- Apa? - nézek rá értetlenül. - Nem emlékszem rá, hogy a gyermekem lennél. - már csak azért sem, mert ugye ők pár éve érkeztek. Aztán magamban lazán vállat vonok. Biztos valamilyen saját dolog, vagy kifejezés, és nem értem. Majd egyszer talán meg fogom. Ahogy belémkapaszkodik, hagyom, s én is ráfogok a kezemmel, hogy biztosabban másszon fel. Elég puhányak, ami azt illeti. De feljött, és ez becsülendő. S legközelebb sokkal jobb fog neki menni. Megdermed, Rhonyll meg inkább érdeklődéssel néz a lányra, kicsit fejét is félrefordítja. - Madár. A neve Rhonyll. Felismered a szemei között, és jobb oldalán lévő fekete sávról. És nem értem a válaszodban a logikát. Én a madárról beszéltem, te meg vízről. - nézek rá érdeklődéssel. Bizonyára nem értettem valamit jól a válaszából, de sebaj, majd menni fog. - Hatan is tudunk rajta aludni. - merthogy kifejezetten széles anyagot kértem el az egyik tanyáról, amit ők is ponyvának használnak. És elég jól kifeszítettem, hogy ne mozogjon, billegjen. És elhiszem, hogy ez neki nem stabil. De akkor hogyan tud a levegőben megmaradni, magasan? Ja, igen, a múltkor is leesett, lehet, akkor is a leesik volt erősebb. - Van testvéred? - nézek rá érdeklődéssel, s hátrébb helyezkedem a kifeszített anyagon, majd hátratámaszkodom a kezeimmel, nézve az égboltot. Nem sietek a válasszal, hagyom, hogy gyönyörködjön benne. Midennek megvan a maga ideje, és én aztán nem rohanok sehová. Hagyom, hogy feltérképezze az égboltot, Rhonyll pedig elhúz vadászni, miután alaposan körbejárta párszor Ravent, s csak rá figyelt. - Valóban. Újabb nyugodt csend, az éjszakai neszek nekiindulnak. Élvezem az éjszakai zajokat is. - Milyen formákat látsz belőlük?
*Persze gondolhattam volna, hogy Lynar nem érti majd miért apázom le. Már előre mosolyogtam, persze inkább azon amit ő mondott, meg ahogyan mondta. Tök jó fej. * -Én apa mond sok dolgot, mint te. Tanítani engem, mikor kicsi lenni. *Jó, oké, most sem vagyok sokkal nagyobb, legalábbis ami a méreteimet illeti, de lépjünk át az apróságokon.* -Azért mondani, hogy igen apa. Te olyan lenni mint apa. Tréfa volt. *Remélem megérti a hevenyészet magyarázatot, s ha nem akkor sem baj, mert láthatóan nem sértettem meg. Odafönt aztán, némi káromkodás után egészen más dolgokra kell figyeljek, a látvány lenyűgöző, mindaddig, míg fel nem bukkan egy állat. Kis madár, tényleg egészen kicsi, de attól még állat és mint olyan, nem ismerem. Ki tudja mit tenne a szemeimmel azzal a pici de hegyes csőrével. Esőpárna szavaiból azonban az derül ki számomra, hogy nagyon elbeszélünk egymás mellett. Hosszan gondolkodom azon mit is mondott most és korábban, hozzávéve a sajátjaimat, lassan kezd tisztulni a kép. Nagy levegőt veszek, mert ez hosszú lesz és össze kell szednem minden perdai tudásomat, mert ugye a fordító ott van valahol egy lyukban. Baszki! * -Madár, Rhonyll. Ő madár. Ez fán ágy. *S mutatom a madarat, majd az alattunk kifeszített gondolom bőrt. * -Madár csodálkozni, te miért lenni itt mikor nem aludni. Én kérdezni, te nem vízben aludni mikor ott élni? Te aludni fán?-Nahát! Én meglepődni. Azon meglepődni, te élni vízben és nem perdai városban. Meglepődni madár, hogy te itt lenni, de nem aludni. Én meglepődni, te szoktál aludni fán. *Remélhetőleg sikert könyvelhetek el, de azt határozottan érzem így is, hogy csiszolnom kell a perdai nyelvtudásomon, nem is keveset. S persze azon is meglepődöm, hogy azt mondja, ezen az izén hatan is lehet aludni. Oké, ha ő mondja, de én azért kételkedve nézem meg újra az alattunk lévő…függőágyat. A perdaiak szerethetik egymást, ha képesek ennyire összehúzni magukat, meg egymáshoz bújni és főleg elhatározni , hogy márpedig ők most hatan együtt alszanak. Nálunk ez nem „divat” senki nem érzi úgy, hogy a párján kívül mással aludjon, persze a szükség törvényt bont, de még nem fordult elő ez az alvással. Ha több napos kutató útra megyek sem fekszem össze a katonákkal, mindenkinek meg van a maga helye, lehetőleg távol a másiktól. Alec persze biztosan tudna mesélni, az ellenálló lét nem egészen olyan, mint amit a Városban vagy a Domin megszokott az ember. Másrészt sokkal összetartóbbak, majdnem olyanok mint a perdaiak, egymásra vannak utalva és nincs igazán fűtésük. Lehet azért bújnak össze, hogy ne fázzanak. Erről, meg az alvásról jut eszembe a bátyám és kikotyogom, hogy van nekem olyan. * -Lenni igen. Idősebb testvér. Fiú….férfi. *Gyorsan javítom ki magam, mikor eszembe jut a perdai szó a férfire. Nehogy már azt higgye, hogy kis tesóm van, én sem vagyok már kicsi. A mosolyomból és a tekintetemből viszont az is látszik, hogy nagyon szeretem a testvéremet, szeretettel beszélek róla. Mikor felnézek az égboltra, ösztönből nyúlok a pda-ért, hogy lejegyezzek pár dolgot magamnak, de szomorúan kell tudomásul vegyem, hogy nincs nálam. * -Látni Viharmadár. *Azt már tudom melyik, a többit nem ismerem, de már vannak elgondolásaim arról, melyik mi lehet. Persze mellé is lőhetek, hiszen a perdaiak szeme egészen mást láthat benne, ráadásul nem hasonlíthatom földi állatokhoz, mert azokból sem mindet láttam, a perdaiakból meg még annyit sem. * -Mellette….arra az lenni egy…ööö…sikló. Hogy mondani ti…égi hajó. *Próbálom a mutatóujjammal körbe rajzolni a levegőben a siklónk formáját, hirtelen ez jutott eszembe, de lehet, hogy a perdaiaknak egészen más formát mutat. Mondjuk egy férget. Annak van ilyen áramvonalas teste, de azt mégsem mondhatom egy csillagképre. A sikló stílusosabb. * -Vagy ott lenni az. Olyan mint togita. *Mutatok a Viharmadár másik oldalán szikrázó csillagképre és elnevetem magam, az a bamba állat már üti a cukiság kategóriát, eltekintve attól, hogy állat és mint olyan, számomra a rémséget jeleníti meg, inkább hasonlít egy ébredező részeg ember bambaságára, mint vérszomjas fenevadra. *
Félrebiccentem a fejem, érdeklődéssel nézek rá, még az ajkaim is beszippantom. - Kicsi? - nagyon le kell ahhoz hajolnom, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, az előttem lévő lányka nem csak korban, termetben is máshol van, mint én, éppen ezért kellő távolságban állok hozzá mindig, ne érezze magát fenyegetve. - Ó! - keresem benne a tréfát, ám nem találom. - Sajátos tréfa. Van még hasonló? - nézek rá kérdőn, mert valóban érdekel. És mert remélem, hogy így meg is értem. Mert a tréfákat szeretem. Ahogy elkezd magyarázni, hasra fordulok, s úgy figyelem. Így a magasságkülönbség még kisebb lesz, ahogy az államat támasztom. Hosszasan gondolkodom, hogy megértsem a szavait. - Úgy érted, hogy ez is tréfa volt? - csillan fel a szemem. Ezt a tréfát szeretem! El is nevetem magam. - Szerinte... - mutatok a madárra. - Az is furcsa, hogy mi egyáltalán itt vagyunk fenn, holott nincs szárnyunk. Azért is néz érdeklődéssel, mert nem lát minket madárnak. Majd hanyatt fordulok, s a tarkóm alá teszem a kezeim. - A vízben élek, de nem állandóan. A parton van egy kis lak, oda húzodom be, ha kint vagyok a vízből, s dolgozom fel, amit a vízből vettem ki. A pitéket is ott eszem. - lesek rá vigyorral. Emlékszem ám az arckifejezésére, kis híján megfulladtam magamban a nevetéstől. Hümmentek egyet, tudomásul véve. Nekem is van családom, igaz, azok már gyerekekben és lassan unokákban mérendő. Mire Cadarba érek, éppen ideje lesz, hacsak nem már a karjaimban tarthatom a pöttömöt. Újból hümmentek, kicsit feljebb viszem a tónust az elsőnél, majd a másodiknál lejjebb, mint a "valóban?" "igen." lenne. - Égi hajó... - keresem a mellettét, és már felülve, a térdeimre támaszkodom. - Egy kicsit nézd tovább. Ahonnan a Nap kel fel. - látom is, meg nem is, mit rajzolgat, ahhoz az ölembe kéne ülnie és a szemem előtt vinnie az ujjait, hogy lássam, mit is mutat, egészen pontosan. Nem is kell mutatnia, az adott irányba nézek, bólintok. - Togita. Mert az is. Jó szemed van. És fantáziád. - a csillagokban az a jó, mint a felhőkben. Sok mindent bele lehet gondolni. - És mit látsz.... ha még inkább nyugta felé nézel?- - Na, az már fenevad. A méltóságosabb fajtából.
*Szemet forgatok a reakciójára. Mintha pimaszul azt kérdezné, hogy _voltam_ kicsi? Mert most is az vagyok, igen, értem én. Ez is egyfajta tréfa, perdai irónia. Elmosolyodom aztán, mert én vele ellentétben értem a tréfát. Ő is, csak nem ezt. Hosszasan magyarázom pedig, mégsem villan fel a szemeiben a felismerés. * -Lenni. Ha lenni alkalom, én mondani ilyen tréfa és én szólni róla, hogy tréfa. *Bólogatok és nevetek is, mert érti ő csak nem tűnt fel neki, elvégre nem haragudott meg, nem néz rám csúnyán, nem vette rossz néven. Előbb vagy utóbb rá fog jönni a nyitjára és majd csak úgy dobálózik nekem az ilyen tréfákkal. Teljesen biztos vagyok ebben. Lynarnak remek a humorérzéke, most már csak az emberek humorával kell megismerkednie. Ezek után kicsit el is keveredünk a szavak között, de az én hibám, a nyelvi hiányosságokra vezetem vissza és nagyon összeszedem magam a magyarázathoz, de mire a végére érek, már én sem emlékszem az elejére, a lényegre még úgy sem. Hogy ez tréfa lett volna? Nem, de annyira aranyos ahogy nevet, nincs szívem letörni a jó kedvét.- -Az, lenni tréfa. *S vele nevetek. Vajon hányszor fogunk még elbeszélni egymás mellett és ráfogni, hogy tréfa, mire megértjük egymást az ilyen bonyolultan előadott dolgokban? Közben Esőpárna hasra fekszik az izén, mondjuk csoportos függőágynak és egész jól elvan. Én maradok ülve, még a lábaimat sem lógatom le és legalább egy kézzel kapaszkodom. Nincs tériszonyom, de eléggé instabilnak érzem ilyen magasban azt ami alattam van. Azért is, mert egészen ki van feszítve, minden egyes mozdulatnál azt várom, hogy lepattanok róla. Ha kicsit besüppednék, jobb lenne, biztonságosabb. Érzetre legalábbis.* -Nem látni, mikor kézzel, lábbal mászni fel. *Bólogatok nagy átéléssel, felfedve a madár hiányosságait. Talán nem nézne minket ekkora kíváncsisággal, ha látta volna, hogy nem csak szárnyakkal lehet ide felkerülni. Lynar aztán belekezd abba, hogy megválaszolja a kérdésemet, amit félreértett, vagy amit félremagyaráztam, de végül sikerült kikecmeregni az útvesztőből. S még némi humort is csepegtet a végére amin felkacagok. A madár a fejét forgatva néz engem, biztosan a hangom miatt. Agy van ez, érdekes hatással van a hangom egyes perdai állatokra.* -Áááá! Ez lenni jó vicc. Nem ázik el pite. Te egyedül élni ott? Nem rossz? *Szeretek egyedül élni a kabinomban, de amint kilépek onnan, keresem mások társaságát és sokszor csak azért lépek ki a kabinból. Az ember társas lény, szerintem a perdaiak is, annyira oda vannak egymásért, de tényleg. Csodálom őket, mindenki szeret mindenkit. Nem akarnak a másiknak rosszat, nem törtetnek, segítik egymást. Szó szerint fényévekre vagyunk tőlük. S ha már fényév, ott nyúlik felettünk az Univerzum legszebb része, az égbolt, tele csillagokkal. Bolygókkal, holdakkal, de most ne menjünk bele a részletekbe. Kettőt be is azonosítok a magam módján és kíváncsian várom, hogy eltaláltam-e. A kis segítségre el is nézek kelet felé, utána viszont már a togitát figyelem. * -Tééényleg? *Kapom fel a fejem és a szám majd` körbeéri a fejemet, ha a füleim nem lennének útban. Tényleg tőgyike? Fasza! A másik már nem annyira tetszik, ragadozót látok bele, de viccből nem azt mondom. Kíváncsi vagyok hogy reagál rá.* -Virág. Szép virág. *Nem fordulok Lynar felé, csak fél szemmel sandítok oldalra, lopva stírölve, ajkaim szeglete meg-megremeg attól, hogy igyekszem nem mosolyogni. Legalább addig amíg le nem esik neki, hogy ez most tréfa volt. *
Hogy szólna majd, ha tréfálkozik, enyhén megdöntöm magam. Dehogy akarom én megbántani, ám ha nem értem a tréfát, bizonyára nem megfelelően válaszolok. Bár akkor meg úgyis kijavít, mint most, szóval gond egy szál se. Minden meg fog oldódni. Tehát ez is tréfa volt. Érdekes tréfa. - Valószínű. - nézek a madárra, ő meg vissza rám. Kedvelem a társaságát, szokott is aludni a közelemben, ha erre járok, de nem szeretném, ha nagyon megszokna. Éppen ezért mindig meghúzok egy határt. Hogy nem ázik el a pite, rámutatok, valóban így van. - Nem élek egyedül. Rengeteg sok mindenki van velem, főleg olyanok, akiket gyógyítok. Mit értesz rossz alatt? Hogy egyedül élek? - pillantok rá. Rettentően kíváncsi. - És te? Hogy élsz? Fent az égen inkább, vagy itt? - hogy kivel, az nem foglalkoztat, mert azt magándolognak tartom. Kivéve, amikor valami baj van, és szükséges valakinek szólni. Olyankor mindig a falu vagy város fontos tagját keresem meg, ők mindig segítenek. És hát a jó kis helyek, ahol összegyűlünk, mint a piac, például. - Bizony, ő az. - bólintok. Nézem én azt a virágot, nézem én, én bizony nem látom. Aztán ahogy hunyorgok, leesik, hogy két formát nézett egybe. Na, úúúgy tényleg virág! - Úgy ám! - vagy nem. Nem tudom, milyen virágra érti. - És milyen virág? Láttál már olyat? - Halk neszezés hallatszik messzebbről, még nem ért ide. Figyelem a hangot, merről jön, majd lejjebb nézek. - És időnként lefelé is érdemes nézned. - útjára indult az éjszakai vadászat.
*A madárral viszonylag megbarátkozom, végül is nem tesz semmilyen támadó mozdulatot, inkább érdeklődéssel figyel. Kicsit emlékeztet Vharan pukigombócára, csak ez a madár jól nevelt. Hogy mit gondol felőlünk azt nem tudom és kétlem, hogy Lynar belelát a fejébe, de talán jobban ismeri a madarakat, szerintem viszont nem lenne meglepve ha látta volna hogyan mászunk fel a fára. Inkább azért nézhet minket sültbolondnak, hogy szárnyak nélkül feljöttünk ide, mert a lejutás is nehézkes lesz. Még nem tudom hogyan fogom véghez vinni, de remélem nem az lesz a vége, mint a dombról való lejövetelemnek. Innen nagyobbat esnék. Lyanr azonban beavat életének egy kis részletébe és ez leköti a figyelmemet, annál is inkább, mert néhol ellentmondásokat vélek felfedezni, melyekről kiderül, hogy még sem azok. Szóval ideje nagy részét a vízben tölti, de a szárazföldön van kunyhója. Ott eszi a pitét, meg gondolom a levest is bár erre nem tér ki. Van családja mégis egyedül él, de mégsem mert sokan vannak körülötte akiket gyógyít. * -Nem lenni neked kivel beszélgetni. Megoszt a öröm, szomorú dolog, nem lenni társ, barát. *Elmondom mire gondoltam, és ebből talán megtudja, hogy nekem ezek fontosak. Be is diliznék ha napokig egyedül kellene lennem és nem tudnék kihez szólni. Egy ideig elmenne a dolog, hogy magammal beszélek, de a folytonos egyetértés unalmas. * -Itt is fent is. Ott fent…*Mutatok is az égre, persze nem pontosan arra, amerre a Dominium van, de értheti mire célzok.* -…van nekem otthon. Itt szeretek lenni, munka lenni itt, figyelni, vizsgálni Perda. A hegyek vizsgálni, a föld, lent mélyben, mi volt régen, abból tudni mi változni. Szeretni perdaiak, tanulni sokat, de fent Dominium lenni otthon, biztonság, ott lenni anya és apa. Bátyám lenni itt lent Perda, látni őt mikor itt lenni. *Sokkal többet beszélnék magamról ha nem lennének a nyelvi nehézségeim, de talán Lynarnak ez a szerencséje, különben nem tudna követni. Én viszont tudom követni a csillagokat, bár most a fantáziámra vagyok bízva, mert egy csillagképről sem hallottam a perdaiaktól. Kénytelen voltam elnevezni egyet én, a többiről még fantáziálok. Az, hogy tőgyikét pont eltaláltam, csak a szerencsének tulajdonítom, de nem hiszem, hogy tényleg így is hívják, és kíváncsivá tesz, hogy mihez társítják. * -Togita. Hívni így csillagkép? Mit jelenteni perdaiaknak? *Az emberek a Földön sok mindent tulajdonítottak a csillagképeknek, társítottak hozzájuk régi regéket, a történelmük egy részét, esetleg katasztrófákat melyek nagyon régen voltak de az ismétlődésből számítani lehetett egy újabbra. Többségüket nem is látták csak egyszer, az elkövetkezendő generációk a leírásokból és számításokból jöttek rá arra, hogy ismétlődik a felbukkanásuk. Tőgyike képe biztosan jót jelent, na de a másik, amit Lynar mutat, az nagyon rossz lehet. Azt hiszem jobban hasonlít egy erratorra, de virágot mondok és figyelem Lynart, hogy mit reagál rá. Legnagyobb döbbenetemre azt mondja, hogy igazam van. Megint. Virág. Látszik is rajtam a tócsányira kerekedett szemeimből, hogy ezzel most meglepett és a kérdőn felemelkedő szemöldökeimből, hogy kíváncsivá is tett. * -Tréfa volt. Nem lenni virág csak mondani éééééén…..mia? *Mondanám tovább, hogy felvilágosítsam arról, hogy csak vicceltem és valójában a Perda egyik fenegyerekét látom az égen, bizarr módon gyönyörű csillagokból megrajzolva, de a neszezés nekem is feltűnik, s Esőpárna is szól, hogy jobb ha lefelé is figyelek. Meg persze néz is lefelé bőszen. Könnyű neki, hason fekszik és csak le kell pillantania. Én viszont ülök és ha előrehajolok, félő, hogy megbillenve lepottyanok* -Mimi lenni az? *Már két kézzel kapaszkodom, az egyikkel az izébe, a másikkal ha elérem akkor Lynarba, rendesen belé helyezem a bizalmamat az ujjaimmal. Le is izzadok seperc alatt és eszembe jut, hogy kellene egy harmadik kéz is amivel befogom a számat, hogy ne sikítsak el a Rebelliumig. Még tartom magam, szerencse, hogy nem néztem le és nem látom mi mászkál odalent. *
Elmosolyodom. Furcsák ezek az újonnan érkezőek, ám a nyíltságot és őszinteséget kedvelem. - Szereted, hogy vannak barátaid, társaid? Hogy velük legyél? Hogy megoszd érzéseidet velük? Sokat vagy velük? - hiszen nem véletlenül tette fel a kérdéseket. Kérdezném, melyikben melyiket kedveli, érdekli, mit kedvel itt és ott, és nem csak Perdán, s meg is válaszolja. - A szülők még felnőttkorban is biztonságot jelentik. - bólintok. Az enyémek már nagyok, mégis, nagyon örülnek, mikor meglátnak, vagy éppen nem, ha olyanjuk van, ám az, hogy ott vagyok nekik, érzem, hogy számukra a biztonságot jelenti, és nem az olyast, amit párjuk nyújt. - Togita. - bólintok. - Neked mit jelent, hogy így meglátod? - érdeklődöm. Érdeklődéssel nézek rá. - Akár tréfa, akár nem, ha virágot látsz benne, akkor azt látsz benne. - majd odahúzom a hátizsákom magamhoz, immár ülve. Könnyű megéhezni nézelődés közben, és egy takaró is lapul benne, ha fázna alkalmi leskelődöm. Ahogy megkapaszkodik bennem, alkarommal kulcsolok rá, hogy előre tudjon dőlni, s figyelni. Nem fog megbilleni a ponyva, s átfordulni sem, ilyenekre is készültem. - A nagyvadak ideje még nem jött el, ők később fognak nekiindulni. Ellenben előszeretettel szeretnek a fák alsóbb ágaira is felmászni. - somolygok. - Ne aggódj, ez nekik már nagyon magasan van, és azt már tudják, hogy ha feljönnek, le is kell mászniuk, ami általában nem sikerül nekik. Ha visszagurította magát valamennyire, akkor belenyúlok a táskába. - Van ám itt nassolnivaló is, ha éhes lennél. - a gyümölcs éppen annyira lédús, hogy ne akarjon péppé zúzódni, ellenben a héját rendesen le kell szedni. Átadok neki egyet. - Meg víz is. Nálatok milyen csillagok voltak? Meg milyen állatok? Akik mondjuk éjszaka járkáltak?
*Ki ne szeretné, hogy legyenek barátai, társai? Az ember társas lény és nem csak most fedeztük fel ezt az érzést, amikor tényleg csak egymásra vagyunk utalva. Ehhez mérten bólintok nagyot a kérdésére mosolyogva, elrévedve az ismert arcokon, a kedves emlékeken, meg a nem túl kedveseken is. Denisov az összes, szó szerint életbevágó kalandunkon túl a barátom, a társam és azt hiszem a legjobb. * -Ühüm. Jó lenni velük. Beszélni sok dolog. Beszélni jó és rossz dolog, osztani azt ami boldoggá tenni és kapni….vigasztalás, hogy a francba mondják ezt perdaiul? ....szép szó, kedves szó, lenni szomorú. *Csak kivágtam magam, bár eléggé beleizzadt az agyam. Biztos meg fogja érteni. Kell ez nekünk, fontos, hogy beszéljünk valakivel, fontos, hogy szeretve legyünk, és mindegy, hogy milyen módon. Nem kell feltétlenül szerelem ahhoz, hogy szeretve érezzük magunkat. Ezért is mesélek a családomról akik a legfontosabbak számomra és nm hagyom ki a bátyámat sem. Úgy érzem Lynarnak nyugodtan mesélhetek róla, hiszen perdai, nem fogja elárulni és a pasi elég őszinte, megbízhatónak érzem az eddigi beszélgetésünkből, másrészt, úgy sem tartózkodik sokat Elorak közelében. * -Igen. Jó látni ők boldog lenni mikor én boldog. *valahogy így tudom a legrövidebben elmondani azt, amit akkor érzek amikor elmesélem nekik a napomat, hogy mikor mire jutottam, a sikereimet akár a munkámban akár az életem más területén. Persze akadnak olyanok is melyekre szemöldök felvonással vagy ijedtséggel reagálnak, mint például a Jenkinsszel való vacsoráimra, de az is jó. Megosztani velük mindent, és tudom, hogy bármit mondok náluk biztonságban van. A csillagok területén már egészen mást gondolok, jóllehet valahol mégis kapcsolódik az életemhez. A csillagok némák, és fogalmuk sincs miről beszélek olykor magányos óráimban, mikor felnézek rájuk és gyönyörködöm bennük. Kérdése elgondolkodtat, és most nem is érzem azt vele, hogy feltétlenül valamilyen tréfával kellene válaszolnom. * -Nyugalmat. *Akaratlanul is az élő – szerintem félholt – állatokra asszociálok, arra ahogyan a tőgyikék néznek bambán a világba, látszólag semmire nincs gondjuk, de igazából az életükről sem tudnak. Mégis valahol nyugalmat árasztanak magukból. Nem véletlen, hogy ők voltak az első állatok a Perdán, akikkel megbékéltem. A másik csillagkép amit felfedezek, amit Esőpárna mutat nekem, már korántsem ilyen békés, mégis virágot mondok viccből, amit aztán közlök is nevetve Lynarral. * -Én nem azt látni, csak azt mondani. Rossz állat, errator. Brrrrr.*Össze is rázkódom látványosan az említésére, de nem sokára nem csak mutatom, hogy mit jelent nekem az a vadállat, hanem érzem is a borzongást, a hideglelést, az ijedtséget. A neszezés és Lynar figyelmeztetése kihozza belőlem a félelmeimet, szerencsére még nem sikoly formájában. Ám nincs harmadik kezem, hogy azt a számra tapasszam, az egyikkel a minket tartó bőrbe, a másikkal Lynarba kapaszkodva igyekszem magunk alá nézni, de a csillagok fénye oda már nem jut le, az erdő alja sötétségbe burkolózik. A tanításra kétségbeesetten Lynarra nézek, a szemeim a csillagok fényéhez hasonlatosan világíthat annyira kikerekednek, a hangom megremeg.* -Csak később? Nagy vadak még nem, ez lenni kicsi vadak hangja? Ótejóéééég! Baszki! Mászni fel fára? Baszki! ….Biztos lenni magas? Nagyon magas? *Hogy mennyire szeretném azt hallani, hogy nagyon magas és ide nem tudnak feljönni, az is mutatja, hogy egyre szorosabban fogom Lynar karját és most már nem azért, hogy egyszerűen csak kapaszkodjak benne, hanem mert félek. Tényleg félek. * -Nekem sem menni. Megint zuhanni. *Ilyen remegő végtagokkal, amilyenek most, még a dominiumi fehérje zselét is lepipálom. * -Éhes?Viccelsz? Hogy tudnék most enni? *Persze nem érti, amit nem is csodálok, a kezembe ad egy gyümölcsöt, kénytelen vagyok őt elengedni. Most a gyümölcsbe kapaszkodom, görcsösen szorongatom. Igyekszem relaxálni, mélyeket lélegzem, nagyokat sóhajtok. Ő meg tereli el a figyelmemet a kérdéseivel. Nem tudom mennyire tudatos vagy sem, lehet csak tényleg kíváncsi és eszébe sem jut, hogy ezzel másfelé tereli a gondolataimat. * -Nem tudni, én nem élni Földön. Föld én….nem én otthon. Így hívni. Én égi hajón születni, nem látni Föld soha. Olvasni sok állat, látni kép, de nem találkozni. Volt oroszlánolyan lenni mint grodrak, csak nem lenni szárny. Volt macskalenni olyan mint príí, csak nem lenni szárny. Togita adni tej, nekünk lennitehén adni tej. Nagyobb lenni mint togita. Lennimedve. Nem látni perdai állat olyan. De lennimedve és oroszláncsillagkép. Lennisárkány, mint froverian. Ebben időben mint lenni most Perda, látnisárkánycsillagkép Föld. De nálunk nem lennisárkány csak mesében. *Most nagyon tudnék inni a Búfelejtőmből, de a kis lapos flaskám ott van lent egy odúban a táskámban. Hú, még sosem hiányzott ennyire….de, a froverian említésére eszembe jut az a kurva hideg a hegyen, a bátyám majdnem lebukása Jenkins előtt, na akkor tényleg rohadtul hiányzott, Jenkins meg képes volt eldobni. Akkora traumát még nem éltem át soha. * -Adni kis víz? Kérlek. Más lenni nem? Erős ital? *Azért bepróbálkozom, hátha. *
Érdekes hallani, hogy mikre van szükségük, s hogy ezért egymás társaságát keresik. - Van, amikor szükséges. - kinek mi. Nem véletlen, hogy ezt az életet választottam, sokkal boldogabb vagyok, és nem megyek senkinek az agyára. A természet és az állatok jobban lekötnek, s teljesebbnek érzem magam velük. A legidegenebbek azonban az olyan érkezők, mint ő is. - Ez így van. - bólintok. Ha csak egy dolog lehetne, amit kívánhatnék a gyerekeimnek, unokáimnak, s akiket szeretek, akkor az a boldogság lenne. Ahogy a szemük csillan, ahogy sugároznak a boldogságtól, ahogy ajkuk görbülete felfelé áll, mindennél többet jelent. De ehhez nem kell mindig velük lennem. Megvan a saját életük. - Ühüm. Mert azt is jelenti. Ha a csillag akkor kel fel, mikor születsz, akkor a perdai nyugalmat talál melletted. - és a nyugalmat nagyon szeretem. - És miért mondasz más, mint amit látsz? - nézek rá érdeklődéssel. - Értem, tréfa. - - mosolyodom el. Szokni kell ezt a tréfát még. - Az errator rossz állat? Miért? - vajon mivel találkozott, hogy ezt mondja? Hagyom, hogy belém kapaszkodjon, alkaromat az övé alá csúsztatva, megfogom a könyökénél, hogy tarthassa magát. Derűsen figyelem, s eszembe jut, hogy az égen talán nincsenek ragadozók, ezért is szokatlan neki. Mármint a repülő hajón. - Annyira nem kicsik. - van pár szó, aminek az érzete számomra nem kellemes, akkor kicsit vissza is tartom a levegőt, s hagyom, hogy elmúljon. Furcsa az égiek hangja, hogy tud ilyen érzetet is okozni. Figyelem, s megértem, valóban fél. Ismét az jut eszembe, mit tapasztalta meg velük kapcsolatban, hogy ez az érzelem úrrá lesz rajta. Egy kis étel minden rossz kedvet elűz, az alvással és úszással, hosszas sétákkal együtt. De most marad az étel. - Nem viccelek. Az étel azért jó, hogy elmúljon a félelmed. A gyümölcs jó segítő. Szeretném megtanulni az otthonuk nevét, ám amit mond, sokkal kíváncsibb vagyok rá. S ahogy beszél, mintha megjelennének előttem. Ám valamit megtanultam: ami elmúlt, az elmúlt, s élni csakis előre lehet, a jelenből lkiindulva. - És itt van kedvenc állatod? -hiszen, ha szeretett volna találkozni velük, akkor most ezt Perdán kiélheti, itt is vannak nagyon aranyos, és kevésbé aranyos állatok, de ők is mind a természet fontos részét képezik. - Víz? Az van. - újra belenyúlok a táskába, s kiveszek egy bőrkulacsot, s felé nyújtom. - Erős ital nincs, a sok víz erős csak.- a csodaszép hullámaival!
*Mesélek és észre sem veszem mennyire megnyílok előtte. Jó érzés beszélni olyasmiről, amit másnak nem mondanék el. Igazán jó hallgatóság, de kétlem, hogy sokat megért abból a karattyolásból amit én perdai nyelvként adok elő. Viszont a szavaiból az is kitűnik, hogy ebben hasonlítunk egymásra és talán nem csak mi ketten, hanem a perdai és az ember. Arra bólint rá, hogy ő is örül annak, ha boldogság tölti el a szeretteit. Na ugye? Mondtam én! A csillagok már egészen más téma és kibukik belőlem, mit is jelentenek nekem a csillagok, a bolygók a holdak és az együttállások. Vicces, hogy pont egy bamba állatról sikerül felidéznem magamban azt, amit akkor érzek amikor az égre nézek fel. De tényleg így van, nyugalommal tölt el a látványuk. * -Tényleg? Öööö….én nem tudni melyik csillag kelni fel mikor én születni. *Szomorúan sóhajtok, mert hát tényleg így van, de nem fogok úgy meghalni, hogy ne tudjam meg. A Dominium folyton mozgásban volt, ráadásul senki nem azt figyelte milyen csillagképek mellett „haladunk” el. Azonban nem lehetetlen ezt kideríteni, nekem ne menne? Csak elő kell szednem az archívumból az akkori jelentéseket, számításokat és már meg is lesz. Persze nem most azonnal, ehhez idő kell és nincs nálam a pda-m sem, hogy azon keresztül törjek be az archívumba. Majd ha hazamentem és legközelebb felkeresem Lynart és megmutatom neki, kíváncsi vagyok mit hámoz ki belőle. Erre mondták régen azt, hogy „rossz” vagy „jó” csillagzat alatt született. A perdaiak ezt tovább részletezik. * -Mellettem nem lelni nyugalom. *Nevetem el magam és úgy nézek Esőpárnára, hogy tudja, ez most egy tréfa. Vagy nem az, mert tényleg, mellettem aztán nem lehet unatkozni, én sem szoktam. Elképzelve azt a csillagállást amelyik alatt születtem, biztosan egy nagyon bonyolult, kócos, sok csillagból álló konstelláció lehet. Egy újabb viccel ütöm el az erratoros-virágos találgatásomat, és kis magyarázat után Lynar meg is érti. Nem is kellett magyarázni neki.* -Látni, menni neked ez! *Büszkén vigyorodom el és nem kevés dicsérettel a pillantásomban, amiért képes követni. * -Errator enni meg. Ő biztos. Félelmetes lenni, nagy sok fog és karom. Erő. Én lennin kicsi és gyenge. *S mutatom is a karjaimmal és az arcommal, mire is gondolok. Vicsorgok és befeszítek, bár rajtam nem sok minden van amit befeszíthetnék, de talán a mozdulatot megérti. A szándék a fontos. És csak emlegetni kellett az állatokat, máris megjelennek odalent, a fenekembe már egy garotsi szem sem férne, más kérdés, hogy nem is áll szándékomban bármilyen magot is feldugdosni magamnak. Mégis ki volt az a hülye aki ezt a mondást kitalálta? Nem csak rajtam látható a félelem, hanem abban is megnyilvánul ahogyan Lynarba kapaszkodom, de ő persze nem sokat segít, legalábbis a szavaival nem.* -Baszki! Nem kicsik? Ezzel te nem segíteni!*Hörrenek fel, szerintem jogosan, de hát csak őszinte volt. Azt nem is veszem észre, hogy minden baszkinál nagy levegőt vesz, vagy visszatartja, vagy nem is csak a baszkiknál. Szóval nem tűnik fel, másnál sem szokott, vagyis másnál nem érdekel, ezért elsiklik a figyelmem. Azon viszont nem kicsit döbbenek meg, hogy ilyenkor étellel kínál. A gyomrom akkora lett hirtelen, mint a kisujjam körme, mégis hogyan férne bele bármi is? Nem mondom, ha Búfelejtővel kínált volna….annak másik gyomrom van. Azt simán lenyeltem volna és a lelkemre is jó hatással lenne. * -Ti lenni furcsák. Enni mikor félni. Nem lenni kicsi a….? *Nem tudom hogyan mondják perdaiaul a gyomrot, ezért csak a kezemmel mutatok a sajátomra, de ezen a mozdulaton is sokat gondolkodom, mert vagy Lynart, vagy az alattunk lévő bőrt kellene elengednem. A bőrt engedem el végül, mert a pasiban jobban bízom. Ez is elég fura. A kapott gyümölcsöt szorongatva kezdek el mesélni a Földről és az ott élt állatokról Esőpárna kérésére, s amíg a hangom hallgatom, a lenti neszekre nem figyelek, de persze a gyümölcsöt meg sem kezdem. Gondolatban sóvárogva tekintek le arra az odúra, amiben a táskám van, a táskámban pedig az életmentő Búfelejtőm. Helyette vizet kérek. Baszki, szentségtörés! Jenkins meg kísértetiesen vigyorogva dörzsölgetné a kezeit ha ezt hallaná és később a fejemre is olvasná, hogy; „Lám! Mégiscsak jó a víz!” Persze nem én lennék ha nem próbálkoznák be Lynarnál, de csak vize van. * -Kedvenc jelenteni azt, amelyiktől nem félni? Togita. *Bólintok rá a kérdésére a válaszommal együtt, majd elhúzom a számat egy kicsit arra, hogy a sok víz erős csak. Hova kerültünk mi? Mindenesetre elveszem a bőrtömlőjét, de úgy, hogy őt nem engedem el. A gyümölcsöt teszem le magam mellé, és iszom néhány korty vizet, majd visszaadom. Azért nem tagadom, jólesett, de csak mert nincs más. * -Köszönni neked. Sok víz lenni neked jó, meg sok perdainak. Te és ők élni vízben. Ember, én, ők nem tudni. Én mondani Tywinna, én szeretni vízben úszni mint perdai, jó lenne. Alec meg repülni. Mint frevorian…froverian. *Azt hiszem, bár soha nem beszélgettünk erről, azt viszont láttam, mennyire megcsodálta a sárkányt. Persze én is, de bennem valamiért a víz maradt meg. Talán mert a csillagok közé tudok repülni siklóval de a víz alatti élet elérhetetlen. *
Először nem értem, mit akar ezzel kifejezni, aztán megértem. - Az égi madár repül, értem. - bólintok. - Akkor válassz egyet az égbolton. - mutatok fel az égre az ujjammal. - Azt mondják, amelyikhez vonzódsz, vigyázzák lépteid. - a lélek úgyis tudja, hova húz, s akkor már meg is van a csillaga, nemigaz? - Pedig most éppen az van. - mosolygok rá. Nyugalmat érzek, a természetből is, noha az éjjeli állatok vigyázva alszanak, ne találjanak rájuk a ragadozók. - Majd belejövök. - vagy elengedem. Ami nem megy, és nem is kívánom követni, tenni, azt elengedem, menjen útjára. - Ezt jelenti neked a rossz? Mit jelent még? - talán közelebb jutok ahhoz, hogy miért gondolja őket rossznak. Figyelem, ahogy kezd teljesen magán kívül lenni, és nem értem, miért. - A félelemnek szaga van, s ez csak még jobban ide vonza őket. - amire meg nagyon jó szaglásuk van, ha már látásuk talán annyira nem is tökéletes, vagy éppen tökéletesebb. - Úgy látod, hogy félek? - nézek rá érdeklődéssel, s ahogy belém kapaszkodik, még jobban, hagyom, hogy megtegye, s a gyümölcsöt átnyújtom neki. S úgy lélegzek, hogy érezze, nyugodt vagyok. A test nagyon jó jelző, s remélem, az övéké is úgy működik, hogy majd átveszi a légzést, majd az azzal járó nyugalmat is. Kiveszek egy másik gyümölcsöt, s jóízűt harapok belőle, hallgatva válaszát. Mégis kér vizet, ami jó. Bele is harapok a gyümölcsbe, hogy szabaddá tegyem a megmaradt kezem, s a hátizsákból kiveszek egy kulacsot, hogy átnyújtsam neki. A gyümölcsöt visszateszem a kezembe. - Csak húzd meg a tetejét, kijön a záró rész. - Kedvenc az, amitől mosoly kél a szívedben. - szeretem az erratorokat. Erősek, van mit tőlük tanulni, nagyon jó tanítómesterek. S nagyon jól emlékeznek arra is, aki meggyógyítja őket. - Togita. Miért a kedvenced? A visszaadott kulacsra ugyanaz a menet ismétlődik meg, s csak ha újra kezemben van a gyümölcs, szólalok meg. - Váljék életté benned. Ha szeretnél vízben úszni, miért nem teszed? Nem tudsz? Kértél valakit már, hogy tanítson meg? A víz az igazi közegem, ezért is döntöttem már korán úgy, ahogy döntöttem.
*Egyelőre nem kell bonyolult számításokat végeznem ahhoz, hogy megtudjam melyik az én szerencsecsillagom, mert Lynar jobb megoldást kínál. Fel is nézek az égre ismét, de most már egészen más indokkal és tekintettel, keresve azt a csillagot, csillagképet ami a legjobban tetszik. Persze más elgondolás alapján nem a togitásat választom, hanem azt amelyik a hegy csúcsa felett van. A madarasat. A Viharmadár szemét. * -Az ott. Lenni nekem vonzódás, lenni erős, kell vigyázni rám nagyon. Fent lenni nagy szem és engem figyelni, vigyázni. *S elvigyorodom büszkén, hogy mennyire furfangos voltam most. De hát tényleg nagyon kell rám figyelni, mert ahogy Lynarnak is mondom, mellettem sosincs nyugta az embernek, vagy perdaiank, az eszembe sem jut, hogy fordítva is igaz lehet. Mert hát Denisov mellett nekem nincs nyugtom. Lehet, hogy legközelebb ha eszembe jut ez a beszélgetés, ajánlom majd neki a togitás csillagot, hogy nyugton maradjon…nem kicsit félreértve a csillagos-vigyázós dolgot. Arra viszont már a vigyorom is szelídül, hogy Lynar saját maga nyugalmával cáfolja meg a szavaimat. Megy ez, ahogy a vicceim megértése is kellő idővel. Jó érzés, ha valaki jól érzi magát a társaságomban és most ezt veszem észre. Kellemesen elbeszélgetünk mindenféléről, közben sokat tanulok Lynartól, megismerve őt a perdaikaról is, de magamról is sokat árulok el.* -Ha engem megenni, az nagyon rossz. *Mégis mit gondolt? Ennél rosszabb nem is lehet és nem jelent többet számomra. Egy állat, ami az ösztönére hallgatva megöl mindent amiben ételt lát. * -Mást nem. Neked mit jelenteni? *Hátha többet is megtudok az erratorokról, azt kétlem, hogy kiderül milyen bájos és kedves lények. Bár odalent Lynar szerint nem erratorok neszeznek, azok ott sem lehetnek kedvesek és nem tudom palástolni mennyire megijedtem attól, hogy utánunk másznak. Esőpárna azonban még jobban rám hozza a frászt azzal, hogy szerinte a félelemnek szaga van és ha én félek, akkor büdös vagyok tőle és erre jobban jönnek a vadak. El is kerekednek a szemeim, de hirtelen nem tudom mit csináljak, mert nem tudom honnan jön ki belőlem a félelem szaga. * -Én mit csinálni, hogy ne legyen szag? *Teljes joggal és türelmetlenséggel kérdezem, a hangom meg is remeg, de legalább nem sikítok. Lynar teljesen nyugodt, halvány lila fingom nincs arról, hogyan csinálja, és még enni is ad, amire kikelek magamból. Még ez sem hozza ki a sodrából, azt hiszem imádom érte, amiért ilyen türelmes velem. * -Nem, te nem félni. Én nem érteni miért nem félni. Lent állatok, nem tudni megenni vagy nem. *A gyümi a kezembe kerül, de nem tudok enni belőle, viszont jobban kapaszkodom Lynarba, aki most Esőpárnából testőrré lépett elő a számomra. Én nem érzem, hogy megnyugodnék, de talán az, hogy vizet kérek tőle, már ennek a jele. Egészen emberien a szájában hagyva a gyümölcsöt, felém nyújtja a kulacsát, én meg elmerengek azon, milyen mókás ez a lazaság egy öreg perdaitól. Öregnek gondolom, mert sokat tapasztalt, okos és bölcs – a kettő nem mindig jár kéz a kézben – és halálosan nyugodt, türelmes. Ja és persze úgy beszél néha mint az apám. A kulacs kinyitása azonban nehézségekbe ütközik, mivel az egyik kezemben a gyümölcs van a másikban meg Lynar és ahogy mondja, mindkettőt el kellene engednem. A gyümölcsöt ejtem aztán le magam elé és elveszem a flaskát.* -Ááááhááá! *Még nem esek neki a víznek, azon agyalok, melyik állattól kél mosoly a szívemben. Aztán eszembe jut Vharan pukigombóca. * -Pukigombóc. Chinel. Vicces állat. *Még bólogatok is a szavaim mellé és mosolygok mikor Pukigombóc pimasz viselkedése lebben fel lelki szemeim előtt. De van más amit azért kezdtem el kedvelni, mert nem bántott, végül is olyan volt, mintha mindig le lenne szedálva. * -Nem bántani. Olyan lenni, mint…aki aludni. *Nem tudom hogyan mondják perdaiul a szedálást, ezért az alvást választottam. Közben vagy mert hatással van rám Lynar nyugodt légzése, vagy mert nagyon megszomjaztam, vagy a fene sem tudja, nem gondolok a lent zajongókra, hanem iszom a kulacsból. Kicsit meg kell dolgoznom vele, mert egy kézzel nehéz kinyitni, de végül sikerül, aztán visszaadom. A kapott gyümölcsöt is elfelejtem egy időre, de már arra is elmosolyodom amit Lynar mond. -Válni bennem életté. Szép mondás. Tetszeni nekem. Köszönni. *Bólogatok tovább, majd az úszásra terelődik a szó és észre sem veszem magamon, hogy mindinkább a beszélgetésre gondolok és nem a lenti állatokra. * -Én tudni úszni. Tanulni én bátyám Alec…ott fent az égi hajón lenni nagy víz medence…olyan lenni mint kicsi tó. Nekünk nem lenni olyan mint nektek, ott a nyakadon. Nem lenni braniq és nem tudni sokat lenni víz alatt. *Közben a gyümölcsért nyúlok és szavaim végén bele is harapok. A lédús gyümölcs íze belerobban a számba és felnyögök tőle. * -Hmmmmm ez lenni finom.
Úgy hajolok, hogy lássam, merre is mutat, mert hiába látok ám jól, innen aztán fogalmam sincs, melyikre is mutat. Elmosolyodom. Mint a forgószél, jön, süvít, aztán már itt sincs. Illik rá. - Miért kell rád vigyázni nagyon? - Értem. - bólintok. - A természet részei, elengedhetetlenül fontos az, hogy ők vannak. Még a dédanyám mesélt egy történetet, amit ő is a felmenőitől hallott, az elejét legalábbis, a végét már ő magam is megélte. Láttál már Tithert? Nagyra képesek megnőni, és fák zsenge ágait, friss hajtásait és leveleit szeretik fogyasztani. Az erratorok akkoriban nagyon kevés létszámmal bírtak, s a természet megérezte, mert nem csak a Titherek, hanem más, hasonló állatok is, előszeretettel csupaszították fel a fák törzsét, a bokrok meg szinte teljesen eltűntek. Velük együtt eltűntek a madarak, bőtermő földet túró férgek, kisebb rágcsálók és kisebb ragadozók is eltűntek, a táj kezdett kietlenné válni, ellenben a Titherek és hasonlóak nagyon lelkesen vándoroltak a területen. Aztán, ahogy nőtt az erratorok száma, úgy kezdtek visszatérni egyes területekre, köztük olyanokra is, ahol ez a helyzet alakult ki - figyelem, tud-e követni. - Sok-sok év kellett hozzá, de a táj újra a régi lett, megmaradtak a bokrok, az alacsonyabban lévő ágak és levelek, s elkezdtek visszaköltözni a madarak, rágcsálók, visszahozva az életet. Sőt. Az addigi áradások is megszűntek. Az istenek nagyon bölcsek, hogy megalkották az erratort, kitűnő őrzői a tájaknak, szükségesek. - nem kérdezek rá, milyennek tartja most őket, nem megváltoztatni kívánom a véleményét, hanem elgondolkodtatni. - Legyél félelem nélkül. - mosolyogva nézek rá, hiszen nyilvánvaló, nem? - Most megvan rá a kiváló lehetőséged. Elnevetem magam, a nevetés mély, halk, s felettébb jókedvű. Mert miért is félnék? - Mert ha most el kell mennem, akkor is tudom, hogy teljes életet éltem, s eljött az időm. A halál az csak egy állomás, s utána visszatérhetek oda, ahonnan érkeztem. - így aztán mitől féljek? - Te talán félsz meghalni? - kérdezem. Figyelem, ahogy serénykedik a kinyitással, addig falatozom a gyümölcsből. - Megy ez. - mert miért ne menne? Megint mond egy szót, amit nem értek, de annyiban is hagyom. - Áááá. Mivel mutatkozott be neked? - ha vicces, akkor biztosan aranyosan viselkedik vele. - Ó, na igen. Van, aki ilyen, de neki az is a dolga. - vagy nem. - S a legjobb altató, ahogy nézzük őket. A kulacsot úgy teszem, hogy kettőnk között foglaljon helyet, jelezve, ha szüksége van rá, fogyasszon belőle nyugodtan. - Mert igaz. Ha nem iszol, a száraz kóróban is több víz van, mint benned. Követem a szavait, s elcsodálkozom magamban. Ha van benne tó, akkor miért jöttek ide le? Ott is van akkor víz, nem? Még úszni is tudnak benne. Nem értem, de majd egyszer megértem. Majd. - Ha úszol, nem is kell mindig a víz felszíne alatt lenned. A nagy vízben nagyok a hullámok, ott lent érdemes lenni, már csak a látvány miatt is, töban és sima vizű folyóban lehet felette is a fejed, úgy tudsz levegőt venni, vagy nem? - fogalmam sincs, hogy működnek vízben. - Bizony, finom. - a csillagokra nézve, már tudom, mi következik. - És ha most az ég felé figyelsz, főleg a tisztás felé, látni fogsz valamit. Ha megteszi, akkor árnyékokat lát majd, ahogy eltűnnek egy-egy fánál, s kis idő múlva újra szárnyat bontanak, hogy a föld felszínén suhanjanak, majd kiengedjék karmaikat, s látni, ahogy felkapnak valamit. Nem tudom, hogy látja-e.
*Arra nem gondolok, hogy Lynarnak egészen más szemszögből kell néznie azt ahova mutatok, de talán csak rájön abból amit mondok. A kérdésre elmosolyodom, csak picit gondolkodom, hogyan is fogalmazzam meg perdaiul azt, hogy mindig bajba kerülök.* -Én lenni baj mindig. Üldözni baj, mint errator prédát. *Elmosolyodom, egyáltalán nem vagyok a gondolattól ideges, már megszoktam és azt hiszem ez az egyik ami éltet. Denisov mellett meg úgyis mindig csak a baj ér el, de kikeveredünk belőle. Marad némi heg utána, de ahogy jóanyám szokta mondani, ami nem öl meg, az megerősít. Az errator ezért nem erősíthet meg. Aztán mivel számomra mást nem jelent az errator, megkérdezem Lynar mit lát benne. Arra nem gondolok, hogy tök természetes dolgok, pedig ismerem, tudom mi az élet körforgása. Hosszan mesél és arra figyelek, meg a kellemesen mély és nyugodt hangjára. Kicsit emlékezet apáméra amikor esténként mesélt nekem, csak ő egészen másról. Tőlem szokatlan módon nem is szakítom félbe, csak bólintok amikor a titherekről kérdez és nem lököm be a sztorimat arról amikor Jenkinsszel voltam és felborították a kocsit. Nézek rá csillogó szemekkel és hallgatok. Ha ezt Jenkins látná, nem hinne a szemének és a fülének sem, hgy nem hallja a hangomat. Mikor érezhetően vége van a mesének, ami igaz mese, valóság, megtörtént, akkor bólintok.* -Az élet körforgása….én érteni. Élet forogni körbe. Egyensúly. *Bólogatok tovább és magamban elgondolkodom azon, hogy a mi érkezésünk vajon mennyit változtatott ezen az egyensúlyon. Kicsit félreteszem a kérdést, mást kérdezek arról, hogy ne legyen félelem szagom, de persze nem sokat segít azzal amit válaszol. El is húzom a számat és az orromat egy grimaszra és picit meglököm a karjánál fogva – amit még mindig szorosan fogok – de közben mosolygok is.* -Te nem segíteni ezzel. *A fejemet is ingatom, de hát ez nem olyan egyszerű. Hogyan ne féljek? Ezt nem lehet kikapcsolni. * -Legyőzni félelem. Nem tudni hogyan kelleni. *Ő persze tudja. Haláli nyugodt a pasi és nem találok rá magyarázatot hogyan csinálja. Persze aki itt él már az állatok között régóta és ismeri őket, annak könnyebb, még elkerülni is. Szeretném megtanulni hogyan kell. Nekem sem a habos lányálmaim között szerepel az állandó félelem, a sikítás, a rettegés. De egészen mást kapok válaszul mint amire számítok. Szóval neki nem baj ha meghal? Oké, sokkal többet élt már mint én.* -Te sokat élni, nem mint én. Én még nem élni teljes élet. *Hogy félek-e meghalni? Hülye kérdés, persze, hogy félek meghalni, annyi dolgom van még és azt hiszem soha nem is lesz olyan, hogy nincs dolgom. A kérdés viszont másfelé húzza a gondolataimat. * -Én nem gondolkodni ezen még. Én hinni, félni elmúlás. Nem lenni itt benne az életben. Nem érezni szél, nap meleg, nem látni csillagok, nem látni világ változás. Nem lenni. Attól félni. *Nem tudom érti-e miről beszélek, a fogalmazás még mindig nem az erősségem, de azt hiszem egyre jobban megy. Erre innom is kell, de mivel valahol lent egy odúban van az éltető nedűm, be kell érnem a vízzel és furcsa mód ez most jól is esik. Arra meg van a válaszom, hogy melyik állattól nyílik mosoly a szívemben, azt is tudom miért, bár elmagyarázni elég kacifántos. Nem is tudom a szót perdaiul a fingra, hát bemutatom.* -Lenni vicces állat. Csinálni ilyet…*Picit megemelem a fenekem és a számmal utánzom a fingást.* -…mindenki előtt. Vharan mérges lenni rá, de utána nevetni ő is. Kicsi szemtelen és vicces….mint lenni én. *Ki is húzom magam büszkeségemben és talán ezért is kedveltem meg Pukigombócot, de aztán rájövök, hogy ez az állítás kissé visszaüt, és gyorsan korrigálok. Tök komolyan és még a fejemet is rázom.* -Én nem szokni olyat csinálni, neeem. *Abban viszont egyet értek Lynarral, hogy a togitákat nézni tényleg felér egy altatóval. Ha sokáig nézi őket az ember, elálmosodik. Én azért kedvelem őket, mert nem bántanak. Még azt is lassan csinálják, ahogyan hozzám dörgölőznek. A vízre olyat mond, ami nagyon tetszik. Egészen költői, és meg is jegyzem…aztán átváltozik Jenkins-é, de sokkal jobban csinálja. * -Na ez lenni igaz. *Végül is a testünk nagy része víz, vagyis folyadék, ha ebből veszítünk, akkor már nem lesz meg az egyensúly. De hát a Búfelejtő nagy része is víz! Talán ezért kerül szóba az úszás és elmondom neki, hogy miért irigylem a perdaiakat, de lehet nem érti. * -Tudni levegőt venni, de fent nem lenni érdekes. Én látni akarni mi lenni lent víz alatt. Az égi hajón nem lenni semmi vízben. Csak lenni nagy….gödör és víz. Én félni egyedül úszni perdai víz, folyó, tenger. Lenni benne sok állat! *S megint elértünk a legnagyobb félelmeimhez, ezt úgyis adom elő, nagy szemeket meresztek és bólogatok, hogy „igen, már megint itt tartunk”. S ha már ittam, úgy most eszem is, megkívántam a gyümit és mivel az egyik kezem szabad, lenyúlok oda érte ahol hagytam. Finom, ízletes, édes, kellemesen elnyammogok rajta. Lynar azonban témát vált és megint mutatni akar nekem valami újat, legalábbis azt gondolom új lesz. Fel is nézek oda ahova mutat és meglátom az árnyakat. Sötétek, titokzatosak, szárnyaik méltóságteljesen csapkodnak. Nem kérdés, hogy grodrakok. Eltátom a számat és csak bámulok arra lélegzetvisszafojtva. Aztán amikor azt látom, hogy valamit felkap az egyik, eszembe jut szegény sikító lóizé és feljajdulok.* -Óóó, jaaaj szegény! *Már-már a szemeimbe is könnyek gyűlnek, de persze túlzás lenne tőlem, hogy elsírjam magam, de az arcomon – ha látható az árnyakkal telt derengésben – a lelki fájdalom nyomai vernek tanyát. * -Grodrakok. Szépek lenni, de ők hozni halál. Én találkozni egy grodrak, elkapni kicsi hoiho. Még lenni kölyök. Én akarni segíteni de Jenkins kancellár tartani vissza. Szomorú volt. *Nagyot sóhajtok, még a gyümölcs íze is megkeseredik a számban és kezemmel együtt leejtem az alattunk lévő bőrre. *
- Te miért vagy baj? - nézek rá csodálkozva. - Te üldözöd a bajt, amikor a baj te vagy? - nem értem, és valószínűleg félre is. - Egymáshoz kapcsolódás és egyensúly, igen. - az égre nézek megint. Szeretem a csillagokat, és aludni is szeretek. - Miért nem? - fordítom felé fejem. Meglökése aranyos, s agresszív is, burkoltan. Érdekesek az égiek. Saját magukat sem ismerik talán? Vagy ez nagyon szándékos volt? Mindenesetre megjegyzem. Kedves a mosolya. Egy rövid ideig gondolkodok. - A félelem szükséges a túléléshez, ám a legnagyobb kincs benne az, hogy cselekedetté tudjuk alakítani, hogy felülkerekedjünk a félelmen. Ha félsz, érzékszerveid kiélesednek, és mintha az idő is megváltozna. Van időd átlátni, van időd dönteni és felkészülni, majd cselekedeni. - volt pár balesetem is, ám legjobban a vadászat az, ami megmutatta ezt, illetve, amikor megtámadtak. Mintha minden időben kitágult volna, lelassul, én pedig szabadon cselekedhetek benne. Nagyon izgalmas érzés, talán ezért is szeretek vadászni. Újra átélni mindezt. Nem tudom. - Kellő önismeret és légzés. - azt látom, hogy ők nem úgy lélegeznek, mint mi, s ennek nincs köze a kopoltyúnak hozzá. Halkan elnevetem magam. - Ha úgy véled, nem élsz teljes életet, akkor a jövőben sem fogsz. Élj teljesen, s akkor nincs mit megbánnod, hogy mondjuk szerinted korán elmész. A életkor az csak egy ... szó. Nem több. Ami itt van, az számít. - mutatok a szívére. Aztán behunyom az egyik szemem, gyanakodva. - Mármint a szíved. - égit még nem gyógyítottam, s kéretlenül nem leskelődöm, mi van a bőre alatt. Áhááá! - Vagyis úgy véled, hogy ha meghalsz, akkor megszűnsz létezni? - csücsörítem a szám. - Az, aki addig voltál, biztosan. De hogy nem léteznél? Olyan nincs. Mi például visszatérünk isteneinkhez. Nektek is vannak, csak elfeledkeztetek róla a hosszú út alatt?- érdeklődésem komoly, egyáltalán nem megrovó. S lehet, teljesen más irányba gondolkodom. A gyümölcs elfogy, lédús, így vizet nem fogok kívánni egy ideig. - Ó, igen? - minden állat teszi, mi is, az előbbiek azért meg szoktak rajta lepődni. - És pukizol is? - vigyorgok rá. - Azt tudod, hogy aki szemtelen, miért szemtelen? - Ó. Akkor az nem tesz beteggé? Ha nincs benne állat, növény, akkor azt nálunk halott víz, és kerüljük. Mit tud a halott vizetek, hogy tartotok? Vagy az ilyen miatt kellett elmenetek a bolygótokról? - érdeklődöm, mert nem értem, mi a jó az élettelen vízben. - Szegény? A másikat nem sajnálod, ha nem találna ma ennivalót? Az pusztuljon el? - próbálom megérteni a gondolkodását, és azt hiszem, eddig is sejtettem, hogy mások, mint mi, s elég furcsa mindaz, amit látok. - Zsenkin Kan szell? Ő személy? Ő volt szomorú? Miért? - kíváncsi lettem.
-A baj üldözni engem. *Nevetve közlöm az igazságot, és bólogatok is nagyon. Azért jobb ha ő is tudja, hogy engem mindig megtalál a baj, pedig eskü! Nem is keresem. Talán Lynartól azt is megtanulom, hogy kerüljem el, de egyelőre azt tanulom meg, hogyan változik és forog körbe az élet, bár a nagyját azért tudtam, de érdekesebb ezt így hallani, egy mesén keresztül. Követem a tekintetét az égre ahol a csillagok csodaszépen szikráznak, békét és nyugalmat sugároz a látványuk, egész éjjel nézném az eget, csak hát…vannak az állatok akik másképp gondolnák az én romantikus programomat. Ebből fakadóan ad tanácsot Lynar, de nem sokat segít vele amit mókásan a tudomására is hozok. * -Mert nem tudni hogyan nem félni amikor félni. *valószínűleg az én válaszom sem ad neki támpontot arra nézve, hogyan mutassa meg, ő miért ilyen nyugodt. Én tudom az okát. Ő itt született és itt élte le az élete nagy részét, pontosan ismer mindent ami szükséges a túléléshez. Én nem. Lássuk be, a négy fal között, soha nem látva a napot, csak a sötét és végtelen űrt, hirtelen belecsöppenni a zajos, illatos-szagos, látványosan zöld és változó világba, ahol rajtunk kívül nem csak más „emberek” hanem állatok is vannak, akik a prédát látják bennünk, nem könnyű nem félni. Érdekes amit mond, mert már átéltem, nem is egyszer, csak épp nem állatokkal. Valahogy a technológia világa jobban átlátható a számomra, jobban tudom kezelni és nem akar megenni. * -Mikor lenni idő én szembe állni egy errator? Vagy több? Te mit tenni? *Talán egy újabb történet jobban megvilágosít, ha példával mondja el és nem közhelyekkel, mondásokkal és nem rébuszokban. Kellő önismeret és légzés. Oké, ez azért nem egy tudományos megfogalmazás, és úgy hiszem ha szemben állok egy erratorral, szarik majd arra hogyan lélegzem és mennyire ismerem magam. De persze ráhagyom, nem kötök bele, mert hátha ez csak az első lépés a tanulás rögös és hosszú útján, és mond majd mást is, amit ehhez kapcsolhatok később. A teljes életről egészen más fogalmai vannak, mint nekem. Tudjuk be annak, hogy ők azért sokat élhetnek, többet mint mi, másrészt hogyan lehet teljes életet élni, ha még csak most bontakozik ki előttem az egész lehetősége? * -Rövid élet alatt nem lehet sokat tenni. *Vágok közbe, vagyis válaszolok, mert úgy hiszem befejezte a mondandójának kifejtését, de tévedek. A szívemre mutat, amit pontosít is a szavaival és látom, hogy kissé zavarban van. * -Ott lenni szívem. *Bólintok mosolyogva, hogy megerősítsem a hitében, testfelépítésben hasonlítunk egymáshoz. Jobban, mint gondolná. A lényeg azonban nem sikkad el, nem is hagyom, elárulom nekem mi a legnagyobb félelmem a meghalással kapcsolatban, de ismét tanúbizonyságot szerzek arról, hogy a perdaiak mennyire másképpen gondolkodnak. Részt kellene vennem valami oktatáson, vagy perdai nyugalom tanfolyamon, hogy higgyek abban amiről beszél. A vallás és a hit kiveszett belőlünk az idők során, csak tudományosan közelítjük meg a múlt ezen szeletét, itt viszont újra találkoztunk ezzel. Nehéz hinni egy olyan istenségben, akit nem lehet látni, nem lehet megérinteni….ebből a szempontból eléggé realista és materiális elképzeléseink vannak. Költői kérdésére határozottan bólintok, de nem tudom hogyan menjek bele ennek elmagyarázásába. * -Voltak. Nem hinni, hogy létezni. Nem találkozni velük. Nem tudni érinteni, nem létezni. *Hát ez a legrövidebb ami eszembe jutott, de nem tudom hogyan fogalmazzam meg perdaiul a teljes kifejtőset. * -Én akarni én maradni, nem más lenni. Ha ti visszatérni istene….istenekhez, mit csinálni? Tudni úszni, lélegezni, látni csillagok, látni barátok, érezni szél a bőrön, látni nap? Sok minden? Tudni ilyet csinálni halál után? *Azt hiszem elmondtam a lényeget, mi az ami nekem fontos a életben, mi számomra az élet és a halál után ha már nem én vagyok, akkor semmi vagyok. Nem is lehetek más. Egyetlen reményem a reinkarnáció, de az sem működik normálisan, hiszen a korábbi életeket az aktuális új elfelejti. Úgy meg nincs értelme. A komoly téma után átesünk a boga túloldalára, amit én fizikailag is megtettem már egyszer, nem túl elegánsan, és egészen könnyed témába kapunk bele. Tény, hogy a togitán kívül, Vharannak a chinellel is sikerült megbarátkoztatnia, és sokat segített ebben az is, hogy az ő chineljének roppant nagy humora van. A pukizás, most már ezt is tudom, hogy így kell perdaiul mondani, normális dolog. Nálunk is, csak nem beszélünk róla, mert illetlenség. El is pirulnék ha tudnék mikor rákérdez, én szoktam-e olyat csinálni, hiába bizonygatom, hogy nem. Mások előtt nem, persze. * -Hmmmm….ez nem lennipublikus *Nem tudom a jó szót rá, ezért csak nagyot sóhajtok és vigyorgok. * -Na ezt én tudni. Mert lenni neki jó ha szemtelen, mert lenni vicces ha kicsit szemtelen és lenni neki jó humor. *Természetesen magamra értem, én is szoktam szemtelen lenni, olykor átlépem a határt is de nem nagyon. Csak leheletnyit, de az nem szándékos. Szándékosan már nem szemtelenség lenne, hanem megbántás. Azt viszont már tényleg nem tudom hogyan magyarázzam el, hogy nekünk a halott víz is jó, csak tudjunk benne úszni. Nekem meg pláne, hogy nincs benne állat. * -Nem tenni beteggé. Lenni azért, hogy tudni úszni, mozogni. Ott fent a hajón nem lenni más ahol tudni mozogni, csak lenni sok….haladó, de nem lenni fa és bokor és semmi. Csak fal és föld…nem igazi föld. Lenni víz….halott víz, nem tudni semmi csak lenni. Bolygón lenni tényleg halott víz, ami nem lenni jó nekünk, az beteggé tett mindent. Lenni benne méreg, sok méreg. Kevés víz maradni. Kiszáradni tó és folyó. Én nem ott születni. Nem látni. *Végül is jobb ha a víz élő és van benne sok állat és növény, persze akkor nem olyan élvezetes benne az úszás – nekem – de mindenképpen egészséges és élettel teli. Ezek után mondhatom azt is, hogy pont ennek az életnek egy darabját élvezem, elnyammogok a kapott gyümölcsön amely finom és édes, és lédús. Na ez az ami hiányzik a népnek a Dominiumon. Muszáj beszélnem Evans kancellárral erről, de valahogy nem tudom bevenni a várát. A dominiumi nép élelmezéséről alkotott gondolataimat azonban nem fejthetem ki jobban, mert Lynar olyat mutat, amilyet még nem láttam. Egyszerűen csodálatos, lenyűgöző, félelmetes és szomorú. Soha nem gondoltam, hogy egyetlen történésben ennyi érzelem lapulhat. El is tátom a számat, persze miután lenyeltem a gyümölcs falatot. Esőpárna amúgy tök jogos kérdését a magam ellentmondásos logikájával söpröm el. * -Egyen zöldség. *Én is ehetnék zöldséget, de valljuk be a hexa húsa egyszerűen fenomenális. Ezt persze bőszen elhallgatnám de gyanítom Lynar rögvest lecsap rá. Előbb azonban nevetnem kell – könnyesre - Jenkins újabb perdai nevén amivel Lynar megkínál. * -Jenkins a neve. Kancellár a rang neki, olyan mint lenni nálatok Dann. Kancellár lenni több. Hét. *Mutatom a kezemen hét ujjamat és fintort is hozz, mert ennyi vezetővel kell megharcolnunk. Ők persze nem harcolnak a Dann ellen, mert a dann jó perdai, embernek is elmenne. * -Én lenni szomorú. Jenkins kancellár mondani amit te. Grodraknak kell enni hús. És mondani, kicsi hoiho-t nem lehet megmenteni. Túl nagy lenni sérülés. Ha én menni, akkor grodrak engem is megenni. Igaza lenni. Akkor is lenni szomorú. *Makacsul védem az álláspontomat, mert akkor és ott, szembesülni ilyen közelről és naturálisan a halállal, az elmúlással, a fájdalommal, igenis megérintette a lelkemet. Most is. Fel sem figyelek a lenti zajokra, melyek egyre erősebbek. Csak nézem az eltűnő grodrakot, a nyomában maradó sötétséget. Aztán eszembe jut valami. Fogalmam sincs miért most és honnan kaptam elő ezt a hiányt magamból, de tudnom kell. Lymar felé fordulok, ujjaim azonban nem lesznek szorosabbak a karján. Azért bámulatos a türelme, hogy még mindig nem rázta le magáról a kezemet. Imádom érte.* -Neked lenni perdai képesség. Mi lenni? Te elmondani nekem? *A perdaiak felettébb titokzatosak a képességeikkel, így óvatosan kérdezek csak, nem akarom megbántani Lynart, hogy most ezzel hozakodom elő és a kérdés magában foglalja azt is, hogy ha nem mondja el, akkor sincs harag. Azt persze nem tudom, érteni fogja-e.*
Érdeklődéssel nézek rá. Szereti, ha bajban van? Nevet. - Bajban csak az van, aki engedi, hogy abba kerüljön. Mitől ad neked jó érzést, hogy beengeded életedbe? Elgondolkodva nézek magam elé. Majd hirtelen egy másik gyümölcsöt dobok felé, amit vagy elkap, vagy nem. Nem ez a lényeg. - Mi volt a legeslegelső érzésed, amikor felismerted, hogy repül feléd valami? Megvárom, mit válaszol, felettébb érdekel, mit és hogyan válaszol, s azon tudunk tovább haladni, s megismerni őt is. - Majd ha egy errator áll szemben velem, megmondom. - mosolygok rá. Nem tudom, mit gondolhatok akkor, hiszen most nem áll előttem, s a természet furcsa kölcsönhatásban és egységben létezik. Rápillantok, ahogy egy mondatot mond, s elmosolyodom. - Igen, tudom. - bólintok. Érzékelem életközpontját, s nem csak dobogó hangjából. - Mit jelent sokat tenni? Miért akarsz sokat tenni? Egy dolog is nagyon jó, hogy megteszed. Talán versenyt csinálsz belőle? Vagy bűntudatod van? A ti életetek rövid? -nem ismerem őket, nem sokkal találkoztam eddig. A voltak szó annyira nem esik jól. Tettek valamit, hogy elhagyták őket isteneik. S lassan követem szavainak értelmét. - Tehát, csak akkor hisztek bennük, hogy ha látjátok? Ti is álmodtok. - kicsit veszem csak fel a végén a hangsúlyt. - Honnan tudod, hogy vagy, mikor alszol? S hogy amit álmodsz, az valós-e? - nem kívánok én mélyen belemenni ebbe, mindössze az önellentmondásokra rávilágítani. Cseppet sem vagyok filozófikus alkat, az élet egyszerű, átlátható. Érthető. A kérdésre behunyom szemeim, s szavakkal szólok magamban isteneinkhez. Kinyitom szemeim, s ránézek. - Ha odaérek, elmondom. - mosolyodom el. A jelen számomra a fontos, abban élek. Értetlenül mosolygok az idegen szóra, majd rámutatok. - Azt a szót nem értem. Mondd el máshogy, hogy értsem is. - körbe lehet írni, hogy megértsem. - A másik nem tisztelete humoros? - a szemtelen nálam ezt jelenti, hiszen átlépik a tisztelet határát. - Ha neki ez így megfelel. - tárom szét kezeim. Ha így szereti, akkor így szereti. Haladó. Inkább a magyarázatra figyelek. Igazán érdekes, amit mond. És nem igazán értem, s még csak elképzelni sem tudom, annyira nem, hogy kérdést sem tudok ebben megfogalmazni. A végét azért értem. - De.... ha voltatok ott, akkor előtte nem volt méreg a víz, nem? Hogy lett az? - történt valami, hogy az lett? - És kiszáradt? - a sivatag felé lesek gondolatban, itt is vannak ilyen helyek, s lehetne ott élni, ám inkább úgy hagyjuk. Tiszteletből. - Elfogynának az erdők, megennék mindet. Rövid időn belül. A nevetést nem értem, így inkább enyhe mosollyal kívárom, hogy annyi levegőhöz is jusson, hogy elmondja, mi is történt. - Dzs... - próbálgatom többször a hangot. - Dzs... Zsenkin...sz. DzsZsenkin...sz. - felidészem a hangot, s inkább úgy figyelek rá, mint ahogy a madarak énekelnek. - Dzsenkinsz. - nézek kérdőn Ravenre. - Hét. - mutatom én is, arra már nem mutatok rá, hogy ehhez el kellett engednie, hogy megmutassa. - Annyi városotok van fenn? Inkább a tekintetéből látom, hogy nem igazán volt jó élmény az a dolog, de nem a ka... amiatt, hanem az állat miatt. Tenyerem teszem alkarjára, s szemeibe tekintek. - Van, igen. - érdeklődéssel nézek rá. - Nem inkább csak megismerni szeretnéd majd idővel? - nekünk ez nem izgalmas, viszont a jellemükhöz nagyon igazodik, abból fakad. Ezért sem faggatunk, hanem ismerkedünk. Ha érdekel bennünket. Engem nem szokott.
*Egészen furcsán fogja fel amit mondok, nem hiába, perdai. Másképp gondolkodnak bizonyos dolgokról, ha nem mindről. Még mindig nevetek de már nem olyan nagy elánnal ahogy az előbb tettem, de tény, hogy derűs vagyok. Ez persze ellentmond annak amit akadozva a tudomására hozok.* -Mikor lenni bajban, én nem lenni boldog. Mikor túlélni, akkor lenni boldog. Sok idő után lenni jó emlék, azért lenni én nevetős. Én nem engedni bajt az életembe, de baj jönni ajtón át, betör. *Így van ez már régóta, kellett nekem kancellárokkal kezdeni, kiváltképp eggyel, de nem csak Jenkins miatt kerülök bajba. A sok szenny amit ki akarok deríteni, magával sodor. Valahogy akkor is beletenyerelek valamibe, ha nem akarok, nem úgy szoktam felkelni reggel, hogy na, ma valami bajt keresek, és még akkor is elér ha egészen hétköznapi dologgal szeretnék foglalkozni. Emiatt sosem féltem. Legalábbis előre nem, mondjuk ha az erdőben vagyok, hogy dolgozzak, akkor sem félek, csak amikor már elér a baj. Akkor viszont nagyon és ezt általában nagy hanghatással a környezetem tudtára is adom. Lynar hiába magyaráz, nem tudom megérteni hogyan nem kell félni. Arra viszont nem is számítok – mint ahogy sokszor a bajra sem – milyen szemléltető példával óhajt válaszolni a kérdésemre. * -Ááááúúúúúú!-Ezt meg miért csináltad? *Felkiáltok és a homlokomhoz kapok ahol a felém dobott gyümölcs tompán puffant. Az ölembe esett, utána is kapok és visszadobom. Utána a homlokomat dörzsöltem és néztem rá értetlenül., olyan váratlanul ért, hogy a saját nyelvemen kérdeztem vissza elsőként. * -Te miért csinálni ezt velem? *Kapok észbe de már kérdez is és én nem értem ez milyen perdai bölcsességhez vezet majd.* -Hogy fájni fog? *Fogalmam sincs mit éreztem, igazából fel sem fogtam, hogy a gyümölcs repül felém, amikor már megütött. Azért az én bajaim nem ilyen gyorsan találnak meg, rendszerint vannak előjelek és még idejében tudok védekezni, vagy ott van Denisov, esetleg Mills, vagy bárki más aki a fenekemre vigyáz. * -Azt én nem várni meg. *Szavaim közben még mindig a homlokomat dörzsölöm, bár nem volt igazán fájdalmas, a nyomát érzem, de már mosolygok azon amit mondtam. Ezek után valami olyasmiről magyaráz, hogy az életkor nem minden. Hát baszki, ha száznyolcvan évig élhetnék, én is ezt mondanám. Meg, hogy a lényeg a szívemben van. Csak pontosítok, mert látom, hogy nem biztos abban, hogy ott van ahol nekik. A kérdésén elgondolkodom, most én nem vagyok biztos abban, hogy meg fogja érteni, mert neki is és nekem is egészen más dolgok fontosak. Azt hiszem. * -Sok rossz dolog lenni mi életünk, ezért kell tenni sok jó. Én szeretni emberek…quorsák, szeretni élni, szeretni jól élni és szeretni ha minden quorsa jól élni. Mi élet fele mint perdai. *Azt nem mondom el, hogy ez akár lehetne több is, ha nem kellene minden öregnek bevennie a Halálcsókot. Egyébként nem is értem, hogy ha meg van a Perda, miért kell ez a francos halálszabályozás. Újabb téma amit felvethetek egy kancellárnak és ezzel m ár Jenkins nem küldhet el máshoz, mert a Halálcsók az ő asztala. Az Istenek viszont a perdaiak asztala nem a miénk. Egészen más a felfogásunk. Vannak akik még hisznek, de ők nagyon kevesen vannak és talán mind földi. Én csak magamban bízom és hiszek, meg Denisovban, Sammyben, Bruce-ban míg élt, egyszóval a barátaimban, akik a rosszban is mellettem voltak. Elnéző mosollyal nézek fel rá mikor azt kérdezi, hogy miért nem hiszünk az Istenekben. Azt látom, hogy valami nem tetszik neki az egészben, de nem haragszik, inkább szomorúnak tűnik.* -Nem látni, nem hallani, nem érezni, olyan lenni mint nem lenni. Kihez beszélni ha nem látni? *A többire nem is tudom mit feleljek, nem vagyok biztos abban, hogy jól értettem-e. * -Öööö….felébredni, tudni, csak álom lenni. Ha lenni nagyon rossz, én mondani álomban, hogy nem valóság. Lenni ilyen…egyszer. Ez hogy jönni Istenekhez? *Nem értem, de szeretném megérteni, hogy ők miben és kiben hisznek és miért. Számomra a hit nem vallási kérdés, hanem érezhető, hallható dolgokon alapul. Egy barát tettei, a saját magamba vett hitem, hogy tudom mire vagyok képes és még egy kicsivel több, mert mindig van több. De az, hogy ezt egy Isten adja nekem, nem hiszem. A halál is egy megfoghatatlan dolog, bár láttam embereket meghalni, attól még megfoghatatlan, mert a halál csak azután jön. S onnan még senki nem jött vissza, hogy elmondja, van élet a halál után, csak nem olyan. Nekem is ezzel a halál utáni nem létezéssel van bajom. Ezzel állítom szembe Lynart, de mint ahogy vártam, ő sem tud megfelelni rá, ezért „én megmondtam” mosollyal bólogatok a válaszára. * -Te visszajönni halál után? Álmomban? *Mert hát régen az álmot arra is tartották, hogy az Istenek és a halottak térnek vissza, hogy üzenjenek nekünk. A gond az egésszel csak az, hogy az álmainkat rendszerint elfelejtjük ébredéskor, a nagy részét biztosan, így az üzenet nem ér célba. A perdaiak vajon másképp álmodnak? Ők emlékeznek az álmaikra? Sokkal jobb téma amikor Vharan Pukigombóca kerül terítékre, de ahogy az már lenni szokott, ebben is eltévedünk egy kicsit. Én nem tudom, hogy a perdaiak mikről szoktak nyíltan beszélni, de a pukizásról biztosan nem. Szerencsére csak az emberi szót kell elmagyaráznom.* -Publikus? Nem publikus. Jelenteni azt, nem illik beszélni róla. Nem lenni….ááááhhhhh…..lenni kényelmetlen téma. *Pukigombóc viszont csak egy állatka, mit tud ő mások tiszteletéről? S éppen ez az ami vicces benne.* -Chinel lenni állat. Nem tudni tisztelet. Igen, lenni vicces lény. *Vonom meg a vállam, mert hát nem hiszem, hogy egy állat megnyilvánulása tudatos lenne, főleg nem a megbántás szintjén. Vicces volt amit csinált és nevettem, mást sem bántott meg, csak Vharan nézett rá csúnyán, de nekem még az is olyan szép volt…és vicces. Fülig is ér a szám amikor erre gondolok és felrémlik előttem a Nagy Perdai arca, ahogy a nevetőráncokból mérgesek lesznek. Baszki, még az is jól áll neki. A derű akkor tűnik el amikor a Földről kell mesélnem, ahova a dominiumi úszómedencétől jutottunk el. Igyekszem a legjobb tudásom szerint elmondani, de hát más a tudás és más az előadás módja. Regényeket tudnék mesélni a saját nyelvemen, perdaiul azonban meg vagyok lőve. * -Nem, régen nem lenni méreg a víz. Lenni jó víz. Én nem élni ott. Én születni égi hajó. Nem látni régi otthon. *Közbekérdezéseire válaszolok, de nem tudok mindent elmondani, túl bonyolult.* -Kiszáradt. Máshol lenni túl sok víz, elárasztani városok. Lenni méreg mindenhol. Kevés eső, nem lenni élelem. Ezért jönni el. *Az élelem itt is fontos és tudom, hogy egy erratornak hús kell ahhoz, hogy éljen, és ismerem az élet körforgását, azt is, hogy szükséges, különben ha felborul, itt is lesz olyan rossz, mint a Földön. * -Igen. Én tudni. *Sajnálkozva, szomorúan mondom ezt, mert hiába tudom, akkor is sajnálom a megevett állatokat, akik élhettek volna még, szaladgálhattak volna boldogan. Ebben a szomorú részben az egyetlen ami meg tud nevettetni, az Lynar névadása, vagy pocsék kiejtése. Irtó muris és vicces, de becsületére legyen mondva, nem sértődik meg és igyekszik jól kiejteni. Végül is az én perdaim minden bizonnyal még pocsékabb, de megérti és ez a lényeg. Letörlöm a mosolyt az arcomról és nem nevetek tovább. * -Jó! Lenni jó. Jenkins. *Nekem fel sem tűnik, hogy elengedtem Lynar karját néhány pillanatra amikor mutattam hány kancellárunk van, és az sem tűnt fel, hogy utána újra megfogtam. Tök természetes, így nem is gondolkodtam el rajta. * -Nem lenni hét város. Csak egy van, a mi népünk. Élni fent Dominium és lent a Város. Lenni hét kancellár, hogy…én nem tudni miért, csak ennyi lenni. Mindig lenni vita és soha nem lenni megoldás. Jó lenni egy Dann aki dönt, de jó Dann. *Persze gondolom nekik soha nem volt rossz Dannjuk. Jó nekik, olyan békében élnek, ez lesz a vesztük. Vagy remélem nem. Nem is azért kérdezek rá a képességére, mert valamilyen hátsó szándékom lenne vele, pusztán kíváncsiság és csodálat, mert láttam már néhányat és Alec is mesélt Vharanról miket tud. Azon kívül, hogy remek kertész. A kérdést viszont nem értem.* -Azért kérdezni én, mert szeretni megismerni. Ha nem akarni elmondani, megmutatni, akkor nem tenni. *Vonom meg a vállam, bár nagyon szeretném megismerni a képességét, vagy ha több van, akkor mindet, de nem haragszom meg rá, ha nem mondja el. Már eddig is sokkal többet tanultam tőle, mint arra számítottam.*
A magyarázkodására csendben maradok, mit mondhatnék erre? - Á! - meg is van a válasza. Valóban úgy reagált, amit elmondott magáról. Értékelem. Elnevetem magam a válaszon, halkan, ámde nagyon is derűsen. Kedvelem a humort. - Sok rossz dolog lenni, vagy ti tenni? - felettébb nem mindegy. - Jól élni? Mire gondolsz ebben? Mit jelent, jól élni. - figyelmessé válok arra, hogy fele időt élnek, mint mi. - Nem az évek száma számít. - talán valahol mégis? Nem tudom. Én én voltam gyerekként is, s most is ugyanaz vagyok, még ha változtam is. Legbelül ugyanaz a kiskölyök vagyok. - Miért, a gondalatid látod? - mégis a szerint cselekszünk, a gondolatok pedig nem érzések. Nem igazán értem a válaszát, és igazából a kérdését sem. - Úgy érted, hogy ha felébredsz, akkor tudod, hogy az csak álom volt? Ha egyszer mondtad eddig, hogy ez csak álom, akkor miért jelented ki általánosságban? - kusza nekem egy kicsit, s szeretném érteni, mielőtt válaszolok neki. Elnevetem magam. - Miért ne? Csak aztán ne ébredj fel, hogy ez csak egy rossz álom. - ugratom. Szeretem az álmokat, s bennük lenni, másokéban is. Amihez mindig a legnagyobb tisztelettel és köszönettel fordulok, megtisztel azzal, hogy bevonódhatok. Ha nem kér belőlem, úgy inkább hagyom őt az álomvilágában. Ugyanakkor rengeteg sok dolgot meg lehet úgy találni. Mindenféle értelemben. És kiélni a fantáziánkat, játszani. Igaz, azokat éberen is teszem. - Nálatok lehet, itt ez nem gond. - a test természetes folyamataiba a pukizás is beletartozik. Illik, nem illik, a test így működik, és így ezért ez természetes is, hogy ne szégyellősködve említsük meg, vagy egyáltalán ne. Nekik kényelmetlen, nekem, nekünk nem. Ismét nem értem az önellentmondását, hogy ami tiszeletlen, az vicces. Majd egyszer megtudom. Tartalékolok későbbre is lehetőségeket. - Értem. - sok mindent gondolhatok ebben, de nem teszem. Minden majd ki fog derülni. A név érdekes, a beszédük azonban sérti a dallamokhoz szokott fülemet, így nem is vágyom megtanulni, még ha érdekel is, hiszen úgy az ő szemükkel látnám a világot. Ha úgy lett volna, akkor bizonyára oda küldenek az istenek, nem ide. - Egy város és hét vezetője van? Vagyis van még az égi madár is. - elgondolkodva hallgatom. - Ha nem eredményesek, akkor olyat választotok a helyükre, akik tudnak segíteni. Nem? - próbálom őt érteni és megérteni. Értetlenül nézek. - Egy Dann van, de nem mindenben dönt. Valószínűleg nem fog reggel az ágyad mellett lenni, hogy eldöntsd, melyik felsőt vegyed fel. - mosolygok. - Nem ezért kérdeztem, hogy akarom-e. Számunkra ez természetes, hogy mindenkinek van. Neked is van. Bizony. - bólogatok sejtelmesen. - Bajvonzó. Meg is van az egyik. És mindjárt meg is mutatom a másikat, csak előtte.... - az égre nézek, most már pirkad, így nem igazán lesz ebből gond. - Szabad? - mutatok a homlokára, s ha engedi, akkor meggyógyítom. Így egyet már biztosan tud.
*Picit fellélegzem azok után, hogy látom, sikerült egy valamit megmagyaráznom. Elég nehéz perdai nyelven a saját emberi gondolataimat megfogalmazni. De persze, még kérdez, érdeklődik, nekem meg ismét gondolkodnom kell. Hogyan mondjam el ugyanazt pepitában? * -Mindkettő lenni. *Mit jelent jól élni? Hát erre csak egy válasz van a mi világunkban, azt hiszem.* -Szabadon. Dönteni kit szeretni, kivel élni, mikor lenni gyerek. Hova menni, mit csinálni. Szabadon. *Persze tudom, hogy a perdaiaknak is vannak kötelezettségeik, ők is megteszik. Dolgoznak magukért, dolgoznak egymásért, de mindezt nem kötelességből. Valahogy nekem úgy jött le, hogy mindent önként, örömmel tesznek. Ez a mi életünkben nem így van, az ember önző, akaratos, irigy. Nem mindenki, de ők meg is szenvedik. A perdaiaknak nem számítanak az évek. Naná, nekik több adatott meg, mint nekünk, és kezdem érteni miért hisznek az Isteneikben. Az ő Isteneik ajándékot adtak nekik, kézzel fogható és érezhető, használható ajándékot. * -Nem látni senki gondolatai, de érezni. Arc elárul mit gondol. Majdnem. *A fejem dörzsölöm és nem teszem hozzá, hogy az ő gondolatait nem láttam, igaz nincs is olyan világos, hogy az arca elárulta volna, hogy fejbe dob a gyümölccsel. Mások gondolatait kitalálni is csak úgy lehet, ha ismerjük az illetőt és tudjuk mire számíthatunk tőle, akkor elég egy szemvillanás is. Lynart nem ismerem még, de azon vagyok, hogy még egyszer ne tudjon fejbe dobni. * -Egyszer mondani álomban, hogy csak álom. Egyszer tudni, hogy csak álom, mikor még álmodni. Sokszor tudni felébred után. *Baszki de nehéz. Jobban meg kell tanulnom a nyelvet. Vajon ha azt mondom nyelvtanulás céljából akarok minél többször Elorakba menni, elhiszik és el is engednek? Na ez lenne a szabadság édes íze! Amikor eszembe jut, elmenni Elorakba, egyedül. A halál már egészen más kérdés és igazán nem is akarok erről beszélni, főleg nem hosszan kifejtve, de Lynar belemászik olyan lendülettel, ahogy én ráestem. Nem tudom viccel-e vagy tényleg képesek a perdaiak a halál után visszatérni valamilyen formában. Amilyen csodákra képesek az Isteneik által, még ezt is kinézem belőlük. Zavartan is nézek rá, hátha a pillantásából vagy a mosolyából ki tudom fürkészni mire gondol, de még mostanra sem lettem gondolatolvasó. Vágok egy „na persze” képet, s magamban legyintve lépek ezen túl, ahogy a későbbi pukizós témán is. Hát nálunk is természetes, elvégre hozzátartozik a testünk akaratlan dolgaihoz, másrészt egészséges, hiszen a gázok nem jók ha bent maradnak, de mivel nem a szép és kellemes dolgokhoz köthető, mint egy mosoly, ezért az ember hanyagolja és persze próbálja stikában végezni. Azért megnézném két perdai vacsora utáni könnyed beszélgetését, miközben végig fingják az estét. Egy jó fűszeres, zöldséges, togita tejszínes kaja csodákra képes. Ezek után mi más kerülhetne szóba, mint a hét vezér. Oda is való mind, a pukiszagú pokolba. Tutira nem véletlen, hogy pont heten vannak, meg akartak felelni a régi mondásnak;Heten mint a gonoszok. Azok is. * -Az égi madár a Dominium. Egy a Dominium és a Város. *Kijavítom, mert ha jól értettem, az ő számára a városunk és a Dominium két különböző dolog, de vannak még az ellenállók is és biztosan ez zavart be neki. * -Sajnos nem. *Húzom el a számat és eszembe jut megint a szabadság.* -Mi nem választhatni. Apáról fiúra szállni örökség, mint Dann. Ha nem lenni fiú, kancellár választ utód. Választani úgy, hogy neki családjának lenni jó halála után. Lány nem lehetni kancellár. *Nem mintha én szívesen lennék, de azért piszkálja a csőröm ez a „nők csak szüljenek” dolog. Ráadásul az is, hogy csupa pasi dönt arról, mi jó a nőnek. Hát a nagy francot! Néha azt sem tudják, nekik mi a jó! * -Lenni ellenállás ezért. Elmenni és szabadon élni, lenni egy vezér, mint perdaiaknak Dann. Ő dönteni jól, nem lenni fejetlenség. Csak egy mondani, egy beszélni, nem hét. *Egyre jobban belelovalom magam a haragomba és a tehetetlenségembe, de Esőpárna mindig a legjobbkor tud benyomni egy poént. Ez a Dannos cucc is jókor jön és el is nevetem magam. Imádom a humorát. * -Neeeem? *Kérdezem meglepetten, túljátszva az egészet, hgy tudja, csak viccelek és nem hiszem, hogy a Dann feladatai közé tartozna, hogy megmondja milyen felsőt vegyenek fel a perdaiak hétfőn és milyet kedden. Náluk nincs is hétfő! Mázlisták. Az én kérdésem egészen mást tükröz. Kíváncsi vagyok Lynar képességére, már csak azért is, mert érdekes ellentmondásokat véltem felfedezni ezen a téren. Bár nem ismerek sok perdait, a képességeiket még inkább nem, de valahogy nem mindig köthető a megismert személyhez a képesség. Oké, Vharanhoz igen és szüksége is van rájuk a sok vándorlás közepette. Na de egy remete, aki a vízben éli a mindennapjait és csak ritkán jár a városokba és még a családjával sem igen tartja a kapcsolatot? Vajon mi az erőssége? Hogy nekem mi, azt pontosan tudom és Lynar is a közepébe talál, de vannak fenntartásaim. * -Ez nem lenni képesség, nem kapni Istenektől. Ez lenni csak én és nem segít másokon. *Naná, hogy nem tartom képességnek. Olyan ez mint a beszélőkém. Van és kész. Arra viszont már kíváncsian figyelek, hogy milyen másikat talált meg benne,, amiről nem tudok. * -Tényleg? Mi a másik? Ne csigázz! *Nem is érdekel mit akar még előtte és persze nem is számítok arra, hogy meg fog gyógyítani. Önkéntelenül rántom meg a vállam, hogy „persze, szabad, csináljon amit akar” csak végezzen gyorsan és térjünk rá a másik képességemre. A szám marad tátva nagyon amikor a homlokomhoz nyúl és egy kis melegséget érzek, aztán semmit. Először fel sem fogom, hogy nem érzem azt a pici fájdalmat sem, amit a gyümölcs ütése okozott. Szerencsére nem valami keményhéjú cucc volt. Aztán fennakadnak a szemöldökeim és megdörzsölöm a homlokomat. Újabb szájtátás.* -Nahááát! Te gyógyító lenni! Gyógyító mint Roda. *Az a némber csaj aki meggyógyította Jenkins feleségét, nem fog az emlékezetemből kitörlődni. Fontos személy Elorakban, azért rabolhatta el Jenkins, bár ez az ügy továbbra is homályban pancsol, de hát a találgatások azért minden oldalon megvannak. * -Én tudni miért hinni Istenekben. Nektek jó ajándék adni. Nekünk Istenek nem adni semmi, azért nem hinni létezés. Szeretni én is gyógyítani. Ha hinni ti Istenek és tenni jót nekik és perdai nép, akkor adni nekem is ajándék? *azért az nem lenne semmi. Vajon a bátyám karját is vissza tudná növeszteni? * -Mennyire tudni gyógyítani? Akinek nem lenni kar, visszanő? *Nem is érdekel már a másik képességem amiről szentül hiszem, hogy nincs vagy csak Lynar fejében létezik, vagy….egy újabb poén. Fontosabb a bátyám sorsa.*
Hümmentéssel veszem tudomásul, hogy mind a kettő. - Akkor most kaptatok esélyt, hogy megnézzétek, milyen a jó választással élni? - azonban az az utáni válasz érdekes. - Nem tehetitek meg? -kérdem inkább feltételezés helyett. Elmosolyodom. - A gondolatok és az érzelmek nem ugyanazok. És a gondolatot nem látod, nincs rá olyan bizonyítékod, amit mondtál az előbb, és hiszel a gondolataidban, nem? - egyáltalán nem másikhoz viszonyítva, másikra nézve értem, kizárva a másikat, csakis az önvalónk legyen a viszonyítási pont. - Á, értem. -sokat érdemes tanulni nekik az álmokban, még előttük áll ennek megtapasztalása. A nevet először némán utánzom le, azután feladom. Az ő szavaik fülsértőek, ki nem adom magamból, s bólintok. Igen, erre gondoltam. Tehát nem is eredményesek azok a fura nevűek, és nem is lehet leváltani őket. Így már értem, hogy ez is hozzátehetett ahhoz, ami most van. - Mi az oka, hogy nő nem lehet az? - nem próbálkozom meg még egyszer a szóval. Összerakom a dolgokat, és egy feltűnik. - Akkor kettéváltatok, te azoknál élsz, akiket a hét vezet, és a másik csoport egy vezetője a jó szerinted és szabadok. Ezt csak akkor tudod, ha ismered, hogyan élnek. - talán így meg fogom érteni. Vagy még jobban nem. - M-m. - ingatom a fejem, be is csukom a szemem és összepréselem a számat, adva jobban a tréfát. - Honnan tudod, hogy meg sem kérdezted tőlük? És hogyan kaphatnál azoktól, akikben nem is hiszel? - mutatok rá arra, amit korábban beszéltünk. Előbb meggyógyítom, mert elég rosszul esett neki saját figyelmetlensége, márpedig itt mindenre készen kell állni, fizikiallag is. - Mint Roda, azt nem tudom, nem Roda vagyok. Van gyógyerőm, igen. A válaszra, közelebb hajolok hozzá, cinkosan. - Elég, ha csak szépen rájuk pislogsz. -aztán kiegyenesedem, és megvakarom az állam. - Nektek is adtak isteneitek ajándékokat, amik megvannak bennetek, csak nem veszitek észre, vagy letagadjátok, mert akkor furcsának tartanának benneteket. - most próbálok úgy gondolkodni, hogy megfordítom a dolgot, perdai értelemre. Ha valakinek nem lesz meg a három képessége, vagy nem tudja úgy használni, úgy azt sajnálják, együttéreznek velük. És érzik, hogy valami nem stimmel velük. Talán így lehetett náluk? És hozzáteszem azt a kérdést, ami nagyon egyértelmű, hiszen ahogy végignéztem rajta, nincs szüksége gyógyításra. Kérdése meg is erősít ebben. - Kit szeretnél meggyógyítani? -kérdezem csendesen.
*Lynar kissé elhamarkodottan alkot véleményt s kérdez rá a tényekre, mintha csak lenne remény a reményre. Ki kell ábrándítsam, az emberek egyáltalán nem olyanok, mint ahogy azt ő hiszi. Sajnos együtt kell éreznem vele.* -Nem. *Rázom meg a fejem, de ennél jobban nem mélyedek bele a témába, örülök, hogy végre adhatok egy rövid és tömör választ kifejezések után kutatás nélkül. A többi téma amúgy is nyakatekert és Lynar még filozofál is itt velem, ami plusz nehézségi szintre emeli a társalgásunkat. Inkább a lényegre koncentrálok a homlokomat dörzsölve, de már mosolyogva, mert rafinált egy perdai.* -Nem lenni ugyanaz. Arcon látni kedves érzelem, nem látni gondolat, hogy fejen akar dobni. Nem kelleni hinni a gondolatomban. *Egyáltalán nem akarom vádolni, de viccesen azért megfeddem amiért fejen dobott, nem mintha tényleg annyira fájna. Kis pimasz, de jófej, a bátyám imádná. Az álmaim magyarázata, meg az összes többi, különösebb említésre nem méltó téma után komolyabbra evezünk. Fel sem tűnik, hogy mostanra már nem is kapaszkodom Lynarba, bár nem értem el a teljes relaxációs állapotot, azért már nem úgy ülök azon a kifeszített akármin, mint akit karóhoz kötöztek. * -Nőnek szülnie kell gyerek, sok gyerek. Nő csak arra jó, meg dolgozni, de dönteni fontos dolgok, nem. Pppfpfff*Azt hiszem elég egyértelmű a véleményem, amit a mondat végére biggyesztek. * -Férfi dönt, mi jó nőnek. Rohadni meg, mint túlérett gyümölcs. Vetni ki szemétre. Rossz, rossz mind kancellár. *S még a szemöldökeimet is összerántom haragomban, mert bármikor, bármennyit is beszélek erről, vagy csak eszembe jut, mérges leszek. * -Én szeretni menni oda, akik szabadon élni, de család nem jönni. Maradni bajban ha én menni. Azt a hét kancellárt nem tudni hogyan elmozdítani helyéről, de dolgozni rajta. *Azt nem tudom, hogy ez most hogyan érinti őt. A perdaiak alapból hűségesek és tisztelik a Dannt, meg minden kisebb vezetőt, de hát meg is érdemlik. Amit mondtam, az kimeríti az árulás fogalmát, ami viszont még náluk is bűn. Kérdés persze, hogy a rossz ellen szervezkedni bűn-e? * -Ismerni. Én testvér ott élni, néha találkozni vele, beszélgetni. *Először csak bólintok a pontos megállapításaira, aztán hozzáteszem a magamét és nincs ellenérzésem azért, mert a bátyámról beszéltem, a bátyámról, mint ellenállóról, de halkan mondom, nehogy a katonák meghallják.. Azért persze a mutatóujjamat a számra teszem, remélem ez náluk is ugyanazt jelenti.* -De ez lenni titok. Te nem mondani senki. *Az Isteneik úgy is tudják és az bőven elég, bár én nem hiszek bennük, a sajátjainkban sem. Vagyis, annyi minden történt már velem ezen a holdon, hogy lassan kezdem hinni, hogy tényleg létezik Shiennel és Shaz`or. Bár a képességeimet saját magamnak tulajdonítom, nem pedig egy nem látható, nem hallható, nem érezhető…entitásnak. Lynarból azonban megint kibújik a bonyolult lélek és csűri-csavarja a szavakat, ahogyan én szoktam, vagy jobban. Ahogy Jenkins szokta. Elnevetem magam és rázom a fejem, majd nézek rá, mint az újszülött aki rácsodálkozik a világra.* -Hogyan hihetnék ha nem tudom ők létezni? Nem látni, nem érezni, nem szólni hozzám. Hozzád szólni ők? Mit mondani és hogyan? *Tényleg meg akarom érteni azt, miért hisznek ennyire, honnan ez a magabiztosság, honnan a hit. Bár ahogy említettem, nekik könnyebb dolguk van, kézzel fogható, érezhető ajándékot kaptak tőlük. Persze tudom én, hogy ennek is van racionális magyarázata, de azt a titkot még nem fejtette meg senki. Lynar gyógyítása csodaszámba megy, és teljesen elalélok tőle. Sosem volt részem ilyesmiben. Láttam már Tűzvölgyben, de az ms volt. Ezt éreztem a bőrömön, a bensőmben. * -Roda is lenni gyógyító, lenni neki gyógyereje. *Talán nem ismeri Rodát, nem találkozott vele, ha tényleg olyan keveset jár Elorakban, mint mondta. Még kevesebbet, mint Vharan. * -Hinni el nekem, ha lenni nekem különös képesség, én nem titkolni. Nem lenni nekem. *Megint csak a fejem ingatom, de a tagadás mellett a lemondás is benne van, pedig milyen jó lenne olyan erő, mint amilyen Lynarnak van. Talán még a kis sikító lóizét is meggyógyíthattam volna, persze akkor az oroszlánmadár marad éhes. De van jobb ötletem is a gyógyításra, és Lynar rögtön rá is kérdez, hogy ki lenne az akit meggyógyítanék. Viszont azt nem mondja el, hogy lehetséges-e. Csak néhány másodpercig gondolkodom azon, hogy elmondjam-e neki, de végül úgy döntök, hogy megbízhatok benne. Halkan mondom, egészen közel hajolva hozzá, csend van és ki tudja, hogy lent a rám vigyázó katonák mennyit hallanak és értik-e a perdai nyelvet. * -A bátyámat. Alecet. *S megint a számra teszem az ujjam, hogy tudja, ez is titok. *
Bezárt, s így hagyom a kérdést, csak bólintok, hogy értem. A válaszát mindenképpen, azonban hiszek abban, hogy minden tanulásst és lehetőséget rejt magában. Derűsen elmosolyodom, fel is kuncogok. - Ha így lenne, akkor nem jöttél volna most el csillagokat nézni. És nem kaptam volna választ erre a kérdésre sem. Hiszen a gondolatodat mondtad ki, vagyis hiszel abban, amit gondolsz. Ha nem így lenne, kimondanád? - mosolygok rá. Látom, hogy dolgok nem foglalkoztatják, amik számomra az élet értelmét és lényegét adják, így hagyom, hogy a beszélgetés olyan irányba menjen, amin ő biztonságban érzi magát. Ezzel ugyan én kezdek el unatkozni, mert a felszínes dolgok sosem érdekeltek. Az élet nem erről szól, számomra legalábbis. S olyan téma felé kanyarodunk, amitől feléled. Érdeklődéssel nézek rá. - Te most azokra haragudsz, akiknek odaadtál olyat, ami sosem volt és nem is lesz övéké? - - amiket elmondott, az sosem volt és lesz azoké a kimondhatatlan nevűeké. Csak azt hiszik, hogy rendelkezhetnek felettük. Senki sem rendelkezik senki felett, nem ez az élet lényege. Ó. Talán ezért mondta a hazájuk is, hogy menjenek? Biztos akart nekik segíteni, hiszem. Ezt most fejtegetnem kell magamban, csendben is maradok egy ideig. Á, megvan! Oké, értem. Azt hiszem. - Lehet velük beszélni arról, mit tesznek helytelenül. - az arcomra van írva az utána következő kérdés. "Vagy nem?" Ó, ezt most értem, rendben! Vagyis találkozik a testvérével, aki ellen-áll. Hogy minek, azt még mindig nem értem igazán, de ráhagyom. - Már elmondtad. Amit ketten tudnak, az már nem titok... -nézek rá sokat jelentően, tréfásan. Elmosolyodom. - Tudsz szeretni? - megvárom. - Bizonyítsd be. -s várom a válaszát, hiszen ez mutatja meg, érti-e, hogy miért kérdeztem és kértem így. Elgondolkodva nézek magam elé. Elorakba rövid ideig vagyok mindig, átutazó s kereskedő hely számomra. - Á, Roda az Első Gyógyító, megvan. - nem hiszem, hogy találkoztam vele, csak hallottam róla. Csak csendesen nézek rá. Amit hiszek, hogy van nekik, hiszen isteneink, övéké, miénk, mind bőkezűek. Ám hogy elfogadjuk vagy sem, rajtunk áll. Ők lehet, nem így nőttek fel, s így nem is várják nyitott szemmel a felismerést, hogy mi is az, amire képesek. - Értem. És megértem. Perdán természetes, hogy mindenki ép és egészséges, így tartjuk helyesnek. Ám, hogy náluk ez miért máshogy van, a gyógyítás, azt nem tudom. Azt tudom, hogy amikor én sérültem meg veszélyesen, akkor mindig levontam belőle a következtetést, míg gyógyulgattam. - Nem tudom. - jön a válasz tőlem.
*Kicsit belezavarodom Lyner gondolat fejtegetéseibe és főleg azért, mert nem vagyok biztos a nyelvtudásomban. A fordító nélkül bizony nehéz minden szónak az értelmét megfejteni, de igyekszem. Egészen beleráncosodik a homlokom. * -Igen, hiszek a gondolatokban a fejemben. Ha én nem hinni, nem lenni ott. Neked lenni kedves arc akkor, mondani nézni csillagok. Én jönni….mindenképp. Hogy a francba mondják ezt? *Morgom a saját nyelvemen a kérdést és azt is, amit válaszoltam volna, de nem tudom hogy mondják perdaiul. Kellene az a fordító. * -Én kimondani ha nem hinni valami. Beszélni róla. Kell beszélni jó és rossz dolog, mondani mi az ami hinni és mi az ami nem hinni. Tudni másik, én mit gondol dolgok. Te is tudni most, én mit hinni és mit nem. Ez jó. *Némileg bonyolultabb és hosszabb is a megfogalmazás, de remélem érti mire akartam kilyukadni. Ami pedig a kancellárokat illeti, hát elmondtam a véleményemet, a rossz gondolataimat, melyekről ők tehetnek. Van abban is igazság amit Lynar mond, de sajna a mi társadalmunk nem úgy épült fel ahogy az övék. Évezredes probléma ez, amit nem tudott eltüntetni az űrben való kirándulás sem, távol attól a Földtől-földtől, ahol mindennek talán volt létjogosultsága. * -Igaz. Nem lenni övék. *Ezen elgondolkodom, jobban mondva a bennem élő és lázadó JL gondolkodik el, és már alakul is egy szöveg, amit közkinccsé fogok tenni. Talán nem most, nem akkor amikor visszatérek innen a Városba, de biztos, hogy lesz apropója, előbb vagy utóbb. Lynar perdai naivsága nagyon aranyos, el is mosolyodom, de a mosoly kissé szomorkás és lemondó, bár épp most tüzelte fel a lelkem. * -Nem. *Rázom is meg a fejem a válaszhoz, mert értettem a fel nem tett kérdést a kijelentés után. A lényeg, hogy nem adjuk fel és ezért is született meg az ellenállás, aminek akaratlanul a bátyám is a tagja lett. Sosem tudjuk meg, hogy ha maradhatott volna, mit tenne most, hol lenne…pedig rohadt kíváncsi vagyok rá. * -Én nem mondani el, te nem mondani el, akkor maradni titok. *Somolygok rá, bár épp az imént cáfoltam meg a mostani szavaimat azzal, hogy neki beszéltem róla, de egyrészt perdai, másrészt keveset jár Elorakban, meg egyébként is, olyan bizalomgerjesztő arca van. Persze nem rég belefutottam ebbe a csapdába és a homlokom bánta, jó lecke volt. Ennek ellenére bízom benne és a megérzéseim még sosem hagytak cserben. Az Istenekbe vetett hit már egészen más, legalábbis nekem más. Ezt el is mondom, meg azt is, hogy miért nem tudok hinni bennük. Nekünk nincsenek Isteneink, otthagytuk a Földön, vagyis otthagyták azok akik elindultak a Dominiummal, nekünk már nem jutott belőlük semmi. A perdai Istenek viszont miért is foglalkoznának velünk? Nem? Ez a kérdéskör önmagában véve sem egyszerű, de Esőpárna még rátesz egy siklónyit. Nem értem, bár a kérdésre bólintok, kissé bizonytalanul, mert nem tudom hova akar kilyukadni. S aztán ahogy számítottam valami turpisságra, meg is érkezik. Hogyan bizonyítsam be, hogy tudok szeretni? Ezt nagyon sokféleképpen lehet, attól függ, kit szeret az ember és milyen kapcsolatban áll vele. * -Én tudni szeretni. Bizonyítani? Most, neked? *Most baszki öleljem meg és adjak neki egy puszit, vagy mit akar? * -Hogyan?*Tárom szét értetlenül a kezeimet, de ha megmondja, ha kiokosít, akkor megteszem. Ez lenne a képesség amit az Istenek adtak? Ezzel nem váltom meg a világot. A gyógyítás képességével viszont nagyon sok jót tehetnék, ahogy Roda is tett, akinek személyét végül sikerül helyre tenni. A bátyám karját viszont nem, és Lynar válasza rövid és tömör. Mégis elgondolkodtató, hogy nem lepődött meg ezen, mármint, hogy a bátyámnak nincs karja. Vagyis, hogy van, csak az már nem az övé. * -Tudtam. *Sóhajtok egy nagyot és már rákérdeznék az engem foglalkoztató kérdésre, de a fák törzse közül hangos motoszkálás hallatszik, levélzörgés és a katonák is felélénkülnek. * -Ott, arra… -Hagyd, csak egy csapat holdszemű. Csak nem fog sikítani. -Hogy pont azt a fát nézték ki… *Hallom a párbeszédet és megragadom Lynar karját megint, halálra vált szemekkel nézek rá. Ő persze nem érti miről beszélnek a katonák, de azt biztosan hallja, hogy állatok másznak fel a fa törzsén, az ágak között és vidáman prüttyögnek. Másik kezemmel a számat fogom be, nehogy sikítsak, de az ujjaim között, vékony, nyöszörgő hangok utat találnak. *
- Ezek szerint úgy hiszel benne, hogy nem is látod? - akarok rámutatni saját okfejtésének hézagosságára. Elnevetem magam a folytatásra. Jóízűen, melegszívűen. - Elég felszínes jellemed lenne, ha ilyen rövidke beszélgetés alapján máris tudom, miben hiszel és miben nem. - aztán csak ránézek. Széttárom kezeim arra, hogy valóban nem lenni az övék. Akarom gondolni, nem az övék. Nem gondolom, hogy az övék. Juj, a tört nyelvűsége kezd hatni rám. Figyelni fogok! - És miért nem? - ez nekem kész rejtély. Mármint úgy alapvetően nem érdekel, mert az ő világuk, és maradjon is az övék, meg kell tudniuk oldani, hiszen ők alkották meg. Ezért ha ők alkották meg, ők is tudják megszűntetni, nemde? - Már elmondtad. Amit ketten tudnak, az már nem titok. - mosolygok, s ismétlem meg szavaim újra, hogy értse: itt nincsenek titkok már, hogy kimondta. Figyelem, ahogy fennakad egy nagyon egyszerű, ám nagyon is valós-velős kérdésen. Bólintok a visszakérdezésre, majd megrázom a fejem. - Magadnak. - válaszolok a kérdésére. A kérdésre elmosolyodom. - Az istenek is ugyanilyen kérdés, mégis tudod, ha szeretetről van szó, vagy esetleg rosszul tévedek? -tekintek rá érdeklődéssel. Előbb hallom a neszezést, ami egészen biztosan sem nem perdai, sem nem perdai vad. Ezért érdeklődéssel nézek Ravenre, ahogy megfogja a karomat. - Mi a gond? - kérdezem érdeklődéssel, s lefelé nézek, hogy kiszűrjem, kiket is kéne látnom. Apró lábakat érzek a kifeszített bőrön, majd azt, ahogy a derekamra mászik, végül fel, a vállamra. De addigra már mosolygok, mert tudom, kinek a szuszogása lesz. - Társaságunk akadt.
- Apa? - nézek rá értetlenül. - Nem emlékszem rá, hogy a gyermekem lennél. - már csak azért sem, mert ugye ők pár éve érkeztek. Aztán magamban lazán vállat vonok. Biztos valamilyen saját dolog, vagy kifejezés, és nem értem. Majd egyszer talán meg fogom.
