- Jól van. Azt hiszem sikerült belé egy kis életet lehelnem, miután ekkorát zakóztunk mind a ketten, no meg annyira szomorúan pislogott maga elé. Én most átülök a szemközti részhez és megragadom az evezőket. Lassan, komótosan elindulunk vissza a part irányába. Valamennyire felhorzsolódhatott az oldalam, mert nagyobb húzásoknál érzem a belém nyilalló, égő, tompa fájdalmat, de ez eb csont beforr. Az egyre inkább csontomig hatoló hideg viszont annál inkább zavar. Nem szeretek fázni. Így amikor kiérünk a stéghez, behúzom az evezőket és kilépek előre. Onnan pedig a kezemet nyújtom neki, hogy segítsek kiszállni a csónakból. Amint mind a ketten kint vagyunk, kikötöm a csónakot, aztán az első dolgom köveket gyűjteni. Ezekből ki tudom alakítani a tábortűz helyünket, úgy hogy egymás mellé rakom őket kör alakban, a maradék kettő pedig segítségemre lehet majd a száraz gallyak és levelek begyújtására. Utána összeszedek a közelben fellelhető gallyakból, levelekből egy jó nagy adagot, amit a kör közepébe szórok. Kell még egy adag, ezt magam mellé, kartávolságra dobom le a földre. majdnem kész, már csak be kell gyújtani, ezért a köveket összeütve a keletkezett szikrával és fújogatással igyekszem tüzet csiholni. Sokadjára végre belobban. Én ezután felállok és nekiállok vetkőzni. Nincs váltás ruhám és semmi kedvem itt tökig vizesen ücsörögni. Leginkább a bőrmellényem miatt aggódom, remélem nem fog összemenni a hideg víztől. A ruhadarabokat egyesével egy közeli fa alsó ágára lógatom, itt lesz idejük megszáradni. Csak az alsónadrágom marad rajtam, bár az is vizes, de azért meztelenül sem szeretnék itt csúfoskodni Nadiha előtt. Még a bakancsomból kell kiöntenem a vizet, utána visszasétálok a tüzünkhöz és helyet foglalok mellette. - Kérhetek még egyet a húsos pitédből? Kérdezem, ha már ő is ott ül a tűznél. Úgy látom, neki volt váltás ruhája, mert teljesen más szerelésben üldögél itt, ezek szerint én húztam a rövidebbet most. Egyszer végig tekintek rajta, aztán a csónak felé fordulok. A felszereléseim benne hagytam, az alján kong némi víz, de azt a nap melege ki fogja szívni belőle. Nincs más hátra, mint élvezni a meleget. Némi utánpótlást dobok a tetejére az oldalamról. - Kellemesebb, mint a csónakban evezni. Ez volt a terved? Teljesen biztos vagyok benne hogy nem, de kíváncsi vagyok a reakciójára. Már sokadjára szívom a vérét kizárólag ezért. Valami baj van velem! Nem szoktam senkivel sem foglalkozni, főleg nem ilyen szinten piszkálni. Egyedül Rhiard az, akivel így bohóckodunk.
Megszeppenve ülök a csónak deszkáján és csak bámulom Athardot. Fogalmam sincs mi ütött belém, hogy felálltam és felé dobtam a kabátomat, de rosszul sült el a mozdulatom, az már kétségtelen. A vizes ruha annyira áthűlt rajtam, hogy szinte kocognak a fogaim a hidegtől. Ebbe azért nem gondoltam bele, és még ráadásként meg is sérült, amikor kizúgott a csónakból, miattam… Most már nem tudom visszacsinálni, de nem is így akartam volna ezt a napot. Igaz, hogy még alig kezdődött el, de már megint galibát okoztam, és fel sem kelt még a Nap! Amint átül az evezőkhöz, hogy a partra induljunk, csak egy bólintásra jut tőlem, és egy mosolyra. Csak aztán esik le, hogy odakint majd megint le kell vetnem a ruháimat, ha azt akarnám, hogy szárazak kerüljenek rám. Ó, Shiennel! Lassan ahányszor csak találkozunk, egy új váltás ruha, -vagy éppen- hiányosabb öltözékben látjuk egymást… Nem, mintha szánt szándékkal tenném, de már kezd feltűnni, hogy valamiért mindig így alakul… A tegnapi sziklaugrásból tanulva egy váltás göncöt pakoltam bele a zsákomba a pokróc mellé. Azt hittem, hogy estefelé lesz majd szükség rá,- ha későig maradnánk- de most kell. Amint partot érünk, segít kiszállnom a csónakból és viszem is magammal a holminkat, amit fel tudok nyalábolni biztonsággal. Lehetőség szerint nem akarnám megáztatni a zsákjainkat-sem pedig magunkat ismét- így sietősen átöltözöm, amíg a tűzet rakja Ath. Gondoltam arra, hogy segítsek neki, de aztán inkább átnézem gyorsan, ami vizes lett, és kiteregetek én is az övéi mellé, egy másik ágra. -Persze, hogy kérhetsz! Tessék!- fordulok felé, és látom, hogy minden ruhája vizes lett. Így majdnem csupaszon üldögél a tűz mellett. A batyukat odaadom neki, és a pokrócot, amit hoztam, meg a vállára terítem, hogy a teste köré húzhassa. -Hideg van, nehogy megfázz!- nézek rá, és nem tudom levenni a szemem róla. Az oldalán látszik a horzsolás, amit a csónak okozhatott, mikor kiesett belőle. Csendben üldögélek mellette, és ha eszik, akkor nem zavarom meg, de aztán mégis megszólalok. -Megengeded, hogy bekössem a sebed? – Hagyom enni- ha még nem fejezte be-, de utána, szeretném látni a zúzódását. Tudom, hogy én okoztam neki,- és, ha tudom - enyhíteni szeretném a fájdalmát. Annyira szörnyen érzem magam, hogy ez történt, - már nem tudom visszaforgatni az időt-, akkor legalább bekötöm a sebét, ha ennyire béna voltam. Remélem, hogy ezt nem rontom el… -Dehogy volt… Sajnálom nagyon, hogy buta voltam és meggondolatlan. Viccesnek tűnt, hogy neked dobom a kabátomat, csak éppen azt felejtettem el, hogy egy tó közepén vagyuk… Pff! Megint makacs voltam. Bocsáss meg... – mosolyodom el ezen, mert így belegondolva totálisan hülyén érzem magam. Ráadásul sorozatban csinálok mindig valami fergeteges –és veszélyes- mutatványt. -Legalább megtudtuk, hogy nem olyan mély a tavacska. – picit megvonom a vállam, de inkább csak zavaromban, mert ezt a bakit se hiszem, hogy valaha elfelejtenénk.A kulacsot is odaviszem, -majd visszaülök mellé-, és bámulom a pattogó tűznyelveket az ágakon. Most nem tudom, mit lehetne mondani, bár remélem, hogy tényleg nem esett nagy baja és ha bekötözöm, és bekenem kenőccsel, akkor hamarosan meggyógyul. Nem tudom mi lenne velem nélküle…
Valóban hideg van, ezt most én is érzem, ráadásul én azért éhes voltam, csak a csónakázás miatt ettem kevesebbet, annyit hogy ne legyek nagyon éhes. Szótlanul didereg mellettem, míg fel nem melegíti a tűz, közben én a batyuiból kéregetek, amire kérdőn tekintek rá oldalra. Gyorsan feláll és ide hozza nekem, arra meg nem számítok hogy még egy takarót is kapok. - Köszönöm. Ma már sokadszorra. Ezután sokkal komfortosabban érzem magam, már én sem fázok és még a batyut is vígan rágcsálom. - A sebet? Először nem tudom mire gondol, később jövök rá hogy a horzsolásomra céloz. - Ez nem seb, csak egy kis karcolás. Van rá kenőcsöm a táskámban. Leginkább csak véraláfutás lesz belőle, ezt nincs értelme kötözgetnie. A táskám meg a csónakban hagytam, de nem érzem eget rengetően sürgősnek a dolgot. Nem kifejezetten vagyok az a személy, aki babusgatásra szorulna, vagy tűrné azt sokáig. Noha jól esett a törődése, ami a takarót illeti, azért egy karcolás miatt most ne kezdjünk el kötszert vagdalni. Én csak ülnék itt, a melegben, amíg megszáradnak a ruháink és mi is. A következő szavai nyomán úgy érzem mintha magát hibáztatná, de erre nem az lesz a megoldás ha elkezdem én is magamat hibáztatni. - Igen. Mókás volt. Horkanok fel egy apró nevetés társaságában. Most meddig fogja még magát ostorozni ezért? - Nem történt semmi. A vicces részét leszámítva. Tudnék ezen egész este röhögni, de akárhányszor szóba kerül, ő mindig elkezd búslakodó képet vágni. Emiatt jobb lenne inkább lapozni egyet. Majd talán napokkal később már ő is nevetni fog rajta. - A következő borulás megvár minket! Addig is itt a tűznél mesélni szoktak egymásnak a népek. Gondolok arra hogy gyerekkorunkban Rhiard-al egymást ijesztgettük rémtörténetekkel a tábortűz mellett ülve. - Hallottál már a nagylábúról?
Nagy nehezen tudom magam túltenni ezen az attrakciómon, de látva, hogy Ath nem veszi a szívére, kicsit megnyugszom. Végül is lehetett volna nagyobb baj, - persze ez is az volt-, de már jobb, ha nem gondolok többet rá. Az oldalán lévő horzsolást látom, amikor leveszi magáról a vizes holmikat, és kicsit jobban érezném magam, ha bekenném valami kenőccsel vagy átkötném egy kis vizes gyolccsal, de hamar leállít vele. A táskáink nem lettek vizesek, és a fröcskölésből adódó enyhe nedvesség meg hamar meg fog száradni, ha felkel a Nap. A tűz mellé telepszem, miután hozom a batyukat és a kulacsomat. A takarót is ráterítem, hogy ne fázzon. Legalább ennyit tudok tenni, ha már megmártózott a bénaságom miatt, és amúgy se hozott magával váltás ruhát. -Szívesen…- ülök le mellé és elé rakom az ételt és a vizet is, ha szomjas lenne. – Ohh…rendben. – Ha nem akarja, hogy bekenjem, akkor nem is erőltettem. Hagyom inkább enni, mert biztos, hogy éhes volt már. Amúgy is jó sokat csináltam, hogy egész napra elegendő legyen. Én is veszek a sült húsiból, amit készített, és eszem vele. Nagyon ízlik, és előtte csak azért nem majszoltam egynél többet, mert a csónakban a himbálózás a gyomromat megterhelné. Most viszont már éhes vagyok és evés közben szokott megjönni az étvágy. -Hmmm… Az volt! – nevetek fel én is, és nem akarom még egyszer felhozni az esetet, és mégis csak kellemesebb, ha nevetünk rajta, mintha sírnék… Azon már túl vagyok. Csendben üldögélek mellette, bámulva a tüzet és eszegetem a husit. –Nem szeretnék még egyszer borulni a tóba… Gondolom, Te sem...- lököm meg a könyökömmel játékosan. Gondolom, hogy ő sem szeretné megismételni… -Milyen történeteket? – nézek rá kérdőn. Még sohasem voltam többen egy tábortűz mellett, akik mesét mondtak volna. -Én nem ismerek ilyesmiket. Ki az a nagylábú? Van olyan, akinek nagyobb a lába, mint a Tiéd?- nézek a lábára, és el se tudom képzelni, hogy létezhet ilyen valaki. Athardnak is nagy a talpa, de még nem láttam senkit, akinek még nagyobb lenne. -Itt lakik a városba?- kezdek érdeklődi, de aztán lehet, hogy ez is valami vicces beugratós dolog.
Lenyelem az utolsó pár falatot, közben érdeklődve tekintek rá. A borulásról beszél és közben finoman oldalba lök. - Ilyen formában nem. Csak vicceltem vele, de most jobban végig gondolva, ha megint felhúzom és újból feláll, még ugyanúgy borulhatunk. A történetek mesélésére kikerekedik a szeme és visszakérdez. Én meg iszom egyet a kulacsból. - Főleg rémtörténeteket. Meg még felvetem a nagylábú meséjét, amit nem tud hova tenni. Még egy korty, aztán a kulacs kikerül a kezemből. És már jól laktam a batyujával. Szerencsére lenyelem, csak utána jön a nevetséges kérdése. - Hogy mi?! Színlelt felháborodással nézek lefelé a lábaimra, de aztán nem bírom ki és megint felröhögök. Szerintem a lábam férfi lábakban mérve inkább közepes, de semmi kedvem neki ezt levezetni. Szerinte nagy lábam van. - Nem. A mese szerint ő az észak réme! Az árny, akit soha senki sem látott, de érdekes módon kering róla rengeteg történet. A kezem a tűz közelébe emelem, jó érinteni a forróságot, megnyugtat a hideg víz után. Jelenleg a nadrágom még csupa víz, de a takarója melegít. - Ha nem szeretnéd hallani, akkor valami boldogabb történet kell.
Ez a „nagy láb” teljesen meglep, és ráadásul valami rémtörténetnek említi. Még soha sem hallottam ilyenről, de azt már láttam, hogy Athardnak nagy a lába. Meg persze, mindig lelkesen otthagy, amilyen gyorsan és sietve indul neki. Ráadásként meg is nézem jobban a lábát a pokróc alatt. -Nagy lábon élsz. – mutatok az övére, és nem tudom visszatartani a nevetésem. Annyira viccesnek tartom, hogy ilyet mesél, de nekem nincs összehasonlítási alapom, hogy kinek mekkora a talpmérete. Az övé mellé rakom az enyémet, hogy mutassam miért mondom. -Északon lakik? Senki nem látta? Akkor tényleg mesébe illik a történet. – annyira nevetek, hogy majdnem hátradőlök, és a kacagásom megtöri a hajnali csendet. Imádom, ahogy magyaráz és ráadásul olyan vicceset, hogy még maga is nevet rajta. - Dehogynem szeretném hallani! Kérlek, mesélj még róla! – ülök vissza és kíváncsian nézek rá. Még mindig nevetek, de aztán kuncogássá alakul a kacagásom. -Van cipője annak az árnynak? A hegyekbe hideg van nagyon…- piszkálom kicsit, de csak viccelek vele. Biztos vagyok, hogy izgalmas történet lehet, de abba már nem vagyok meggyőződve, hogy igazából létezik egy olyan lény, aki a havasokban lakik és senki nem látta eddig. Igaz, hogy sok mindent nem ismerek az északiakról, de némi ismeretem van róluk. Pár hétig odafent voltam és sok mindent láttam az életükből.
Továbbra is kapom az ívet, nézegeti a lábamat és még mellé is rakja az övét. Aztán nevet rajta. - Oké. Lemondó sóhajjal veszem tudomásul, hogy ezt most nem fogom magamról lemosni, olyan jól rám ragasztotta. Közben a lábainkat nézem. Az enyém nem csak nagy, de szőrös is az övéhez képest. A nagylábútól megjött a hangja, egyszer kétszer én is felröhögök a bolondságán. - Az is. Nem tudom jó ötlet-e a frászt hozni rá. Még sötét van, de perceken belül elindulhat felfelé a nap. - Komolyan? Akárhogy is nézem, most már meg kell vele osztanom. - Hát, gondolom van neki. Jól van. Elveszek egy kósza faágat a földről, ezzel kotrom meg néha a tüzünket, vagy éppen a földet beszéd közben. - Néhány erdőjáróval kezdődött a történet. Egy fiút kerestek, aki eltűnt és legutoljára a város főkapujánál látták távozni, ezért három tapasztalt férfi utána indult. Nagy vihar dúlt azon az éjjelen, a szél pedig felkavarta a havat, alig láttak az orruknál tovább, ezért egy idő után fontolóra vették hogy visszafordulnak inkább és majd másnap keresik meg. De ekkorra már nagyon eltávolodtak a várostól, a hóvihar elfedte a nyomaikat és órákon át tartó bolyongásuk végül egy barlanghoz vezetett. Behúzódtak oda a hideg elől. Tüzet akartak gyújtani és felmelegedni, azonban a barlang falai hangokat vittek. Erős kaparászás volt. Először azt hitték faetas tanyázik, de amikor a kaparászást morgás követte, inkább medvétől tartottak. Tompa léptek hallatszottak messziről, de eléggé közel hozzájuk ahhoz, hogy veszélyben érezzék magukat. A fegyvereikkel és fáklyákkal a kezükben indultak meg a járatban. Fél óra sem telt el, mire az elől járó felfigyelt valamire. A mögötte haladók hangjai elhaltak, csend volt. Túlságosan csend. Megállt és egy ideig értetlenül nézett maga elé, aztán egyre inkább elhatalmasodott rajta a félelem és futásnak eredt. Fejvesztett rohanása közben elesett, kiesett a kezéből a fáklya is. Mikor fel akart állni, nehézkes lépések zajait hallotta a háta mögül. Ezért nem állt fel, csak megfordult. És akkor a lény...MOROGVA NEKIUGROTT! A mese vége felé már az arcát figyelem. Vajon mennyire köti le? Aztán amikor a végéhez érek, az utolsó két szónál hirtelen fölé magasodom és ráüvöltök. Emlékszem, Rhiard ezzel hozta rám a frászt régen. Ha ő is nagyon megijedt, akkor nem ülök rögtön vissza, hanem megsimogatom a karját. - Nyugi! Ez csak egy mese! Mondjuk ha már látom hogy megnyugszik, akkor most én fogok röhögésben kitörni, mert bekajálta. Helyet foglalok mellette. - Most rajtad a sor.
Minél többet gondolkodom el a szavain, hogy ez mennyire igaz történet lehet, annál inkább foglalkoztat a mese. Bár nem tudom elképzelni, hogy nagyobb lába lehet Athad-énál. Ezt azért, még meg kell újból néznem, és még az enyémet is mellé rakom, hogy lássa, mit mondok. Még bele se kezdett a történetbe, de rajtam már most kitör a nevetés. -Komolyan! Kérlek, mondd el. – erősítem meg benne, hogy nagyon is szeretném hallani. Addig kérlelem, míg beadja a derekát, és végül mesélni kezd. Csendben hallgatom szavait, és figyelek minden mondatára. A nagy lábról szóló mesét, vagy legendát sohasem hallottam, így érdeklődve figyelek. Még a lélegzetem is visszafogom, hogy ne zavarjam meg a beszédében. Aztán egyre halkabban mondja, és közelebb kell hajolnom, hogy ne veszítsek el egyetlen szót se. Aztán, hirtelen feláll mellőlem és felkiált! …Én meg abban a pillanatban egy hatalmasat sikítok. -ÁÁÁááááááááááhhhhh!- még hátra is esek, ahogy megijeszt. –Nem vagy normális!- kapok a szívemhez, ami majdnem kiugrik a helyéről. -_Ez_ aztán tényleg rémtörténet!- Nézek rá kikerekedett szemekkel, de aztán kitör belőlem a nevetés, ahogy belőle. Már kezdtem azt hinni, hogy tényleg igaz ez a nagy lábú lény története… De, most már értem, miért mondta, hogy a sötétben mesélik egymásnak. A szívem is majdnem megállt, annyira megijesztett, ahogy felkiáltott! Aztán vártam a mese végét… Most akkor milyen ragadozó támadta meg? Vagy, ez nem is igaz?! Hihetetlen, hogy így beugratott! Visszaülök az eddigi helyemre, de most már óvatosabban fogok kérni tőle történetmesélést. A frászt hozta rám, ahogy kieresztette a hangját. Tuti, hogy ezt gyakorolta! Megint jól rászedett! Még nézek rá egy darabig, és csak utána fogom fel, hogy ez csak kitalálta. Hmm? Megint átvert?! -Én jövök? Oké. – megvárom, míg visszaül és gondolkodni kezdek, mit mesélhetnék most én neki. Az övét, amúgy is nehéz lesz fölülmúlnom! De, van valamim, ami segítségre lehet nekem… s ez a képességem… Kényelmesen elhelyezkedem, -a térdeimre támasztom a kezem-, majd belekezdek mesélni. -Ez a történet, már nagyon régi. Még kislány koromban hallottam, és azóta is félek felidézni. –Most, hogy rémisztő történetet mesélt nekem, úgy érzem, hogy akkor én is megosztom vele. – Egy elhagyatott ház volt innen nem messze a hegyek lábánál. – Körítem neki, hogy még hihetőbb legyen, de a történet igazából csak részben igaz. Amit persze most, nem fogok elárulni neki. – Az a ház évek óta magányosan álldogált, és kívülről úgy festett, mintha takaros és lakott volna. Egy napon egy arra tévedt Vándor kopogtatott be rajta. A zörgetésére nem válaszolt senki, így benyitott. A fénytelen szobában alig lehetett látni, -de arra gondolt-, ha nem lakik itt senki, akkor egy éjszakára be tud húzódni a vihar elől, és másnap reggel útnak indul. Az éj hamar leszállt, és a Vándor elaludt. Aztán később hangokra ébredt. Mintha valaki járna az ablak alatt, de azt hitte, hogy csak álmodik, és csak a képzelete játszik vele. Nagy nehezen tudott ismét álomba merülni. Folyton az járt a fejében, majd egy pillanatra valamit meglátott… egy nőt, aki a sötétből előjőve, rá nézett, majd megint eltűnt a semmibe… Az utazó nem tudta mire vélni a látványt, és csak nem hagyta nyugodni. Már jócskán az éjszaka derekán járhatott az idő, mikor elhatározta, hogy nem marad tovább a házban. Próbált fényt gyújtani, hogy kimenjen a sötétbe, ahonnan ismét hallotta azt a furcsa, sejtelmes hangot… Aztán összeszedte minden bátorságát, és kiment a konyha felé, hogy megnézze, ki jár itt ilyen későn. A gyertyával a kezében lépett be a másik helyiségbe, de a láng hirtelen kialudt. A kamra ajtaja lassan nyikordult… majd lépések zaja telítette be a konyhát és aztán… elkapta valami, aminek RÉMES KARMAI voltak!- Ennél a mondatomnál én is úgy teszek a kezemmel, mint amit láthat az illúziómban, de nem hiszem, hogy olyan hatással lenne, mint az övé, rám. Igyekeztem úgy elmondani, mintha igaz lenne teljesen, de ebből csak a kis kunyhó igaz, a többit csak kitaláltam. Persze, ezt még nem mondom el neki, talán így visszakapja az előbbi ijesztgetését, amitől majdnem hátraestem, amikor hangosan rám rivallt. Ha nagyon megijedne, akkor nevetve nézek rá, és elárulom, hogy a történetet csak kitaláltam. -Csak mese… ahogy a tiéd is az volt! – kíváncsian fürkészem az arcát és remélem, hogy kellőképpen a frászt hoztam rá, ha már valami rémeset kell mondani a sötétben. Amúgy meg fogalmam sincs, hogy miket szokás a tűz mellett mesélni, mert még sohasem volt ilyenben részem. Talán ilyesmire gondolt?… De, az is lehet, hogy megint „túlszíneztem” a történetet. Viszont azt nem mondhatja, hogy nem lett félelmetes! Még én is megremegtem a végére, pedig tényleg nem volt igaz, csak szabadjára engedtem a fantáziámat. Az arcát látva, biztos, hogy felnevetek, ha a kellő hatást elértem vele. Imádom szekálni, és most sem szeretnék az adósa maradni. Ezek után kétszer meggondolja, hogy megijeszt! Vagy, mégse?
Rendesen megijedt a történetemtől, bár valószínűleg inkább a végétől. Nem csak felkiált, de még hátra is esik ültében. Pedig nem is üvöltöttem rá olyan hangerővel, amit akkor szoktam kiereszteni, ha valóban mérges vagyok. Végül is mind a ketten nevetünk az egészen, én visszaülök a helyemre, ő meg töpreng a saját meséjén. Ez azt jelenti, mesélni fog. Kényelmesen elhelyezkedünk, én még mindig a tüzünket babrálom, vagy olykor a földet, de igyekszem figyelni rá. Bólintok neki egyet, amikor belekezd. Halljuk! Az az igazság hogy a sötét házak, meg maga a sötét emlegetése kicsit sem tud megijeszteni, túlságosan sok ehhez hasonló történetet hallottam már. A szellemek meg leginkább bohócoknak tűnnek, hiszen senkinek sem tudnak ártani a történetek szerint, csupán ijesztgetnek. Nah, mindegy! Lassan, de biztosan eljutunk a katarzisig, ami egy felém nyúló, karmos kéz lenne az illúziójában, ugyanakkor ő is felém mar. Kicsit hátrafelé húzom a felsőtestem, de nem ijedtem meg. Aztán felhorkanok az egészen, nevetésbe átcsapva. - Igen. Ezt eddig is tudtuk, hiszen a meséknek nincs valóság alapjuk. Összébb húzom magamon a takarót, és a tüzet piszkálom, rakok is rá pár darab száraz gallyat. - Gyerekkoromban biztos megijedtem volna ettől. De azóta annyi szarságot láttam, hogy kevés dolog tudja rám hozni a frászt. Ez a karom például feleannyira sem rémisztő, mint egy errator karmai. Talán nem érte el a kellő hatást, de legalább elütöttük azt a kevés időt, most pedig megjelent a fény, mely lassan felfelé kezd vándorolni az égen, követve Shiennel szemét. Valamivel hűvösebb is lehet, a hideg olykor félrelibbenti a tűz melegének függönyét. A sötétség egyre inkább szertefoszlik. Madárcsicsergést hallani a fák félhomályos lombjai közül. Utálok korán kelni, az esetek többségében, bár egy jó ideje már le sem fekszem időben aludni, vagy nem is alszom, mint ma. - Több idő kell, mire megszáradnak a ruháim. Mit gondolsz, menjünk így? Hozhatom a takaród? Úgy vagyok vele, majd magamra tekerem, mint ahogy a vastagabb felsőmet szoktam. Ez is hasonló anyagból van. Horgászni kellene, és az sokkal jobb elfoglaltság mint itt ücsörögni. Amúgy sem tudok sok ideig megülni tétlenül. A ruhák pedig jobb esetben is kora délutánra száradnak meg.
Kicsit csalódott vagyok, hogy nem értem el a kellő hatást a kitalált rémtörténetemmel, de mit akartam?! Azt se tudom, hogy mi az ami ijesztő számára és csak viszonozni akartam az ijesztését. Igaz, hogy én sokkal jobban megrémültem a hangoskodásától, de ez nem is csoda! Annyira meglepett, hogy még hátra is estem. Teljesen bedőltem az ugratásának, és ezt nem is lehet szépíteni! Legalább annak örülök, hogy nem hoztam rá a frászt és mindketten nevetünk az egészen. -Ezek szerint nem volt félelmetes a mesém!- nevetek vele és ebből tanulva, nem fogom megijeszteni, mert felesleges… Úgysem érnék el olyan hatást, amit ettől a horrorisztikus akármitől elvárnék.. Én meg, lazán benyeltem az ugratását! Megint! A Nap már felkelt, és lassan a ruháink is száradni fognak. Gondolom, hogy mire alkonyodik, addigra Ath is fel tud majd öltözni. Nem akarnám, hogy megfázzon. A horgászás is tervbe volt a mai nap, és örülök neki, hogy végre láthatom, hogyan zajlik. -Persze! Gondoltad, hogy leveszem rólad, ha a csónakban ülünk és te lógatod a zsinórt a vízbe?- nem tudok nevetés nélkül beszélni. - Ígérem, nem mozdulok és nem is állok fel benne!- mutatok a csónak felé, -majd, magamra hogy becs’ szó- és ha összeszedi magát, akkor megyek vele. -Mit esznek a halak?- érdeklődöm, míg odaérünk. Azt hiszem, hogy sok mindent nem tudok segíteni Neki, de addig, míg nem fog halat -vagy egyebet- én napozni fogok. Úgyis ez volt a szándékom, és ha már csendbe kell mégis lennem. Közben meg leshetem, hogy mit csinál. Tuti, hogy az agyára fogok menni megint. Imádom!
- Az sem volna ellenemre, de akkor a takaró alatt csináljuk! Vágom vissza a pimasz felszólalására és felállok. Eloltom a tüzet úgy, hogy földet kortok rá. Közben néha rátekintek, vajon mennyire égett be megint? Persze az is lehet, épp most fogom megkapni a riposztot erre. Ettől függően karolom át, vagy vágok vissza neki, de mindenesetre a csónakhoz indulunk. Nagyon ígérgeti hogy mit nem fog csinálni, mintha ezt valaki is szabályba foglalta volna neki. - Felállhatsz és mozoghatsz, tőlem azt csinálsz, amit csak akarsz. Egyedül a hangoskodás riasztja el őket. És ha megint beborulunk, jusson eszedbe, hogy a takaród vizes lesz, te pedig bajban leszel! Szélesen vigyorgok rá a csónak mellett, közben a kezemet nyújtom neki hogy segítsek beszállni. Azt is számításba vettem, megeshet hogy engem fog belökni a vízbe és csak a takarója lesz vizes. Meg én. Ha már bent van, akkor beadogatom neki a holmijainkat, azokat, amiket a tábortűzhöz hurcolt, aztán ha minden bent van, én is beszállok, eloldom a csónakot és helyet foglalok vele szembe. - Egysejtűeket, kisebb halakat, rákokat, csigákat, vízi növényeket, ilyesmit esznek. Megeszik a szárazföldi kukacot is, de én ma csalit hoztam nekik. A táskámban kutakodok egy kis ideig, amíg elő nem bányászom a színes bolyhokkal tarkított ezüst, apró levél formájú tárgyat. - A ragadozók a csillogására azt hiszik, hogy egy kisebb hal és azért harapnak rá a horogra. A többi pedig valószínűleg kíváncsi, vagy szintén kajának nézik. Visszarakom, mert most az evezőkre fogok és evezni kezdek. - Te is horgászni akarsz, vagy inkább napozol?
Mit akarsz csinálni a takaró alatt?- Már megint olyanokat mond, amit nem értek. Legyintek egyet nevetve és azt hiszem, hogy jobb, ha rá se kérdezek, mert a végén olyasmi kerekedne ki, mint a „wipiték a bokorba”. Inkább összeszedem magam, és a csónak felé indulok. Remélem, hogy ezúttal nem borulunk be a tóba… A horgászásról meg fogalmam sincs, de lelkesen fogok napozni mellette. -Most az előbb mondtam, hogy nem akarok még egyszer fürödni ruhástól. Több váltás holmit nem hoztam. – kacagva nyújtom ki a nyelvem és bemászok az ülésre. -Mindig bajba szoktam lenni, ez nem újdonság! - vonom meg a vállam rá, és nevetek rajta. Bezzeg ezt megjegyzi! -Aha. – Legalább ezzel is okosabb lettem, hogy mit esznek a halak. Gondolom, hogy a „csali” nem én leszek, bár ma már így is sokat mártóztunk a tóba, mint terveztem. Aztán kotorászik a zsákjában és egy csomó fényes bizgentyűt vesz elő. Kíváncsian nézem, mik ezek, de mielőtt még rákérdeznék, már mondja is, hogy mire jók. -Érdekesek. Az iszapos vízbe, hogy látják, hogy csillog ez a villogó?- még egy kicsit leskelődöm a holmik közt, majd ha evezni kezd, akkor visszaülök a helyemre. -Most inkább csak figyellek, és napozom. Később, lehet, kipróbálnám. – érdekel, hogy miként zajlik a halak kifogása, de most még csak érdeklődöm, miként kezd neki. A halak honnan tudják, hogy ez az ezüstös izé, az nem hal? Ahhh! Biztos van valami trükkje! Hagyom Athardot előkészülni a pecázásra, én meg addig elhelyezkedem a csónak orrába, lerakva a zsákomat és a kabátomat, hogy kicsit kényelmesebbé tegyem a csónak kemény alját. Úgy se árt, ha egy kis színt szedek magamra. Aztán meg olyan jól laktam, hogy még az sem kizárt, hogy alig tudok megmozdulni egy jó óráig. Innen meg szépen láthatom, miket csinál. Elég viccesen néz ki a körbebugyolált takaróval, de inkább hagyja magán, nehogy aztán meglevesesedjen az orra. Különben is, előbb mutassa meg, mit kell csinálni, én majd aztán utánozom. Dehogy égetem be elsőre magam! Jó lesz az másodszorra is! -Fogni is szoktál vele valamit azzal a csalival, vagy csak áztatod?- ezt meg kellett kérdeznem, mert annyira vicces, hogy ráakasztgat valamit a zsinór végére, és azt engedi bele a vízbe. Közben sikerül elhelyezkednem, hogy ne imbolyogjon a csónak a mozgásomtól. Most már jobban ügyelek, hogy lassan csináljak mindent és ne tegyek hirtelen mozdulatokat. De, most hogy elhelyezkedtem, a sorrend nem stimmel, ha napozni akarok. A pólómat és a nadrágomat fel kell gyűrnöm kicsit, hogy a testemet kevesebb helyen takarja és tudja a Nap érni. Ha már napozni akarok. -Már megint elfelejtettem…- tűröm fel a pólómat a derekamnál és aztán a nadrágom szárát. –Mindig megzavarsz…- motyogom nevetve, és visszafekszem a kialakított kis kuckómba. Innen most jól látom, hogy evez, meg úgy mindent. Elégedett vigyorral helyezem magam kényelembe, még a lábamat is felteszem a padra. -Most szuper… A kilátás is!- nézek Ath-ra, majd a felettünk fodrozódó fehér felhőkre. Csodás ez a nap, pár apró bakit leszámítva. A gondolataimba merülve pislogok, és figyelem mit csinál. Biztos vagyok benne, hogy nem fog sokáig csendbe maradni. Én meg direkt vagyok szótlan, de úgyse sokáig! -Ha fogsz halat, azt meg is sütöd?
- Jó kérdés. A szemük talán nem is olyan, mint a miénk. Nagyjából a közepéig kotrok az evezőkkel, ott megállok és behúzom őket. Amint látom ő kényelembe helyezi magát, és süttetné a hasát, ha nem felejtette volna magán a ruháját. A csónak most már szelíden siklik, mint a beteg tetű, mert alig van áramlat. Javarészt ugyanaz, amit az első perctől kezdve éreztem. Így nappal már látni a végét, valóban lehullt sziklák vágják el a folyó útját és csináltak ide egy kis tavat, de nem akarok odáig jutni, mert nem érdekel. Így messziről stabilnak tűnik. A kezembe veszem a horgászbotom, a horogra fűzöm az egyik csalit, közben fél szemmel Nadiha ügyetlenkedését követem. - Is is. Válaszolom szűkszavúan a kérdésére, közben a zsineg méretét lazítom, mert be kell majd hajítanom. Minél messzebb a csónaktól, úgy akkor húzhatom magam felé. Észrevettem hogy engem bámul, meg a felhőket, és idő közben rájött hogy a ruhája bizony nem fog színt változtatni. - Megint? Színlelt csodálkozással egybekötve lengetem meg a botot és hajítom be a csalit, aztán hunyorogva pislogok rá. Ha állandóan magán hagyja a ruhát, akkor tényleg..mitől ilyen sötét a bőre? Persze, tudom én. - Miattam ne fogd vissza magad! Nekem úgy se tudna újat mutatni. Neki viszont én igen, azt hiszem, legalább is abból következtetve, amit eddig produkált. Most is beugrik a nagy lábam észlelése, ami egyszerre mókás és fájdalmas. Húzok párat a zsinegen, közben átfordulok az ülőhelyemen, hogy a lábaim között legyen a pad, így kifelé fordulok a vizet bámulva. - Igen, este megsütöm őket. Vinnél haza belőlük?
Szintre meg mertem volna esküdni rá, hogy nem fogja kihagyni a piszkálódását, amiért megint ruhástól akartam napozni. Gondoltam én, hogy valami baj van a sorrenddel, de csak aztán esett le, mikor már elhelyezkedtem a csónak elejében. Próbálom lassú mozdulatokkal mozogni, nehogy megint beleessünk a vízbe, mert a hajnali esés egyelőre bőven elég volt mára. Aztán, ha melegszik az idő, akkor lehet, még mártóznék egyet, de azt már nem teljes ruhástól tenném. A horgászbotjára meg felaggaszt valami csillogó izét és némi eleséget, de a szeme nem is a boton van, hanem rajtam. Már megint azt várja, hogy mit rontok el?! Eddig is tudtam, hogy ha kitartóan néz engem, akkor hajlamosabb vagyok a bakizásokra, és most is úgy összezavart ezzel a takarós-beszólással, hogy még a ruhámat feltűrni is elfelejtem, ha már sütkérezni akarok, míg ő lógatja a zsinórját. -Tényleg? Most akkor fogsz is valamit, vagy csak várod, hogy a halak megegyék a csalidat? – ismét nem tudom szó nélkül hagyni- vagyis- beszólás nélkül. -Miért fognám vissza magam? Dehogy is!- magyarázom a lököttségemet, de aztán végre sikerül nagyobb kilengések nélkül feltűrni a pólót és a nadrágomat magamon. A bakancsomat is leveszem végül, és –mint aki jól végezte dolgát- felrakom a padra, hogy a lábfejemet is érje a Napsugár. Szerintem direkt cukkol, hogy zavarba jöjjek! Pedig éppen elég, ha állandóan néz engem és így is többször vétek hibát, mint alapból szoktam. Aztán meg, ha nagyon piszkálódik, akkor megúsztatom még egyszer, de a plédet leveszem róla, hogy ne legyen vizes. Ő meg lesheti a halakat a vízszint alól, ha még jobban zavarba hozna. Tényleg! Honnan tudja, mikor eszik meg a halak a csalit? Csengő van rászerelve arra a botra? De, miért mondta, hogy ne fogjam vissza magam?! Mit csináltam megint, hogy … hhmmmm? Lehet, hogy beverte a fejét egy sziklába, mikor beesett a vízbe? Na, mindegy! Biztos vagyok benne, hogy direkt szekál… A napozási tervem végül kezd alakulni, de azt hiszem, hogy nem volt túl jó ötlet, feltűrni magamon a ruháimat. Most meg nyomja az oldalam és a hátsómat… Hogy mennyi bajom van ma! Kis hezitálás után végül fehérneműre vetkőzöm, és visszadőlök elégedetten a kialakított kis napozóágyamra. Most már kellemesen elnyúlhatok a csónak elejében és elégedett vigyorral adhatom át magam a fénynek. -Ha sikerül kifognod halat, akkor vinnék haza is, persze! – válaszolom teljes természetességgel. Milyen buta kérdés ez?! Miért ne vinnék, ha már lógatja a botját és még meg is süti! -Kellemesen ropogós lesz? – nehogy már túlsüsse, és odakozmáljon a halacska. Finom ízletes fogás lesz belőle, de még előbb ki kell horgásznia a halat… Az meg nem úgy tűnik, hogy hamar menne. Igaz, van időnk bőven! Amúgy is kellemes látvány tárul elém és még az időjárás is csodás. Néha odalesek felé, hogy mit csinál, de azt hiszem, hogy egy jó ideig el lesz foglalva az áztatással. Amúgy reggel szoktak enni a halak, vagy estefelé? Ez aztán jó kérdés megint… és vicces is, ahogy így elnézem.
Jót mosolygok a piszkálódásán, de nem veszem fel. A csali a horoggal bekerült a vízbe, én pedig inkább a vízre koncentrálok. Tekerek kettőt a zsínóron, aztán a kérdését hallva fordulok felé. - Ha? Nincs ha. Azért kérdeztem, hogy tudjam mennyire lesz szükségünk. Az előbb még ruhában akart napozni, most meg alig takarja valami. Nehéz rajta kiigazodni. - Nem itt akartam megsütni. Valószínűleg valamit félreértett, már megint. A tekintetem rajta felejtem és meg mernék rá esküdni hogy pimaszul vigyorog. Ó, nem fog ő a fejemre nőni! Közben megmozdul az orsó a kezemben, rángatózik a zsineg, így ismét a víz felé fordulok. Engedek egy kicsit a halunknak, hogy aztán erősen megtekerjem a zsineget. Makacs jószágnak tűnik, a zsinór rángatásából gondolva, ezért megint engedek neki, aztán valamivel később megint erősen megtekerem a zsineget, míg végül a csónak tetejéig húzom fel a halunkat és gyorsan lehajolok hozzá a kezembe venni. - Az első játékosunk megérkezett. Vigyorgok Nadi-ra és közben leszedem a horogról a vergődő halat, akit ezzel a lendülettel tovább is hajítok, a napozónknak. - Köszöntsd szépen! A nyirkos, pikkelyes teste nem túl kellemes, még én se örülnék neki, ha valaki rám dobna egy ilyent napozás közben, szóval fedezékbe vonulok, vagyis a csónak másik végébe ülök le a horgászbottal a kezemben.
Nagy nehézségek árán- s némi kuszaság miatt- végre elhelyezkedem a csónak elején kialakított kis zugban, hogy napozni tudjak. Ath, úgy el van merülve a bot lógatásával, hogy nem is nagyon figyel máshová. Azért egy párszor rásandítok, de azt hiszem, hogy egy jó ideig fogja majd üresen a zsinórt dobálni. Már majdnem elmerengek, mikor a fogás elkészítésére terelődik a beszélgetésünk. Honnan veszi, hogy nem vinnék haza is belőle? Naná, hogy nem hagyom ki! Anyáék is szeretik a frissen sült halat, meg aztán, készen viszem… Vagy, valamit félreértettem? -Ezt úgy mondod, mintha előre tudnád, mennyit fogsz ki közülük!? A csalid megmondja? – nevetek fel, mert ez olyan hihetetlennek hangzik, és amúgy se hiszem el! Ennyire nem lehet beképzelt Tuskó! -Fogj sokat, és akkor elég lesz!- hagyom rá, majd visszafekszem sütkérezni, mert nem hiszem, hogy kapása lesz perceken belül. –Hagyjál inkább napozni!- legyintek rá, mert ezzel tudom még nagyon cukkolni. –Úgyse kapja be egy hal se, amit ráaggattál!- nevetek fel hangosan, és ismét elhelyezkedem kényelembe téve magam. Csak arra nem számítottam, hogy egy perccel később a nyakamba kapok egy csapkodó halat, ami nemrég még a tavacskában úszott, és egy jó nagy adag vizet is, ami a felhevült bőrömre, úgy hat, mintha jeget dobáltak volna. -ÁÁÁÁÁÁááááhhhhhhh!! Hééééé! Veszed le rólam! – próbálok kitérni a ficánkoló állat elől, de csak azt érem el, hogy a síkos pikkelyein megcsúszik a kezem és újból a combomra esik szerencsétlen állat. Most úgy megragadnék egy nagy tárgyat, és hozzávágnék Athardhoz! Mondjuk egy evezőt, hogy érezze a felháborodásomat és az ijedtségemet! -Ezt meg miért csináltad?- állok fel megint a csónakba, hogy elkapjam a halat, majd Ath-ot is. Bár a mozdulataimra vigyáznom kell, hogy ne billegtessem a csónakot, de most ezzel nagyon felmérgelt! -Most kapsz!- nevetek fel, bár nagyon megijedtem, ahogy rám dobta a kifogott zsákmányt, de most már nem fogja megúszni szárazon! Kellett neki kihúzni a gyufát?! Óvatosan lépek át a hozzám közelebbi ülésen, majd még két-három lépés és mellette termek. -Nesze neked!- csapok rá a takaróra, s vele a hátára. –Kérsz még?- csapkodom újra, de a takaró felfogja az ütéseimet. Erre most nem gondolok, mert annyira kiakasztott ezzel a mozdulatával. -Direkt dobtad rám?! Hééé!- ütögetem kitartóan, de amilyen szemfüles, behúzza a nyakát és jól tudta, hogy ezt nem hagyom megtorlás nélkül. Csak arra nem számítottam, hogy a hallal együtt némi víz is került a csónak aljára, és én meg mezítláb vagyok… Vagy a vízbe kötök ki, vagy az ölébe esek.. Igaz, most egyik se jó opció.... -Minden kifogott halat rám fogsz dobni? A „második játékost” is? Szép! – közbe csapkodom tovább, de azt hiszem, hogy meg se érzi… Nem, mintha olyan erővel ütném, de azért érezze már, hogy ez nem volt kellemes érzés nekem. Megint úszni akar?
Volt értelme félrehúzódni, mert Nadi megint ugrabugrál, sikítozik, aztán elindul felém. A "Most kapsz!"-ra kérdőn felfelé húzom a szemöldökeimet, aztán röhögni kezdek, mert ő is nevet. Ha így folytatja megint felborulunk. Billeg is rendesen a csónak, amíg felém trappol, addig leteszem a kezemből a horgászbotot. - Csak óvatosan! Pimaszul rászólok, széles vigyorral követve lépteit, amikor ideér, próbálom elkapni a kezeit, de az első néhány csapásnál nem sikerül. Leporolja a takaróm! Megemelkedik a csónak eleje, ő még kitartóan ütöget. Nem tudom most tényleg ilyen pipa lett, vagy belement a játékba? Mindegy is! Megcsúszik a lába, bár ezt később veszem észre, én az ütése közben kapom el a kezét és húzom lefelé magamhoz, hogy letegye a hátsóját ide elém, aztán remélhetőleg nem borulunk fel. - Nyughass már! A kezét azt továbbra is erősebben fogom, mert képes és orrba ver a kapálózása közben. Még nevetek, bár ez a vigyor az arcomra fagy, amikor a csónak elejét figyelem. Még mindig meg van emelkedve, de amikor Nadi lehuppan hozzám, egyet rázkódunk és vissza potyog a vízbe. Erősebb, aztán egyre enyhébb billegés jelzi hogy megúsztuk. De nem sok kellett hozzá! - Igen. Direkt dobtam neked. Rosszul viselem, ha lenéznek! Nem emlékszem rá hogy én becsméreltem volna-e őt, de egyébként meg mindig olyan negatívan beszél saját magáról. Ez viszont nem bosszú, csak játék a részemről. Olyan aranyos, amikor felkapja a vizet és begőzöl! A kis méregzsák! - Nah, ha bocsánatot kérsz, akkor elengedlek! Egyébként is elengedném idővel, de most érdekel mi a fenével fog próbálkozni a szabadulásáért. Félig az ölemben, félig a padon ül, bosszús, bár az arcát nem látom, mert nekem háttal ül. Én a kezeimmel lefogtam az övéit, nem túl erősen, de próbálom annyira, hogy ne tudjon orrba verni, vagy megpofozni.
Amikor nekem dobja a kifogott halat és vele egy jó nagy adag vizet is kapok, ezzel nagyon megijeszt. Már kezdtem elpilledni a napon - az arcomon derült mosollyal-, mikor telibe talál az az uszonyos. Hirtelen azt se tudtam merre ugorjak! Ez a Tuskó, meg vidáman kinevet, amiért ugrálva és ügyetlenkedve csúszik ki a zsákmány a kezeim közül. Az áramvonalas teste amúgy is nehezíti az elkapását, de ezt nem tűrhetem neki megtorlás nélkül. -Óvatos vagyok! Te meg direkt nekem dobtad!- próbálok egyensúlyba maradni és nem billegtetni a csónakot, de a lehető leghamarabb odaérni hozzá, hogy megcsapkodjam kicsit. Igazából nem tudok rá haragudni, mert most is nevetek, de tudom, hogy ha nem teszek semmit, akkor ezt sűrűbben fogja előadni! Azt ne is képzelje! A takaró minden ütésemet felfogja, de nem is csapok nagy erővel. Az arcára kiülő széles vigyor, meg csak olaj a tűzre nálam. Ahogy megfogja a kezeim, akarnám kihúzni a szorításából, de nem megy. Jóval erősebb nálam- ez tény- és én meg rángatni annyira nem merem a kezeimet, mert a csónak vészesen megemelkedik az orránál. Már csak az hiányozna, ha megint beborulnánk és még a kifogott halnak is fuccs lenne…. Igaz, hogy nem hittem volna, hogy ráharap a csalijára egyetlen hal, de mégis! -Eresszél el!- szabadulnék a béklyóból, de nem megy. – Na, persze! Most hárítsd rám! Dehogy néztelek le! A horgászbotod hatékonyságára céloztam…és nem is Rád! Hééé! – még mindig küzdök, de már nem bírom a nevetésemet visszatartani. Eddig is jót derült rajtam, és most, ahogy „menekülnék” a kezei közül, máris egy másik helyzetbe huppanok. Inkább zökkenek, mert amint igyekszem a kezeimet elhúzni, a csupasz talpam alatti víz miatt megcsúszom, és Athard ölében kötök ki nagyrészt. -Engedj el…. Miért kérnék bocsánatot?! Te fogsz most is le és nekem dobtad a halat! – fordulok felé, de látom, hogy a vigyora még mindig az arcán van. Most hülyéskedik? Én kérjek elnézést olyanért, amit nem csináltam? -Inkább Te kérj elnézést, amiért most is erősen fogsz magadhoz! Meg azért is… a halért! Amit odahajítottál az ölembe! Tudod milyen hideg a víz, ha a napon sütkérezel egy ideig?! Hmmm? Azt hiszem, hogy sok értelme nincs erővel kiszabadulnom a kezei közül, így mást kell kitalálnom. Nézek rá, de aztán hallgatásba burkolózom. Biztos, hogy durcinak fogja titulálni, de inkább csak időt akarok nyerni, hogy kitaláljam, hogyan jussak ki a szorult helyzetemből. Kapálózni ás hadonászni nem sok értelme van, mert jóval erősebb nálam. A csónak sem olyan stabil, hogy ugráljak vagy gyorsan mozogjak, így ez is kiesett a lehetőségeim közül. Összeszorított ajkakkal ülök az ölében, neki háttal, és direkt nem mozdulok meg, ne lássa, hogy a nevetést akarom leplezni előle. Persze, biztos vagyok benne, hogy tudja, de akkor is! Ha közelebb hajol, akkor elhúzódom előle, de nem teszek hirtelen mozdulatot, nehogy boruljunk megint a tóba… Nem akarnék megint mártózni!… Talán később… -Te kérj bocsánatot, amiért rám dobtad a halat!- makacskodom tovább és sandítva nézek rá. Gondolom, hogy erődemonstráció miatt kapta el a kezeimet, de nem is néztem le! Megint félreértett valamit! Mindig ezt csinálja! -Akkor? Most elengedsz? – kérdezek rá megint, de felőlem elüldögélhetünk így, mert nem sietek sehová! Ő mondta, hogy vacsorára halat fog, nem én! Ha ez sem válik be, akkor mást kell kitalálnom, hogy elengedjen.... Lökött pasi! -Min vigyorogsz ennyire?- nézek megint rá. -Csak azért csináltad, hogy idejöjjek megcsapkodni Téged?- pimaszkodom vele, de annyira átlátszó lenne, ha ezt akarta volna. Kapna tőlem anélkül is, hogy rám dobja az "első versenyzőt". - Amúgy jó, hogy most az öledbe ülök?-tör ki belőlem a kacagás, mert jól tudom, hogy játszik velem. Én is vele... Olyan lökött, de mégis annyira aranyos tud lenni. Igaz, hogy ezt jól leplezi! Ha adnék neki egy puszit az arcára, akkor kellőképpen elérném, hogy elengedjen? Mit tegyek?! Azt hiszem, hogy egy darabig még fogságban leszek...
Fogalmam sincs mi jár a fejében, de amikor a botot emlegeti, máris egy másik oldalról közelítjük meg a történteket. - Akkor tőle is kérjél bocsánatot! A bot jó szolgálatot tett, én pedig csak azért nem röhögök, mert az előbb a takarómat porolta le csapkodva, most meg itt hadakozik velem. Persze én is vigyorgok rajta. - Ha nem fognálak le, felborulna a csónak! És pontosan tudom mennyire hideg a víz. Még egy kicsit hadonászik, aztán nem akar mozdulni. Közelebb hajolok hogy megkérdezzem mi van, nehogy nekem itt bőgésben törjön ki, aztán kiderül hogy nem is úgy fogta fel, ahogy én. - Hé! De amikor megteszem, elhúzódik és morcosan rám sandít. Aztán kezdődik elölről az egész, makacsan ragaszkodik az ő verziójához és juszt sem akar engedni. - Előbb te! Aztán én! Felvázolom a sorrendet, amire jön a logikátlan kérdése. Még ha bociszemeket meresztene, tán meggondolnám, de így? - Egy fenét! Ilyen könnyen nem szabadul, főleg az ütögetés után. Én még meg bírom állni röhögés nélkül, sőt, egy részénél kifejezetten komoly arcot vágok, amíg kacagásban nem tör ki. - Nekem jó. Neked jó? Inkább arra számítottam hogy valamit felém hajít megint, az nem volt tervben hogy ide is jön megverni. De ha már ilyen bátor volt? És még szórakozik is itt velem? - Megmondtam, addig nem engedlek el! Remélem valamit kitalál, mert amúgy egy idő után el kell engednem, máskülönben a játék átcsap ténylegesen komolyba. Nem akarom hogy baja essen, vagy féljen tőlem, ez csak játék. Maradjon is így.
-ÁÁhhh! Szóval már a horgászbotodtól is bocsánatot kell kérjek?! Még mit nem! – fakadok ki rajta, de elnevetem a mondatom végét és közbe próbálkozom kihúzni a kezem az övéből. Naná, hogy nem adom magam könnyen, és ráadásul, még pimaszul vigyorog rám! -Szóval nem tagadod, hogy direkt fröcsköltél le? ..És még a halat is nekem dobtad, hogy megijedjek? – nézek rá morcosan, de aztán megint elnevetem magam. Olyan viccesen néz rám, hogy ez nem ér! Nem tudok komoly képet vágni, ha ilyen vigyorgást vág le nekem! Hihetetlen, hogy ennyire direkt szekál! Na, majd adok én neki hideg vizet! Akkor vigyorogjon! Ahogy csendbe maradok, már tudtam, hogy meglepődve hajol felém, megnézve, hogy miért halkultam el. Én meg húzódtam is arrébb, hogy ne lesse meg az arcomat. A kis huncut! Direkt csinálta, hogy mérgelődjek! Várj csak! -Még, hogy én kezdjem?! Te!- vágom egyből rá, és mocorogva próbálok kikerülni a szorításából. Ó, Shiennel szent szemére! Gondolja, hogy előbb fogok bocsánatot kérni Tőle, mint ő, tőlem!? Ezt jól benézte! -Dehogy mondom!- makacsul állok ellen, hogy tartsam a véleményem. Úgyis el kell engednie előbb vagy utóbb… csak azért se mondom ki! - Már megint mi jár a fejedben?!- pislogok rá, de a komoly ábrázata nem tud megtéveszteni. Ma már többször emlegetett olyasmiket, amiket nem értek, de ebből kiindulva, most sem véletlen ezek szerint, hogy az ölébe ülök, és nem a csónak alján. Tényleg megcsapkodom! -Ahhaaa…. – bólogatok, mint aki hátrálna a vita elől, és azzal a mozdulattal oldalra fordítom a fejem, -hogy az övével egy vonalban legyek-, majd egy puszit nyomok az arcára. -Most jó? Elégedett vagy?- nézek rá, de fogalmam sincs, hogy erre most mit fog reagálni. Igaz, én se gondoltam át teljesen, de erre biztos nem számított. Vagy elenged.. vagy nem, de akkor se fogok bocsánatot kérni Tőle! A botjától meg még úgy se! Azt gondolta, hogy könnyen lefoghat, és máris engedelmeskedem? Azt várhatja! -Elengednél végre? Mi lesz így a vacsorával? Nem azt mondtad, hogy halat fogsz sütni estére?- piszkálódom tovább, és ha elenged, akkor indulnék is vissza a „napozóágyamra” a csónak elejébe, ha nem tart vissza benne. -Még _csak_ egyet sikerült fognod!- magyarázom neki, és a botot nézem. – A többi hal hol van?- komoly arccal akarom ezt előadni, de egyáltalán nem megy. Annyira aranyosan néz rám, hogy még a kezdeti bosszúságomat is elveszi azokkal a szemekkel, ahogy most is figyel engem. Utálom, amikor ezt csinálja! Így nem tudok haragudni Rá! Igaz, hogy egyébként se!…. Csak nem árulom el neki!
Olajat öntöttem a tűzre azzal hogy megmondtam neki a bottol is kérjen bocsánatot, mert most már totálisan ki van akadva és azért sem enged. - Miért tagadjam? Pimaszkodok vele, ő meg hadonászni akar, csak hát nem engedem. Mocorog, egy kis időre megáll, amiért közelebb hajolok hozzá, mert úgy vagyok vele, ha rosszul érzi magát és kicsit sem vicces neki, akkor inkább elengedem. De hamar világossá válik, ő is csak játszik és nevetgél. Sokáig nem tudnánk itt bohóckodni, mert nagyon kényelmetlen az ahogy rám nehezedik, egyébként meg kezdi törni a hátsómat így a padka. A lábamból is kezd kimenni a vér, az lenne szép, ha később nem tudnék innen felállni. Úgyhogy ultimátumot adok neki, amire ő bólogat, én pedig kérdőn felfelé húzom a szemöldököm. Az fut végig az agyamon, nem lehet ennyire nehéz ez, de aztán még a levegő is bent reked amikor az arcomhoz ér. Hasonlót vártam, de nem számítottam rá hogy tényleg megteszi. - Majdnem. De a botnak is jár egy! Követelőzök, bár láthatóan lefoglalja a szabadulás vágya, meg a vacsora. Elengedem a kezeit, de ha valóban a napozóágya felé indulna, akkor átkulcsolom az egyik lábát a combjánál. Nem, nem! - Van elég időnk rá! Lesz több is! Hova sietsz? Úgyse fog tudni elindulni, mert nem hagyom. - Most én jövök, meg egyébként is tartozol a botnak! Makacskodok és húzom vissza, amíg le nem huppan ismét, de most nem fogom le a kezeit. Rávetem magam és a nyakára lehelek egymás után három apró csókot. Remélem nem ver orrba, mert most szabadon kapálózhat és én meg borostás vagyok, ha nagyon csiklandós, akkor csúnya vége is lehet ennek a játéknak. Lehet hogy a végére kiszabadul, de ha nem, akkor meg úgyis én engedem el. - Nesze neked! Most te jössz! Vajon meg meri adni a tartozását, vagy inkább eliszkol a napozóágyához? Szabad az út.
Teljesen fel vagyok háborodva, hogy követelné, még a botjától is kérjek bocsánatot! Azt lesheti! Gondolja, hogy ha sakkban tartva magához ölel- és lefogja a kezeim-, akkor máris engedelmeskedem?! Teljesen elmentek nála otthonról! Biztos, hogy nem fogom megtenni! Legalább nem tagadja, hogy direkt dobta rám a kifogott halat! Még csak az kéne, hogy engedelmesen meghátráljak előle és …Amúgy meg mindegy is! Úgyse teszem meg, és kész! -Hogy micsoda?! Ezt felejtsd el! Ráadásként, még puszilgassam a botodat! Kizárt! – rázom meg a fejem, de már a nevetéstől alig maradt erőm, hogy kiszabadítsam a kezeim az övéből. Úgy látszik, hogy a „váratlan puszi” az arcára meglepte, de nem is figyeltem meg annyira, mert éreztem, hogy enged a szorításán és az egyik csuklómat ki tudtam majdnem húzni a tenyeréből. Mire megint próbálkoznék, addigra kiszabadulok és örülnék a távozásnak, elkapja az egyik lábam, és aztán megint csak az ölében kötök ki, ha visszaránt. -Hova sietek? Napozni… De, Te még csak egy halat fogtál ki és vacsorának az még kevés…- Magyaráznám gyorsan, de a karjai megragadnak, és nem eresztenek el könnyen. Most a derekamnál „estem fogságba”, -a kezeim szabadok-, de úgy vélem, hogy így is nehezen fogok tudni eljutni a csónak orrához. -Mivel jössz Te?- mire rákérdezek, addigra magához húzva közelebb hajol, és három apró csókot lehel a nyakamra. Szinte megdermedek, mert erre egyáltalán nem számítottam. Én csak, azért adtam az arcára puszit, hogy menekülhessek…De, most?! Mit csinál? Az arcszőrzete csiklandoz, és nem tudom nevetés nélkül behúzni a nyakam. -Hééé! Csikis vagyok! De… miért is jövök megint én? – fordulok oldalra, hogy lássam az arcát, de még mindig nem értem, hogy miért adott a nyakamra apró csókokat. Most ez is valami vicces játék? Nagyon meglepett a mozdulata, és azt hiszem, zavarba is jöttem. Nem tudom mire vélni, és még a hatása alatt vagyok. Most ott ülök az ölében, és kérdőn pislogok Rá. Tényleg kaptam tőle három puszit? Most ezt, direkt csinálta? Vagy, piszkálódik megint? -Szúrós a szakállad… - simítom meg az állát, ha engedi. Tényleg régen vághatta le a borostát magáról. Így közelebbről nézve, jó pár napos lehet….
Kifejezetten nem tetszik neki a bot puszilgatása, pedig nem ezt mondtam neki. Különben is az ott van mellettünk, félig a földre lóg. Párszor megugrik, amikor a nyakát puszilgatom és alig bírja behúzni, de aztán elengedem. Mégsem megy sehova, inkább megfordul. - Az komoly probléma. Még dolgoznunk kell vele! Gondolok itt a csikisségére, mert én bizony nem fogom leborotválni a szőrzetemet! Úgyhogy ezt még gyakorolnia kell! Most nem folytatjuk, örülök hogy nem fejelt le, vagy vágott orrba. Egy ideje már szemezünk, és közben én átkarolom a derekát, közelebb húzva magamhoz. Ő meg a szakállamat piszkálja. Nem fordul meg a fejemben hogyan kellene ezt értenem, mert az igéző tekintet egyre jobban húz magához. Szóval elkönyvelem tényként. Szúrok és kész. Szelíden mosolygok rá és türelmesen hagyom. - Még szép hogy szúr. Búgom neki lassan elhaló hangon, egyre közelebb és közelebb kerülve az arcához, míg az ajkaink összeforrnak. Hosszú és forró ölelés után bontakozom ki, útjára engedve ezzel őt is, mielőtt tényleg megcsapkod, mert az nem szeretném. De ha így érez, akkor essünk rajta túl gyorsan! - Kvittek vagyunk? Suttogom ábrándos tekintettel felejtkezve bele az arcába, közben hátrébb húzva a fejem hogy mindketten levegőhöz jussunk.
Teljesen biztos vagyok benne, hogy direkt szórakozik velem, hogy meghátráljak, és bocsánatot kérjek a horgászbotjától! Nem normális! Azt lesheti, hogy megpuszilgatom a botot! Miért nem érti, hogy egyáltalán nem fogom megtenni?! Lökött pasi! Hihetetlen, hogy ennyire makacs és nem veszi észre, hogy bármit is tesz, akkor sem fogok neki engedelmeskedni az ilyen abszurd hülyeségére? Pffff… Hányszor kell még elmondanom?! Lehet, hogy sokszor… A szabadulásom reményében adott puszi az arcára, nagyjából a kellő meglepettséget okozta neki, így lazult a szorítása rajtam. Nekem se kellett több, hogy menekülőre fogjam, de nem sikerült messzire jutnom. De, miért is gondoltam, hogy elenged?! Kihasználja, hogy jóval erősebb nálam, és most is úgy fog a lábamra, mintha egy könnyű pille lennék, majd ránt vissza magához. A csónak amúgy is ingatag és nem is szeretnék megint beborulni a vízbe, inkább engedek neki. Azt hiszem, hogy ha nem hadakozom ellene, akkor hamarabb szabadulok… Csak éppen nem számítottam rá, hogy a nyakamra csókol. Még pislogni is elfelejtek, mikor hozzám ér, -arról nem beszélve-, hogy a szakálla csiklandozva éri a bőrömet. Még sohasem érintett senki ily módon, és zavarba is jöttem tőle. Próbálom leplezni, de annyira letaglózott, hogy nem is tudom, miért nem pattantam fel az öléből, és rohantam el előle a csónak másik végébe?! Helyette az arcát fürkészem és még az állán is megsimogatom a szakállát. Azt hiszem, hogy nem vagyok normális! Viszont, meglepetésemre nem húzza el a fejét, hanem egyenesen rám néz. -Miért probléma, hogy csikis vagyok?- nevetek fel, és vagyok olyan bamba, hogy azt észre sem veszem, mire értheti, majd belemerülve az arca vonalába a karjában maradok. Fel sem tűnik, hogy kitartóan figyeli a mozdulataimat, aztán a pillantásunk is összetalálkozik. Mintha az idő is megállt volna, ahogy a szeme tükrében elmerülök, és a következő mozdulatával az ajkai „legyűrik” a köztünk lévő pár centimétert. Ó, Shiennel szent fénye! Mi történik?! A forró ajkai az enyémre tapadnak, a karjai még szorosabban húznak magához… Először azt se tudom, hogy mit csináljak, annyira meglep, hogy a szemem is kikerekedik, majd lassan lecsukódik… Érzem, ahogy átölel… s egy pár percre egyé válunk. Valaki mondja meg, hogy mi történik?! Mintha… a forróság elöntené a testem…. s az ajka.. Ó, Shiennel! Amilyen gyorsan történik, annyira lassan távolodunk el egymástól. Alig tudok megmozdulni a döbbenettől és a meglepettségtől, -ami, lehet-, tükröződik az arcomon. Azt hiszem, hogy idő kell, míg felfogom mi történt. -A…ig…igen… - ámulatomban még beszélni sem tudok, csak dadogok. Még mindig a szemébe nézek, és próbálom magam összeszedni. Fogalmam sincs, hogy miért tette, de ahogy hozzám ér… mintha minden más megszűnt volna körülöttem. Az ujjaim nehezen mozdulnak, -és fogalmam sincs miért- de, ahelyett, hogy lendülne a kezem egy tenyeresre, az ajkát érintem meg, simítva. Számomra érthetetlen mozdulat, és nem is tudom, hogy ő hogyan fogadja. Igaz, hogy még magam se értem, hogy miért teszem, de azt hiszem, hogy meg se tudom magyarázni. Ha nem húzódik el, akkor végigkövetem ajkai vonalát, és aztán elemelem a kezem az arcától, amint végigsiklanak az ujjaim rajta. -Kvittek vagyunk. – ismétlem utána, - s ha eddig lett volna erő a tagjaimban-, akkor most, minden elszállt. Legalábbis most nem érzem, hogy meg tudnék mozdulni… Pedig kellene.
Bár eltávolodom tőle, a kezeim még a derekán pihennek, ő meg szóhoz sem tud jutni. Mintha azt mondta volna hogy igen. De mire megkérdezném, az ujjai a számhoz érnek. Még mindig jobb egy pofonnál, úgyhogy mosolyogva figyelem, bár nem terveztem messzemenőkig csókcsatát a horgászás helyett. Ez olyan ösztönös reakció volt, nem gondolnék bele többet. Ettől még megeshet hogy visszakapom. - Oké. Tökre határozottan mondta és szerintem is. - Kifogjuk közösen a kettes játékost? Örülök neki hogy itt van és nem a napozóágyán pöffeszkedik, egy kicsit még maradhatna, mielőtt visszamegy. Kacsintok rá és lehajolok a botért. Megigazítom rajta a csalit, aztán átnyújtom neki. Meg kell majd fordulnia vele, de még ölelgethetem egy ideig. Megvárom amíg elveszi, aztán elkezdem neki magyarázni, hogyan is kellene bánnia a felszereléssel. - Határozott, rövid csuklómozdulattal hajítsd be a vízbe. Így! Mutatom neki a hátrafelé, majd előrefelé mozdulatot, miközben megfogom a kezét az enyémmel. Aztán elengedem. Nem akarom helyette bedobni, akkor oda az élmény. Még néhány jó tanács, aztán figyelem mit ügyködik. - Jó messzire! Utána pedig néha tekerj egyet magad felé az orsóval, így mozogni látják a csalit.
