Sötét és végtelen, így ne merészkedj túl messzire, mert lehet nem tudsz visszafordulni és talán senki sem lesz, aki érted mehetne megmenteni. Odakint szinte tökéletes a vákuum, és az uralkodó hőmérséklet -270 °C.
Roda szavaira elpillantottam a Raven-Bruce-Katja hármasra és csak megcsóváltam a fejemet. A több idő őrjítő lett volna. - Nem, őket akkor se avattam volna be előbb. Nem panasz volt egyébként a rövid idő. Azt hiszem, jobb is így. - Kevesebb kérdés vetődött fel, gyorsan kellett elrendezni mindent, így a közbelépés lehetősége is kisebb. Ez pedig nekem kedvez. A hármast ott is hagyjuk, Katja tudom, hogy megeszi még Ravent is reggelire, nem féltem. Így vagy úgy, de a küldöttség eljut Elorakba. A mi utunk viszont nem arra vezet, hanem felfele. - Meglehet úgy érzi, hogy ez nem segít, de vajon nem rontottam volna a helyzeten, ha tudok róla és elhallgatom? Talán elviselhetőbb a rossz, ha előre tudjuk. - Ez most mindkettőnk helyzetére igaz, csak neki a repülésre érthető, rám pedig mindaz, ami majd az Ébresztőben fog várni rám. Nem tudom, mennyire lesz elviselhetőbb így, hogy tudom, mi lesz, de jelenleg riasztóbbnak tűnik mindaz, ami utána várhat ránk. Ehhez mondjuk el is kell jutni odáig, de már rögtön az ajtónál megtorpanunk, ami magától nyílt ki előttünk. Én egy lépéssel előrébb is jutok, mert egy pillanattal később veszem észre, hogy megálltak és riadt, zavart tekintetük elárulja rögtön, mi a gond. - Oh, igen, sok ilyen ajtónk van. Érzékelik, ha közel lép hozzájuk valaki és akkor kinyílnak. Ha nem érzékelnek mozgást, bezáródnak, még ha közelben is maradtunk. - Magyarázom türelmesen, mert be kell látnom, rémisztő lehet nekik rengeteg holmink, amelyek működését nehéz lehet felfogni. Talán nehezebb, mint nekünk a képességeik mikéntjét. Minthogy nem mozdultunk, be is lett mutatva, amit mondtam, de ahogy fordulok vissza az ajtóhoz és lépek egyet, az ajtó újra automatikusan kinyílik. Inkább próbálom a beszélgetést más felé terelni, mint a rájuk váró repülés, és a lift helyett a lépcsősort választom, tekintettel rájuk. - Nem volt erdő az Önök települései helyén is? - Kérdezek vissza, noha nem célom, hogy pont most tartsunk egy parázsvitát a városaink környezetre gyakorolt hatásairól. Szavain mindenesetre nem sértődöm meg, mert javarészt egyet is értek az elhangzottakkal. - Idővel remélhetőleg otthonosabb lesz. Az egyformaság abból ered, hogy bíztunk benne, hogy találunk lakható bolygót vagy éppen holdat és előre elkészített elemeket, falakat, ajtókat hoztunk magunkkal, amelyek meggyorsították a legszükségesebb épületek megépítését, de túl sok variációra nem adtak lehetőséget, és nem is az esztétikum volt az elsődleges cél. Az építkezés üteme mára már lelassult és azért telepítettünk fákat is... - Pillantok rá Rodára mellette haladva, és a mai nap most először tűnik fel egy halvány mosoly rajtam, de az is inkább csak a szemeim sarkában ül meg, semmint szám mozdulna erre. - Szeretünk úgy tekinteni a Perdára, mint egy új Földre, de nem azt a sorsot szánjuk neki. Az egyikünknek sem lenne jó. - Ők itt halnak meg, mi meg megint útra kelhetünk keresni más lakható égitestet. Nyilván nem hagyjuk magunkat eltiporni, de talán mi is tanultunk már annyit eleink hibáiból, hogy okosabban cselekedjünk. Szeretném legalábbis ezt hinni, legalább néha. - Ez lesz a siklónk. - Mondom aztán, mikor kiérünk a tetőre, ahol már az ismert, panelen kódot beütős zár lett elhelyezve, nem riasztja a perdaiakat újabb automatán nyíló ajtó, csak egy nagyobb Nomad sikló, szürke fémjét csak a tetején lévő kékes üvegezésű rész töri meg, és legalább ennyi nyugtathatja az embert, hogy nem egy zárt, sötét dobozban fog lenni. - Gondolta volna, hogy bevonul a perdai és az égi történelembe is? - Kérdezem az előbbi, csak szemeimben látszódó derűvel, hiszen Roda és kísérete lesznek az első perdaiak, akik repülnek az űrben. Sors fintora, hogy a társaságból egyik se néz ki úgy, mint aki ennek örülne. A rámpa lenyitva maradt Moor-ék után, hiszen vártak ránk, így arra lépve fel fordulok Roda felé és előzékenyen a kezemet nyújtom neki, hogy felsegítsem. Nem különösebben csúszós a fém talaj, nekünk se lenne praktikus, de ki tudja, miként készítik a perdaiak a lábbelijüket. - Az utazás kevesebb idő lesz, mint az ideút Elorakból. - Magyarázom neki, figyelve közben őt, mi az, ami jobban tudja terelni a figyelmét és nem a félelemre koncentrál. És legalábbis én is terelem a figyelmemet másról, jól esik kicsit Rodával törődni és nem a gondolataimmal foglalkozni. Felkészítem, hogy mennyi ideig tart majd az utazás, és csak remélem, hogy a sebességet nem bánja, mert felfele azért több kilométert kell megtenni, mint a tó mentén Elorakba. - Ide üljön, kérem, Önök pedig ezekbe az ülésekbe. A bekötésben segítünk... - Ha feljutottunk a siklóra, akkor hellyel kínálom a perdai gyógyítót és mutatom, hogy a kísérete hova ülhet. Az egyik mellette lévő székre majd én fogok leülni, de előbb ha Roda helyet foglalt már, akkor hozzá hajolok oda és segítek a biztonsági övek bekapcsolásában, egyáltalán miként kell belebújni. Lehet nem fog nekik tetszeni, hogy le vannak szíjazva, és megértem, ha valamelyik kísérő inkább maradna... de Rodának jönnie kell, őt mindenképpen meg kell nyugtatnom valahogy.
*A kancellár kijelentésére értetlenül nézek rá. Vajon miért nem szólt volna a vendégeinknek előbb? Megkérdezném, de végül is nekem mindegy, úgy érzem nem az én dolgom és talán nem is érteném az okait. Nagyobb figyelmet érdemel az amiért bocsánatot kértem tőle, de elhárítja.* -Én is így gondolom Callum Jenkins. *A várakozás idegtépő tud lenni, és ő még rossz hírekkel is kénytelen megbirkózni, a történetét ismerve várt már eleget. Én pedig szeretnék minél hamarabb túllenni az egészen, leginkább az égbe repülésen. Én sem szerettem volna napokig őrlődni azon, hogy elhagyom a Perdát és elképzelhetetlenül távol leszek az otthonomtól. Ez nem olyan mint egyik városból a másikba költözni. Már a gondolat is rettegéssel tölt el, és a kancellár szavai nem segítenek. Csak rosszabb lesz. A gyomrom már most felkavarodik, olyan mintha egy nagy kő lenne benne. * -Elviselhetőbb ha tudom hogyan tegyek ellene. De így tudom, hogy mindenképpen át kell élnem. *Másképp gondolkodunk mit az égiek, másképp élünk, mást tartunk fontosnak és ez természetszerűleg a dolgok másképp viselésével is jár. Callum Jenkins rossz hírének az enyém a nyomába sem érhet, és ő sem tud ellene tenni, de úgy hiszem esetünkben az volt a korrekt, hogy elmondtam neki, ezzel magamat is védve. Ám ha olyan megpróbáltatás mint a repülés több nem várható, meglepetések még érnek, mindjárt az ajtónál. Felváltva nézem a nyíló, majd nem sokkal később a magától csukódó ajtót és a kancellárt, és így tesznek a kísérőim is. Egyikük sem járt még az égiek városában, hiszen harcosok, nem diplomaták és nem is találkoztak égivel, így most a kíváncsiságuk még rájuk is kiterjed. * -Mint azon a helyen ahol…a fények. *Eszembe jut erről az a hely ahol fogva tartott. A folyosókon a fények, melyek csak akkor gyulladtak fel amikor arra mentem. Bár az egész működését nem értettem, nem volt nehéz felfogni és mozdulatlannak maradni ha nem akartam, hogy észrevegyenek, noha az egész menekülés nem tartott sokáig. Láthatóan ez jobban érdekel és lenyűgöz, mint maga a város. Erről szól azonban a következő kérdés, melynek megvitatása lépcsősoron kerül sorra. A véleményem nem rejtem véka alá, őszinte vagyok mint mindig anélkül, hogy meg akarnám bántani. * -Nem tudom, hogy Elorak hogyan épült fel, még meg sem születtem akkor és nem kérdeztem az Emlékek Őrét, de úgy hiszem gyérebb területet kerestek őseink és a lassabban épülő város körül volt ideje az erdőnek újjáéledni. Én nem Elorakban születtem. *Cadar egészen más. A vízre épült és nem kellett fákat kivágni ahhoz, hogy minél nagyobb területet foglalhasson el a városunk. A közlésére ráemelem tekintetem és kénytelen vagyok elismerően bólintani.* -Ennek örülök. Ha az állatok kiszorulnak az élőhelyükről, a folyómenti kisebb települések látják kárát. *Nem kioktatásként mondom, nem hiszem, hogy mindennel, így az építkezéssel is ő foglalkozna, de nem árt ha neki elmondom, másnak nem lenne lehetőségem. Meglep, de minden amivel Eowent traktáltam, Callum Jenkinsszel érvényét veszti. Miért nem így gondolkodik minden égi? Talán nem is jutottunk volna idáig egymással. Ezen azonban nem tudok több gondolatot átfuttatni, mivel megérkezünk a repülő szerkezetükhöz és a rettegés újra fellobban bennem. Közelről még hatalmasabb, mint lentről. Amikor körülnéztem, láttam de nem eszembe sem jutott, hogy abba a valamibe fogunk bemászni. Most a mászás lehetősége kissé…nevetségesnek tűnik, láthatóan rengeteg hely van benne. Magam előtt összefont ujjaim szinte teljesen elfehérednek ahogy szorítom őket, önkéntelenül is hátrafordulok kísérőim felé, akik csak azért nem mutatják félelmeiket, mert képzett harcosok. Én azonban látom a szemeikben fenntartásaikat, de nem tudom megnyugtatni őket. Csak bólintok, hogy tudják, nincs visszaút. A Dana utasítása az, hogy ezen az úton nekem engedelmeskednek, és bármennyire nem szeretnék továbblépni, meg kell tennem, velük együtt. A kancellár felé fordulok, az én tekintetemben cseppnyi derű sincs, de értem és értékelem azt amit ő mutat felém, csak szeretne megnyugtatni.* -Nem voltak ilyen vágyaim. *Sosem akartam előbbre lépni annál ahol most tartok. Az én életem nem erre hivatott, de nem hiszem, hogy Callum Jenkins megértené ha elkezdeném magyarázni. Inkább veszek egy nagy levegőt és a…siklójuk felé lépek. A rámpa előtt azonban megtorpanok, csak egyetlen lépés választ el attól, hogy máris az égben, az ismeretlenben érezzem magam és nagyon nehéz megtenni azt az egy lépést. A felém nyújtott kézbe kapaszkodom, a kelleténél és talán az illendőnél jobban megszorítva azt, de nem kell húzni. Kezének szorítása inkább bátorságot önt belém és emlékeztet az ígéretemre, semmint abban segítene, hogy ne csússzak meg. A lábbelink erős bőrből készültek, jól tapadnak és tartósak, nem hiszem, hogy az amiből az a rámpa készült, kihívás lenne. * -Ezt örömmel hallom Callum Jenkins. *Nem könnyebbülök meg, de lépteim lendületesebbek lesznek. Úgy hiszem a nehezén túlvagyunk, még le is ülök miközben alaposan körülnézek a nagy dobozban, melynek falai mintha össze akarnának roppantani. Egyáltalán nem olyan mint egy ház, ablakokkal. A megpróbáltatás akkor kezdődik amikor a kancellár bele akar szíjazni a székbe, élénken él még emlékeimben a fogságom és a kezéhez nyúlva próbálom a szíjakkal együtt ellökni. Kísérőim hangosabban adnak hangot nemtetszésüknek, ketten fel is pattannak, hogy a segítségemre siessenek, de egyik kezem felemelem visszatartva őket.* -Nem akarom, hogy megkötözz. Nem szükséges, nem gondolom meg magam. Azt akartad, hogy én menjek oda fel az égbe és megyek is. Az ígéretem nem szegem meg. *Hangom megszokott nyugodtsága semmivé foszlott, bár nem emeltem meg a hangom érezhető belőle a feszültség, az értetlenség és a neheztelés. Kísérőim már mind állnak ugrásra készen, és ha az égi őrök hozzájuk érnek, harciasan ellenállnak. Perdai nyelven szitkozódnak és minden szavuk középpontjában a quorsák állnak. *
- Nem feltétlen. Sokan jól viselik elsőre is a repülést. Talán közéjük tartozik Ön is. - Próbálom nyugtatni vagy legalábbis derűlátásra bíztatni, hátha szerencséje lesz. Mindenesetre gondoltunk rá, hogy esetleg felfordul a gyomruk, akár lehet hánynak is tőle, de a gyógyszereket kihagytuk a lehetőségek listájából, hiszen ki tudja, hogy rájuk hogyan hat és egyáltalán elfogadják-e. Aligha, hiszen egy épületbe bejutás sem eseménytelen, és ahogy hol engem, hol az önműködő ajtószárnyakat nézik, arra gondolok, hogy olyanok, mint a gyerekek, a nagyon kicsi gyerekek, mikor először látnak ilyent és legalább így rácsodálkoznak. De a perdaiak legalább nem mennek oda, hogy megpróbálják a falban eltűnt ajtószárnyakat visszahúzni kézzel, mint ahogy azt egy kisgyerek tenné. - Igen, a ritkábban használt helyeken energiaspórolás miatt a lámpák is mozgásérzékelők. Látom, mesélt már Önnek valaki a Városról. - Udvarias mosollyal biccentek rá, hiszen tudom, hogy miről beszél, de minthogy még az udvaron vagyunk és Katja épp visszatartja a Moor házaspár hangosabbik felét, hogy ő is utánunk jöhessen, jobbnak látom, hogy inkább így feleljek, nehogy megtudják mások a történtekről az igazságot. Roda felé csak egy pillanatra villan egy elnézést kérő pillantás ezért. De egyébként lenyűgözőnek találom, hogy ilyen gyorsan összekapcsolta a két különböző rendeltetésű dolog azonos működési elvét. És mintha még ez tetszene is neki... nekik. - Hova valósi? - Kérdezem tőle a lépcsőn haladva tovább. A főbb perdai városnevekkel tisztában vagyok, nagyjából a térképen is el tudom őket helyezni, de a kisebb települések kifognának rajtam. Még az Elorak környéki kis falvacskák is. - Értem. Ön meg gondolom azt érti, hogy a sivatagba mégsem költözhettünk. - Én se kioktatásnak szánom, de nagyjából az lenne az egyetlen hely, ahol nem borítanánk - talán - fel a törékeny egyensúlyt. Telepített erdőink, gyümölcsöseink java része persze földi növény, vagy kereszteztük perdaival, de hátha tetszik az állatoknak ez is. Magamban persze eszembe jut, hogy a perdaiak vagy nem tudnak semmit az ellenállókról, vagy piszok jól hallgatnak róluk, de ebben az esetben remélem néha őket is piszkálják azzal, hogy felborítják a természet egyensúlyát. Ne csak nekünk jusson ki a "jóból", nem mintha sértene vagy ne értenék egyet Roda szavaival. Botanikus feleségem volt... van... lesz is talán, nem vagyok vak a természet ilyen összefüggéseire, kapcsolataira. Na meg ha kipusztítjuk itt is az élővilágot magunk körül, az nekünk sem jó. - A hősök általában nem maguk választják meg a sorsukat. - Jegyzem meg ki mosollyal arra, hogy nem akart soha bevonulni a történelembe. Szerényebbnek gondolom én is őt ennél, és biztosra veszem, ha lennének is ilyen ambíciói, inkább mást választana, mint az első perdai az űrben címet. Látom, ahogy megindul elszántan és ahogy megtorpan pont a rámpa előtt, így felé nyújtom a kezemet. Hogy erőt merítsen belőle vagy azzal, hogy megfogja, vagy azzal, hogy dacból elutasítja. Nem tudom, melyiknek adtam volna nagyobb esélyt, de végül elfogadja a kezemet, ám meglep a szorítása. Ennyire félne? Hogy mégis megteszi azt a mérföldkövet jelentő lépést a rámpára, csak erősíti bennem a tiszteletet iránta. Bátor nő. És nem úgy bátor, hogy meggondolatlan vakmerőségét jellemezhetnénk tévesen bátorságként. Ha nem engedte el, akkor kezét fogva, mintha csak táncba mennénk, vezetem oda az üléshez őt, hellyel kínálva. A bekötés viszont nem várt reakciót szül mind nála, mind a kíséreténél. Ellökni, fellökni nem tud, ennél biztosabban álltam, hiszen csak lehajoltam hozzá, de a kezeimet el tudja lökni, melyek elengedik a szíjakat. A Roda segítségére siető két perdai hirtelen mozdulása az én testőrkapitányomból is hasonlót vált ki, közénk lépne, bár fegyvert nem fog még. Számítok rá, így felemelt kezemmel én meg őt intem hátrébb, egyidőben azzal, ahogy Roda is így tesz. - Nem megkötözöm, bekötöm. - Csak tudnám, hogy a fordítóchip ezt értelmesen le tudja fordítani? Katja-t is magammal kellett volna hoznom. Mindenesetre igyekszem nyugodtan beszélni, hogy ő is megnyugodjon, miközben a perdai kíséretet is próbálják visszaterelni a székeikbe, amire ők elég harciasan és harsányan reagálnak, olyan hangerővel, hogy a perdai szitkok egy részét még az én fordítóchipem is érzékeli és elkezdi fordítgatni. - ELÉG! - Emelem fel a hangomat erélyesen és feszülten, hangosabban szól a fordító is ennek megfelelően mint perdai visszhangja a szavaimnak. Hogy a perdaiakra mennyire hat, azt nem tudom, de elsősorban őket Rodának kell igazgatnia, szavaim a perdaikkal vitába bonyolódó embereknek szólt, akik rögtön katonásan egy lépést hátra is lépnek a perdaiaktól, kezüket maguk mellé téve vigyázzállásba kapják magukat. Ha eddig rosszallóan is néztek az ellenkező és hangsúly - meg fordítóchip által közzétett - szitkok miatt, most az is eltűnik a tekintetükből. Ha ez a tétlenség legalább megnyugtatja a perdaiakat is, akkor fordulok vissza Rodához. - Bízom Önben, Roda. Pontosan tudja, hogy ma mit bízok Önre. Nem akarom bántani, nem akarom, hogy baja essen. Önmagáért sem és a vendégeik épségét sem kockáztatnám. A szíjakkal nem a szabadságát akarom elvenni, hanem megvédik Önt. A székhez fogja lazán, de kezei, lábai mozoghatnak, kissé előre is tud dőlni majd. Erre azért van szükség, mert egy-egy szélörvénytől rázkódhat a sikló, és ha kiesik az ülésből megüti magát, mintha csak egy bogáról esne le. Tudom, hogy megtudná gyógyítani meg a kísérőit is, de mi emberek szeretjük a megelőzést és kerüljük a plusz munkát. - Próbálkozom egy halovány mosollyal. - Én is ugyanúgy be leszek kötve, mint Ön. Mindenki be lesz kötve. - Jó, Jade nem lesz, de ő más kérdés. Bár feszült vagyok, ez egyre jobban látható, mégis azt is látni, ahogy igyekszem nyugtatóan beszélni és magyarázni, és őszintének is tűnök, nincsenek rossz vagy kétes szándékaim. Azt már úgy is ismeri Roda, milyen vagyok olyankor. - Kérem, Roda. Én bízom Önben... próbáljon meg Ön is bízni bennem. Kérem!
-Szeretném remélni. *Nincsenek illúzióim. Teljesen biztos vagyok abban, hogy én a másik csoportba tartozom, bár próbálom magam nyugtatni és azzal érvelni magamban, hogy az égiek naponta megteszik ezt az utat…nem lesz jobb. De legalább sokkal rosszabb sem. A kancellárnak az volt csoda, amit én tettem vele amikor meggyógyítottam, nekem, nekünk az amit a szerkezeteik művelnek. Az első ilyen az ajtó, mely magától nyílik és csukódik, s könnyen párhuzamot vonok a fogságom alatt látott fényekkel is, mely felismerésemet könnyelműen fennhangon közlöm. * -Ó, igen. *Halvány félmosollyal válaszolok és csak ennyit, hogy ne tetézzem még jobban a hazugságaimat, melyek miatt lelkiismeret furdalásom van. Magamban megpróbálom elképzelni azt amit a kancellár mondott a fényekről, energiaspórolásról…és arról, hogy azok a fények, ahogy az ajtó is, érzékeli a mozgást. Különös dolgaik vannak az égieknek, de nem gondolom még azt, hogy számunkra hasznosak is lennének. Továbbra sem értek egyet Eowennel. Az ajtón túl, már a lépcsőn sétálva kerül szóba a származásom, nem tudom mennyire ismerős Callum Jenkins a Perdán, ezért igyekszem a lehető legjobban felvilágosítani.* -Cadarban születtem és ott éltem a szüleink haláláig. A város a vízre épült, ott él Dann Tierran is. *Többek között ezért is kerültem Elorakba. A Dann bízott bennem, ő tanított mindvégig, hiszen nem könnyű egy öt éves gyermeknek akkora felelősséggel megbirkóznia, amit a gyógyítás képessége nehezít a vállaira. Callum Jenkinsről némileg megváltozott a véleményem. Amíg nem ismertem, csak egy égi vezető volt és neki tulajdonítottam minden rosszat, ami a népünket érte. Ma már tudom, hogy sok mindenben hasonlít a véleményünk és tisztelem mindazért amit tett, amit elviselt, amivel megharcolt…mégis, talán a félelmem az oka, amikor a területeinkről és a városukról esik szó, megmarad egy égi kancellárnak. A hangja egyáltalán nem dühös vagy kioktató, nem gúnyos, de az elevenembe talál a válaszával.* -Igen, megértem. Sajnálom ha megbántottalak. *Nem könnyű olyasmiért bocsánatot kérni, amiben igazamat vélem…és azért sem, mert nem akarom, hogy itt legyenek annak ellenére, hogy most segítek neki…arra készülök. Nem tudom minek kell történnie, hogy megváltozzon a véleményem, hogy ne akarjam minden erőmmel elküldeni az égieket az otthonunkból. De az ő álláspontjukat megértem és átérzem. Nekik sem lehetett könnyű elhagyni az otthonukat, melyet tönkretettek, és talán vágynak egy hasonlóra. Gondolataim elkísérnek a repülő szerkezetükig, de ott aztán nagyon gyorsan el is tűnnek a fejemből és már csak arra tudok gondolni, hogy elszakadok a Perdától. * -Azok sem akik nem hősök. *Próbálok minél kevesebb szóval utalni arra, hogy nem érzem magam hősnek. A kísérőim joggal érezhetik magukat annak, hiszen ott voltak az égiekkel vívott háborúban is és túlélték, most pedig velem kell jönniük oda, ahol ezernyi vagy még több égi él, fent az égen egy nagy dobozba zárva. A kancellár kezébe kapaszkodom, így jutok fel a…siklóra, ahogy ő nevezte. Idegességemben is még nyugodtnak mondhatom magam, mert helyet foglalok a székben és kíváncsian körül is nézek. Látom a fejünk felett az ablakot ami az égboltra nyújt kilátást, mégsem érzem ablaknak, mely szabadságot adna. Nem csak érezni, látni is fogom ahogy elemelkedünk a talajtól…a házuk tetejéről. A bonyodalom ezután kezdődik és kisebb káoszt szül. Kísérőim engem védve próbálnak közbelépni a lekötözés ellen, elvett fegyvereik helyére nyúlnak hasztalan és ettől még dühösebbek. Kezemmel intem le őket, ahogy a kancellár is a saját katonáit, ám ugrásra készek maradnak és a szitkok továbbra is záporoznak az égiekre. Nem gondoltam, hogy ebből ekkora gond lesz, hittem abban, hogy azt mondom, nem kell lekötöznie és nem fog, de úgy tűnik…muszáj. A kötözés így is úgy is ugyanazt jelenti, talán a mi nyelvünkön nincs a szavak között árnyalat, vagy egészen másképp fogalmazunk. Előfordult korábban is, hogy a kancellár szerkezete kihagyott néhány szót, érezhető volt a szünet a szavak között. Még én is összerezzenek a hangjára és kikerekedett szemekkel nézek rá. A korábbi feszült, elkeseredett Callum Jenkinsnek nyoma sincs, most egy egészen más oldalát mutatja, melyből megértem miért kapják össze magukat a katonái. Az én kísérőim csupán elhallgatnak néhány pillanatra, de aztán újra kezdik a kifogásaikat, míg le nem intem őket újra. Súlyos csend telepszik ránk néhány szívdobbanásnyi időre, szinte kézzel fogható. Csak hevesen dobogó szívemet hallom a fülemben zakatolni. Aztán a kancellár megszólal, és én felnézek rá. A tekintetében ott van minden fájdalom, várakozás, feszültség…és könyörgés. Még sosem hallottam így beszélni, a hangja magával ragad, olyan mint az enyém, amikor a betegeimhez beszélek. Sokat beszél, értem mit akar mondani, de csak nagyon lassan nyugszom meg és nem teljesen. A repüléstől való félelmeim megmaradnak. Az utolsó szavánál, amikor újra _kér_ megadóan sóhajtok. A kísérőm egyikére nézek, ebből tudható, hogy ő a vezetőjük, és kezemet a szívemre helyezve hajtok könnyedén fejet.* -Nem akarnak bántani. Minden rendben lesz. Kérlek, bízzatok bennem Dyron. *A megszólított szintén fejet hajt felém, majd a társaihoz fordul s végül a székek felé int fejével. Ők visszaülnek, s csak ekkor nézek ismét a kancellárra. Hogy szavaimat megerősítsem, az ő nyelvén szólok hozzá, olyan szavakat használok, melyeket már hallottam az ő gyógyítójuktól.* -Callum Jenkins! Te csinálni ami kell. *Két karomat elveszem az útból, és hagyom, hogy bekapcsolja rajtam a szíjakat. Még azt is képes vagyok megállni, hogy megmozgassam a kezeimet vagy a lábaimat és előrehajoljak, hogy biztos legyek abban, igazat mondott. De ha jót akar, mindenkit beszíjaz a székébe. Szívszorongva várom ezek után az indulást. Mivel nem tudom mire számítsak, nem is várok semmit, nem próbálom meg elképzelni. Csak azt tudom, a kancellárnak köszönhetően, milyen lenne ha kiesnék a székből. Leesni egy bogáról. A felszállás beleprésel a székbe, egyáltalán nem olyan, mint amikor egy boga megindul alattam. Még a levegő is a tüdőmben reked és azonnal a kancellár kezéért kapok. Belemarkolok az alkarjába és szorítom, miközben a velem szemben ülő Dyront nézem. * -Legközelebb Callum Jenkins, ha Elorakba jössz, érted megyek egy bogával a városodba. *A fogaim között szűröm a szavakat, nem mintha mérges lennék, inkább rettegek attól amit érzek és ezen az sem segít, hogy felettünk az ablakon keresztül látom ahogy a felhők elsuhannak. Visszanézek a kísérőimre, ők meglepően jól tűrik a megpróbáltatásokat, megtanulták már gyerekként hogyan győzzék le a félelmeiket. Dyron halványan mosolyogva bólint felém, hogy megnyugtasson és most az ő tekintetéből merítek erőt. Majd lehunyja a szemeit, lassan, hogy legyen időm felfogni, hogy én is azt tegyem. Amikor minden erőmet elhasználom, meditálnom kell, hogy kipihenjem magam, ezt tettem akkor is, hogy a kancellár elhagyta Elorakot. Talán most is segít. Még mindig a kancellár karját szorongatva lehunyom a szemeimet és mély levegőt szívok be. Bár sokkal jobban érezném magam most a víz alatt, de gondolom ez nem lehetséges. Próbálom magam nyugtatni, de az út alatt csupán egy része tűnik el a félelmeimnek és a testem sem lazul el egészen. *
- Szép lehet. - Mondom a híres vízi városukra, amelyről éppúgy csak műholdképet láttam, mint Elorakról, de ha az is annyival másabb élőben, mint a képen, akkor szép és érdekes lehet. És inkább eltekintek attól, hogy megérdeklődjem, nem facölöpökre épült az a város? Vagy akkor mire? - Nem tudta megmenteni őket. - Inkább a mondat kijelentő, mint kérdő, a szüleire vonatkozóan, mert valahogy ez a megérzésem lett a szavait hallva, amiből egyébként az is kiderült, hogy van testvére, mert úgy fogalmazott, hogy a "szüleink". Ha lehet hinni a fordítóchipnek. Vajon ha igazam van, mikor történhetett ez, mi baja lehetett a szüleinek, amit nem tudott meggyógyítani, mikor szinte a csodákra is képes ez a gyógyító? De nem most fogom megkérdezni, ha magától nem mondja Roda. Nem most van itt az ideje, és bár lehet arra vágyik a nő, hogy többet soha ne találkozzunk, úgy érzem, nem így fog lenni. Már csak azért is, mert tartozom és tartozni fogok neki, nem is kevéssel. - Nem könnyű engem megbántani. - Felelem őszintén, elhárítva a bocsánatkérését, mert nem is szükséges, és valóban nem bántottak a szavai. Talán emiatt is állok még szívtelen hírében, mert szavakkal nagyon nehéz, csaknem lehetetlen tőrt döfni a szívembe, hiszen rendszerint gúnyos mosollyal felelek meg ilyenkor. A hősökre és nem hősökre adott válaszára bólintok, mert igaza van és inkább a helyére kísérem, hogy bekössem, amivel fel is bolydul a sikló, hogy felcsattanva kell rendet tenni. Az embereket illetően nem volt kétségem, hogy érteni fogják, ritkán hallani engem így és ehhez hozzájön a hírhedten rossz hírem is. Szemem sarkából észlelem, hogy még Roda is összerezzent, így hozzá már nyugalmat erőltetve magamra, nyugodtan és halkan beszélek, és mikor Roda sóhajt egyet, akkor már tudom, hogy ezt a kis csatát megnyertem. Egy újabb lépéssel közelebb vagyok ahhoz, hogy Saskiát visszakapjam, de tudom, hogy még sok csata fog előttem állni és nem csak a perdaiak miatt. - Köszönöm! - Mondom neki halkan, miután ő eligazította a perdai kísérőit és túljutottam az első meglepettségen, hogy a mi nyelvünkön szólalt meg, mikor hozzám fordult. Bekötöm Rodát az ülésbe, és csak ezután intek a többi embernek, hogy segítsenek a többi perdainak is, akik ezúttal hagyják magukat. Két ember előre megy a sikló elejébe, látni, ahogy leülnek oda, hogy menet közben már félig be is kötötték magukat rutinnal, közben pedig én is leülök Roda mellé. Gyakorlottan kötöm be én is magamat, és veszek egy nagy levegőt halkan kifújva, hogy oldjam a feszültségemet, habár nem a repülés okozza azt. Velem szembe Jade ül le, de nála csak egy halk kattanó hangot hallani, ahogy a páncéljának mágneses zárjait aktiválja és amelyek odafogják őt az üléshez. Nyugodtan ül és néz előre, arcán semmi érzelem, mint mindig. - Kapitány! A legsimább felszállást szeretném kérni, mint még életében soha! - Szólok előre a sikló vezetőjének és a másodpilótának mellette, akik egy "Igenis, Jenkins kancellár!" egyszerre elhadart válaszával felelnek katonásan, miközben behúzódik a rámpa, és bezáródik az ajtó, majd a siklót is útnak indítják gyakorlottan. Nem számítok rutinos siklóutazónak én sem, de még én is érzem, hogy a pilóta tényleg mindent megtesz azért, hogy a kivitelezhető leglassabb és legkíméletesebb felszállást mutassa be, nehogy leszedjem még így menet közben a fejét, hát még megérkezéskor. Én még hallom, hogy a társa mellette megjegyzi, hogy ma sem lesz halálcsavar-manőver. Szerencsére a fordítónak ez túl halk, hogy fordíthassa, és egyébként is figyelmem Rodáé lesz, mert éppen vettem elő a pda-t, de ő megragadta a karomat és azt szorítja. - Hálás vagyok, hogy nem egy tither hátára akar szíjazni! - Határozottabb mosoly jelenik meg rajtam, miközben a szabad kezemmel elővett pda-t abba a kezembe fogom, amelyiknek karját fogja Roda és nyugtatólag a felszabadult kezemet a kezére teszem és finoman megszorítom. - Mindjárt vége lesz! - Inkább nem terhelem azzal az információval, hogy addig ilyen rossz, míg kellően felgyorsulunk és elhagyjuk a légkört, mert valószínűleg ezzel sem segítenék. Hagyom a gondolataiba mélyedni vagy magát máshova képzelni, nem zavarom meg, és nem engedem el a kezét egészen addig, míg valóban ki nem érünk a légkörből és érezhetően nyugodtabbá és némileg lassabbá is válik a sikló repülése. Meg kell hagyni, eddig egészen jól bírják, és a nehezebb részén már túl vannak. A szék sem olyan marasztaló már, mint eddig, most már tényleg előre is lehetne dőlni, ameddig a szíjak engedik, ahogy mondtam. Ha látom, hogy kellően nyugodt Roda - a körülményekhez képest -, csak akkor veszem le kézfejem az övéről, de a karomat akkor se mozdítom, ha még szorítja vagy csak simán fogja. A pda-t így is be tudom kapcsolni, és szabad kezem elegendő a kommunikációhoz navigáljak benne és egy rövid üzenetet kezdjek beírni. Ha Roda felnéz és látja, az sem zavar, de egyébként is lehet, hogy az egyetlen értelmezhető dolog számára a képernyőn a kis kép a szőke hajú nőről, akit már ismerhet az emlékképeimből, csak ezen a képen nem alszik, hanem lágyan mosolyog. Gyorsan írom be az üzenetet, csak az elején töröltem vissza a beírt szöveg egy részét, majd folytattam utána megállás nélkül komoly arccal, hogy alig észrevehetően sóhajtva küldjem el az üzenetet. A pda-t ezután nem teszem el, majd ha megérkeztünk, most nem bajlódnék a szíjak alá és a felöltő belső zsebébe juttatásával. Ha Roda nem szól, én sem teszem, inkább sorra veszem, mi vár ránk a megérkezés után egészen addig, míg el nem tudunk jutni az Ébresztőig. Haloványan van tervem azutánra is, de... nem merem kihívni magam ellen a sorsot, bármennyire is nem hiszek benne. Az út szerencsére eseménytelen, és már a vége felé kezdünk közeledni, mikor újra megérintem Roda kezét és megszólalok, de csak halkan, hogy ne ijesszem meg se őt, se a többi perdait. Biztos vagyok benne, hogy nem alszanak, talán imádkoznak vagy egyfajta meditáció lehet ez. - Roda, nézze csak! A Dominium... - Mikor Elorakban voltam tegnap felajánlottam, hogy mutatok képet a Dominiumról, hogy el tudja képzelni, de erre akkor nem került sor. Nem tudom, hogy rémiszti-e vagy jobban le fogja annál nyűgözni a látvány, semhogy ijedten azon gondolkodjon, hogy tud ennyi nehéz fém fennmaradni az égben, de ha felfigyel a szavaimra, akkor hátha utána nem lesz olyan ismeretlen és rideg az űrállomás, ahol aztán tényleg nem láthatja a kék eget. A látvány impozáns, látni az űrállomást a szétcsúsztatott gyűrűivel, melyek ha egybe lennének csúsztatva, egy tökéletes gömböt formálnának. A nap megcsillan a gyűrűszinteken erőteljes fény-árnyék kontrasztot hozva létre rajta. Ezernyi apró csillagként világítanak az ablakok, és néhány ajtó is, mert éppen látni, ahogy egy egyre nagyobbra nyílik, miközben egy mienkéhez hasonló sikló tart épp oda. Mi emberek tudjuk, hogy ott van az egyik hangár, amelyikhez hasonlóhoz közeledünk szép lassan mi is. Persze nemcsak a Dominium az egyetlen látványosság, hiszen ebben a magasságban a csillagok is máshogy ragyognak, mint onnan lentről nézve éjszaka és messze a háttérben feltűnő Yoruba hold is másként látható. Az Aquillon ebből a szemszögből nem látszódik jelenleg.
*A szülővárosomról beszélni mindig is örömöt jelentett, bár szomorúan és mélyen lesújtva hagytam ott a szüleim halála miatt, a gyerekkorom szép volt és pont miattuk igyekszem mindig a kellemes emlékekre gondolni. Talán ezért jelenik meg arcomon egy nagyon halvány mosoly néhány lélegzetvételnyi ideig, emlékeim vásznán megjelenik a város, ahogy a vízről visszatükröződő, remegő fényben fürdik.* -Igen, csodaszép. Nappal szinte vakító, éjszaka pedig…olyan mint a csillagos ég. *De aztán ismét elkomorul az arcom, s elsuhan rajta néhány árnyék mely fájdalomból és lelkiismeret furdalásból táplálkozik.* -Égi kórba haltak bele. Nem volt elég a tudásom. Még Dann Tierrannak sem. *Az égiek szerint, akik ismerik e képességet, mindez a csodával határos, de ha valamit nem ismerünk, még a Shiennel adta erővel sem találjuk meg a gyökerét és nem tudjuk elpusztítani. S aki elkapta az égi kórt, mind belehalt. Érthető hát a haragunk, melyet irántuk érzünk. Most mégis egy éginek segítek, és tudom, hogy képes vagyok rá, s mindez arra sarkall, hogy másképp gondoljak rájuk. Bár sok mindenben nem értek egyet Eowennel, abban igen, hogy néhány dologban együtt kell működnünk velük. Akkor is ha nem maradnak itt végül. S már tudom, hogy Callum Jenkinsszel sokkal többet fogok találkozni, mint azt korábban reméltem. Kettőnk között láthatatlan kapocs képződött, nem csak az asszonya miatt, bár ez a kapocs még hajszálon függ és elég könnyű lenne elszakítani, azon leszek, hogy ez ne következzen be. Ám nem emiatt kérek tőle bocsánatot, hanem mert így tartom helyesnek, így neveltek és talán neki ez ugyanúgy különlegesség mint a képességeink, a perdaiak nagy része hasonlóan gondolkodik és él. Bólintok köszönet helyett, de nemsokára már abban a repülő szerkezetben találom magam, melynek látványa is félelemmel tölt el. Nem gondoltam arra, hogy milyen szükséges rosszal jár együtt az égbe utazás, és a kísérőimnek sem tetszik, ám a kancellár erélyes hangja mindenkit csendre int. Számtalan oldalát láttam már, ez most új. Nyoma sincs a korábbi kétségbeesésnek, sem a feszült várakozásnak, s noha a hangja igen erős, valahogy még sem fenyegető. Tiszteletet parancsoló….a hozzám intézett hosszas magyarázata azonban már halk és nyugodt. Bámulatra méltó milyen könnyedén váltogatja és eszembe jut az is, ahogyan fogságom első perceiben viselkedett. Igaz, az arca semmit sem változott néhány vonáson kívül, de olyan ő mint a mi társaink, akik képesek beolvadni a környezetükbe, alakot váltanak, hogy elrejtőzhessenek a kíváncsi szemek elől. Végül megadom magam és nyugalomra intem a harcosaimat is, kelletlenül bár, de eleget tesznek a kérésemnek, így hamarosan el is indulhatunk. A szíjak bekapcsolásának minden egyes hangjára összerezzenek, és arra is amikor az ajtó ránk csukódik, de ez merőben önkéntelen reakció. Az ahogyan karon ragadom a kancellárt, már nem. Ő az aki mellettem ül, akiben megbízom, hiszen ő maga mondta, mennyire fontos dolgot bíz ma rám, az életét és az asszonya életét helyezi a kezembe. Belé kapaszkodom hát, mert még az sem segít amit a sikló irányítójának mond. Túl nagy a félelmem ahhoz, hogy ésszerűen gondolkodjak, szinte mérgező, elhatalmasodik rajtam. * -Arra én sem ülnék fel. *A mosolyából ítélve ez egy tréfás megjegyzés akart lenni, de szó szerint veszem. Csak szeretnék már túlesni ezen az utazáson, szeretnék újra biztos talajra lépni, noha pontosan tudom, hogy ez csak akkor fog megtörténni, ha visszaérünk a Perdára, mert valami ami az égen lebeg, nem lehet biztos pont és a Dwa`woruu ilyen. Callum Jenkins kezének érintése némileg segít, de az igazi segítség Dyrontól érkezik, nem véletlen, hogy ő az egyik a kísérőim közül akit kiválasztottam. Ő olyan mint egy kőszikla, egy csörgedező patak. Nyugodt és rendíthetetlen, s noha neki is meg kell küzdenie a félelmeivel, arra is jut energiája, hogy nekem segítsen. Kis idő múlva azt érzem, hogy a repülő szerkezet mintha megállt volna, már nem préselődök bele a székbe és nem mozog alattam. Talán érzéki csalódás, vagy a repülés ilyen…sima, s kíváncsian nyitom ki szemeimet, hogy felnézzek az átlátszó tetőre. Úgy hiszem megérkeztünk, de nem látok mást, mint az eget és néhány sűrű, távoli felhőt. Ujjaim, melyekkel a kancellár kezét szorongatom, teljesen elfehéredtek és már szinte nem is érzem azokat. Próbálom megmozdítani, de görcsös fájdalmon kívül nem tudok kicsikarni többet.* -Bocsáss meg, ha fájdalmat okozok. *Szólok a kancellár felé fordulva, majd pillantásom az ő kezére esik, melyben ott van az a szerkezet, melyen képeket mutatott az asszonya hasában nyugvó gyermekéről. Csak az arc ismerős, mely a kicsiny ablakon látható, s tudom, hogy ki ő, de azt már nem, hogy mit tesz.* -Megkérdezhetem mit csinálsz most? *Kíváncsi vagyok, és el kell terelnem a figyelmemet saját magamról, talán akkor az ujjaim görcsös szorítása is lazul, bár jó érzés a kancellárba kapaszkodni. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy éginek az érintése nyugtat meg a legjobban, hogy szükségem lesz rá. Nem tudhatom, hogy a válasza áruló lehet, de ahogy korábban, úgy most is minden bizonnyal olvasok a tekintetéből, bármit is válaszol megelégszem vele. Ismét hallgatásba burkolózom de nem adom meg magam a félelemnek, azon merengek mi lesz azután, hogy meggyógyítottam az asszonyát. Vajon másokat is meg kell gyógyítanom? Vannak olyanok akik még a mi kórjainktól szenvednek? Callum Jenkins kihasználja-e az alkalmat vagy csupán saját magára gondol? S azt sem tudom, melyiket érezném jobbnak. Gondolataimból a hangja rángat ki, időközben a szorításom is enyhült, hála az eseménytelen és sima útnak. Olyan mintha felhőként suhannánk, még egy vízen lebegő csónak is jobban mozog, billeg. Ettől persze még nem szerettem meg a repülést. Mindannyiunk tekintete a sikló átlátszó teteje felé vetül, azon keresztül láthatjuk hova fogunk megérkezni, láthatjuk a Dwa`woruu-t mely olyan mint egy felszeletelt, szétnyomott gyümölcs. Szemöldököm önkéntelenül is kérdőn felugrik és csak nagysokára tudok megszólalni.* -Hogy tudtok ezen élni? Mindjárt szétesik. *Közelebb érve már más a látvány, egyre nagyobbnak látszik és mellette az a másik repülő szerkezet, mely hasonló ahhoz, amelyben mi ülünk, aprócska porszemnek tűnik csupán, s látom ahogy a nagy, szétesett gyümölcs magába szippantja, felfalja. * -Ó! Eltűnt benne. *S még szabad kezemet is felemelem, hogy abba az irányba mutassak. *-Mi is eltűnünk benne? *Hacsak arra gondolok, hogy mekkora az a sikló hozzánk képest amelyen ülünk….a Dwa`woruu nagysága akkor is elképzelhetetlen. Szemeim a csodálkozástól óriásivá kerekednek, akárcsak kísérőimé is. S nem csak a Dwa`woruu az mely megdöbbentő, hanem a Yoruba látványa is, melyet egészen másképp látunk a Perdáról. Most nagyobb és fényesebb.*
Figyelek rá a válasza közben, mikor a híres vízi városukról beszél. Vajon ilyen lehetett annak idején a Földön is a vízre épített város, míg el nem mosta a víz? De ennél is érdekesebb most mindaz a változás, amit látok az arcán és a szemeiben, melyek túlontúl ismerősek. - Sajnálom. - Mondok csak ennyit csendesen. Mondhatnám, hogy nem az ő hibája, hogy ő biztosan mindent megtett meg a Dann is, de pont Roda tudja a legjobban, hogy hasonlóval küzdök én is és ez nem fog elmúlni azzal, hogy Saskia magához tér. És neki még ennyi vigasza sincs, az ő szülei nem térnek vissza már soha. Kérdeznék még erről, hogy melyik általunk akaratlanul behurcolt betegség volt az, mert csak tudunk erről a jelenségről, de sosem volt kutatva, és még sok más kérdés is felmerül bennem, de elteszem ezt máskorra, és nem csak azért, mert elértük a siklót. Az indulásnál felmerült nehézségeket túljutva próbálom nyugtatni egy tréfásnak szánt megjegyzéssel, de nem sok sikert aratok vele, mert komolyan válaszol. De talán egy pillanatig nem a siklóra és a repülésre koncentrált, ez is valami. Én meg megtudom, hogy a perdaiak sem mernek a titherek hátára felülni, nem mintha valaha is megfogalmazódott volna bennem a gondolat, hogy ilyet tegyek. Épp elég lesz a boga nekem is, amivel nem tudom még milyen lesz utazni. Fura, de a Perdán a járműveink is eleinte szokatlanok voltak, az egész életemet a Dominiumon éltem le, ott ugye nem kellett kocsikázni, a folyosóink nem az egyenetlen terepviszonyaikról híresek, így a Perdán már csak egy puszta séta is más élmény, nemhogy kocsiba ülni... vagy egy élőlényre. Biztosra veszem, hogy beváltja Roda majd az ígéretét, ami még határozottabb lesz majd, mikor visszafele mennek és landolnak majd. Bár ott tartanánk már! Nem fogom Rodát további gyógyításokra marasztalni, az alkunk erre köttetett, na meg ha más Brevius-szal fertőzött, akkor arra ott az ellenszerünk, kezdeti stádiumokban jól hat. Hogy később ezért vagy azért felkeresik-e majd őt mások, hasonló csodát remélve, akárcsak azért, hogy meddőségük hátha visszafordítható vagy gyógyítható, az már nem az én dolgom lesz. Én nem ezért fogom majd őt felkeresni újra. Felpillantok rá az üzenet írása közben, mikor megszólal, de nem zárom le a képernyőt, be akarom fejezni még gyorsan a rövidke írást. - Semmi gond, csak nyugodtan. - Jelzem felé, hogy ha karomat fogva jobban érzi magát, én nem ágálok ellene, még ha furcsa is, hogy én lettem támasza, a biztos pont valakinek, ráadásul pont egy perdainak, pont annak a perdainak, akit elraboltam és a bilincsek ugyanígy szorították az ő kezeit és lábait. - Üzenetet írok neki. - Felelem őszintén egy pillanatnyi habozás után, hiszen a másik oldalamon nem ül senki, Roda meg látta a képet, így nem szükséges kimondanom, kinek írom az üzenetet, amit épp most küldök el. Igyekszek úgy fogalmazni, hogy a válaszból ne derüljön ki, habár ránk egyedül csak a szemben ülő Jade figyel, a pilóta és másodpilóta egymással beszélget, a többi emberi kíséret meg szintén egymással halkan diskurál, láthatóan ők se akarják megzavarni a meditáló perdaiakat, de a nekik rutinszerű repülést csendben végigülni unalmas lenne. - Tudom, hogy nem olvassa. - Teszem hozzá, ha Roda furán kezd rám nézni. - Azt hiszem, inkább nekem volt szükségem ezekre az üzenetekre. - Ismerem be halovány mosollyal, mert ebben benne van az a magány is, amit már korábban is érzett velem kapcsolatban. Nem vagyok mindenkivel rosszban, de egy kancellárnak nincsenek barátai, csak ismerősei és főleg ellenségei. Nem mondok ennél többet erről, nem mondom el, miről szólt ez az üzenet vagy akármelyik másik korábbi. Azokat csak Saskiának írtam, csak neki szóltak, és direkt mindig titkosítva küldtem jól levédve, hogy más ne olvashassa. Furcsa arra gondolni, hogy hamarosan elolvashatja ezeket majd a címzettje, mint rövid kis naplót arról, mi történt az elmúlt két és fél évben velünk. Egy pillanatra elgondolkozok, hogy talán ki kellene ezt használnom és inkább megírni mindazt, amit mondanom kellene, de magam is érzem, hogy ez nem helyes. Felnézek az ablakra és meglátván a Dominiumot, felhívom inkább rá Roda és ezzel a többi perdai figyelmét is. Én nem a látványt csodálom, hanem kíváncsian a perdaiak reakcióját nézem. A meglepett szemöldökfelvonásra számítottam, de a kimondott szavakra viszont elmosolyodom. Úgy tűnik, hogy a reggeli feszültségemhez képest kezdek oldódni, vagy ez csak egy átmeneti időszak, vihar előtti csend. - Ki tudjuk fejezni számokban milyen messziről jöttünk el vele, de némileg még nekünk is felfoghatatlan. Biztosíthatom, távol áll a széteséstől. - Közelebb érve ők is láthatják középen a tengelyt, ami összeköti a gyűrűszinteket. - Hosszabb utazáskor egy teljes gömb alakja van, de ilyenkor szétnyitjuk, hogy a nap energiáját jobban tudjuk hasznosítani. Így nagyobb felületen éri a napfény. - Magyarázom nekik, miközben figyelhetjük, hogyan tűnik el egy kis sikló benne. Roda felkiáltása olyan, mint egy gyermeké, oly őszinte és rácsodálkozó, és elfojtok egy mosolyt. - Igen, mi is eltűnünk majd benne. Az a hangár, egy hely, ahol a siklók várakoznak, míg nincs rájuk szükség. Mint a bogák... istállója? - Felelem bizonytalanul, mert igazából nem tudom, hogy van-e nekik ilyenjük vagy a mezőkön kóborolnak és jönnek füttyszóra vagy hogyan is megy ez. A földi lovakból indultam ki, mert a funkciójuk azonos, de ennyiben lehet ki is merül a hasonlóság köztük. Majd halkabban folytatom. - Néhány helyre odabenn el kell mennünk még _azelőtt_, azért hogy megismerhesse Elorak Elsőszámú Gyógyítója az emberek orvoslási módszereit, szerkezeteit, a későbbi sikeres együttműködéshez. - Egy pillantással próbálom jelezni, hogy majd később mindent elmagyarázok ezzel kapcsolatban, miért van erre szükség, de sejtheti Roda is, hogy erre a hazugságra kényszerültem, hogy az utolsó pillanatig a titok megmaradhasson titoknak. Meg egy elnézést kérés is van benne, mert ez így hosszadalmasabb túra lesz neki, még ha próbálom is majd a lehető legrövidebbre venni, ami még nem kelt gyanút. - Ha fáradnak, éhesek, szomjasak, akkor szóljanak és pihenünk. Megtehetjük akár az üvegházban is! Ez egy kert, mert képzelje, van odabent egy rész sokféle földi növénnyel, fával, ott talán kicsit otthonosabb Önöknek. - Próbálok gondolni mindenre, mert lehet annyi újdonságot fognak látni, hogy túltelítődnek tőle, így talán megnyugvást jelent majd a rideg fém folyosók után néhány növény látványa, még ha azok egyáltalán nem a megszokott növények is. Vagy nem, de ezt majd eldöntik ők, mindenesetre el akartam neki mondani, mire számítson nagy vonalakban, mielőtt még dokkolnánk. Közben a Dominium méretei is egyre jobban látszódnak, ahogy elkezd minden nőni a szemünk előtt egyre közelebb érve hozzá. A pilóta is felveszi a kapcsolatot az űrállomással jelezve érkezésünket.
*Még mindig túl fájdalmas a szüleim halála, a hiányuk és mindaz amit magammal cipelek már jó ideje. A húgom tudja, bár nem igazán beszéltünk erről, ő az egyetlen aki szavak nélkül is kitalálja minden gondolatomat. Ő az aki próbálja enyhíteni a lelkiismeret furdalásom már azzal is, hogy nem hibáztat. Ezért hát csak bólintok köszönetképp, de nem beszélek róluk többet, a fájdalmam csak rám tartozik, noha a kancellár megosztotta velem a sajátját…sokkal többet engedett meg, mint azt talán ő is gondolta volna. Az indulástól nem hiába féltem, a repülést nem perdainak találták ki, elszakadni a földünktől ijesztő és meg sem próbálom palástolni a félelmeimet, még azután sem, hogy a sikló már szinte nem is mozog alattunk. Továbbra is szorítom a kancellár karját, de a félelmeim közepette is képes vagyok rákérdezni mi az amit csinál azzal a sokoldalú szerkezettel. * -Köszönöm. Kicsit könnyebb így. *Noha illúzió csupán, hogy kapaszkodom és így nem történhet semmi baj. A léleknek kell a támasz most, nem a testnek. * -Ó! *Ennyit tudok csak reagálni arra amit válaszol, mikor néhány hosszú lélegzetvételnyi idő elteltével rájövök kinek is írja az üzenetet. Nem mondom, és nem is gondolom, hogy felesleges. Inkább kedvesnek tartom, és támasznak a várakozás közepette, mely kilátástalan volt eddig. Most láthatóvá válik egy röpke pillanatra mindaz a keserűség és magány, amit korábban éreztem felőle, s bár eddig is szorítottam a karját, most másképp teszem ezt. Együtt érzőn, biztatón.* -Hamarosan elolvashatja. *Kipréselek magamból egy halvány mosolyt, kísérőül a szavaim mellé, de inkább a tekintetem az mely most egyedüliként mutatja mennyire tisztában vagyok azzal, mit miért tett, hogy mennyire szüksége volt rá, és csodálom is amiért megtette ezt az utat egyedül. Ezek után a gondolataimba merülök, nem kérdezek én sem, hiszen tudom, hogy az amire készülünk még titok és muszáj a félelmeimet is félrerakni valahogy, hogy teljes legyen az erőm, tudjak koncentrálni amikor kell. Akkor szólalok meg újra, mikor már láthatóan is közel járunk a Dwa`woruu-hoz. Nekem már az is elképzelhetetlen, hogy egy ekkora szerkezet képes a levegőben maradni és lebegni, nem is értek hozzá, így az sem tűnik fel, ami összetartja. Csak azt mondom ki amit látok és gondolok. * -De úgy néz ki. *Makacskodom tovább és társaimmal együtt félve tekintünk fel arra a valamire melyen az égiek élnek. *-Össze lehet csukni? Miket ki nem találtok ti égiek! *A napfény energiájának használata azonban felkelti az érdeklődésemet, már csak azért is, mert az égiek úgy gondolják, hogy a Seil-Ogei is nekik való energiát tartalmaz. * -Sok…energiára van szükségetek? Ha a napfényt használjátok, miért nem elég az? *Minden bizonnyal megmagyarázza majd, ahogy hallottam, az égiek mindent meg tudnak magyarázni ha valami az előnyükre származik. Amikor azonban a siklók otthonáról van szó, a bogák után Callum Jenkins szerkezete néma marad, én pedig kénytelen vagyok kitalálni mire gondolhatott.* -A sikló bemegy abba a széteső gömbbe, a boga nem megy be sehova. Nem való…házba. Szabadon vannak…van tető ha esik az eső és visszük őket barlangba amikor hosszú hideg van. *Remélem megérti, de jól csak akkor mondhatnám el neki, ha látja is. Eszembe jut mit ígértem neki félelmemben, és ezt most újra előhozom.* -Majd meglátod ha jössz Elorakba. Megmutatom a bogák otthonát. *S halvány mosollyal kísérem a szavaim, mely egyáltalán nem volt fenyegető sem ravasz terv része, a kísérőim mégis halkan nevetnek fel. Elég egy pillantás, hogy abbahagyják és bocsánatkérés gyanánt fejet hajtanak a kancellár felé. Érezhetően oldottabb vagyok most mint a felszálláskor és közvetlenül utána, s nem is gyanakszom, hogy a „földetérést” megérzem majd. Figyelmesen hallgatom a kancellár hivatalossá vált hangján előadott feladatainkat, hogy lesz még dolgunk _azelőtt_. * -Értem. Úgy lesz ahogy kívánod Callum Jenkins. *Nem kell jeleznie sehogy sem, hogy tudjam miről van szó. Tudom, hogy az asszonya és ő is bajba kerülhetnek, ha idő előtt kiderül, mit teszünk. A többi égivel szemben nincs lelkiismeret furdalásom amiért hazudok, vagy elhallgatom az igazságot, mintha mindez ott maradt volna a Perdán. Hallgatva a teendőket, nem tűnik borzalmasnak vagy nagyon hosszúnak, hiába nézem az egyre növekvő Dwa`woruu-t, nem tudom felfogni a méreteit, hogy milyen hosszúak a folyosók, mennyit kell gyalogolni ahhoz, hogy egyik megnézendő helyről a másikig jussunk és ezért nem is tartom szükségesnek a pihenőt, ám visszautasítani sem akarom a láthatón minden részletre figyelő, rólunk a legmesszebbmenőkig gondoskodni akaró kancellárt. * -Szólok majd ha pihenni szeretnék, köszönöm Callum Jenkins. Ám érdekelne az a hely ahol növényeket tartotok. Érdekesnek találom, hogy az égben életben maradnak. Jobban érdekel mint a szerkezetetek. *Talán kiváltható egy kertlátogatással az amit jó eséllyel úgy sem értenék. Shane gyógyító szerkezete is érdekes, de fogalmam sincs azóta sem, hogy mit kezdjek vele. *
- Igen, hamarosan igen. - Mondom csendesen és röpke mosoly is feltűnik szemeiben, részben az együttérző szorítására, amit kedves gesztusnak találok, részben a gondolatra, amit nem mondhatok ki: olvashatja és ki fogok kapni utána. Egy kancellár se mondhatna ki ilyent hangosan, ha jót akar magának. Én meg legalább védekezhetek azzal, hogy levélben előre bevallottam bűnömet, ez azért csak számít! A többit meg kidumálom, ebben biztos vagyok, csak már lennénk ott, hogy emiatt kelljen mentegetőzve mosolyt csalnom Saskia arcára! Jobb is, hogy feltűnik a láthatáron a Dominium, mielőtt még elmerültem volna a gondolatba, hogy újra láthatom Saskia mosolyát ragyogni, egyébként is jobb most nem kihívni magam ellen a sorsot. - Sok energiára. A napfényből ilyen sok kell ennyi energiához. Míg ugyanennyi energiához CQL-ből csak ilyen kevés kell. - Beszéd közben mutatom, úgy, hogy nem is mozdítom azt a karomat, amelyikbe kapaszkodik, hogy Napfényből több kell, szélesebbre veszem a távolságot két tenyerem között. A szükséges energiamennyiséget már csak egy arasznyi távolság jelöli a két kezem között, míg a CQL-nél éppen csak egy ujjnyi rést hagyok meg. Megmagyarázom én, én ne lennék az az égi, aki ne tudna mindenre jó magyarázatot találni? De most nem is kell lódítanom, még ha a példa csak szemléltetés is, hogy érthessék a perdaiak. Hivatalosan azért is vannak itt, hogy jobban megismerhessék a világunkat, hogy megérthessék, és bár nem ez a valós ok, ettől még érdekelheti őket. A hangárt is megmagyaráznám, de a bogás hasonlatom nem szerencsés, ahogy kihagy a fordító, már tudom, hogy nem nyert. - Akkor barlang. A hangár a siklók barlangja. Odakint hideg van, minden azonnal megfagyna. - Javítom ki szavaimat, mert most már ezt is tudom, és közben magyarázok is kicsit az űrről. Nagyon kicsit. Roda további szavai előbb váltanak ki halk nevetést a kísérőiből, minthogy a fordító nekem lefordítaná a szavait, így egy pillanatig nem tudom, mit mondott, de kíváncsivá is tett rögtön, mi lehet az, amiért még le is inti egy pillantással a többieket. Amikor meghallom a fordítást, magam is elmosolyodom, és csak egy finom kézmozdulattal jelzem a kísérőknek, hogy semmi gond. Ellenben jó is, hogy ügyeltem korábban a szavaimra, hiszen ezek szerint hallhatták, ha akarták. - Szívesen megnézem a bogák otthonát, Roda. Bármit, amiről úgy véli, érdemes lenne látnom és megismernem. - Udvarias válaszom nem pusztán udvariasságból hangzott el, hanem valóban érdekesnek találtam a perdai várost. Lehet még a boga-istálló is az. Ha meg nem, ez a legkevesebb, hogy jó képet vágjak akkor is hozzá, hiszen nem kevesebbet fog Roda is megtenni értem, és el is kezdem felvázolni, hogy a látszat érdekében hova kell még elmennünk, mint protokoll-program. Szerencsére jól reagál rá Roda, nem látom az aggodalom vagy a nemtetszés jelét, de azért megemlítem az üvegházat és a kertet is, mint kikapcsolódási-menekülési lehetőséget. Az ételből is igyekeztem perdait beszerezni, egyszerűség kedvéért azt a lepényt, amit Jasmine ismertetett meg velem. De majd rendelkezésünkre áll égi étel is, hátha Roda vagy valamelyik kísérője kalandvágyó kedvében lenne, ha már eljöttek olyan messzire, amilyen messzire perdai még sosem. - Pedig a növényeket is szerkezetek tartják életben. Dolgoznak ott emberek is, a feleségem is a növényekkel foglalkozott, de szerkezetek segítenek például az öntözésben, ahogy a világításban is, hogy a napfényt utánozhassuk a növényeknek, a megfelelő páratartalom fenntartásában vagy a tó tisztán tartásában is. - Magyarázom ezt is szívesen, mert az én gondolataim is így kicsit máshol járnak, egészen addig, míg meg nem hallom a pilóták felől a Dominium válaszát, hogy a dokkolás engedélyezve, nyitják a hangár kapuját. - A barlangunk! - Mutatom Rodának, noha lehet ezt ők is észrevették már, hiszen egészen közel vagyunk már a Dominiumhoz, már nem látni minden gyűrűjét innen, és bár elegendő a távolság, mégis lehet olyan érzetet kelt, hogy neki fogunk menni a hatalmas fém külső falnak. Egy döbbenet pillanatig talán így hat, de utána hirtelen jelenik vékony meleg fehér fény széles, hosszú résen át, hogy utána meglepően gyorsan szélesedjen ez a rés és megmutathassa a siklók "otthonát", a hangárt. Elég szélesre nyílik hozzá, hogy még egy mienkénél nagyobb sikló is beférhessen. A hangárban egy lélek sem tartózkodik, kisebb terem, már ha nevezhetjük kicsinek, amibe egy sikló be tud férni. A dokkolás finom, éppen csak egy kicsit rázkódik meg a sikló, de megközelítőleg se olyan az élmény, mint felszálláskor, a pilóta valóban nem mert hibázni, jobban odafigyelt, mint amikor vizsgázott. - Isten hozta a Dominiumon! - Fordulok vissza Roda felé szemeimben finom, de büszke mosollyal. Míg a hangár külső ajtaja bezárul és kiegyenlítik a nyomást, oxigént, miegymást, hogy kinyithassuk a sikló ajtaját, addig én finoman kihúzom kezem Roda fogásából - ha el nem engedett ő közben - és kioldom a biztonsági övemet, a pda-t az ülésre téve állok fel. Ugyan láttam, hogy jött egy üzenet, de előbb kioldom Roda övét, hogy megnyugodjon, nincs többé béklyóba kötve. Addig a többi ember meg a testőröm is a perdai kísérőket szabadítják ki az ülések fogságából. - A vendégek is elérték épségben Elorak-ot. - Mondom ezt már felnézve a pda-ból, ahova Katja üzent nekem, majd elteszem a szerkezetet. Kezemet nyújtom aztán Roda felé. - Míg haladunk a helyszínek felé, ne lepődjenek meg a sok érdeklődő tekinteten. A legtöbben most látnak először hús-vér perdait. Indulhatunk? - Bízom benne, hogy atrocitás-mentes lesz az utunk, mert az igaz, hogy sokan kíváncsiak, már csak azért is, mert most saját szemükkel láthatják, hogy nem Kancellária által keltett hazugság a perdaiak létezése, de sokak lehet némi ellenszenvvel is viseltethetnek háborúban vagy betegségben elvesztett szerettük miatt. Bízom benne, hogy nekik elég visszatartó erő lesz nemcsak a testőreim, hanem a személyes jelenlétem is minden rossz hírnevemmel és a benne rejlő fenyegetéssel együtt.
*Nehéz de nem lehetetlen bevallani ha valamiben nem volt igazam és Callum Jenkins társaságában egyre gyakrabban fordul elő, noha nem neki tartozom bocsánatkéréssel, közvetlenül nem. Eowen az akinek bizonyos szavai előtt gondolatban fejet hajtok. Ő mondta nekem, hogy az égiek igen összetett személyiségek és sok ellentmondás is van bennük, ám ha ezeket mind megismerjük, egészen más kép fog kialakulni róluk. Ez jut eszembe akkor amikor rákérdezek a különös lebegő szerkezetükre és a válaszokból nagyon sok minden derül ki. Nézem a kezeit, mellyel mutatja miből mennyire van szükségük ahhoz, hogy élhessenek és néhány gondolat észrevétlenül megtelepszik az elmémben. A nyelv fordító szerkezete azonban olyasmit is fordít amiről eddig nem volt tudomásom, hiszen nem beszélgettem égivel túl sokat, a téma sem a Seil-Ogei volt, és népemből sem említette senki, hogyan is nevezik az égiek azt, amit annyira keresnek. Nehezen, de kibogarászom a számomra eddig ismeretlen szót.* - Cqlből…így nevezitek a Fény kövét? Ha nem kellene azon a lebegő hajón élnetek, elég lenne a nap fénye? *Már értem miért kell nekik annyira a Seil-Ogei, láthatóan sok energiára van szükségük, nem csak arra, hogy élhessenek, hanem arra is, hogy elmenjenek. Nem vettem részt a diplomáciai tárgyalásokon, nem tudom, hogy ott elhangzott-e, de nem nehéz összefüggést találni. Ha el is akarnának menni, nem tudnak. Nem voltam tisztában azzal, nekik milyen sokat jelent és azzal sem, hogy a nap fényéből más energiát is lehet csinálni, olyat ami segít nekik sok mindenben, és meglep, hogy a Seil-Ogei mennyivel erősebb. Nem véletlen, hogy az Isteneink megajándékoztak vele. Bár figyelek a kancellárra, gyakran téved el a tekintetem az egyre nagyobbá váló Dwa`woruu felé és próbálom felfogni a méreteit. Ez akkor lesz a legszembetűnőbb, amikor egy másik égi hajó eltűnik benne. Emiatt kerülnek szóba a mi bogáink, s bár nem szándékozom Callum Jenkinst még játékosan sem megfenyegetni, talán a hangomból úgy hallatszik…vagy csupán a kísérőim fejezik ki halk nevetéssel a reményeiket. A kancellárt már némileg megismerve, már nem meglepő számomra, hogy milyen könnyedén fogadja mind a tévedését, mind azt, hogy egy vétlen tréfa tárgyává vált. * -Hangár…én megnézem a hangárt, te meg a barlangot. Ugyanaz. Bármit? Rendben. Szívesen látott vendég vagy Elorakban. *S a terv, ami miatt részben erőt vettem magamon és beültem egy repülő szerkezetbe és elhagytam az otthonomat, lassan kezd alakot ölteni, ám félre kell tennem mára, mert a kancellár szavai szerint sok minden mást is meg kell néznem ahhoz, hogy az ő népéből senki ne fogjon gyanút a látogatásomat illetően. A pihenőre tett kitérőt sem utasítom vissza, de leginkább a kertjük érdekel…mely szavai szerint szorosan összefügg a szerkezeteikkel. Miért is gondoltam mást? Csak kicsit lepődöm meg, inkább mindazon amit felsorol, hogy van nekik…az égen.* -Ti mindent a szerkezeteitekkel működtettek. A napfényt is tudjátok utánozni? Tavatok is van? Bámulatos! Tó az égen. *A kísérőimre pillantok, ők sem kevésbé vannak meglepve. Harcosok, eddig csak azzal foglalkoztak, hogy az égieket távol tartsák a városainktól és a Szentélytől, nem érdekelte őket hogyan élnek. S ismét Eowen jut eszembe mikor a sikló elejéből hangokat hallok. Nem nekem szól, ezért a figyelmemet inkább a barlangra fordítom, a hangárra ahogy Callum Jenkins mondta s a tetőablakon keresztül jól látható, ahogy a Dwa`woruu részletei eltűnnek s csak egyetlen nagy fémdarab látszik belőle, ami felé gyorsan haladunk. Olyan mintha mindjárt nekiütköznénk, s bár a kancelláron nem látom, hogy bármitől is tartana, az én ujjaim ismét rászorulnak a karjára. Még a levegő is megreked a tüdőmben, míg meg nem látom a fényt, ami kiszélesedik előttünk, felettünk. Örökkévalóságnak tűnik az ijedtségem pillanatától az apró kis zökkenésig az idő, mely a megérkezésünket jelzi, s az ezek után hallott különös hangok sem teszik könnyebbé a helyzetet. * -Megérkeztünk? Hála Shiennelnek! *Meg sem próbálom leplezni a megkönnyebbülésemet, bár a kancellár kezét csak akkor engedem el, amikor finoman megmozdítja, bocsánatkérő pillantással kísérem halvány mosolyomat, ami részben a megérkezésnek, részben a megkönnyebbülésemről szól. Ahogy a szíjak Callum Jenkins ujjainak engedelmeskedve szétnyílnak, már állok is fel a székből, a kísérőim hasonlóképp cselekednek. A meglepetések azonban nem érnek véget és gyanítom az egész itt tartózkodásomra ez lesz jellemző. A kancellár szavaira meglepődve reagálok és nézek arra a kis szerkezetre, amit sokszor láttam már a kezében, mintha hozzánőtt volna, akár egy harcoshoz a fegyvere.* -Ezt honnan tudod? Te azon látod, hogy lent a Perdán megérkeztek Elorakba? *Önkéntelenül is a szerkezetre nézek, ha még nem rakta el addig a pillanatig, de bármit is mutasson, el nem tudom képzelni hogyan üzenhettek neki lent úgy, hogy ő itt fent látja, hiszen oly nagy a távolság. * -Gyanítom nem lesznek nálam kíváncsibbak. Ti égiek csupa meglepetés vagytok. *Ezzel a kezébe helyezem a kezem, ajkaimon most már a megkönnyebbülés utáni, felszabadultabb mosoly látható. Ha idáig eljutottam, rosszabb már nem lehet, bár még a lelkem mélyén arra számítok, hogy a Dwa`woruu is mozogni fog alattunk, kilépve a siklóból a hangárba, nem érzem s a mosoly is szélesebbé válik. *
- Fény köve... - Ismétlem vissza a kifejezést, a köszöntésből ismert akcentussal, de jól. - Mi CQL-nek nevezzük, egy kifejezés rövidítése ez, ami azt jelenti, hogy gyorsabb a fénynél. Úgy tűnik, mindkettőnk népe a fényhez köti. Energiát sok mindenből tudnánk nyerni, napból, vízből, szélből, ha csak azokat nézzük, amelyek nem ártanak a környezetnek. Ha lent élnénk a Perdán... talán, nagyon talán elég lenne. De ezek helyigényes megoldások... - Pillantok itt rá beszéd közben jelzésértékűen, hogy a Város jelenlegi helyén egykor állt erdőt is hiányolta Roda, aligha volna ínyére, ha továbbiakat vágnánk ki vagy mezőket takarnánk le a napkollektorok miatt, erdeik látképét rontanánk a fák fölé magasodó szélturbinákkal vagy a tavak felületére terjeszkednénk a vízenergia miatt... vagy nekiállnánk gátat építeni. És akkor még nem is lett figyelembe véve, hogy a perdaiakon kívül a helyi állatvilág hogy reagálna ezekre, milyen rongálások következnének be, azok milyen védőhálókat tennének szükségessé. A CQL a legkisebb rossz, már ha sikerülne az Aquillon-ról kinyerni vagy találni a Perdán egy olyan nagy lelőhelyet, ami fölé még nem jutott eszükbe szentélyt emelni. Közben egyre jobban közeledünk a Dominiumhoz és Roda szavai először felvetnék a kétely lehetőségét, hogy elhamarkodott volt azt mondani, hogy bármit szívesen megnézek Elorakban, de ezt valahogy elsöpri az, amivel zárja szavait és elgondolkodva nézek rá. Nem hittem volna, hogy pont Roda fogja ezt valaha is mondani nekem, ráadásul őszintén. - Lenne mit tanulnom Öntől. - Csak ennyit reagálok végül, majd felvázolom mindazt, ami ránk vár odabent, legalábbis program szempontjából, és látható, mi az, ami jobban megragadja a perdaiak fantáziáját: az üvegház és kert fenn az égben, hát még mikor megemlítem a tavat is! - Tudjuk utánozni a napfényt, furcsa mód az ötven év vándorlás is kevés volt ahhoz, hogy a szervezetünk elfeledje évezredek berögződését: nappalok és éjszakák váltakozása. Szükségünk van rá és a növényeknek is. Igazítjuk ehhez a fényeket odabenn, legalábbis a pihenésre, kikapcsolódásra teret adó helyeken. - A munkarészeken, mint a műhelyek, laborok, ott mindig állandó fény van, ott úgy is dolgozunk, így ott nem is borul a biológiai óra, de a Promenád és környéke más, ahogy a növényeknek is szükségük volt "éjjeli" pihenésre. - Azért ne várjanak túl nagy tavat! - Mosolyodom el, mielőtt még akkorát képzelnek el, aminek két ellentétes végében vannak a mi városaink. De majd látják, milyen és mekkora, és mennyire lesz majd még akkor is lenyűgöző vagy sem. Keze szorítását közben megérzem, az előttünk álló látványra felpillantva megértem az okát, de mielőtt mondhatnék bármit is, addigra megjelenik a hangár nyíló kapuinak rése és a fény vele és ezzel megnyugodni látszik Roda is. Elfojtom mosolyomat Roda megkönnyebbülését látva és hallva a dokkolást követően és kioldozom a székből. Nem is csodálom, hogy azonnal felpattant. A kérdése megint nem egyszerű, legalábbis megválaszolni nem az, mert elég mélyen bele kellene menni megint abba a sor technikai, fizikai tudásba, amivel mi már bírunk, de ők még nem. - Katja küldött üzenetet, amit itt látok. Jeleztem én is, hogy mi is ideértünk, adja át ezt Dana Rhe-nek, megnyugtatásul. - Inkább nem megyek bele, hogyan is tudunk mi egymásnak üzenni ekkora távolságból is. Ha a kísérete hallja ezt, a hadviseléshez jobban szokottaknak ennyi is épp elég információ lesz: elképesztő távolságokból is tudjuk koordinálni a katonáinkat, ha kell, ami hatalmas előnyt jelent. És addig jó, míg nem tudjuk, hogy a CQL-es fegyvereiket páncéljainkkal hogyan tunánk kivédeni... na meg a képességeiket, amelyek nem kisebb káoszt tudtak okozni kiváló koordinálás ide vagy oda. Közben kezemet nyújtom Roda felé, hogy lesegítsem a rámpán és ezzel is bátorítsam őt, ha már kezem volt szintén a biztos pont a siklón. Leérve persze ha akarja, elengedheti, de szélesebb, nyugodt mosolya halovány félmosolyt kölcsönöz nekem is, főleg, mikor látom, hogy egy kancellártársam sem látta úgy, hogy feltétlen itt kell fontoskodnia. Egyedül a Kancellári Hírmondó emberét látom a kis gépével, mert meghagytam, hogy egy drónszerűt se küldjenek ide fotózni vagy videózni, mert félő, hogy a perdaiak nincsenek hozzászokva a fejük felett köröző kis fém "madarakhoz", a fix kamerák meg lehet nem csinálnak elég jó képeket a propaganda-anyaghoz, így maradt a klasszikus megoldás: valaki idejön fotózni, de legalább vakut nem kell villantania. Roda mosolya ebben is segítségemre lesz: szép, kedves, bizalomgerjesztő, nem tűnik úgy, hogy fél vagy ódzkodna, ahogy a Dominiumra ért a lába, kiváló fotóalapanyag. A többihez majd elegendő lesz a kamerák felvétele is, hogy hol jártunk. A hangárban még kevesen vannak, csak azok, akik a siklóval foglalkoznak. De ahogy elindulunk ki a hangárból az ide vezető folyosóra és onnan még szélesebb folyosóra, akkor már egyre több mindenkivel találkozunk: fiatalabbal, öregebbekkel, néhol egy-két gyermekkel is, akik változatosan reagálva nézik a perdaiakat. Van, aki szülője nyakában ülve nyújtogatja nyakát, hogy többet lásson, más meg inkább elbújik mögé és félénken onnan kíváncsiskodik. Felnőtteknél is inkább az érdeklődés látható, még ha néhol távolságtartóan is, de senki nem jön oda hozzánk, senki nem szól hozzánk. Az én és a testőrségem komor megjelenését Roda üdesége és fehér öltözete ellensúlyozza és helyezi kontrasztba, senkit sem kell kérni, hogy adjon utat nekünk. Nekem sem kellett soha... A folyosók tágasak, világosak, meleg fehér fényben úsznak, itt-ott világító kijelzők, informáló táblák, egyiken fel is fedezheti saját magát Roda, amint mosolyogva a kezem fogva áll a sikló előtt immár a Dominiumon, mint aktuális hírt, hogy a perdai gyógyító megérkezett. Több most nem fog kikerülni úgy sem, majd a végén lesz összefoglaló, bevállaltam a megírását is. Logikus kérés volt, hamar rá is bólintottak, hiszen én töltöm az időm Rodával és így rögtön tudom is, mi az, amit el kell hallgatni esetleg, mert nem mutatna majd jól a Hírmondóban. - Elsőnek a Laborokhoz megyünk, de az néhány gyűrűszinttel feljebb van, ami nagyon sok lépcsőt jelent. Nagyon sok alatt több százat értek. Utána meg vissza kell jönnünk lefele, a legalsóra. Vagy mehetünk lifttel. Ez egy szerkezet, mint egy kis szoba, amit... nos, erős, fémből szőtt kötelek segítségével tudunk megemelni vagy éppen leengedni. Gyorsabb és kényelmesebb, teljesen biztonságos. Megpróbálkoznak vele? - Oké, nem teljesen ez a pontos működési elv, a legtöbben a fémhuzalok már csak biztonsági okokból vannak, leszakadás esetére azok fékeznek, az emelőszerkezet már nem ezen az elavult technológián alapul, de ez így kézzel foghatóbb volt. Már amennyire az, hogy egy kis szobát kötéllel fel lehet emelni... Hm, lehet nem volt jó hasonlat megint.
*Jelenlegi állapotomhoz képest finoman elmosolyodom a kancellár kiejtésén, értékelem, hogy próbálkozik és meglepően van hozzá érzéke. A kijavítást már jobban értem, a magyarázat pedig minden homályt eloszlat. Ám kíváncsibb vagyok arra, hogy anélkül amit olyannyira keresnek, hogyan lennének képesek élni a Perdán. Természetes számomra, hogy ez érdekel, hiszen annyi mindent tönkretettek már, s a természet visszarendezésének, amiről a kancellár beszélt büszkén, kevés általunk látható nyoma van. * -A szerkezeteitek nélkül nem tudtok élni? *Felfogom a helyigény lényegét, tehát ha az oly sok energiát adó Seil-Ogei-t nem használják fel, akkor minden mást csak újabb és nagyobb szerkezetekkel tudnának pótolni, előállítani. Még sem olyan okosak az égiek. Mindezt pusztán azért kérdezem, mert tudom jól, hogy a quorsák nem akarnak elmenni, nem is lenne hova, de ha maradnak, az ittlétük legyen észrevehetetlen. Ám ez úgy tűnik hiú remény. Azzal, hogy meghívom Elorakba, semmilyen hátsó szándékom nincs, még ha társaim – halk kuncogásukból ítélve - úgy is vélik. Soha nem voltunk arra kényszerítve a sors által, egészen addig míg az égiek fel nem tűntek, hogy másokkal is megosszuk otthonunkat, s bár nem igazán örülünk nekik, őszintén mondom ki a szavakat, melyek lényünkből fakadó udvariasságunkat és vendégszeretetünket hivatott mutatni. * -Talán egyszer mindannyian eljutunk oda, hogy hajlandóak legyünk egymástól tanulni. *Különbözőek vagyunk, alkalmazkodnunk kell egymáshoz, ehhez pedig elengedhetetlen a tanulás, noha én Eowennel ellentétben nem a szerkezeteik használatára gondolok. A Dwa`woruu-n töltendő idő néhány kötelezettséget is von maga után, amit megértek és el is fogadok, ám ha már választhatok, akkor szívesen kikerülném azokat a dolgokat, melyeket amúgy sem értenék, és ha már pihenésről van szó, azt emelem ki ami tényleg arról szól. Nem meglepő, hogy még a természetet is szerkezetekkel tartják életben, valahol sejtettem, csak elképzelni nem tudtam. * -Értem. A testnek és az elmének szüksége van pihenésre, az idő eltelését is nehéz lenne a változások nélkül nyomon követni. *Nem is a csinált napfény érdekel, inkább a növények, maga a kert ami számunkra lételem, ahogy a víz is, érthető ha a tó említésére felkapom a fejem és a kísérőim is kíváncsiak rá. * -Rendben Callum Jenkins, nem várunk nagy tavat. *Bólintok komolyan és meg sem próbálom elképzelni a Dwa`woruu nagyságához képest. Mert a quorsák égi otthona hatalmas, ahogy közeledünk hozzá, mintha nekimennénk és az ütközés elkerülhetetlen lenne, meg is szorítom a kancellár karját, de aztán nyílik egy nagy ajtó és azon keresztül minden nehézség nélkül beférünk…a barlangba. Hálát adok Shiennelnek, hogy megérkeztünk, és érezhetően simább volt mint az indulás, s csak akkor engedem el a kancellár kezét, láthatóan nem sokáig bírok a székben, és bilincseiben maradni. Nagy sóhaj hagyja el ajkaimat mikor végre felállhatok és nem vagyok ezzel egyedül, noha csak rajtam látszik igazán a megkönnyebbülés, harcosaim példásan tudják palástolni. Az égieknek azonban jó pár meglepetésük van még számomra, ahogy az üzenet is arról, hogy a vendégek megérkeztek Elorakba. Messze vagyunk az otthonomtól, hatalmas darab ég választ el minket tőlük, mégis ideért az üzenet. A magyarázat nem sokat ér, csak a tényt kapom meg arról, hogy…ez így van és kész. Nekem nem sokat jelent, de a kísérőimnek ennyi is elég ahhoz, hogy akaratlanul megemelt szemöldökkel váltsanak egymással jelentőségteljes pillantást. Én már a kancellár felém nyújtott kezébe helyezem a magamét és felszabadultan lépek ki az égi hajóból, magam mögött hagyva a félelmeimet. Ahogy leérünk a rámpán, elengedem a kancellár kezét, nem feltétlenül kell, hogy az egész utat kézenfogva tegyük meg és már bátorítás sem kell ahhoz, hogy továbblépjek. Kevesen vannak, de ők mind kíváncsi tekintettel fordulnak felénk. Egyikőjük sem zavar, de figyelmemet épp az vonja magára akinek a kezében hasonló szerkezetet látok, mint amilyen a kancellárnak is van. Egyelőre nem tulajdonítok neki jelentőséget, hiszen fogalmam sincs, hogy mit csinál. A sikló barlangjából kilépve, széles folyosóra lépünk, s nem is a hirtelen sok égi jelenléte zavar, hanem a Dwa`woruu elképzelhetetlenül nagy méretei. A folyosó olyan akár Elorakban vagy Cadarben az utcák, vagy még szélesebbek és hosszan elnyúlnak mielőtt szerteszét ágaznának. Az égiek viselkedésében azonban van valami számomra furcsa. Nem az, hogy megbámulnak, hiszen érthető ha sokan nem láttak még közülünk senkit sem, hanem…a csend. Csupán egymás közt suttognak, nem látok rajtuk mosolyt és emiatt én sem merek mosolyogni rájuk igazán. Nem tudom hogyan érintené őket, ezért a mosolyom halványabb, mint amikor kiléptem a siklóból és némileg zavart is. Inkább a Dwa`woruu folyosóira fókuszálok, bár nem igazán tetszik a mesterséges fény és az egyforma falak, legyen a fény bármennyire is melegnek ható, az egész számomra rideg. Nem teszem szóvá, nem akarom megsérteni a kancellárt s ezzel együtt a népét sem, de szótlanságomat kénytelen vagyok felcserélni a szavakra, amikor az előttünk szétnyíló tömeg mögött meglátom saját magam…s mögöttem a harcosok alakját. A kísérőim pergő perdai nyelven vitáznak arról, hogyan lehetséges ez s, hogy a quorsák csapdája lehet vagy Isteneinknek nem tetsző sértés…nem tudják eldönteni. Meg is torpanok, tekintetem azonban nem emelem a kancellárra, továbbra is magamat nézem azon a nagy képen, ami fent van a falon. Velem együtt mindenki kénytelen megállni.* -Ezt kérlek magyarázd meg Callum Jenkins. Azután pedig tüntesd el. *S csak minden érzelemtől mentes szavaim után tekintek rá, hogy lássam az arcát is, a szemeit amikor válaszol. Akárhogy is, a megpróbáltatásainknak még nincs vége, ahogy ezen túllendültünk, újabb borzalommal kell szembenéznünk. * -Egy kis szoba amit emelgettek? Mennyire kicsi? A kísérőim nélkül nem megyek. Callum Jenkins, mennyi meglepetést tartogatsz még nekem mielőtt a célunkhoz érünk? *S ezt a kérdést értse úgy, hogy nem igazán van ínyemre amin keresztül eljuthatok oda, ahol végre eleget tehetek az ígéretemnek. A felszabadult és mosolygós perdai gyógyítónak, akire a kancellár a népe kedvező fogadtatását alapozta, nyoma sincs. * -Menjünk hát, legyünk túl rajta minél előbb. *Válaszolom a végén gondráncokkal terhelt homlokot mutatva felé. *
//Prológus itt// A küldetés résztvevői perdai idő szerint 26:12 perckor lettek kiértesítve, így nem kizárt, hogy egyesek csak reggel olvasták, már ha figyelmen kívül tudták hagyni a kancellári üzenetküldés diszkrétnek aligha nevezhető jelzéseit. Ellenben az üzenet tartalmából kitűnt, hogy igencsak nagy fokú diszkrécióra számítanak a kancellárok, akik Vevica Schuster kapitány jelentését követően rendkívüli ülést tartottak és viszonylagos egyetértéssel meghatározták a szükséges lépéseket, célokat. Az egyik lépés volt a legénység összeállítása, amelyben, ahogy az szinte mindig lenni szokott, vannak személyek, akik egy-egy kancellár - vagy saját önös - érdeke miatt lettek "kiválasztva". A "szerencsés" kiválasztottak üzenete tárgyilagos volt: megadták, hogy mikor és melyik hangárban, milyen felszereléssel jelenjenek meg. Minden mást, ami kell, ott kapnak és tudnak meg. Az úticél nem volt megjelölve. A zárósor kellően figyelmeztető volt: Kancellári parancs. Akiket valamelyik kancellár protezsált be, illetve akik egyéb módon értesültek a kiváltó eseményről, ők talán rendelkeznek plusz információval is, ki többel, ki kevesebbel, de annyi bizonyos számukra: a mélyűrbe készülnek, nem maradnak a Caligo lilás bolygója közelében. A kiválasztott pilótát is rövid, ismereteket felfrissítő képzésre küldték, jobbára szimuláción ugyan.
A hangárba érkezőket ellenőrizték, az Aquillon-i incidens óta magasabb fokú a biztonság is, hogy bizonyosan az a személy kerüljön a hajóra, akit küldeni akarnak. A hozott felszerelések is átesnek ezen az ellenőrzésen. Egy STS Eternity várakozik indulásra készen, néhány szükséges felszerelést most rögzítenek benne, és aki átjutott a biztonsági ellenőrzésen, azt rögtön a küldetésre kijelölt űrruhába öltöztetik. Méretbeli probléma nem lesz. Páncélozott küllemük dacára meglepően könnyű viseletek, a mozgást bennük pár perc alatt meg lehet szokni. Minden öltözeten elől a mellkason, hátul a háton és a karok külső oldalán is feltüntetve az adott személy vezetékneve. A sisakokat még nem szükséges felvenniük, azok ott várakoznak az üléseken. Alapállapotban látszódni fognak az arcok, a védőréteg leengedése csak űrséta során jellemző a nap ellen használatos. Fegyver csak a katonáknál van, de mindenki kap egy-egy pda-t, és annak böngészgetése közben meg is lehet szokni a finommotorikus mozgást a kesztyűket viselve. A pda tartalmilag lecsupaszított jószág, úgy tűnik, nincs a rendszerhez sem kötve, a Kancellária nem akarja kiengedni az információkat. Amíg még megteheti ezt. Az ébredést talán kevéssé segíti a száraz történelemlecke röviden összefoglalt részlete: 2363-ban elindult a haldokló Földről az öt nagy bárkahajó, ám valamivel később a Thor nevű hajó vészjelzést adott le. A Dominium járt még a legközelebb hozzájuk, így az Imperium-ot odaküldték, ám csak törmeléket találtak a helyszínen, semmi mást. Viszont nem túl sok törmeléket, nem esett szét darabokra a Thor, ugyanakkor ilyen gyorsan nem tudott volna eltűnni a helyről sem. A Dominium és az Imperium maga mögött hagyta a rejtélyt, és folytatta az útját öt évtizeden át... - Hogy e unalmas mese után mindannyian felébredjenek, tekintsék meg ezt... - Lép le az Eternity-ről egy középkorú, határozott fellépésű, láthatóan ízig-vérig katona és a jelenlévők fölé hologramon kivetíti egy hajó képét. Egy hajóét, mely ismerős a történelmi leckéből, de egy kicsit máshogy néz már ki. Számos helye javítás nyoma fedezhető fel rajta, de alapvetően semmi kritikus hibát nem látni külsőre. - ...ez a Sleipnir, a Thor kísérőhajója, mely itt parkolt le a naprendszerünkben. Aki még nem ismerne engem, Romain Crawford hadnagy vagyok, én vezetem ezt a katonai küldetést. Ismétlem, hogy katonai küldetés, nem kirándulás sétahajókázással. A jelenlévő polgárok is ehhez igazodjanak, a kijelölt tisztjük parancsait követniük kell. Világosan beszéltem. - Hihetnénk kérdésnek is, de valójában a hangsúly nyilvánvalóvá teszi, hogy még ebben sem tűrne ellentmondást, következésképpen kijelent, nem kockáztat meg egy kérdezést. Tekintetét körbehordozta beszéde alatt a jelenlévőkön, de a polgárok említésekor gyanúsan Raven Moor-nál és Zach Davies-nél időzik el, hiszen nem ismeretlen előtte, hogy e két személy a fogdát is megjárta már. - De látok ismerős arcot is: örülök, hogy ismét együtt repülhetünk Benedict zászlós. - Biccent a férfi felé a hadnagy. Saját, szokott csapatának pilótája váratlanul esett ki a képből, nem habozott hát kérvényezni, hogy Benedict kerüljön a helyére. Ismeri és bízik benne még így is, hogy egy ideje nem a flottánál van a férfi. Majd ismét a hologram kép felé fordul és vált a kép, Irattárból merített szerkezeti felépítés jelenik meg. - Tehát a Sleipnir: Méretében kisebb, mint az Imperium, a rajta szolgálók teljes létszáma 106 fő lenne. Valami romantikus lelkülettől vezérelve a nyolc lábú, gyors, északi mondabeli lóról nevezték el, hozzá passzolóan nyolc, kisebb CQL hajtóműje van a hajónak. Gyorsabb az Imperiumnál és ennél az Eternity-nél is valamennyivel. Arra az esetre, ha valami balul sülne el, ezt az adatot jegyezze meg, Benedict zászlós! Amíg odaérünk, mindenki tanulmányozza át a kapott pda-kon a Sleipnir alaprajzát és ismert adatait! A fontos helyszínek, ha van élet a hajón, ha nincs: a parancsnoki híd itt, a tudományos részleg, labor itt és az informatikai, műszaki rész itt... - A kivetített hologramképen beszéd közben folyamatosan piros, sárga és zöld színekkel kiemelődik a kívánt részleg, de ezek az adatok elérhetőek lesznek a pda-kon is. Ahhoz képest, hogy látszólag nincsenek a rendszerhez kötve, valahogy az adatok mégis most aktiválódnak rajta és érhetőek el, pedig eddig zárolva sem volt nyomuk. - A Sleipnir megállt és vészhelyzeti állapotba kapcsolt, csak a legszükségesebb rendszereket működtetik vagy működik. Ellenséges viselkedést eddig nem tapasztaltunk, szondákkal közelítettük meg. Az egyik elfogott egy gyenge, sugárzott jelet... - Kapcsol be egy hangfelvételt, melyen egy férfi karcos hangja szólal meg, rezignált nyugalommal, neve első tagja nem érthető ki jól: "...Anderson kapitány beszél. A Sleipnir hajó veszélybe került, azonnali kimenekítést kérünk! Vészhelyzet! Ismétlem: vészhelyzet." - Ugyanakkor kiszűrtünk belőle egy másodlagos jelet, az elsőbe építve. Nem tudni, hogy ennek eleve így kell lennie, nem is tartozik hozzá hang, csak egy kódsor, az is töredékes. Egy szót sikerült dekódolni: veszély. Megpróbáltunk kapcsolatba lépni a hajóval, de nincs reakció. A küldetés elsődleges célja, hogy kiderítsük mi történt a Sleipnir-rel és a Thor-ral, valamint ha vannak túlélők, őket kimenekítsük. Ellenséges reakció esetén a katonák intézkednek, a polgárok önvédelmi célra egy-egy sokkoló hatású fegyvert kapnak, akár kaptak éles fegyverre korábban kiképzést, akár nem. Ugyan a javunk egy űrhajón töltötte élete nagy részét, azért könnyű elfelejteni, hogy nem célszerű ilyen helyen lövöldözni. Hagyják meg egy ilyen szituációk lereagálását a hadsereg és a flotta tagjainak! Ha van kérdés, tegyék fel most! Utána foglalják el a kijelölt helyüket, csatolják be magukat, a sisakok legyenek a kezük ügyében! Benedict zászlós és Gilbert zászlós: az Eternity irányítása az Önöké, zökkenőmentes átjutást kérek az aszteroidamezőn!
//Max és Tess, lássuk az összhangot! Mindketten reagírás előtt (nem baj, ha nem rögtön dobás után tudtok írni) dobjatok egy-egy tíz oldalú kockával itt. Ha mindketten párost, vagy mindketten páratlant dobtok, az összhang tökéletes köztetek, ami elősegíti a sima utat. Ha egyikőtök párosat, míg a másik páratlant dob, úgy... meglátjátok mi lesz majd A 0 párosnak tekintendő.
Határidő mindenkinek: február 26. vasárnap 23:59//
Az alvást komolyan veszem. Meg a tervezést is. Az egyenlőtlenség jele most a tervezésnek kedvezett, olyannyira tele voltam energiával, hogy az kívülről nem is látszódott, mert amúgy nem szokott. Fejben száguldoznak a megoldások. Észre kellene vennem, hogy érkezett egy értesítő, nem szoktam. Nehéz megakasztani, ha éppen fejben elmerültem, így csak akkor látom, hogy telibe vigyorog a kijelző, amikor lekapcsolom a tervező asztalt. Sóhajtozhatnék, lehetnék eléggé sértve is, hogy feltartanak a munkában az elkövetkezendő időben, amit olvasok, inkább odaszegezi a lábam helyett a szemem a kijelzőre. Most nagyon örülnék, és fel is merül bennem az ötlet, hogy mennyire jó is lenne alvás közben is tanulni. Csak rácsatlakozok a rendszerre, s reggelre minden a fejemben lesz, mire felébredek. Mert így most az egyenlőtlenség jel az alvás irányába mozdul el. Kipihenten akarok érkezni, és ehhez lesz időm is aludni. Van is, ám még a gyülekező előtt beugrik a megoldás, így a kabinban szedem elő a gépet, s annyira belemerülök, hogy az utolsó után utáni percben érkezek meg, futva, mert hiába vagyok időzseni, ha a fejem beindul, az megszűnik létezni. Jelenleg a legrosszabbkor, mert éppen innen kések el, márpedig mostanában nagyon nem sikerül radar alatt maradnom. És még vissza is kellett fordulnom, mert siettemben a kabinban hagytam az előírányzott követelményeket, amiket magammal tudok hozni, a többit majd ott megkapom. Tény, hogy nekem elég a fejemet vinni, abban van mindenem. És most nem készültem semmivel, az ellenőrzés azonban magamban nyűgössé tesz. Nem szeretek úgy kifelé figyelni, hogy az nem a munkám. Az űrruha viszont tetszik. Még akkor is, ha fejben azonnal keresem a további hibákat, és amiket lehet rajta javítani, hogy még jobb legyen. Nem igazán foglalkozom azzal, kik vannak még itt, amikor megkapom a pda-t, az enyémet nem is hoztam, nem volt a listán. A fejembe több minden elfér. Belemélyedek a benne lévő információba, mindent meg is jegyzek, bár lassan listát vezethetnék, mit nem tudok. Sokkal rövidebb lenne. Így nem is figyelek oda egyből a hangra, csak arra, hogy a kijelző felett visszatükröződik valami. Felemelem a fejem, és az egyik "szerelmem" és "szívfájdalmam" néz vissza rám. Piszok ramaty állapotban. Pedig olyan jó energiarendszert terveztünk hozzá... Aaaaa... Sleipnir itt van a közelben? Azt hogy? Leveszem a szemem a hologramról, és a férfira pillantok egy tizedmásodpercre, de újra visszatekintek fel. Nagyon szerettem annak a tervezésében is részt venni. Valójában mindenben. Akkor még reméltem, hogy valóban szebb jövő vár ránk, és hogy képesek vagyunk változni. Miért nem jutottunk a többiek sorsára? Az egész világegyetem boldogabb lenne nélkülünk... Így kimaradok a rámnézős részből, s mivel nincsenek erre radarjaim, ha rám néz, egy ötéves ámulatával és csillogó szemekkel nézem éppen a hologramot. Nem őt. Ennek ellenére tudom, hogy amit mond, az agyam nem csak veszi az adást, de bármikor vissza is tudom hívni. Nagyon halkan mondom ki a méretarány különbséget, eeerre van fülem, s meghallom, s ki is egészítem. Majd megjegyzem a hajtómű teljesítményét, igazán nagy szerelemmel a hangomban. Azért csak halkan teszem. A mutatott helyekre önkéntelenül bólintok. Ismerem a hajót, mint a tenyeremet. Ergonómikusra terveztük, s van sok olyan újítás benne, akkor az volt, amit sokkal jobbnak tartottunk az akkori szintnél. A kihangosított felvételt is megjegyzem, annak minden zöreje eljut az agyamba, még ha felfogni képtelen vagyok. Ezt már megszoktam. Ú, hát a van-e kérdésüket szeretem. Nekem mindig van. Sok. Fel is emelem a kezem a vállamig, jelezve, hogy nekem van! - Megnézték a kódsort, mihez tartozhat? A hajtómű állapotáról van információ? Adatokat sikerült a hajóról átvenni? - persze, azért megvárom, kapok-e egyáltalán lehetőséget erre, de nekem végül is mindegy. Azt ott is ki tudom deríteni, az elsőt meg akár útközben is. Annyi biztos, hogy azt sem nézem, ki mellé ülök, le, ahogy helyet foglalok, a pda-ba temetkezek, és gyorsított módon lefuttatva az adatokat, amiket feltettek, azt a fejembe is átpakolom.
Csak most érzem igazán, mennyire hiányzik a repülés. S hogy mennyire nem örülök, hogy ennyire teljesen két részre tagolódik az életem. Örülnék, ha lehetne egyben: Perdán lenni, s repülni is. Mivel azonban az élet, tudom, nem kívánságműsor feltétlenül, így élvezettel használom ki az amúgy elég magas szintű parancsot. S készülök a repülésre. A szimulációban az ottani környezeti feltélekre tértünk ki leginkább, hiszen ott kell nagyon helyben s fejben lenni, hogy átjussunk az asteroida-mezőn. Gilberttel felettébb jó együtt dolgozni, s talán ezért sem véletlen, hogy kettőnket jelölték ki pilótának, s nem is foglalkozom ezzel, csak örülök a szerencsémnek, duplán is. Időben jelenek meg, hogy ne csak az űrruhát vehessem fel időben, de lássam is, kikkel leszek együtt. Fontos számomra, kikkel megyünk, hiszen az életünk múlik azon, mennyire tudunk együtt dolgozni. Amit megkaptunk előre, hogy hozzuk magunkkal, hoztam, ám úgyis ellátnak azzal, ami szükséges, s azt át is vettem az ellátmányból. Figyelem a történetet, s éppen ezért lep meg, ahogy Crawford hadnagy információt ad: a Sleipnir a pontos cél. A küldetés másik jellege nem lep meg, akkor nem lenne ekkora titkolózás. Azt hiszem, befér a többi közé, van már pár. A tekintetét és figyelmét azonban követem, ahogy megállapodik két személyen. S megjegyzem az arcukat. Ám majd pont én fogok követ vetni bárkire is, hogy a saját feje után megy. Én is ezt teszem, de nagyon szépen kihasználva, s arra építve, amit az itteni élet tud nyújtani. Akadályok helyett segítségként és lehetőségként tekintek rá és kezelem. Az üdvözlésre biccentek, s magamban örülök. Kedvelem Crawfordot, dolgozni is jó volt vele együtt, s tény, nem igazán szereti a kilengéseket, és nem is bánom. S igyekszem megjegyezni minden szavát. A lejátszott felvételt azért nem öröm hallgatni. Jó lenne tudni, mikor küldte a vészjelzést, igaz, kapkodni akkor sem a legjobb elgondolás, azzal ártunk, mintsem segítünk. Ráemelem egy pillanatra a tekintetem, amikor kimondja, nem tudni, hogy ennek eleve így kell lennie. Vagy sem. Ezt, ha valóban így van, természetesnek venné, ezek szerint ez is szokatlan volt? Kell-e valamilyen más veszélyre is figyelni, ami a kódba volt rejtve? És... milyen veszély? Volt valami a megfejtett kód előtt, csak még nem fejtették meg? Megvárom az összes kérdést, s csak utána indulunk egy Gilberttel együtt a pilótarész felé, s ha eddig nem sikerült üdvözölni, most megteszem. Mosollyal nyújtok neki kezet, annak ellenére, hogy ez valóban nem egy sétaűrhajókázás lesz. - Akkor jöjjön a checklist. - ha már a helyünkön vagyok, csakis akkor szállunk fel, ha a checklist alapján minden stimmel, az engedély is megadva, és az utasok is a helyükön vannak.
Meglehetősen lassan telnek az éjszakáim, főleg idefönt a Dominiumon, hiszen ami másnak hat-nyolc órát jelent, az nekem csupán egyet, jó esetben kettőt. Tengernyi idő, talán még attól is több, pláne, ha hozzáveszem azt, hogy itt egy nap még hosszabb is mint anno a földi időkben. Amennyiben módomban állna, nagyon szívesen átadnék néhány órát az életemből olyannak, akinek valóban szüksége is lenne rá, ahelyett, hogy napról-napra a kabinom ajtaját bámulva ütöm agyon a lassan múló időt. Lassan belátom, hogy fölösleges a sorsom ellen ágálnom, sőt, olykor már azon kapom magamat, hogy kezdek megbarátkozni mindazzal, amit a Jenkins-família egy átvitt értelmű, de annál súlyosabb púpként helyezett el a hátam közepén. A történet azonban most érdekesen izgalmas fordulatot látszik venni, főképp, hogy az utóbbi időben nem unatkozok az eddigi teljes érdektelenségbe bújtatott holtidőmben, amit éjszaka a lakrészemben töltöttem. Nyomozónak felcsapva kutakodom a titkosítás alól nem éppen hivatalosan feloldott dokumentumok sűrűjében, melyet most kivételesen nem Raven tárt elém, sőt, egyelőre ő erről az egészről még semmit sem tud. Dolgos időtöltésem kellős közepén ér a kancellária parancsa, így az olvasásával sem várom meg a pirkadatot, azonnal elolvasom, hogy most éppen milyen öngyilkos küldetésre neveztek be a Dominium nevében.
Eleget téve az ukáznak, a megadott időben, a megadott helyen jelentkezek szolgálatra a felszerelésemmel együtt. Alapjáraton szabálykövető és konfliktuskerülő vagyok, de … hagyjuk inkább az élére vasalt egyenruhában megjelenő, pedáns közlegény képét olyasvalakinek, aki még hisz, és valóban, kérdés nélkül, szabad akaratából és szent meggyőződéséből szolgálja a kancelláriát. Ám, amíg nagy erőkkel keresik az előbb említett illetőt, addig be kell érniük velem, aki maga a sakkban tartott, két lábon járó időzített bomba, aki csak a megfelelő pillanatra vár, hogy a lojalitás hamis álcáját levetve magáról, romba döntse ezt a romlott rendszert.
Egy W-416 a hozzátartozó tartaléktárakkal, valamint egy RYAS rohampuska az SSH-05 típusú lövedékekkel alkotják a felszerelésemet. A nagy fényerejű zseblámpa és egy gépészeknek elengedhetetlen fontossággal bíró oldaltáska alkotják a habot a tortámon, melyet érkezésem után le is adok bevizsgálásra. Az űrruha kitöltését követően próbálom a helyére rakni a küldetésinformáció mozaikdarabkáit, melyek, akár a morzsák úgy vannak szanaszét hagyva mindenfelé. A PDA-t kézhez kapom és végül az osztag vezetője, Crawford is megjelenik a színen, hogy mindenféle hologramos kivetítéssel és különböző színes kiemeléssel tartson gyorstalpalót a megjelentek számára. Elfoglalom a helyemet, de egyelőre még várom a sok ismeretlen arc között felbukkanni az ismerőst, aki úgy tűnik megkerülhetetlenné vált valahogyan a legfelsőbb körökben is, ha kiküldetésről van szó, és bár hozzám hasonlóan sok van a számláján, viszont még így is megéri a pénzét, hiszen újból feladattal látják el. Az információk meghallgatását követően becsatolom magamat, jó szorosra húzom a hevedert és bízom a pilóták rátermettségében, mást úgy sem nagyon tudok. Ja, de, beszélni, de azt csak kényszerűségből teszem, ha majd megérkezik mellém az, akire várok, mert hát mellette egyszerűen nem lehet némának maradni. Pedig nekem az megy a legjobban.
Már jó ideje, hogy felébresztettek az alvásból, azóta elég jól megy a sorom, hiszen Dorian a gondomat viseli. Saját kutató laborom van, saját projektjeim, persze alkalmanként olyan munkát is el kell végzenem neki, vagy a kancelláriának, amihez nem fűlik a fogam. Ilyen például a 578-as projekt. Egy olyan vírus, ami a Perdaiakkal végez, de az emberekkel nem, na meg a környezetben sem. De a jó életnek ára van, amit, ha nem is jó szívvel, de megfizetek. Minden nap az én drága Angella-mhoz mehetek haza. Angella. Még frissen voltam itt ebben a világban, ahol Dorian vett a szárnyai alá, bár óvatosan, hiszen nem tudhatta biztosan, hogy mennyire is leszek hasznos számára. Ezekben az időkben kapott el a Dominium legnagyobb fenevadja. Nem bíztam még Dorian-ban, s végül segítséget kértem tőle, s ő készségen segített, amíg meg nem találtuk nekem Angella-t. Nem volt szerelem első látásra, de megszerettük egymást, s mára szerelemben, boldogságban élünk. Nem is lehetne nagyobb a boldogságunk, hiszen terhes immár 3 hónapja. Dorian ennek örömére holnap estére foglalt kettőnknek asztalt a Panorámakilátóba, s mindent ő fizet. Nagyon kedves tőle. Szóval nem lehet panaszom az életemre. Már lázasan készülünk a vacsorázni, amikor a PDA-m jelez, hogy fontgos üzenetem érkezett. Rövid és tömör üzen, amit Angella velem együtt olvas. Nem szól semmit, de látom a szemében a bánatot, hogy elmarad a holnapi vacsink. -Sajnálom Édesem. – kérek tőle bocsánatot, és már indulok is összepakolni, de amint lépek egyet azonnal megszólal a PDA-m. Dorian az. Át megyek a másik szobába, hogy ezt a hívást Angella inkább na hallja. Túl sok újat nem mond a küldetésről, csak hangsúlyozza, hogy mennyire fontos neki, hogy részt vegyek benne a lehető legjobb tudásommal. Egy órával később már úton is vagyok a PDA-mmal a kiválogatott adatokkal a megadott hangár felé. Már nem sok választ el a céltól, amikor két tagbaszakadt fickó lép elém vörös-fekete egyenruhájukban, karjukon a CSH logójával. Pár lépés múlva már egy szobában vagyok a Ördöggell kettesben. Fizessem meg az adósságomat. Nem cifrázza túl, tegyem meg amit kér, különben Angella a gyereknek szörnyű élete lesz utánam. Nem vár választ, az sem érdekli, hogy közlöm neki, ezt nem kérheti tőlem. Nem érdekli a könyörgésem, alkudozásom. Megmondta, hogy mit kér, és mi történi, ha nem kaja meg. Nem csak az én életem megy tönkre, hanem a nőé is, akit mindenkinél jobban szeretek. Úgy érkezem meg a hangárba, mint aki nem is ebben a világban él, hanem a gondolaiba merül. Gépiesen követem az ott lévő utasításait, egyedül akkor zökkenek ki, amikor a gyűrűm levételére szólítanak fel. Tudom, hogy ez csak általános biztonsági előírás, de mégis a szívem szakad meg, hogy levegyem. Olyan érzés, mintha evvel Angella-t tagadnám meg, amit nem akarok. De végül leveszem, és át adom. Végül át veszem a kijelölt PDA-t amire át másolták azokat az adatokat, kutatási anyagokat, szakirodalmakat, amiket magammal hoztam. Próbálok minél jobban figyelni az eligazításon, de a gondolaiam el – elkalandoznak, és a Ördög szavai visszhangoznak a fejemben. Jelezhetném most azonnal, hogy mit kér tőlem, de mi a biztosíték, hogy a bosszúja nem érné utol Angella-t. Hallottam én is rém híreket, meséket, hogy mikre képes az Ördög, s félek, hogy hiába jelezném annak a mocsoknak lenne elég hatalma, és hívője, hogy megbosszulja. Sok – sok műszakiadat, és tény, amikhez elég keveset értek, de semmi olyan információ, ami az én területemhez kapcsolódna. Végül az eligazítás végén jöhetnek a kérdések, ahol én is jelentkezem, s megvárom míg felszólít. -Dr Doomer, – mutatkozok be – Orvos, Virológus, Xenobiológus. Két kérdésem is lenne. Első, hogy van-e bármilyen adatok a Sleipnir legénységéről? Egészségi adatlapok, lista vagy valami? Második kérdés: Kapcsolatba nem sikerült lépniük a Nyolclábú Lóval, de technikai adatokat tudtak kinyerni belőle? Milyen a légköri összetétel? Milyen hatékonysággal működnek a szűrők, energiaellátás, és a többi létfenntartási rendszer? Miközben a választ várom a többieken nézek végig. Alig vagyunk húszan, mint beöltözve, egyik sem ismerős. 20 ember ismeretlen ember élete talán nem is olyan nagy ár azért, hogy Angella és a pici boldogan tovább élhessen. Egyszerűen és érthetően fogalmazott az Ördög. Nem élheti túl senki, ezt a küldetést. Senki. Ebbe gondolom bele tartozok én is… Ha azt kérte volta, hogy én haljak meg, vagy hogy tűnjenek el bizonyos adatok, akkor nem haboznék ennyit, de amit kér az nagyon nagy ár. Akarom, hogy Angella boldog legyen, s hogy békességben élhessen, de nem tudom, hogy képes vagyok-e megadni azt az árat, amit ez a Fenevad kér tőlem…
~Mi a fasz? Hú baszki!~ *Körülbelül ez volt az első reakcióm amikor elolvastam a szíves invitálást egy mélyűri küldetésre, egy hajón, katonai közreműködéssel. Merthogy mindháromról egyszerre voltam letiltva kancellárilag, most mégis Fullernek köszönhetően be lettem nyomva a csapatba. Persze én azonnal értesültem az egészről, mert mindig a kezemben van a pda-m, oké, majdnem mindig. Vannak helyek ahova azért nem viszem magammal. A második amit megnéztem, a csapatbeosztás volt. Rendesen lekódolták, de mi az nekem? Széles vigyor nyúlt el az arcomon amikor megláttam Denisov nevét, majd a szemöldökeim nagyot ugrottak amikor a Benedict név került a szemeim elé. Utána megint vigyor, csak ez már más volt, egészen…kísértetiesnek írták volna le azok, akik látják. De nem látta senki a kabinom csendes magányában. Készültem az útra, jóllehet a megszigorított ellenőrzés és az agyon titkosított akció miatt nem vihettem magammal az újonnan beszerzett fegyveremet, sőt! Semmilyen fegyvert. A táskámba – ami szintén új volt a tűzvölgyi fiaskó óta, nem sok mindent tettem be. Egy termoszt Búfelejtővel, csatlakozókat a pda-hoz egy váltás zoknit és két bugyit. Tudom, űrruhában leszünk, de egy nő készüljön fel mindenre, főleg arra, hogy az információval összegyűrje a társa homlokát. Néhány energiaszelet Bruce emlékére, s mivel volt még idő a kapott üzenet és az indulás között, beszereztem pár ropityúk rágcsálnivalót is. Denisovnak. Apám bicskáját és a saját pda-mat a ruhám zsebébe tettem, úgyis kívülre kerül majd, az űrruháknak számos zsebe van ahova el lehet pakolni. Mivel volt némi deja vu-m, pár csíkot vörösre festettem a hajamban, kíváncsi voltam, hogy Denisov emlékezni fog-e. Nem sok esélyt láttam rá, de azért próbálkozni lehet. Természetesen az ellenőrzésen én akadtam fel egyedül, és némi huzavona után le kellett adnom a termoszt, miután mindenki kigyönyörködte magát a fehérneműimen. Szomorú szemekkel néztem a zászlós után aki elvitte az én drágaságomat és a nevemre szólóan biztonságba helyezte, egy kis nőies, Ravenes figyelmeztetés után, ami a koronaékszereinek alapos összetöréséről szólt, amennyiben a visszatérésemkor nem lesz érintetlen a termosz. Denisovot még nem láttam, de az nem jelenti azt, hogy nincs itt. Megjátszott nagy nyögések közepette másztam bele a szkafanderbe, miközben arról érdeklődtem hogyan kell használni. Mintha nem tudnám.* -És ebbe is kell pisilni? Hova lesz az anyag? *Ezzel okoztam némi ráncolt homlokot, tócsányira kerekedett szemeket, másrészről mosolyt is, mert volt ott aki már ismert. * -Még a nevem is rajta van baszki! *Csodálkoztam és csodáltam, mert az a ruha teljességgel passzolt rám, kényelmes volt és jól lehetett benne mozogni.* -Még az alakomat is kiadja. Csodás! *Lejtettem is benne egy csípőtáncot, mielőtt beálltam volna Benedict mellé. Rámosolyogtam és míg hallgattam az eligazítást, félszemmel őt figyeltem. Jól megnéztem magamnak a bátyám csajának a bátyját, ha már így összehozott minket a sors, Fuller és a Slepni. A történelmi leckét a mennyezetet nézve hallgattam, mert ahogy a hadnagy mondta, már unalmasan ismerős volt. * -Ezt még a három évesek is tudják. *Magamból indultam ki, igaz nem három éves voltam amikor hallottam a Thor történetét, de azért na…Érdeklődésem a „felébresztés” után kezdett el élénkülni és ittam magamba az információkat, pötyögtem a saját pda-mba, mert amit kaptam az nem sok mindenre volt jó. A hadnagy jelentőségteljes pillantásáról nem maradtam le, rá is mosolyogtam és integettem neki, majd követve a szúrós tekintetet, a sajátom megállapodott Davies-en. Elkaccantottam magam, de volt még amiről tudni kellett, ezért nem boldogítottam Davies-t a társaságommal. Megvártam míg a hadnagy befejezi és elhangzanak a kérdések, majd feltettem a magamét, miközben a saját pda-mra lementettem a Slepni teljes alaprajzát. * -A mi belépőkódjaink kompatibilisek a Sleipnir rendszerével? Erről tudnak valamit? Ja! Ki a kijelölt tisztem? *Nem árt tudni kit kell az őrületbe kergetnem mielőtt eltűnök a szemei elől. Reméltem, hogy mind a Dominiumot, mind a Thort ugyanazokkal a jogosultságokkal és kódokkal láttak el annak idején, különben meg kell csillogtatnom a tudásomat és nem lenne jó, ha kiderülne, hány helyre vagyok képes bemenni. Megnéztem mi hol van és elsősorban a labort és az informatikai részleget jelöltem be magamnak célként. Tudnom kell hol járt a Slepni és mikor, mennyi időt töltött a mélyűrben és mikor vált el a Thortól. A Földtől a Caligo övbe vezető teljes útvonal térkép a pda-mon volt, érdekelt, hogy ugyanazon az útvonalon jutott-e el idáig a rejtélyes hajó, mint a Dominium, vagy másfelől érkezett. Miután mindent megtudtam, vagy esetleg hiányosak maradtak az információim, megkerestem Denisovot és leültem mellé. * -Helló Denisov! Megint együtt. Izgi! Ezt a küldetést legalább nem maga tervezte, ergo van terv. Persze nem mondom, hogy nem lehetnek meglepetések, de remélhetőleg senki nem akar majd minket lelőni. Magának nincs egy kis deja vu-je? Nekem nagyon. *Százkarátos vigyort eresztettem meg, majd nőiesen hátba vágtam.* -Akkor akciózzunk! *Így köszöntöttem az első találkozásunkkor is, ugyanígy vágtam hátba, de akkor még nem voltunk társak. Reméltem, hogy ez az akció nem úgy fog végződni mint az első közös küldetésünk, hanem sokkal jobban. *
Szinte éjszaka jön a jelzés. Helyszín, időpont, minden a helyszínen lesz elmagyarázva. Kimászok az ágyból a feleségem mellől. Alszik még, így nem keltem fel csókkal, vagy simogatással. Azonnal felöltözök és lemegyek a hangárba, ahol rajtam kívül már lassan, de gyűlik a nép. Egy hajót kell ellenőrizni, ugyan is pár óra múlva el fogja hagyni a Dominiumot. Némán teszem a dolgom, és amíg a műszakisok a hajtóművet, szárnyakat és az irányítást ellenőrzik, addig én a fegyverzettel foglalkozom. Az órák telnek, és lassan, de biztosan gyűlni is kezdenek az emberek. Időre végzünk, így mikor az eligazítás elkezdődik, már mind leszállhatunk a hajóról és figyelhetjük a hologrammot. Érdekes és veszélyes tények és kérdések váltják egymást. Mi történt a Sleipnirrel? Hogy került most ide? Lehet-e valamilyen ismeretlen anomália az oka? Biztonságos-e megközelíteni? Átszállni rá? Vannak-e túl élők? Ha igen, miért nem jeleznek ismét? Sok-sok kérdés, és csak annyi biztos, hogy hamarosan el is indulunk. Az eligazítás után hallok egy-egy kérdést felmerülni itt-ott, de nem olyasmi, amely foglalkoztatna - kivéve talán a Sleipnir legénységének egészsége, de azt úgy is a helyszínen fogjuk megismerni. Az én feladatom jelenleg az, hogy a hajó harcképes legyen, ha szükség van rá, akkor halálos is. Nem szándékozom átszállni a Sleipnirre, hacsak külön parancsot nem kapok rá - mondjuk látva a csürhét valamiért úgy érzem, hogy kénytelen leszek majd magam is átszállni. -
- Nézem már, nézem! Végre megnyitja az üzenetet, és elhallgat az értesítésjelző. Mély levegőt vesz orrán keresztül és lassan kifújja. Majdnem ráfogható a „megkönnyebbült sóhaj” jelzős szerkezet, de csak majdnem. Kizárólag a kiemelt parancsok érkeznek ilyen hosszú értesítéssel, nehogy elkerülje a katona figyelmét, ez teljesen logikus, csak kevéssé szomszéd-barát. Már ha épp az egész folyosót telezengi az óvatosan idegesítőnek nevezhető jelzés. És mivel Tess épp szolgálatból érkezett volna haza.. pontosabban haza is ért, csak hát hangsúlyos hangeffekttel kísérve. Azért nem dobott el mindent a kezéből, megszokott tempójában lép be a kabinjába és csak mikor hátizsákja is lekerül válláról utoljára, akkor nyitja meg az üzenetet. A gyülekező időpontját olvasva félreteszi röviden PDA-ját, míg leveszi bakancsát: jó, szusszanhat egy kicsit, nem kell sarkon fordulnia és azonnal indulnia. Nem lett volna példanélküli számára és csak csekély kellemetlenséget jelentett volna szolgálat után másik bevetésen megjelennie. A magával hozott kései vacsora/korai reggeli mellé ülve olvassa el párszor a parancsot, majd az utasításoknak megfelelően állítja össze teendőit. Precízen, pontosan, rutinosan. Ugyanígy hajtja is végre őket, így mindenféle kapkodás, vagy sietség nélkül, felkészülten érkezik pont időben a megjelölt hangárba. Gyorsan átjut a biztonsági ellenőrzésen, mivel a megjelölt felszerelésen kívül nincs nála más. Az űrruhához hamar hozzászokik és miközben fegyvereit ellenőrzi, figyeli a többieket, az ismerős arcokat és a többségében ismeretleneket. Egészen addig, míg el nem kezdődik az eligazítás. Ugyan meglepi a céljuk természete, de ezt pár szapora pislogással kísérve tudomásul is veszi. Igazából valahol mélyen valami hasonlóra számított, már nem pont a Sleipnir-re, hanem valami meglepőre. Hát megkapta. Odafigyel a sorjázó kérdésekre, de közben az őt érdeklő paramétereket kezdi böngészni PDA-ján, ami a repülésükhöz szükséges. A szondák által gyűjtött adatokat, bármit, ami segíthet előre látni az esetleg előre nem látható „bukkanókat”. Mivel Benedict-tel szeret együtt repülni, ezért csak kevéssé zavarja a tudat, hogy nem tudott elköszönni a családjától rendesen, mint máskor, amikor hosszabb vagy nem definiált időre kell bevetésre indulnia. Viszonozza "pilótája" mosollyal kísért köszönését – mindkét tétel esetén, miközben elfoglalják helyüket. Ha csak rajtuk múlik, akkor elkormányozzák a nagyfiút a Sleipnir-ig és haza is jönnek. - Parancs, értettem. - Bólint is a gondolkodás nélkül jött válasz mellé. Aztán elkezdi a felszállás előtti procedúrát. - …., hajtóművek rendben. - Ér a végére az ellenőrzési listának, majd ellenőrzi saját biztonsági övét is, s megszokásból végigfuttatja kesztyűbe bújtott kezét szoros hajfonatán. - A 12-es STS Eternity felszállásra kész. Adja meg a szokásos végszót Benedict-nek, amelyet jelenthet Crawford hadnagynak. Aztán nincs más hátra, mint várni a parancsra.
Miután mindenki átesett a biztonsági vizsgálaton, meggyőződtek személyazonosságáról és kiszűrték az oda nem illő alkoholokat meg bármit, ami bomba-gyanús vagy szabotálás-gyanús lenne, nehogy megismétlődhessen az aquilloni eset, megkezdődik az eligazítást. Ugyan van néhány jelenlévő, akik miatt nem örvendezik Crawford hadnagy, amúgy is ritka vendég az arcán a mosoly, de magában legalább némileg elégedett, hogy eddig fegyelmezetten zajlik minden. Türelmesen fordul Davies polgár felé, akinek elsőként lendült a keze vállmagasságig, mikor kérdezhetnek. - Tudomásom szerint a kódsort megnézték, de az út pár órát igénybe vesz, ez alatt Ön is vethet rá pillantást, a kapott pda-ra áttesszük az adatokat. Ha jutott valamire, azonnal tájékoztasson! A hajtómű a külső szemrevételezés alapján nem mutat olyan sérülést, amely befolyásolná a teljesítményét, működését. Hogy odabent mi van, azt nem tudjuk. Még. A hajón külsején láthatóak sérülések, jellemzően néhány borítólemez hiányzik, de nem észleltünk olyant, ami veszélyeztetné a bent lévők életét. A Sleipnir-től csak az említett segélyhívást kaptuk, semmi más információnk nincs. - Majd fordul a következő felé, miközben egy háttérben álló kollégája már irányítja is át Davies pda-jára az adatokat a kért kódsorokról, hátha a férfi jut valamire. Crawford figyelme Dr. Doomer-é ekkorra már. - Tudjuk a Thor flottájának teljes létszámát és az ő listájuk, adatlapjaik megvannak, ám ez az induláskori állapotot tükrözi, azóta eltelt ötven év. Ha szükségesnek érzi, megkaphatja a listát, adatlapokat, dr. Doomer. Adatokat nem tudtunk kinyerni, a hajó külső állapota alapján mint mondtam, nem tudjuk kikövetkeztetni, milyen belső problémával küzdenek, amiért kimenekítést kértek. Talán csak a hajtómű romlott el, azért álltak le. Készenléti helyzetben vannak, az alapvető rendszerek működni látszanak, a hajón vagy nagy részén lehet gravitáció is, de lehet szükség lesz a mágnescsizmák aktiválására is. A létfenntartó rendszerek is működni látszanak, de pontosabb információkat ott tudunk meg. A sisak ott visszavonó parancsig kötelező viselet lesz. - Ha nincs több kérdése a doktornak, akkor fordul Crawford a következőhöz. Válaszaiból kitűnik, hogy egyelőre csak a hajó külseje, a működni látott rendszerek alapján következtetnek, de egy válasz sem biztos vagy pontos. Ezért is írja elő a sisak viseletét majd. Moor-ra tekint. - Kétlem. Független búra, független hajó. Senki nem bízott annyira a másikban, hogy egyezményes belépési kódokat alkalmazzon. Szerencse, hogy annyi belátás volt a földiekben, hogy egyéb technikai szabványokat nem változtattak, így például légzsilip nyitásához nem kell külön logikai feladványokat teljesítenünk. A kijelölt tisztet megtudja, amikor odaértünk, addig én vagyok. - Zárja rövidre ezt a kérdést. Gyakorlatias ember, úgy van vele, előbb túl kell jutni az aszteroida-mezőn, csatlakozni a Sleipnir-hez, s ha még mindenki életben van, akkor lesz csapatra osztás. Addig ő a főnök, utána pedig a katonák úgy is tudják, ki fog hierarchia szerint a helyébe lépni: Hopkins hadnagy. - Ha nincs más kérdés, akkor foglalják el helyeiket! - Végül pillantása Benedict-re esik, akinek nincs kérdése, így csak biccent felé, majd ellenőrizve, hogy mindenki felszállt és mindenki biztonságosan becsatolta magát, az elvárásoknak megfelelően viselkedik, kiadja a parancsot az indulásra. Hogy a jelenlévők hogy viselik az utazást, az egyénfüggő, de Crawford és emberei rezzenéstelen arccal tűrnek minden rázkódást, előrelátóan a pda-ra egy szíjat erősítettek, ami a kézfejükre húzható, így az sem potyog ki a kezükből, az út során az adataikba mélyednek. A többiek szerencséjére Gilbert és Benedict zászlós jó párost alkotnak, vagyis hármast, ha az Eternity-t is hozzászámoljuk. Szükség van néhány meredekebb korrigálásra, de egy fél órás - tapasztalatlanoknak ez is túl izgalmas manőverezésekkel tarkított - utat követően a repülés sima lesz az aszteroida-mező után, a gyorsítás is rendben zajlik. Crawford hadnagy egy rövid "Szép volt!" mondattal ad hangot a két zászlós teljesítményének.
Az út alatt ha dr. Doomer kérte, megkapta a régi flotta-adatokat - teljes flotta-létszám 390 fő -, kedvére böngészgethet benne. Némi keresgélés után a kapitány teljes neve is meglesz: Ove Anderson. Egykor szikár, magas, csontos arcú, világosszürke szemű és tejfelszőke hajú volt, az indulás évében a negyvenes évei elején járt. Ismert orvosi előzménye szerint egy gyerekkori vakbélműtéten esett át, egyébként az általános és kötelező egészségügyi ellenőrzéseken túl nemigen volt dolga az orvosokkal.
Davies polgár is megkapta a kódjait. Ideje szűkös, annyit sikerül mindenesetre kibogarásznia, hogy amennyire egy kódolás elegáns lehet, annyira bumfordi megoldás a vészhívó üzenet alá rakott másodlagos üzenet elrejtése. Az üzenetből még egy szó lesz kihámozható: "ne", a többi töredékes marad: "ex veszély ne xxxxenex x slexxnxxx xex xell sexxxsxxenx xxxlxs xxlxl veszély". Meg tudja fejteni ennyiből is? Jelenti vajon Crawford-nak?
A Sleipnir közelébe a tervezettek szerint sikerül eljutni, Benedict és Gilbert már lassítanak, hogy a lehető legzökkenőmentesebben álljanak meg az idegen hajó mellett. A művelet során a Dominium-mal és általuk a közelbe rendelt szondákkal folyamatos kapcsolatban vannak, többször megerősítést nyer, hogy semmilyen ellenséges vagy fenyegető lépésbe nem kezdett a Sleipnir. Úgy egyáltalán semmit nem csinál a másik hajó, a csendet csak a rendszeres időközönként küldött, automatizált segélyhívás töri meg. - Próbáljon kapcsolatba lépni velük, Read! - Szól Crawford a mellette ülő tüsihajú nőnek, aki máris kioldja a hevederjeit és biztos, ami biztos alapon a mágnescsizmákkal megy a kommunikációs álláshoz. Megszokta a viseletüket, ruganyosan mozog így is. - Itt Faith Read, a 12-es STS Eternity kommunikációs tisztje. Sleipnir hajó! Vettük a segélyhívásukat. Veszik az adásunkat? - Csend a válasz, ezt minden jelenlévő jól hallhatja. Még háromszor tesz próbát a nő, majd Crawford felé fordul. - Uram, nem érkezik válasz a Sleipnir-től. A mi üzenetünk kimegy, de nem biztos, hogy tudják fogadni, vagy válaszolni rá. - Azt nem teszi hozzá, ami vélhetően mindenkiben felvetődhet: van-e egyáltalán bárki élő ember odaát, aki válaszolhatna? - Benedict zászlós, álljunk a Sleipnir mellé, a fő légzsilipen át megyünk! Utána csatlakozzanak hozzánk, Esther Willis veszi át a helyüket. - Oldja ki a hadnagy is a hevederjeit, hogy a többiek elé álljon, mágnescsizmával ellensúlyozva, ha a parkolás okozna némi kilengést. Mihelyst Benedict és Gilbert is csatlakozik, belekezd a hadnagy. - Hölgyeim és uraim, hamarosan itt az ideje, hogy felvegyék a sisakjaikat és amíg nem ismerjük biztosan a levegő összetételét odaát, nem veheti le senki a sisakját! - A biztosan szó elhangzásakor jelentőségteljes pillantást vetett Dr. Doomer-re. - Az oxigénszint nyolc órára elegendő, a biometrikus adataikat bármikor tudják ellenőrizni. Annak, aki még nem viselt ilyen páncélt és sisakot, jelzem, hogy hangvezérléssel tudják váltani a kommunikációs csatornát. A fő csatorna az alapértelmezett, azzal bárkinek tudnak üzenni a csapatunkban. A privátra kapcsolás azt jelenti, hogy aki öt méteren belül tartózkodik, az hallja Önöket. Ha átértünk, három csapatra fogunk szétválni, egymás közti egyeztetésekhez javaslom a privát csatornát, de a közérdekű információk a nyílt csatornán hangozzanak el! A sisakban elérhető lesz a Sleipnir ismert alaprajza, mely segíti majd az eligazodást. - Hordozza körbe a tekintetét, majd célzottan fordul pár ember felé ezután. - Benedict zászlós, Gilbert zászlós, Read rajmester, és Stone közlegény. Önök alkotják velem az első csapatot, a kijelölt tiszt én leszek. A célunk a parancsnoki híd elérése. Fel kell mérnünk, mi történt a Sleipnir-rel, valamint milyen állapotok uralkodnak a hídon, a hajó elindítható-e, vezethető-e? Milyen útvonalon jöttek? - Ha nincs ezzel kapcsolatban kérdés, akkor fordul is tovább. - A kettes csapat célja a tudományos részleg, a vezető tiszt Matthews zászlós. Vele tart Cole közlegény, Denisov gyalogos, Raven Moor polgár és Dr. Doomer. A Sleipnir adatbázisa jóval nagyobb lehet, mint amennyit egyben most át tudnánk menteni, így célzottan kell keresni. Moor, az Ön feladata lesz lementeni minden adatot arról, merre járt a Sleipnir, hogy került ide, milyen bolygókkal találkozott, magyarán bármit, ami Fuller kancellár vagy úgy általában a Kancellária hasznosnak találhat a tudományterülete szerint. Dr. Doomer, Önnek hasonló feladat jut: nem tudjuk mit találunk a tudományos részleg laborjaiban, milyen mintáik lesznek, mivel találkoztak. Önnek ezeket kell begyűjtenie. Az informatikai adatokat a kapott pda-kra mentsék, a mintákhoz tárolókat biztosítunk. Bízom benne, hogy nem ok nélkül lettek kiválasztva erre a küldetésre, területük kiemelkedő képviselői, így tudnak megfelelően szelektálni majd, ha szükséges. - Biccent feléjük Crawford hadnagy, majd az utolsó előtti csapat felé fordul. - Hopkins hadnagy, a következő csapatot Ön vezeti. Magával viszi Davies polgárt, valamint Hill és Morris rajmestereket és Turner közlegényt. A hajó hátsó szekciójában nemcsak a hajtómű és a fontosabb műszaki elosztópontok vannak, hanem a fegyverraktár is, valamint itt lehet megszakítani a Sleipnir lövegjeinek az elektronikai körét. Davies polgár: az Ön feladata a hajó fegyvertelenítése, csak hogy biztosra menjünk, hogy a hazaútra is itt lesz az Eternity. Utána a Sleipnir hajtóművét nézi meg, mi lehet vele gond, míg Hopkins hadnagy a fegyverraktárat... nézi át. - Hadnagy társa bizonyára már magától is kitalálta, hogy a sok magukkal hozott ládák már emelésük látványakor is gyanúsan könnyűek voltak. Visszafelé ez remélhetőleg nem lesz így. Nem tudni, mi várható a Sleipnir-en, de talán néhány dolog menthető lesz, ha emberek nem is... - Willis zászlós, Scott hajóorvos, Frank rajmester és Green közlegény, Önök itt maradnak az Eternity-n további utasításig! Most pedig mindenki vegye fel a sisakot, ellenőrizze, hogy a páncél és a sisak rendszerei rendben működnek-e? Visszajelzést a nyílt csatornán várok mindenkitől! - Adja ki az utasítást és rutinosan húzza fel a sisakot a fejére, leginkább a polgárok miatt mutatja is szemléletesen, hogyan kell megfelelően zárni a páncélzattal együtt. Arca látható még a sisakon keresztül. Aki nem boldogulna a sisakjával, annak a mellette álló katona segít. Megvárja, míg mindenki megtalálja a kommunikációs házi feladat teljesítésének módját, aztán folytatja. - A Sleipnir-t ért külsérelmi nyomok érintették a légzsilipjüket, rácsatlakozni nem tudunk, így egy biztonsági kötelet rögzítünk majd a két hajó között. A saját biztosító kötelükkel erre csatlakozzanak rá, ha átértek, akkor a mágnesbakanccsal a Sleipnir-en fognak maradni. Ha valaki mégis elvéti, a biztosító kötél megfogja, illetve a páncélzatnak vannak erre az esetre használható kis fúvókái a hát részen, azzal vissza tud manőverezni. - Azt nem teszi hozzá, hogy megfelelő lélekjelenléttel és nem árt hozzá némi gyakorlat, de remélhetőleg nem is lesz rá szükség.
Az Eternity csapatszállításra lett tervezve, ennek megfelelően a légzsilip sem egy két-három fős kis lyuk, hanem a Sleipnir-re átkelni akarók mindegyike befér oda, hogy a nyomáskiegyenlítést aztán megkezdhessék, és amíg az tart, addig is lehet hallgatni még egy kicsit a hadnagy hangját. - Aktiválják a védőréteget a sisakokon! - Szükség esetén el is lesz magyarázva, mit hol találnak - már ha a hangvezérlés nem működne -, bár praktikusan a menürendszert nem nagyon szokták átalakítani, hiszen vészhelyzet esetén senki nem ér rá böngészgetni, hogy mégis hova rejtették el az adott funkciót. A védőréteg meg kell, már ha nem akarnak megvakulni a naptól. A nyomáskiegyenlítést követően kinyílik az Eternity ajtaja és Hill máris kilövi a biztosítókötelet, mely stabilan megkapaszkodik, gyakorlatilag rásimul és karmol bele a Sleipnir-be, míg másik végét beépített csörlő rögzíti. Crawford hadnagy indul elsőként nyomában Hill-lel, páncéljukhoz erősített rövidebb biztosítókötelet rákapcsolják karabiner-szerűen a főszálra, majd indulnak is át. Gyakorlottan mozognak súlytalanságban és a Sleipnir-nél némi erőfeszítés hatására, de a légzsilip ajtaját is sikerül kinyitniuk. A légzsilipben csak a készenléti fények égnek, de semmi rendkívüli nem észlelhető, így a parancsnok mindenkihez szól. - Kövessenek, szép egymás után! Egy ideig rendben halad minden, ám a Sleipnir, bárhol is járt az elmúlt öt évtizedben, nem fiatal hajó, főleg rendszeres külső karbantartás híján. Hirtelen, minden előzmény nélkül, roppanást követően enged el a fő biztosítókötél karma, kitépi vele a burkolatlemezek egy részét is. - Vigyázz! - Vigyázz! - Elkapni, el ne sodródjon! - Egyszerre megélénkül a nyílt kommunikációs csatorna a megkésett figyelmeztetéssel, így már csak a kialakult helyzetet lehet megoldani. Feszességét elveszítve a csörlő visszahúzza a kötelet, ezzel lehet valaki karabineréből is kihúzódik, míg lehet másvalakit visszaránt az Eternity-re. //Dobás 10 oldalú kockával. A dobás eredménye szerint az első név az, aki hirtelen a két hajó között lebegve találja magát, míg társai egy része már a Sleipnir-en, a másik része még az Eternity-n. A kötelek játéka miatti lendület kezdi szép lassan kifelé sodorni őt, az űrbe. A második név tulajdonosa jár úgy, hogy a visszarántódó kötél őt is elragadja, szerencséjére nagy baja nem lesz, csak egy hatalmas hanyatt eséssel érkezik az Eternity padlójára. A páncélt éri némi műszaki hiba - no, nem veszélyezteti önmagában a viselője életét -, de ez ezen a ponton még nem derül ki, minden tökéletesnek látszik. 1-2: Nikolai Denisov és Dr. Doomer 3-4: Tess Gilbert és Zach Davies 5-6: Michael Hopkins és Max Benedict 7-8: Raven Moor és Sebastian Turner njk 9-0: Elliot Morris njk, nincs második név, Morris az utolsó átkelő. Hogy ki az, aki már a Sleipnir-en van: ha a dobás például 5 vagy 6, akkor az 1-4 számot viselők már átjutottak, a 7-9 számúak még az Eternity-n vannak.
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
Határidő mindenkinek: március 12. vasárnap 23:59//
- Az összes adatokra értem. - mivel nem szűkítettem le, így az összesre értettem, és arra nem kaptam választ. Ha valaki képes befalni és tárolni, majd pedig nem csak visszahívni, de fel is használni és elemezni, az én vagyok. - A sérülésekről és az állapotokról is az összes adatra. - ha már ismerem Sleipnirt, akkor össze is tudom hasonlítani, és a sérülések alapján meg tudom állapítani... akármit is. A következő kérdés közben érzem, hogy az adatok meg is érkeztek. Bár bizseregnek az agysejtjeim, hogy belemerüljek, a kérdések és a válaszok is érdekelnek. És feltűnik valaminek a hiánya, ám csak feljegyzem magamnak. Ravenre tekintek, és inkább csendben maradok. Tervezőként is.... egyelőre. Hiszen volt oda is szabad bejárásom, hogy a tervezés utáni építési, tesztelési és működtetési fázioskon jelen legyek. Ahogy leülünk, előhívom az adatokat, s felteszem a fülhallgatót is, s most a kapott hanganyagra is figyelek, nem érdekelnek a rázkódások. A szemeimet is becsukom. Az írásos szövegrészt már beraktam a fejembe, ha úgy láttam, nem küldték át az összes anyagot, mindent, amivel rendelkeznek, minden téren, akkor visszajelzek a küldőnek, hogy hiányos a küldött anyag, s adja meg azokat is, de nekem ezek után a hangokra van szükségem. Akkor is, ha az üzenetet írásban küldték el. Előtte azt is kódolták, és minden kommunikáció olyan, mint a távirat régebben, vagy a modemek: elektronikus ujjlenyomattal rendelkeznek. A gépek, kommunikációk egyedi lenyomattal rendelkeznek, mindegyiknek tudni a működési zaját, ami nekem mindig hang és zene. Ha disszonáns, nem csak ezt tudom megállapítani belőle, hanem azt is, mi a baja. "...en veszély, ne jjjöjjenek..." eddig még egészen jól megy. "a sleipni...rt nem... memm" a kommunikációban lévő elektronikus zajokra is figyelek, azok is információt adnak, mi zavarhatja az adást és a felvételt is, s a háttérhangokra is figyelek, milyen zajok szűrődnek át, mi, vagy ki zavar be. "...mem.... meg... kell..." itt a zaj felerősödik, először arra koncentrálok, hogy ki tudjam szűrni, mi is történik, majd visszatérek a szavak üzeneteire. "segíts...en.... semitse....semmisíteni..." kis híján elsodor az elektronikus zaj tudatban, s az sem érdekel, hogyan rázkódott közben a hajó, csakis bentre figyelek. "nuk.. les.... rulás... halál... veszély... bomlás... halál... veszély... árulás? bomlás? veszély." Még hallgatom a többi zajt, mit is szedek ki belőle, majd pedig a "főnöknek" átküldöm a következőt: "...em, veszély, ne jöjjenek, a Selipnirt meg kell semmisíteni. Bomlás halál. Veszély..." - Átküldtem a kódot uram. Az interferenciát nem az asteroida-mező okozta. - szokták erre fogni, azonban annak más hangja van, s másként is esik a görbén. - Javaslom szondák küldését. Vizuális és egyéb mérési anyagokat tudnak átküldeni, így fel tudunk készülni, s fel is mérni, mi vár ott ránk, s sokkal hatékonyabban tudunk segíteni, haladni is. - teljesen ledöbbenek, hogy egyből átmenne, mint valami hároméves, aki nem néz körül előbb, csak megy, mint a.... Ha nem küld át szondát, nincs az a térgörbület, hogy én átmenjek a hajóra. - Nem is fogjuk, ha nem küldünk át előbb szondákat, hogy erről értesítést adjanak. A Sleipnír alaprajza, a részletes, az a fejemben van, de ezt inkább nem mondom ki. - Doktor Davies. - helyesbítek, hiszen így igaz. Mikor másodjára is lepolgároz, újra ugyanolyan semlegesen hangjon javítom ki. - Doktor Davies. Szuper. Kellett nekem a fegyeverek energiaellátásában is részt venni! Már a nyelvem hegyén van, hogy azt a dugót más is ki tudja húzni, csakhogy az összes elosztó ott van, onnan sok mindent tudok irányítani. - Igazán mehettünk volna közelebb is. - hogy csak át kelljen lépni. És úgy könnyebb is kinyitni a zsilipet. Teljesen dedósnak néz minket. Akkor minek vagyunk itt? Hozzon egy tucat kölköt, azoknak lehet meg kell mondani, mikor mit csináljanak.... Rákapcsolom magam az Eternity oldalához előbb, az első biztosító kötéllel, s mire megfordulnék, érzékelek valamit. Amit látok a hajótesten, a bomlás szó ugrik be elsőnek. Nagyszerű. Kezem azonnal nyúl egy másik biztosítókötélért, hogy az Eternity-re rögzítse, addig pedig fejben máris számolom a kilövési energiát, az irányt s a tehetetlenségi sodrást a más gravitációval s közeggel bíró űrben. S ellököm magam az űr felé sodródó alak irányába, igaz, fogalmam sincs, ki is sodródik kint. - Forogni fogok, figyeljenek, a kötelek ne sodródjanak össze!- totál nem foglalkoztat, ki adott ki parancsot és ki nem. Itt azonnal kell cselekedni, mert egy adott távolság után legfeljebb integetni lehet a másik után.
A hologramot pilótaszemmel vizsgálom át, keresve a lehetséges okokat, mitől lehet, hogy nem mozdul a hajó, s ilyen állapotba került. A végszóra Crawfordra tekintek, a parancsot megadta, így a biccentés után már a felszállásra készülünk. Megkapjuk az engedélyt, s már szállunk is fel, s minden figyelmem azon kettősségé, hogy egyszerre figyeljek arra, hogy akik bent vannak, épen kerüljenek át az aszteroida-mezőn, s azon, hogy maga a hajó is, sértetlenül. - Aszteroida-mező elhagytuk, uram. - adom a le a jelentést Crawfordnak, s valójában mindenkinek. A visszajelzésre biccentek, s szám sarkában ott a mosoly, bár a szememben a csillogás mindent megmagyaráz. A hajóval teljesen eggyé váltam lélekben, s hozzá Gilbertteli s tökéletes összhangba kerültem, ami nélkülözhetetlen, hogy kikerüljünk a mezőből. - Igenis, uram. - a hajó mellé manőverezünk, s mikor már a lehető legközelebb jutunk el, ismét jelentést adok Crawfordnak: - Az Eternety Sleipnir mellett, uram. - még egyszer a kijelzőkre tekintek, ellenőrzésként. A fő légzsilip mellé álltam úgy, ahogy az előírás követeli meg. A sisakot a kezembe fogva állok a csapathoz, várva a további utasításokra. - Értve, uram. - Gilbertre tekintek. Jó vele együtt dolgozni, Crawforddal is, így aztán csak jó lehet majd a csapatmunka. A közbeszólóra csak rátekintek, majd vissza Crawfordra. Felveszem végül a sisakom, s mindent beállítok rajta, szükségnek megfelelően. Minden egészen jól halad, és meg is történik az első esemény. Mivel éppen a másik irányban állok, így arra marad a reagálás, akik közelebb állnak. S már csak a felénk haladót látom, akit szintén nem ártana elkapni, hiszen simán továbbhalad, ha nem kapjuk el, hiszen nincs gravitáció, ami a padlón tartsa.
Az alvást komolyan veszem. Meg a tervezést is. Az egyenlőtlenség jele most a tervezésnek kedvezett, olyannyira tele voltam energiával, hogy az kívülről nem is látszódott, mert amúgy nem szokott. Fejben száguldoznak a megoldások. Észre kellene vennem, hogy érkezett egy értesítő, nem szoktam. Nehéz megakasztani, ha éppen fejben elmerültem, így csak akkor látom, hogy telibe vigyorog a kijelző, amikor lekapcsolom a tervező asztalt. 
Csak most érzem igazán, mennyire hiányzik a repülés. S hogy mennyire nem örülök, hogy ennyire teljesen két részre tagolódik az életem. Örülnék, ha lehetne egyben: Perdán lenni, s repülni is. Mivel azonban az élet, tudom, nem kívánságműsor feltétlenül, így élvezettel használom ki az amúgy elég magas szintű parancsot. S készülök a repülésre. A szimulációban az ottani környezeti feltélekre tértünk ki leginkább, hiszen ott kell nagyon helyben s fejben lenni, hogy átjussunk az asteroida-mezőn. Gilberttel felettébb jó együtt dolgozni, s talán ezért sem véletlen, hogy kettőnket jelölték ki pilótának, s nem is foglalkozom ezzel, csak örülök a szerencsémnek, duplán is. Időben jelenek meg, hogy ne csak az űrruhát vehessem fel időben, de lássam is, kikkel leszek együtt. Fontos számomra, kikkel megyünk, hiszen az életünk múlik azon, mennyire tudunk együtt dolgozni. 
Szinte éjszaka jön a jelzés. Helyszín, időpont, minden a helyszínen lesz elmagyarázva. Kimászok az ágyból a feleségem mellől. Alszik még, így nem keltem fel csókkal, vagy simogatással. Azonnal felöltözök és lemegyek a hangárba, ahol rajtam kívül már lassan, de gyűlik a nép. Egy hajót kell ellenőrizni, ugyan is pár óra múlva el fogja hagyni a Dominiumot. Némán teszem a dolgom, és amíg a műszakisok a hajtóművet, szárnyakat és az irányítást ellenőrzik, addig én a fegyverzettel foglalkozom. Az órák telnek, és lassan, de biztosan gyűlni is kezdenek az emberek. Időre végzünk, így mikor az eligazítás elkezdődik, már mind leszállhatunk a hajóról és figyelhetjük a hologrammot. Érdekes és veszélyes tények és kérdések váltják egymást. Mi történt a Sleipnirrel? Hogy került most ide? Lehet-e valamilyen ismeretlen anomália az oka? Biztonságos-e megközelíteni? Átszállni rá? Vannak-e túl élők? Ha igen, miért nem jeleznek ismét? Sok-sok kérdés, és csak annyi biztos, hogy hamarosan el is indulunk. Az eligazítás után hallok egy-egy kérdést felmerülni itt-ott, de nem olyasmi, amely foglalkoztatna - kivéve talán a Sleipnir legénységének egészsége, de azt úgy is a helyszínen fogjuk megismerni. Az én feladatom jelenleg az, hogy a hajó harcképes legyen, ha szükség van rá, akkor halálos is. Nem szándékozom átszállni a Sleipnirre, hacsak külön parancsot nem kapok rá - mondjuk látva a csürhét valamiért úgy érzem, hogy kénytelen leszek majd magam is átszállni.
(10 oldalú.) :