*Véletlen találkozás. Ez is véletlen találkozás volt, jobban megrendezni sem lehetett volna. Egy újabb? Kusza gondolataim között felmerül ez a kérdés is, még zavarosabbá téve mindent, mintha nem lenne elég így is a sok kérdésből, akár a Vadember felé, akár magam felé teszem fel azokat. Már az is kérdőjelet hagy maga után, hogy egyáltalán miért gondolkodom ilyeneken? Az persze tény, hogy ennek a találkozásnak a kimenetele meglehetősen…kellemes, ha arra gondolok milyen lehetett volna még. Így utólag be kell ismerjem magamnak, hogy életem legizgalmasabb kalandja, ami minden bosszúságom ellenére felpezsdít. Valójában már bosszús sem vagyok, nem haragszom a férfira és meglepő módon jobban aggódom érte, mint az engem kísérő katonák miatt. Ők elvileg jól vannak, de ha ideér a riasztott erősítés, akkor őt elfogják és ki tudja hova kerül, hogyan bánnak majd vele amikor ki akarják hallgatni a társairól. Gondolataim folyamát a visszavágás töri meg, bár igyekszik halkan morogni, inkább csak magának, azért meghallom. Ha nem feltétlenül nekem szánta, akkor nem is illik rá felelnem, de egy szigorú, homlokráncolós tekintet azért csak sikerül. Csak magamnak. A neveket illetően be kell látnom, hogy igaza van, a Vadember sem jobb vagy rosszabb a Szöszinél ha nem jelzőként gondolunk rájuk, bár az én elnevezésem abban a pillanatban amikor először megkapta, bántásnak indult. Azóta ezt párszor felülírhattam volna, még sem tettem. Már épp bocsánatot kérnék tőle ezért, amikor meghallom az utolsó mondatot, egy újabb bók, amivel nem tudok mit kezdeni, mert nincs gyakorlatom abban, hogyan kezeljem. Ezért természetes, hogy elpirulok, önkéntelenül is megigazítom a hajam és mielőtt megszólalnék, eltelik néhány nagy levegővétellel pazarolt másodperc. * -Köszönöm, kedves, hogy ezt mondod. *S persze az iménti bocsánatkérésemet el is felejtem, ezzel a kijelentésével sikerült ugyanis teljesen kisöpörnie a gondolataim közül. S visszatér a becézéshez, ami szintén ismeretlen terep a számomra, ahogy neveket sem szoktam másokra aggatni, ő az egyetlen kivétel, de van rá okom, hiszen nem tudom az igazi nevét.* -Nem szoktak becézni. *Egyről van tudomásom, de az is csupán egy mappa neve rólam elnevezve, de Callum soha nem szólított Virágocskának, ezért nem is igazi becenév, de nem ezért nem szólok róla. Az maradjon csak meg az ő számára. A kezébe kapaszkodva állok fel, közben válaszolok, meg sem várva a végét annak amit mond, ezért csak utólag jut el hozzám a Mini. Nem is értem. Nem vagyok azért annyira alacsony, hogy Mininek hívjanak, a nevem végéből alkotott szó pedig…annyira nem jellemző a családom egyetlen tagjára sem. Még a bátyám sem hívott így soha. Ez azonban nem ad annyi merengeni valót, hogy épp csak érzékeljem ahogy a katonát, ígéretéhez híven behúzza a lugasba, mint az a beszélgetés, ami Callum és köztem zajlott és ami a termoszt látva eszembe jut. Muszáj nevetnem, az érzés csiklandozza a torkomat, míg szabadjára nem engedem és igazán felszabadító. Még akkor is mosolygok, mikor Vadember kézen fog és magával húz. Fogalmam sincs mire mondtam igent, akaratlanul is elindulok vele, de a nevetés nem csökken azzal, hogy látom zavartságát. Jó lenne ha láthatnám az arcát is, de meg kel elégedjek a homlokráncolással és az értetlen tekintettel. Az is elég vicces. * -A tea? Kóstold meg. *Nyújtom felé, mert hát ha már eszembe jutott, valóssá kell tennem azt a beszélgetést. Az újabb kínálás, újabb kuncogással jár, miközben azt sem tudom hova megyünk. * -Kérlek szépen kóstold meg. *Nézek rá esdeklőn de azt is nevetve. Biztosan azt hiszi, hogy megőrültem, vagy minimum gyenge elméjű vagyok, csak eddig valamilyen szerencse folytán sikerült eltitkolnom, vagy…ha már a kérdésére gondolok, az elmúlt egy percben leittam magam. Ó, ha tudná, hogy min nevetek.*
Elcsípem a szigorú pillantását, ami csak szélesíti a mosolyomat a kendő alatt, s ennek újra csak tekintetem az árulkodója. Ez a jól szórakozó mosoly az, ami szelídebbé enyhül, ahogy nézem bókom nyomán arcára került és egy darabig ott is maradt pírt és a kézmozdulatot is követem tekintetemmel, amivel az imént méltatott hajkorona egy tincsét igazítja meg, hogy előttem vagy maga előtt terelje a figyelmet remélhetőleg kellemesen feszélyezett állapotáról. Hogy a becézést amiatt hozom szóba, hogy ebben a bájos állapotban megtartsam vagy mert úgy érzem, megérdemelne egy becézést a bájossága miatt, azt talán magam sem tudom. Leginkább mindkettő, de nem szoktam ilyen gondolatokkal és lélek mélységeiben való önvizsgálattal fárasztani magamat. - Ebben hasonlítunk akkor. - Nyugtázom ennyivel, hogy tehát marad Szöszi. Szép a Jasmine is, rémlik, hogy valami virág lehetett a Földön, de nekem akkor is a haja az, ami olyan jellegzetessé teszi őt, legalábbis ez az, ami kézzel fogható. Ha már kézzel fogás, miután behúztam az alvó katonát a lugasba, őt ragadom kézen, hogy elinduljunk a másik háromhoz, és bár jön velem, attól még lassan haladunk, mert értetlenkedve nézek rá, min nevet? Értetlen kifejezésem gyanakvó pillantássá fordul át, ahogy a tea kóstolására biztat, és előbb őt, majd a termoszt nézem így, majd körbenézek rosszat sejtve, hogy talán nem vettem volna észre valamit? Talán már ideért az erősítés a Kutatóállomásról és ő ezt tudja? Van valami a teában? Nevetve kérlelő pillantására és szavaira most én leszek az, aki habozik, de végül átveszem a termoszt tőle, és ezzel nagyjából el is dőlt, hogy megkóstolom. Éljen a megfontoltság és felelősségteljes gondolkodás! Hogy mentsem a menthetőt, azt azért realizálom, hogy kendővel az arcomon nem fogok tudni inni, viszont vonásaimat is megőrizném titoknak. - Rendben, de... fordulj el! - Szám sarka mosolyba rándul, mert ez a mondat inkább lenne életszerű egy olyan szituációban, mikor ő nem akar előttem vetkőzni, erre meg én teszek úgy, mintha szemérmeskednék. Ha nem fordulna magától, akkor kihasználom, hogy másik kezemmel még fogom a kezét és így megállítva őt lassan vezetem és emelem a kezét, mintha csak táncolnánk és egy forgatást kezdeményeznék közben. Igyekszem meg is tartani őt egy hosszabb pillanatra míg nekem háttal van, mialatt már pattintom fel a termosz tetejét és a kendőt feljebb húzva emeljem orromhoz a termoszt. Először megszagolom, de minthogy tényleg teának tűnik semmilyen árulkodó összetétel illata híján, hát kortyolok is egy közepeset. Nem tudtam eldönteni, hogy apró legyen vagy egy nagyobb korttyal essek túl rajta, ha mégis méreg, így maradt a közepes, normál korty. Aztán már kapkodva rántom vissza a kendőt arcom elé, még fejemet is a másik irányba kapva, mint ahonnan fordul Jasmine felém vissza, hogy féltve őrzött inkognitómat megtarthassam. Megigazítom a kendőt, kapkodó mozdulatomnak hála a teából is löttyent ki egy kortynyi a kézfejemre, de ezzel most nem törődöm. - Finom, de édesebben még jobban az lenne. - Nyújtom felé vissza a termoszt. - De most már áruld el, miért volt olyan fontos, hogy megkóstoljam? Meg fogok most halni vagy ilyesmi? - Derűsen pillantok rá, de azért van még bennem gyanakvás és értetlenkedés bőven. Tényleg ötletem sincs, miért nevetgélt a teáján, ami ízre éppolyan egyszerű élénkítő teát mutatott, mint korábban illatra.
* Egészen furcsa helyzet alakult ki, az elkábított katonákkal a háttérben, ahogy kedélyesen beszélgetünk egymás becenevein, melyeket mi aggattunk a másikra. Azt nem értem, hogy mégis miben hasonlítunk egymásra, de talán nem is ezen kellene gondolkodnom, hanem azon, mit mondok majd a megérkező erősítésnek és később a felettesüknek, Callumnak ha megtudja mi történt. Mert egészen érthetetlen, hogy négy katona kidőlt, én meg sértetlenül megúszom…és még csak meg sem próbáltam újból segítséget hívni a kommunikátoron. Ez valahogy elmaradt. Azt sem mondhatom el, hogy…beszélgettem egy ellenállóval és teával kínáltam, pedig mindkettő megállja a helyét, mert ahogy kijön a lugasból – lett volna időm elszaladni, de nem tettem – máris kézen fog, én viszont ahelyett, hogy megkérdezném hova is megyünk pontosan, teával kínálom. Most már nem csak merő udvariasságból vagy szomjoltóként, hanem a Callummal folyatott beszélgetésünk részeként. Bár nem látom az arcát, a tekintete és értetlen homlokráncolása is igen beszédes, felettébb mókás és csak tovább generálja a nevetésem. Amikor elveszi végre a termoszt, le sem tagadhatom, hogy mennyire örülök és a diadal érzése édesebb mint bármelyik gyümölcs a Perdán. * -Szégyenlős vagy? *Kuncogva kérdezem, ebben a szituációban bármilyen más mondatot, kérést el tudtam volna képzelni, de azt, hogy forduljak el, még a legvadabb álmaimban sem. Mivel nem óhajtok elfordulni, bár nem azért kínáltam teával, hogy fellebbentse a „fátylát”, kénytelen más eszközhöz folyamodni és meg is teszi. Nem nagyon ellenkezem, csak kicsit, és ahogy körbe forgat és háttal állok neki, könnyedén meg is tart.* -Ez nem ér…engedj el. Rendben, megígérem, hogy nem leskelődöm. *S próbálok is ficánkolva kibújni a fogásból, de már hallom a termosz tetejének kattanását, ő pedig könnyedén tart meg karjának ideiglenes fogságában, míg kóstol és helyére igazítja a kendőjét. Még véletlenül sem sikerül elcsípnem a pillanatot, pedig igyekszem nyakatekerten hátrafordulni, vagy a picit félrehúzott kendő alatt belátni az arcára, de nem járok sikerrel. Csalódottságomnak arcom vonásai a tanújuk, a lebiggyesztett alsó ajkam csak rátesz még egy adaggal. * -Ha láttam volna az arcodon hogy ízlik, még jobb lenne. *Ezek szerint édesszájú. *-A túl sok édesítő elnyomja a szárított gyümölcsök és teafű valódi ízét. *A túl sok és szerintem még a cseppnyi is, ezért érezheti talán kicsit savanykásnak, de nekem pont így jó, hogy abszolút kihagytam belőle az édesítőt és minden más ízesítőt. Most, hogy már ismét szemben állok vele, a termoszért nyúlok, látom derűs pillantását, mely a most már teljességgel felesleges kérdést kíséri. Ugye ő sem gondolta komolyan? Még mindig karcolja a torkomat a kuncogás, de ez már inkább elégedett semmint cinkosan ravasz.* -Nem késő ezt már megkérdezni? *Esélytelen, hogy komolyan nézzek rá és úgy tegyem fel a kérdést, jóllehet hatásosabb lenne. Így azonban csak apró piszkálódásnak hat ahogy néhányszor jelentőségteljesen megemelem a szemöldököm…és meg kell elégedjek ennyivel. A fejemet rázva egészítem aztán ki a válaszomat, és adom hozzá a többit, ami nagy valószínűséggel meglepi majd.* -Nem fogsz meghalni. Legfeljebb…megindul a hasad, vagy elkábulsz, esetleg az elkövetkezendő egy-két napban…nem úgy teljesítesz majd ahogy eddig…úgy értem a hölgyismerőseiddel. *Nos, ez volt a derűsebb érzésem szerint, persze nem komoly és minden bizonnyal nem hiszi el az elégséges előadásmódom miatt, de már az is elég ha sikerül bogarat ültetnem a fülébe. * -Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen ember, aki képes egy ellenállót teával kínálni ahelyett, hogy elfogatná vagy elszaladna előle. Azt hiszem…bár nem biztos, hogy ez volt a pontos meghatározás, de a lényeg ugyanaz. *Némileg ráncolom a homlokom de biztosan nem szó szerint ismétlem el Callum szavait és az indokot is kihagyom amiért ezt mondta. * -Főleg azok után, hogy az illető tönkretette az ecseteimet és kiborított a festékem felét, elkábított négy katonát és le akart vetkőztetni. *Valamiért úgy érzem muszáj még cukkolnom a miatta kezdetben elszenvedett nagy ijedelem miatt, és mert…valójában magam sem tudom, de meglepően mulattat ahogy színleg felháborodik, vagy ahogy a mosolyosa a szemeiben is látszik. Azokban a szemekben, melyek a kendő miatt főszerepet kaptak és így sokkal kifejezőbbek mint más esetben. A kimondott szavak után nagyon igyekszem, hogy visszafojtsam a nevetésem, az ajkaim azonban így is megremegnek, rá is kell harapnom az alsó ajkamra, hogy ne robbanjon ki belőlem a derű és a komoly tekintet is óriási erőfeszítésembe kerül. *
- Egy picit. - Vigyorodom el kuncogó csipkelődésére, s valóban nem tudok mással megfelelni rá. Persze mindketten tudjuk, hogy nem szégyenlősségről van itt szó igazából, de sokkal jobb ilyen mókás helyzetbe elrejteni a rideg valóságot. Ám nem siet megfordulni, így táncszerű forgatásba ültetem át a dolgot és míg iszom, igyekszem őt megtartani nekem háttal némileg magamhoz szorítva őt. Először azt hiszem, hogy emiatt ficánkol megint, de aztán nyaka tekergetését meglátom a szemem sarkából. Kis kíváncsi, noha ez a gyanút megint felébreszti bennem, holott éppen aludni küldtem volna már. Csalódottsága ezen sokat nem változtat, de tekintetem egy hosszabb pillanatig ott felejtődik a lebiggyedő ajkán. - És nem úgy volt, hogy nem fogsz leskelődni? - Nyújtom vissza a termoszt neki. - Talán csak valami édesebbről kellene kóstolnom. - A nevetőráncok elmaradnak, de tekintetem derűs, ahogy kaján hangvételű megjegyzésem után lepillantok újra a szájára, de őszintén szólva fel tudnám még sorolni néhány porcikáját, ahonnan ízlelve a teát máris nem tartanám olyan fanyarnak. - Ó, nem késő! Ha haldoklom, jár nekem az igazság. - Felelem nevetve, ahogy visszaveszi a termoszt tőlem, habár a mozdulat félúton megállhat közöttünk, mert elfelejtem elengedni a termoszt hallgatva további szavait, mert az elejét azért sikerül egész komolyan előadni, ráadásul egész hihető tünetek is lennének, főleg, hogy én is hasonló trükkökkel élek a hadsereg tagjai ellen, ha úgy hozza a sort. Hanem a vége már olyan, amire lehajtom a fejemet és vállam finom rázkódásából látszik, hogy nevetek, mielőtt felnéznék rá ténylegesen elengedve már azt a termoszt. - Ilyen szívtelen lennél velem és a hölgyismerőseimmel? És az ellenszer nálad van? - Viccelődöm, de azért hatásosak a szavai és megerősítenek benne, hogy jó ötlet volt nem mutatni képemet neki. Mondjuk ha kiütött volna a teája, akkor megszívtam volna - meg az egész családom -, így jobb óvatosnak lenni. - Áhá! - Bólintok mosolyogva a magyarázatára, miért kellett innom a teából, majd a folytatásra rögtön meg is kapja röpke felháborodásomat, ami inkább hajaz egy vita másik szemszögének szenvedélyes ismertetésére, még fel is emelem mutatóujjam hozzá. - Itt azért megjegyezném a védelmemben, hogy a festménynek legalább nem esett bántódása, és átöltöztetni akartalak. Bár tény és való, hogy ennek a vetkőzés része nem lett volna ellenemre. - Ecset és festék ügyben nem tudom becsületem megvédeni, mert nem figyeltem hányból hány esett áldozatomul, de optimistán a jó oldaláról közelítem meg a dolgot: veszített kis vászna közepébe nem sikerült belelépnem! Ami meg a ruháit illeti, merészen kifejezem véleményemet, ha már ő hozta szóba a zavar legkisebb jele nélkül, sőt láthatóan a nevetését fojtaná vissza, ami újra és újra visszahúzza tekintetem a szájára, majd vissza a szemeibe, majd beharapott ajkánál döntöm el, hogy jobb lesz tovább sétálni a katonák felé, ahova elindultunk, és ha eddig nem engedte el a kezemet, akkor viszem őt is magammal. Szöget üt a fejembe a gondolat, hogy lehet ez a "bárki" adott ennyi katonát mellé, mert tudta, hogy túl közvetlen lesz Szöszi az ellenállókkal? - Bárki is volt ez a valaki, egyetértek vele, szerintem is te vagy az egyetlen ember, aki erre képes. Gondolom jót nevet majd ez a bárki, amikor megtudja, igaza lett. De azért legközelebb bújj el, kérlek.
*Szégyenlős. Tudom miért. A valódi indoknak semmi köze a szégyenlősséghez, de sokkal mókásabb ezzel hárítani, minthogy bevalljuk mindketten, egyikünknek sem tenne jót ha látnám az arcát. Benne élne a gyanú, hogy elárulom, én pedig minden erőmet megfeszítve igyekeznék eltitkolni, vagy legalább nem pontos személyleírást adni róla, ha odáig fajulna a dolog, hogy komolyan kihallgatnak a támadás miatt. Elvégre négy katonát tett ártalmatlanná teljesen egyedül, minden bizonnyal kíváncsiak lesznek rá, és én pocsékul hazudok, már ha sikerül. Mégis, ott él bennem a remény, hogy míg ő magának háttal megtart, a ficánkolásommal elérek egy olyan látószöget, ami legalább egy kis betekintést nyújt a kendője alá. Mindaddig míg el nem enged és vissza nem nyújtja a termoszt. Csalódottságomat nem is tudnám elrejteni, akkor sem ha akarnám. * -Próbálkozni lehet. *Félmosollyal kísérve mozdul a kezem a termoszért, de újra zavarba hoz a pillantásával és a megjegyzésével. Mintha ugyan korábban nem is mondtam volna azt, hogy ne udvaroljon, vagy ne flörtöljön velem. Gyanítom, hogy inkább cukkolni szeretne, zavarba hozni, ami sikerül is neki. Amikor az ajkamra néz, pontosan tudom mire gondolt édesebb kóstoláson és az arcpír mellé bezsebelhetem a heves szívdobogást is. * -Édes földszárról? *A hangom picit rekedtes mikor botanikai tudásomat hívom segítségül, hogy kikecmeregjek a zavaromból, de végül nem ez segít, hanem a kérdése arról, hogy meg fog-e halni. Az ember gyarló, ez mit sem változott az évszázadok során, a génekből sem tűnt el nyomtalanul, ezért édes a bosszú alapon igyekszem egy kicsit megijeszteni, még ha nem is halállal fenyegetem. A végén sikerül elvennem tőle a termoszt, mikor nem túl hihető füllentésem elér a hölgyismerőseihez. Talán túlzás volt, a többi tünetet láthatóan elhitte, azért is akadt el a mozdulat a termosz körül, de késő bánat. Mégis megmosolyogtat a kérdése, akkor is ha tudom, az aggodalma felesleges és megjátszott.* - Erre nincs ellenszer. Megnyugodhatsz, csak egyszerű frissítőtea. Magamnak készítettem, és elhiheted, nem szándékoztam elkábulni vagy gyomorgörcsökkel kirándulni. *Hölgyismerőseim sincsenek, legalábbis olyanok mint neki, de erre már nem tér ki a megnyugtatásom. Azt viszont megosztom vele, hogy miért szerettem volna mindenképp ha iszik a teámból. Muszáj volt valóssá tennem azt a képtelen ötletet, amit Callum vetett fel, de azt még nem tudom, hogy el is mondjam-e neki. Persze biztosan eljut hozzá a hír, hogy ellenállók támadtak a kíséretemre…és ha nem kell kimondanom, meghagyom őket abban a hitben, hogy többen voltak. Vadembernek azonban egészen másképp fogalmazok, mivel nincs tétje, nem is kell azon aggódnom, hogy hihető-e az előadás és csak nehezen sikerül elfojtanom a nevetést. Kis vitába is keveredünk a történtekkel kapcsolatban, nem hagyom magam.* -Mégis mibe öltöztettél volna át? És az átöltöztetés is vetkőztetéssel kezdődik, szóval…igazat…mondtam. *A végébe belepirulok ahogy a saját csapdámba esem, és ezen tovább ront az amivel ő fejezi be a védekezést. * -Mondd, te szándékosan akarsz mindig zavarba hozni? *Kissé dühösen nézek rá, amit valószínűleg nem fog komolyan venni, de arra elég, hogy ne induljak el utána. Magával húz, önkéntelenül lépek előre, másik kezemben a termosszal, nem is nézve mikor hova teszem a lábam, elfelejtve azt is, hogy hova indultunk. * -Nem valószínű, hogy nevetni fog. Mellesleg elbújtam a lugasban, de hát számított is valamit? Egyébként meg bajban leszek ha kikérdeznek, miért nem küldtem vészjelzést, miért nem szaladtam el, miért nem bántott…ak az ellenállók akik négy katonát tettek ártalmatlanná. Aztán pedig ki kell majd derítenem, mindez hogyan történt és valószínűleg az ellenszert is nekem kell majd összekutyulnom. Tulajdonképpen hová megyünk most? Most mégis elrabolsz? Valószínűleg az lenne a legjobb ha vissza sem mennék, ki tudja mi vár rám ha minden kiderül, és ki fog, nekem elhiheted. Pocsékul hazudok. *Miért is kellene hazudnom? Megtenném? Megpróbálnám? *
Apró szusszantásom és a szemem sarkában megbújó nevetőráncok tájékoztatják vigyoromról, amivel reagálok a próbálkozására. Ez még az én jelmondatom is lehetne, mert annak ellenére, hogy a flörtölés letiltotta, én azért próbálkozom. Részben ez önkéntelen, hiszen csinos és bájos nőről van szó, részben pedig csakazért is, mert a korábbi tiltakozása nem volt túlzottan meggyőző. Egy határt nem lépek át, legalábbis szerintem, de a határon innen lévő részbe bőven beleférnek az olyan nem túl burkolt utalások mind szóban, mind pillantásban, mint amit az ajkaira teszek, ahonnan a fanyar teája sokkal kellemesebb lenne. Ezt az állítást tartom akkor is, ha méregről lenne szó. Ha már meg kell halni, akkor stílusosan egy szép nő ajkai által, nem pedig termoszból kortyolászva. Mikor a botanikus énjéhez menekül segítségért nyilvánvaló zavarát leplezendő, szemöldökeim leheletnyit feljebb emelkednek. - Ezt se hallottam még rá. - Pillantok le újra az ajkaira, nyomatékosítva, ami szerintem neki is egyértelmű, de hagyom most kicsit visszavonulni a várába úgy fogalmazva, hogy érthető a mondottak az ajkaira is és arra is, hogy nem ismerem ezt az emberi kifejezést a perdai zöldségre. Inkább a teáról kérdezek, vajon méreg volt-e benne, csak hogy tudjam. Persze ha tényleg az lenne benne, az nem sok mindenen változtatna figyelembe véve, hogy esélyem se lenne megúszni, de legalább tudom. Valamiért az embereknek fontos a tudás. Tetszik a visszavágása, egy pillanatig tényleg elhiszem, amit mond, míg le nem buktatja magát. - Nos rendben, hiszek neked. De ha mégse múlik el a hatása, tudd, visszajövök! - Fenyegetem meg legalább annyira komolyan, mint amilyen komoly az engem fenyegető veszély. Arra nem térek ki, hogy mit tennék, ha visszajönnék, de majd improvizálok, ha úgy esik. Vitánk is ilyen improvizált, ha egyáltalán vitának nevezhető. Akármi is, élvezem a szócsatát vele, ahogy azt is, ahogy saját csapdájába sétálva bele pirul el és nem mellesleg semmivel sem jelezte ezúttal sem, hogy ellenére lenne az átöltöztetés, belefoglalva a vetkőztetést is. Hát csodálja, ha nem hagyok fel a flörtöléssel? Nos, csodálja. - Miért jössz zavarba tőle? - Dobom vissza a kérdést a válasz helyett, de szemeimből látható és hangomból hallható, hogy jól szórakozom, annál jobban, mikor látom, hogy megint morcos lett. - Egyébként másnem a katona ruhájába öltöztettelek volna át... És megkértelek volna, hogy legközelebb meséld el, milyen fejet vágott, mikor arra ébredt, hogy a te ruhádat viseli! - Nevetek fel röviden, kihagyva azt a lehetőséget most, hogy ha nincs mibe átöltöztetni Szöszit, akkor csak vetkőztetés lesz! Így is majdnem gyökeret eresztett, ha nem húzom magam után, még mindig ott állna. Végül nemcsak lábai oldódnak, hanem a nyelve is megered. Először akkor pillantok rá kérdőn és jelentőségteljesen, mikor azt mondja, hogy elbújt a lugasban. - Még a lányaim... a lányok is jobbak bújócskában. - Korrigálom gyorsan megjegyzésemet, remélvén, hogy túlzottan belemerült a beszédbe, s ez nem tűnik fel neki. Továbbiakban nem is szakítom meg, legyen csak meg a lendülete a szövegelésben, még ha sok olyant is mond, ami elgondolkoztat. Már látjuk a három katonát a földön feküdni, egymástól nem túl messze, sőt az egyik a másikra dőlt rá. Gyaníthatóan egymás segítségére siettek volna, csak én ügyesen elkábítottam őket. Mégsem érünk oda, mert megtorpanok és őt is megállítom szembe fordítva velem, komolyan nézve rá. - Úgy véled, bántani fognak, ha visszaérsz a Kutatóállomásra vagy a Városba? - Kérdezek rá előbb erre, míg megpróbálom felfogni mindazt, amit elmondott. Képes volna azt hazudni, hogy többedmagammal voltam, hátha így nem esik bajom - meg a pórul járt katonáknak se olyan ciki -, vagy megint egy trükk ez, amivel azon van, hogy megessen rajta a szívem, ne bánthassák? Vagy szimpatizálna az ellenállókkal, azért kér meg kvázi, hogy vigyem magammal? Talán a családja már az lenne és emiatt vigyázzák négyen is, nehogy megszökjön? Nem, ezt elvetném, akkor tuti nem engednék ki, növénnyel csak a városi üvegházban találkozhatna. - Akkor ne hazudj nekik! Mondd, hogy rajtatok ütöttek, te csak egy ellenállót láttál, belőle se sokat, így nem tudod, lehettek-e többen. Próbáltál elbújni, de megtaláltalak, fegyvert fogtam rád, ezért sem volt esélyed elszaladni vagy vészjelzést leadni. Elvittem a fegyvereket és a szendvicsedet, meg beleittam a teádba, téged viszont nem bántottalak, mert fegyvertelen civil vagy. - Vázolom fel neki röviden, könnyed modorban az elmúlt percek eseményeit, és egyik állítás sem hazugság, csak az igazság egyes részletei hiányoznak belőle. Amúgy is életszerűtlen lenne bármely tiszttől, hogy rákérdezzen: Mondja, hölgyem, nem flörtölgetett véletlenül egy ellenállóval közvetlenül a támadást követően? - Egyébként minden szart rád lőcsölnek? Ellenszerhez inkább vegyésznek kell lenni, nem botanikusnak. - Már amennyire én értek bármelyikhez is. Szóval nem nagyon. - Miért akarsz eljönni a Városból? Hát nincs családod, Szöszi? - Kérdezek rá társalgó hangnemben, ne tűnjön kikérdezésnek, s közben folytatjuk utunkat a már látható három katonához, szürreális összképünket meghagyva továbbra is a kézfogás által.
*Bár szívesen kikecmeregnék a zavaromból, nem olyan egyszerű. Ahogy én is próbálkoztam meglesni az arcát, úgy Vadember sem mondott le a flörtölésről annak ellenére, hogy nem kértem belőle. Hiába igyekszem a témát más mederbe terelni, kellő tapasztalata van ahhoz, hogy újfent zavarba hozzon, elég egyetlen pillantás az ajkaimra és a kétértelmű mondat mindjárt egy irányba mutat. Megadóan sóhajtok egy szemforgatással kísérve és várom, mit talál még ki amire ugyanúgy nem fogok tudni megfelelni, ahogy eddig sem, de végül…”elenged”. A termoszt is, mely néhány lélegzetvételnyi ideig megragadt mindkettőnk kezében. * -Ha mégsem múlik el a hatása? Úgy érted ha éber maradsz napokon keresztül? S ha visszajössz, mit teszel? Körbe szaladgálod a lugast? *Az ötletem épp annyira képtelen, mint az ő fenyegetése, és hasonlóképp nevetésre ingerlő. Ez azonban szinte elveszni látszik akkor mikor megosztom vele az ellenálló teával való itatásának történetét. Álmomban sem gondoltam, hogy valóra válhat, de ez az apró kis kitérő nem okoz akkora problémát, mint a velem történtekről szóló beszámoló, amit nem egy szép szemű, arc nélküli, szemtelen férfi előtt kell majd előadnom. Épp ezért a próba sem úgy sikerül ahogy…el sem terveztem. S a végén talán nem is ő hoz a leginkább zavarba, hanem saját magamat lököm bele, amit nem átall mélyíteni.* -Már a kérdéstől is zavarba jövök. *Bonyolult lenne elmagyarázni, főleg úgy, hogy az okát sem tudom. A legjobb válasz talán az lenne, hogy sosem volt részem hasonlóban, még senki nem flörtölt velem és nem tudom igazán kezelni. A lelkem mélyén viszont érzem, hogy ezzel csak magamat áltatom, és a valódi ok az, hogy vonzódom hozzá, még úgy is, hogy nem látom az arcát és ez megdöbbent. * -Rá se menne a ruhám. *Csak ennyit tudok kinyögni mielőtt magával húzna, és hirtelen nem is tudom merre megyünk. Hol van már a korábbi kérésem arról, hogy nézzük meg a többi katonát is, elszállt mint egy könnyű pihe a szélben. Helyette a következmények jutnak eszembe, melyekkel szembe kell majd néznem és természetesen sokkal sötétebben írom le mint az a valóságban minden bizonnyal meg fog történni. De nincsenek illúzióim, pocsékul hazudok mégis már azon gondolkodom, hogyan hagyjam ki a történetből Vadembert. Csak egy röpke pillanatra akadok el mikor közbe szól, de annyira belelovaltam magam a helyzetelemzésbe, hogy fel sem tűnik sem a vétlen elszólása sem a korrigálás. Csak félreértettem valamit, ennyi az egész. * -Ha a lányok jobbak, akkor én mi vagyok? *Teszem fel joggal a kérdést, mert úgy tűnik valami egészen másnak lát, de végül csak befejezem amit el akartam mondani és a földön fekvő katonák is hamarosan feltűnnek, látványuk pedig újra valóságként robban bele az elmémbe. Könnyű eltévedni a tagadás mezsgyéjén s míg a lugastól eljutottunk idáig, reméltem, hogy az egész meg sem történt. Csak…szerettem volna ha más a valóság. Mielőtt odafuthatnék a legközelebb fekvőhöz, Vadember megtorpan én pedig majdnem nekimegyek a megmaradt lendület miatt, de ahogy szembe fordít magával, meg is tart, így nem tekeredem fel rá. Csak nézek a szemeibe, melyekben megannyi kérdés kerülgeti a bizonytalanságot, a döbbenetet és…az aggodalmat? Nem számítottam erre a kérdésre, még össze kell szednem a gondolataimat, és magamat sem akarom megijeszteni azzal, hogy kimondom a nyilvánvalót.* -Öööö…nem tudom…minden bizonnyal elmarasztalnak ha kiderül, hogy hazudtam. *Három másodpercen belül. S aztán megkérdezik azt, miért hazudtam és teljesen bele fogok zavarodni a válaszaimba, míg végül hosszas faggatózás után kiszedik belőlem a lényeget. Így képzelem el. Az Ellenállókra különösen érzékeny a kancellária és a hadsereg is, sok bosszúságot okoztak már, úgy vetik rá magukat minden kis információra mely közelebb viheti őket az Ellenállókhoz, mint éhes vad a véres húsra. Én nem leszek akadály nekik. Vadember azonban gyorstalpaló tanfolyamot tart hazug igazmondásból. * -Csak egyet…fegyvert fogtál rám…igen, ez mind igaz. Hogy tudsz így fogalmazni? *Próbálom követni a gondolatmenetét és megjegyezni a szavait, de félő, hogy csak most sikerül visszamondanom a leckét. Ha meg leszek szorongatva, úgy is átlátnak rajtam. A nem éppen finom és nőies stílus rángat ki a gondolataimból, persze mit is várhatnék egy vadembertől? Láthatóan megütközöm a „szar” kifejezésen, de csak azért, mert váratlanul ér, ahogy a kérdése is a családomról. Menet közben fakadok ki, mivel újra magával húz, pedig már nem kellene vezetnie, a katonák innen is jól láthatók. Mégsem rántom ki a kezem az övéből.* -Nem akarok eljönni a Városból, van családom. A szüleim ott élnek, a bátyám is és az ő családja és én is, most csak muszáj volt idejönnöm. Mellesleg nektek csak a perdai vadon áll a rendelkezésetekre, a növényekből tudtok bármit kinyerni, a növények meg az én asztalom. Én tudom melyiknek mi a hatása és hol található, szóval valószínűleg nekem kell majd begyűjtenem az ellenszerhez minden gazt. Egyébként igen. Nagyon úgy tűnik, hogy _mindent_ rám bíznak, pontosabban egy valaki bíz rám mindent. *És nem tudom elűzni Castillo kancellár arcát a fejemből, sem a szavait melyekkel kiutat sem hagyott. *
Visszakérdezése széles mosolyt vált ki először belőlem, a lugas körbefutkosására viszont röviden el is nevetem magamat. Szándékosan értette félre, tudom, de tetszett a megoldása és valóban elvette azt a kevéske élét is a fenyegetésemnek, amivel egyáltalán bírt. - Vagy addig ugrálok, míg elég nagyot nem tudok, hogy bedobjak egy virágot az ablakodon. Van ablakod? - Teszem fel a kérdést, mert a Kis kutatóállomáson belül még nem jártam, de ha jártam is volna, aligha a hálókörletek érdekeltek volna és az, hogy van-e azoknak ablakuk. A raktár jobban mozgatja a fantáziámat, de arra érthető okokból nem szeretnek ablakokat tervezni. A válaszából kiderülhet, hogy milyen helyiségekhez tartoznak ablakok, még ha az ugrálással való bejutási ötlet csak akkor lenne nevetségesebb a mostaninál, ha tényleg meg is próbálnám. Zavarát illető kérdésemre meglepő választ kapok. Hogy lehet egy ilyen kérdéstől is zavarba jönni? Nem is értem, a női elme - és lélek - megfejthetetlen marad. Állítom, hogy a fekete lyukak pontos működésére előbb találunk választ, mint erre. Az nem jut eszembe, hogy senki nem teszi a szépet Szöszinek és emiatt nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ám ennyiben hagyom a dolgot és igyekszek némileg visszább venni. Legalábbis ezt most újra megfogadom, de lehet megint csak öt percig fogom bírni. Inkább másra terelődik a szó, míg a katonákhoz tartunk és szerencsére véletlen elszólásomat nem hallja, legalábbis jelét nem adja. Remélem, a jelentésében sem fog szó esni róla. - Nem akarlak újra zavarba hozni, így csak azt mondom, hogy: béna bújócskában, az vagy. - Igen, még öt percen belül vagyunk. Én nem egy lányt látok magam előtt, de az említett téren a képességei komoly elmaradást mutatnak, így a válasz elől ekképp térek ki, ugratva kicsit. Ha nem értékeli, legfeljebb megint durcásan néz rám, nem zavar, sőt! Bosszantani legalább annyira jó, mint flörtölni vele, talán fejben nálam ez a kettő nem is különül el túlzottan. Míg haladunk tovább, figyelem a szavait, megeredt a nyelve, csak egy ponton torpanok meg, talán túl hirtelen, így őt is megállítom, mielőtt nekem futna, nem mert tartanék attól, hogy felborítana. Mielőtt folytatnánk az utunkat tovább figyelem kicsit a szemeit, s csak aztán válaszolok. Ha csak elmarasztalják a hazudozásért, az nem hangzik olyan rosszul, legalábbis tettleg nem történik semmi, de tudom, hogy lelkileg is milyen nyomás alá lehet helyezni valakit. Nekem se hagytak sok választást azzal, hogy megemlítették a családom biztonságát. Emiatt is vázolok fel neki egy történetet, ami teljes mértékben igaz és megállja a helyét, csak pár dolog hiányzik belőle. Ne hazudjon miattam, ne kerüljön bajba. - Elég rossz gyerek voltam, rengeteg csínytevéssel. - Vonom meg a vállam mosolyogva. Nem tudom, hogyan tudok így fogalmazni, ez csak úgy jön, és tény és való, gyerekkorom óta kihúzott pár pácból, még később a seregben is megúsztam néhány büntetőfeladatot így, ha közel sem az összeset. - Előbb még azt mondtad, hogy jobb lenne, ha magammal vinnélek, de valóban jobb, ha a Városban maradsz. - Ott a családja, aminél feltűnik, hogy férjről és gyerekről nem esik szó. Lehet meddő szegényke? - Botanikus család? - Kérdezem érdeklődve tovább, csak hogy többet tudjak meg róla, hátha valaki a családjából ismerős lesz és tudom már hova kötni őt. Habár látom, hogy megütközik a szóhasználatomon, nem kérek elnézést, hiszen még viszonylag finom is voltam. Azt meg nem kötöm az orrára, hogy nem csak a Perda természeti kincsei a forrásunk, de igaz, ehhez az elegyhez csak onnan használtam. - Mint mondtam, hamarosan elmúlik a hatása, délutánra még lesz némi izomfájdalom, de mozognak majd, mint régen, emiatt kár ellenszert gyártani. Habár biztos szeretsz idekint sétálni gazokért. Tényleg azt mondtad, hogy gazt? Ezt soha nem hallottam még botanikustól! - Vigyorodom el, mialatt megállunk a katonák mellett, felett, s elengedem a kezét, bár nem örömmel, még ha ezt nem is mutatom ki. Pótcselekvésként megigazítom a vállamon a táska pántját dobva egy kicsit a táskán, megzörrennek benne a begyűjtött fegyverek és töltények. - Áh, idegesítő felettes? Nekem is volt, imádtam az idegein táncolni! Na de Szöszi, ideje távozóra fognom. A katonák megvannak leltár szerint, mint láthatod, adj le egy segélykérést, biztos, ami biztos. - Kacsintok egyet hozzá a végén, hogy legalább a segélyhívás elmaradásáért ne marasztalhassák el. - Ha kérdezik, arra mentem! - Biccentem fejemet az egyik irányba az erdő felé, természetesen nem arra, amerre a kutatóállomás van és amerről feltehetőleg az erősítés érkezik. De nem is arra, amerre ténylegesen menni fogok, hamar el fogok kanyarodni, mihelyst a fák és bokrok takarásában leszek. - Köszönöm a szendvicset és a teát! A Hadseregnek meg a fegyvereket! Csók, Szöszi! - Villan vidáman a tekintetem Jasmine-ra, majd el is indulok az említett irányba, de mielőtt eltűnnék a szem elől, visszapillantok rá. Úgy se találkozunk már, és azt az aranyszőke hajkoronát az emlékeimbe akarom vésni kecses alakjával együtt.
//Imádtam a játékot és a becenevet, amit kaptam //
*Még akkor is zavarba hoz amikor nem akar. Mégis melyik ellenállónak jutna eszébe, hogy virágot dobjon be egy ablakon, mely mögött az ellenkező nem képviselőjét sejti? Nem kicsit döbbenek meg ezen s bár a szavai nevetést csalnak ki belőlem képtelenségük miatt, azért jócskán elgondolkodom a lehetőségen. * -Te is egyedülálló vagy valamiben a társaid között. Van ablakom, de nem lehet kinyitni. Az állomás nagyrészt zárt, központi szellőztető van, légkondicionáló rendszer, állandó hőmérséklet…*Nem azért hagyom abba mert eszembe jut, hogy ezzel talán fontos információkhoz juttatom, nekem ilyesmi fel sem tűnik, csak merőben feleslegesnek tartom mindezt elmondani, bár azok után, hogy Callummal beszéltünk róla és most valóra is váltottam a teával kínálást, meg sem kellene lepődnöm azon ha Vadember egyszer megoldja, hogy virágot juttat be hozzám. Jelenleg azonban azt tartom valószínűnek, hogy soha többé nem látom azután, hogy elválnak útjaink. A kis vitánk, mely a történtek másképp gondolásáról szól, továbbgyűrűzik és végül azt is megtudom, hogy béna vagyok. Mintha nem tudtam volna, tisztában vagyok a korlátaimmal, de azért ezt így hallani nem éppen kedélyjavító. Szemöldökeim önkéntelenül is összehúzódnak s ráncolják homlokom, orrnyergem, durcás vonásokkal tarkítva arcom. Ha nem lennék olyan jól nevelt mint amilyen vagyok, most jönne el az ideje a nyelvöltésnek, a gondolat meg is fordul a fejemben, de végül a jobbik felem győz. Ahogy mindig. Kis sétánk nem telik el eseménytelenül, kapok néhány tanácsot és egy komplett vallomást amivel kijátszhatom a katonákat anélkül, hogy hazudnék. Próbálom megjegyezni, de közben azért roppant mód érdekel honnan tud ilyeneket. A válasz – nem is értem miért kérdeztem meg – egyértelmű. * -Ja, hát persze. *Mintha meglepődnék de a mondat második fele elég hangsúlyosra sikerül, érezhető belőle, hogy valójában nem is számítottam másra. Én sosem voltam csínytevő, ötletekben sem voltam gazdag, én inkább tanultam és élveztem anyám pátyolgatását, ami lehetővé tette, hogy örökké a Dominium padlójától magasan elválva ejtőzzem a magam alkotta rózsaszín felhőkön. S csak mostanában jöttem rá arra, hogy mennyi minden maradt ki az életemből. * -Szerintem is jobb ha maradok. *Könnyedén egyezem bele, mert tudom, ha eltűnnék nem az lenne az első, hogy az elrablásomat feltételezik és a családom látná kárát. Callumnak sem tudnék üzenni és a segítségét kérni.* -Félig igen. Édesanyám botanikus. Apa entomológus…rovarokkal foglalkozik. *Kis szünet után teszem hozzá, hogy pontosítsak, hátha nem tudja de semmilyen lenéző szándékom nincs vele szemben. Az emberek általában nem tudják mi az az entomológia, hiszen a Dominiumon nem kellett ezzel foglalkozniuk. Apának sem volt sok dolga míg meg nem találtuk a Perdát. Nekem viszont biztosan lesz, ha kiderül mivel kábította el a katonákat, akkor is ha hamar elmúlik a hatása. Feltételezem nem szeretnék ha újra megtörténne. Abban igaza van, hogy a munka nagy része vegyészeké lesz, de a növényekről nekem kell majd konzultálnom velük. Egészen belelovalom magam a magyarázkodásba és kicsit bosszant is a gondolata annak, hogy ismerve Castillo kancellárt és a rólam alkotott véleményét, ha tudomást szerez erről az incidensről, minden bizonnyal én leszek az oka annak, hogy mindez megtörtént. Oda sem figyelek arra mit mondok. * -Gazt mondtam volna? Ez is a te hibád! *Mérgesen fújok félre egy arcomba tolakodó tincset, mintha ezzel ugyan kiadhatnám a mérgemet. Vadember teljesen felborította a világomat, ha már az imádott növényeimet gaznak hívom. * -Ha én Castillo kancellár idegein táncolnék, rövid időn belül a fogdán találnám magam. *Már annak, hogy megpróbáltam a saját érdekeimet és a munkám fontosságát megvédeni is következményei lettek volna. * -Hogy? Ja, hogy elmész. Persze. Menj csak. *Igazán fel sem fogom mit mond, a katonákra figyeltem, akik békésen szundikálnak ki tudja meddig. Csak a nevemre kapom fel a fejem….a nevem, már úgy gondolok a Szöszire mint a nevemre, remek. A mutatott irányba fordulok, de tudom, hogy nem arra fog menni, bólintok, hogy megértettem, magamtól még ennyit sem mondtam volna. A felderítők dolga, hogy megtalálják a nyomait és felesleges bármit is mondanom merre ment. A nyomok magukért beszélnek. * -Szívesen. Mármint a szendvicset. ~Csók szöszi?~ Vigyázz magadra Vadember! *Csók, Szöszi! Már nem is tűnik olyan borzalmasnak, olyannyira nem, hogy inkább őt nézem míg el nem tűnik a szemeim elől, így azt is látom amikor visszafordul. Szinte biztos voltam benne, el is mosolyodom, hogy végre egyszer igazam lett. Amint egyedül maradok, segítséget hívok és megpróbálom felpofozni a katonákat, hátha hamarabb magukhoz térnek, de sikertelenségem okán leülök az egyik fa tövébe és ott várom be az erősítést. A történtek nem túl hű visszaadásában segítségemre van az, hogy valójában attól félek, hogy hazugságon kapnak, így teljesen hiteles vagyok….és nem különben, minden percben előttem van az a szempár, amit Vademberből láttam, a finom nevetőráncok…és úgy kell elhessegetnem a képet, hogy bármi másra figyelni tudjak. *
//nagyon köszönöm a játékot csupa móka és kacagás volt. Én is kaptam becenevet! Az elsőt! //
Közel egy hónap telt el azóta, hogy legutoljára itt jártam, bár az utóbbi napokban sűrűbben megfordultam a környéken és ki is szúrtam két dolgot is, ami érdemesnek tűnt a megfigyelésre. Persze egyszerre kettőt nem tudok csinálni, így felváltva kellett, de megvolt a haszna: megmozgattam a tagjaimat legalább. Éppen azon gondolkodom, hogy ma melyik megfigyelésemnek hódoljak először, míg néhány vállkörzéssel űzöm el a barlang kényelmetlenségét, ahogy haladok a víz felé. A hajnali napsugarak éppen csak átköszönnek a vízfüggönyön, de ahogy tőlük véd a természetes, mozgó fal, úgy a kíváncsi szemek elől is, így nyugodtabban alhattam. Inkább az igazi "feladatomra" fogok ma koncentrálni, nem hagyom, hogy a gondolataim elterelődjenek, de ha nem a másik megfigyelni valómra gondolok, akkor rendre húgomnál kötnek ki a gondolataim. Várom már a találkozót és óhatatlanul is arra gondolok, mi lesz, ha ez a közvetlen kapcsolat az ellenállók és a JL között lesz a fordulópont és talán az ellenállók fognak majd győzni a Kancellária felett? De ha így is lesz, vajon mennyi idő kell hozzá? Beláthatatlan a lehetőségek száma, legalábbis számomra mindenképpen, mert biztos vagyok benne, hogy nem tudok mindent számításba venni, a háborúzás és stratégia nem az én területem. Inkább visszaterelni akarom a gondolataimat a kézzel foghatóbb dolgok felé és emiatt a felfrissülést várom el a víztől is, melyben megmosom az arcomat, szemeimet, s annak ellenére, hogy a nyár közepén járunk ez a víz így reggelente szinte csípősen hideg. Persze amikor a nap már magasan jár és tikkasztó a hőség, akkor visszasírom és szomorkodom afelett, hogy nem csobbanhatok kedvemre, kivéve persze ha nem akarom, hogy lelőjenek a magasból, mert kiszúrnak. A hely, ahova bevetettem magam ugyanis a vízesés tövétől nem messze van, lentről látni fel a kutatóállomás épületére és ebből a szemszögből találtam egy biztonsági rést, de van min törni a fejemet, hogyan is lehetne ezt rendesen megközelíteni és kihasználni a felfedezésemet. Nyilvánvalóan éjszaka... vagy még inkább ködös időben. Azt viszont cseszhetem őszig. Míg inget váltok némi mosakodással vizes testemre húzva fel az új, tisztaként is seszínű, hosszú ujjú inget, addig ezen gondolkozom, majd tömködöm bele a kisebb méretű zsákomba a használt inget. Azzal most nem is fáradok, hogy az ing alját a fekete nadrágba tűrjem, éppen csak egyik oldalt feljebb emelem, hogy a pisztoly markolatához könnyedén hozzáférjek, a mögé tűzöm és már a csizmáimba bújok bele és szokás szerint nyakamba kötöm a kendőmet. Felelőtlenség talán, de nem számítok ma sem társaságra, így a feleslegesen melegítő golyóálló mellényt - köszi, Központi Fegyverfejlesztési Hivatal! - nem veszem magamra. Cuccaimat hátrahagyva elindulok kifelé a vízfüggöny takarásában a vízesés mögötti peremen, hogy ma egy másik szemszögből vizsgáljam meg azt a biztonsági rést, hátha jutok valamire...
*Amikor visszatértem a kutatóállomásra a Callummal való találkozómról, még nem éreztem és nem is gondoltam, hogy az a kis idő amit kapok, még válás nélkül is mekkora szabadságot fog jelenteni. Csak néhány nappal később tudatosult bennem, annak ellenére, hogy az életem valójában nem is változott. Charles a távollétében is rányomta a bélyegét és a súlyát a lelkemre, ez azonban megváltozott Callum segítségével. Nem kellett a munkába menekülnöm sem, örömmel végeztem a sajátomat és másét is, amivel Castillo kancellár bízott meg…amit korábban büntetésnek éltem meg. Felesleges időpazarlásnak. De ha valamit örömmel végez az ember, akkor gyorsabban is megy, így maradt időm magamra is, hogy csak úgy, minden ok nélkül sétákat tegyek az állomás körül, hogy gyönyörködjem a tájban és olyan helyeket keressek, melyek megérdemlik, hogy festményen örökítsem meg. A Dominiumon sosem éreztem magam igazán otthon. Valami mindig hiányzott az életemből, ezt a hiányt a Perda és az ott felfedezett festés iránti vágyam s annak valóra válása töltötte be. Az a szabadság amit egyre inkább kezdtem érezni magamban, mindezt kiteljesítette. Az utóbbi napokban szokásommá vált, hogy már hajnalban elhagyjam az állomást, de ilyenkor sosem mentem messzire. Az átjáróként szolgáló híd közelében maradtam, s mivel nem szándékoztam messzebb menni, csupán két őr jött ki velem, a korai időpontra való tekintettel, nem túl lelkesen. A mai napot is így kezdtem, a híd végén elkanyarodtam a vízesés felé, ahol találtam egy nagyobb sziklás részt ami benyúlt a vízszintesen fekvő vízfelületre, lehetővé téve, hogy akár száraz lábbal is közel kerülhessek a zuhatag pereméhez. Hosszú ujjú blúzt és hosszú nadrágot viseltem, a hajnali kellemesen csípős idő miatt, amit később akár fel is hajthatok, a köveken való közlekedés pedig kényelmesebb és biztonságosabb volt egy szellős, könnyű magas szárú cipőben. Valahányszor felvettem, mindig eszembe jutott Vadember, akit a neve híján csak így emlegettem magamban. Ha most látna, minden bizonnyal megdicsérne a cipőm láttán, miután alaposan kiélte rajtam a cukkolási hajlamát. Hogy szinte minden nap eszembe jutott mióta kialakítottam ezt a reggeli szokást, nem jelentette azt, hogy számítok is a megjelenésére. Egyszerűen csak jó volt emlékezni arra a napra mikor találkoztunk. Most azonban nem volt nálam szendvics, csupán a termosz amiben hűvös tea volt és nem a szomjúság ellen. Ezeken a reggeleken idekint ittam meg a reggeli teámat, azt a teát amit én készítettem és nem volt benne lilafű. Leültem a szikla tetejére és az állomás alatti szakadékba bámultam, kezemben a termosszal, élvezve a friss reggeli, még párás levegőt melyben nyoma sem volt még a későbbi, perdai melegnek. Az állomás a vízesés „öblének” közepére épült, mindegyik oldalába rögzülve lábazataival, onnan ahol én ültem, olyan volt a vízpermet párájában, mintha felhőn lebegne, s a fejemben már készült a kép amit majd megfestek ha lesz elég időm rá.*
Ráérős baktatással haladok a peremen a vízfüggöny mögött, s mielőtt kiérek, körbekémlelek, biztos, ami biztos. Elsősorban felfelé figyelek a kutatóállomás felé, s megnyugodva, hogy nincs mozgás, már fordítom is fejem, mikor szemem sarkából pillantok meg valamit. Megtorpanva kapom arra fejem s tekintetem, és egyúttal visszább is lépek. Azt az aranyszőke hajat könnyű felismernem, főleg így, hogy a nap sugarai most is megcsillannak tincsein, mint legutóbb is. Hogy hosszabban most nem időzik el rajta a tekintetem, az annak köszönhető, hogy meglátom a természetes terasz végén álló katonákat. Szerencsére nem a víz felé figyelnek, hanem az erdő felé és egymáshoz való közel állásukból azt feltételezem, hogy beszélgethetnek is. Érthetően támadást nem a vízesés és a mélység felől várnak, a szép botanikus lány viszont errefelé kémlel. Visszalépek lassan a vízfüggöny takarásába, felhúzom arcom elé a szürke kendőt, különben még a végén Szöszi nem ismer fel. Az eredeti tervem úgy eltűnt a fejemből, mintha ott sem lett volna, a gondolataim már azon kattognak, hogy miként tüntessem el a két őrt. Adja magát, hogy lőjem le őket elaltatva, mint múltkor, de túl sok ilyen eset Szöszi körül azt eredményezné, hogy többet nem engedik ki. A lélek mélységeibe sosem szerettem elmerülni, így most elnappolom annak átgondolását: minek is akarom az újabb találkát összehozni vele, mikor a nevén és a foglalkozásán kívül csak annyit tudok róla, hogy érzékeny a festő holmijaira, finom szedvicsei vannak és nevetve teázik. Mondhatni nincs semmi, ami miatt bíznom kellene benne. Majd azzal magyarázom magam előtt, hogy meg kell bizonyosodnom arról, hogy nem rossz szándékú vagy ilyesmi. A családom érdekében, persze. Ehhez viszont gyakorlatias megoldás kell először. Lássuk mit lép Jasmine, ha meghagyom a védelmét ezúttal, magabiztosabb lehet velem szemben. Visszasietek a cuccomhoz, s gyors kotorászás után meg is találom, ami kell. Újra vissza a vízfüggöny széléhez, remélvén, hogy ott lesz még Szöszi és őrei is az erdőt figyelik továbbra is, háttal állva Jasmine-nak. Ha így van, akkor a magammal hozott kis fényes fém lapot úgy forgatom a napfénybe tartva, hogy annak tükröződése Szöszi arcához, főleg a szeméhez essen, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Lehetőleg csak az övét.
*Nem számoltam mennyi reggelt töltöttem már a vízesés mellett a sziklán ülve, a jót könnyű megszokni, és ez kifejezetten jó érzéssel töltött el. Szerettem nézni a vízpárát és bár elég hangos volt idekint a lezuhanó víztömeg, valahogy mindig megnyugtatott. Egész nap ezt hallgatni minden bizonnyal egy idő után már idegesítő lett volna, de az állomás teljesen hangszigetelt volt, odabent labor tisztaságú csend uralkodott, néha rosszabb volt mint a Dominiumon. Ott legalább többen voltak, a beszélgetés halk zsongása kellemes háttérzaj volt…de az a friss és illatos levegőt amit itt lehetett érezni, a föld illata és a vízé, semmivel sem volt összehasonlítható. Egyszerűen imádtam. Az sem volt elhanyagolható tény, hogy ez az idilli hely közel volt az állomás hídjához, így az őrök száma a felére csökkent és ők sem voltak ott a sarkamban. Valójában nem is figyeltek rám, hiszen a víz felől esélytelen volt bármilyen támadás, inkább az utat nézték és a környező erdőrészletet. Olyan volt mintha egymagam lennék és a szabadság illúziója könnyedén el tudott ringatni. A lebegni látszó állomás épületét néztem míg néhány korty teát ittam, majd lenéztem az alatta permetként szálló vízre, melyben csapatban repkedő madarak fürödtek. Kissé lehajtottam a fejem mikor a termosz tetejét visszatekertem a helyére, a zubogó vízre esett a tekintetem és eszembe jutott – valahányszor itt ültem – a Város melletti vízesés. Callum is és a vele ott eltöltött idő, de leginkább az járt a fejemben, vajon odalent is van-e olyan része a vízesésnek, mely mögött el lehet bújni. Ahhoz, hogy ezt megnézzem, találnom kell egy lefelé vezető ösvényt, de még sosem jártam arra, nem mellesleg az őrök is jönnének velem és akkor annyi lenne a titoknak. Csak míg a vizet néztem, egy röpke pillanatra megfordult a fejemben a gondolat, hogy egyszerűen leszököm oda…amikor nem figyelnek. Elég lenne csak néhány pillanat és eltűnhetnék a fák között. Csak bámultam lefelé mikor szemeimet egy erős, felvillanó fény vakította el. Önkéntelenül is a szemeimhez kaptam a kezem, hogy árnyékot tartsak eléjük s még a fejemet is hátrahajtottam kicsit, a fény azonban követett. Mintha szándékosan el akarna valaki vakítani, de ez ugye nem lehetséges. Odalent nem lehet senki…de már a kétség is meglódította szívem dobogását, egy újabb támadástól tartva. Az őrök felé fordultam, de ők továbbra is egymással voltak elfoglalva, így visszanéztem a makacs fény felé, melynek felvillanásai kis szünetekkel legalább lehetőséget adtak arra, hogy ne csak pislogjak, hanem lássak is. Egy ilyen szünetben hunyorogva láttam meg az ismerősen gyanús alakot…vagy gyanúsan ismerős? Ilyen távolságból nem lehettem biztos abban, hogy Vadembert látom…de ki más szórakozna velem, ha nem ő? Szabad kezemet ernyőként a szemeim fölé tartva néztem le, most már kifejezetten ő rá, várva, hogy észrevette-e, hogy észrevettem és vajon mit fog tenni ezek után. Nem mozdultam, nem integettem nehogy a katonáknak feltűnjek, de határozottan előrébb hajoltam.*
Szerencsém van, mert Jasmine ott van a természet alkotta sziklateraszon még akkor is, mikor visszaérek a kis fényes-fémes holmival, így gyors pillantást vetek a katonákra, s mikor úgy látom, hogy tiszta a levegő, akkor a napfénybe tartom a tenyérnyi darabkát, hogy a tükröződése pont Jasmine arcához, szeméhez essen. Kellett hozzá némi keresgélés, pozicionálás, de sikerrel járok, odakapta a kezét legalábbis, hogy ösztönösen védekezzen. Hátrébb dől ugyanezen okból, így nincs mit tenni, mint a fénnyel követni a mozgását, hogy biztos legyen benne: nincsenek véletlenek. Ha tudnám, hogy enyhe szívritmus zavart is okozok egy újabb, félelmetes támadás feltételezése miatt, egyszerre mosolyognék és szégyellném el egy kicsit magamat. Ennek hiányában csak próbálom a figyelmet magamra irányítani, de nem olyan egyszerű a kis rögtönzött fénynyaláb irányítása, remegő csillanása ide-oda mozog, még ha igyekszem is immár Szöszi mellkasára levezetni, mert arra közben én is rájövök, ha mindig a szemébe világítok, akkor aligha fog tudni észrevenni vagy mást látni a csillogáson kívül. A hunyorgást így innen alig tudom kivenni, de azt tisztán látom, hogy előrébb hajol és felém néz arca, feltételezem lát is. A csillogó tárgyamat zsebre vágom, és egyelőre jó jelnek könyvelem el, hogy nem szólt a katonáknak. Hacsak nem pisszeg neki alig mozdítva a száját, de szeretnék hinni benne valamiért, hogy tényleg nem olyan jó színész, ahogy azt állította is. Mikor figyelmét magaménak tudom, emelkedik is kezem, de félúton meggondolva magamat nem integetek, hanem kendővel takart számhoz vezetem, majd onnan el felé: csókot dobok neki, már csak a múltkori pimasz flörtölésünk emlékére is. Nevető szemeimet vélhetően úgy sem látja, de szerintem hozzá tudja képzelni a mozdulathoz. Én meg elképzelem a pirulását, még ha biztos nem is lehetek benne. A következő viszont amit láthat, hogy körbenézek a mellettem lévő környezetet kémlelve. Ugyan nem tudhatja, hogy alkalmas helyszínt keresek, de azt addig is láthatja, hogy előbbi csókot dobó kezemmel most magamhoz invitálóan intek párat, hogy jöjjön. Ha nemet int, hogy nem tud idáig lejönni, akkor balommal előkerül újra a kis fémes tárgy, s minthogy az őrök még mindig nem erre néznek, ezért egy némileg lejjebb lévő teraszt célzok meg a fénnyel, Jasmine-hoz közelebb kicsit, mint hozzám, így jelezve neki, hogy hova jusson el. Ha tud. Vagy ha akar. A teraszhoz a katonák nem látnak le, főleg ha falhoz lapulnánk, de egyszerűbb lenne idelent. Elbújni legalábbis, de lejutni nem feltétlenül egyszerű. Kockázatos terv, hiszen a katonákat is odahívhatja, csapdába kerülhetek, és miért? Nem tudom. Hiszen amire kíváncsi lennék, azt elvileg már ennyiből is láthattam, így tényleg nem éri meg mindent kockára tenni.
*Kell néhány másodperc, hogy a szemeim alkalmazkodjanak a megváltozott fényviszonyokhoz. Először elvakít a felvillanó fénysugár, mely mintha kifejezetten az én szemeimet célozta volna be, nem sokkal később már lejjebb látom remegni, ám odalent elég árnyékos az a rész ahol a bűnös alakot látom. Lassan de biztosan kezd körvonalazódni az arca, már ami látszik belőle, de pimasz ám annál szívdobogtatóbb mozdulata után válik bizonyossá, hogy Vadember játszik velem odalentről. Egy nagy sóhaj után mosolyodom el, majd ingatom meg a fejem. Lehetetlen egy alak és merész…vagy inkább vakmerő. Tekintve az őrséget, akikre nem minden ok nélkül számíthat, szerencsére el vannak magukkal foglalva, mert nem figyelnek rám. Egy hosszabb pillantással győződöm meg erről, majd figyelmem ismét visszairányul Vadember felé. Hogy jobban lássam, kezeimmel előretámaszkodom és lábaimat hátranyújtva, lehasalok a sziklára, így kicsit közelebb is tudok csúszni a pereméhez. Egyik karomat az állam alá hajlítom és úgy nézem érdeklődőn, hogy mire készül. Mert készül valamire, az biztos és míg nem integet nekem, addig teljesen meg vagyok győződve arról, hogy valamilyen feljutási lehetőséget találjon, ami ugye lehetetlen, hiszen akkor biztosan meglátják őt az őrök. Már épp azon vagyok, hogy integessek neki, eszébe se jusson feljönni, mikor a korábban rám vetített fényt egy lejjebb lévő, kissé szélesebb sziklateraszra irányítja. Még előrébb kell csúsznom ahhoz, hogy megnézzem mit akar mutatni, de…csak egy sziklaterasz. Nincs ott semmi néhány kisebb kövön kívül, ezért visszafordulok felé és mindkét kezemet – az egyikben még ott a termosz – úgy fekve kérdőn széttárom, de szinte ugyanabban a pillanatban rá is jövök, hogy mit akar. Kezeimet letámasztom, arcomon megjelenik a felsimerés, noha nem biztos, hogy ekkora távolságból látja, de a fejmozdulat egyértelmű. Persze nem fogok lemászni a sziklán onnan ahol most vagyok, ezért még előrébb csúszva próbálok keresni valamilyen keskeny ösvényt vagy kapaszkodót. Igen, valahogy megoldom, hogy lejussak. Fogalmam sincs miért, elég kockázatos nem csak nekem, hanem neki is ha észreveszik. Kicsit odébb látok egy hasadékot, mely azon a szinten is látszik ahol én vagyok, kezemmel időt kérve intek miután újra meggyőződtem arról, hogy a katonák még mindig nem rám figyelnek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megcélzom a sziklateraszt és ledobom a termoszt. Az eredmény lényegtelen, csak kell egy indok ami miatt lemegyek oda ha esetleg észrevennék az eltűnésem és később számon kérnének. A termosz kecses repülés után megpattanva a terasz szélén lebucskázik a mélybe. Elégedetlen sóhajtással emelkedem fel, leírhatom veszteségnek de ez legyen a legnagyobb bajom. Végig az őröket figyelve hátrálok el a szikláról, hogy végül néhány bokor takarásában megkeressem azt a hasadékot, mely könnyebb lejutást ígér. Azonban miután leérkezem, felelőtlenségnek ítélem meg tettemet, mert itt-ott megcsúszva, kapaszkodó nélkül összeszedtem néhány mélyebb karcolást a karomon, az egyik vádlimon tenyérnyi horzsolást és a blúzom ujja is kiszakadt, a földet érés sem sikerül simán, az utolsó lépésnél már nem találok támaszt a talpamnak és lezuhanok. Nem nagy esés, de mellőz minden kecsességet a fenékre huppanás. * -Áúúúú! Miért? Miért? Miért? *Teszem fel többször is a hiábavaló kérdést, mert nekem kellene válaszolni rá, miért jöttem le ide, de a választ továbbra sem találom. Vagy épp a fülembe ordít, hogy Vadember kedvéért, hogy újra láthassam, mert annyira szeretem amikor kigúnyolnak és szórakoznak velem. Ezt persze könnyedén elengedem a „fülem” mellett.*
A mosolyt alig veszem ki, a fejingatás látványosabb, de azért a mosoly maradékát odaképzelem és megtoldom a kendő alatt a sajátommal. Ennyi siker elég is, hogy már azon tanakodjak, miként tudnánk közelebb kerülni egymáshoz, lehetőleg úgy, hogy nem bukom le, mert nem az őrei foglyaként akarnék a közelébe jutni, ha lehet választani. És egyelőre még van választásom. Körbenézek és mikor visszapillantok rá, látom, hogy már lehasalt, kényelmesen a karját feje alá tette és csak egy pillanatig nézem hosszabban, mint akartam, míg magamban megállapítom, milyen bájos ez az egész mozdulat, testtartás, pedig innen lentről csak töredékét látom. Mégis, képes volt lustán elhasalni és úgy nézelődni, mint mikor a sárkánymacskák jóllakottan figyelik egy faágon elnyújtózva az alant elhaladókat, melyek zsákmánynak túl nagyok ugyan, de legalább érdekes néznivalónak bizonyulnak. Ez a vad-zsákmány párhuzam nyomasztó érzéseket kellene táplálnia, de egyetlen kérdés feltevése miatt sutba dobom az óvatosságomat és azon vagyok, hogy kieszközöljek egy közvetlenebb és egyértelműbb kommunikációt köztünk. Elfordítva tekintetemet tőle meglátok egy megfelelőnek tűnő sziklateraszt és ezt jelzem is felé, de a válasza, a széttárt karok... Most vajon nem érti, hogy mit akarok, vagy nem tudja, hogyan jusson le? Ám mielőtt viszonoznám a mozdulatot: széttárt karok, vállvonás vagy esetleg egy kérdőjel rajzolása a levegőbe, ő bólint egyet. Oké, akkor ezek szerint mégis érti és megoldja. Gondolom. Azért egy hosszabb pillanatig kivárok és figyelem őt, hátha még üzen valamit, és időt is kér. Nos, abból nekem van, ami már csak azért is jó, mert utána végignézem, ahogy a termoszát ledobja a terasz irányába, de az gellert kap egy sziklának ütközve és dicstelen hull a mélybe. Hát, a kért idő legalább arra is jó, hogy előbb felvont majd összevont szemöldökkel nézzem ezt és próbáljam kitalálni: mi a francot akart ezzel? Azon kívül, hogy ma ne teázzunk. Ám csak eddig várakoztam és nézelődtem, mert látom, hogy felkelt és elaraszol az őrök mögött. Ügyes! Viszont ideje lesz nekem is indulni, és így a terep engedte leggyorsabb tempóban haladok felfelé a "megbeszélt" találkozóhelyre. Ahol már kapaszkodnom kell, ott előnyömre van az implantátumkar adta erősebb szorítás, vagy éppen a kar segítségével könnyedebben nyomom-húzom fel magamat a megadott helyre, hogy egyre közelebb és közelebb érjek Szöszihez. Bármennyire is kalandos az ellenálló lét és nem egyszer kellett már ezért vagy azért lopakodnom és bujkálnom, valahogy ha nő van a dologban pláne egy titkos-tiltott találka, az egész sokkal izgalmasabbnak tűnik. Vakmerőbbé tesz a lehetőségnek csak a gondolata is, ami miatt félresöpröm a kockázat gondolatát és magabiztosan arra jutok, hogy úgy sem fogunk lebukni. Egyelőre az események engem igazolnak, mert ahogy a célként kinézett sziklapárkány szélénél megjelenik a fejem, nem látni őröket, nem is hallani semmilyen kiabálást, amely azt feltételezné, hogy észrevették Jasmine eltűnését. Őröket nem látni, na de amit látok helyette: még továbbmászásom is megakad, ahogy a nekem háttal lejutni készülő Szöszi formás fenekére esik pillantásom. Milyen jól tette, hogy egy abban a magasságban testre simuló nadrágot vett fel! Ugyanakkor a gyönyörű formák csodálása, hiába csak pár szívdobbanásnyi ideig tartott, ahhoz vezettek, hogy nem voltam ott időben a sziklapárkányon. Látom, hogy rosszul lép, de mire szólhatnék neki, már a fenekén landol, esélyem sincs elkapni. Felnyomom magam a sziklateraszra, közben kérdései alatt fülelek, hogy meghallották-e az őrök vagy sem, de elég messze kerültünk tőlük, hogy a hangosabb jajszót is elnyomja a vízesés monoton robaja. - A miérteket nem tudom, de legközelebb hozz egy sisakot! Múltkor egy hasas, most egy... popós... - Seggest mégse akartam mondani, ahhoz túl szép formákkal rendelkezik. És nem is folytatom, hogy ezek után egy fejes következik, ezért kell a sisak. Beszéd közben odaértem mellé és ösztönösen guggolok le, részben az őrök miatt - pedig ha állnánk se látnának onnan - és részben, hogy segítségére legyek. - Szia Szöszi! Jól vagy? - Villan rá mosolygó tekintetem immáron közelről, hogy aztán végigmérjem, ám most nem pimasz szándékból, ez kiderül abból is, hogy sötét szemeim kutakodva hamar megállnak a kiszakadt blúz ujjánál. Jobbomat emelem odasimítva az anyagot úgy, hogy lássam, alatta megsérült-e, vérzik-e? A vádlin lévő sebről nem is tudok még, mert a nadrág szára visszahullott lábára.
*Leérkezésemkor a hangosan és kelő bosszúsággal feltett kérdések ismétlése nem csak annak szól, hogy költőien megtudakoljam a néma nagy világtól, miért is vetemedtem arra, hogy egy szűk hasadékon lemászva találkozzak Vademberrel, hanem annak is, hogy…miért vagyok ennyire szerencsétlen a közelében? Mert a fennsíkon történteket nem írom a saját számlámra, az időjárás az oka, meg a merter és az eső alámosta ösvény. Azonban Vadember mellett már hasra is estem – még szerencse, hogy nem arccal a lábai elé – most lecsúsztam a sziklahasadékon és nem csak a bőrömet horzsoltam le, hanem még fenékre is estem. Arról már nem is beszélve, hogy a termoszt sem sikerült a teraszra dobnom, bár nem is az volt a cél, de azért örültem volna ha sikerül. Az ismeretlen arcú, de szép szemű és meglehetősen szemtelen ellenálló azonban olyan hatással van rám, mint egy átok. Sorozatos balesetek érnek s noha egyik sem végzetes vagy ár komolyabb sérüléssel, a büszkeségem alaposan csorbát szenved. Az egész életem egy merő kudarc, nem meglepő, ha földet éréskor kifakadok. Vadember sem kímél, borítékolhattam volna előre a megjegyzését, bár nem pont ezekkel a szavakkal, de a célzás telibe talál. Mire elhallgat, már mellettem guggol, én meg annyira dühös vagyok magamra, rá és az egész világra, hogy tekintetem még elkeseredésem közepette is képes villámokkal sújtani a szemtelen férfit. * -Nem, nem vagyok jól! Elhagytam a termoszomat, kiszakadt a blúzom és lehorzsolódott a bőröm. Mindezt miért? *Na miért? Nem mondom ki a választ. Csak elhúzom a karomat, hogy én nézzem meg a sérülést, majd a nadrágomat is felhúzom, ahol a vádlim oldalán egy sokkal nagyobb éktelenkedik. Egyik sem komoly, de apró piros gyöngyökként jelenik meg a vér mindkettő felszínén, ami szinte azonnal be is alvad, de attól még csípi a levegő is és feszül. Túlélem. * -Nem tudom. *Vágom a választ majdnem azonnal, még akkor is, ha vadember fel sem tette a kérdést, inkább válasz ez saját magamnak, durcásan s még mindig mérges arccal. Felé fordulok, talán még elcsípem a derűs, mosolygós pillantást ahogy eltűnik, s vagy komor tekintet veszi át a helyét, vagy még jobban vigyorog…amit persze csak a szemei körül elrendeződött nevetőráncok mélységéből tudhatok. Csak megenyhülök, s fújom ki a tüdőmbe rekedt levegő nagy részét egy sóhajjal, és támaszkodom le a kezemmel a talajra, hogy felálljak. Önkéntelenül a fenekemhez nyúlok, hogy leporoljam a nadrágom, de ott is fájdalom lobban fel s szisszenésem kétséget sem hagy afelől, hogy bizony alaposan megütöttem a hátsómat. * -Sajnálom, nem rád haragszom....szia! *Immár két lábon állva nézhetek a szemeibe, próbálok egy mosolyt kicsikarni magamból s ez arra is jó, hogy elűzzem a magam és mostoha sorsom iránt érzett haragomat.*
Olyan villámló szemekkel néz rám, ahogy csak a nők tudnak a férfiakra, mikor szavak nélkül akarják megüzenni, hogy az egész a férfi hibája - akkor is, ha ott sem volt -, és megfelelő életösztönnel rendelkező férfi tudja, hogy nincs az a szó, ami ilyenkor meggondolásra késztetné a nőt. Nekem ez az életösztön genetikailag csorbult lehet vagy extrémsportoló vagyok, mert húgomnál is csak mosolyogtam vagy direkt öntöttem - hordóval borítottam - az olajat a tűzre. A jobbára ismeretlen Szöszit se kímélem nagyon, szemem sarkában megjelenő és állandósulni látszó nevetőráncok biztosítják őt, hogy vigyorgok a kendő alatt. - Ledobtad a termoszodat. - Ha húgomból indulok ki - meg az összes nőből, akit eddig ismertem -, arra vágynak ilyenkor a legkevésbé, hogy kijavítsák őket. Viszont hagyom, hogy elhúzza a karját tőlem, pedig szavaimmal ellentétben finom akartam lenni, de így én csak nézem a megjelenő karcolásokat és a vádlijára is lepillantok, mikor feljebb húzza a nadrágot. Azt jól lehorzsolta, még ha nem is olyan seb, ami miatt amputációra szorulna vagy el kellene gondolkodnom, hogy eredeti terveimet sutba dobva idecsődítem az őrségét. De durcássága is bizonyítéka annak, hogy jól van, bájosan pukkancs most is, s magamban elkönyvelem, hogy mindig ilyen lehet, nem is sejtvén, hogy ez az én hatásomra van. - Neked a festést biztosan indulatkezelésként írták fel. - Felelem derűsen egyszerre megenyhülő - vagy annak indult - ábrázatára és sajnálatára, kicsit sem vettem magamra korábban sem haragját vagy szavait. Még akkor sem tűnik el a pimasz derű, mikor felszisszen a fájdalomtól, s nem hazudtolom meg önmagamat. - Megsimogassam? Hidd el, az én kezemnek nincsen párja! - Kaján humoromba nem is tudja, mennyi önirónia is vegyül egy másik fajta értelmezéssel, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy még csak simit se akar kérni, a gyógypuszit meg már fel se hozom. Még a karjára sem kéri szerintem, nem hogy gyönyörű domborulataira. Lehet végül azt a mosolyt se tudja kicsikarni magából nekem, pedig lassan el is indul a kezem felé, de direkt olyan tempóval, hogy fájó mindennel is könnyedén el tudja hárítani. Majd lepillantok a lábára, hiába fedi már a nadrág újra a sebét, mielőtt komolyabban szólalnék meg újra, hangomban némi aggódó törődéssel. - A lábadon lévő sebet viszont le kellene mosni itt vízzel meg bekötni. Van valamid, amivel be lehetne kötni, vagy azt a termoszodnál is hamarabb elhagytad? - Ha törődésemmel szereztem is volna jó pontot, esélyesen most nulláztam le, de nem bírtam megállni és a szám hamarabb járt, minthogy belássam, nem biztos, hogy abban a hangulatban van Szöszi, hogy értékelje a humoromat.
*Nem elég, hogy miatta lehorzsoltam a bőröm és megütöttem a fenekem, még az elkeseredett kifakadásom sem enyhíti meg, hogy az a vigyor eltűnjön az arcáról, és a szavak…amivel szándékosan csak tovább akar bosszantani, mert kijavít. Azt hiszem Vadember helyett elnevezem Átoknak. * -Ledobtam igen, de utána elvesztettem. *Azt hiszem feleslegesen merülök bele a vitába, de akkor sem hagyhattam magam. A termosz majdnem jó helyre került, csak aztán rajtam kívül álló okok miatt megpattant a sziklaperem szélén és irányt váltott. Ahogy azonban – én úgy látom – a termosz elvesztése nem az én hibám, úgy az övé sem, ráadásul még köszönni is elfelejtettem, ezért egy nagy sóhaj után megenyhülök. Ezt természetesen vadember nem hagyja sokáig ringatózni. Mintha ellenem esküdött volna valamilyen perdai oltár előtt, hogy csak azért is megkeseríti az életemet és két mondatonként kigúnyol. Erre is nyugodtan feltehetném a kérdést, hogy: Miért? * -Nekem a festés hobbi és nincs szükségem indulatkezelésre, csak ha veled találkozom. *Meg amikor Castillo kancellár hívat és tapos a földbe a szükségtelen feladataival és az utálatával. Erről bőszen hallgatok, az is épp elég, hogy eszembe jutott. Közben felállok, de még nem múlt el nyomtalanul a hasadékon való lejutásom, és újabb fájdalomforrást találok magamon. A szisszenésem felhívja rá a figyelmet és ahogy az már lenni szokott, hiszen két találkozás is elég ahhoz, hogy már rendszerről beszéljünk, Vadember kihasználja az újabb alkalmat. * -Ne merészeld! *Vágok vissza, de úgy érzem, ez a tiltakozás nem sikerült annyira őszintére. Mert csupán a szemtelen beképzeltsége tart vissza attól, hogy belegondoljak, milyen lehet az érintése és ezzel még magamat is meglepem. A gondolatból azonban nem lehet hosszabb elképzelés, mert hiába minden gondoskodó szó, a mondata második fele már ismét gúnyolódó. Nem, most nem fogom ezen felpaprikázni magam, nagyot sóhajtok, hogy elhessegessem feltörni készülő indulataimat, majd csípőre tett kezekkel fordulok felé, s szinte már kínos nyugalommal kérdezem meg azt, amit már sokkal korábban kellett volna.* -Mondd, miért csinálod ezt velem? Miért gúnyolódsz állandóan? Azért hívtál le ide, mert nincs más akin szórakozhatsz? Persze gondolhattam volna az első találkozásunkból, hogy ez jobb úgy sem lesz, de mindig naivan hiszek másokban. Hátha csak én tévedtem, vagy szerencsétlen volt a kezdés, de valamiért mindig megjárom. Tudod mit? Keress valaki mást ha szórakozni támad kedved. *Az utolsó mondatig sem lobban fel bennem az indulat, de nem azért, mert olyan hatalmas önuralommal rendelkeznék, hanem mert sokkal nagyobb az elkeseredettségem. S, hogy ennél többet ne is lásson, elindulok a sziklahasadék felé, azzal az elhatározással, hogy visszamászok. Ez persze nem fog sikerülni, nem vagyok hegymászó, sem kiképzett katona, a terepjártasságom kimerül abban, hogyan lehet mintát venni egy növényből ha az feltekeredett egy fára, vagy egy nagyobb bokor alá kell csúsznom érte. Lépteim lendületesebbek, mint a szavaim és határozottabbak is, mindaddig míg el nem érem a hasadék alját és fel nem nézek kapaszkodót keresve. Ezzel természetesen újbóli gúnyolódást húzva magam után. Ezt megelőzve, vissza sem fordulok, csak feltartom a mutatóujjam.* -Ne, ne mondj semmit, legalább most ne.
A kijavításom kijavításába már nem kötök bele, csak mosolygok egyet rá. Szerintem bénán dobott, de betudható elvesztésnek, mert az eredmény valóban ugyanaz: nincs termosza. - Ez diszkrimináció az ellenállókkal szemben. - Kuncogok azon, hogy ezek szerint csak én hozom ki a sodrából? Ez meglep egyébként, hát más tényleg nem pimaszkodik vele? Hát nincsenek neki testvérei, barátai? Ez nem tart vissza attól, hogy mikor felszisszen fájdalmában, lovagiasan ne ajánljam fel simogatásomat az érintett testrészre: formás fenekére. - Mert mi lesz, ha igen? - Vonom fel derűsen a kendő fölött a szemöldökeimet, egyelőre a felé nyújtott jobbom ott marad félúton közöttünk. Tiltakozása ugyan vérszegénynek tűnt, de ettől még nem közeledek jobban. Ugyanakkor következő szavaim betalálnak nála, csak nem egészen úgy, ahogy reméltem, s ennek egyik következménye, hogy leengedem a jobbomat vissza magam mellé. Másik következménye, hogy szavait követően faképnél hagy. Ez is zavar - noha tudom, hogy nem fog tudni olyan gyorsan kereket oldani -, de jobban zavar, hogy nem bosszankodott, hanem sóhajtva elfojtotta ezt s helyette némi csendes keserűség érződött ki a hangjából. Vagy talán a tekintetében láttam meg. A nevetőráncokat szemeim sarkában most keresve se találni, jól jelzi, hogy ezúttal nem mosolygok a kendő alatt. Hagyok neki pár lépésnyi előnyt s teret, hogy megnyugodhasson, tekintetemmel követem a hasadék aljához, s csak akkor jelenik meg újra az a mosoly, mikor felemeli mutatóujját, hogy engem megelőzve szóljon. - Akkor mondj te! Láttam pár napja, hogy érted jött egy jármű és elvittek a Város felé, s minthogy nem volt nálad semmi felszerelés, gyanúsan raport szaga volt. Így megkérdezem még egyszer, mert ezért hívtalak le ide: jól vagy? - Hangom egyszerre komoly, de derűs is, mert érzem ennek az iróniáját: jólléte érdekel, de közben miattam beszerzett fél tucat karcolást és horzsolást. Szavaim alatt elindulok én is felé, már csak azért is, hogy ha próbálkozna feljutni és megcsúszna, akkor elkaphassam. - Egyébként csak hogy tudd: nem rajtad, hanem veled szórakoznék. Az egyik ok, amiért piszkállak, hogy én úgy nőttem fel, hogy mindig ugrattuk a másikat, de ezt nem bántásból tettük. Ilyen vagyok. - Vonok akkor is vállat, ha nem fordult felém, hogy láthassa, de bocsánatot azért nem kérek. Meg ennyit arról, hogy nem mondok semmit. - Ha továbbra is itt akarsz visszajutni, akkor kettő óra irányban van kapaszkodó a kezednek, átellenes lábadnak meg hét óránál, de nyugi, veled megyek. Vagy lejössz velem a vízesés aljába, van egy ösvényszerű az erdőn át fel, s akkor beköthetjük a lábad is. Nos, mi legyen, Szöszi? - Állok meg mellette s pillantok rá jókedvűen. Kihagyom a poént, hogy ha velem tart, akkor talán még az elveszett termosza is meglesz odalent - esély rá a pozitív számok halmazában nem is mérhető -, de csak mert... Nem tudom, miért.
*Azt már nem is mondom, hogy valójában miért dobtam le a termoszomat, felesleges lenne és úgy is csak azt hinné, a bénaságomat akarom kimagyarázni. Amilyen jól indult ez a találkozás, míg odafent voltam, olyan pocsékul folytatódik, de persze lehet, hogy csak én érzem úgy, mert bár van tapasztalatom vele, az elsőnél sokkal jobban toleráltam a vicceit és a pimaszságát. Most nincs hangulatom hozzá, de erre csak akkor jövök rá amikor megint magamat kell védenem.* -Nem, ez tény veled szemben. *Az igazság az – többek között – hogy nem igazán vagyok hozzászokva az ilyen pimasz de mégis szerethető tréfálkozáshoz. Tudósok között élem a mindennapjaim, a férjembe annyi humor sem szorult, mint egy döglött perdai lárvába, Callum értelemszerűen egyrészt túl van a kamaszkorán, másrészt a neveltetése sem ebben a mederben folyt…más meg nincs. S ez a gondolat újabb tőrt döf a kedvembe, nem mintha eddig nem tudtam volna erről, csak épp nem volt kontraszt amivel szembeállítsam. Ennek szellemében a fenekem megsimogatása ellen való felszólalásom sem túl határozott, bár ennek más okai is lehetnek, mindenesetre számíthattam volna a „miért” kérdésre, mely picit más megfogalmazásban, de előkerül. Az a vicc, hogy én is feltehetném ezt a kérdést magamnak. Tényleg! Mit tennék ha mégis? Fogalmam sincs mit tennék, vagy mire lennék képes. Felpofoznám, vagy csitrisen vihognék rajta? Elhessegetném a kezét és annyiban hagynám? Megfogta már valaha valaki a fenekemet? A válasz a túl sok gondolkodás miatt elmarad, azonban a következő megjegyzése szerencsétlen módon az utolsó cseppet testesíti meg abban a bizonyos pohárban, és kifakadok mielőtt ezen is elmerengenék. Valahogy ez már tényleg túl sok volt, noha nem is ő tehet a legtöbb és legnagyobb bajaimról, mégis rajta csattan. Csak azért nem tűnök el a szemei elől, mert elég nehéz a sziklaperemről visszajutni a hasadékon át, eredeti helyemre. Míg keresem a biztos támaszt, van időm lehiggadni és már nem szólok vissza azonnal amikor kérésem ellenére mondja tovább. Az első mondatnál még nem fordulok felé, csak elfojtok egy sóhajt, és egészen másra számítok folytatásként, mint amit kapok. Döbbenetem a „gyanúsan raport szagú”-ig tart vissza, aztán megfordulok és csak nézek rá hitetlenkedve. Számos kérdés merül fel bennem, kezdve attól, hogy: Leselkedett utánam? S aztán arra gondolok, hogy ez korántsem biztos, valószínűbb, hogy az állomás élete érdekelte, az őrök napirendje, mozgásai. De! Itt volt napokkal ezelőtt? Mégis meddig figyelt? És miért foglalkozott azzal, hogy engem a Városba rendeltek és főképp miért? Ezeken a kérdéseken merengek, melyek gondráncokba gyűrik a homlokomat, s még akkor sem simulnak el, mikor felteszi az utolsó kérdést. Úgy hangzik, mint akit tényleg érdekel a hogylétem, épp csak nem értem. Mégis, a kellemes csalódás az eddig észrevétlenül visszatartott levegővel együtt, egy megkönnyebbült sóhajként hagyja el ajkaimat.* -Nem igazán. *Nem részletezem, bonyolult és hosszú lenne mindent elmondani, mert a gondjaim nem a Városba utazással kezdődtek, és nem borítanám rá minden bajomat. Már csak azért sem, mert láthatóan bántja, hogy az ugratásai nem olyan célt értek, mint ahogy számított rá, vagy mint amilyennek szánta. * -Mióta a bátyám megnősült, nem igazán volt részem ilyesmiben, úgy látszik kijöttem a gyakorlatból. *Önkéntelenül is átkarolom magam a karjaimmal, halk hangom tanúja enyhülésemnek, néhány szívdobbanásnyi ideig nézem az apró kavicsokat zavartan piszkáló lábamat mielőtt bűnbánóan, újra felnézek rá. Fogalmam sincs mit mondjak még, csak felerészben érzem azt, hogy bocsánatot kellene kérnem, másik felem nem túl hevesen tiltakozik, elkönyvelhetjük hát kettő egy arányban, ám talán a saját magamon való halk kuncogás is elég lesz. Mert abból amit mond, nem igazán értek semmit. * -Nem igazán tudom mit jelent a kettő óra irány. *Én is vállat vonok, és elindulok felé, hogy a maradék távolságot leredukáljam karnyújtásnyira.* -Inkább menjünk lefelé, hogy aztán felmehessünk, ez amúgy is elég abszurd. Vadember. *Félmosolyra húzom a számat és kihangsúlyozom a nevét amit én adtam neki, lévén az igazit, de még egy hamisat sem kaptam még tőle. Arról nem is beszélve, nem könnyű olyantól elfogadni a pimaszságot, akinek még az arcát sem láttam. S ez csak egyetlen pillanattal azelőtt jut eszembe, hogy felemelném a karomat, hogy megpróbáljam lehúzni az arcáról a kendőt, de természetesen még ez sem sikerül.*
Mosolygok a tényen, amit velem szemben fogalmaz meg, s eltekintek attól, hogy megjegyezzem, ez attól még negatív diszkrimináció. Mosolyom se tarthat sokáig, mert csakhamar Szöszi keserű lesz és távozni akar, e kettő közül pedig egyik sem ad okot rá, hogy örüljek s mosolyogni lásson a kendő takarása ellenére. Viszont amit mondok, az legalább megakasztja a távozásban, nem akar próbálkozni feljutni a hasadékban. Azért közelebb megyek, hátha mégis felszívja magát s nagy elánnal megindulna, akkor segítségére legyek... avagy tompítsam a becsapódást. Ám szerencsére felém fordul, s valahol értem a meglepettségét, noha nem jár messze az igazságtól, de azért örülök, hogy nem teszi fel a kérdést: miért? Nem utána kukkoltam, a hely és az őrség érdekelt, persze gyakran eszembe jutott Szöszi is, mi lehet vele, de sosem láttam. Aztán mikor megláttam kijönni az épületből a járműbe szállva, akkor már figyeltem őt is, mikor tér vissza, milyen állapotban lehet, de aztán megint napokig valahogy elkerültük egymást. Nem csoda, hogy most hajnalban meglátva őt rögtön elfelejtettem egyéb mai terveimet, s végül itt lyukadtunk ki mindketten. Nem igazán... Csak tudnék néha a nők fejébe látni, hogy értsem, mit jelent egy-egy kifejezésük. Ez olyan, mint a "semmi", ami mindig "valami rohadt nagy gond és kérj bocsánatot" jelentésű igazából? - Miattam? Tudok segíteni? Ne keresselek többet? - Kérdezem csendesebben, miután megadta a választ, de olyant, amiből nem derült ki, hogy mi is a baj és mekkora? Persze miért is avatna be egy vadidegent, én se tenném, de azt azért tudni szeretném, hogy én sodortam-e bajba? Miért is fontos ez? S miért is ígértem be, hogy ezután is keresni fogom, hacsak nem tiltakozik elég meggyőzően? Legalább ez utóbbira sejtem a választ, ahogy elnézem miként karolja át magát, s amilyen pillantás hozzá társul erős késztetést érzek rá, hogy átöleljem őt. Nyilvánvalóan egy idegen ellenálló ölelésére és vigasztalására vágyik minden férjes asszony, akiknek van bátyjuk is ölelgetés céljára. Vajon ismerhetem a testvérét? Mennyivel lehet idősebb? - Nem szép a bátyádtól, hogy így hagyott kijönni a gyakorlatból. Kénytelen leszek megedzeni téged, hogy méltó módon vethesd ezt a szemére! - Mosolyodom el, de nem annyira pimasz éllel, mint korábban. Nem várok és nem is vágyok a bocsánatkérésére. Mások vagyunk és ebből félreértés lett köztünk, nagy ügy! - Jobbra fel. Hét óra balra egészen lent. - Felelem elmosolyodna, de nem ragozom tovább, hiszen nem kell neki tudnia, ha csakugyan botanikus. - Akkor irány lefe... - Elakad a szó, mert éppen fordultam volna én is el a sziklapárkányunk széléhez, hogy előre menjek, így segítvén majd őt egyre lejjebb és lejjebb, de megakasztja a mozdulatot is a felemelkedő és levegőt elkapó kéz. Még így is érzékelem a valós szándékot, hogy mi volt a célja vele, s pillanatnyi meglepetés követően - ha nem használja ki második próbálkozásra - jelenik meg egy mosoly a képemen, amit így továbbra is csak a szemeimből lát és a hangomból hall. Micsoda merészség tőle! Most kellene megszólalnia a vészharangoknak bennem, hogy talán Jasmine tényleg csak azért jönne velem, mert általa akarnak az ellenállókhoz közelebb férkőzni, talán a Városban azt a kelletlen - vagy ki tudja mennyire kelletlen - feladatot kapta, hogy tudja meg, ki vagyok. De a vészjelzést elnyomom minden racionális érv ellenére. - Tehát nincs nálad semmi, hogy bekössük a lábadat? Vagy ha ezt a kendőt zálogként vetted volna, most szólok, én is elveszek akkor valamit tőled zálogba! - Nem pillantok sehova jelzésértékűen, hogy ezzel is segítsem őt, mire gondolhatok, mit akarok tőle cserébe a kendőért. Hagyom a fantáziájára, s ha elpirul, akkor megint nagyon fogom sajnálni, hogy nem látok bele mások gondolataiba! Mindenesetre mosolyom már a régi pimaszságú. - Gyere! Óvatosan, mert elég csúszós sok helyen. Egyébként örülök, hogy megfogadtad a tanácsomat ruhára és cipőre. A múltkoriban itt még lehet el is törted volna valamidet, na meg ha abban vagy, akkor biztos nem ajánlom fel, hogy lefelé menjünk. - Kendő miatt kis pimasz flörtölő visszavágás ahogy visszanézek rá végigmérve őt, mielőtt lemásznék az eggyel lentebbi sziklateraszra. A ruhácskája alá kiválóan beláttam volna, így viszont remélem éppúgy tolatva akar lejönni, mint ahogy a hasadékban is így mászott le, mert ez meg a nadrág miatt emeli majd ki szépen formáit. Persze, szemből is van mit nézni rajta. De akár háttal jön, akár szembefordulva velem, mindkét ujjatlan kesztyűs kezemet nyújtom neki, hogy ebben találjon kapaszkodót szükség esetén, vagy el tudjam kapni elsődlegesen a derekánál fogva meg őt, nem pedig a fenekénél, amin annyira legeltetném sötét szemeimet.
//Nehezítés a következő körre, vagy nem
0-3 - nem csúszunk meg egyik sziklateraszon sem 4-5 - csak Szöszi csúszik meg 6-7 - csak Vadember csúszik meg 8-9 - mindketten megcsúszunk
Alec Delgado carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
*A kicsit részletesebben kifejtett, de még sem bocsánatkérő szagú, rövid monológ némileg enyhít paprikás hangulatomon, aminek ráadásul közvetve nem is ő az oka. A lelkem mélyén azért jólesik, hogy érdeklődik a hogylétem felől, még ha nem is én voltam a kémkedésének célja. Úgy gondolom ez is csak véletlen lehetett, meglátott egyszer, gondolt valamit erről és most, hogy találkoztunk rákérdezett. Én viszont nem mondok többet két szónál és nem azért mert nem bízom benne, hogy nem ismerem, egyszerűen csak nem szeretnék belemenni az egész történetbe. Nem itt és nem is a raportszagú távozásomnál kellene kezdenem…tulajdonképpen én magam sem tudom hol kezdődött az egész és talán csak én túlzom el. Ahogy általában mindent. Hogy mégsem marad ennyiben, a sorra feltett kérdései az okai, én nem mélyedtem volna el annyira a témában, de a hangja csendessége és a belőle kicsendülő bizonytalanság nem engedi,hogy válasz nélkül hagyjam.* -Nem miattad és nem, nem tudsz segíteni…*Hogy ne keressen többet? Ha ez segítene rajtam, akkor sem kérném erre, de minden bajom független attól, hogy látom-e még vagy sem. Ettől persze még…szomorú lennék ha nem és a felismerés engem is meglep. Lassan ingatom a fejem, szomorkásan és lágyan elmosolyodva engedem el az iménti kifakadásom hangulatát ami a hasadékhoz zavart.* -De, keress. *Egyszer csak hozzászokom a piszkálódásaihoz és ha még előszedem magamból a régi, lánykori emlékeimet, a bátyámmal vaó civódást, évődést, még vissza is vághatok, ám most a hangulat sincs meg hozzá. Tény, hogy Vadember nem a legjobb napomon talált rám. * -Kímélj meg kérlek, nem szeretem a mélyvízbe dobást. *Ha akarna sem tudna róla leszokni, nem is ezt kívánom. Lételeme mások piszkálása, és ha nem lenne olyan rossz kedvem, még észre is venném a finom humort amibe csomagolja, hogy véletlenül se legyen sértő, bár azt hiszem alapos okot adtam rá magam is. Kevés időt töltöttünk együtt, de azt kihasználtam arra, hogy szinte minden percben kínos helyzetbe hozzam magam. Azt viszont beismerem, hogy fogalmam sincs azokról a nyilván katonai irányadásokról, melyekről beszélt. Hogy merre hány óra…de nem vagyok ostoba, hogy ne jöjjek rá azonnal a lényegére.* -Á, már értem. *Bólintok de ennek tudatában sem választom a hasadékon való felmászást, annál is inkább, mert akkor megint gyorsan – viszonylag gyorsan – fent lennék az őrök szemeinek kereszttüzében. Idelent némileg szabadabban érzem magam, még ha igyekeztek is a személyes teremen kívül maradni. Elindulok hát a lefelé nyúló ösvény irányába, Vadember mellett elhaladva azonban hirtelen ötlettől vezérelve a kendőjéért nyúlok, de mint ahogy más, úgy ez a tervem sem sikerül. Vagy túl jók a reflexei vagy a sors volt hozzá kegyes, hozzám meg kegyetlen, a hangulatot azonban a várthoz képest inkább a jó irányba tolja sikertelenségem. * -Megkaphatod az enyémet cserébe. *Intek csupán a tekintetemmel a hajamat lazán hátrafogó sálra, és a zálogcserét későbbre hagyom. Lesz még alkalmam rá nem kétlem és ha most nem is próbáltam meg újra lekapni az arcáról, nem jelenti azt, hogy nem próbálkozom meg később. Csak néhány gondolat erejéig kalandozom el azon, ő mire gondolhatott, de emlékezve a favoritként legtöbbször emlegetettre, inkább elengedem a témát mielőtt még vérvörös lángba borulna az arcom. Anyám mondaná, hogy rossz az aki rosszra gondol, de Vadembernél sosem lehet tudni…s azt is borítékolhattam volna, hogy megjegyzést tesz a ruhámra. Azon csodálkozom, hogy nem estünk még túl ezen.* -Ha abban lennék, le sem másztam volna. *Pontosan tudom mire gondol, és az is eszembe jut amikor a szoknyám alá akart nyúlni, hogy megmotozzon. Na igen. Kijár neki erre egy nyelvöltés, így mikor visszanéz rám azzal szembesül, hogy kinyújtom rá a nyelvem. Előnyöm csupán addig tart, míg le nem kell másznom nekem is és ezt ő is pontosan tudja. Szemei körül a nevetőráncok egy pillanatra sem pihennek. Teljesen mindegy hogyan kezdek neki, inkább a „legyünk túl rajta minél hamarabb” stratégiát alkalmazva veszek egy nagy levegőt és elindulok neki háttal, lábaimmal keresve támaszt, és én lepődöm meg a legjobban, hogy sikerül anélkül, hogy lepottyannék. Persze ha segít nem az enyém a siker nagy része, de legalább nem blamáltam magam megint és nem a lábai előtt kötöttem ki. Büszkén ki is húzom magam, diadalittas mosollyal nézve vele szembe…*
Válasza egyszerre nyugtat meg és egyszerre kelt új aggodalmat. Nem tagadta, hogy raportra hívták, s nem miattam történt ugyan... de akkor mi lehet vajon a gond? Magam sem tudom, hogyan gondoltam a segítést, még akkor se tudnám, ha miattam került volna bajba, de ettől még meg akartam kérdezni, s egyetlen ötletem, hogy nem sodrom nagyobb bajba: nem keresem többé. Erre vonatkozó kérdésemre előbb ingatja szomorúan a fejét s már-már azt hiszem, hogy itt a búcsú ideje, mikor meglátom hozzá finom mosolyát és kimondja az ítéletet. Nem tudom tagadni, hogy örülök ennek a kedvező fordulatnak. - Ez nem az a helyzet, amikor jól áll a habozás! - Vonom össze szemöldökeimet ál-szigorúan, de hangom derűsen cseng. - Akkor kereslek még. - Folytatom aztán ezzel, kendő rejtekében kis mosollyal. Nem tudom, mikor találkozunk újra, de ezt a kérdéskört elnapolom könnyedén, hiszen még nem terveztem elbúcsúzni tőle. - Jól van, kímélő mód bekapcsolva. - Adom be a derekam, de lássuk be, azért ezt kimondani könnyebb, mint megvalósítani. Pláne hosszú távon. Amíg a katonai irányjelzések kerülnek szóba, addig nincs is gond, de mihelyst megpróbálja lerántani rólam az arcom és ezzel kilétemet takaró kendőt, azzal mintha némileg visszazökkennénk a múltkori alkalom hangulatába. - Jól mutatnék pöttyös sállal az arcom előtt? - Húzódik szélesebb mosolyra a szám a saját szürke kendőm alatt, de hogy mi lesz a zálog, az majd eldől. Ezzel is nyerek némi időt, míg eldöntöm, hogy állok hozzá ehhez az egészhez: nem sok érv szól a kendő levétele mellett, leszámítva az utálatot, hogy rákényszerülök hordani és a késztetést, hogy Szöszi előtt felfedjem magam, ha már keresni fogom úgy is ismét. De lehet ezt úgy, hogy nem tudom, mennyire bízhatok meg benne? Lesz min gondolkodni, míg leérünk, ugyanakkor ismerem magam annyira, hogy tudjam, az adott pillanatban fogok dönteni. Jól vagy rosszul. Gondolataim már máshol is járnak, már a lejutáson agyalok, mert felfele menet volt egy-két hely, ahol az implantátum ereje jól jött, de talán lefele könnyebb lesz. - Mily' kegyetlen! - Fordulok vissza mosolyogva a válaszát hallva, s felnevetek a nyelvöltését látva, amit azonnal viszonozok is, hogy aztán megint nevessek, s ha nem éppen lefelé másznék és kapaszkodnék, akkor homlokomra is csapnék. - Ah, nem láthattad a kendőtől. Na akkor bleeee! - Mondom inkább a nyelvöltés tényét, hogy aztán annyit lépjek csak el a sziklától, hogy legyen helye lemászni neki is. Kezeim emelem, hogy elkapjam, de alapvetően nem érek hozzá - s mérsékelten legeltetem a szemem -, így mosollyal felelek aztán büszkeségére, nem említve, hogy még négy ilyen van hátra. Mégiscsak megy ez a kíméletes üzemmód. - És sziklamászót faraghatok belőled vagy azzal is kíméljelek? - Kérdezem inkább, míg átvágva az aktuális teraszon a túlsó szélére menjek, s elkezdek ott is lemászni. - Állandó dolgozó vagy itt a kutatóállomááá...? - Érdeklődöm tovább felnézve Szöszire, de ez hiba volt, mert a következő sziklateraszunkhoz a vízesés egy kis része közel van s vízpermetének hála a képződött mohákkal csak még csúszósabbak lettek a kövek. Közte az is, amelyikre a lábam tévedt, s későn észleltem a csúszást, a súlypontom már azon a lábamon volt. Hiába próbáltam balommal megkapaszkodni, a szikladarab inkább letört, csak hogy én is úgy járjak, mint Szöszi: fenekemre zuttyanok, csak a lendület picit tovább visz, így hátra dőlve az alig pár centi mély vízbe lóg bele a hátam s a karom fele eláztatva az inget, a fejem ezt megúszta. Tudtam, milyen mélység várt rám, ezért sem ijedtem meg, csak meglepődtem és ösztönösen akartam megkapaszkodni. Hát erről ennyit, kösz karma vagy micsoda, és most csaknem kiterülve fekszem a földön. - Áú, bassza meg! - Az első reakcióm már akkor, mikor még csak fenekem érte a köveket, majd mellkasom rázkódásából már látni, hogy halkan nevetek magamon szemeimet becsukva, mert a nap pont oda süt vakítóan. - Én elfogadom a simogatást, ha ezen gondolkozol! - Még fel is emelem félig elázott ingujjas balomat mintegy jelentkezve, hogy én itt lent tartok igényt az efféle gyógy-szolgáltatásra, ha esetleg nem lett volna egyértelmű. Majd már ülök is fel, s a felemelt kezemet használom napellenzőnek, hogy vidáman nézzek fel Szöszire.
//
csupa móka és kacagás volt. Én is kaptam becenevet! Az elsőt! 
//
(10 oldalú.) :
//