletlenül mondtam, hogy "sipítozó nőszemély"! Tudja, hogy soha nem hívom így, még viccből sem. Inkább sugalltam neki ezzel, hogy mire gondolok. De, hogy ez a rohadék egy pillanatra meginogjon, és az éles, váratlan hangja megzavarná a férfit a szándékában, ezzel kereket oldhatna mellőle, és én abban a pillanatban rámozdulnék Kaminszkyra. Vagy, talán, még abban bízhatok, hogy Raven megérti a szándékomat a bólintásommal, és nem felejtette el azt a mozdulatot, amivel „ártalmatlanná” tette Lucast a J-07-nél. Ott illeti a fogva tartóját egy lendületes ütéssel, ami érzékeny terület a férfi számára. Amúgy meg, nem tartom kizártnak, hogy ő is gondolt erre a megoldásra, és szívesen meg is tenné szerintem ezek után, pláne! Amúgy meg, ha olyan okosnak is tartja magát az ál-Kaminszky, -mint körmönfontnak-, akkor azt is láthatta, hogy nem csak nála van kés, hanem nálam is. Ahogy egy Katonának a fegyvere, úgy a kése is hozzá tartozik. És ha jól sejtem, akkor ő egy földi elit egységhez tartozott valamikor, akkor nagyon jól tudja, hogy mi a Zsoldosok és ex-Zsoldosok ismertetőjele. Nem beszélnek a levegőbe, és nem félnek a haláltól. -Gondolja át, Kaminszky! Sérült is vagyok… könnyedén elbánhat velem. Engedje el a lányt, kérem. Hadd menjen el. Én itt vagyok helyette. - Nem tudom, hogy miként fog alakulni ez a helyzet, de azt hiszem, hogy egy C-tervet is ki kell találnom hamarosan, bár annak a kivitelezése nagyobb kockázattal járhat. Most várok, és csak akkor mozdulok, ha más választás nincs, hogy életbe legyen a tizedesem. Az adu-ászom, Smith leleplezése, akire lehet nem számít ez a rohadék, hogy rájöttem. Most már biztos vagyok, hogy kellett nekik egy olyan ember is, aki hozzáférhet a hajó összes adatától kezdve, az indítási parancs kiadásáig, -legalábbis- ha valami oknál fogva, Lucas, nem venné vissza Smith-től a kezébe az irányítást Vezető-Pilótaként. _Ez_ is véletlen lenne ?! Amúgy miért erőlteti annyira -Simon határozott parancsa ellenére- a felszállást?! Hol van, Simon?
Köszönhetően annak, hogy a szemüvegen beállításra került, elsősorban a körülöttem állók verbális kommunikációját lássam kiemelten írásban és minden mást csak abban az esetben, ha kifejezetten nekem küldöttről vagy a csapat minden tagjának címzettről van szó, valószínűleg több információról vagy azok egy jó részéről érthetően lemaradok. Azokról viszont nyilván nem, amelyek mellettem hangzanak el és bár nem hallom, de olvasom őket. Az még egyelőre kérdéses mikor indulunk, de lélekben előre felkészülök; valószínűleg a lehetetlennel fogok hamarosan egyensúlyozni – ez esetben szó szerint –, ha a hold elhagyása alatt, mozgó járművön kell bravúrozzak a két eszméletlenül fekvő felett, ami jelen esetben így stabilan sem lett volna álmaim netovábbja. Nyilván ez nem jelenti azt, hogy ne fognám fel, ha indulni kell, akkor nincs mese. Egyelőre azonban kénytelen vagyok rangsorolni és csak arra koncentrálni elsődlegesen, hogy párhuzamosan a két különböző eljárást kívánó sebesült megfelelő ellátást kapjon a túlélésük érdekében. A szkenner képeit látva döntök és mondom el milyen lépések szükségesek minden egyes sérülés esetében. A pupillareflexek kapcsán csak egy egyszerű remek megállapítással konstatálom a dolgot, kifejezetten azért, hogy az öcsém is tudja, vettem, amit mondott. Egyébként tényleg jó jel, azzal nincs gond, mert rögtön kizárja jó néhány típusú agysérülés esetlegesen fennálló lehetőségét. Visszafelé is kifejezetten örülök a rövid jelzésnek Simon részéről, hogy rajta van az ügyön, most különösképpen, mert érthetően csak részben vagyok képes nyomon követni a mozdulatait, ahogy erőteljesen megoszlik a figyelmem az előttem fekvő nő megfelelő kezelése és a kancelláré között, amit pedig leginkább fejben játszok le. Nem, egyáltalán nem egyszerű azokat a mozdulatokat, amelyek más esetben a kezemben vannak, tulajdonképpen gondolkoznom sem kell rajtuk, most szóban kérni szimultán dolgozva úgy, hogy közben Gardellel is a megfelelő módon foglalkozzak. Az egyetlen könnyítés, hogy abban teljesen biztos lehetek, az öcsém tökéletesen képes jelenleg a meghosszabbított karom lenni, összehangoltságunk okán pedig gyorsan és precízen tudunk együtt dolgozni. - Kösz. - Zsigerből válaszolok az ellátott fejseb kapcsán és mondom a további teendőket, miközben Katrina karját nyitom fel azt követően, hogy megbizonyosodtam arról, biztosan nem fog a beavatkozás alatt tudatánál lenni. Egyik eszköz után a másikat veszem a kezeimbe, a vérzés kapcsán számítottam arra, hogy nagyobb mértékű lesz, tekintettel arra, a roncsolt erekből eddig a sérülés belsejébe folyt az szó szerint – nem is kis mennyiségben –, így pedig ennek csillapítása itt is az elsődleges az érfogók használatával, azután pedig a kár felmérése és a helyzet több, mint aggasztó. Erről pedig visszacsatolásként jön a jelzés az életfunkcióit monitorozó gép képernyőjéről. A vérnyomás esik, a szinusz ritmus messze nem a megfelelő görbét írja le és ezzel együtt a pulzusszám túlságosan szaporává válik. A bőre sápadt és nyirkos lesz, csuklóján a pulzus kitapinthatatlan, a légzése felszínessé válik, a kivérzés következtében a hipovolémiás sokk miatt a keringési elégedetlenség jelei egyértelműek; kezd összeomlani. Automatikusan nyúlok az intubáláshoz szükséges eszközök után. Izombénítót kap a lélegeztetés előkészítése miatt, majd a becsövezés következik, azonban nem a torkán keresztül vezetem azt le, hanem nazálisan – véleményem szerint terepen jobb ezt alkalmazni –, ellenőrzöm, hogy a cső a légcsőbe futott-e le és amikor erről megbizonyosodok, rákötöm a lélegeztetőgépre. Újabb keringést megtámogató gyógyszerkoktél beadása következik, hogy az artériás nyomást 60-65 Hgmm felett tartsam, amivel a sokk végstádiumba lépését próbálom akadályozni. - Meleg sóoldat kellene, most. - Jelzem közben Simonnak, hogy a hiportemia elejét vegyem és bár tisztában vagyok azzal, az ő keze is tele van a nyomókötés megfelelő felhelyezése miatt, amit nem tud eldobni a kezéből, mégis a kancellár az, akinek az állapota jelenleg stabilnak számít, ezzel szemben Katrináé kritikus. Nem tétlenkedek közben továbbra sem, vért veszek tőle, tudnom kell pontosan mennyi a vérgáz-, az ionok- és a véralvadás értéke, amelyek megállapításához a vérelemzőbe teszem a mintát, aztán kénytelen vagyok a tüdőverőeret katéterezni, hogy a gép a lehető legpontosabban csatoljon vissza információt az artériás és a központi vénás nyomás értékéről. Ha megkapom közben a tasakot, a hűtöttek feletti tárolóból, gyors és szakszerű mozdulatokkal cserélem ki a két infúziót, amelyek közül az új már nem csak a folyadékpótlást hivatott szolgálni, de belülről húzza feljebb a testhőt, ezzel is gátat szabva a szervezet sokk miatti összeomlásának. Reményeim szerint. Közben a szemüveg újabb szöveges kiírásából, amely az öcsém szavait teszi ki a képernyőre azonnal, rájövök, hogy odakint megint valami kibaszott gáz lehet – nyilván Malinor üzenetét nem láttam, így csak az információkra adott reakcióból értesülök a helyzet adta kényszermegoldás okán minderről –, ha Kaminsky kapcsán ezek a követendő utasítások. - Rendben. - Veszem tudomásul közben, hogy a nyomókötés a helyére került, de felpillantani nem tudok az öcsémre jelen pillanatban. Biztos vagyok benne, nem veszi zokon, lehet meg se látja, jelenleg neki is tízszer több dolga van egyszerre, mint ahány – leegyszerűsítve – karja minden szar kézben tartására. A kancellár kapcsán a beleállt jégdarab kiemelésére most semmi esélyem sincs, egyelőre a nálam is iszonyat problémás, hogy csak két kezem van, ezért marad, nyomókötés alá kell kerüljön, később foglalkozom vele. ...vagy majd útközben rögtönözök, de Gardelt egyelőre semmi esély, hogy magára hagyjam. Így is kezd túlnőni egyetlen személyemen az, amit szükséges még rajta megtenni ahhoz, hogy életben maradjon, amíg a Dominiumon ellátást kap. Amennyire lehetett, a hipovolémiás sokk tüneteit kezeltem, a következő lépés, hogy a kiváltó okot megszüntessem, amit esetében egyértelműen a karja jelenti. Az érfogók ellenére a roncsolás olyan szintű, csak akkor tudom kontroll alatt tartani az értékeit, ha amputálom a menthetetlen végtagot. Ehhez viszont két kéz egyszerűen kevés. Az öcsémtől kapott információ automatikusan hozza magával az első kérdést, amely beugrik; - Mennyire saccolod? - Hogy azt a jó telibebaszottkurvaeget! Így is szar a helyzet, de, hogy még az idővel is versenyt fussunk… kibaszott jégdarab. A becsült idő kapcsán fújtatok egyet és jó néhány cifra az eszembe jut még, amelyek koponyám hátsó szegletében kaparnak maguknak helyet, mialatt már egyéb, fókuszált gondolataimra koncentrálok. - Jó, vettem. Akkor harminc percünk van összesen, ekkora sprintre készülj. - Erőltetett menet lesz, neki is, nekem is. Beállítok egy rohadt visszaszámlálót, hangvezérléssel irányítva, tudnom kell melyik lépésnél pontosan, hogy állunk majd. A kesztyűket tároló dobozt automatikusan Katrina lábára teszem, hogy onnan könnyedén elérhesse Simon, amikor átlép ide segíteni a kérésemre. Mialatt cserél, tájékoztatom arról mi fog következni, tulajdonképpen miért van rá szükségem. Elkapom, amint az asztalon fekvő nőn végighordozza a tekintetét. - Kritikus az állapota, de kontroll alatt tartom. - A tájékoztatással tudok némi – tényleg csak nagyon kicsi – időt nyerni neki, amíg felkészül és közben így kívánom arról is informálni, hogy uralom a helyzetet egyelőre legalábbis a körülményekhez képest. A biccentését követően megkezdem a lágy szövetek teljes átvágását a kar felső szakaszán, utat nyitva ezáltal a csontig. A vérzést amennyire csak lehet csillapítom, a kisebb ereket kauterizálom, az idegeket olyan módon metszem át, hogy később még mindenképpen funkcionálhassanak. Igyekszem olyan gyorsan és közben pontosan dolgozni, ahogy tudok, de az idő a legkevésbé sem nekünk dolgozik jelenleg. Eszközt, segítséget kérek és kapok, az elektromos fűrészt pedig biztos kézzel fogom meg, ahogy a kampókat átadtam az öcsém kezeibe. A hallott helyett olvasott, de nem nekem címzett parancs kapcsán bevillan, hálás vagyok azért, hogy ezt a beavatkozást nem felszállás közben kell elvégezzük. Tovább azonban nem foglalkozok a dologgal, most baromira másra kell koncentrálnom. A fűrész teszi a dolgát, vájat lesz a csontban egészen addig, míg a végére érve ketté nem választom. Befejezem a szöveti részek lemetszését és a kar ezáltal teljesen elidegenül a test többi részétől. A csonkot pedig a megfelelő módon lezárom, bekötözöm, amihez szükségem van még néhány alkalommal az öcsémre, hogy a kezem alá dolgozzon. - Fogalmam sincs mekkora a szar odakint, de Gardel továbbra is versenyt fut az idővel. Megtettem és -teszem, amit tudok, viszont nem hazudok; minél előbb műtőbe kell kerülnie. - Pillantok fel az öcsémre és közben kurvára nem akarnék a helyében lenni, pontosan tisztában vagyok azzal, hogy a fostenger tetejére épp most én is rátettem egy lapáttal, de mind az eszközeim, mind a kereteim nagyon behatároltak jelenleg és fogalmam sincs, meddig vagyok képes még életben tartani a nőt itt és így. Amennyiben úgy dönt, hogy marad a gyengélkedőn, úgy arra kérem, kösse le, rögzítse az ágyon fekvő testét – ha nem tudott maradni, úgy megteszem én –, felszálláskor ne legyen semmiféle baleset. Közben leveszem a kesztyűket és másik párt húzok. A kancellárt is rögzítem az ágyához, nála se adódjon gond később. Amennyiben Simon még itt van, szívesen veszem a segítségét. A kancellár vállához lépek, megnézem a kötést és a jégdarabot – vagy ami maradt belőle –, újabb képet készítek a szkennerrel, hogy az olvadó idegentest most miképpen áll a sebben, aztán a kapott információt kiértékelve leveszem róla a kötést. A sebet, hacsak nem látom úgy, hogy más beavatkozás sürgetőbb lenne, elsősorban irrigálom azt követően, hogy kivettem a szilárd darabot, már, ha még volt mit. Ami beleolvadt a testüregbe, az kitisztításra kerül, ha esetleg egyéb elemek is kiolvadtak a jégből, akkor azokat is kiszedem. Kézzel gyorsabb és egyszerűbb, de a folyadékot viszont egyszerűen szívással szüntetem meg a sebben. Amennyiben az öcsém még itt van, akkor a csövet átadom neki és még egyszer, ez alkalommal gyógyszeres folyadékkal átmosom az egész sebet, ha elszólította a kötelesség, akkor megoldom egyedül. Amint ez kész, megint a vérzés csillapítása lesz az elsődleges a kancellár esetében is, a kisebb ereket kauterizálom, amelyeket pedig nem lehet, a sérült részeket histoakryllal ragasztom. Gyorsabb, mint bármely más eljárás és a célnak jelenleg tökéletesen megfelel. A szakadt izomszövetet normál esetben helyrehoznám, de jelenleg ehhez nincsenek meg az alapvető feltételek. Főleg, ha a felszállás küszöbén vagyunk már valahol (?). Ha a vérzésen sikerült teljes mértékig úrrá lenni, gyulladáscsökkentőt kap az esetleges fertőzések miatt, vért veszek tőle is, hogy pontosabb képet kapjak arról, egészen pontosan mi került a vérkeringésébe a befúródott tárgyaktól és azokat is kezeljem szükség esetén. Sterilen kötözöm a sebet, ezt is műtőben kell ellássák a Dominiumon, ezért eszemben sincs teljesen lezárni, amikor úgyis újra felnyitást igényel a későbbiekben majd. Közben azért a figyelmem egy része Gardelen marad, többször is ellenőrzöm az őt figyelő gép monitorát.
Fletcher visszajelzése után Alexa problémáját ítélem a legkisebbnek, vele majd foglalkozunk a visszatérés után. Amennyire lehet, én is elkerülném a felszállást, amíg a sérültek állapota nem stabilizálódik. Ha a felszállás csak fele olyan rázós is lesz, mint a leszállás volt, szinte lehetetlenné tenné a komolyabb beavatkozásokat. Rutinosan dolgozunk együtt, noha arra még nem volt szükség, hogy én asszisztáljak a bátyámnak, mégis sokat segít, hogy értjük egymást félszavakból is, én pedig tanultam valamicskét a családban az orvosi műszerekről és eljárásokról. Az időjárás is ellenünk dolgozik, Morison tájékoztatása sem csökkenti az aggodalmamat, és ha tőle nem kapnék visszajelzést a parancsomra, elismétlem még egyszer, majd még egyszer, vagy ameddig nem nyugtázza, hogy nem indulhat el, amíg azt nem mondom. Fél szemmel Katrina felé sandítok, mikor felveszem az ollót , hogy eltávolítsam az aláöltöző felesleges részét a kancellár combjáról. Az intubálócső látványára a saját számba harapok, igaz csak belülről, cserébe véresre. Csak annyi időre lépek el McGrover mellől, míg a sóoldatot odaadom Shane-nek, utána folytatom a munkát, ahol abbahagytam. Közben a szemüveg kijelzőjén sorjázó információkra is figyelek, közben várom a kért helyzetjelentést az expedíció résztvevőivel kapcsolatban, és Malinor üzenetére is válaszolok. Visszajelzést tőle nem kapok, de legalább Fletcherben biztos lehetek, hogy hallotta, mert a nyugtázás megjelenik a szemüveg kijelzőjén. Kaminsky kapcsán sincsen jó előérzetem. Csodálatos. Újabb szar… Túlságosan sokunk esetében kezd túlnőni a képességeinken és a lehetőségeinken a kézben tartandó dolgok halmaza. Parádés és megismételhetetlen – remélem – katasztrófává, sőt rémálommá vált ez az expedíció viharsebesen, ehhez képest még a ránk leselkedő kinti radioaktív égiháború és csak nyári szellőnek tűnik, még úgy is, hogy orbitális szopásra számíthatunk miatta. Noha a helyzet még romolhat – mindig van hová süllyedni – már nincsenek kifejezéseim, hogy ezt visszaadjam… Shane-el a beszélgetésünk a feltétlenül szükséges tőmondatokra redukálódtak, de ezt egyikünk sem veszi rossz néven. A válaszára csak elkínzottan nyögök egyet – ha jól saccoltam a harminc percet az sem elég… -, bár ezt egyikünk sem hallja, a rendszer pedig jólnevelten eltekint ennek a hangnak a feliratozásától. - Igyekezni fogok! Megerősítem, hogy megértettem, mekkora bajban vagyunk a többitől eltekintve is. Mégis értékes másodperceket veszítünk, míg összeszedem magam a bátyámmal szemben állva. Kicserélem a sebészkesztyűmet egy sterilre. - Mennyi esély van annyira stabilizálni, hogy kibírja a visszautat? Nem kellett volna megkérdeznem, de nem voltam képes lenyelni a kérdést. Nem is tudom, akarom-e a választ. Az érzelmi vákuum állapotában csak tudom, hogy bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban, de nem érzem. Tompa dübörgés a dobhártyámon, a szívemben, a tüdőmben, a gyomromban… A fűrész a csontba harap, a tudatom megremeg, majd stabilizálódik. Ismét a számba harapok. Lenyelem a számba gyűlt véres nyálat. A seb lezárásánál a leghalványabb megingás nélkül végig tudok segíteni. Shane következő megjegyzésére biccentek, szinte érzem, ahogy a szívem is vérezni kezd, a lelkemből talán meg is hal egy darab. Még egy hosszúra – talán három másodpercre is – nyúló pillantás Katrina sápadt arcára, színtelenül is szívettépően ismerős ajkaira, a lehunyt szemhéjára. - Értettem… Összeakad a pillantásom a bátyáméval. Ő ismer, láthatja ennyiből is a bennem dúló küzdelmet, a fájdalmat és megannyi mást is. Még rögzítem Katrinát, de a szemüveg kijelzőjén megjelenik Raven szokás szerint vagy negyvenszer olyan bő lére eresztett szómenése, mint amire szüksége van, de a végletekig kifeszített agyam még képes meglátni a futólag felvillanő szövegben Kaminsky nevét, és az eresszen el-t, innen pedig már tudom, hogy szar van. - Sajnálom, muszáj mennem, de azonnal szólj, ha szükség van rám! Letépem a kezemről a kesztyűket, és már lódulok is kifelé. - Ne engedd, hogy bárki a táskához nyúljon! Az ágy alá lökött táska felé biccentek. Tudom, hogy a bátyám végig itt lesz, és nála biztonságban tudom a fegyvert, ahogy Katrinát is – már amennyire lehet. Nekilendülök, újra megmozgatom a tartalékaimat, futok, bár a fejem, a fülem is hasogat, a hányinger állandósul. Amennyiben keresztezem bárki útját, akinél van szolgálati pisztoly, attól elkérem a fegyvert. A tizedesnek volt annyi esze, hogy a szövegből kiderül az is, hol találom. A legmagasabb prioritásra állított üzenet piros szövegezéssel önti a kijelzőre Smith szövegét. Érzésem szerint a szívem még egy utolsót dobban, aztán az is belefagy a testemet elöntő semmibe. - Smith parancsnok! Addig tartsák a pozíciójukat, ameddig csak emberileg lehetséges, és még egy hajszállal tovább! Az legeslegutolsó pillanatig kitartunk! Most nem tudok odamenni! Bízom magában és abban, hogy fel tudja mérni a helyzetet. Ameddig csak lehetséges adják meg az esélyt a hiányzó csapattagoknak! Maradjunk folyamatos kapcsolatban! Tisztában vagyok vele, hogy eddig is kifeszítették magukat, ahogy a legtöbben megtesszük folyamatosan, és mégsem tehetem meg, hogy nem kérek még többet. Nem veszíthetünk még ennél is több embert. Itt már nincs jó döntés, és talán kevésbé rossz sem. A legalaposabb mérlegelés mellett – amire jelenleg nincsen idő – sem lenne lehetséges helyes döntést hozni. Mostmár az ösztöneimre kell hallgatnom, minden más lehetőség elfogyott. Minden porcikám tiltakozik, visszacseng a fejemben Shane baljós mondata, mennyire hajszálon függ Katrina élete, régebbről ismerős recsegő, csikorgó kacagás kíséri, beleremeg a bőröm is az emlékbe, mégsem lassítok. A raktár bejáratánál kis híján becsúszószereléssel fékezek. Nem robbanhatok be ész nélkül, így miután a csizmáim mér nem csőznak, óvatosan, lassan lépek be a raktárba, és felmérem a helyzetet. - Mi a franc folyik itt már megint? Most nem üvöltök, mégis vészjóslóbb lehet a kérdés fenyegető éle... Ha még nem késtem le az akciót, vagy szükség van segítségre, cselekedni fogok. Az elsődleges prioritásom Moor tizedes életben tartása, a második, hogy Kaminskyt sikerüljön úgy leszerelni, hogy életben maradjon. Amennyiben a túszhelyzet még fennál, úgy helyezkedem – ha van rá lehetőség -, hogy Feltcherrel és Malinorral minél szélesebb területet le tudjunk fogni legyező alakban, így mindhármunk elől nem maradhat fedezékben a szabotőr. Amennyiben Raven meg tudja szúrni, jó eséllyel valamennyire kibillenti a stabil helyzetből a fickót, ezzel lehetőséget ad valamelyikünknek cselekedni. (Ha időben odaértem) Attól függően, van-e nálam fegyver, és van-e lehetőségem biztos lövésre, döntök majd, illetve próbálok olyan testrészekre célozni, amik nem halálosak. Fegyver nélkül – amennyiben Edgar nekiugrik Kaminskínak – először a tizedest próbálom elrántani a közeléből. Bármi, ami segít elérni a kitűzött célokat, ezekért hajlandó vagyok a saját testi épségemet is kockáztatni. Emellett igyekszem figyelni a Smith-el nyitott csatornára is, hogy tudjam mi történik a rámpán.
A tizedes hisztijére csak legyint magában. Érti ő hogy kedves számára a két személy, akik még kint vannak, de biztosan nem fog kockáztatni kettő éltet harminc felettivel szemben. Ráadásul ebben benne van az övé is, ami igen sokat nyom a latba. Tájékoztatja is a parancsnokot, aki eddig egészen jól irányította a csoportot és az akciót. Most számára érthetetlen döntést hoz és túlságosan kockázatosat. „Értettem, várunk a végéig. Morison” Dühösen tárja szét a kezét, talán ez az első igazi érzelme a küldetés elindulta óta, nehéz kihozni a sodrából, de nem tudja felfogni, hogy miért kockáztatnak valaki miatt, akkor is, ha az a Kancellár felesége. „Készüljenek az indulásra, minden rendszer „kilövésre” kész legyen. Egy másodpercet sem akarok a felszállásnál elpazarolni, minden önökön múlik, többek között az életük is, szóval most teljes figyelmet kérek” - fejezi be, majd számítani kezdi a lehetséges paramétereket, és a képernyő közepére teszi kinagyítva a vihar részleteit. Azonnal próbál legalább két, de ha lehetséges ennél és több kimenekülő utat keresni, a vihar enyhébb szakaszait feltérképezve. Parancsok sorjáznak az ujjaiból és a szájából egyaránt a legénység számára, hogy mikor mit szeretne látni a képernyőn. Tudja, hogy az előrejelzés is tévedhet, de akkor is ki kell számítani a legjobb lehetőségeket. A helyettesének küld egy üzenetet gyorsan. „Smith ha úgy ítéli meg, hogy nem várhatunk tovább ne mérlegeljen. Harminc-negyven emberért felelünk, ha kell, bírálja felül a parancsnokot, az életünkért! A felelősség az enyém lesz. Morison” Közben folytatja a kalkulációkat és Moor ismét üzen neki. Legalábbis sok mindenkinek ebben biztos, mert nem szólítja meg, csak furcsán, rejtett üzenetet kezdeményez. Azonnal ír a parancsnoknak, miután bejön az újabb üzenet. Ezt abból is tudja, hogy mindenki a pilótafülkében felé fordul. „Küldjenek a három katonának üzenetet, akikkel kint voltam az imént, hogy menjenek a raktárába, segítsenek Moornak. Aztán vissza a felszálláshoz, túl sokat vagyunk már itt.” Küldi az ittenieknek, majd a parancsnoknak is üzen, immáron ő maga. „Parancsnok, Moor bajban van a raktárban. Azt hiszem Kaminskyvel van a baj. Morison” Innentől már nem tesz semmit, csak a számításokat ellenőrzi és várja, hogy induljanak. Amint Smith értesíti, azonnal kiadja a parancsot és a Condor elidul felfelé. Fohászt küld a nem létező Istennek, most az egyszer segítse ki őt. Akkor elhiszi majd, hogy esetleg létezik.
Gregor doktor életmentő beavatkozása sikeres, Katrina állapota a helyzethez képest stabilizálódik, bár az életveszély még közel sem múlt el, de jó esélye van a túlélésre, ha hamarosan fel tudnak szállni. McGrover Kancellár állapota is jónak mondható, a sebeinek kezelése, kötözése nem okoz komplikációt és fennakadást. Természetesen az ő esetében is szükséges egy későbbi orvosi beavatkozás, de ami Shane-től telik, sőt még annál is több, azt megteszi mindkét betegéért. Smith Parancsnok végtelen nyugalmáról és megfontoltságáról híres, de Raven sokadik engedetlensége már az ő idegeinek is kezd sok lenni. Főleg, hogy visszaszól ahelyett, hogy a parancsnak megfelelően cselekedne és visszavonulna a sikló belsejébe. A fegyelemsértésen felül többek között a túl sok beszédet is utálja, ezért a nő szemtelen szavaira csak egy szúrós pillantással reagál, úgy van vele, hogy majd a dominiumon foglalkoznak ezzel a kérdéskörrel, nekik most akad komolyabb elintéznivalójuk, mint szembeszállni a parancsszegő planetológussal. Miután gyanútlanul Kaminsky-re bízza a Tizedes felügyeletét, többed magával már el is tűnik a fertőtlenítőből, aminek ajtaja egy nagy szisszenést követően be is záródik mögöttük. - Tizedeees, kérem fékezze magát, erre aztán végképp semmi szükség nincsen. - hangja egyáltalán nem árulkodik a szándékairól, ugyanolyan lágyan próbálja jobb belátásra bízni a nőt, mint, ahogyan pár másodperce a Parancsnoktól és társaitól búcsúzott, viszont a fogása szorításán egy cseppet sem lazít. Pár lépés megtétele után Raven csöndbe marad, azonban messzire nem jutnak, mert Malinor Hadnagy és Fletcher érkeznek meg, akik azonnal pozícióba helyezkednek, hogy a lehető legjobban zárják le egy esetleges egérút szerzés lehetőségét. - Ne szövegeljen már annyit Tizedes! - a számára összefüggéstelen mondatok kezdik felidegesíteni, bár nem gondolja, hogy ezekkel a szavakkal egy rejtjeles üzenet lesz leadva a rádió nyitott csatornáin. - Úgy néz ki, a helyére kísérés egyelőre várat magára, de addig is itt marad velem, de ami a legfontosabb, hogy _maradjon veszteg_, érthető, amit mondtam? - miután közvetlenül a fülébe súgta szavait, Moor Tizedes bal kezét a háta mögé csavarintja, közel húzza magához, a jobbjában lévő kést pedig a lány torka elé helyezi, készen arra, hogy a férfiak rossz döntése után egy fültől fülig érő metszést vigyen véghez. Edgar egy perccel korábbi biztonsági mentése sikeressé válik,mire a kettősük megérkezik a helyre, ahol velük szemben a Raven-Kaminsky páros áll. - Ó, maga lenne a Dominium újsütetű hőse, Hadnagy? - húzza gúnyos vigyorba a száját és egy apró fejrázást is láttat mind emellé. - Tudja, a hősök ideje már rég lejárt, itt már csak áldozatok lesznek, mert mind áldozatunk vagyunk. - bújik, amennyire csak tud Raven mögé, mert fél szemmel látja, hogy a kissé eltávolodott Fletcher, bármelyik pillanatban kész a lövésre. - Itt már senki sem játszik a régi módon, Edgar... - kettejük, pontosabban hármójuk távolsága attól nagyobb, hogy egy pillanat leforgása alatt ott teremjen a Hadnagy és egyszerű kézitusában leteríthesse az ellenséget. Simon érkezésével már három, sőt négyfelé kell figyelnie, ha nem számolja, hogy a háta mögött is felbukkanhatnak akár többen is. Bárhonnan is szemléli és bármilyen optimistán is tekint a közeli jövőbe, innen két módon távozhat: vagy fogolyként, vagy hullaként. Az Expedícióvezető kezében szolgálati fegyvert lát, ahogyan Malinor Hadnagy-nál is kell lennie egynek. Esélyei latolgatására azonban ideje már nincs több, mert a semmiből egy kés szúrását érzi jobb combjába. A döfés keltette fajdalom hatására arca eltorzul és önkéntelenül ordít fel, miközben a jobbjában tartott kést elemeli túsza torkától. A Kancellár kése megtette hatását és mélyen fúródik bele a lábába. Moor Tizedes hátracsavart kezének szorítása enged, a nő előtt pedig szabaddá válik az út, hogy a lehető legtávolabb kerüljön fogvatartójától. Mielőtt viszont teljesen összerogyna, és a földre kerülne, baljával a tüzelésre kész szolgálati fegyveréért nyúl:
Gurítás tíz oldalú kockával Kaminsky számára:
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0: Elkerülni senki sem tudja a végzetét, de azért, hogy a lehető legnagyobb kárt okozza, mielőtt elkapnák, még tehet egy s mást. Kaminsky is ezen a véleményen van és a kezébe került pisztollyal Fletcher-t veszi célba. Ujja a ravaszon, de hogy miként sül el a fegyver, ha így lesz, az a társakon múlik.
1-3: Combsérülten, úton a padló felé, célozni nehéz, de nem lehetetlen vállalkozás. Szerencséjére kéznél van a P-09 tiszti fegyver, mely már alig várja, hogy szolgálatba állítsák és megforgassák benne a tárat. Oleg ujja az elsütő billentyűre siklik, az irányzék azonban Raven hátára szegeződik. Óriási veszélyben van, sérülése csak és kizárólag a menteni igyekvő katonákon múlik, akiknek a pillanat tört része folyamán kell meghozniuk a döntésüket.
4-6: Jobb lábából a szúrást követően szinte azonnal kifut az erő és megrogy, ami elég ahhoz, hogy a túszul ejtett planetológus meglógjon fogságából, ő pedig tiszta célt nyújtson a vele szemben álló vadászoknak. Hogy ne legyen egyszerű a férfiak dolga, utolsó erejéből fegyvert ránt és a célgömb Simon testén jelenik meg. Nem lő, de csak azért, mert a többiek reakcióideje jobb, mint az övé, ellenben, ha késlekednek, vagy nem a megfelelő döntést hozzák, azt Greymare Hadnagy bánhatja.
7-9: Olyan gyorsan történik minden, hogy mire igazából feleszmélhetne, Moor Tizedes már egy lépésre el is távolodott tőle, ő maga viszont a helyiség padlózata felé, céltáblaként zuhan. Ám mielőtt még leérkezne, a „Pöröly” lecsapni készül, zsákmányaként nem mást, mint Edgar-t szemelte ki. A célzást segítő enciánkék lézernyaláb a Hadnagy testén jelenik meg, de lövés egyelőre nem dördül. A taktikai vezető lépéselőnyben van a támadóval szemben, de ahhoz, hogy ép bőrrel megússza a fegyverrel történő farkasszemnézést, okosan kell döntenie. Pontosabban dönteniük, mert bárhogyan is alakul, ahhoz csapatmunkára, de minimum összehangolt ellencsapásra lesz szükségük.
Morison Kapitány parancsára a három, előbbiekben vele együtt visszaérkezett katona megindul a megnevezett hely felé, hogy segítsenek Moor Tizedes-nek, de nem érnek oda az akció előtt, ahhoz sajnos későn kapják az utasítást.
- Értettem Uram! - jelez vissza Simon-nak a várakozóállásban lévő, félig behavazódott Smith, miközben azt látja, hogy a társa fejére egy jókora jégdarab zuhan a kinti tomboló ítéletidő következtében. A fickó felemelt hüvelykujjal mutatja, hogy minden rendben, nem esett komoly baja, de ez is egy újabb jelzés volt, hogy elérkezett az idő az induláshoz, különben még emberéletet is követelhet az érkező vihar. - Igen, Kapitány! - lassan már két kézzel kell kapaszkodni a hihetetlen erővel fújó jeges széllel szemben, de a Parancsnok kitart, míg ereje bírja. - Lewis Hadnagy!!! Vesszük az adásukat, válaszoljanak, Lewis Hadnagy! - a CS Condor parancsnoki hídján és gyakorlatilag az egész tehersiklón is jól hallják a közelben lévő, eddig eltűntnek hitt páros vészjelzéseit, amire Smith már reagál is. - Értem, 300 méterre vannak egy bányászati gépben! És egy lény van a közvetlen nyomukban... - mivel a jelenleginél jobban nem tud felkészülni a fogadásukra, csak tartani tudja az állásukat, míg fel nem tűnik a kinti forgatagban a rámpa alján néhány fényszórópár. - Már csak pár méterre vannak! - szólal meg újból Smith hangja és abban a másodpercben, mikor a bányagép begördül a raktérbe, már zárják is a rámpát. Az utolsó másodpercben a Parancsnok még látja a Sziklaroppantó föld alól kirobbanó félelmetes sziluettjét, de a súlyos ajtó záródik, a bestia pedig odakint marad. - Kapitány! Lewis Hadnagy és Denisov Közlegény megérkeztek, a zsilip zárva! - nem folytatja tovább, innentől Lucas is tudja, hogy mi a következő lépés. Ő maga egy pár másodpercig a kimerültségtől hanyatt dőlve erőt gyűjt és csak a raktér -most különösen csodásan festő- belső terét bámulja.
(10 oldalú.) :