*Tény, hogy megint haboztam mielőtt válaszoltam volna és csak remélni merem, hogy erre a kérdésére jobban várta a választ mint az első kettőre. Magam sem tudom miért vártam annyit vele, de nem azért, mert nem kívánnám a társaságát. Gyakran eszembe jutott és amikor legutóbb kinti munkát végeztem is azt hittem ő merészkedett túl közel hozzám. Kicsit csalódtam akkor, de egyben örültem is, hogy nem őt kapták el. Persze valószínű, hogy sokkal óvatosabb annál, elvégre az őrök nem dőltek ki. Már ebből is tudhattam volna. A tény, hogy jobban vártam mint amennyire ésszerűen gondolkodtam volna, felvetett némi kérdést. -Nem haboztam, csak jól átgondoltam a választ. *Mentem magam sután és ez már kicsit derűsebben hangzik, mint az előző mondataim, válaszul arra amit az övéből vélek kihallani, noha látni továbbra sem látom. S igen, néha eszembe jutott, hogy szeretném látni az arcát, a vonásait, hiszen úgy teljes a kép és az is lehet, hogy amiatt haragszom rá egy kicsit, mert megfoszt ettől. Beleegyezően bólintok az ígéretére, de azért vannak feltételeim, pontosabban eddig csak egy; hogy finomabban piszkáljon. * -Lekötelezel. *Csupán udvarias szófordulat, de sejtem, hogy ezt is kihasználja, ha most nem is reagál rá különösebben, vissza fogom én még ezt hallani. Mindig tanul az ember lánya, akkor is ha a jövőben nem valószínű, hogy szükségem lesz a katonai irányok meghatározására, ennek ellenére nem ültetem át a gyakorlatba, a könnyebbik utat választom. Az utolsó pillanatban jut eszembe a kendőért kapó mozdulat, de mert nem volt igazán megtervezve, nem is járok sikerrel. * -Sál nélkül biztosan jobban mutatnál, de legalább lenne tőlem zálogod. *Hogy valóban jobban mutatna-e azt ő tudja, feltételezem szokott tükörbe nézni, ha mostanában nem is de régebben biztosan…bár ha nem, akkor az arca sem csupasz, de eldönteni sincs időm, hogy ez tetszene avagy sem, mert ismét csak provokál. Az állomástól és az őröktől távol, figyelőszemeken kívül, szabadabbnak érzem magam s talán ez az érzés másra is jó. Vadember humora és célozgatásai felpiszkálnak annyira, hogy a derűsebbik végét fogjam meg, és a nyelvöltésen túl, fel is kacagok megjátszott felháborodásán. S szavai szerint az ismételt nyelvnyújtásán, mert az elsőt nem láthattam, nem is sejthettem, az a kendő túl jól takar. A szemei meg…nem állnak jól, szemtelenek és csalnak. * -Gyerekes vagy. *Mondhatnám saját magamra is, elvégre én kezdtem, de érdekel, hogy ezzel vajon visszavág-e. A reakciót azonban nem láthatom, még a szemeit sem, mert ezt már neki háttal, lefelé mászva mondom, s mikor leérek inkább a büszkeség tölt el, hogy végre nem a lábai előtt a földön kötöttem ki. * -Nem akarok sziklamászó lenni, köszönöm. *Pedig miért is ne? Eggyel több alkalom, hogy találkozzunk, noha megoldani elég nehéz. Talán könnyebb lesz ha innen visszatérhetek a városba és ha mindenképp őrség kell ahhoz, hogy elhagyjam a biztonságos zónát, talán mehetnék Max-szel is és magunkra is hagyhatna…kicsit elkalandoztam míg követtem őt a néhány lépésnyire lévő újabb sziklaperemhez. Zavartan mosolygok a saját eltúlzott és korai gondolataim miatt, nézem ahogy elkezd lefelé mászni és már a válaszon agyalnék, hogyan mondjam el azt, hogy nem…kicsit bővebben anélkül, hogy a gondjaim egyikéhez vezetném. Ebből azonban nem lesz semmi, mert eltűnik a szemeim elől egy pillanatra, hogy aztán odalent kiterülve lássam viszont. Az ijedtség, hogy valami baja esik, már az eltűnéskor fellángol bennem.* -NEEE! *S ilyenkor jönne a név amit a főhősnő kétségbeesetten kiált, de engem némaságra kárhoztat, csak a fejemben cseng…”Vadember” de még így is érzem, hogy elég suta lenne így kiáltani. Többet nem is gondolkodom, elkezdek lemászni, hogy mielőbb lejussak hozzá, pedig nem kellene sietnem. Ő jól van, eltekintve néhány karcolástól és fájdalmas fenéktől, és nem is esett olyan nagyot, azonban ilyenkor az ember lánya nem gondolkodik ésszerűen. A nevetését már nem is látom, nem is hallom, ahogy a szavait sem. Lefelé mászás közben szinte centire pontosan ott csúszom meg ahol ő, noha ez nem vigasztal amikor én is zuhanok. * -ÁÁÁÚÚÚ! *Kiáltás kíséri rövid repülésemet majd egy toccsanás jelzi, hogy megérkeztem Vadember mellé, hacsak nem kap el felülés közben. Ha ráesem, legalább puhára érkezem, legalábbis nem mindenhol ütöm meg magam, de mennyi erre az esély? Attól persze maga az esés nem kellemes és ha még fáj is…megint, megkíván egy jajgatást. * -Áúú! Nem akartam ennyire sietni. Jól vagy? Meggondoltam magam. Sziklamászó akarok lenni. *Mondom fájdalmasan nyöszörögve, de kínjában nevet az ember, főleg a saját szerencsétlenségén, ami nálam menetrendszerű. Nyöszörgésembe nevetés vegyül. * -Nem akarok felkelni.
Csak egy mosoly jelzi, hogy örülök az alapos átgondolás eredményének, hogy keressem még. Nem tudom, mennyire tartottam volna be, ha nemet mond, de valószínűleg kivételesen jófiú lettem volna, a biztonsága érdekében. Most meg inkább kockáztatom azt, fura egy helyzet a miénk. Azt jól érzi mindenesetre, hogy megjegyeztem a lekötelezel kifejezést, de még nem tudom mikor és miként fogom felhasználni, ha egyáltalán bármikor is. - Azt anélkül is szerzek! - Jelentem ki magabiztosan, nem reagálva arra, hogy mennyire mutathatok jól sál/kendő nélkül. Részben mert az ilyen hencegés már nekem is sok, részben mert szórakoztató arra gondolni, hogy engem képzel el. A gyerekes jelzőre viszont meg tudom védeni magamat. - Férfiként előjogom örök gyereknek lenni. - Nem látja, de hangomban ott van elégedett vigyorom, ám a sziklamászásra már nem tudok felelni, mert lefele mászás közben megcsúszik a lábam s csakhamar elterülök hanyatt a lentebbi sziklateraszon. Káromkodásomat éppen megelőzi a kiáltása - még jó, hogy a vízesés elég hangos ahhoz, hogy az őrökhöz ne jusson fel -, és valahol meglep, hogy értem aggódik így? Én magamon nevetek s máris szemtelenül jelentkezve flörtölnék vele, de ahogy felnézek rá, látom, hogy siet lefelé hozzám s már szóra nyílna a szám, hogy oda ne lépjen, de késő. Ugrom rögtön, már amennyire ültő helyzetemből a fekvőbe érkező odavetődést annak lehet nevezni. Igazítani magamon nem tudok idő híján, így Szöszi gyakorlatilag rám esik, s bár nem nehéz a lány, azért a lendület miatt megérzem, belesajdul a lábam és egy pillanatra a szuszt is kiszorítja belőlem, aminek hatására fojtottam felnyögök, mikor ő feljajdul. A végén még pár bordámat is implantátumra kell cserélni. - Pedig hízelgett, hogy ennyire hiányoztam! - Nyögöm jókedvűen a sietségére, mikor újra levegő jut a tüdőmbe, s az arcomba hullott szőke tincseket is odébb húztam. Kár, hogy az implantátum balomra esett kézre ez a mozdulat. - Gratulálok, az első leckét már el is végezted: pont úgy tudsz esni, mint a tanár. - Vigyorgom a kendő alatt, mert szép dolog az önirónia is. A másik szép meg Szöszi és a szőke haja, az illata, mely mintha nem is a hajából, hanem a bőréből jönne. Messzebb állva tőle nem feltűnő, nem tolakodó illat, de így centikre tőle még a kendőn át is az orromba jut. Késztetést érzek, hogy közelebb hajoljak valahol a nyakánál vagy füle tövénél sejtve a virágillat forrását, de a virágot se tudom pontosabban meghatározni, se azt amit még érzek mellette a virágillattal keveredve, de nem jövök rá mi az, mert visszaráz a nevetése és szavai. Csak azért nem bánom, mert örülök, hogy már nevet és nem szomorú az újabb ügyetlenkedése miatt, vagyis nem jut most eszébe az, ami korábban elszomorította ennek kapcsán. Legkevésbé sem sietek lemozdítani őt magamról, így feleletem suttogva mondom fülébe, de még így is kihallani a pimasz hangsúlyt. - Helyezd magad kényelembe... - Azzal szemtelen módon még át is karolom mint egy ölelő kényelmes fekhely, csak hogy bosszantsam... Hm, na jó, nem csak ezért teszem. De legalább tenyereim nem tévedtek semmi illetlen helyre, ha sikerült is az átkarolás, bár úgy sejtem, nem hatja majd meg önmegtartóztatásom. - Jól vagyok, de kérhetek dupla adag fenék-simit? Neked hol fáj? - Arról nem is tudunk, hogy míg így egymáson szenvedünk-nevetünk-évődünk, addig odafent egy őr hátranéz beszélgetése közben Jasmine-ra, legalábbis az üres sziklateraszra, ahol a botanikuslánynak lennie kellett volna és néhány perccel ezelőtt még ott is volt. Meg is böki rögtön társát könyökével, és felszerelésüknek hála nem látni, hogyan lettek falfehérek. Mellettük nem mehetett el, tehát egy út maradt, amit látnak: óvatosan megközelítik a sziklaterasz szélét és kukkantanak le a roppant mélységbe. Még maguk sem tudják, hogy minek örülnének jobban: ha ott lenne Jasmine teste vagy ha elkapdosta volna már a fürge víz és elsodorta volna ki tudja hová. Melyiket élné túl nagyobb eséllyel? Míg észre nem veszik a hasadékot lefelé, addig legalább biztosan nem is jelentik be Jasmine eltűnését. Valószínűleg utána sem, mert ők is tudják, hogy az "eltűnt a szikláról, uram" és a "fogalmunk sincs, hol van most, uram" nem a legmegfelelőbb válasz, amit adhatnak, így előbb valamit meg akarnak tudni holléte felől. Ez a mi mázlink is, mert így nem csődítenek ki ide egy kisebb osztagot.
*Gondolhattam volna, hogy ezt válaszolja a zálogra, csak szemet forgatok erre, hiszen az imént már azt is kitaláltam, hogy a „lekötelezel” igen könnyelmű kijelentés volt. Elég csak a szemeit nézni, és tudom, hogy rosszban sántikál, de ezt a felfedezésemet nem osztom meg vele, a végén még vigyorogva – amit megint csak nem látnék – rámutatna a tényre, hogy még sincs szükség levennie a kendőt az arcáról. De már az is feltüzel a játékra, hogy bármilyen módon megakadályozzam abban, hogy zálogot szerezzen tőlem. * -Férfiként ez is jellemző rád. Mindenre jogot formálsz. *Kicsit ismerős ez a kijelentés, noha nem pontosan így hangzott el évekkel ezelőtt Max szájából, a helyzet sem hasonlított a mostanihoz, de a lényeg ugyanez volt. Akkor sem tudtam rá mit mondani. A sziklamászásról alkotott véleményemet nem sokkal később megváltoztatom, a két esemény között eltelt rövid időt arra használom fel, hogy egy könnyed szívroham után sietve lemásszak Vademberhez, mert csak annyit láttam, hogy lezuhant – a nem túl nagy mélységbe – és szinte egész testtel elfeküdt a vízben, mint aki eszméletét vesztette. Ha nem sietnék annyira, egyrészt láthatnám ahogy nevetve felül, másrészt én sem zuhannék le, szinte ugyanott megcsúszva ahol ő. A földet érés nem kellemesebb mint az előző, de nem is rosszabb, tekintve, hogy pont rá esem. * -Ne telj el magadtól nagyon. *Vágok vissza és csak ekkor tudatosul bennem, hogy tulajdonképpen az ölében terültem el, félig ülőhelyzetben de szavaimmal már meggondolt kijelentésemet közlöm. * -Jobban örültem volna egy fájdalom mentesebb leckének. *Én nem vigyorgok, szenvedek. Ahogy mozdulok, még Vadember teste ellenére is érzek a korábbinál fájdalmasabb pontokat magamon, így a mozdulatlanság sokkal kecsegtetőbb, mint felállni és újra nekiindulni annak a mászós útvonalnak. Zavarom csak ekkor kezdődik, érzem, hogy közelebb hajol és a suttogása a fülembe, a pimasz szavak és leginkább az, hogy mindez jólesően hoz izgalomba. Arra gondolok, mekkora szerencse, hogy háttal vagyok neki és nem látszik a pirulásom, mert biztos vagyok abban, hogy lángba borult az arcom, hiszen érzem. A vízesés finom permetének hűvöse pedig csak jobban kiemeli ezt az érzést. Karjának ölelése, noha tényleg egy ártatlan átkarolásnak tűnik, rögtön a torkomba dobja a szívemet. * -Köszönöm, ez roppant kedves tőled, de nem fárasztanálak. Most estél egy nagyot. *S próbálom kihámozni magam, de lássuk be, minden egyes mozdulat csak arcpirítóbb, bárhol támaszkodom, mindig belé ütközöm, vagy őt érintem meg. Nem vagyok én ehhez hozzászokva. * -A kis lábujjam. *Lehet ez a legártatlanabb testrészem amit ha még szó szerint is vesz, nem okozna gondot? Gond alatt még több zavart és piros arcot értek. Ám eszembe jut egy nagyon merész gondolat, és még mielőtt meggondolnám magam, ami mostanában sűrűn előfordul velem, kimondom amire gondoltam.* -Fenék simit? Persze. Kaphatsz, ha leveszed a kendődet. *Még mindig az ölében ülve, és a karjából sem biztos, hogy sikerült kihámozódnom, fordulok a fejemmel annyira felé, hogy lássam a szemeit, legalább abból tudjam, hogyan reagál első pillanatban a feltételemre. A válaszra azonban nincs idő, mert fentről, a peremhez érkező katonák egyike, jó hangosan a nevemet kiáltja. A vízesés robajától ugyan a jelentős ereje elvész, de még így is hallható és kivehető.* -MRS. MONTGOMERY! JASMINE MONTGOMERY! VÁLASZOLJON KÉREM! *A kárörvendő mosoly azonnal leolvad az arcomról, sietek felállni, ahogy sikerül, hogy a kezéért nyúlva a perem alá húzzam magammal, hacsak ő nem volt gyorsabb nálam. Azt nem tudom, hogy megláttak-e, hogy egyáltalán onnan fentről az a hely, ahova mi leestünk, látható-e, de a perem takarásában már biztosan nem látnak. A szívem továbbra is a torkomban dobog, de most már más miatt izgulok és kapkodom szaporán a levegőt. Kipirult arcomat is ráfoghatom arra, hogy megijedtem, hogy észrevesznek. Igen, ezt fogom mondani ha Vadember pimaszul szóba hozza. * -Szerinted szóljak, hogy itt vagyok? Én egyedül. Nem mondom meg, hogy itt vagy, csak…lejöttem a termoszomért. Hmmm? *Nem tudom eldönteni melyik jobb, hallgatni, vagy tudatni hol vagyok és reménykedni, hogy nem akarnak utánam jönni, pusztán azért, hogy segítsenek. *
Érzem az élt a hangjában, mikor jogot formálok arra, hogy gyerekes legyek és nyelvet öltsek az ő nyelvöltésére. Ugyanakkor nem magamra, inkább poénra veszem. - Igen, a mindenre jogformálás az egyik hibám. De azt mondják, a nők még a férfiak hibáit is szeretik, s lássuk be, van mit rajtunk szeretni. - Villan rá vidáman a tekintetem, azok a nevetőráncok nem véletlenül alakultak ki nálam. Tudok magamon is nevetni, kezdve ott, hogy elterültem esés után a sziklateraszon, de alighogy ebből felültem, máris vetődöm, hogy Szöszi ne üsse meg újra magát. Legalábbis jobban ne. Szegény, ha így folytatja, mire leérünk a vízesés aljába olyan hadirokkant lesz, hogy egyszerűbb lett volna, ha a termosza után ugrik. - Te egy igazán szívtelen nő vagy! - Jegyzem meg áldurcásan arra, hogy ne teljek el magamtól. Mondhatnánk, hogy már késő... Úgy huszonhét éve késő. - Én is! - Azzal csak egyetérteni tudok, hogy egy fájdalommentesebb lecke jobb lett volna, de ez nem kívánságműsor. Viszont ha már így alakult, miért ne tehetnénk kellemesebbé, s sajgó pontjaimmal nem törődve próbálom átkarolni. Pirulását nem látom szőke hullámos tincseitől, de nem csak az arca látványa miatt söpörném szívem szerint félre őket, hanem hogy utánajárjak, honnan jön ez a finom illat belőle. A reakcióján, főleg azon, hogy épp most estem egy nagyot, jót nevetek. - Ne is mondd! És még rám is estek! - Cukkolom kicsit, de hagyom az ölelésből kibontakozni, s mindkét tenyeremmel hátam mögött támaszkodom meg, így figyelem, ahogy próbál rólam lekászálódni mérsékelt sikerrel, meglehetős zavarral - amit arca látványának híján elkapdosott kezeiből következtetek ki, pedig illetlen helyen nem érintett, de tény, ahol igen, ott szívesen viseltem volna még érintését hosszabban -, hogy aztán kuncogjak a kislábujj megnevezésén. Na igen, a kisujja is elég ártatlan testrész lett volna, nemhogy a lábán. - Még ebben a cipőben is? Akkor ezt a kislábujjadnak küldöm. - Hajolok újra előre, s dacára minden útban levő tincsnek na meg kendőnek, kap egy puszit ezeken keresztül az arcára, már ha hagyja. Bár csak játéknak szánom, most engem is kifejezetten zavar a kendő. - De ha a másik lábadon lévő fáj, adok a másik oldalra is! - Fűzöm hozzá szemtelenül, s próbálok picit oldalra hajolni, hogy lássam a reakcióját. Ennek is köszönhető, hogy ő is láthatja a következő szavaira az enyémeket: őszinte meglepődés, hogy belemegy a fenék-simogatásomba. Ez most komoly?! Láthatóan zavar is van a rendszerben, arra gyanakodva, hogy Szöszi lehet megütötte a fejét, de aztán a folytatás mindenre magyarázatot ad, s elmosolyodom. Szép próbálkozás... s a francba, még tényleg el is gondolkodtam az üzleten! Ám mielőtt válasszal szolgálhatnék, a beszélgetésünkbe fentről kotyognak bele. - Gondolom a Mrs. Montgomery te leszel. - Szavam még derűs, de már én sem mosolygok és segítek Szöszinek felállni, csak hogy én is gyorsan felpattanhassak a földről, s míg egymást vonjuk a sziklafal tövébe, ahonnan leestünk, addig jobbommal a fegyverért nyúlok. Egyúttal azt is megállapítom, hogy a fenéksimire - vagy inkább deréksimire - tényleg rászorulok, mert a hátulra az övhöz betűzött Styx a földre érkezéskor fájdalmas nyomot hagyott maga után. Szerencse, hogy a pisztoly strapabíró darab. Most én sem humorizálok, feszültebb is vagyok. Legutóbb könnyű dolgom volt, az összes őr el lett altatva, most viszont ez már nem játék. Ha megtalálnak, a legjobb eset, ha rögtön lelőnek. Bár szerintem nem látnak le hozzánk, azért a sziklafal fedezékébe húzódtunk, s Szöszi azóta el nem engedett kezét se úgy fogom balommal, mintha élő fedezékként akarnám magam elé rántani vagy túsznak szánnám majd, ha szorult helyzetbe kerülnék. Inkább közelebb lépve hozzá mintha védeni akarnám őt is, holott kettőnk közül ő nincs veszélyben. A kérdése elgondolkodtató, s a helyzet miatt pirulására sem teszek megjegyzést, de a látványt magamban megjegyzem, akárcsak ahogy szaporán kapkodja a levegőt. Azt nem gondolom, hogy miattam izgul ennyire, de jól esik, hogy engem nem árulna be. - Ilyenkor kötelességünk a polgár segítségére sietni. - Rázom meg a fejemet nemlegesen, én ugyan nem voltam ilyen őrző-védő, csak ha a szükség úgy hozta, de enélkül is tudom, hogy menne ez. Vagy hogy ment. - Az őrzésed a dolguk, nem fogják fent malmozva megvárni, hogy feljutsz-e vagy véletlen beleszédülsz a mélységbe. - Ahogy én látom, az őrök mindenképpen lejönnek, az időnk végessé vált. Ez rohadtul zavar, mert szerettem volna ennél több időt tölteni Szöszi társaságában. Mi lenne most a jó megoldás? - Időt nyerünk, ha lemegyünk, de nem sokat. Azt mondhatod, hogy nem hallottad a kiáltást... Vagy... Tényleg botanikus vagy? Mondd, hogy jól vagy, leesett a termoszod, s mindjárt mész vissza, csak találtál... valami izgalmas mohát! Mintát gyűjtesz. Hátha mégsem jönnek le. - Nézek Szöszire újra, mert beszéd közben felfele pillogtam, míg gondolkodtam, nem mintha bármit láttam volna - baj is lenne, ha kiszúrtam volna egy őrt - s ekkor hangzik fel az újabb kiáltás, kicsit mélyebb és erősebb hangon, a másik őr lehet az, de szerencsére nem tűnik közelebbinek a hang. - Mrs. Montgomery! Hall engem?! - Ismerd el, a Szöszi jobban áll neked. - Somolygok rá a kendő felett, s kérdőn pillantok rá, miként dönt?
*Néha tényleg képes olyanokat mondani, amire nem tudok felelni, most is csak egy szemforgatás a válaszom, és tényleg kezdem sajnálni, hogy Max és köztem megritkultak az ilyen testvéri évődések. Kevesebbet találkozunk és egy kicsit komolyabb is lett. Ezt teszi a mókás és gyereklelkű férfiakkal a felelősségteljes családi élet. Ezt a gondolatomat megerősíti mindkettőnk zuhanásának utózöngéje, mely egyelőre kimerül az egymást finoman cukkolásban. Ha akarattal van, akkor Vadember mégis képes volt visszafogni magát, mert bár kissé zavarba hoz, cseppnyi gúnyolódás sincs egyetlen szavában sem, a korábbiakból. * -Igyekszem. *Szívtelen. Ezt sem mondták még rám, de érzem a finom iróniát. Abban sem vagyok biztos, hogy minden sziklamászó lecke fájdalmas eséssel indul, nekem ma már nem is az első, most már igazán jöhetne a haladó szint. * -Csak én estem rád, nem a fél kutatóállomás. Egy botanikus pedig, legnagyobb szerencsédre nem visel több kilós páncélt. *Nézzük a jó oldalát, lehetett volna rosszabb is, ám megfordul a fejemben egy kósza gondolat, ha ez kitudódik, bármi is legyen a vége, vagy nem engednek ki soha többé – ami lássuk be egy botanikusnál nem ésszerű döntés – vagy engem is páncélba öltöztetnek. Utóbbinál még az örök labormunka is sokkal kecsegtetőbb. Egyelőre azonban azzal is megelégednék ha sikerülne felállnom a zavarba ejtő testhelyzetből, de néhány érintés csak még mélyebbre sodor. Ez sarkall arra, hogy a lehető legártatlanabb testrészemet fájlaljam, de rá kell jönnöm, hogy még ebben sincs nagy tapasztalatom. * -Még ebben…*Még ebben is elakadok, nem számítok arra, hogy hozzám hajol, arra meg végkép nem, hogy puszit ad az arcomra…bár kettőnk között útban van a kendő anyaga, szinte alig érzem. Forró nyomot hagy a bőrömön, és biztos vagyok abban, hogy az arcom újfent vagy még mindig, esetleg csak jobban lángba borul, és önkéntelenül is felé fordulok, hogy terveim szerint szigorúan nézzek rá. Azt már nem tudom miért, hirtelen jött hangulat, mely azonnal el is illan, mintha csak zavarom lángja emésztette volna el, s csak nézek a szemeibe, félig elnyíló ajkakkal bambulva el. Nem tudom végül miért is egyezem bele a fenekének simogatásába. Csak kimondom azt ami eszembe jut, hogy valóban erre vágynék? Vagy csupán őt akarom ledöbbenteni, hogy legyen időm összeszedni magam…ez mondjuk sikerül. Legalább ez, mert egy pillanatra látom mikor heveny zárlat éri a rendszerét, és engem is elér néhány szívdobbanásnyi időre a káröröm, de a kendő említésére már ismét a régi. Feltételezem valamilyen turpisságot sejt, de sosem derül ki, hogy ő mit válaszolna rá. A fentről jövő hang engem keres és oda kapom a fejem a hang irányába, majd már nem törődve azzal, hogy hova nyúlok és hova nem, igyekszem felállni és a perem alá húzódni vele együtt. Ebből már sejtheti, hogy Mrs Montgomery én vagyok…valóban nem mondtam a teljes nvem az első találkozásunkkor, de nem is tartom most szükségesnek, hogy akár bólintsak rá. A szívem a torkomban dobog és elönt az adrenalin is, nekem ez nagy izgalom, akárki akármit mond. Ennek ellenére, még sosem éreztem magam ennyire élni. Egymás kezét fogva lapulunk a perem alatt, szinte rátapadva a falra és már terveke gyártok arra nézve, hogyan meneküljünk meg anélkül, hogy őt felfedeznék. Még az sem tudatosul bennem, hogy a keze amit fogok, picit fura, így a furaság eredete sem lényegül biztossá. Bólogatva hallgatom az eszmefuttatását, elvégre katona, vagy volt…sosem jön ki az ember a gyakorlatból, és tisztában kell lennie mire számíthat ha ellenállóként összetalálkozik a katonákkal. A tervemet az első fejrázással el is veti, hogy utána szinte ugyanazt mondja el a sajátjaként tálalva. Férfiak. * -Az előbb én is ezt mondtam, hogy leesett a termoszom és azért jöttem le. Igen, botanikus vagyok. Nem bízol bennem, hogy le tudom beszélni őket arról, hogy utánam jöjjenek? *Összehúzott szemöldökeim alól tekintek rá, kissé talán durcásan is, és…és ott állunk egymással szemben, az egyik kezében pisztoly, a másikban az én kezem…így kettő egy arányban én nyertem. Még sem nyúlok a kendőjéért, hogy lerántsam. A kiáltás sem érdekel, meg sem rezdülök, csak nézem a szemeit, melyek még csak eszembe sem jut egy másik, hasonlóan szép és igéző szempár. Vagyis eszembe jut és csak azt érzem furcsának, hogy mindez egyetlen pillanatig tart csak. * -A Jasmine is remekül áll nekem. *Érezhetően szorítom meg a kezét, szándékosan tartva úgy, hogy ne is tudja felemelni. Arról nem tudok, hogy ha akarná, megtehetné. * -A kendődért nyúlhattam volna, de nem tettem meg. Nem, mert ha mégis észrevesznek, meglátják az arcodat. Lett volna két egész percem és bármire megesküszöm, hogy gondolatban már százszor lerántottam. *Végszóként elengedem a kezét, és kilépek a perem alól, hogy megfordulva felnézzek a katonákra. Nem igazán látom őket onnan ahol állok, ha…Vadember engedte, hogy megmutassam magam. Próbaképp még arra is eloldalazom, amerre a következő terasz nyúlik, de onnan sem látok fel. Reménykedőn elmosolyodom, majd visszamegyek oda, ahol nem takar annyira a sziklafal. Ha mindezt véghez tudtam vinni, akkor felkiáltok a katonáknak. * -HAHÓ! ITT VAGYOK LENT. HALLANAK? LEESETT A TERMOSZOM ÉS LEJÖTTEM ÉRTE, DE…HOGY ITT MIK VANNAK! EGY EGÉSZ TÁRSULÁS. PÁFRÁNY ÉS KÖVIRÓZSAFÉLÉK. CSODÁLATOS. JÓL VAGYOK, MINDEN RENDBEN. *Épp csak egy felbukkanó fejet látok, több nem is látszik a katonából, ami jó jel, mert akkor ők sem látnak minket. Integetek neki.* -MARADJON OTT AHOL VAN, LEMEGYÜNK! *Biztató mosolyom, amivel – ha látnak – a gyanújukat akartam eloszlatni, kissé lehervad, de legyűröm magamban a késztetést, hogy Vademberre nézzek és ezzel eláruljam az ottlétét. * -NEM SZÜKSÉGES, MINDEN RENDBEN. CSAK EGY LEJÁRAT VAN ÉS AZ TÚL SZŰK MAGUKNAK. CSAK ADJANAK EGY ÓRÁT! *Egy óra. Vajon elég lesz ennyi? Ők pedig megelégednek ennyivel? Az integetésből ujj tördelés lett, hogy levezessem az idegességemet. Nem szeretném ha lejönnének, azt sem, hogy nekem kelljen felmenni, mert mindkét verziónak az a vége, hogy el kell válnom Vadembertől, azt pedig nem szeretném. Most még nem. Szeretném még ma megpillantani az arcát, magyarázatot kapni magamtól arra, miért képes a tekintete felülírni Callumét? Miért jövök zavarba valahányszor rám néz vagy megérint? Miért dobbant bele a szívem egy kendőn át adott ártatlan pusziba? *
Szemforgatására nagyon vigyorgok. Vadember-Szöszi: egy-null. - Még abban sem lennél nehéz. - Könnyed bók minden túlzás nélkül, annak ellenére, hogy a leérkezése a lendület miatt a levegőt is kipasszírozta a tüdőmből. Egy kis páncél nem oszt, nem szoroz már, mert Szöszi akkor is könnyebb lenne, mintha egy férfi esett volna rám, mondjuk valamelyik őr, akár páncél nélkül. - De csábít a gondolat, hogy egyenruhában lássalak! - Teszem hozzá egy pillanatnyi szünetet sem hagyva pimasz mosollyal, pedig nincs ilyen fétisem. Egész biztosan mást fogunk mi egyenruha alatt érteni. Amilyen az én fejemben él, olyant Terson nem készíttet, pedig hogy kiemelné természetes bájait az ilyen Szöszi-féléknek! Át kell vennem a kancellár helyét és ez lesz az első reformom... meg esélyesen az utolsó is, rögtön leváltanának, s még csak nem is hagynák meg szexi örökségemet. Engem biztos ez a kép, meg a kendőn át is az orromba költözött illata sarkall arra, hogy a szándékosan legártatlanabb és legjelentéktelenebb testrész említését is az előnyömre fordítsam, magamat pedig némileg előre döntve adjak kendőn és aranyszőke tincsein át puszit neki, majdnem olyan ártatlanul, mint amilyen a megnevezett testrész volt. Ezt ellensúlyozandó toldom meg ajánlatommal a tettemet, de hogy ez vagy maga a puszi ténye okozott ilyen pirulást, azt nem tudom. Talán mind a kettő, de mégis talán az előbbi. Egy pillanatra mintha még láttam volna a morcos nézését - melynek komolyan rajongója leszek -, hogy aztán felváltsa azt hamar egyfajta kábult zavar. Talán elképzelte a másik puszit is? Már éppen indítványoznám kék szemeit nézve, de korábbi kábultságának ellentmond az ő ajánlata, amivel jól meglep. Szöszi egyenlít: egy-egy. Ám bármit is feleltem volna, a fentről lehallatszódó őr hangja megzavar, s Szöszi eddigi kényelmes tempójú szabadulása csak most lesz igazán szembetűnő, mert a hang hallatára mindketten pillanatok alatt talpon leszünk a sziklafal biztonságot ígérő takarásában, annak simulva, egymást kezét fogva és a magam részéről felfegyverkezve. - De én továbbköltöttem a tervedet. Jól van, igazad volt, rájöttem. - Mondom ki megadóan - kis mosollyal a durcás nézésére -, csak hogy ne kelljen a bizalom kérdésére válaszolnom. Mert egyrészt nem tudom, hogy benne bízhatok-e és abban sem bízok, hogy le tudja beszélni az őröket. Hogyan, ha állítólag képtelen hitelesen hazudni? Vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is jól játssza a szerepét előttem? Felpillantok az újabb kiáltásra, s aztán tér vissza hozzá a tekintetem megjegyezve, hogy ez a Mrs. Montgomery elég... nem hozzá illő, s ezt már csak azért is megfogalmazom bátran, mert a legutóbbi találkozáskor úgy tűnt, nem rajong férjezett állapotáért, aminek az esetek többségében a férj személye a kiváltó ok. Mint oly sokaknál. Vajon June mennyire mutatkozott be kelletlenül Delgado-ként? Ez eddig sosem jutott eszembe. De az is kiderül, hogy Szöszi a keresztnevét illetően nem hazudott. Talán másban sem? Felvonom kérdőn és várakozón a tekintetemet, hogy most mi lesz, miként dönt? És ahogy a tekintetünk összeakad egy hosszú pillanatra, érzem meg az implantátum kezem finom szorítását, mely tompán, de érezhetően juttatja el hozzám az ingert. A gyanú azonnal feléled odakapván tekintetemet, s már lépnék egy lépést is hátrébb, érezheti, hogy én elengedtem a kezét, az én ujjaim kinyíltak a kézfogásból, még ha ő nem is engedett el, de szavai akasztanak meg abban, hogy eltávolodjak tőle és elrántsam a kezemet, ha kell, erővel. De minden fenyegetettség érzés ellenére nem emeltem rá a pisztolyt. A szavai éppúgy elgondolkodtatnak, mint előbbi már-már ijedt reakcióm. Önkéntelen volt, reflexszerű... talán pont ezért őszinte is? Bármennyire is át akartam eddig tolni a felelősséget rá, hogy ezzel mentsem magamat - "ő tépte le rólam a kendőt, nem volt mit tenni" -, most rá kell jönnöm, hogy ha magam választhatok, akkor nem fedném fel kilétemet. Nem tehetem. Komolyan nézek utána és figyelem, mit csinál és mit mond, na meg milyen válasz születik rá? Az első hazugság jól sikerül: behazudja a termoszt is, a növényeket is - na ugye, hogy jó az ötletem! Nők... -, és behazudja azt is, hogy jól van. Még jó, hogy a feje nem sérült, nem vérzik ott, különben ez a sztori eladhatatlan lett volna. Az integetése ugyanakkor azt is jelenti, hogy lelátnak a katonák ide, legalábbis oda, ahol ő áll most, így én egy tapodtat sem mozdulok a sziklafal tövéből. A katonák válasza borítékolható volt, s mivel Szöszi - nagyon helyesen - nem néz felém, így lemarad egy "ugye én megmondtam" pillantásról, még ha igazamban sok örömömet nem lelhetem, mert ezek szerint búcsúznunk kell. Ám Jasmine meglep, a lejárat és az idő meghatározása jó ötlet, ezért viszont elismerésem felé, s a hallható csendből kitűnik, a katonák is elgondolkodtak. Jasmine még látja is, hogy a látott katonafej elfordul tőle, vélhetően a társával vitatja meg a dolgot, mert a válaszuk késik egy kicsit. Feszült várakozás ez számunkra, mert ha lejönnek, nekem gyorsan kereket kell oldanom, de minimum egy szinttel feljebb juttatni a lányt, én meg addig meglapulok itt, hátha szerencsém lesz. Talán Jasmine is magában végigveszi a lehetőségeket, de mielőtt újra megszólalhatna, fentről jön a válasz: - Rendben! De negyed óránként adjon életjelet! És ne menjen a sziklapárkány széléhez! - Valamiért az őr szükségét érezte ezt is hozzátenni, mintha bárki, aki leszédül, jókedvében tenné vagy hobbit űzne abból, hogy a szakadékok felett egyensúlyoz. Vagy csak volt már dolga elhivatott botanikusokkal, akik a leglehetetlenebb helyekre is kikapaszkodnak, csak hogy elérjenek egy elképesztő helyen megtelepedett fantasztikus mohát. Elmosolyodom a kendő alatt. Egy óránk van, és negyed óránként fel kell kiabálni valamit, s vélhetően inkább az őrök nézik az órájukat majd, s nem mi. Szerintem ez remek alku lett, mert minden más csak rosszabb lett volna ennél. Az ugye nem játszott, hogy az őrök azt mondják, elmennek reggelizni meg kávézni, pár óra és itt vannak. Biztosítom a fegyvert és a Styx visszakerül korábbi helyére hátra az övemhez az ing alját felhajtva ott. Azt megvártam, hogy Jasmine válaszoljon az őrnek, majd visszalépjen felém, már ha visszalépett. Én érthetően oda nem mehetek ki, pláne, hogy kissé magasabb is vagyok nála. - Szép volt! Ott tartottunk, hogy gondolatban már vetkőztetsz! - Míg az első két szavam komoly volt, a továbbiak már visszacsalták arcomra azt a pimasz derűt, amit már ismerhet, szinte tényleg ott folytatva, ahol megzavartak minket. - Gyere, jobb ha nem megyünk így lejjebb, ezért itt mossuk ki a sebedet meg kötjük be! - Nyújtom felszabadult jobbomat felé, hogy kövessen a vízhez, mely békésen csordogál alá és hozta létre a kisebb tócsát, amitől a fél ingem hátul meg az egyik ingujjam csupa víz lett. - Áruld el: miért védesz és hazudsz miattam? És miért olyan fontos tudni, hogy nézek ki? Ugyan mit számít? - Pillantok rá a kendő felett, egyelőre még kitartva az álláspontom mellett, miszerint ma sem fogja megtudni, milyen arcvonásokat nem láthat a kendőtől. Jobb ez így mindenkinek. De rajta nem tudok kiigazodni, nem értem, miért csinálja?
*Sosem tudom meg melyik része jobb a zuhanásnak, az esés, vagy a fogadás. Hiába próbálja egy bókkal szépíteni a tényeket, azért az sem lehetett kellemes, hogy a sziklateraszhoz passzíroztam. Gyanítom egy fokkal jobb volt mintha az egyik őr esett volna rá, de értékelem a bókját egy nem szándékos pirulással, a sokadikkal. Szinte zsinórban sikerül kicsalogatnia belőlem, mert még rátesz egy lapáttal, amit először nem értek…miért jó ha egyenruhában lát, de mielőtt még a homlokomat kezdeném ráncolni, a szeme körüli vigyorgóráncokból ítélve, az egyik pimasz mosolyából rájövök, hogy mire gondolt. * -Pff, te egy nagyon szörnyű alak vagy. *Fedem meg szigorúan, gondosan kiemelve minden egyes szót és még aprókat biccentek is hozzájuk. Eddig is biztos voltam abban, hogy szándékosan hoz zavarba és gúnyol, de a mostani már nem csak szavakból áll, el is képzeli. Na ezért szörnyű alak, kedvesen szörnyű…az általam érzett kiegészítést azonban remek érzékkel lehagyom, különben sem illene a durcás avagy szigorú tekintethez. Mindez eltörpül a sziklateraszon véghez vitt szabaduló mutatványom és az azért vagy egészen másért kapott puszi mellett. Ártatlan, akár az unokahúgom bájos pofija, mégis egyszerre taglóz le és emel a fellegekbe. Ennek ellenére nem hiszem, hogy az ajánlathoz, vagy annak elfogadásához, vagy az ötlet ajánlattá avanzsálásához bármennyire is köze lenne , az attól független, de csupán néhány szívdobbanásnyi néma csendet tudok csak elcsípni, választ már nem, mert a katonák közbe kiabálnak. Jó hatással vannak ránk, mert nagyon gyorsan tudunk felpattanni és olybá tűnhet, hogy eddig nem is próbáltuk igazán.* -Na ugye! *Teljes elégtétellel tölt el, hogy beismerte az igazam, ilyen még sosem fordult elő, azért örülök annyira látványosan. Mindegy mi az oka, kimondta, s ezért még az sem tűnik fel, amit nem mondott ki. Kéz a kézben elbújva különös gondolatok merülnek fel bennem, van amelyiknek engedek és van amelyiket elvetem. Utóbbit meg is osztom Vademberrel, talán mert nem bízik bennem és azt szeretném elérni, hogy megváltozzon ez a hozzám állása…és nem a katonák miatt nem várom meg a válaszát, hanem szándékosan hagyom ott, hogy ne is akarjon hirtelen felindulásból válaszolni, hanem gondolja át azt amit mondtam, foglalkozzon vele miért mondtam, egyáltalán ragadjon le a fejében. Tudom, hogy nehéz megbízni bárkiben, igazán el sem tudom képzelni mi járhat a fejében, milyen magyarázatokat alkot, milyen kifogásokat és mennyi mindent húz rám és a kilétemre, csakhogy ne akarjon megbízni bennem, mert mindig marad egy apró kis gonosz manó aki továbbra is azt súgja neki, hogy: „mi van ha még sem, vagy ha mégis?” Addig én kiállok a perem széléhez és rövid alkudozás után kieszközölök egy órányi szabadidőt, feltételekkel. * -ÍGÉREM VIGYÁZOK MAGAMRA! *Mosolyogva integetek vissza, de a következő pillanatban már ismét Vadember mellett vagyok a felettünk elnyúló perem rejtekében. Diadalittas mosolyomat röpke egy másodperc alatt letörli az arcomról. Csak a szokásos.* -Hmmmhmmmhmm, nem egészen ezt mondtam. *Még ha úgy is tettem volna, az biztosan nem látszott volna az arcomon. Csak a kendőről volt szó, de férfiak, mindig többet látnak bele mindenbe. Nem is mozdulok, hogy az alig egy méter átmérőjű, lapos, tócsányi medencéhez lépjek vele és a kezét sem fogom meg. * -Mennyi idő lenne lemenni és megtalálni a felfelé vezető ösvényt? *Már azon gondolkodom, hogy megtehetnénk azt a kis utat, talán az utolsó felkiabálásom után és meglepetésszerűen fent az erdőrészből bukkannék ki a katonák orra előtt, már Vadember nélkül. Addig meg itt üldögélhetnénk, vagy akár lejjebb is mehetnénk, talán onnan is felhallatszik a hangom. Sebet mosni? Nincs is sebem, csak horzsolás és ezt akkor mondom ki határozottan, amikor rákérdez mit miért teszek. Talán egy kis káröröm is belemosódik a mosolyomba, vagy egy kis büszkeség…végül is mindegy.* -Nem hazudtam. Tényleg szűk lenne nekik a hasadék, legalábbis a páncéljukban, és remekül vagyok. Egy-két horzsolásba még nem fogok belebetegedni, akkor sem ha csak egy óra múlva lesz lefertőtlenítve, és nézd! *Fordulok a sziklaperem falához emelve kezemet immár tényleg győzedelmes mosollyal az arcomon, és mutatok egy eddig alig látható apró kis virágra, mely olyan zöld, mintha csak levél lenne, olyan apró, hogy kisebb mint a legkisebb ujjam körme és formájában is szinte beleolvad a kőzet repedéseibe. Én azonban észrevettem, akkor is megakad a szemem ilyen apróságokon, ha látszólag nem figyelek oda. * -Van itt kövirózsa is. Legalábbis hasonlít rá, biztosan egy családba tartoznak. Szóval nem hazudtam, úgy sem tudnék meggyőzően, de azt sem akarom, hogy elkapjanak. Nem értek egyet a kancellária legtöbb törvényével, sem azzal, hogy üldözik azokat akik szabadabban élnének, élnek. De elmenni nincs bátorságom, gondolnom kell családomra is. *Ez is mutatja, hogy már megfordult a fejemben a gondolat, de hiába ismerem a Városhoz közeli tájat, a növényeket, mérgezőeket és ehetőeket egyaránt, egyedül a vadonban nem élnék túl egy hetet sem, s mi a garancia arra, hogy megtalálom az ellenállókat. Ha viszont meglépem ezt, a családom látja kárát. Hogy miért szeretném látni az arcát? * -Miért akarsz újra látni, újra megkeresni engem miután itt elváltunk? Kíváncsi vagy? Jó velem beszélgetni? Engem ugratni? Vagy van más oka is? Tudod ezekre a kérdésekre a választ? *Bennem még nem fogalmazódott meg kristálytisztán és nem akarok jelentéktelen választ adni, annyival úgy sem érné be. *
Nagyon vigyorgok azon, hogy egy nagyon szörnyű alak vagyok, de még bólogatok is hozzá párat helyeslően, egyetértően, pofátlanul semmit sem tagadva, mi több, ez csak olaj volt a tűzre, hogy kajánabbul vigyorogjak, mint eddig. Lám, mégiscsak ugyanazt gondoltuk egyenruha címszó alatt! Mégse olyan kis ártatlanka, szende-szemérmes, mint eddig mutatta már, hiszen nem ellenkezett túlzottan. A szigorú csúnya nézés felér egy célzással persze, de tudjuk, hogy az mennyire hat a férfiakra. Hanem csakhamar talpon találjuk magunkat majdnem lebukva, fedezékbe húzódunk, ahol kénytelen leszek elismerni, hogy jó ötlettel állt elő. A diadalmas mosolya emlékeztet húgoméra, mikor nagy ritkán elismerem neki is az igazát. Jóval többször van igaza, de elkényelmesedne, ha túl sokszor hangoztatnám, s láthatóan Szöszi is jobban értékeli, ha nem hagyom olyan könnyen nyerni ellenem. Ám nem ilyen derűs gondolatokkal hagyott hátra engem, míg lemeccseli az őreivel, meddig van félig-meddig kimenője. Szerencsére nem feltételezik, hogy más is lehet itt, na meg azt sem, hogy Jasmine nem szólna róla. Mint egy gyermek, aki engedélyt kapott szüleitől, hogy még egy órát játszhasson takarodó előtt, olyan lelkes Szöszi, s valahol ezt a lelkesedést magamban is felfedezem. Egy óra a világ lehet, ha jól van kihasználva. Kezdeném a sebe ellátásával, s mivel úgy is szörnyű alaknak vagyok bélyegezve, hát megemlítem, hol hagytuk abba a diskurzust. Lehet nem kellett volna, mert nem lép felém a kicsiny természetes medencéhez és abba belecsordogáló vízhez, ami mint valami forrás táplálja a tiszta vizű pocsolyát. Én már odaléptem és leguggoltam a víz mellé, így térdeimen támaszkodva alkarjaimmal pillantok fel Szöszire a kérdése hallatán. - Jó tíz perc lefelé, és több, mint negyed óra felfelé az ösvényen, ha kilépünk. Nagy ívben kanyarodik felfelé. - Sejtem, hogy miért kérdezi, s bár hízeleg, hogy velem jönne - ki tudja miért -, de nem helyeslem. Bakker, mikor lettem ilyen felelősségteljes? - Általában ők a kísérőid? Ne játszd el a bizalmukat, egyszer ma már eltűntél a szemük elől, hogy máshol bukkanj fel. Szóval negyed óránként szépen csekkolj be, ahogy kérték, és akkor látják, hogy megbízható, jóra való lány vagy, emiatt legközelebb már lazábbak lehetnek. Azon kívül, ha ott állva láttak téged, akkor lemászáskor lebukhatunk mindketten. Most pedig ismerd csak el, hogy nekem van igazam! - Vigyorodom el a végén, számítván rá, ha egyet is ért az elhangzottakkal, sokkal durcásabban fogja előadni, már csak azért is. Ugyanakkor a kérdéseimre nem felel, vagy az a különös, önérzetes mosoly lenne a válasz? Figyelek lassan felállva guggolásomból, és már szólnék, hogy oké, nem seb, csak horzsolás, de botanikus létére nagyon álmodozóan nézi a perdai vadont, pedig mennyire hamar tudna itt ártani bármi, nem ismerjük még minden szegletét olyan jól, mint a Földet és annak baktériumait, de végül nem szólalok meg és nem szólok közbe emiatt. Talán csak amiatt akarnám bekötni, mert jellemem szerint gondoskodó - legalábbis törődő - lehetek másokkal, adósa sem akarok maradni... Na meg talán azért is, hogy finomnak látszó bőrét érinthessem. Inkább figyelek tovább rá és közelebb lépek, hogy válla felett nézzek rá arra a kövirózsafélére, amit eddig észre se vettem és úgy elhiszek, mint az őrök. Vélhetően se nekik, se nekem nem volt eddig túl sok közünk földi vagy perdai kövirózsákhoz, s a rendszertani besorolásunk is egészen más alapokon nyugszik: megöl - nem öl meg, első körben. Aztán ezt lehet csoportokra bontani tovább, amitől minden rendes botanikus egy hétig borogatná az idegeit. Akkor pillantok Szöszire újra, mikor ahhoz a részhez ér, hogy nem akarja, hogy elkapjanak engem és a Kancelláriával hányadán áll. - Nagyobb bátorság kell a maradáshoz, mint elmenni. - Teszem hozzá csendesen. Ha a családja miatt marad, akkor bölcs, még ha nem is boldog, legalábbis nem mindig. De hát nem is lehetünk mindig boldogok, én se vagyok az idekint, de odabent se voltam. A boldogság talán csak egy ködös vágyálom, amit ki tudja miért elhoztunk magunkkal a Földről. - De ki kell ábrándítsalak, Szöszi, te hazudtál. A részletek igazak, ahogy a múltkor is azok voltak, mikor elmondtam, mit mesélj, mi történt veled meg az őrökkel. Igaz, hogy nem férnek le, hogy nagyjából egyben vagy, így minden rendben és hogy vannak itt kövibigyók, de attól még hazudtál. S ezt köszönöm. - Szemem sarkában látni, hogy lágyan elmosolyodhattam a kendő alatt. - Már csak a kíváncsiság kedvéért is érdekelne, a Kancellária melyik törvényével értesz egyet? - Kérdezem még, mert azt mondta, hogy a legtöbbel nem ért egyet, de mi lehet, ami a kevéske kis hányadba belefért? Sokkal tapintatosabb is így érdeklődni, mintha a nagyobb hányad felsorolására kérném meg. Arra viszont nem számítok, hogy ha már nem válaszolta meg a kérdést, miért akarja az arcomat látni, akkor visszadob egy halom kérdést. Ha komolyan elgondolkoznék a válaszon, akkor lehet meglepő igazságokra bukkannék, de nem teszem és nem is jövök zavarba a kérdésáradattól, amelyre a válaszom hamar egy laza, gyors vállrándítás, hogy aztán már feleljek is szóban, nem váratva őt meg. - Megkínáltál szendviccsel, teával, kedves vagy, viccelődsz és flörtölsz velem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érintett meg, hogy embernek látsz, még ha egy nagyon szörnyű alaknak is, de nem ellenségnek vagy rosszabbnak. Valakinek, és nem valaminek. Még az ellenállókkal való elvi egyetértésed sem elegendő indok arra, hogy miattam kockáztass, te mégis megteszed, úgyhogy igen, kíváncsi vagyok többek között. - Kipillantok a növénykére, mielőtt tekintetem visszatérne Szöszi szemeihez. - Most te jössz! - Vonom fel a szemöldökeimet várakozóan, hogy ideje válaszolnia neki is. Volt ideje átgondolni, még ha az fontosabb kérdés is és alaposabb választ igényel. Vagy ki tudja.
*Szemet forgatok, mert pimaszul még bólogat is, és a szemein látom, hogy a vigyora, ha egyáltalán lehetséges még, szélesebbre nyúlik. Tényleg szörnyű alak. Csak ne lennének olyan szép szemei. Talán ha nem lenne rajta kendő, rontaná az összhatást az arca, talán sebhelye van, vagy fogatlan, vagy csak hiányzik egy-kettő, kampós orra van…de persze nem tudom elképzelni egyiket sem azokhoz a szemekhez, és a körülötte sziporkázó nevetőráncokhoz. Ezeken csaponganak a gondolataim miután túljutottam az őrökkel való alkudozáson és ezen jár az agyam akkor is mikor azzal fogad, hogy az imént az ő vetkőztetésén merengtem. Kissé lelomboz a tény, hogy soha nem fogok hozzá felérni ha a bosszantásáról van szó, valahogy minden lepereg róla, mint esőcseppek a kabátomról. Mégis örülök, hogy sikerült nyernünk egy órát és azt tervezem, hogy tovább megyünk lefelé, a sziklateraszokon, míg el nem jutunk az erdőhöz vissza. Talán belefér az időbe, talán meg lehet oldani úgy is, hogy közben még életjelet is adok magamról az őröknek, ezért még a sebem lemosásáról is lemondanék. De az idő túl hosszú, és önkéntelenül elhúzom a szám, hogy a tervem nem sikerülhet. * -A következő sziklaterasz még lejjebb van, ellenőriztem. Odáig nem látnak le ettől. *S mutatok magam fölé, mely alatt lapulunk, vagyis csak én, mert vadember közben már a lapos medence szélénél guggol. A többi érvre nem tudok mit mondani s bár kelletlenül, de bólintok.* -Rendben. Maradunk itt. *Ezzel tényleg nem tudok vitatkozni, de azzal már igen, hogy hazudtam volna. Ez nem így van, hosszan fejtem ki a saját érveimet minden egyes szavamra, melyekkel magunkat próbáltam védeni az őrök előtt. Vagyis csak magamat, mert Vadembert nem árultam el, róla nem tudnak és addig jó míg ez így marad. S rajta keresztül eljutok a családomhoz is, ahhoz, hogy mennék én de oly sok minden tart vissza…tartott vissza, még annál is több mint amennyit bevallok. Keserédes mosollyal tekintek fel rá, annak szól, hogy megint nem értünk egyet, annak szól, hogy sok mindent nem tud rólam, és csak ezért mondja ezt. Megrázom a fejem, de az ellenkezésem már nem olyan határozott ha azt vesszük, hogy olyan halkan mondom, talán nem is hallja.* -Ez nem igaz. *Lehet, hogy ő így gondolja, neki talán mást jelent maradni vagy elmenni és nekem is egészen mást. Nem ringathatom magam sokáig ebben a kissé szomorú és elkeserítő hangulatban, visszatér Vadember érvelő és kétségbevonó énje. S már veszem is a levegőt, hogy jól odamondjak neki és kiálljak a saját igazam mellett, de az utolsó szavával kifogja a szelet a vitorlámból. Magam előtt fonom össze a karjaimat és kissé durcásan nézek fel rá lehajtott fejem miatt a szemeim elé hullott tincsek között. * -Nem hazudtam. *Suttogom makacsul, de valahol igaza van. Bár minden szavam igaz volt ahogyan én látom, mégis kiskaput kerestem, hogy megvédjem őt, s már ez önmagában meglep, hogy képes voltam rá. Persze ha rákérdeznek, hogy van-e velem valaki, nem tudom hogyan feleltem volna meg. További fricskák helyett azonban újabb kérdést kapok. Szemöldököm megemelkedik, mert nem számítottam erre, egyáltalán miért érdekli, de önkéntelenül is elgondolkodom azon, vajon melyik törvény az amelyikkel egyetértek és bajban vagyok. Csak úgy mondtam, hogy a legtöbbel egyetértek, de nem gondoltam bele, hogy talán nincs is ilyen. Néhány másodpercbe beletelik, míg megtalálom azt ami talán van olyan ártatlan, hogy ne találjak benne kifogást.* -Az oktatási törvénnyel. *Szánalmasan kevés, de legalább van valami. Röviden elmosolyodom, mint akit rajtakaptak de igazán nem számít, és úgy érzem már teljesen mindegy miért is akarom látni az arcát, egyszerűen csak szeretném. Inkább visszadobom a kérdést, többet is hozzáfűzve de nem fogok ki rajta, azonban azt sem érzem, hogy valóban ezek lennének az indokai. Túl gyorsan és túl lazán jött a válasz. Az első mondat mindenképp és el is nevetem magam, mert még több apróságra számítok amit még felsorolhat. S ha már így kezdte, a vége sem lehet komolyabb…de valahol annál a pontnál, hogy „embernek látom” összeszorul a szívem. Hogy már ennyi is elég lenne ahhoz, hogy kedveljen valakit, nagyon szomorú. Még a könnyed poénon sem mosolyodom el…fogós kérdésnek szántam, hogy eltereljem magamról a figyelmet de frappáns és furfangos válasz helyett megérinti a lelkemet. S talán hosszú percekig nem tudnék megszólalni ezek után, de Vadember nem hagy békén. Nem felejt, és felbosszant…azzal, hogy kizökkent és még a pillantása is követelőző. * -Ez most az igazmondás órája lesz? *Kérdezek vissza picit talán ingerültebben, mint amennyit a helyzet elbírna, de aztán veszek egy nagy levegőt. Csupán nehéz megfogalmazni, és a gombóc a torkomban sem igazán segít, másrészt mintha ez az egész már megtörtént volna…vagy csak az érzés hasonló.* -Nem tudom. *Makacsul azt a kis virágot nézem ami beszorult a sziklarepedésbe és lázasan keresem a szavakat.* -Naivan mindig azt hiszem, más is megtenné érted…de aztán rájövök, hogy nem és ez elszomorít. Az is amire oly sok ember kényszerül a kancellária miatt, pedig lehetne jobb is. *Felnézek rá, a szemeibe, mást úgy sem látok. Az enyémeket már úgy is felnagyítja az a két könnycsepp ami kiült kíváncsiskodni. * -Csak ennyit tudok tenni. Hogy nem árullak el, hogy megkínállak teával, hogy…annak látlak ami vagy; embernek. De nem csak a lelkemmel szeretném látni hanem a szemeimmel is. Látni szeretném azt aki megnevettet, aki felbosszant, aki…észrevesz…és most nagyon utállak! *Tör ki belőlem a végén, de nem gondolom komolyan, csak azért mondom, mert míg magával ragadott a hév, és végre kimondtam azt ami a lelkemet nyomta, mely nekem talán sokkal többet jelent mint neki, az a két könnycsepp, ami kíváncsian figyelte az eseményeket, a lelkesedéstől legördült az arcomra. Még meg is ríkat, ráfogom mert könnyebb, de nem ez az igazság. És inkább magamat utálom, mert nem gondoltam, hogy pityeregni fogok és nem is akartam. Ez lett volna az utolsó amit pont Vadember előtt tennék. S szavaim igazát, élét elveszi a röpke, szégyenlős mosoly amit a könnyeimmel együtt törlök le.*
Némileg felvonom a szemöldökeim, mikor még ellenkezni akar. Lehet, hogy a lentebbi sziklateraszt nem látják, de minket megláthatnak, míg mászunk le oda, elég egyetlen rossz pillanat s az életben nem magyarázzuk ki azt már. Majd elmosolyodom "én megmondtam" pillantással a szemeimben, de leginkább azon mosolygok, hogy neki nehéz kimondania, hogy igazam van. Inkább úgy tesz, mint aki kegyesen enged s beletörődik a maradásba. Szívesen lejjebb vittem volna, a sérülései ellátása csak ostoba ürügy, amivel még itt fenn is előrukkoltam, pedig valójában csak jó okot akartam rá, miért maradnék érintés-közelben. S már ezzel oda is értünk a témához, melynél kiderül, hogy Jasmine mégiscsak tud hazudni - vagyis inkább női módszer szerint titkot őrizni és elhallgatni így információkat mások elől - és bár abban nem értünk egyet, hogy mi számít hazugságnak és mi nem, ez nem is fontos kérdés azzal szemben, hogy miért "nemhazudik" értem? És én miért akarok a társaságában maradni, sőt keresni? Röpke mosoly-fakasztó kitérő csak, hogy mely Kancellária-törvény az, amelyikkel egyet lehet érteni és a kendő felett ezúttal nem a nevetőráncok, hanem az orrnyereg erőteljesebb vízszintes ráncai árulkodnak fintoromról. - Túl sok szabály és vizsga. - Jó, utólag, felnőttebb fejjel - ha nálam egyáltalán ilyenről lehet beszélni - belátom, hogy oka volt mindnek, de attól még utálatos volt a szememben, renitens elkéső voltam, s akkor még csak a legenyhébb lázadási tevékenységemet említettem. Nem is hitte el senki eleinte, hogy az Akadémiára felvettek, vagy hogy egyáltalán jelentkeztem. Bezzeg Szöszi éltanuló lehetett, olyannak tűnik, na meg a botanika is elég komolynak hangzik, míg nálam csak a tizedesi egyenruhám volt komoly, én már benne nem annyira. Persze ha nagyon akarnánk, tudnánk még egy-két jó pontot felsorolni a törvényekből, s utólag talán sajnáljuk is, hogy nem ragadtunk le ennél a derűsebb témánál, mert a folytatás valahogy komoly lesz és bárhogy próbálom is jókedvűen csomagolni, attól még érződik a keserűség. Nem csak nálam, hanem nála is, amit olyan kis jelekben fedezek fel, mint a pozsgásnövény kitartó nézése, majd a kék lélektükrök előtt megremegő könnycseppek, melyek felbukkanása a színen akkor is belém fagyasztotta volna a szót, ha mondani akartam volna valamit. Nem lehet nem felfigyelni arra a kis közbeszúrt szóra, hogy "észrevesz", mely sokkal jelentősebb, mint az előtte elhangzottak és a könnyekkel együtt hiába az a kis mosoly, mégis úgy érzem, valahol komolyan mondja, hogy utál. Nem konkrétan engem, hanem azt, hogy pont én vagyok, aki ezt kiváltotta belőle, nem mondjuk a férje... vagy valaki, aki a törvények szerint nem ellenség és csak a szemkontaktus felvétele is vele nem számít főben járó bűnnek. A könnyek azok, amelyekkel egy férfiember nem igazán tud mit kezdeni. Egyedül húgomnál és a lányaimnál tudtam, hogy ha sírnak, miként vigasztaljam meg őket, ott a bolondozás mindig célra vezetett, de ezt a szokást levetik a nők, mire felnőnek, talán az élet teszi, talán a törvények, talán más. Valószínűleg ez is része annak a gondosan kitervelt labirintusnak, amit női léleknek szokás nevezni, s amely útvesztőből a magamfajta férfiak sose találnak ki. Pechünkre, csalni sem lehet, hogy felugrálva átlássunk a fal túloldalára, és így én sem tudom eldönteni, hogy Szöszi most azért örül és rendben van, ahogy hangoztatja, vagy pont hogy nem? Nehéz megtalálni a szavakat, a szívem két teljesen ellentétes dolgot súg, ami ritka dolog és teljes tanácstalanságot vált ki, mert jellemzően a szívem és az eszem áll hadban egymással. A könnyek... igazán nem fair bevetni, még nem tudatosan sem. Ösztönösen "használják" a nők, sejtvén, hogy a férfi erre úgy is ellágyul. Még az implantátum ujjbegyekben is érzem a bizsergést, amit a késztetés vált ki, hogy nyúljak letörölni a könnyeit bársonyosnak tűnő arcáról, pedig tudom, hogy ez a bizsergés csak az agyam játéka az emlékekből építkezve. A tekintetem a szégyenlős mosolyra ugrik és a könnycseppek hűlt helyére, s némi koncentrálás árán pillantok ki arra a kis zöld növénykére, amit az előbb ő is nézett. - A neved... egy virág volt régen, igaz? A név kötelezhet, mert olyan vagy, mint egy virág, és épp olyan törékeny is. Bár szeretnék, de nem bízhatok meg benned, mert könnyen megtörnének, ha gyanút fognak. - Kezdek bele, hiszen őszinte embernek tartom magam, na meg kegyesen elnézőnek is magammal szemben, tekintve, hogy két éve élek hazugságban. Nem is magamat féltem, azzal van a gondom, hogy nem tudom, az én lebukásom milyen következményekkel járna a családomra nézve. Ám mikor visszapillantok Szöszi szemeibe, már az ismerősen zsivány pillantással találkozhat. - Te bízol bennem? - Kérdezem, miközben kezeim már emelkednek és mintha heti rendszerességgel tennék így, úgy tudom, hol kell keresni aranyszőke hajzuhatagot összefogó kockás kendő csomóját, hogy megoldjam és kifűzhessem a hajából, már ha hagyja, éppen csak egy fél lépésnyit lépve ehhez közelebb. A szívnek sikerült dűlőre jutni találván egy közös nevezőt, melyet elfogadhatónak tart, míg az ész, aki eddig a két felé szakadt szív egyik felét támogatta... nos, most éppen tenyerébe temetheti arcát fejét csóválva lemondóan. A kérdésem meg kétértelmű, direkt. Lehet érteni arra, hogy általánosságban bízik-e bennem, az ellenállóban, az idegenben, a Vademberben. S lehet érteni arra is, hogy bízik-e bennem, hogy a kendője eltulajdonításával nem készülök semmi rosszra. Bár utálni fog, ezúttal tényleg.
*Láthatóan nagyon különbözünk mi ketten, és nem csak azért, mert más életünk van, más helyzetekbe kényszerültünk, hanem mert alapjában véve is szinte mindent másképp látunk. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ezért vonz annyira a társasága? S lehet egyáltalán egy találkozás után arról beszélni, hogy vágyom a társaságára? Ő túl racionálisan gondolkodik, sok apró részlettel, én inkább a szívem után megyek és nem nézem a következményeket, nem gondolkodom több lépéssel előre, csak a célt látom magam előtt. A hosszas magyarázata győz meg arról is, hogy maradjunk és kelletlenül egyezem bele, mert korábban már olyan jól elterveztem, hogy együtt sétálunk az erdőben, távol a katonáktól és csábított a gondolat, hogy ha kis segítséggel is, de kicselezzem őket. Egyedül úgy sem menne, de a tudat…az sokat javít a hangulatomon, mely aztán visszasüllyed a kezdeti állapotába, hogy nem sokkal később ismét nagyot lendüljön. * -Kell, hogy az ember tudja mihez tartani magát. Kell az állandóság. A vizsgákkal pedig saját magadat ellenőrzöd. *Ezt is másképp látom, de talán ha jobban belegondol, ő is rájön, hogy az oktatás a legkisebb gond, az még jól működik. Kell is, hogy működjön, hiszen az emberiség jövője függ attól, hogy milyen generációkat nevelünk ki. Engem arra neveltek, hogy amit megtanulok, azt nem vehetik el tőlem. Sok minden mást igen, de a tudást azt nem és szerettem tanulni, most is szeretek, folyamatosan képzem magam. A Perda megtalálása óta pedig kiváltképp, hiszen rengeteg az újdonság, és ez olyan tudás ami nincs benne a Dominiumi tananyagban. Még. De mindezen gondolatok nem fűződnek tovább. Újra süllyedünk a hangulatunkkal és a felhozott témával együtt, és egy kicsit olyan mint…eltart egy ideig, míg rájövök, miért éreztem úgy, mintha már megtörtént volna velem mindez. Nem a helyzet, nem a kettőnk társalgása, hanem az érzelmek hullámzása. Egyszer fent, egyszer lent…és már szinte várom mikor taszít a földre, mikor emel fel. Callummal is ilyen a kapcsolatunk, vagy ilyen volt, míg mindent nem tisztáztunk, míg el nem búcsúztunk egymástól addig, míg helyre nem teszek magamban mindent. S már a magyarázatom közben is előre félek attól, hogy ez a hullámzás majd a végén olyan mélyre lök, ami ismét egy búcsúhoz vezet. S ezt nem akarom. Nem akarok megint elveszíteni valakit, akihez kötődöm. Furcsa érzés, hogy egyszerre szabadulok fel attól, hogy mindent ami a lelkemet nyomja, kimondom és köt gúzsba, mert ki kellett mondanom. Mintha Vadember sarokba szorított volna, és inkább a helyzet, a saját szerencsétlenségem az, ami könnyeket csal a szemeimbe és amit most utálok. Nem őt, csak a helyzetet….és magamat. Mert a következő szavai ismét gombócot nyomnak a torkomba. Tudom, hogy nem azért mondja azt amit, hogy bántson…az igazság fáj. Valóban olyasvalaki vagyok akiben nem lehet megbízni és ez állandóan visszaköszön. Callum sem bízott bennem igazán, persze megértettem, mert senkiben nem bízott, de akkor is fájt. Az anyám titokban olyan teát itatott velem, ami „megóvott” attól, hogy gyerekem szülessen…kérdezés nélkül. Hogy egyáltalán nekem jó-e? akarom-e? S most Vadember, akinek még a nevét sem tudom, mert azt sem mondta el, nem láttam az arcát, mert nem bízik meg bennem. Csak bólintok a kérdésre, ami a nevem jelentését firtatja és nagy levegőt kell vennem, hogy visszanyeljem a könnyeimet. Talán igaza van, tényleg csak egy jázmin vagyok, nem pedig kövirózsa, ami dacolva az időjárással, széllel, esővel, mostoha körülményekkel, a szikla repedéseiben is megél. Keserédes mosoly nyújtja el az ajkaimat. Nagyon szeretném bóknak felfogni, de nem tudom. A kérdése azonban túl sok mindent bolygat fel bennem ahhoz, hogy egyetlen igennel vagy nemmel tudjak válaszolni. * -Úgy hiszem ez sosem volt kérdés. Nem gondolod? *S csak addig hallgatok el míg önkéntelenül, egy picit hátrébb hajtom fejem emelkedő keze elől, de tovább nem megyek. Hagyom, hogy a kendőhöz nyúljon, bogozzon, elvegye. * -Én bízom benned, te nem bízol bennem. Most mit akarsz csinálni? *Nem kell sokat gondolkodnom. Ha elveszi a kendőmet, ami elég nagy ahhoz, hogy akár az arcára is köthesse, csak fel van tekerve sálként, megfogom a csuklóját. A hajam félig-meddig az arcomba hullik, a vállaimra omlik, de nem igazítok rajta, csak az ő szemeit nézem. A pimasz „valamire készülök” pillantást. Végül a mosolyomhoz hasonló halk nevetéssel kezdem a szavaim.* -Bekötöd a szemeimet mielőtt leveszed a kendőt és végigmustrálhatom az arcodat a kezeimmel? *Remek játék lenne más előzményekkel, de a hangulat most nem visz rá arra, hogy örüljek, de próbálom nem elárulni. Nagyvonalakban sem vagyok tisztában azzal mit érzek most, és nem szándékozom ráborítani a lelkem. *
Míg Szöszi úgy véli, hogy nagyon különbözően látnunk dolgokat, én pont hogy a hasonlóságokat is meglátom kettőnkben... habár ha ebben is eltér a véleményünk, akkor végtére is az ő nézete nyer megerősítést. Az oktatási törvényt is másképp látjuk, habár alapjaiban egyetértünk, de én azért jobban szorgalmaznám a lazább felfogást. Persze a döntést ebben nem a magam fajta hozzáállásúak hozzák, és ez a szerencse, mert a hozzám hasonlóak végképp elcsúsznának minden határidővel, nem lenne már meg, amihez tartanunk kell magunkat, ahogy azt Szöszi is megmondta. Kis mosolyom és apró biccentésem a válasz, hogy összességében egyet értek, de teljesen szó nélkül mégsem hagyom. Már csak azért sem. - A módszer mégsem való mindenkinek. Idekinn is állandóan tanulsz valamit, a vizsga pedig az, hogy megéled a holnapot is. Több hasznos dolgot tanultam idelenn, mint odafenn. - Pillantok fel röviden az égre, ezzel utalva a Dominium roppant űrhajójára, ahol az én tanulmányaim is elkezdődtek sok éve. - Bár tudom, erre azt mondod majd, hogy kellettek a fenti alapok, s ebben kénytelen leszek egyetérteni... De akkor is utáltam vizsgázni! - Teszem hozzá a végén, s a kendő felett a szemeim sarkában megjelenő nevetőráncok és hangsúlyom adja tudtára jó kedvemet. Egy időre talán az utolsó mosolyok egyike, mert innen a beszélgetés komorrá lesz, ami nekem már csak azért is fura, mert egyrészt hamar kihátrálok az ilyen helyzetekből mindig, másrészt nem az a téma, kinek hogyan tette tönkre az életét a Kancellária, harmadrészt nem egy jó ital társaságában kezdtünk neki búslakodni. Ritkán vagyok komoly, s olyan kellemetlenül feszélyező érzés, mint mikor tökéletesre vasalt egyenruhában, makulátlan megjelenéssel kell megjelenni egy jóval nagyobb rangban lévő felettes előtt, azzal a biztos tudatban, hogy élet-halál kérdése dől el, s nem lehet poénkodni. Bár próbálok most viccelődni és kedves lenni, igazán a szemeimen kellene ülnöm, hogy ne vegyem észre, mennyire bántják szavaim őt. - Bocsáss meg a szavaimért. Bár nem javít a helyzeten, de úgy igazságos, ha hozzáteszem: fordított helyzetben én saját magamban sem bíznék, elég erős tudnék-e maradni. - Ezért sem csattogtam még vissza a Városba. Esélyesen nem hinnének szép szavaimnak és szemeimnek, hogy nem tudom, hol vannak az ellenállók, következésképpen más módszerekkel szednék ki belőlem. Ám a végeredményen semmit sem változtat és a lelkemnek sem lenne jobb, hogy csak akkor mondtam el, mikor már megtörtek. Mert előbb vagy utóbb mindenki megtörhető. Így marad Jasmine felé a fájó bizalmatlanság, mely ellen minden porcikám tiltakozik, hinni és bízni akarok benne és próbálok érveket felsorakoztatni, miért is ne rejtőzködjek tovább előtte, de rögtön érkezik rá az ellenérv, szeretteim arcképeként felvillanva. Hogy kockáztassak így? Még akkor is vitában állok saját magammal, mikor a kendőjéért nyúlok a hajában, s csak akkor torpanok meg picit, mikor hátrébb húzza a fejét, de mivel egyebet nem tesz, folytatom és rutinosan bogozom ki a csomót. - Hogy is állunk ezzel a bizalommal? - Pillantok a szemeibe mosolyogva, mikor afelől érdeklődik, mit akarok csinálni. Nem áll szándékomban előre elmondani, s kioldva a csomót már húzom is el kezem annyira, hogy szeme elé emeljem a kockás kis kendőt, de megfogja a csuklóimat megállásra kényszerítve, de legalább némi mosolyt is látok rajta: kicsit keserűt még ugyan, nem túl lelkeset, de haladásként könyvelem el. - Ó, ne már! Ha már kifogtad az űrsiklómból a CQL-t, akkor legalább örülj kicsit jobban! - Jegyzem meg félig-meddig színleg háborodva fel, de mosolyogva, visszaterelve szemeihez a tekintetemet, de így is látom azokat a szőke tincseket arcába hullva, s kedvem lenne füle mögé igazítani, csak hogy érinthessem. Inkább mesélni kezdek, hogy miért akarom bekötni a szemeit... mármint azon túl, hogy nem bízom benne, és nem akarom felfedni a vonásaimat előtte. Azt hiszem, nem akarom... - Pár hete találkoztam egy perdai agg férfival, egy szakadék szélén üldögélt és azt gondoltam, a kilátást csodálja. De vak volt már sok-sok éve, így nem értettem, miért ül ott? Miért mondja, hogy az alattunk elterülő tájat figyeli, ha nem is lát? Ő a hangom, beszédem, a mozgásom adta apró neszek alapján meglepően pontos leírást adott rólam. Azt mondta, mióta megvakult, rájött, hogy a szemével csak nézett, de nem látott. Néha be kell csukni a szemet ahhoz, hogy lássunk. Mi legyen Szöszi? Nézni akarsz vagy látni? - Vonom fel szemöldökeimet enyhén, kérdőn, a kockás kis kendője még mindig ott van kettőnk között, két kezem felemelve, s ő, ha csak nem engedte el, akkor a csuklóimat fogja. Nem erőltetem a szem bekötésének lehetőségét, de ha engedi, akkor óvatosan vetek hátul hurkot a csomónak, hogy egy aranyszín hajszálat se csípjek be, és annyira húzom csak szorosra a kendőt a szemei előtt, hogy szépen szemei elé simuljon, ne essen le, de ne legyen fájdalmas se a szorossága. Majd én leszek az, aki megfogja csuklóit vagy ujjait és emelem az arcomhoz őket, egész pontosan a homlokom mellett a fejem két oldalára a csaknem feketébe forduló barna hajamra, hogy onnan indulhasson lefelé az arcomon, s e tevékenységhez elengedem kezeit, hogy kedvére való tempóban haladhasson. Én meg persze nyelvemre harapok, hogy ne nevessek idő előtt epekedve várva a reakciót, mert a tervemet majdnem eltalálta Szöszi egy apróságot leszámítva: valóban bekötöm a szemeit és végigmustrálhatja az arcomat az ujjaival, de hogy én ehhez nem veszem le a saját kendőmet, az is biztos!
*Kicsit leragadunk az oktatásnál, nem azért, mert nem értünk egyet, inkább másképp látjuk és a másik szavaira eszünkbe jut még valami. Vadember meglátása és tapasztalatai helytállóak, biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat tanult arról, hogyan élje túl a vadont, és dacolva a kancelláriával és az üldözésükkel, a helyzetéhez képest a legjobb otthont teremtse meg magának. Azonban mindez bennem is felvet néhány gondolatot.* -Igazad van, azonban azt is be kell látnod, hogy míg nem találtunk rá a Perdára, nem volt szükség ilyen ismeretekre és hely sem volt hozzá. Biztos vagyok abban, ha a kancelláriának sikerül közös álláspontra jutnia az őslakosokkal és biztonságosnak ítéli meg a városon kívüli életet is, az ilyen oktatásra is sor kerül majd. *Picit ingatom a fejem mosolyogva, mert bár volt hozzáfűzni valóm az ő véleményéhez, nem pontosan azt mondtam, amire ő számított. Egyben viszont egyet értünk.* -Vizsgázni én sem szerettem. Halálra izgultam magam már előtte két nappal. *Kis mosollyal kísérve vonom meg a vállam könnyedén, sosem tagadtam, hogy vannak hibáim és vannak dolgok melyek nehézséget okoznak. Emberi vonás, mégis sokaknak, köztük nekem is, nehezen megy a beismerés. De…vannak ennél nehezebb dolgok is az életemben, és mostanában megszaporodtak azok, melyek rossz érzéssel töltenek el, könnyeket csalnak a szemeimbe és ha ez még nem lenne elég, mind olyanokkal szemben, akiket kedvelek, szeretek, akikkel jól érezném magam, felszabadultan, boldogan. Mintha a sors nem akarná, hogy boldog legyek. Megcsillogtatja előttem a reményt, megmutatja miben lenne részem, mit élhetnék át, aztán mindezt elveszi. Más és más módon, de mindig fájdalmasan. Nem vademberre haragszom, s talán nem is magamra, csupán a helyzetemre, mert hiába tudom, hogy igaza van, hiába látom át, hogy akárcsak Callum, ő is inkább engem védene meg azzal, hogy semmit nem mond el, attól még bánt. Mert mindez, ahogy körvonalazódik bennem, előrevetíti a jövőt is. Soha nem fog megbízni bennem, soha nem tudok meg róla többet, mint amit eddig, soha nem fogom tudni a nevét és nem látom az arcát. Ugyanolyan mély és széles szakadék van köztünk, mint Callum és köztem, csak más ásta ki. Miután sikerült úrrá lennem a többi könnyemen, és lenyelnem a torkomba fészkelő gombócot, halkan, még kissé remegő hangon tudok csak megszólalni. Értékelem a bocsánatkérését, és jólesik, hogy nem veszi félvállról, de valójában nem is ő bántott meg. Fejemet ingatom míg kimondom az első néhány szót, próbálva úgy fogalmazni, hogy megértsen és ne félre. * -Nem kell bocsánatot kérned, nem rád haragszom. Csak eszembe jutott, hogy ez sosem lesz másként, bármennyire is szeretném. *Ismerősként és szomorúan üdvözlöm az újabb mélypontot, de egyelőre beletörődés nélkül. Bár tudom, hogy hiába erőlködöm, még képtelen vagyok elfogadni. Csak nekem adatott meg, hogy bízzak Callumban, bízzak Vademberben, hogy megnyíljak annyit adva magamból, amennyit csak lehetséges anélkül, hogy visszakapnám. Az már eszembe sem jut, ahogy korábban sem, amivel talán ő tisztában van, vagy legalább elképzelése arról, mivel is lehet megtörni valakit, hogy elárulja azt akit szeret, akit kedvel, aki bármilyen szempontból fontos a számára. Minden bizonnyal velem hamarabb végeznének. Maradunk a mélyponton, amit csupán egy mosoly, egy könnyed kérdés, egy mozdulat, egy halk nevetés szakít meg. * -Én nem vagyok híján. *Hagyom, hogy elvegye a kendőt a fejemről, meglepően gyengéd, alig érezhető, ügyes mozdulatokkal. Én pedig akaratlanul is kitalálom mit szeretne, persze nem volt ez olyan nehéz, szinte adta magát a lehetőség. Örülnöm kellene, a terve is több a semminél, de nem érzem magam önzőnek amiért nem elégszem annyival, amennyit nyújtani tud. Meséje közben engedem el a kezét, amit jó volt egy kicsit fogni, érezni, érinteni, mintha így közelebb lennék hozzá, pedig ez sem segít hozzá ahhoz, hogy lássam az arcát…sőt, a kezében lévő kendőm még távolabbra taszít. A falnak dőlök, hátammal támaszkodom meg hallgatva a vak férfi meséjét. Hogy igaz-e vagy sem, olyan mindegy, szépnek szép és egyszerre megrendítő és felemelő, de, hogy én látni fogok-e míg nem nézek, már kérdéses.* -Egy szeme világát vesztett embernek is időbe telik, míg az érzékszervei alkalmazkodnak. Rendben, tedd hát. *Kissé előrehajolok, hogy könnyebben hozzáférjen majd hátul a kendőhöz, hogy megköthesse. Makacsságom az oka amiért nem segítek neki, vagy teszem meg én magam egyedül. Mikor lehunyom a szemeimet ahogy a kendő hozzám ér, s sötétség borul rám, csak arra tudok gondolni, hogy ennél több soha nem lesz, akárhányszor is találkozunk a jövőben, meg kell elégedjek ennyivel. De a kérdésemre, mely azt firtatja miért bánt ez annyira, nem érkezik válasz, elmém néma marad míg körülöttem a világ felébred. A vízesés robaja ugyanolyan mint eddig, mégis hangosabban hallom, érzem még a rövid és óvatos matatást a kendőm csomója és a hajam között, érzem vadember illatát. Ez ugyan még nagyon messze van a vak perdai férfi „látásával” de már ennyi is meglepő. Esetlennek érzem magam, a szemeim bekötésével nam csak a látásomat „veszítettem” el, de a testem magabiztosságát is, és biztosan érezhető amikor felém nyúl és a kezeimet felemelve az arcához húzza. Alig érezhetően de megbillenek, az egyensúlyom sem olyan mint fél perccel ezelőtt, amikor térben és időben orientált voltam…most csak az idő van meg. Érzem hajának tincseit az ujjaim között, selymes és nedves, erős szálú…homlokának bőrét, szemöldökeinek ívét, mind ismerős, előttem van, el tudom képzelni hiszen láttam már és tudom hogyan néz ki. Most érzem is, de a képpel együtt könnyebb…azonban van amire nem számítottam. Az érintés…bizalmas és bensőséges. A szívem heves dobogásba kezd és önkéntelenül is nagyobb levegőt veszek, ajkaim elnyílnak, ujjaim finomabban simítanak végig a bőrén, lejjebb a szemeihez érve is vigyázok. Ha lehunyta a szemeit, azt is érzem és valószínűleg a mozgását is a szemhéjain keresztül. Ajakim zuga megrándul, mosoly keres utat magának, de jobban izgulok annál semmint engedjem előbukkanni. Még lejjebb érve viszont a kendő anyagát érzem ujjaim alatt és akaratlanul is ki akarom nyitni a szemeimet a meglepettség miatt, de az én kendőm nem engedi és ő sem láthatja. Kezem azonban megáll a könnyed simítás közben, ott ragad az arca és a kendő határán. * -Miért nem vetted le? Ennyire nem bízol bennem? Azt hiszed levenném a sajátomat, csakhogy láthassam az arcod? *Van egyáltalán így értelme? Egy újabb akadály amibe bele kell törődnöm és úgy érzem, mást sem csinálok, mint beletörődöm a megváltoztathatatlan dolgokba. *
- Értesíts, ha lesz álláshirdetés tanároknak. - Nem is tudom, ki nevetne jobban, ha pont én állnék tanárnak: húgom vagy apám? Vagy a Kancellária, mert én azt is kétlem, hogy a perdaiakkal egyezségre jutnának, nem hogy az ellenállók sorából hozzanak vendégoktatókat, még ha kétség sem fér hozzá, hogy bőven lenne mit tanítanunk nekik. Mi még mindig otthonosabban, hazaibb terepen mozgunk itt, mint Terson híres hadserege. Azon mindenesetre halkan felnevetek, amit a vizsgázásról mond. Na igen, ezt tökéletesen ki is tudom nézni belőle s aranyos vele. - Én meg a sikeres vizsgák után két napig ittam. Bár gondolom a bátyád is. - Kis túlzás ugyan, de belefér, na meg jó pont nekem szerintem, hogy nem a vizsgák előtt kezdtem az ivászatot. Szuper jó példát mutathattam húgomnak, így utólag belegondolva. A lányaim meg túl fiatalok voltak ahhoz, hogy June beleszóljon oktatásbeli motiválásomba, igaz, a lányok érthetően nem rám ütöttek, imádnak tanulni. A véletlen becsúszott "rossz" jegyek utáni lelkesítés meg jól ment nekem. Ebben a lelkesítésben lehet kijöttem a gyakorlatból, mert Szöszi arcára a mosolyt nehéz visszacsalni, mi több, egyre komorabbá válik a hangulat, hiába próbálom az ő érdekeit (is) szem előtt tartani. Arra nem tudok mit felelni, semmi hitelesen lelkesítőt mondani, hogy a bizalmi kérdés sosem fog változni köztünk. Talán legközelebb, feltett szándékom, hogy "lenyomoztatom" húgival Szöszit, mit lehet róla tudni, kivel állhat kapcsolatban, de addig is kiötlök egy módot, amivel meg is mutatom magam, meg nem is. Történetet is elmesélem hozzá, míg figyelem ahogy hátra dől a sziklának, s nem láthatja a kendőtől, ahogy halovány mosollyal húzom el a számat a reakciójától, de nem felelek végül, mert beleegyezik a tervembe. Mást most nem tehetne, mert valószínűleg minden maradna úgy, mint eddig is. S majd meglátja, milyen, mikor nem nézhet. A perdai mellett én is kipróbáltam, lehunyva szemeimet, s már úgy is hatásos volt. Érzem s látom, ahogy szemeit bekötve bizonytalan lesz, megbillen, s kezeit úgy fogom, hogy megtartsam őt, alkarjával az enyémeknek tudjon támaszkodni, míg vissza nem nyeri egyensúlyát. Elmosolyodom. - Bele ne potyogj a vízbe! - Ha van mondat, ami keveset segít ilyenkor az ez, mert ugyan egy lépést se tettünk semerre, a tudatot néha a bizonytalanság felül tudja írni, hogy mi van, ha tényleg ilyen közel a szakadék? Mindenesetre ha akar, visszadőlhet a sziklafalnak háttal, hogy az elveszített térben egy biztos pont legyen, én majd fél lépésnyit közelebb lépek akkor, hogy így fedezhesse fel arcomat, és ebben engem is érnek meglepetések. Bársonyos érintése késztetést vált ki, hogy a saját tréfámat elrontva még azelőtt levegyem a kendőt, hogy odaérnének ujjai, de ellenállok a kísértésnek. Ezért nem is jár nekem különösebb elismerés, azért már annál inkább, hogy nem várt, magamnak állított csapdába esve ellenállok egy másik kísértésnek. Egy dologra nem számítottam ugyanis: azt tudtam, hogy jó mókának ígérkezik simogató, finom érintése miközben ő nem lát, de arra nem gondoltam, hogy én látom majd végig őt és ez sokkal izgalmasabb és izgató hatást kelt majd. Törékeny kiszolgáltatottsága így, hogy bekötöttem szemeit, s így, hogy nem azok a kék lélektükrök kötik le figyelmemet, hanem tekintetem más felfedezni való után néz, s hamar talál is, hamar előidézik a gondot. Ahogy a levegőt veszi, ahogy ajkai elnyílnak és úgy maradnak apró résnyire nyitva, valószínűleg Szöszi nem is tudja, mennyire hívogatóak. Gondolataim egyre csak a körül forognak, hogy közelebb lépve mintát vegyek ajkairól tényleg olyan édesek-e, mint amilyennek múltkor meg most is tűntek? Hogy nem használom ki az alkalmat és a helyzetét, az magának is köszönheti, mert tapogatva lassan haladó ujjai elérnek a szememhez, ösztönös reflex, hogy lehunyom őket és ezzel kizökkenek a bűvkör alól. Többnyire, mert lehunyt szemeim alatt is látom arcát, a gyors folyó hullámaira emlékeztető aranyszőke tincseivel keretezve. Míg e emlékeimbe vésődött arcot járom be tekintetemmel, Szöszi tényleg érezheti ujjbegyei alatt, ahogy a szemgolyók ide-oda cikáznak, míg odébb nem tér ujjaival róluk. Kinyitva szemeimet látom, hogyan válik meglepetté és egyben talán picit bosszússá is az arca, legalábbis tekintete híján annak tűnik nekem. Ő meg érezheti mielőtt megszólalna, miként változik arcom, ahogy elmosolyodom - inkább elvigyorodom - a kendő és ujjai alatt, talán néhány ujjbegye még oda is ér azokhoz a nevetőráncokhoz szemeim sarkánál, melyek most kitapinthatóakká válnak. Akkor enyhülnek csak valamelyest, mikor megszólal Szöszi. - Ejj! Veled ma tényleg nem lehet viccelődni! - Jegyzem meg méltatlankodással a hangomban, de igazi neheztelés nélkül. Csalódott beletörődése ismét felveti bennem a kérdést, mi történhetett vele? Akkor láttam ilyennek, messziről, mikor visszahozták a Városból. Mindenesetre megjegyzésem nem jelenti azt, hogy ne próbálnám meg újra ugratni őt egy kicsit, csak később. Minthogy nem engedte le kezeit, hanem ott hagyta várakozón arcomon, én is értek a finom unszolásból, s a saját kendőmet nem kioldom, hanem Jasmine ujjai alatt érezheti, miként húzom le az útból. Nem lesz ezzel újabb tréfa, hogy megálltam két centivel lejjebb vagy az orr vonala alatt, hanem nyakamba ejtem lazán a szürke darabot. Szöszi ujjai így kedvükre fedezhetik fel arcom vonásait, a határozott metszésű orrot, az erős borostán már túlmutató, de ápoltnak érződő és vágású, nem különösebben szúrós szakállat, mely nem húzódik fel magasan az arcomon és rövid bajuszt, melynek végei nincsenek is, hiszen lefele folytatódva egybeolvadnak a szakállal körbezárva számat. A bőr sebhelyektől, szemölcsöktől s egyéb ragyáktól mentesnek tűnik, s bár a fogak leltárát azért nem tudja így ellenőrizni Szöszi, de ha számra téved akár csak egy ujja is, incselkedően mozdulnak ajkaim, hogy egy puszit nyomjanak arra az ujjra vagy ujjakra, s rögtön utána pimaszul elmosolyodok, bár pimasz voltát csak sejtheti ő. Hát na, valamit most már muszáj volt aprócska csókkal illetnem rajta! Meg persze a reakcióért, amit kíváncsian lesek. Én mondtam, hogy fogom még ugratni... legalábbis gondolatban biztosan mondtam neki. - Mrs. Montgomery?! Jól van? - Harsan csendünkbe egy fél percre a puszi után fentről az első negyedóra leteltét jelző élő óránk az előbbi őr személyében.
*Csak elhúzom a szám arra a kijelentésére, hogy ha lesz álláshirdetés…nem pont az ellenállókra gondoltam, amikor a Perdán való túlélésről beszéltem, mint oktatási anyag és valószínű, ha ez valamilyen csoda folytán a kancellária eszébe jutna, sem őket választanák, inkább a perdaiakat. Érdemes lenne őket is jobban megismerni, és általuk az otthonukat is, a bennük rejlő veszélyeket, a szépségét, a hasznosságát. Egyelőre azonban ezen a téren a nagy többség tudatlan. * -Két napig? Nem. Csak egy este. *Nem tudom, hogy ez most férfiszemmel jó vagy rossz Max-re nézve, és arra sem emlékszem, hogy az egy este mennyire mélyre sikerült, arra viszont igen, hogy Max-nek nem a megkönnyebbülésre kellett innia hanem valóban a sikerére, mert abban amit választott mindig is jó volt. Max jól tanult és kiváló katona, szerencséje volt a házasságában is, legalábbis biztosan több mint nekem, és sosem fog csalódni. Néha eszembe jutott, mennyivel jobb lett volna, ha Vadember a…kapott nevéhez illő módon vadabb, gonoszabb, nem tud mosolyogni és engem sem hagyott volna ki a katonákat sújtó elaltatásból. Sokkal egyszerűbb lenne minden…de ez csupán egyetlen momentuma az életemnek, ami nélkül nem lenne könnyebb, másrészt, még mindig vele érzem magam leginkább szabadnak, élőnek. Elvégre a titkát megőrizni is már kalandos, az erdőben, vagy itt a sziklák között bujkálni, miközben az őrök odafent vannak, még inkább. Felpezsdül tőle a vérem, izgalmas és minden bizonnyal erre a napra is úgy fogok emlékezni, ahogy az első találkozásunkra. Amikor eszembe jutott, izgatott és boldog voltam, mindannak ellenére ami történt, mert a nevetésre emlékeztem, arra, hogy megkínáltam teával, és mindezt sikeresen eltitkoltam Callum előtt, a piszkálódásaira, melyek akkor bosszantottak, de valójában kellő humorral ágyazott meg minden szavának. Már csak az a kérdés, hogy ebből a találkozásból, mely részlet lesz az, amire legszívesebben emlékezem majd? Sokkal több a mélypont, mint a nevetés, de azt nem kétlem, hogy emlékezetes lesz. Ez a gondolat kifejezőbbé válik amikor a kendő végül felkerül a szemeimre, elrejtve előlem minden eddig látott és ismert világot, hogy egy újat csempésszen az életembe. Már az is említésre méltó és érdekes, ahogyan a világban való biztos létem meginog. Szinte szó szerint. Ösztönösen kapaszkodom meg Vadember karjában egy hosszabb pillanatig s próbálom magamban felidézni a helyet ahol a rám boruló sötétség előtt magabiztosan álltam. Mögöttem a sziklafal, előttem Vadember…mindvégig érzem őt, hiszen vagy én nem engedem el a kezét, vagy ő fogja az enyémet.* -A víz messze van, és előbb te potyogsz bele. *Egyetlen biztos pontom van és az ő, benne pedig megbízom, mert nekem nincs okom arra, hogy ne tegyem. A kaland izgalma visszatér, amikor megérinthetem az arcát, mindazt ami a kendő fölött van, mert egészen más látni és érezni és ebben annak a vak perdainak igaza lehetett, bár nem valószínű, hogy úgy érzett mint most én. Ő nem érintette a természetet, nem az ujjaival érzett, nem azokon keresztül látott. A vízesés hangja csak addig tűnik erősebbnek és kifejezőbbnek, míg ujjaim alatt meg nem érzem Vadember nedves haját, finom bőrét, szemöldökeinek ívét…s mikor a szemeihez érek, még szempilláinak pihesége is csiklandozón éri ujjbegyeimet, szemei körüli nevetőráncok is nagyobbnak tűnnek mint amikor láttam őket, s mindez mosolygásra késztetne, de szinte azonnal megérzem az arcát takaró kendőt, mely még mindig a helyén van. Szívdobogtató izgatottságomat elmossa a bosszúság, aminek hangot is adok. * -De lehet, csak ne keverd össze a komoly dolgokkal. *Ígéretnek vettem, talán többet gondoltam bele mint kellett volna, de komoly ígéretnek fogtam fel azt, hogy ha bekötött szemekkel is, de „láthatom” az arcát, és igenis nekem ez fontos. Hiszen nekem csak ennyi jutott és érzékenyen érint, hogy még ettől a kevéstől is megfosztana pusztán a tréfálkozás kedvéért. Vagy, valóban viccnek fogom fel később, ha kiderül, nem állt szándékában ennyiben hagyni, hogy tervezte levenni a kendőt csak kivárt egy kicsit. Ezért sem húzom el a kezem, s csendes, makacs várakozásom végül célt ér. Remegőn sóhajtok fel amikor megérzem kezének mozdulását, noha két hosszú pillanatig még csak remélhetek mielőtt valóban úgy érzem, hogy a kendőért nyúl. Ujjaimmal követem az egyre jobban lecsúszó kendő útját, mintha biztos akarnék lenni benne, hogy ez nem csak megint egy tréfa, s közben nem hallva de érezve serceg ujjaim bőrén az arcát fedő, hosszabb borosta…mely már inkább szakáll, első érzetre. Meglep, nem tudom miért képzeltem el csupasz állat vadembernek, valamiért a pimasz és csibészes szemeihez ez illett a képzeletemben, a szakáll mely ápolt, inkább komolyabb ember benyomását kelti. Persze megcsalhatnak az érzékeim, nem lenne meglepő, sosem próbáltam a kezeimmel látni, de nem az első alkalom okozza az izgatottságomat, mint inkább a hozzá kapcsolt személy. S ahogy lekerül a kendő, két tenyeremet Vadember arcára simítom, hogy egyszerre érezzem az egész arcát, ne csak részletekben, csupán hüvelykujjaim mozdulnak az orra felé s azokkal fogom be annak ívét. Apró sikerem, a tenyerem alatt simuló különös érzés végül dacolva Vadember megjátszottan sértett kifakadásával, széles mosolyra húzza ajkaimat, miután egy röpke pillanatra beleharaptam az alsóba. Néhány lélegzetvételnyi ideig meg sem mozdulok, élvezem a tenyereim alá került arc tapintását, önkéntelenül lépek közelebb, alig fél lépésnyit és meg sem próbálom palástolni az örömöm.* -Megvagy. *El nem engedem most már, annál is inkább mert ezek után kezdem el ujjaimmal bejárni a vonásait, különös figyelmet szentelve arcformájának íveire, a kiugró arccsontra, az állkapocsra, állának formájára. Közben a szívem vad táncot jár csontketrecében, és néha még a lélegzetemet is visszatartom, attól félve, hogy Vadember elmenekül.* -Te tényleg vad ember vagy. Az Ellenállóknál nincs borotva? Vagy csak lusta vagy? Mivel vágod mégis, ha olyan finom és ápolt?...csak azt ne mondd, hogy túlélő késsel. *Elképzelem, ismert és látott arc nélkül, pimaszul csillanó szemekkel, mintha arcának egyes részeit köd burkolná be, de a kés tisztán látszik, ahogy a vigyorgásától összeszűkült szemei is. Csak ezután kezdek el ujjaimmal vándorolni a részletek felett, újra indulva a homlokától, le a szemei köré, onnan orrának ívére csúsztatva finoman ujjaimat, de a legjobbat a végére hagyom. A szája körüli, a sok nevetésről árulkodó mélyebb vonásokon át érek el ajkaihoz, és mosolyomat az újabb izgatottsághullám mossa el, már azelőtt, hogy leheletnyi puszit kapnék az ujjamra. Még küzdök azzal, hogy most minden szinten megpróbáljam elrejteni előle, mennyire izgató ajkainak vonala, forrósága és selymessége, hogy még annak vágyát se mutassam ki, hogy akár egy pillanatra is eszembe juttassam, milyen lenne ha nem a kezemmel érinteném hanem saját ajkaimmal. Mikor megérzem a könnyed puszit jólesően megborzongok, és hálát adok az égnek és mindennek aminek csak lehet, hogy korábban nem hajtottam fel a blúzom hosszú ujját, mert akkor most lebuknék. Nem mintha egyébként más megnyilvánulásommal nem árulnám el magam, főleg előtte, aki mindent észrevesz. Talán megment ettől a fent tébláboló őrök egyikének kiáltása, amire ijedten összerezzenek. Nem számítottam rá, az idő számomra mintha megállt volna és annyira elmerültem a különleges játékban, hogy el is felejtettem a feltételeket, az őröket s talán még azt is, hogy miért vagyok a kutatóállomáson. Szemeimet önkéntelenül is nyitnám, ahogy korábban, de a kendőm még mindig nem engedi, két tenyerem azonban ismét Vadember arcára simul – kicsit talán szorosabban mint kellene – hogy ugyanott tudjuk folytatni ahol abbahagytuk. Most, hogy megvan, nem engedem, s kezeim is csak annyira mozdulnak tovább az arcánál, hogy visszakapott lélekjelenlétemmel a füleire tapasszam azokat. Ha hagyja, ha bízik bennem annyira, hogy meg sem kísérli elhúzni a fejét, noha úgy is hallaná a kiabálásomat, legfeljebb nem sínyli meg a dobhártyája.* -A LEHETŐ LEGJOBBAN! MINDEN RENDBEN! *Remélve, hogy sem a sziklafal, sem a vízesés robaja nem nyomta el a hangom, folytatom a tapogatást. Ha már a füleinél járok, azok formája is érdekel, a kendő nem mutatott belőle sokat és az az igazság, hogy eddig nem is néztem. Szép formájú fülei vannak, és szeretem a szemei körüli ráncokat is, és tetszik a szakállas arca is…talán csak addig míg nem látom. Persze ki tudja, hogy a látvány mennyire üt el attól amit érzek, hogy egyáltalán jól érzem-e…de az ajkai…mikor visszatérek oda, ismét csak nagyot dobban a szívem. Az első tehát nem az újdonság varázsának tudható be. * -Hmmmm…
Szájelhúzása alapján nem tart tanár-alkatnak, mondjuk megértem s egyetértek. Sors fintora, hogy mégis van, akit tanítsak vagy valahogy mód nyílik rá. Például Szöszit egy kis lazaságra s piszkálódásra, na meg helyes terepöltözetre. Arra csak könnyed mosollyal biccentek, hogy a bátyja is ivott a vizsga után. - Na és te? Nem csempésztél valamit a teába? Vagy ünnepi koktél? - Valahogy nem tudom róla elképzelni, hogy ivott is bármit, ami alkoholtartalmú, nem hogy részeg legyen. Igaz, ez utóbbi nem is állna neki jól, de megnézném becsiccsentve, mikor a nők olyan édesen nevetgélősek lesznek. Most is ráférne Szöszire pár felesnyi Búfelejtő, a tréfát is jobban értené, de azért valahol aranyos, hogy ennyire bosszankodik, mert húzom az agyát a kendővel meg a vízbe eséssel. - Igaz, nem hagynám, hogy beleess nélkülem. - Majd halkan felkuncogok, hogy ez a kendő dolig ilyen komoly dolog lenne, de engedek neki. Nem nehéz, amúgy is az volt a terv, hogy lehúzom a kendőt végül - kivéve ha ő nyúlt volna alá vagy kezd el intézkedni -, de így talán jobb is elnézve azt a remegő sóhajt, szinte nem is hallván a vízeséstől. Hát tényleg ennyire fontos? Miért? Többnyire némán figyelem a reakcióit, a meglepettségét mikor az arcszőrzethez ér. Ha tudnám, hogy ezt komolysághoz párosítja! Nos, mindig van egy szabályt erősítő kivétel. Mikor arcomra simítja tenyereit s közli, hogy megvagyok, tenyere alatt érezheti az arc izmainak mozdulását, ahogy széles mosollyal reagálok - még jó, hogy nem érződik, hogy egy ütemet duplán ütött a szív, mikor közelebb lépett -, majd a borotválkozás említésére felnevetek. Tisztára mint a húgom... - Vagy csak egy hete járom a vidéket s Rebelliumban maradt a borotva. A szakállra csak ez a két lehetőség létezik? Borotvahiány és lustaság? Nem sok perdai férfit láttál eddig... Mindenesetre egy errator éles pengévé csiszolt fogával kell vágni. - Ez utóbbi akkora kamu, hogy lelóg a sziklateraszunkról, de nagyon határozottan, magától értetődő hangsúlyban tudom mondani, hogy meggyőzően hangozzék, s ebben segít, hogy nem láthatja komiszan villanó szemeimet hozzá. Aztán csendben maradok és hagyom, hogy ujjai felfedezzék vonásaimat, megállapítva, hogy nem csak finomak az érintései, hanem érzékiek is, pedig még a számhoz se ért. Nem csoda, hogy mikor odajut ujja, akkor puszit adok rá, magam miatt is s mert kíváncsi vagyok a hatásra. A borzongásról lemaradok, de találok mást, ami elég beszédes helyette, s arra enged következtetni, hogy nem volt ellenére, hogy ez is éppúgy hatással volt rá, mint a korábban haján s kendőn át az arcára adott. Rám viszont nagyobbal, ajkaimon érzem bőre selymességét, szinte érzem az ízét, mint egy fél falatnyi kóstolót, ami csak jobban étvágyat csinált. Kezeim eddig magam mellett nyugodtak, de erős a késztetés, hogy derekára fonva őket húzzam Szöszit közelebb és... Ünneprontó őreink ekkor szólnak közbe. - Semmi baj. - Suttogom Szöszinek érezve s látva, hogy ijedten összerezzent, én csak bosszús pillantást vetek felfelé. Hátha kiderül, hogy tudok sziklákon át is szemmel verni. Meglep, hogy befogja a füleimet, vissza is pillantok rá, de nem ellenkezem, mert leesik a szándéka is. Elmosolyodom a figyelmességén, s a kiabált válaszon is. - Vettem! Köszönöm, Mrs. Montgomery! - Hangzik fentről a válasz, s utána onnan már csak a vízesés morajlását hallani újra, az őrök egyelőre nyugtázták az életjelet s nem vélik úgy, hogy gond lenne, amiért lejjebb kellene mászniuk. Mi meg már nem is gondolunk velük, mert Jasmine fut az arcomon még egy kört, jóval hamarabb érve ezúttal a számhoz, mint legelső alkalommal. Véletlen? - Hmm? Mi hmm? Repetáért jöttél? - Teszem fel pimasz mosoly kíséretében a kérdést, ujjai alatt érezheti a szám mozgását. Én meg zsebre vágom kezeimet közben, mert tényleg túl nagy a kísértés, nehéz olyan pontot találni rajta, amiről ne a csók lehetősége jutna eszembe. Magam részéről benne lennék a repetában.
*Még sosem gondolkodtam el azon, hogy a tanulóéveim hogyan teltek, és vajon mit hagytam ki. Másrészt, a vége már belecsúszott az első házasságomba, és nem értem rá arra, hogy ezen elmélkedjek. Olyan hirtelen történt minden és olyan hamar vége lett, még mielőtt bármi is kialakulhatott volna. Pedig Jason sokkal többet jelenthetett volna, és bár meggyászoltam, igazán akkor éreztem a hiányát, miután férjhez kellett mennem Charles-hoz. Jason nem volt akkora mókamester mint Vadember és pimasz sem, de az ő életvidámsága és a könnyedsége Jasonra emlékeztet. De még mellette sem voltam annyira laza, hogy leigyam magam pusztán az ünneplés miatt. * -Gyümölcslé és süti. *Anyától. Most belegondolva unalmasan hangzik. Sosem voltam tagja egyetlen csajos klubnak sem és alkoholt sem ittam még. Nem mintha az alkoholivástól jobbnak kellene éreznem magam, inkább a hozzá kapcsolódó dolgokat sajnálom, hogy kimaradtak az életemből. Bár akkor eszembe sem jutott, hogy lehet másképp is ünnepelni. Kicsit talán el is húzódik a szám, de ennyi az összes reakcióm az emlékeimre. Annyira nem is volt fontos. Sokkal jobban érdekel az, mit rejt a kendő, és ezek a pillanatok épp annyival élettel telibbek is. Izgalmas, kalandos és bár be nem vallanám, de pont a titokzatossága miatt. * -Ez megnyugtató. *Nem, nem az. Egészen más jár a fejemben azzal kapcsolatban, hogy beleesek a vízbe és nem egyedül. De elhessegetem, vagy inkább magától hussan el, ahogy lekerül a kendő vadember arcáról. Az igazság az, hogy bármennyire is vágytam arra, hogy levegye a kendőt az arcáról, most a világért sem próbáltam volna magam lehúzni. Inkább beletörődtem volna, hogy fent marad ha ő nem akarja levenni, mert féltem attól, hogy a hirtelen mozdulat, a makacsságom gyanút kelt benne, még több bizalmatlanságot szül a már amúgy is rengeteg mellé, és ha nem is menekül el azonnal, bezárkózik. Így, minden engedményt újabb ajándéknak érzek, amit csak tőle kaphatok meg. Fontos, magam sem tudnám megindokolni miért olyan nagyon fontos. Feltételezem annyival nem érné be, hogy látni szeretném az arcát. Ez nem indok, nem elég magyarázat, többre viszont nem vagyok képes. Csak szeretném, hogy emlékezhessek rá, hogy felidézzem magamban a mosolyát, amit most csupán a tenyereim alatt érezhetek mikor örömmel adok hangot az apró sikeremnek. Ezek után még nagyobb izgatottsággal vetem bele magam arcának feltérképezésébe. * -Egy perdai férfit sem láttam még. Ők mind szőrösek? Nahát! *Fel sem tűnt, hogy akik eddig valamilyen botanikai kérdés miatt bebocsátást nyertek a városba, mind nők voltak. Az a kettő pontosabban, akikkel nekem volt szerencsém röviden beszélni, és a kutatóállomás körül sem nagyon mászkálnak. Egyedül Tywinna került erre, ő is véletlenül. Szóval nem igazán ismerek őslakosokat, férfiakat meg aztán még annyira sem, érthető módon a nőkkel sem a perdai férfiak borotválkozási szokásairól beszélgettünk, így azonnal el is hiszem azt amit Vadember mond a borotvát helyettesítő perdai eszközről. Ha nem lenne rajtam kendő, most a szemeim minden bizonnyal óriásivá kerekednének és nem azért mert nem hiszem el amit mond, hanem mert meglep, már az elképzelése is annak, hogyan szerzik meg egy errator fogát. S mivel erratort sem láttam még – azt hiszem ez kivételesen a szerencsés dolgok közé tartozik – az állat fogának nagyságáról sincs fogalmam.* -Valóban? Nincs más kevésbé veszélytelen állat aminek akkora foga van? Egy tőrnek a pengéjével nem lenne egyszerűbb? Vagy ez is amolyan nagyon férfias dolog? *Nem láthatom, de érzem. Ujjaim alatt minden rezdülését és most igazán ki vannak hegyezve az érzékeim. De még ha nem is adja jelét valamilyen apró arcrándulással annak, hogy becsapott, a gondolataim elvezetnek az igazsághoz. Már csak azért is, mert ha nem is találkoztam perdai férfival, még Tywinnának is volt tőre, kizárt, hogy egy éles penge helyett errator foggal borotválkozzanak. * -Te becsaptál. Túl sok lesz a számládon mire alaposan megedzel. Nem félsz, hogy sokszorosan kapod vissza? *Hát persze, hogy nem. Sőt! Azon sem csodálkoznék ha ezek után még jobban belehúzna a piszkálásomba, hogy mielőbb kicsalogassa belőlem a visszavágást. Egyelőre nekem annyi is bőven elég, hogy ujjaimmal újra és újra bejárom az arcának minden vonását, apró szegletét, nevetésének, halványabb derűjének, a mosolyának otthonát…és jólesően borzongok, a szívem már nem is követi megszokott ritmusát, a külvilág mint olyan, megszűnik létezni a számomra, nem csoda, hogy összerezzenek az engem ellenőrző katona éles hangjára, amit a vízesés sziklafalai még fel is erősítenek. Vadember nyugtató hangja azonban még jobban meglep. Annyira halk és kedves…sóhajtanom kell, hogy valamennyire csitítsam vadul robogó szívemet és csak egy köszönő mosolyra telik tőlem, mielőtt befogom a füleit a bejelentkezésem előtt. S míg válasz nem érkezik, addig ott is tartom, hogy arca helyett azokról vegyek emlékezni való mintát. Legalább nem állnak el. A gondolatot nem követi derűs mosoly, mert visszatérek az ajkaihoz és rájövök, hogy nem az első érintés izgalma volt olyan kifejező. Nem tudok betelni vele, és most először örülök, hogy az arcom nagy részét a kendőm fedi, mert így remélhetőleg nem látszik mennyire elpirulok. Csak én érzem ahogy a gyomrom tájéka felől elkezd kúszni a melegség az arcomig. A kérdése pedig nemhogy segítene, inkább izgatóan tovább ront a helyzeten. * -Repetáért? Hmmm…már nem tudom. *Már semmit sem tudok, az agyam helyén egy nagy, kusza gombolyag van. Aztán eszembe jut az ujjamra adott puszi, és akkor meg azért némulok el. S legszívesebben elkapnám a kezeimet, hogy véget vessek a zavaromnak, de elengedni sem akarom. Remek! Itt maradunk a kezeimnél és az arcánál összeragadva…hacsak ő nem húzódik el. S ennél a gondolatnál érzem meg azt, hogy megmozdul, talán leheletnyit távolabb is kerül tőlem mikor a kezeit zsebeibe süllyeszti. Nem látom, csak érzem a hiányát és ezt a mozdulatot annak tudom be, talán tévesen, hogy véget szeretne vetni ennek a vakon tapogatózásnak. Még egy utolsót simítok az arcán, gyengéden, hosszan, hogy minden részletét az elmémbe zárjam, s aztán leengedem a kezeimet. Hátrébb lépek a sziklafal felé, mely még mindig érezhetően mögöttem van, egyik kezem kinyújtom, hogy érezzem mikor ütközöm bele, s ha meg van, lassan nekidőlök s leereszkedem egészen a földig. Nem nyúlok a kendőmhöz, nem veszem le, hogy ne lássam. Adok időt, hogy visszavegye a magáét. * -Köszönöm. *S az emlék máris mosolyt csal az arcomra. Mert emlékezem, míg várok, felidézem az ujjaim által „látott” arcát, hogy biztosan meglegyen, megmaradjon. *
- Na majd nem gyümölcslevezel meg sütizel, mikor letetted sikeresen a sziklamászó vizsgádat nálam! - Nem áll szándékomban kigúnyolni, amiért nem rúgott ki a hámból még akkor sem, mikor lett volna oka ünnepelni. Ilyen típus, találkoztam már hasonlókkal, az a kérdés csupán mennyit tudna lazítani saját szabályain? Na meg akar-e vagy okkal tartózkodik az italtól? Arra viszont még én sem gondolok, hogy soha nem is kóstolt alkoholt. Úgy véltem, valamikor biztos sort kerített rá, másnem egy kis tudományos kíváncsiság okán, de kegyesen nem kérdezek rá, hogy esküvője napján sem? Vagy mert akkor még örült vagy mert annyira szomorkodott, vagy mert esetleg félt... Nem kérdezem, mert nem vicces ez szerintem sem, így inkább maradok a jövőbeli ígéretnél, hogy egyszer inni fogunk. Apropót én gyorsan találok, alkoholt meg annál is hamarabb. Ám nem ez az a pillanat, mikor láthatatlan sziklamászó plecsnijét átnyújtom neki és elszaladok valami jó kis erjesztett nedűért, most egészen más játék tart izgalomban, s azt hiszem, elmondhatom, hogy mindkettőnket. Hiszen Szöszi bosszankodik, hogy a kendő állja útját, majd mikor szabad kezet kap - szó szerint -, akkor egyszerre egy tudós és egy gyermek kíváncsiságával veti bele magát a játékba, hogy tapintással ismerje meg az arcomat, a vonásaimat, a részleteket, amelyeket eddig elrejtett a kendő előle, például azt, hogy nem simára borotvált a képem. - Nem mind, de nagyobb arányban, mint mi, ahogy láttam. Bár meg kell hagyni, ez a tendencia az ellenállóknál is kezd megmutatkozni. - Éppen csak haloványan mosolyodok el, míg beszélek, hogy ne zavarjam túlzottan ujjai feltérképező mozdulatait. - Ezek szerint perdai nőt már láttál. A Városban? - Kérdezem, részben mert egy terv kezd lassan körvonalazódni a fejemben, részben mert szeretem hallani a hangját, még ha most szűkre szabottabban is felel, mert annyira koncentrál arra, amit éppen csinál. De a témánál maradunk, a borotválkozási szokásokról kérdez, én meg nem átallok komisz lenni és megtréfálni őt, és ügyelnem kell a légzésemre, arcmimikámra, hogy ne nevessek, mikor hallom, hogy elhitte. - Jellemzően a nagy testű ragadozóknak van szükségük ekkora fogakra, így nem lehetnek veszélytelenek. És nem, nem férfias, a nők is ezt használják. - Itt már azért megremeg a szám, vele a szám sarka is, s az utolsó szavak hangsúlya is elárulja jókedvemet. Le is bukom annak rendje és módja szerint, ezt bejelentő szavaira már kitör belőlem a nevetés, amit visszafogok, mert vissza kell fognom, nehogy az őrök előtt is lebukjunk, ennélfogva a hiányzó hangot a mozgás veszi át, szinte érezni, ahogy vállaim remegnek a nevetéstől. - Tudod mit? Minden mester örül, ha a tanítvány túlszárnyalja, szóval szeretném, ha egyszer te is jól megtréfálnál... - Szándékosan nem a becsapni szót használtam, nem volna kellemes tanítványi húzás, ha kiderülne, mégis elárul. - ... és egyszer úgy zavarba hozz, hogy elvörösödjek és csak habogni tudjak, vagy azt se. - Úgy érzem, ezzel a pirulással adtam fel igazán a leckét neki, de kíváncsian figyelem arcának látható részein a reakcióit, vajon lelkesíti-e a gondolat, hogy ennyire visszavághat, még ha esetleg most nem is tudja, hogyan álljon hozzá. Őszintén szólva én sem tudnék ebben segíteni, de ettől még nem tartom lehetetlen feladatnak. A mosoly még sokáig ott lesz az arcomon, jól kitapinthatóan, akkor tűnik csak el egy időre, mikor a katona hangját halljuk meg, de ezt követően hamar visszatér, lágyabban, ahogy figyelem csendes sóhaját, mosolyra húzódó ajkait. Míg füleim kerülnek sorra, addig én még mindig a száját nézem, de elszakadva onnan sem jobb a helyzet, hiszen sok szépet találok rajta, még csak keresni sem kell. Egy ideig elidőzik a tekintetem az arcán, vajon elpirult, jól látom? Mi okból tenné? Mire gondolhat? A kendője takarja a javát, nehéz megmondani, de ellenállok a késztetésnek, hogy feljebb mozdítsam az anyagot rajta. - Kár. - Csak ennyivel fejezem ki, hogy egy szavába került volna, s a repetát örömmel megadom, de önként és kéretlenül most már csak azért sem fogom. Nagyon remélem, hogy neki is legalább annyira hiányzik, mint nekem, emiatt is él bennem a vágy, hogy derekára simítsam a kezem és közelebb vonjam, hátha ezúttal nem akar úgy kificánkolni karjaim közül, mint legutóbb, mikor fegyvert keresve motoztam (volna) meg. Eddig tétlen kezeimet zsebre teszem, bár utólag többször fel fogom tenni a kérdést magamnak, hogy: miért?! Elment az eszem?! A terv az volt, hogy csak élvezem a simítását, de pechemre neki is pont most jutott eszébe abbahagyni ezt, s már mozdulna kezem, hogy zsebemből kikerülve kezéért nyúljak és arcomra simítsam vissza, de látom, ahogy hátrébb lép, vissza a falhoz, így a saját mozdulatom sem születik meg, hagyom elmenekülni a közelemből. Legalábbis nagyon visszavonulás-szaga volt a dolognak, s nem állítanám, hogy értem, de hát nőről van szó, hogy is érthetném? Az meglep, hogy leereszkedik a földre, hogy leüljön, hátát a sziklafalnak vetve, én ezt egy leguggolással követem, míg egyik kezem a szürke kendővel babrál és Szöszi mosolyát figyelem. Még most sem vette le a kendőt a szeme elől, és még meg is köszöni kvázi azt, hogy bizalmatlan voltam vele. Hát, ez egyszerre kellemes csalódás és nyomorult érzés. - Én meg, hogy nem csaltál a kendővel, még most sem. Na és... mit mondanál rólam? Milyennek festene le a festőnő? - Kérdezem jókedvűen a még mindig bekötött szemű arcot figyelve.
*Korábbi ünnepléseim unalmassága csak akkor merül fel bennem, amikor Vadember egészen másra hívja fel a figyelmem. Eddig nem tűnt fel, nem is gondolkodtam el ezen, igazából nem is érdekelt. Jason elvesztése és a Charles melletti élet észrevétlenül beletemetett a munkába, a hétköznapokból pedig a festésbe menekültem. Ez tette ki az életem és eddig egész jónak tűnt. Változást Callum hozott először a vele való találkozás és a barátságunk lassú és nem zökkenőmentes kialakulása, elvesztése, megtalálása adott elég gondolkodni valót, emléket, színesítette az életemet, egy picit szabadabbnak éreztem magam és jólesett, hogy valaki figyel rám. Nem csak a szavaimra, nem csak arra, hogy min dolgozom és milyen eredményeket értem el, hanem arra is, hogyan érzek, mi bánt, mi az ami derűt csempész a hétköznapok szürkeségébe és vigasztalt amikor arra volt szükségem. Vadember egészen más. Valójában nem is ismerem, akkor sem tudnék róla sokkal többet, ha láttam volna az arcát, mégis…mellette mindennek ellenére érzem, hogy élek. * -Le akarsz itatni? *Teszem fel a legkézenfekvőbb kérdést, mert mókás fenyegetésnek hatottak a szavai, de úgy érzem ennek ellenére komolyan gondolja. Azt már nem tudom meg mit is akar elérni ezzel. Nem mondom azt, hogy jó, remek, legyen ünneplés, és legyen bármi süti és gyümölcslé helyett, de a mosolyom minden bizonnyal tükrözi az érzelmeimet. Tetszik amit mondott, már csak azért is, mert jó eséllyel azt a vizsgát nem most tenném le, hanem egy másik alkalommal és ez máris jobb kedvre derít. Egy újabb találkozás lehetősége, tartalmazzon bármilyen programot máris jó eséllyel indul nálam. Bosszankodásom ellenére is, amit a le nem vett kendő ténye és érzése okoz. S már bele is törődnék, hogy ez már így marad, vakon sem fogom igazán látni, mikor váratlanul mégis lekerül a kendő az arcáról. Sokkal teljesebb képet kapok róla, izgalmas játék és nem csak azért, mert érdekesnek mondható hanem mert az érzékeimre is különös hatással van. Bármi is kavargott bennem eddig Vademberről, az most csak még kuszább lesz és fel is erősödik, alig tudok odafigyelni a szavaira, és a saját válaszaimra sem. * -Veled az élen. *Érzem az ujjaim alatt finoman sercegő, cseppet sem szúró szakállat, mely sajnos elfedi vonásainak nagy részét, így még ha profi is lennék a vakon képalkotásban, nem érne semmit. * -Igen, két perdai asszonnyal találkoztam eddig, mindketten jól ismerik a hold vadon termő növényeit. Nagy segítségünkre vannak, bár anyával többet találkoznak. Az én munkám inkább globális semmint egy-egy növényre kiterjedő ismeretszerzés. *Elgondolkodva mesélek, miközben tovább tapogatom, simogatom az arcát, megküzdve vadul dobogó szívemmel. Talán emiatt nem jut el a tudatomig hamarabb, hogy könnyedén becsap, megtréfál az erratorfogakból készült szakállvágóval. Érdekes módon ez nem bosszant annyira mint a fent hagyott kendő miatt érzett csalódásom, de nem hiszem, hogy ennyire megedződtem volna, inkább csak számomra nem annyira fontos. Mindaddig, míg elő nem adja a kívánságát, amiben semmi különleges nem lenne más számára, vagy más helyzetben, de az érzékeim és az érzelmeim annyira felfokozott állapotba kerültek az elmúlt percekben, hogy sokkal több mindent képzelek bele az egészbe, mint kellene. Ajkaim elnyílnak és biztosan el is pirulok, a levegő is bent reked néhány röpke pillanatig attól, ami eszembe jut. S már meg is tehetném, zavarba hozhatnám…talán még a hebegés is megállná a helyét a részéről, a gond csak az, hogy magamat sokkal nagyobb zavarba hoznám azzal, hogy megcsókolom. És nem most jut először eszembe, csak épp magamra sem figyelek…újra és újra az ajkainál kötök ki, nem véletlenül. A hümmögés is ennek szól valószínűleg, de megzavar a katona kiáltása és bár a varázs nem illan el, észhez térít majd kitöröl az elmémből mindent, még az sem jut eszembe, hogy hány alkalmat szalasztottam el bármire is röpke öt másodperc alatt. Egyikünk sem tud arról, hogy félreértjük egymás mozdulatait, így eltávolodunk egymástól és sosem derül ki, ki kezdte. Már akkor hiányzik az érintése, mikor a sziklafalat még nem értem el, csalódott hangja csak tovább ront ezen, de a beletörődés nem engedi, hogy bármin is javítsak. Csak az mosolyogtat meg, hogy még ujjaimon érzem az érintését, elképzelem az arcát, mely a nem megtalált vonások hiánya miatt homályos, csupán egy nagy paca lesz ami a szakállát jelenti, de megmaradtak nekem a szemei, és azok az apró nevetőráncok amiket már láttam. Szavaira önkéntelenül is felnézek rá, ami abban merül ki, kendővel a szemeimen, hogy felemelem a fejem s próbálok a hang irányába „nézni”. * -Bármit megtennék, vagy bármit kihagynák azért, hogy bízz bennem. Majd szólj, ha levehetem a kendőt. *Kiérzem a hangjából a meglepettséget, sok mindenre számított, de semmi nem jött be neki velem kapcsolatban, nem érti sem a szándékaimat, sem a gondolatmenetemet és pontosan tudom miért. Még soha nem találkozott olyan emberrel, akinek ne lettek volna hátsó szándékai. Emberi gyarlóság. Hogy miként ábrázolnám egy képen? Sehogy. * -Nem tudok portrét festeni. Próbáltam, de nem tetszett a végeredmény. Igazából nem is lehetett végeredménynek tekinteni. Szóval sehogy nem festenélek le. A szakállad pedig elfedi a vonásaidat, csak azt tudom, hogy a füleid nem elállóak. Ami örvendetes tény. *A világért sem vallanám be, hogy tetszett amit „láttam” még úgy is, hogy az előbb igazat mondtam, nem tudom hogyan nézhet ki igazán. De ezt neki nem kell tudnia. Hogy a szavaimat kísérő mosolyomból mit olvas ki, azért már nem vállalok felelősséget, de be kell valljam, mulatta, hogy egy kicsit kétségek között hagyhatom.*
- Ellenedre lenne? Vagy inkább úgy kérdezem: szeretnéd? - Kérdezek vissza válasz helyett pimaszul, látva mosolyát. Nesze neked bizalom: megbízik-e egy idegenben, akinek a Vadember nevet adta, arcát se látta, ráadásul tudja, hogy az ellenségnek kikiáltott ellenállókhoz tartozik, hagyná-e magát leitatni, hogy ki tudja mit tegyek vele, vagy elraboljam és másnap vagy a Rebelliumban vagy a Perdán jó ég tudja hol ébredjen fel? Biztosra veszem, hogy azzal fog példálózni másnem magában, hogy ha ártani akartam volna neki bárhogy vagy kihasználni erőfölényemet, a helyzetet, már tucatnyi alkalmam lett volna két találkozásunk során, s valahol igaza is van. - Egyébként csak arra gondoltam, hogy iszunk egy jót. Hátha kiderül, ebben is jobb a tanítvány a mesternél, s kettőnk közül én leszek az, aki jobban érzi magát, mint ahogy kinéz. - Vigyorodom el aztán, mert azért mókás egy helyzet lenne, ha kiderülne, Szöszi le tud inni engem, egy Delgado-t. Valószínűleg húgom is csak akkor hinné el, ha saját szemével látná. E jókedv ott marad arcomon még akkor is, mikor bosszankodik a kendő miatt és akkor is, mikor megtréfálom a perdai errator-fogból készült borotva történetével. Sőt, akkor van csak ott igazán ez a derű. - Honnan tudod, hogy a Dominiumon nem volt minimum borostám? - Kérdezek vissza, inkább csak a gondolkodásmódját akarván megismerni... ami fogalmam sincs, mire lesz jó nekem. Mindenesetre érdekes, hogy eddig is akkor elképzelt engem magának valahogy, amit most gyorsan felül kellett írnia némi arcszőrzettel. - Ó, több generációs botanikus család! Miért, te mit csinálsz? Tényleg, végül neked kellett múltkor az altatóméreg ellenszerét kikeverni? - Jut eszembe, hogy már akkor is puffogott, hogy ez is az ő dolga lesz, még le is gazozta a szeretett növényeket, annyira kihoztam a sodrából. Ha tudná, milyen kellemes emlék lett az! Teljesen jelentéktelen részlet, de valamiért mégis fontos. Most is szívesen bosszantanám, de figyelembe veszem korábbi kérését, hogy kíméljem ezegyszer egy kicsit. A könnyed, már-már ismerkedős beszélgetésből aztán a tréfán át eljutunk oda, hogy szinte kihívásként helyezem elé a visszavágás lehetőségét, aminek gondolatába ő helyettem is belepirul. Hát nem tudom, hogy van-e olyan perdai képesség, mint gondolatolvasás, de most szívesen kölcsönvenném, mert érdekelne, mi juthatott eszébe, ami vélhetően elképzelése szerint engem is zavarba hozna, de még őt is. Ötleteim lennének, de egyiket sem akarom elképzelni, hogy kellően hatásos legyen, ha megtörténik, ne a hasonlítgatással legyek elfoglalva. Így sem ezt, sem a hümmögés okát nem tudom meg, ahogy azt sem, hogy félreértve egymást egyszerre fújunk kis visszavonulót. Szöszi a sziklafalhoz menekül, a földre ül, én pedig elé guggolok és úgy figyelem a szürke kendőért nyúlva már közben, megemelve azt. - Mondja ezt az, aki le akarta rántani a kendőt az arcomról. Tényleg nem értem, miért ilyen fontos neked, hogy bízzak benned! Rendben, szólok ha megvagyok, egy perc csupán... - Jegyzem meg a kendővel babrálva, miközben felteszek egy másik kérdést is, milyennek látott ujjain át? A válaszán, főleg a végén jóízűen nevetek fel ügyelve ezúttal is a hangerőre, bár utálom, hogy figyelni kell erre is. Fene azokba az őrökbe, legközelebb valami mást kell kitalálni! - Hé, a lapátfülű ellenállóknak is van szíve! - Veszem védelmembe őket, mintha magamat kellene védeni. Némi kétség marad, de egészséges önbizalommal pozitív irányba billentem a mérleget, felidézve arcom tapogatása közben látott reakcióit. Persze nehéz kérdés, hiszen én is mit állapíthatnék meg fordított esetben? Szabályos vonásokat, egyenes, csinos orrocskát, selymes bőrt és annál is selymesebb és dús hajzuhatagot, melyből az utóbbi érdektelenné tenné a fülek elállóságának kérdését, és egy érzéki szájat tapintanék még ki. Alapjáraton azt mondják, a szimmetrikus arcot látjuk szépnek, tapintásra annak tűnne, de az igazi szépséghez, az igazi vonások meglátásához ez kevés lenne. - És a tájképeid tetszeni szoktak? Azt festesz, igaz? - Be kell vallanom, legutóbb nem igazán szenteltem figyelmet annak, hogy milyen festésbe trappoltam bele ecsetet roppantva és festéket borogatva. Tippem is csak abból ered, hogy ha nem embereket fest, akkor tájat, mert mi más kategória létezhet még? Közben befejezem a szürke kendővel való babrálást és most az ő kockás kendőjéért nyúlok, hogy megoldjam a feje mögött a csomót. - Úgy tisztességes, hogy én vegyem le, ha már én kötöttem be. - Jegyzem meg közben, hogy tudja, mit is csinálok, s a kendője szavaimnak megfelelően meglazul arca előtt, majd le is húzom onnan, lepillantva rá lazán körbetekerem egyszer a kézfejem körül, mielőtt újra felpillantanék Szöszire. Ő is láthatja ezt a lepillantást, a szinte lehunyt tekintetet, ám ezúttal fordult a kocka egy pillanatra: a szemeim az egyetlenek, amiket nem láthat, s helyette ott az egész arcom, hogy összevetheti a tapintásból eredő tapasztalataival. A szürke kendő a nyakamban maradt, addig babrálgattam vele, míg végül döntöttem, és csak remélhetem, hogy helyesen. A következő pillanatban viszont teljes lesz a kép, ahogy felnézek rá - már csak a reakciója miatti kíváncsiságom miatt is -, ott lesz a rám oly' jellemző zsiványul csillanó sötét szempár minden vonásommal és olyan apró részlettel, amit lehetetlen lett volna kitapintani, mint például a jobb szemem alatt lévő kis pöttynyi anyajegy, vagy egy halvány zöldes-sárga folt az arccsontnál, mely korábban biztosan lilás-kék színben díszelgett rajtam.
*Nem tudom miért a leitatás jutott eszembe, talán eleve előítéleteim vannak a férfiakkal kapcsolatban, de ennek semmi köze ahhoz, hogy Vadember ellenálló, és ennél fogva jobban csal. Bármit mondhattam volna, elvégre csak annyit közölt, hogy nem gyümölcslevezni és sütizni fogok…már ha…lehetett volna szó egy finom vacsoráról is, vagy táncolásról az erdőben, esetleg a vízesés tavában, természetesen csak bokáig belegázolva a vízbe. Egymást fröcskölve…elkalandoztam.* -Nem tudnál. Azt hiszem. Nem szeretnék nem tudni magamról és nem azért mert nem bíznék benned, hanem mert sok jó dolgot kihagynék ha elfelejtem. *Eszembe sem jut azon agyalni, hogy miért is nem kellene bíznom benne, vagy ha igen, miért igen. Egészen más szemszögből közelítem meg a dolgot, de feleslegesen, viszont jót nevetek azon a feltételezésén, hogy jobban bírnám az alkoholt, mint ő. * -Remek! Feltételezed, hogy az asztal alá tudlak inni? Te jó ég! Mégis mit gondolhatsz rólam? Szerintem már az első pohártól berúgnék. *Épp ezért sem szeretném kipróbálni, persze nem mondom, hogy nem kóstolnám meg ha lenne rá alkalom és társaság, de tényleg csak kóstolás jöhet szóba. Attól meg nem félek, hogy rászokom. Ha bajom van, inkább festek. A festés számomra megnyugtató, kiteljesedem benne. A kezem most még sem arra használom, hogy lefessem a vászonra azt amit látok, hanem érezzem azt, amit nem látok. Nem mondhatom, hogy más, mint ahogy elképzeltem, mert nem igazán tudtam elképzelni, lehetetlenség is lett volna, de meglep, hogy szakálla van. Persze a magyarázata egyértelmű, az ellenállóknak nem áll rendelkezésére olyan kényelem, mint a Dominium vagy a Város polgárainak, de ha el is képzeltem kicsit magamnak, valamiért a szakáll nem volt azon a képen. A nagyságából ítélve azonban, szavaimnak megfelelően, ő állhat az élen. A kérdésre könnyedén megvonom a vállam, mint az aki nem tudja hirtelen a választ, és nekem is gondolkodnom kell egy kicsit. * -Nem tudom…de…nem érzem úgy, hogy jellemző lenne rád. *Nem csalódás semmiképp, de sima és finom arcbőrre számítottam abból kikombinálva amit láttam belőle. S a szakáll miatt – győzködöm magam ezzel – többet kell tapogatnom, hogy jobban „lássam” az arcát, ha már megajándékozott azzal, hogy levette a féltett kendőjét. Közben beszéltet, rólam kérdez és nem látom értelmét annak, miért is ne beszélnék magamról. Ha jobban megismer, talán jobban is fog bennem bízni…ha teljesen nem is. * -Nem, szerencsére nem. Úgy is van munkám bőven. Castillo kancellár sportot űz abból, hogy elhalmozzon, hogy ki se látszódjak belőle. Egyébként jobbára a növények egészét vizsgálom, hogyan alkalmazkodnak, mely növények és miért lépnek egymással szimbiózisba, hogyan változatják meg a terep arculatát, milyen hasznuk van az egyensúly megtartásában. Persze ehhez ismernem kell a növényeket is mind, külön-külön. *A végén elmosolyodom, picit mintha szégyenlős is lenne a mosolyom, nem szoktam a munkámról beszélni, igaz nem is szokott lenni társaságom olyan, akinek mindent el kell magyarázni. Jobbára a kollégákkal társalgok, de az sem nem sok, sem nem személyes. Most úgy érzem mintha dicsekednék azzal, mennyi mindent tudok, pedig távol áll tőlem a kérkedés. Nem ezért menekülök aztán, csak úgy érzem neki elég volt, és az őr is rosszkor zavart meg, másrészt a fejemben már egészen máshol jártam. Az a kérése, hogy lepjem meg egyszer, hogy zavarba jöjjön, nos már ennek gondolata is engem hoz zavarba. Jobbnak látom hát, hogy visszakozzak és hátamat a szikla hűvös falának támasztom a földön ülve. Bizalomért bizalom, és úgy gondolom, ha ennyit kaptam tőle, nekem is kell nyújtanom valamit, pedig nehezemre esik, hogy ne kapjam le a kendőt a szemeimről, vagy csak kicsit felemelve ne leskelődjek ki alóla. * -Rossz embernek érzem magam ha nem bíznak bennem. *Vonom meg a vállam könnyedén, mert talán nem is ez a legjobb válasz, de közelít. Az igazság valahol a lelkem mélyén bújik meg, várva arra, hogy bevalljam magamnak. Vadember fontos a számomra. Még úgy is tetszik, hogy csak a szemeit láttam. Különös hatással van rám azon kívül, hogy első alkalommal alaposan felbosszantott, de a humora, a kedvessége amit próbált elsunnyogni és az ellenálló lelke mögé rejteni, vagy tréfálkozással elütni, vonz magához. Másrészt, mindennek ellenére egyfajta szabadságot érzek a társaságában, talán mert ő maga szabad és ez átragad rám amikor vele beszélgetek. Hogy mit láttam belőle? Hogyan festeném le? Kisebb késztetést érzek arra, hogy tévútra vezessem.* -És a lapátfülű, szakállas ellenállóknak is. Tudom. *Dobom vissza a méltatlankodását szinte azonnal, a mosoly az arcomon könnyedén szélesedik. Csak azt tudom magam elé képzelni amit láttam belőle eddig, a szemeit, ahogy minden bizonnyal villannak egyet és a homloka enyhén meggyűrődhet ahogy a szemöldökei megmoccannak. A derültség szétárad bennem, imádom ezt az érzést, olyan régóta elkerült. Ez az apró csipkelődés a Callummal folytatott beszélgetéseinkre emlékeztet, de csak alapjaiban, maga a hangulat…minden más egyedi. Kezdve ott, hogy Vademberrel nem olyan nagyok a kontrasztok a hullámvölgyek és a jókedv között. Lágyabb az ív. * -Igen, a legtöbb eljut a „tetszik” stádiumba. Jobban tudom ábrázolni a természet hangulatát, mint egy-egy ember arcvonásait, a mögöttük megbújó érzelmeket. Elég néhány…zöldesbarna massza, másabb árnyalattal rácsipkézett levelek. Kevés munkával egy egész erdő. Igazi csalás, vagy varázslat. *Halkan felkuncogom az emléken. Callum jellemezte így a festészetet, a festőket, a festményeket….nem tudom mennyire érzékelhető, hogy ezek nem igazán az én szavaim, hanem idéztem valakitől, Callumtól. Mindegy is, míg Vadember a kendőjével babrál, érzésem szerint belefuthatott egy dupla-dupla csomóba, mert túl sokáig tart, addig ezen a régi pillanaton merengek nem is számítva arra, hogy milyen meglepetés áldozata leszek. * -Rendben, tiéd a lehetőség. *Az iménti mosoly maradéka játszik az arcomon, s mivel szólt róla, nem is rezzenek össze az érintésétől. Nem számítok újdonságra, csak azt fogom látni amit eddig is. Vadember szemeit és a minden mást eltakaró kendőt. Mikor lekerül a szemeimről az anyag, először csak hunyorgok, hogy a szemeim hozzászokjanak a fényhez, de mikor rápillantok, a döbbenet leírhatatlan. Meglátva az arcát, annak egészét, a szemeim elkerekednek a csodálkozástól és nem túl nőiesen a száma is eltátom, a tüdőmbe tóduló levegő is elakad valahol félúton, és szinte minden ami a létezéshez kell, kihagy egy ütemet. A kifejező részlet továbbra is a tekintete, mintha az hordozná a lényeget a hátán, de mellette ott vannak arcának vonásai, melyeket a szakáll nem is takar annyira, mint ahogy az ujjaimmal éreztem, hozzátesz a csibészes pillantáshoz. Azonnal észreveszem a kis anyajegyet ami bájosan gyerekes és a zöldessárga foltot, ami…fájdalmas. Legalábbis hangulatában eléri a lelkem. * -Miért tetted ezt? *Talán hálátlannak tűnik a kérdés, de bennem semmi ilyen érzelem nem tombol, csupán kíváncsiság, hogy most miért, és mire volt jó akkor az egész iménti játék, vagy mi változott meg néhány perc alatt, hogy mégis felfedi előttem az arcát. Érthetetlen és hihetetlen…kezem az arcához emelkedik s ahogy korábban azzal „néztem” most csupán a különbséget szeretném érezni a látott és érzett között. Lassan de biztosan térek magamhoz, egy reményteljes mosoly is előkerül, de még nem kerek egész, félek, hogy mindez nem a valóság, csupán a képzeletem játszik velem. Tenyerem az arcára simul ha nem húzódik el, majd ujjaimmal az állát fogom meg. Ha eddig nem menekült, most már nem is fog. Elfordítom a fejét egészen jobb oldalra, hogy a profilját is megszemléljem, ez a részlet még tapogatással sem kivehető…rövid, halk kaccantással adom tudtára, hogy tetszik amit látok, vagy inkább az amit kaptam. Majd fordítok rajta, hogy a bal oldalát is megnézzem, az árnyalatnyi különbséget mely az emberek arcának aszimmetriáját jellemzi. A valóságban ez úgy nézhet ki, mintha ide-oda rángatnám a fejét, s mikor oldalt van hozzám képest még egy kicsit meg is emelem mielőtt visszaállítanám magammal szembe. * -Meglepően jól áll a szakáll. *S még bólintok is a hozzám visszatalált szavaimra, melyek már a tényleges, széles mosolyban teljesednek ki. Végül mindkét kezemet az arcára simítom, összenyomom, hogy a szája is csücsörítsen, majd két-két ujjal szét is húzom…ha hagyja ezt az inzultust. S ha hagyja, a szándékosan előidézett fintorok halk nevetést csalnak ki belőlem. Végül elengedem, s még mindig őt bámulva kapom kezeimet a saját arcomhoz, eltakarva szinte az egészet, csak szemeimet hagyva meg látványosságnak.* -El sem hiszem. Ez annyira…jó! *Le sem tudom venni róla a szemeimet, csak nézem őt s mikor a kezdeti döbbenet csitul, helyét átveszi a csodálat, a szívem táncot jár, és hirtelen melegem lesz az egyébként árnyékos és hűvös kis szegletben ülve. *
Mosolyogva bólintok arra, miért nem akarja, hogy leitassam, s a bólintásban benne van az ígéret is, hogy nem fogom megtenni. Már csak a bizalma miatt is, meg nem is vagyok ilyen ember. Persze más kérdés, hogy mennyire bírja majd az italt, de ha túllépne egy határt, majd vigyázok rá. Mondjuk hazakísérni érdekes lesz. De mielőtt ebbe jobban belegondolnék, eljut tudatomig egy mondata. - Várj! Már az első pohártól berúgnál? Te még nem ittál egy pohárnyit sem? A nyelved hegyét se dugtad bele? - Hüledezek, mert az ember azért tudja, hogy egy pohár hogyan hat rá, ha már ivott egyáltalán. Ha viszont ezekre aszerint felel Szöszi, hogy jól értettem, még nem ivott, akkor olyan kerek szemekkel nézek rá meglepődésem jeleként, hogy a perdaiakra anno nem néztek így, hogy jé, ufó! Minden bántó szándék nélkül. Azon jót mosolygok, hogy nem tud engem szakállasan elképzelni annak ellenére sem, hogy épp az arcomat tapintja ki s fedezi fel. - Maga a kancellár? Miért pikkel rád? - Vajon ő hívta raportra a Városba a minap Szöszit? Videóbeszélgetésen nem elég valakit csesztetni, még áttúráztatja a fél erdőn a tó mentén? Kancellári aljasságra vall ez, az már biztos. - Wow! - Reagálok először ennyit arra, mit dolgozik, ujjai alatt érezheti is, ahogy szemöldökeim is megemelkednek, majd halovány mosoly jelenik meg rajtam szégyenlős mosolyát látva. - Nem mintha azt gondoltam volna, hogy csak virágokat locsolsz, de azt se gondoltam, hogy ez itt körülöttünk ennyire bonyolult és összetett. Mindenesetre kösz a figyelmességet, hogy érthető nyelven magyaráztad el! - Vigyorodom el. - Ennyire szereted az összefüggéseket kideríteni, vagy anyukádnak kellett egy jó kolléga, aki rendszerben tudja látni az egészet vagy miért pont ezt választottad? - Kérdezem őt tovább kíváncsian, csak hogy hallgassam és... mert tényleg nem tudom elképzelni, valaki miért ilyen szakterületet választ? Talán azért is érdekel, mert másként gondolkozik, mint a legtöbben, például egyszeri meghiúsult kísérletét leszámítva valóban nem próbált csalni a kendők egyikével sem. A válasza a miértre elgondolkodtató, s noha ő nem látja, valószínűleg ez az a pillanat, amikor a korábbi hezitálásom elkezd döntéssé érni. Nevetek a lapátfülű, szakállas ellenállók szívének létezésén, s hogy nekem is akkor legalább fél szívem van szerinte. Festészetének jellemzésén, vagyis inkább azon, hogy magára mit mond meglep, a kuncogást nem is értem hozzá, de ez olyan bogarasság lehet, mint múltkor a teán nevetés. - Szöszi, a csaló boszorkány, értem! Bár egyet kell értenem: én is próbálhatnék a barnára zöldet maszálni, vagyis rácsipkézni... ez festészeti szakszó? Na szóval biztos nem hasonlítana egy rusnya bokorra sem, nemhogy egy szép erdőre. - Nem nehéz elhinnem látatlanul is, hogy szépek a festményei. Az enyémnél biztosan, ebben úgy is biztos vagyok, hogy csak húgomnak, majd évekkel később lányaimnak rajzoltam digitális ceruzával a pdam-ra, s ezek a girbe-gurba pálcikavalamik kimerítették a festészetet nálam, de legalább rendesen megdolgozta őket fantáziaügyileg. Szöszi fantáziáját viszont nem dolgoztatom tovább, leoldom szemeiről a kendőjét, úgy, hogy a sajátomat nem vettem fel. Döbbent vonásai csalják szemembe a mosolyt, ismerősen mozdulnak az arc izmai, hogy a nevetőráncok megjelenjenek s csak a kérdésére enyhülnek meg kicsit, komolyabbá válva, de nem mert hálátlannak gondolnám, épp ellenkezőleg. - Miattam ne érezd magad rossz embernek. Az életem hát a kezedben, nem csak az enyém. Szeretnék bízni benned. - S Szöszi szó szerint is kezébe veszi arcommal ezt, hagyom oldalra fordítani a fejemet, persze nem állom meg, hogy mindkét iránynál a normális vonásokon kívül két különböző grimaszt is lásson. - Ugye, nélküle már el sem tudnál képzelni! - Mosolygok rá, mikor szembefordulhat vele újra a fejem, s azt gondoltam, hogy itt a vége a méregetésnek, ám hamar rájövök tévedésemre. Tisztán látni, hogy meglep s hogy nem tudom eldönteni, most ez komoly vagy bosszúból szívatni akar? De nem is én lennék, ha nem hagynám, csak karba fonom kezeimet, melyek egyikén ott van körbetekerve a kockás kendője, s direkt csücsörítésem közben szólalok meg. - Te hány éves is vagy? - Cukkolom kicsit, mert utoljára ilyent két éve a lányaim csináltak. Biztos ezért is tűröm jól, na meg a hülyeség kedvéért. Ez utóbbi abban is megmutatkozik, hogy mikor széthúzza arcomat, akkor egy pillanatra lehunyva a szemeimet nyelvet öltök rá, csak hogy még hülyébb fejet vágjak. - Bleee! - Teszem hozzá, s nevetésére nyitom ki szemeimet, szerencsére arcom is szabadul. Széles mosolyom jelzi, hogy nem bántam ezt az egészet, bármiért is csinálta. Úgy kapja kezeit saját arcához, mint aki fél egy revanstól, pedig csak örömét akarja rejteni nem is értem miért. Mondjuk tényleg megúszott egy bosszút. Egyelőre. Inkább most mosolyogva, még mindig karba font kezekkel hajolok előbbre, megdöntve törzsemet, végig azokba a kék szemekbe nézve. - Te elpirultál. Nagyon. - Dobom be azt a három szót, ami aligha tud javítani az ilyen állapotokon, pláne kijelentve, helyet sem hagyva kérdésnek. - Jól áll neked, nem meglepő módon! - Idézem vissza a szavait, de direkt nem pontosan. - Mrs. Montgomery?! - Harsan fel megint az élő óránk, játszadozásunkkal elrepült megint negyed óra. - Szerintem csalnak. - Adok hangot méltatlankodásomnak.
*Bizony vannak dolgok amiket nem próbáltam soha. Nem azért mert nem volt rá lehetőségem, egyszerűen nem találtam olyan jónak, hogy kipróbáljam. Ilyen az alkoholivás. Talán csak azért, mert nem gondoltam, hogy bármiben is segítene ünnepelni, ha azt szeretnék, vagy mindig élt bennem egy emlék arról, kire milyen hatással van, noha nem forgolódtam iszákos társaságban és a Dominiumon azért jobbára odafigyeltek, hogy ne nagyon ártson az embereknek. Ami pedig illegális volt, nos azt meg azért nem. Másrészt elképzeltem magam részegnek – a szalonképesen spicces állapot kimaradt – és nem szép látvány egy részeg nő. Mondjuk férfi sem, de egy nőhöz aztán végképp nem illik. A Dominiumi éveim alatt még fiatal is voltam hozzá, azután a Városban már egészen más dolgok érdekeltek, a barátaimmal sem találkoztam…sok minden kimaradt. Érdekes, hogy sem a gyászomat, sem a sértettségemet nem fojtottam alkoholmámorba. Utóbbi alatt inkább éheztem. Vadember meglepődése miatt a nevetésem tovább tart, kiérezni a hangjából is a döbbenetet, de nem érzem magam kellemetlenül amiatt, hogy még alkoholszűz vagyok. * -Egyszer beleszagoltam valamilyen italba, de nem volt túl jó. Nem ez volt az a momentum amikor végleg eldöntöttem, hogy soha nem is kóstolom meg. Egyszerűen csak nem vágytam rá. *Könnyedén megvonom a vállam, ettől persze még nem lesz nehéz dolga, ha meg akarja velem kóstoltatni. Változott a világ körülöttem, változtam én is, idősebb lettem és sok mindent más szemmel nézek és látok. Elképzelem közben a mosolyát, amit a gondolatbeli szakállfosztásom miatt nyújt el, szakáll nélkül, bár a kép nem túl éles. * -Castillo kancellár több tekintetben is a felettesem. Botanikus és minden munkát ő oszt ki. *Hogy miért pikkel rám? A válasz talán túl egyszerű lenne ha valóban nem dolgoznék annyit, mint szerinte kellene, de úgy érzem nem ez áll a háttérben. Callum miatt piszkál és bíz rám mindent és miatta küldött el annak idején a több hónapos expedícióra és most ide. Persze tagadhatom ha úgy jobb, de minek? * -Munkamániás, maximalista. Soha semmi nem elég neki. Szerintem saját magára is pikkel. *A mosoly nem marad ott az arcomon, szép lassan a mondat végére eltűnik és csak akkor merészkedik elő ismét, amikor a munkámról mesélek. Nem gondolnám magamról, a tudásomról azt amit ő, hogy „wow”, mert sokat kell még tanulnom, és tapasztalnom, de szeretem az amit csinálok és így azért érezhető a különbség. S érezhető az arcán is a különbség, amikor elmosolyodik, amikor a szemöldökei is emelkednek, furcsa, csiklandozós így érezni arcának változásait.* -Bizony az. Az élővilág olyan mint az emberi test. Semmi sem működne a másik nélkül. Minden szorosan összefügg egymással….örülök ha érthető voltam. *Eddig csak kollégákkal beszéltem a munkámról, Charles érzésem szerint akkor sem érdeklődne róla, ha történetesen egészen más szakterületen dolgozna mint én, Vadember kíváncsisága és őszinte csodálata jólesik, nagyon is. Azt sem kérdezte tőlem senki, hogy miért ezt választottam, és ezért soha nem is gondolkodtam el a válaszon. Ismét csak vállat vonok, majd könnyedén megingatom a fejem.* -Nem tudom. Talán anya miatt adott volt, már gyerekkoromban ismertem a legtöbb földi virágot, ők a kedvenceim. Sok mókás kinézetű van köztük. Szép lassan beleszerettem a növényekbe, sok időt töltöttem a Kertben a Dominiumon. Persze lehettem volna entomológus is, apai ágon, de a virágok adottak voltak, a bogarak nem. De emiatt szinte elsőként léphettem a Perdára, bár a szakterület választásom nem azon múlott, hogy első lehessek, akkoriban nem ez volt a célom. *Tulajdonképpen célom sem volt. Csak el akartam foglalni magam valamivel amit szeretek, hogy ne kelljen arra gondolnom amit nem szeretek. Sok ilyen nem szeretem van az életemben a mai napig is. S egy közülük az, hogy ha nem bíznak meg bennem, ha emiatt hazudnak, vagy csak elhallgatnak valamit előlem. S anya jut eszembe, és a pusztán jó akarása. Felfogtam miért tette, megbocsájtottam neki, de igazából nem is az fájt amit tett, hanem az amit nem, hogy nem bízott bennem annyira, hogy elmondja, hogy lehetőséget adjon a választásra. Mintha még mindig kislány lennék, akinek nincs elég esze ahhoz, hogy meghozzon egy fontos döntést. Vadember bizalmatlansága más, mégis ugyanúgy rossz érzést kelt bennem, noha talán őt még jobban megértem mint anyát. Valahogy kezd ez az egész a Callumhoz fűződő kapcsolatomra hasonlítani, őt is meg kell értenem, bele kell törődnöm abba amit nyújtani tud és nem többet kívánni. Vademberrel is így van, és talán pont e párhuzam kapcsán jut eszembe a festészetről is Callum, de ez már ismét a derű ideje.* -Nem tudom mennyire szakszó…messziről kell nézni és akkor bármire hasonlít amire akarod. *Árulok el egy újabb titkot, ami kis túlzással tényleg így van, bár ahhoz, hogy kép látszódjon belőle, tudni kell mit és hogyan mázol az ember a vászonra. Igen, Callum is a csalás szót használta erre és talán valóban az, és ebben talán én is csalok. A kendőkkel azonban nem tettem, akkor sem amikor újra lehetőségem nyílt volna rá. Elengedtem, de ez már nem a beletörődés fázisa volt, ez már túlmutatott azon és a szavaimnak megfelelően tényleg bármit, bármit odaadtam volna azért, hogy Vadember bízzon bennem. Amikor a kendőt levette a szemeimről és megláttam az arcát, nem éreztem úgy, hogy adtam volna, mégis megkaptam azt amit kértem, és az öröm amit e felett éreztem a fellegekbe dobott. Először a szavaim is elakad, csak nézem őt, az arcát mindkét oldalról, mintha nem hinnék a szemeimnek. Az első grimasz ránt ki a döbbenetemből és aztán le sem lehet törölni a mosolyt az arcomról. * -Deeee! *Hogyne tudnám elképzelni szakáll nélkül? Azért mert azt mondtam, jól áll neki, még nem tart vissza attól, hogy másképp is elképzeljem és lássuk be, így azért sokkal könnyebb. * -Te hány éves is vagy? *vágok vissza azonnal amikor nyelvet ölt rám, és eszembe jut az a pillanat amikor ezt még kendővel az arcán tette, és eljátszom a jelenettel kendő nélkül is. Határozottan jobb. S mindez akkora örömmel tölt el, hogy majd` kiugrom a bőrömből, s aztán csak nézem, attól félve, hogy eltűnik az arca és felébredek. A látvány azonban nem csak ezzel a hatással jár, s pechemre Vadember mindkettőt észreveszi az arcomat takaró kezeim ellenére. * -Nem is igaz! *Próbálom tagadni, de úgy sem érek el vele célt. Szépíteni a helyzeten? Vademberrel szemben? * -Szemtelen! *Vágok vissza mikor az én szavaimmal próbál zavarba hozni, és ha sikerül elérnem, kezemmel megpróbálom a mellkasánál érintve meglökni. Nem tudok rá haragudni, inkább nevetésbe fojtom a zavarom, amit viszont a fentről hangzó kiáltás szakít ketté, megtörve a varázslatos pillanatot. Az égre tekintek, vagyis magunk fölé, ahol félig a sziklafal íve kerül a látóterembe, de a mozdulat inkább jelképes, ösztönszerű. * -Miért teremtette bárki is a világra a katonákat? *S tényleg megérik bennem az elhatározás, hogy üzenetet küldjek Castillo kancellárnak az őrségről. Kénytelen vagyok felállni, hogy kiléphessek a takarásból, és ne Vadember szép, nem elálló füleibe kiabáljak. * -NEM VAGYOK ITT! *S szinte azonnal vissza is megyek a fölénk nyúló párkány alá, meg sem várva a választ, ami kimerül néhány értetlenkedő szó morgásában. Persze ők csak a dolgukat végzik, szavam nem lehet, elvégre rám vigyáznak, és máskor, más helyzetben hálás is lennék érte, de nagyon szeretném ha most máshol vigyáznának. Mindent megteszek, hogy visszazökkenjek az imént megtört pillanatba, hogy onnan görgessük tovább az időnket, mintha mi sem történt volna. Ha Vadember nem állt fel, akkor visszaülök vele szemben, térdeimet felhúzva azokra támasztva államat, karjaimmal átölelve magam.* -Nem baj ha egy kicsit csak nézlek? Addig mesélj magadról. Bármit amit lehet.
- Na majd megpróbállak elcsábítani. - Felelem mosolyogva arra, hogy sosem vágyott arra, hogy valami alkoholosat kóstoljon, de szándékos szemtelenséggel fogalmazom ezt meg kétértelműen, ha már múltkor megkaptam, hogy pimaszul flörtölök. Erre emlékeim szerint nem vonatkozott az, hogy kíméljem ma. - S van ideje külön foglalkozni minden botanikusával? Hogy nem talált jobb hobbit... - Látszik, hogy nincs annyi botanikus, mint katona, Terson kancellár aligha tudna több ezer emberrel külön foglalkozni és mindenkit saját maga csesztetni. Még jó is, hogy nincs így! - Ah, alapkiképzésen volt egy ilyen tiszt, általános vélemény szerint dugás hiánya lehetett, szerintem ez a Castillo is így van vele. - Mosolyodom el gonoszkásan. - S ha valami nem úgy sikerül, ahogy szerinte jó, mivel büntet? - Kérdezem tovább, sosem lehet tudni, mikor hangzik el egy kancellárról érdekes információ. Ám annyira mégsem a legfőbb vezetőink érdekelnek, inkább Jasmine-t a munkájáról faggatom, amiről szívesen mesél, látszik, hogy élvezi. Ez szerencsés eset, így egy felettes adta plusz munka se olyan szörnyű. - Mókás kinézetű? Pedig azt gondolnám, hogy az itteni más növények a mókásak az ismert földiekhez képest. - Szerencsére nem kell rákérdeznem, mi az az entomológus, de legalább kiderült az is, hogy öröklötten bogaras Szöszi. Alec genetikus már csak tudja. Azon viszont elgondolkozom, hogy elsőként lépett a Perdára, az akkor épülő Városba. Vajon láthattam kis csitriként? Akkortájt egy vörös hajú csaj volt a barátnőm, valamiért imádtam, hogy még a vállai is szeplősek s lekúsztak a mellkasára is, így nem is foglalkoztam más nővel, pláne nem szinte gyerekekkel. - S mi volt az első a Perdára lépéskor, ami megtetszett? Ami lenyűgözött annyira, hogy még most is magad elé tudod képzelni? - Inkább erre kérdezek rá, mert első fél évben-évben kevesen mehettek le, ha megkérdezném láthattam-e, ismerhettem-e, túlzottan leszűkíteném a kört magamra nézve. A festésre terelődött a szó s halkan elnevetem magam a szavain. - Az enyémet csukott szemmel kellene távolról nézni, hogy hasonlítson bármire is! - Én is sejtem, hogy pusztán a távolságnál több trükkje van a festésnek, több a csalás és a varázslat, ahogy ő is mondta. De nem is akarom megfejteni a titkait e téren, felesleges is lenne, mert sosem tudnám utánacsinálni s hiába tudnám, mit hogyan kell, attól még egy festményt valóban varázslatnak tartanék. - A férfi örök gyerek! - Jegyzem meg nyelvöltést követően, még mindig kezei fogságában, mielőtt visszanyerné az arcom a szabadságát, s megjegyezhetném, hogy az ő arca vörös, pedig enyém lett nyomorgatva. - Szemtelen? Ellenkezőleg, nagyon is van szemem, hogy lássalak! - Teszek rá még egy kis lapáttal arra a flörtölésre, s mosolygok a reakcióján. A finom lökés elér, de nem mozdít ki annyira, hogy elveszítsem az egyensúlyomat s érdemben kibillenjek. De értékelem, hogy hozzámér ilyen közvetlenül, másnem erre jó volt az arc áttapogatása korábban. Könnyed évődésünket fentről az egyik katona hangja töri meg, hogy emlékeztessen egy újabb negyed óra leteltére. Fene nagyon vigyáznak Szöszi csinos fenekére! Pedig helyettük azt én is szemmel tartanám, ha nem azon ülne. - Terson kancellár mondjon le! - Bólogatok helyeslően s vigyorogva arra, hogy minek vannak a katonák, még ha Jasmine nem is így gondolta vagy azért, hogy az ellenállás dolgát megkönnyítse. Bakker, egyre inkább ellenálló leszek én is, már nekik drukkolok határozottan... Viszont szám elé kell kapnom ujjatlan kesztyűs kezem, hogy ne nevessek fel hangosan a választól, amit Szöszi felkiált a katonáknak. Mire visszaül elém a sziklafalhoz, én még mindig halkan kuncogok, vállaim is finoman belerázkódnak. - Nyugodtan nézz csak, ha ennyire tetszem neked! - Kapja meg aztán a pimaszul villanó szempárral a választ, majd guggolásból én is a kényelmesebb ülésbe helyezkedem el vele szemben, egyik térdem felhúzva, arra tettem behajlított karom laza nyugalomban. - Nos, nem ez a dolgom, de szeretek magamra mint felfedező gondolni. - Kezdek bele olyasvalamit keresve, amiről beszélhetek s nincs káros hatással se rám, se a családomra, se az ellenállókra nézve. - Mármint nem új kütyüket kitalálni, hanem szeretném bejárni a Perda összes zeg-zugát! Áh, lent maradt a pda-m, nem tudok képeket mutatni, na mindegy... - Kaptam hirtelen a derekamhoz, ahol a kabátzseb szokott lenni, majd a nadrágzsebekhez, de rájöttem, hogy a pda-t nem hoztam fel magammal ide. - Gyönyörű ez a hold, még a föld alatti folyóiknál is, ahogy beszűrődik oda a fény s megcsillan a vizeken meg a köveken. Vagy a különféle erdőknél, mindnek valahogy más a hangulata, meg a tenger! Hol szelíd és hívogató, hol félelmetes s lenyűgöző az ereje! És a Szent tó! Emlékszel, múltkor mondtam, hogy láttam már három szebb kéket is, mint amilyen a kiborított festéked volt? Na az egyik a Szent tó kékje, egyszer mindenképp meg kell nézned! - Mesélek neki hát össze-vissza a tájakról, ahol jártam a teljesség igénye nélkül, de ugráló mesélésemből is kitűnik, hogy mennyire lelkesedem ezért az égitestért. Látszik ez tekintetemben s mosolyomban is, mely másabb, mint mikor szemtelen csipkelődő humorral szórakoztatom őt s persze magamat.
*Az elcsábítás gondolata egy röpke pillanatra mást is eszembe juttat, mint amire Vadember gondolt, de tényleg csak egy pillanatra, s aztán már csak azzal foglalkozom, amire valóban értette. Elmosolyodom, kicsit talán hitetlenül, de várakozón is. Nem mintha kedvet kaptam volna arra, hogy berúgjak…de azért kíváncsivá tesz, hogyan látna hozzá és persze mi lenne a végeredmény. Határozottan jobb téma mint Castillo kancellár, de mára belőle is jut, és valamiért nincs kedvem a valóságról beszélni, túl hosszú és nagyon régről kellene elkezdenem a magyarázatot, ezért csak vállat vonok és száműzöm magamból.* -Igen, találhatott volna. *Nincs azért olyan sok botanikus, de a személyem nem is ezért olyan fontos neki. Vadembernek azonban meg van a véleménye róla és ezt nem esik nehezére közölni, a baj csak ott van, hogy a szó is a torkomra forr a kijelentéséről, pedig a mondat első felénél még gyanútlanul vártam a történetet, de az se nem hosszú…se nem szalonképes. Naná, hogy elvörösödöm és amikor a lélekjelenlétem visszatalál hozzám, szigorúan nézek rá.* -Kérlek szépen ne használj ilyen szavakat….ne! Tudod melyiket. *S mielőtt még gonoszul visszakérdezne emelem fel a kezem, hogy leállítsam. Nem kell ahhoz nagyon ismernem, hogy sejtsem, már maga az első szóhasználat sem volt véletlen. * -Akkor például ide küld, vagy korábban a fennsíkra több hónapra. Még most is ott lennék ha nem betegszem meg a mertertől. *Mondják minden rosszban van valami jó, és a merter fertőzés is ilyen. Noha távol tart Callumtól, távol tart Charles-tól is. Itt aztán lehet dolgozni, mert mást nem igen lehet csinálni és az állomás kis befogadóképessége sem teszi lehetővé, hogy ne unjunk rá a másikra. A botanika sokkal inkább szerethetőbb téma és ez biztosan meg is látszik rajtam, a hangomból is kihallani milyen szívesen mesélek a növényekről. * -Itt még nem találtam mókás virágot. Vagyis egy biztosan van, de nem én találtam. A mókás virágok külleme hasonlít olykor egy emberre, vagy egy állatra, de a földiek közül olyan is van ami emberi koponyára hasonlít. *Azt hiszem ezeket csak a botanikusok ismerik, és én is csak Callumnak mutattam meg, de most nagyon szívesen megmutatnám vadembernek is, ha elmentettem volna a pda-mra, de azok a képek a Dominiumon vannak…egyet kivéve. A szándékot azonban kis időre elmossa a kérdés, melyen nem is kell sokáig gondolkodnom. Ott és akkor kezdődött minden, az életem is igazán, a Perdán találtam önmagamra. Az emlék hatására elmosolyodom, még most is élénken él bennem a látvány és az érzés, ami akkor eltöltött és a lelkemig hatolt, hogy örökre befészkelje magát oda.* -A táj. A sok zöld, a kék ég, a nap fénye, a távoli szürke sziklák ahogy a felhők puha pamacsai közé bújnak, a tájat kék szalagokként kettészelő folyók. Az élet. *Talán az is beleszólt ebbe az érzésbe, hogy nem sokkal azelőtt veszítetem el Jason-t, és minden gyászomat a Dominiumhoz kötöttem, új élet várt rám minden tekintetben és ez nagy fordulópont volt. Akkor nyert értelmet a festészet is. Meg kellett örökítsem mindazt amit látok, de ez sokkal több lett…azt is megörökítettem amit éreztem. Finoman elmosolyodom aztán az öniróniáján…vagy önkritika? Még sosem próbálta, nem lehet benne biztos. Az amikor végül megpillantom az arcát, hasonlít arra az érzésre, mint amit a Perdára lépésemkor éreztem. A meglepetésen túl a szabadság és valódi élet érzése, játékosság, pimaszság, csodálat. Nem tudok betelni vele, hosszan nézem minden oldalról, akaratlanul és szándékosan is az elmémbe vésve minden vonását…még a fintorokat is, melyek nevetést csalnak ki belőlem. * -Valami sosem változik. *Ingatom a fejem arra, hogy a férfi örök gyerek és később arra, hogy nagyon is vannak szemei. Eddig csak azokat láttam, elég kifejezőek és biztosan nem azért, hogy pótolják az eddig elrejtett arc mimikáit. Azok a szemek most is uralják az arcát és már belefeledkeznék a tekintetébe, amikor odafentről kiáltás hallatszik. * -Így igaz. *Mutatok rá az igazságra, amit a magaménak is érzek, majd eleget teszek az ígéretemnek, ami lehetővé teszi, hogy Vademberrel maradhassak. Visszatérve hozzá nem tudom nem észrevenni a nevetését és csak most jut el a tudatomig, hogy mit válaszoltam a katonáknak. De már ülök is vissza, hogy kényelmesen elhelyezkedve nézzem Vadember arcát, hogy felfedezzem azokat az apró részleteket, melyek eddig elkerülték volna a figyelmem. Például azt, hogyan változik amikor a mosolygásból komolyabbra vált, amikor elkezd beszélni, amikor egy röpke pillanatra félrenéz, hogy az emlékei között keresgéljen. Én pedig csak hallgatom azt amit megoszt velem magáról, amit tudhatok anélkül, hogy bármi közelebbit elmondjon magáról. Csak néha szólok közbe amikor úgy érzem hasonlóan gondolkodunk egy bizonyos dologról.* -A Perdát én is szeretném bejárni….*csak egy jelentőségteljes pillantással egészítem ki a mondatot, amivel felfelé nézek a katonák sejthető helye felé. Velük nem könnyű bejárni a holdat, nem mehetek el mindenhova ahova szeretnék. * -Igen, emlékszem…tényleg? Nem hiszem, hogy oda eljutok. És mi a másik kettő? *Kicsit irigylem amiért ilyen sok helyre eljuthat anélkül, hogy katonák járnának a sarkában, és azt is, hogy képes volt legyőzni az ismeretlen hold minden vadságát, hogy megtanult itt élni…igazán élni. Irigylem de nem sajnálom tőle, a saját helyzetem azonban elszomorít.* -Jó lenne olyan szabadon élni ahogy te élsz. Úgy felfedezni az élővilágot, hogy nem kell róla jelentéseket írni, csak a magam szórakoztatására és tanulására. *Mire ezt kimondom, eszembe villan egy megjegyzése, amin korábban átsiklottam, de talán megoldás lehet arra, hogy kapcsolatban maradjunk. * -Van pda-d? És üzenetet is tudsz küldeni? Elérhető anélkül, hogy bemérnék? *Egy próbát megér, de félek, hogy rövid életű a lelkesedésem. *
