Látni, hogy egy pillanatra elgondolkodott az elcsábítása kétértelműségén, s megmosolyogtató, hogy végül mindkét lehetőséget szó nélkül hagyja. Voltaképpen ez jó, mert nem tiltakozott egyik miatt sem. Halkan felnevetek azon, ahogy elvörösödik immáron sokadjára, s kiderül az oka is. - Tudok rá szinonímákat... - Jegyzem meg pimaszul, fantáziájára bízva, mi lehetne, de nem a szeretkezéssel helyettesíteném a dugás szót. Ugyanakkor mivel ma kímélő napot tartunk neki, egyik alternatív szóhasználatot sem ejtem ki, csak mosolyogva nézem az arcán maradt pírt. - Ez büntetésnek számít? - Pillantok fel a kutatóállomás felé, majd visszapillantok rá, mikor a Fennsíkot és a mertert említi. - Áh, tavasszal voltál mi? Csak maszkban szabad, vagy kendővel az arcod előtt. - Emelem meg kezem egy pillanatra, amiben még mindig ott a kockás kendője, beszéd közben annak sarkát hajtogatom ide-oda. A beszédet a növényekre terelem, könnyen belátható, hogy kellemesebb téma mindkettőnknek, mint egy kancellár. - Bár erre, gondolom, magad is rájöttél időközben. A perdaiak Forisse-nek hívják, azt ismered? Ilyen derékmagas növény feltűnő rózsaszín, tenyérnyi szirmokkal, kiemelkedő lila középpel, vagy mi annak a neve, te biztos jobban tudod. Ismeretlen mezőn is érdemes kendővel az arcon átvágni, ha ilyen magas a fű, mert abban bújik meg s fantasztikus, hogy mit összehallucinál az ember tőle! Mi egyszer két órát bolyongtunk körbe egy ilyen mezőn miatta mindenfélét képzelegve, egy nyári gyors eső mentett meg, különben lehet még most is ott lennék! - Mesélem neki mosolyogva, amennyiben úgy láttam, hogy nem ismeri a növényt. Mondjuk ha ismeri az álomvirágot, akkor azért mesélem, hogy jót derüljön a bénázásunkon, na meg szavaimból kiderült, hogy a mertert nem csak ő nézte be, mi is megtanultuk ott a Fennsíkon a leckét. Felvonom szemöldökeim, mikor a mókás virágokat írja le. - S minden virág abból a fajtából mondjuk emberre hasonlít? Vagy csak egy-egy példány? - Kérdezem kíváncsian, mert nem ismertem behatóan a földi növényeket, nagyjából csak azt, ami a Kertben volt, bár azok java is a fű-fa-bokor-virág szentnégyesébe került pontos név nélkül, meg az ételekben lévőt tudtam, például a pép formájú krumpli köretet, ami valószínűleg annyi igazi krumplit látott, mint én: semennyit. Amikor az első perdai élményről kérdezem, elmosolyodom, ahogy hallgatom őt, s azon, hogy nem is kellett keresgélnie az emléket. - Hasonló volt nekem is az első élmény, pedig épp leszakadt aznap az eső, de emlékszem, azt üzentem haza a családomnak, hogy brutálisan jó a grafika idelenn! - Vigyorodom el, mert ekkora teret legfeljebb szimulációban tudtunk megjeleníteni, s dacára minden csúcsmodern hologramos kivetítésnek, azért a valódi élet köröket ver látványban a gép által létrehozott valóságra. A félidőnket jelző katona közbeszólt a beszélgetésnek, de miután Szöszi visszaült velem szemben, a beszélgetés fonalát nagyjából ugyanott vesszük fel, ahol félbemaradt, legalábbis semleges témának megtartjuk a perdai természetet. Úgy tűnik, ez mindkettőnket érdekel, követem pillantását, ahogy a katonák vélt helye felé elnéz, s elgondolkozom, mit tehetnénk. Talán volna valami... A kérdésére pillantok vissza rá. - Talán nem reménytelen eljutnod a Szent tóhoz, van egy ötletem! Ami pedig a másik két szép kéket illeti, nos, azokat én most is látom... - Nézek a szemeibe finom mosollyal, egy hosszabb pillanatra elmerülve bennük - ha nem kapta el tekintetét -, hogy nyomatékosítsam, hogy a kék szemeire gondoltam, ne keressen a környéken más kéket. - A szabadságnak azért ára is van, elég magas, ami azt illeti. - Jegyzem meg fanyar mosollyal, de megértem őt. Ambivalens érzés, mert szeretem ezt a szabadságot, de valahol meg mégis visszavágyom. Nincs ez így jól... A kérdésében látom a lelkesedést, s utálom, hogy le kell törnöm azt, pedig engem is egészen felvillanyoz a lehetőség. Talán majd mikor Sky-jal és húgommal kialakítjuk a kommunikációt az ellenállás és a Dominium között, akkor lesz lehetőség erre is. Majd megkérdezem Ravent mindenképpen. - Sajnos nem tudok, tulajdonképpen csak offline dolgokra jó: jegyzetelni, képeket készíteni, ilyesmi. - Nem teszem hozzá, hogy valószínűleg be tudnák mérni, így az ilyen részeket azonnal ki szoktuk iktatni. A hegy megvéd minket, de azon kívül problémás lenne. - De kíváncsivá tettél, miket írogatnál nekem? - Vonom fel szemtelen mosollyal a szemöldökeimet párszor egymás után.
*Elhúzom a számat, és remélem ez elég jel ahhoz, hogy ne használjon szinonimákat sem. Nem kétlem, hogy egy csokorra való van belőlük a szótárában, de szeretném emlékeztetni, hogy ma, legalább ma nem hoz többé zavarba. Ezt ígérte. Hogy itt vagyok, végül is büntetésnek számít, és számított akkor amikor megkaptam feladatul, de most már elgondolkodnék ezen. Ha nem jövök ide, nem találkozom Vademberrel és mindenképpen szegényebb lennék…valamivel. Baráttal? Élménnyel? A titok izgalmával? Jelenleg az a kis idő amit vele töltök, tölthetek, egy csipetnyi szabadságot jelent, napfényt a vihar, mosolygást a könnyek után. Épp ezért nem is bólintok rá a kérdésére, csupán megvonom a vállam, hiszen nem tudnék egyértelmű választ adni sem a nemre, sem az igenre. Azon már meglepődöm, hogy milyen ismeretekkel bír a merterről, persze valószínűleg az ellenállók hamarabb jutottak el bárhová, ahova a még Dominiumhoz tartozó polgárok, katonák és kutatók. S ők mindenféle vizsgálat nélkül jutottak ugyanarra az eredményre mint én. * -Most már én is tudom. Addig nem tudtuk, hogy a spórái mikor szóródnak szét, sőt azt sem, hogy spórái vannak egy virágnak. Elég különleges és összetett növény, a földiek közül egy sem volt ilyen kevert szaporodású. *Ismert terepen haladunk, otthonosabban mozgok ha növényekről beszélhetek és az is érdekesség számomra, hogy olyannak magyarázok akinek nem sok fogalma van a szakszavakról, mégis élvezhetően tudja előadni az első találkozását egyes perdai növényekkel. Főleg ha az kissé mókás, persze utólag, hogy nem lett különösebb baja tőle. * -Forisse? Á, igen…Álomvirág. A bibére gondolsz? Az könnyen összetéveszthető egy másik virágéval….mezőn még nem találkoztam vele csak a laborban…Ó, te jó ég! Miket képzeltél tőle? *Ámulok el azon, mennyi mindent átélt már és még amiről nem tudok, és túlélte a vadont. Utólag már felesleges ijedeznem, az érzés önkéntelen amit végül mosoly követ, de belegondolva sokkal rosszabbul is járhatott volna. * -Azért legközelebb vigyázz jobban magadra. *Nem tudom magamban tartani, noha valószínűleg óvatosabb bárki másnál. Nekem annyival könnyebb dolgom van, hogy a Város és az állomás környékén fellelhető növényeket már ismerem, nagyrészüket a perdaiak leírásából. Ettől függetlenül még érnek meglepetések, ahogy a fennsíkon is. * -Mindegyik virág. Ha találkozunk még, megmutatom. A dominiumi oktatóteremben sok ilyen földi virág képe megtalálható. Anya töltötte fel, azt hiszem akkor kaptam kedvet a botanikához amikor azokat mutatta meg. A Kertben egyik sem található meg, de azt hiszem a magtárban vannak olyan magok, csak még nem használták fel. *Sokukról még én sem tudok, nem volt időm átnézni mindet, csak azt kerestem amire szükség volt, vagy amire feltétlenül kíváncsi voltam. Egy röpke pillanatra felmerül bennem a meglepődés gondolata, mert Vadember őszintén kíváncsi szinte mindenre és ezt még laikustól nem igazán tapasztaltam. Callum más, belőle a tudós kíváncsisága is beszélt és nem nagyon kellett megválogatnom a szavaimat, mert értette miről beszélek. Az első perdai élményem elmesélése nem kíván odafigyelést, akkor is látom magam előtt a tájat ha nem hunyom le a szemeimet, érzem azt amit akkor és ugyanolyan mosolyra nyúlnak ajkaim. Emlékszem az első esőmre, a szürke püffedt felhőkre, az illatára. * -Szeretem az esőt. *Bólintok hozzá, de nem tudom részletesebben kifejteni mi az amit még szeretek benne, mert Vadember megfogalmazása elfeledteti velem, felnevetek és a szemöldökeim is megemelkednek. * -Brutálisan jó grafika? Ilyet sem hallottam még. *Ilyet is csak egy férfi tud mondani, talán utalhat az akkori érdeklődési körére, ám nem ezen gondolkodom el és nem emiatt változik árnyaltabbá a mosolyom. A családjáról beszélt, az első személyes dolog amiről eddig említést tett, és rá kell harapjak az alsó ajkamra, hogy ne kérdezzek többet. Pedig kíváncsi vagyok rájuk, mégis kikből állhat a családja…szülők, testvérek, feleség…gyerekek? Kiket hagyott maga mögött amikor az ellenállók közé állt, s vajon miért választotta ezt az életet? Kiket boldogított és nevettetett meg a nyelvöltögetéseivel és a kivételes humorával? Kiket hozott zavarba úgy mint engem, hogy szüntelenül belepirulok? A gondolatok tovaszállnak és a szerencsétlenségben az a szerencse, hogy a katona nem akkor szólított meg, amikor a kendő még a szemeimen volt. Gyorsan elintézem, legfeljebb majd ráfogom az elfoglalt és a legnagyobb felfedezésben megzavart tudós lelkivilágára, ha esetleg utólag rákérdeznének. Visszaülve a helyemre a szavak már nem is annyira lényegesek, csupán a látvány amit olyan nehezen sikerült megszereznem, épp ezért becsülöm meg nagyon. Azt már nem is merem elképzelni, hogy Vademberrel járjam be a perdai vadont, az óriási és szerintem kikerülhetetlen akadály odafönt van, ahova egyetlen pillantással mutatok. Azt sem remélem, hogy az ötlete beválhat, pedig még nem is ismerem.* -Milyen ötlet? Katonák nélkül ki sem tehetem…*Belebeszéltem a lényegbe, így késve jutott el a tudatomig mit mondott a másik két kékről. Először nem is értem, a halvány gyanú az ami belém fojtja a szót, s aztán csak nézünk egymás szemeibe hosszan, ki tudja melyikünk merül el jobban a másik tekintetében. S amikor felfogom mit mondott, elpirulok. Megint. Mert az is eszembe jut, hogy ezt nem most találta ki, erről már az első találkozásunkkor is beszélt. * -Óóóú! *Míg keresem a szavakat a zavarommal küzdök és jónéhányat le is kell nyeljek azok közül amik eszembe jutnak. * -Te szereted ha elpirulok…köszönöm. *fejcsóválva feddem meg emlékeztetve a korábbi pirulásomra amire még fel is hívta a figyelmemet, de végül csak megköszönöm a bókot, a többi gondolatot megtartom magamnak. Pedig talán én is zavarba tudnám hozni, persze nem annyira, hogy szóhoz se jusson. Inkább tovább lépek, és megint csak eljutunk egy olyan témához, ami miatt ismét a családjára gondolok. Fanyar mosolya szomorúságról árulkodik és most már nem tudom megállni, hogy rákérdezzek.* -Te milyen árat fizettél? A családod? Akiknek üzentél? *Félve kérdezem, de most majd kiderül meddig tart az irántam való bizalma. Legfeljebb azt mondja, nem mesél róluk és akkor tudni fogom a határaimat. Talán akkor már az sem lesz érdekes mire elég a pda-ja, amiről eddig azt hittem nincs neki. Mint kiderül arra nem jó, hogy üzenjünk rajta egymásnak, a kapcsolattartás ugyanolyan nehézkes, szinte lehetetlen marad mint eddig és ez le is töri a kedvem.* -Például, hogy mikor és hol leszek legközelebb amikor kiszabadulok az állomásról, vagy mikor kell visszatérnem a Városba, hogy erre már ne keress, feltéve ha még akarsz. Vagy küldenék képet a mókás virágokról, a vízesésről készült festményemről. Te mire gondoltál? *Már mosolyogva dobom vissza neki a kérdést, annak ellenére, hogy nem lehetséges, de eljátszani a gondolattal szórakoztató. *
Bólintok szavaira, mert a növények szaporodását is én letudom azzal, hogy virágpor meg mag, de tisztában vagyok azzal, hogy ennél ez összetettebb. Jasmine szavait hallva még jobban is, mint ahogy azt el tudom képzelni. Én csak megjegyeztem, hogy mikor nem érdemes a Fennsíkra menni. - Álomvirág. Találó. - Bólintok rá, mert néhány hivatalos megnevezésről le vagyunk maradva, egyszerűen a perdait használjuk. - Mindenre nem emlékeztem utána sem, de arra igen, hogy a Dominiumon voltam fenn, a harmadik gyűrűn, ahol az üzletek vannak, és az egész megtelt vízzel, ami a közelünkbe ért Yoruba holdról csorgott be vízesésként... - Itt már szélesen mosolygok, mert csak a kezdő felállás is meglehetősen látványos s vagy egy tucat fizika-törvényt hagy figyelmen kívül. - De az ajtókon nem folyt át, földi halak úszkáltak benne, s be lehetett lépni a vízbe, de nem úszott senki, hanem úgy sétáltál benne, mint normálisan, csak lassabban. El bírom képzelni, hogy közben a mezőn is lassan köröztem nekifeszülve a nem létező vízellenállásnak! - Nevetek halkan, mert utólag mókás látvány lehettem, ha mindazt megcsináltam, amit a hallucinált helyszínen is. - Azóta ismeretlen terepre kendővel megyek. Köszönöm, hogy aggódsz értem. - Mosolygok vissza, de inkább azon, hogy megijedt olyan miatt, ami már múlt s jól is végződött, s aggódik értem. Érdekes ez a lány. Szendvicset, teát ad, beszélget velem becsapva őreit s törődik velem, mintha nem lenne mindegy neki, élek vagy halok-e? Miért? - Érdekesek ezek a mókás virágok, ha találkozunk még, szívesen megnézném. - Jókedvűen egyezem bele, elképzelni sem tudom, milyen lehet ha egy virágnak minden példánya embert formáz, de kíváncsi vagyok. Persze ez csak plusz adalék, amiért szívesen találkoznék még Szöszivel, mert azt magamban megállapítottam, hogy szeretném, ha ismeretségünk nem csak e két alkalomban merülne ki. Igaz, nem lesz egyszerű összehozni, de van már rá tervem is. - Én csak a nyári esőt. Mármint a többit is nézni és hallgatni is szeretem, de elázni csak a nyáriban jó. - Bólintok hozzá, majd vigyorgok azon, ahogy felnevet a megfogalmazásomon. - De most nem? A szimulátorok a mi véges fantáziánk és lustaságunk börtönébe vannak zárva, mert a célnak az is megfelelő. Csak vegyünk egy megmászni való, mohás sziklafalat, mint ami mögötted van. Az egyszerűség kedvéért egyfajta moha lenne rá generálva, nem vacakolnánk színárnyalatokkal, fajtákkal, elszáradt s zsenge részekkel. Meg kövi...rózsákkal sem. S akkor ott vannak még a fények, árnyékok, a szél, az illatok vagy olykor szagok! Itt a valóságban minden... határtalan. - Magyarázom meg lelkesen a szóhasználatomat, remélvén, hogy így érthetőbb s a kövivirág nevére is jól emlékeztem. Erre is jó példa a Szent tó kék színe, amit érdemes megnézni, amiről hamar szóba kerül a másik két kék, amit szépnek találok s reméltem is, hogy a kíváncsiság megkérdezteti Szöszivel, melyek ezek. A csacsogó szavaira most nem is reagálok, kit érdekelnek a katonák, jobban lefoglalnak azok a kék szemek s a várakozás, mikor esik le neki a bók. Nem mert a köszönetére várnék, hanem más reakciót látnék szívesen. Nem is kell sokáig várni, arca pirulása megelőzi szavait. Kíváncsi lennék, mik azok, amiket láthatóan nem mond ki. - Nem tagadom. - Vallom be mosolyogva s megkímélem attól, hogy hozzátegyem, lett kedvenc vörösöm is. Talán van az a férfi pillantás, ami elégségesen üzeni, hogy szépnek találja a másikat anélkül, hogy ez kimondásra kerülne. Ha nem lett volna már eddig is egyértelmű. Tekintete varázsából, mielőtt újra ajkaira tévedne pillantásom, kérdése rángat ki. - Nos... Igen, többnyire az volt az ár. Nem volt választásom, hogy menjek vagy maradjak, így... itt vagyok. - Ennél többet nem akarok elárulni, nem részletezem, hogy pontosan kiket hagytam hátra s a miérteket se fejtem ki. Végeredményben Szöszinek úgy feleltem, hogy kapott is választ, meg nem is. Vélhetően több kérdés merült fel, mint amennyit megválaszoltam. Inkább más témára térünk át, a kommunikáció lehetőségére, ami egyelőre áthidalhatatlan akadályokba ütközik, így csak fiktíven játszunk el azzal, miket írnánk egymásnak. Bevallom, meglep, hogy igazi válasszal szolgál, mi több, újabb találkozót beszélne meg. S megmosolyogtató óvatos tapogatása, amivel ismét megjegyzi, hogy már ha akarom őt keresni, súgna nekem, hol keressem. - Én például megbeszélném veled, hogy idén a perdai aratás s terménybetakarítás október elejére csúszik, s lesz egy ünnepség emiatt Elorakban. Munkaútnak is beállítható, mert megáldják a növényeket, egy vizsgálatot megér, vajon kerül-e bele CQL vagy csak babona s nem változik a növények szerkezete? Majd érvelnék az ottani találkozónk mellett azzal, hogy a katonák nem mehetnek be a perdai városba, hogy jó móka lesz, hogy el is vihetlek onnan a Szent tóhoz, mihelyst leráztuk a perdai gardedámjainkat. Nos, mit mondanál rá, Szöszi? - Vonom fel szemöldökeimet kópés mosollyal hozzá, sejthetően van terven arra is, miként szabaduljunk meg a perdai kísérőtől s sejthetően nem lenne túl legális módszer. De hát ez van, ha az ember lánya ellenállókkal ismerkedik.
*Azt, hogy az Álomvirág név találó, csak ő tudja biztosan kijelenteni, és persze az aki elnevezte, feltételezem, az első tapasztalata után. Az álom amit a virág az áldozatára bocsát, lehet akár rémálom is, a valódi mechanizmusát még nem sikerült megfejteni és próbák híján nem is fogjuk. Sok olyan növény van, ami erre a sorsa jut, a besorolása: Elkerülni. Utólag már mulatságos az amit Vadember mesél arról mit látott a virág hatása alatt, nevetek rajta de tudom, hogy akkor és orr, nem volt szórakoztató. * -Most már tudom miért érzel ellenállhatatlan vágyat a vízesések iránt. *Legutóbb is itt az állomás környékén találkoztunk, és úgy gondolom nem miattam tért ide vissza. A két alkalom még nem törvényszerű a vágyott visszatérésre, de arra kiválóan alkalma, hogy az orra alá dörgöljem. S nevetek tovább amikor elképzelem, hogyan mozoghatott a szárazföldön a magas fűben, mint aki éppen a víz felszíne alatt sétál. Érdekes lehet egy ilyen látomás, hogy még a mozgást is befolyásolja. * -Nagyobb veszélyben vagy a társaiddal együtt, mint a katonák páncélban és sisakkal a fejükön. *Igen, aggódom de azt már nem vallom be miért, még magamnak sem. Csak azt érzem, hogy nem szeretném ha bármi baja esne és ennyi elég is, most még. A gyenge próbálkozás, hogy az aggódást a társaira is vetítsem, az ő számára minden bizonnyal észrevehető, nekem nem tűnne fel fordított helyzetben. Más apróságokra jobban odafigyelek, noha én is azt mondtam „ha” találkozunk még, úgy érzem tőlem jogos, hiszen nem én döntöm el, hogy újra és újra felfedje magát előttem, hogy kockáztasson a velem való találkozással, az ő döntése. Épp ezért tulajdonítok nagyobb jelentőséget annak, hogy Vadember is így fejezi ki magát és nem úgy, hogy „amikor”. Csak egyetlen pillanat míg ezen átfutnak a gondolataim, majd bólintok, hogy akkor majd felkészülök a letöltött képekkel. Mindenesetre nem zárkózott el tőle, lehetőség maradt. * -Jó, persze én sem szívesen ázom el a hidegben. *Mondom ezt, de eszembe jut amikor az első perdai esőben kint álltam a város udvarán és amikor Callummal küzdöttük magunkat a barlang felé. Mindkétszer hideg volt és nem egy nyári zápor, mégis valamiért jó volt. A gondolatot elmossa a nevetés amit Vadember megfogalmazása okoz, és a magyarázata ami teljességgel felesleges, mert értem miről beszél, mégsem mondanék le róla, egészen különleges fantáziát takar. Még a kövirózsát sem hagyta ki.* -Igazad van, a valóságot nem lehet élethűen ábrázolni a legjobb fantáziával sem és nem hat az összes érzékünkre. A lelkünkre meg végképp nem. *Egy kicsit elnézek mellette, hogy befogjam tekintetemmel annak egy kis részletét amiről szó volt, és megengedem magamnak, hogy megforduljon a fejemben egy nagy és lemondó sóhaj gondolata is. A kirándulást elősegítő ötlete egyelőre nem hangzik el, de más igen és nem kell sok idő ahhoz, hogy eljusson a tudatomig, a szemeimről beszél. S még nem is tagadja, hogy ezzel az volt a célja, hogy pirulásra ösztönözzön. * -Ó, te galád! *Szóval a közeljövőben számíthatok ehhez hasonló bókokra, vagy más olyan kifejezésekre, melyek biztosan zavarba hoznak. Jó lesz ha gondolkozom én is azon, mivel lehet Vadembert zavarba hozni, különben menthetetlenül lemaradok. Beszélnem kell Max-el sürgősen. Biztosan meg fog lepődni, főleg ha elárulom az okát annak, miért olyan sürgős a téma…természetesen azt nem mondom el, kiről van szó, de biztos lesz abban, hogy nem Charles-ról, őt semmivel nem lehet zavarba hozni. Igyekeznék gyorsan kikerülni a pirulásból, de Vadember megoldja azzal, hogy a családjára terelődik a szó, én pedig most már rákérdezek az esélytelenek nyugalmával. Meg is lepődöm amikor válaszol és többet is mond, mint amennyit reméltem. * -Nem volt választásod? Úgy érted bajba került volna a családod ha nem jössz ide? *Kikerekedett szemekkel nézek rá, nem sejtve, hogy beletenyereltem valaminek a közepébe, és elég egyetlen pillantás is válasz helyett, hogy tudjam, sokkal komolyabb dolgokról van szó, semmint egy személyes lázadásról. Nem is várom el, hogy többet mondjon és a téma elsikkad de nem felejtem el. Nincs sok érzékem az informatikai technológiához, de sejtem, hogy a pda-ra feltett reményem csupán álom marad, könnyed játék szintjén és Vadember épp az imént említettek miatt nem kockáztathat. Ennek ellenére belemegyek és elmondom mire használnám a kettőnk között létrejöhetetlen kapcsolatot. Vademberé sokkal mókásabb és komolytalanabb, a helyzethez mindenképpen illőbb…még az első mondat végéig. Aztán kezd gyanús lenni, hogy nem tréfál és ezzel egy időben és tempóban húzódnak össze a szemöldökeim, vonulnak fel a homlokomra a gondolkodó ráncok, hogy a végére Szent tó nagyságúra kerekedjenek a szemeim. Hosszú másodpercekig nem találom a hangom, sem a gondolataimat s mikor megszólalok, nem vagyok biztos abban, hogy tényleg azt akartam mondani, amit végül sikerül kinyögnöm.* -Te el akarsz szöktetni? *Nem mintha ellene lennék, épp csak nem hiszem el, hogy jól hallottam. Teljesen kidolgozott terv. Sokkal jobb mint az enyém. Csak néhány szívdobbanásnyi idő míg átgondolom, mennyi esély van arra, hogy lebukok. Időben visszaérünk-e Elorakba.* -Jó. Megbeszélhetjük amikor a mocsárban találkozunk, katonák nélkül, amennyiben Castillo kancellár rábólint a kérésemre. *Vágom rá aztán gyorsan, nehogy meggondolja magát, vagy én ne gondoljam meg magam. Aztán zavartan elmosolyodom, mert még magamat is meglepem a gyors beleegyezéssel.*
Egy pillanatig meglepetten nézek a vízesés említésére, majd leesik, hol is vagyunk s elnevetem magam halkan. - Áh, a hazai pálya előnye a miénk! Na meg ilyenkor is jól érezni, hogy igazán élünk. Vigyázunk magunkra s egymásra! - Kacsintok hozzá a végén egyet. Aggódását kedvesnek tartom, s hogy a többiekért is teszi, azt nem tudom biztosra, hogy csak terelés vagy sem, de amilyen jó szíve van, vélhetően van benne igazság. A "ha" használata számomra egyértelmű. Hiába érzek vágyat újabb találkozóra, sok körülmény befolyásolja, hogy tudunk-e ilyen nyugodtan beszélgetni kettesben. - Ezek szerint már sikerült? - Kérdezek rá derűsen a hidegben való elázásra, magam előtt látva, ahogy fut vissza a Városba a gyümölcsösből. Egészen mellékes, hogy e képzelt képben ugyanilyen világos inget visel, vagy olyan könnyed ruhácskát, mint legutóbb, s csurom víz lesz... De bizonyosan erre is igaz, hogy a fantázia szülte látvány nyomába sem ér a valóságnak. S igaz ez a kék szemeire éppúgy, ilyen árnyalatot nem láttam, vagyis talán csak a Szent tó vize az, ami hasonlatos hozzá. Nem tudom megállni, hogy fel ne nevessek galádnak való megnevezésem miatt. - Ellenálló. - Mondom úgy, mintha ez az egy szó megmagyarázhatna minden galádságot, komiszságot, pimasz flörtölést s vademberséget. Vagy megmagyarázhatná azt, mit hagytam hátra, mit keresek itt. Válaszom előre borítékoltan több új kérdést vetett fel, s ezekből kettő kimondásra is kerül, de megszólalnom sem kell, hogy tekintetemből vagy abból, ahogy a levegőt veszem látni lehessen, erre nem lesz válasz. - Majd egy másik alkalommal elmesélem. - Odázom el a dolgot egy meg nem határozott jövőbeli eseménnyé téve, remélhetőleg anélkül, hogy újra úgy érezné, nem bízom benne. Pedig tényleg előbb utána akarok érdeklődni Szöszinek húgomnál. Nem hinném, hogy bármi extra kiderülhetne, de saját megnyugtatásomra is megvárom, mit találunk. Ez persze nem zárja ki, hogy ne beszélhetnénk le egy újabb találkozót a húgommal való találka utánra időzítve s miért is ne ültessük játékba a felvetést, hogy ha már nincs közvetlen kommunikációs lehetőségünk eljátszunk azzal, mit üzennénk egymásnak? Természetes, hogy figyelem a reakcióit, amelyek meglepő változatosságot mutatnak be s csak még mosolygósabb leszek tőle, az első kimondott szavakon pedig felnevetek. - Kiszöktetni! Ígérem, hajnalra visszaviszlek, mielőtt bárki észrevenné, hogy eltűntél! - Mosolygok csibészesen, de tán az ígéretre sincs szükség, mert Szöszi máris beleegyezik. Ahhoz képest milyen menthetetlenül jókislánynak tűnt elsőre, van benne némi bevállalósság. - Faszaizéééé... Szuper, úgy értem! - Vigyorodok el. - Mit kértél Castillo-tól? - Kérdezek rá felvonva szemöldökeimet, de úgy érzem, pár alapvető információt le kell még most egyeztetnünk, hiszen most nyugodtan meg tudjuk beszélni. A mocsári találkozó meg bizonytalan még. - De várj, a mocsár alatt te a Sötét lápot érted? Ott akarsz egyedül kóricálni? - Önkéntelenül végigmérem, se ruhára, se természetbeni tapasztalatra nem gondolom alkalmasnak oda, de igyekszem visszakapni tekintetem hamar, ne legyek bántó, inkább csak... aggódó?
*Vadembernek csak késve esik le mire céloztam a vízeséssel, de legalább nem kell magyarázkodnom. Csak mosolygok az ő nevetésén, amit most már minden akadály nélkül élvezhetek. Egészen más úgy, hogy látom az egész arcát és le sem veszem róla a szemeimet, elvétve csak, de az a természetnek szól ami körülöttünk él és csupán néhány szívdobbanásnyi ideig tart. A mosolya, a nevetése eddig is kifejező volt a szemei által, de arcának összes vonása élettel teli, és néha kedvet kapok ahhoz, hogy ujjammal kövessem egy-egy mélyebb nevetőránc vonalát. Elmerülök ebben a látványban, és egy újabb mosollyal válaszolok arra, hogy vigyáznak egymásra…de ettől még féltem. Nem is igazán a vadontól, amiben láthatóan már otthonosan mozog, hanem a katonáktól, a kancellária törvényeitől, a lebukástól. Közben az eső is szóba kerül és a kérdésére eszmélek, még élénken él bennem néhány élmény…nem mind volt kellemes.* -Természetesen, néha elkerülhetetlen, de volt amit élveztem. Az elsőt például, amikor először éreztem magamon az esőcseppeket, az illatát és még az is jólesett ahogy a szél olykor erősebben a bőrömhöz csapta. Hideg volt és friss és nem érdekelt, hogy fázom. Anya kétségbeesetten rángatott be az épületbe. Teljesen eláztam, a blúzomból csavarni lehetett a vizet. *Anya ritkán akadt ki rajtam, ez a megtiszteltetés általában Max-nek jutott mielőtt megházasodott volna, de akkor bolond nőszemélynek nevezett, én meg csak nevettem. Hosszú idő után az első, igazi nevetés volt. A dominiumi kabinba zárkózva el sem tudtam képzelni, hogy valaha ilyesmiben lesz részem. Sok mindent nem tudtam akkor elképzelni, de nem sajnálom azt a két napot, nem veszítettem vele semmit, sőt! Talán most sem ártana eltűnnöm a világ elől néhány napra, hogy magam legyek. Sok minden a helyére kerülne, de esélyem sincs ilyesmire. Olyasmi pedig még a legvadabb álmaimban sem fordult elő, hogy egy szép szemű „idegen” zavarba ejtő bókjaival pirulást csaljon ki belőlem, nem csoda, hogy a szándékosságot galádságnak minősítem. * -Ó, persze, hogyan is felejthettem el. Ez merőben ellenálló vonás, nem a férfiakra jellemző. *Nem kevés iróniával vágok vissza, komoly arccal, mint aki hiszi is amit mond. S a komolyság meg is marad, mert a családjáról van szó, arról miért is nem maradt a dominiumon, vagy a Városban, a flotta vagy a sereg kötelékében…nem is várok többet egy bólintásnál, a kérdést is szándékosan úgy fogalmaztam, hogy ne legyen túlságosan kíváncsiskodó, de bólintás és igenlő válasz helyett ígéretet kapok. Annak tekintem.* -Rendben, ahogy gondolod, de nem muszáj mesélned róla. *Nekem bőven elég annyi, amennyit eddig megosztott velem és elég, hogy láthatom az arcát. Keserédes mosolyom mögött rossz érzés gyötör amiért ezt az életet kell élnie és ha tudnék, segítenék bárhogyan és nem csak neki, hanem mindenki másnak is…de egyedül kevés vagyok és nincs bennem annyi bátorság sem azt hiszem, ráadásul nekem még megvan a családom, még senki és semmi nem fenyegeti őket és szeretném ha ez így maradna. Persze biztosan létezik olyan dolog ami ezt felülírhatja, nem látok bele a jövőbe. Nem csak a gondolataim járnak tilosban, hanem a terveink is, melyek csupán játékból születnek. Nekem azonban konkrét dolgok jutnak eszembe, miket írnék neki üzenetben ha lehetséges lenne, Vadember azonban sokkal merészebb és fantáziadúsabb ezen a téren. El sem hiszem amit hallok, vissza is kérdezek, de bár kijavít a ragozás terén, ugyanazt mondja amire gondoltam, hogy gondol. Elámulok, eddig sem vágtam faarcot, de a tartósan elnyílt ajkak beszédesebbek minden szónál.* -Ezt nem gondolod komolyan! *Nagyra kerekednek a szemeim, de azon veszem észre magam, hogy már gondolatban ki is szöktem Elorakból, pedig még nem is jártam ott, fogalmam sincs milyen a város, hol van a kapu…és a kiskapu. A hirtelen jött szabadság érzése megrészegít, épp csak felkapom a fejem Vadember elszólására, a módosításon már nevetek. Az egész most valahogy nem is tűnik lehetetlennek, főleg ha számításba veszem a szervezkedésemet. Hogy vadember megértse miről van szó, az elején kell kezdenem, ám még belém fojtja a szót…mintha aggódna. Na és persze nem tudom nem észrevenni ahogy végigmér, pontosan tudom, hogy a ruházatomra céloz, még ha nem is mondja ki, alkalmatlannak talál arra, hogy a mocsárba menjek „kirándulni”. Csak szemet forgatok erre, meddő vita lenne.* -Ne izgulj, nem egyedül mennék oda. Találkoztam egy perdai lánnyal, Tywinnával és mutattam neki egy aranyos kis virágot ami a mocsárban nő. Szerettem volna tudni milyen virág és elmondta, hogy erős gyulladáscsökkentő hatása van, de nehéz beszerezni, mert igen kényes és a mocsár sem veszélytelen hely. Szóval megígérte, hogy elkísér oda és segít, de az volt a feltétele, hogy katonák nem mehetnek be a mocsárba. Gondolom nehéz lenne neki mindenkire figyelnie, de ha egyedül vagyok vele akkor tud rám vigyázni. Erre kértem engedélyt a kancellártól, de még nem jött válasz. *Most meg rá várok, hogy mit szól hozzá. Ez végül is csak jó nekünk, feltéve ha szeretne még találkozni velem, úgy értem ha nem csak véletlenül erre járna, vagy arra, hanem azért indulna el, hogy találkozzunk. *
Mosolyogva hallgatom az eső történetét, s minthogy nem említette, hogy megfázott volna, gondolom megúszta betegség nélkül. Pedig az én gondolataimnak jót tett volna egy kis aggódás, mert úgy nem az az elázott blúz s vele a látvány járna eszemben. De legalább nem tudja Szöszi miért mosolygok. - Tán minden férfi galád... vagy veled viselkedik minden férfi galádul? - Kérdezek vissza kétféleképpen is, mert ha szándékosan zavarba hozó bókjaim galádságnak számítanak, nos, elnézve Szöszit, szerintem sok galádság érheti őt. Arra, hogy nem muszáj mesélnem, csak bólintok köszönetképpen. Ezzel vélhetően mindketten úgy vesszük, hogy olyan téma, amit ne feszegessünk, majd egyszer elmesélem. Addig biztosan utánakérdezek ki is ez a csaj, megbízható-e vagy sem. Így hamar tovább is lendülünk a komor témáról, már azon nevetek, ahogy elkerekedett szemekkel ámuldozik merész tervemen, amit úgy adok elő, mintha rutinszerűen járnék ki-be titokban a perdai városba. - Hááát, lehet azt nem gondolom komolyan, hogy hajnalra tényleg visszaviszlek, de a többit igen, komolyan gondoltam. - Kacsintok hozzá széles mosollyal, de azért ne ijedezzen, rendben hazaszállítani szándékozom. A ragozás kijavítása csak apróság volt, de lényeges. Kiszöktetni ideiglenes dolog, vissza tud térni, remélhetőleg retorziók nélkül. A megszöktetés viszont egy sokkal véglegesebb állapotot jelentene, amire szerintem ő még nem áll készen a családja miatt és talán saját maga miatt sem. Nem ítélem el érte, ellenkezőleg, meg tudom érteni. Viszont ebben az illegális, titkos kis kiruccanásban hamar meg tudunk egyezni, ami engem is egészen felvillanyoz annak ellenére, hogy még sokára lesz. A szemforgatására csak egy pimasz, de bocsánatkérő pillantással s mosollyal felek, de aztán már figyelek oda, milyen engedélyt kért. Első reakcióm nyilván a felvont szemöldök. - Ööö, figyelembe véve, hogy azt mondtad, Castillo kancellár kvázi pikkel rád, ha ezt a kérésedet ő engedélyezi, azért gyanakodj, hogy el akar veszejteni a mocsárban. - Húzom össze szemöldökeim, ráncolva homlokon félig komolyan, félig viccből mondva mindezt, szám sarkában halvány játékos mosoly játszik. - És legyél óvatos a perdaival is! Nagyon sokan ellenséget látnak bennünk, én is megkaptam már pártól, hogy ha még egyszer meglátnak, megölnek. Nehogy ez a perdai lány is csapdába akarjon csalni! - Bár Szöszi próbálta korábban leplezni, hogy aggódik értem, másokra is kivetíteni, én nem teszem, mármint nem leplezem, a ruházatába is jórészt ezért kötöttem bele újra és újra. Olyan kedves lány, nem szeretném, ha baja esne. Az önvédelemre nem kérdezek rá, kaptam belőle ízelítőt a múltkor és az alapján az aggodalmam csak növekedhet. Talán még a húgom is jobban küzd nála, pedig alacsonyabb. Plusz Ravennek ott a csodafegyvere: a sikítása. - Ha engedi a kancellár, mikor találkoztok először... Tywilával? Egyáltalán ez egyszeri alkalom? - Kérdezgetem tovább, mert a lehetőséget meglátom én is ebben, bár egyrészt szerintem a kancellár nem fogja engedni, másrészt egy ilyen találkozónál felmerül a kérdés, mit szólna Tywinna a jelenlétemhez?
*Eszembe sem jut, hogy Vadembernek a rólam alkotott pikáns gondolatai miatt nyúlik olyan szélesre a mosoly az arcán, én csak gyönyörködöm abban a látványban, amiben nem is olyan régóta van részem. A galádságra tett megjegyzése és kérdése viszont már életem azon részét kapargatják, amiről nem szívesen beszélek. Sokat gondolkodtam azon egy időben, mi lehet az oka, akár Charles-nál, akár másnál, hogy szinte senki nem vetemedett arra amire Vadember, vagy még annyira sem, mint Callum. Talán a tudós énem, a házasságom ténye, a „művész” különcsége, a Charles viselkedése miatt kialakult zárkózottságom az oka…már nem érdekel. Callum figyelmessége és kedvessége rángatott ki ebből a kényszerű burokból, most pedig Vadember az aki szaggatja a körém aggatott, vastag hálót. A miértekkel való örökös harcom fáradtságával mosolyodom el.* -Nem, nem szoktak…galádul viselkedni. *S csak legyintek mintha mindegy lenne, vagy nem számítana, de a témát mindenképp kerülném. Mondhatnám azt, hogy cserébe én sem nyaggatom a családjáról, meg minden másról amit titkolni szeretne előttem, de nem lenne igaz, mert e nélkül sem forszírozom a részleteket. Elégedett vagyok azzal amit kaptam, egy mosoly látványa, vonásainak változása ami hozzátesz a tekintetéhez, bőven elég. Csak meghúztuk a határokat. Ha anya egy kicsit is kedvelné Callumot, azt mondta volna, hogy mellette kinyíltam akár egy virág, Vadember mellett ezt hatványozottan érzem, és nem annak a ténye szabadít fel, hogy ellenálló és nem köti semmi, viszonylag szabadon él még ha fel is kellett adnia érte sok mindent, hanem a személyisége, az örökös mosoly az arcán, a nevetése és a közvetlensége az ami engem is formál. A szöktetés gondolata jócskán rápakol még erre az érzésre és nem is nagyon érdekel, hogy ki vagy el, s ezek között mi a különbség. Számomra jelenleg nincs, csak az jár a fejemben, hogy tilosban járni, szabadon, vizslató szemek kereszttüzén kívül…nem különben vele. * -Ha hajnalra nem, akkor mikor? És nekem kellene magyarázkodnom? *Az első buktató ami eszembe jut és nem véletlenül. Még ha én bajba is kerülnék, mindezt nem boríthatom a családomra, sem a szüleimre, sem a testvéremre, akinek szintén van már családja. Ha tudnám előre mit kockáztatok, azt is tudnám meddig mehetek el, de nem kérdezhetek rá arra, hogy mivel jár kiszökni a Városból csak azért, hogy ne legyenek kísérőim és arra mehessek ahova akarok. Ellenállóval kapcsolatot létesíteni már eleve főbenjáró bűn…és miért nem elégszem meg ennyivel? Mert lassan úgy érzem, hogy a saját életem börtönében létezem…de nem élek, s a nagy tettek melyek akár az enyémek is lehettek volna, lassan feledésbe is merülnek, míg korom okán bele nem törődöm, s még csak emlék sem leszek. Nem elégszem meg néhány találkozóval, beszélgetéssel melyet katonák szakítanak félbe, nem elégszem meg lopott percekkel. Tywinna felbukkanása és a Callum által talált apró kis virág olyan utat nyitott meg előttem, amit nem hagyhattam ki. Vadember megjegyzésére már elmosolyodom, nem is tagadom, hogy mi volt a célom.* -Épp erre alapoztam, hogy rábólintson. *Legalább ennyi előnye legyen annak, hogy el kellett viselnem a piszkálódásait a degradáló megjegyzéseit. Ha ebben örömét leli, ám legyen. Dörzsölgesse csak a tenyereit míg én a perdai vadont járom katonák nélkül. Jobban érdekel az amit Vadember hangjából ezután vélek kihallani és csak szélesíti a mosolyt az arcomon.* -Csak nem aggódsz? Vigyázok magamra, de nem hiszem, hogy bántani akarna, nagyon kedves lány. *Bízom benne, de sokkal fontosabb, hogy ő is bízzon bennem és azon leszek, hogy ez így legyen. Másrészt ő is „fűvész” ahogy magát és engem nevezett, és talán sokat jelent az, hogy nem letarolni akarom a vadont, hanem megismerni és megtartani azt ami van, vigyázni rá, megtanulni tőle, hogyan tegyem ezt. * -Tywinna a neve…Nem tudom hogyan lépjek kapcsolatba vele, de időnként az állomás felé jár. Sokat tud a növényekről és ez nekem fontos, és nem egyszeri alkalmat szeretnék. Olyan kedves és közvetlen. És ha mindezeket megtudom, veled hogyan tudassam? *Ez sem elhanyagolható szempont, elvégre épp az imént mondta, hogy nem működik a pda-ja úgy ahogy nekünk kellene. Mégis hogyan üzenhetnék neki? Ez a kérdés Tywinna nélkül is kérdés marad.*
- Akkor még jó, hogy nem élek a Városban. Az oculiatibigyó parazita-járvány komoly pusztítást végezhet ott. - Mosolygok rá kedvesen s hát galádul is, de értettem pillantását s szavait, nem akarom forszírozni a témát tovább, ugyanakkor szerettem volna valamivel visszavarázsolni a mosolyt az arcára. S ha lehet, miért ne egy kis galádsággal? Valahol értem azt is, hogy nem halmozzák el bókokkal, mert elsőre nem az a femme fatale típusú nő, akit azonnal észrevenni mihelyst megjelent valahol és minden férfi figyelmét magára vonja. Ám valahol nem értem, hogy lehet, hogy senki észre sem vette őt, hiszen szép nő. - Jól van, akkor hajnalra! És magyarázkodhatok helyetted én is, de azután többet kellene neked magyarázkodnod! - Vigyorodok el, mert lássuk be, ha én mint ellenálló kiállok megmagyarázni a szöktetést, az több kérdést vetne fel, mint amennyit megválaszolna s azzal kerülne csak Szöszi igazán bajba. - Találkozzunk az aratási ünnep délutánján úgy háromkor. A fő terük közepén van egy kút, ott megtalállak majd! A kísérőd s a kiszökés miatt ne aggódj, észre sem fogják venni, hogy nem vagy ott! Nem akarlak bajba sodorni. - Mondom a végén megnyugtatóan, mert látom, hogy amennyire jönne, annyira aggódik is, s ezen nem segítenek az olyan tréfáim, hogy nem biztos, hogy időre visszaviszem. Ám az is kiderül, hogy bizonyos szempontból Szöszit sem kell félteni, nem minden ravaszságot nélkülözve írt Castillo kancellárnak. - Ejha, bravó, Szöszi! A végén a tenyeredből fog enni! - Biccentek s mosolygok elismerően, de még jobb lenne, ha már zsebünkben lenne a kancellár válasza, úgy könnyebb lenne tervezni is. - De, aggódok! Túl csinos Szöszi vagy lápi hullának! - Öltök nyelvet rá, s ugyan továbbra sem vagyok meggyőződve arról, hogy biztonságban lesz Jasmine, sokat nem tehetek. Marad az, hogy bízzak abban, hogy a perdai is túl cukinak találja ahhoz, hogy bántsa őt. - Nos... Feltételezem a kancellár hamarosan válaszol. Mit szólnál mához három hétre a Sötét láp nyugati oldalánál? Vagy lassabban méltóztatik válaszolni? Kezdésnek találkozzunk ott, s ha nem tudsz eljönni, megpróbállak megkeresni itt, ne kockáztass miattam. Legkésőbb Elorakban ősszel találkozunk. Addig tudunk gondolkodni, hogyan tudnánk hatékonyan és biztonságosan üzenni egymásnak. - Nézek rá kérdőn, neki mi a véleménye, van-e esetleg jobb ötlete? Na meg azt is figyelembe kell vennem, hogy magamra nézve is biztonságos üzenés kell, csapdába nem szívesen futnék.
*Vadember elég gyakran zavarba hoz, bár most mintha szelídült volna ez a fajta késztetése, s bár a kijelentése kivételesen nem az én káromra húz egy lapot, zavartan nézek rá.* -Oculi micsoda? Parazita járvány? *Az egészet nem érem, főleg azt nem hogyan jön ez a galádság témához, melyet olyan előszeretettel végez, de neki biztosan van rá magyarázata. Mindez azonban nem is annyira fontos, vagy nem bír akkora jelentőséggel, mint a szökésem Elorakból, ha egyszer eljutok oda. Már az is nagy kaland lenne, hiszen eddig csak néhány perdaival találkoztam, és innen-onnan hallottam róluk, de nem láttam hogyan élnek valójában, nem láttam a városukat, a falvaikat, nem láttam őket együtt egy közös ünnepségen, pedig ahogy hallottam, több van nekik mint nekünk. Talán nem kellene, de már most nagyon beleélem magam és jó, hogy korábban gondoltam arra, hogy távolítsam el az őröket magam mellől. Abban viszont egyetértek vademberrel, hogy egyikünk magyarázkodása sem húzna ki minket a bajból, ha lebuknánk. * -Azt hiszem jobb ha mindketten csendben maradunk. *Válaszolom nevetve, de már tovább tervezek azzal, hogy rákérdezek vele vajon hogyan léphetnék kapcsolatba. Igen behatároltak a lehetőségeink, pedig technika terén jól állunk, csak épp nem használhatjuk. * -Aratási ünnep, háromkor a kútnál. *Széles mosolyra húzódnak az ajkaim, mert még soha nem beszéltem meg senkivel találkát, pláne nem ilyen izgalmas módon. S biztosan nem fogom elfelejteni sem, nem kell feljegyeznem, mert erre a napra fogok várni, körülbelül mostantól. S még egy dicséretet is bezsebelhetek a szervezésemért, mely tovább nyújtja a mosolyom idejét. * -Remélem nem így lesz, sokkal kellemesebb amikor távol van tőlem. *Biztos vagyok abban, hogy Castillo kancellár belemegy a végén, és abban is, hogy nem elsőre, már csak azért sem, mert túl gyanús lenne, no meg hogy néz az ki, ha kancellárként azonnal rábólint a kérésemre? Az is hozzátartozik a piszkálásomhoz, hogy kéreti magát. Az aggodalma jólesik, én inkább a mi tervünk miatt aggódom, semmint a perdai lány miatt, vagy azért, hogy elveszek a mocsárban. * -Ó hát ez kedves. Lápi hulla. Igenis szép lennék lápi hullának is, csak nem kívánom megmutatni neked mennyire. *Visszanyújtom a nyelvem válaszul az övére és nevetésem lassan de biztosan halk kuncogássá csitul, ahogy a téma bár nem változik, de irányt vált. Remélem három hét elég lesz arra, hogy végül kedvezően kialkudjam Castillo kancellárnál az őrök nélküli kirándulást és rábólintok Vadember tervére.* -Szerintem három hét elég, de ha addig nem válaszol, valahogy megoldom, hogy szót válthassunk. Legalább annyit, hogy elmondjam mire jutottam. Ha nem tudunk találkozni, majd rendszeres szokásommá válik, hogy minden reggel kijövök ide teázni. Ha nem is találkozunk, hagyhatsz üzenetet a hasadékban, vagy itt, a virágnál. Bármire ráírhatod, akár egy…kendőre is. Ide nem jönnek le az őrök. *Szavaim közben jut eszembe néhány gondolat, ha már a kommunikátort nem használhatjuk, legyen olyan amihez más nem férhet hozzá és a helyét is csak mi ismerjük. S intek előbb a fejemmel a sziklarepedésben élő virág felé, majd a kezében lévő kendőmre, amit úgy tűnik igyekszik kisajátítani. * -Így én is tudok hagyni neked üzenetet. Van elég vásznam és nem tűnik fel senkinek, ha vászonnal és ecsetekkel jövök ide.
Ha valamire nem számítok, az az, hogy egy bókot meg kell magyaráznom. Felvonom szemöldökeim visszakérdezésére. - Oh, te nyilván nem a legelején mentél le a Városba, hanem akkor, mikor már biztonságosabb volt. Volt az az oculiati-nemtudomhogyantovább parazita. Francnak adnak az orvosok még most is latin neveket, mikor nem csak az a nyelv halt ki, hanem a Föld is! Na de a lényeg, hogy az elején sokan elkapták, s ez a parazita a szembe jutva nyomja a látóidegeket s vakságot okoz. Gondoltam, most is ez a parazita sújtja a városiakat, hogy senki nem galádkodik veled... És ritka szar ez így elmagyarázva! - Nevetek kicsit saját magamon, hátul vakarva meg fejem sötétszín tincseimbe túrva. Jobb is, ha a Városról egy másik település emlegetésére térünk át, s hamar megbeszélésre kerül az eloraki találkozónk. A perdai kíséret lerázását addigra pontosan kitalálom, mondjuk, kezdetleges tervem van rá, de ezzel egyelőre nem akarom Szöszit sokkolni. A végén még visszakozna, amit nem szeretnék. Majd ráér ott megtudni, pontosan mit találtam ki neki. Elgyönyörködöm a mosolyában, ami tartósan ott marad arcán, s én is elvigyorodom, mikor inkább távol tudná magától Castillo kancellárt. Apám taktikáját hallom vissza benne, míg Ravennek ennek pont az ellenkezője vált be eddig. De Szöszi nem olyan, mint Húgi. Jobban is aggódnék Húgiért, ha olyan lenne, mint Szöszi. - Pont ezt mondom én is, hogy túl csinos vagy lápi hullának. Pazarlás lenne hagyni odaveszni téged! - Még a vállaim is belerázkódnak a kuncogásba visszavágását hallva, csak egy alig hosszabb pillanatig időzve el a kinyújtott nyelvénél s ajkainál, ahova visszahúzta azt a nyelvecskét. Azt hiszem, rossz hatással vagyok rá. És ez baromira tetszik! - Hmmm, azért fentebb hagyok üzenetet, megpróbálok ott a szélen, ahonnan lenéztél hozzám az elején, s nem idelenn. Ha nem vagyok itt, ki kap el téged? Még nem vizsgáztál le. - Incselkedem vele, de amúgy is jogos ez tőlem, csupa karcolás lett Szöszi, mire lejutott. - Legkésőbb akkor három hét múlva megnézem itt az üzenetet vagy hagyok én. Addig kitalálom, mire írok, meg mivel, amit nem old az eső... van valami javaslatod? - Kérdezem tovább, s bár bonyolultnak tűnik a tervünk na meg körülményesnek, ettől még éppolyan izgatottsággal tölt el a szervezése, mint az Elorakba megbeszélt találkozó. Remélem, működni is fog! Addig is felemelem a kezem, amiben a kockás kendő pihen. - Ami pedig a kendődet illeti, túszul ejtettem, avagy zálogba vettem. Majd visszakaphatod, mikor újra találkozunk! - Pimasz mosollyal figyelem a reakciót, bár túl nagy érzelmi törést nem hiszem, hogy okozna a kendő ideiglenes eltulajdonítása, ha egyszer azt is felhasználhattam volna üzenésre. Ha minden kockába írok egy betűt, tiszta keresztrejtvényt kapna.
*Parazita járványról az embernek nem egy bók jut eszébe, én meg amúgy sem vagyok túl jártas az ilyen átvitt értelmű bókokban. A magyarázat is későn esik le, de roppant mókás ahogy vadember előadja, körítve némi szitokkal is ami a betegségek és azok kórokozóinak elnevezőit illeti. Eltelik néhány szívdobbanásnyi idő, mire összekötöm a kettőt és a felismerés ehhez mérten látványos. A szemeim kikerekednek és az ajkaim is elnyílnak egy nagy „Ó”-ra mielőtt megszólalok, bár az utolsó mondata miatt a nevetés jelentősen csorbítja a komolyságot.* -Igazad van, tényleg jobban hangzott magyarázat nélkül, de azért köszönöm. Szép bók volt. *Mondom ezt nem minden irónia nélkül, elvégre nem mindennapos parazitákkal bókolni. A mosoly már csak azért is marad az arcomon letörölhetetlenül, mert olyasmit tervezünk, ami talán néhány héttel ezelőtt még eszembe sem jutott volna, vagy elsőre nemet mondtam volna. Be kell látnom azonban, hogy bárkinek nemet mondanék még mindig, Vadember kivételével. Mindehhez kell Castillo kancellár rábólintása is a kérésemre, amit már Vademberre gondoltan találtam ki. Ha megvan a mocsári találka, már az eloraki előtt sem lesz akadály. A mocsár azonban sötétségét és veszélyeit tekintve, meglepően mókás fordulatot hoz, és újra gyakorolhatjuk az egymásra való nyelvöltögetést. Vadember nevetését immár láthatóan is a magaménak tudhatom és hosszan elidőzöm arcának nézésében. Azt mondják a szem a lélek tükre, de most cáfolnom kell ezt az állítást, mert a mosolyában is minden benne van és ez eddig hiányzott. Azok a vonások melyek szétszaladnak ajkai körül, még a szakáll ellenére is látszanak és egészen megváltoztatják az arcát. * -Látod ez már számomra is érthető bók volt. *Kezdem megszokni, bár attól még messze vagyok hogy ne piruljak bele egy-egy ilyen kijelentésébe, de jóleső érzéssel tölt el és hálás vagyok érte. Talán ez ösztönöz arra, hogy újabb és újabb ötletekkel álljak elő a kapcsolattartás terén, amit vadember el is fogad…kis kikötéssel, amin nevetnem kell, mert a felét nem gondolja komolyan. * -Ma nem készültem sziklamászásra. Legközelebb hozok kötelet és nem esem le. Ott a szélén nem biztos, hogy jó ötlet, könnyen észrevehetik az őrök ha erre járőröznek. *Magabiztosan jelentem ki , utóbbiban tényleg biztos vagyok, abban már nem annyira, hogy kötéltáncot járjak. De nem lehet az olyan nehéz, egy fokkal könnyebb is ha van mibe kapaszkodnom. * -Betehetnéd egy vízhatlan anyagba az üzenetet. Vagy keverhetsz a festékhez valamilyen zsiradékot, préselt olajat. Írhatod a véreddel is, ha megalvad már nem hozza ki a víz. *Sajnálatos, hogy a perdaiakkal való találkozásomkor ilyesmire nem terjedtek ki a kérdéseim, minden bizonnyal használhatóbb ötletekkel állnának elő. Az utolsó mondatom merőben tréfa, próbálok azonban komolyan nézni Vadember szemeibe, legalább az első reakciójáig. Aztán persze nem bírom tovább nevetés nélkül. * -Nehogy komolyan vedd. *Képes rá, amilyen lökött. Az imént ugyan én magam adtam neki a kendőmet egyetlen fejbiccentéssel, mikor azt ajánlottam üzenetvivő eszköznek, de egészen másképp hangzik az, hogy túszul ejti. Szegény kendőm. Zálog…csak eljutottunk idáig. Nem először említi a zálogot, de nem kívánom olyan könnyen adni magam, ezért bár megmásítom korábbi szavaimat, a kendőért kapok.* -Hééé Vadember! Elviheted ha én adom! Csak úgy nem lehet a tiéd. Mit adsz érte? *Ha sikerül elkapnom, legalább az egyik csücskét, akkor nem eresztem. Harcolhatunk érte. *
- Ó, igen. - Nevetek én is látványos felismerésén na meg még mindig magamon, s közben arra jutok, hogy meg kell maradnom a virág-hasonlatos bókoknál. Vagy megedződik, talán ez buzdít arra, hogy a lápi hullás dologgal viccelődve bókoljak neki újra egy kicsit később. Ez legalább célt ér rögtön, még édes kis nyelvét is megvillantja újra elpirulva. Valamiért ez tetszik, de ahelyett hogy ennek okait boncolgatnám magamban, inkább találkozókat beszélünk le, na meg elég fapados üzenetváltási módokat. Valamit majd ki kell találnom, hogy ezt tudjuk modernizálni. - És van odafenn mihez kikötni a kötelet? Szó sem lehet róla, a mester jelenléte nélkül nem javallott gyakorolni! - Mosolygok rá, az őrök tekintetében igazat adva neki. - Majd akkor a hasadék tetejébe rejtem. Könnyen eléred, de amúgy nem szúrható ki se az üzenet, se én, ahogy elhelyezem ott. - Legalábbis reményeim szerint, aztán majd kiderül, hogy a gyakorlat mit hoz. Majd menet közben finomítjuk a módszereinket, ahogy egyre jobban belejövünk a titkos s tilos levelezésbe. Ennyit arról, hogy nem akarom bajba sodorni. Nem is akarom, de minden esélyt megadok rá. Az üzenet vízállóságára is kitérünk, mert míg a Dominiumon ez nem lenne gond, itt a Perdán, nyílt területen, főleg nyáron lehet számítani gyors, heves esőre. Hogy világítson a festék, azt tudom, hogyan kell, a Rebelliumban is használjuk, de az most túl feltűnő lenne. Érdeklődve hallgatom hát, hogy mit javasol. Én már azon meglepődöm, hogy elég egy kis olaj a festékbe s máris vízálló lesz, hanem mikor a vért említi! Sikerül olyan komolyan előadnia, hogy nem gyanakszom, csak szemeim kerekednek el. Már éppen kérdezném, hogy hexa-vér nem jobb-e, mint az enyém, kicsit több is van belőle s könnyebben pótolható... Idáig jutok gondolatban, mikor Szöszi elneveti magát s fény derül rá, hogy vérrel azért mégsem kell üzeneteket írnom. Nekem is rögtön széles mosolyra húzódnak ajkaim. - Jól van, Szöszi, tanulékony vagy! Én már agyaltam, hogy hexa-vér is jó lehet-e? - Ismerem el, hogy ez szép húzás tőle, simán bedőltem neki. A kendőt ezek után naná, hogy ki akarom sajátítani, hiába kap utána méltatlankodva s csípi el a textil egyik csücskét. - Ha cserébe adok valamit, az csere-üzlet, nem zálog, nem igaz? - Húzom a kendőt magam felé s kicsit hátra magam mögé, azzal az alattomos céllal, hogy ha ő sem ereszti a kendőt, kénytelen lesz követni azt előre, közelebb hozzám. Ha terveim szerint alakul, akkor a következő kérdést már úgy teszem fel, hogy elég közelről nézhetek Jasmine kék szemeibe. - De lásd, kivel van dolgod, megkérdezem: mit kérnél cserébe?
*Túl vagyok két lüke de nagyon kedves bókon, és valójában jobban is tetszenek ezek, mintha szimplán azt mondta volna, hogy szép vagyok. Hozzá illenek, olyanok mint a személyisége, kicsit bohókás, kicsit komoly, szertelen. Nem tagadhatom, hogy jól érzem magam vele, s még soha nem éreztem magam így, nem nevettem ennyit…talán csak gyerekkoromban a bátyámmal, de az egészen más volt. A következő találkozásunk tervezgetése is hasonlóan derűs hangulatban telik és meglepő, de sok ötletem van nekem is, néhányon még finomítani kell, de ha van az ember lányának motivációja, semmi sem lehetetlen. Még Castillo kancellár kijátszása sem.* -Biztosan van, talán az egyik fa törzse….ó, de lehet róla szó. Ha nem vagy itt, úgysem tudsz beleszólni. *Elégedetten mosolyodom el, és ebben nem kevés elhatározás is van, magamat is győzködöm, hogy csak könnyebb lehet, mint mindenféle biztosítás nélkül lemászni. Amúgy meg, idelent sokkal több látnivaló van, kezdve a kis virággal a sziklarepedésben. * -Rendben, de ne kockáztass. Inkább én pottyanjak le, minthogy téged meglássanak. Nem volt vészes. *Már komolyabban mondom és úgy is gondolom azt a részét, hogy ne lássák meg amikor miattam igyekszik feljebb mászni, akár gyakorlottabb nálam akár nem. S már a fenekem sem fáj – csak egy kicsit – nagyobb volt az ijedelem mint a fájdalom. Persze önkéntelenül is odatéved a kezem az eddig nem sajgó testrészre, megérintve azonban igenis érzem, hogy van. Ez legyen a legnagyobb gondom a jövőben. Az üzenetek helye már megvan, csak azt kell kitalálni, hogyan maradjanak meg épségben, olvashatóan. Nem csak a levegő párásabb itt a vízesés miatt, hanem az eső is gyakrabban esik, ami nem csak tönkreteheti azt amire írja, de le is moshatja ha nem jó helyre teszi. Néhány ötletemet osztom meg vele, melyek közül az utolsó már ugratás, de sikerül addig nevetés nélkül kibírnom, míg el nem hiszi, hogy komolyan mondtam. Ez aztán még több nevetést csal ki belőlem és egy újabb nyelvnyújtást. * -Azt hiszem ebben jobban haladok mint a sziklamászásban, tehát az sem lesz lehetetlen. Hexa vér? Nem kívánom, hogy egy állatot leölj néhány betűért. *A kendőért azonban újabb harc következik, nem mintha nem adnám neki ha elkéri, de így sokkal izgalmasabb és mókásabb. * -Ha zálogba veszed el, később úgy is ki kell váltanom és akkor kérsz cserébe valamit. Ugyanaz, csak később kapod meg amit akarsz. *Míg a kezemben tartom a kendőt rámutatok a tényekre, de nem számítok arra, hogy magához húzza, így tényleg meg kell dolgoznom azért, hogy legalább néhány percig nálam is legyen. Kénytelen lennék a kendővel mozdulni, felé hajolni ha hagynám magam, de nem hagyom, próbálom én is magam felé húzni…ami már korántsem olyan könnyű egy nálam jóval erősebb férfi ellen. Ha nem is olyan közel egymáshoz, mint amire számított, de elég közel ahhoz, hogy ne is láthassunk mást, mint egymás tekintete teszi fel a kérdést, amire nem tudok válaszolni. Csak játék az egész és nem gondolkodtam rajta, van olyasmi amit nem merek kérni, vagy azért, mert úgy sem adná vagy azért, mert magam is belepirulnék. Eszembe jut a korábbi évődése arról, hogy majd mondjak valamit amibe ő pirul bele…de mindig ugyanoda lyukadok ki, és egy pillanatra lenézek az ajkaira is, melyek csibészes mosolyba fordulnak. * -Mid van? Nem szeretnék kevesebbet kérni, ha később kiderül, kérhettem volna többet is. Fenntartom a válogatás jogát, elvégre az én kendőm. *Picit megemelkedik a szemöldököm, mintegy kihívásként, hogy tegye meg a tétjeit. Az enyém épp csak nem reccsen a harc súlya alatt.*
- Majd az összes üzenetem arról fog szólni, hogy ne mássz le magas sziklákról nélkülem, sőt, lefele a hasadékot is telepingálom "sicc vissza", "fordulj vissza" és "utolsó esély visszafordulni" és hasonló üzenetekkel. Lenn meg, ahova leestél most is, lesz egy "én megmondtam, bleee". - Viccelődök továbbra is, mert azért telegraffitizni a sziklahasadékot enyhén szólva is feltűnő lenne, de azért én látom lelki szemeim előtt. - Jah, azt látom, nem vészes, persze, hogyne. S ha a fejed ütöd be? - Elég olyan szerencsétlen helyen, hogy többet sosem kel fel, s meglehet sosem szereznék tudomást erről. De legalább olyan megérintő, hogy sérülést bevállalna a lebukásom helyett, mint ahogy múltkor szendviccsel és teával kínált, holott fegyvert fogtam rá. S nem is tudom nagyon hova tenni ezt, annyira különös. Lepillantva látom, hogy hova téved a keze magán, de per pillanat türtőztetem magam, s nem ajánlom fel újra, hogy gyógysimogatást vállalok az érintett testrészen (is). Persze, nem kimondani egy dolog, de a pimasz tekintetem szavak nélkül is megüzeni, ahogy felpillantok újra a kék szemekbe. Meglehet ezért is kapok egy kis megviccelést, aminek sikeresen be is dőlök, s már vérrel kipingált hasadékot látok lelki szemeim előtt. - Sosem adod fel igaz? Makacs Szöszi. - Csóválom meg a fejemet, hogy ezt a viccelődést a sziklamászással teszi egyenértékűvé, de nagyon remélem az ő érdekében, hogy nem gondolta komolyan. - Néhány betűért? Dehogy! Gyakran vadászunk rá, gyakorlatilag szinte minden része hasznosítható valamire. Így nem volna nehéz hozzájutni. - Tisztázom ezt, mielőtt Jasmine meg rituális gyilkolást képzel el, melynek végén régimódi tintásüvegekbe töltöm a hexa vérét. A vadászat tisztán a túlélésről szól: a sok ízletes húsról, a jól hasznosítható bőrről, a porrá őrölt csontok használhatóságáról s még ki tudja mi minden. A kendőért való harc meg tisztán flörtölésről és játékos évődésről szól, ahogy ide-odahúzzuk magunk között próbálván rávenni a másikat arra, hogy ő legyen az, aki követi a kendőt mozgásában és közelebb hajol így a másikhoz. Sima erőm is, hát még az implantátum ereje hamar eldöntené a kérdést, de abban mi móka volna? Hagyom hát, hogy ő is húzza maga felé a kendőt, egyelőre holtverseny alakuljon ki és a kendő köztünk marad, ám mi mégis közelebb kerülünk egymáshoz. - Pontosan az a lényeg, hogy később. Addig kamatozik, késedelmi pótlék és egyéb illetékek jönnek rá! Szerintem megéri várnom így... - Szemtelen mosollyal nézek rá, mert nem leszek rest felsrófolni a kendő árát majd, míg találkozunk a mocsárnál legközelebb. Habár lehet most leszek kénytelen erre, mert Szöszi csak makacskodik, de hogy ezt nem bánom, az amiatt is van, mert nem lehet nem észrevenni, hogy most ő az, aki lepillant a számra. Ez alapján egyértelmű szerintem mit kérne, de vajon kimondani is merné? Válasza viszont megnevettet, ügyesen vágja ki magát visszadobva a labdát nekem. Ám legyen. - Milyen élelmes valaki! És milyen szívtelen, kisemmizne egy szegény ellenállót! - Igen, ez utóbbi én vagyok, jól gondolja. De nem én vagyok az, aki megfutamodna egy ilyen kihívás elől, így enyhítve a kendő feszülésén áthidalom a köztünk lévő távolságot, kicsit térve csak ki oldalra, hogy szabad kezemmel haját simítva odébb adjak egy lágy puszit kezdésnek, egészen közel a fül tövéhez, tudatosan onnan indítva a játékot. - Nos, egyszer van egy ilyenem... és egy ilyen... - A következő már az arcát éri, már ha nem lökött el magától az előző után, nem húzódott el, vagy nem bólintott rá inkább az első ajánlatra, hogy az jó lesz, ne is folytassam. Ám hogy van-e harmadik vagy további ajánlatom neki, meddig merészkedtem volna el, ha hagyja, az akkor sem fog kiderülni, ha nem tiltakozott az első kettőnél sem, mert piszkosul jól időzítő katonáink fentről ismételten megszólalnak, amit én a magam részéről nyugodtan hagynék jelen körülmények között figyelmen kívül, ha nem hallanám ki az ideges hangszínt már a megszólításból, mielőtt eljutna tudatomig, mit is mondanak utána. - Mrs. Montgomery! Azonnal vissza kell térnünk az állomásra! Ellenállók mozgását észlelték a környéken! Hallotta?! Tüstént indulnunk kell! - Magam részéről az ellenállók említésekor meglepetten pillantok fel - nem mintha látnám a katonákat, szerencsére -, de ez is elég beszédes Jasmine számára. - Mármint rajtam kívül? - Teszem is fel a költői kérdést halkan, kissé távolabb húzódva immáron a szép botanikuslánytól, nem kevés bánatomra egyébként, de hát a katonák kiváló ünneprontók. - Mrs. Montgomery?! Indulnunk kell a parancs értelmében! Lemegyek, hogy felsegíthessem és hamarabb induljunk!
*Amikor azt mondtam, nem számít ha nincs itt, könnyebben megteszem azt amiről letiltott, komolyan gondoltam, de ő még ebből is képes viccet csinálni és el is képzelem. Számos apró üzenetet a sziklafalon, kacskaringós betűkkel, ahogy épp a kő formája engedi, és ahogy akkor nevetnék, úgy most is nevetek rajta. * -Sicc vissza? Mókás lenne. De ugye nem gondoltad komolyan, hogy ez visszatartana? *Még mindig nevetek, de ez csitul addigra mikor a fenekem kerül szóba…közvetve persze. S megható amikor aggódva visszakérdez és magamban kénytelen vagyok igazat adni neki, mert sosem lehet tudni és bár az a sziklahasadék nem olyan hosszú, hogy nagyot eshessek, elég egy szerencsétlen mozdulat. Az érvelésem pont ezért nem olyan vehemens, mint ahogy elsőre terveztem.* -Pont azért jó a kötél. Nem fogok leesni. *A makacsságom azonban megmarad, bár ahogy a fenekemet érintem meg, maradt emlékeztető. Felnézve rá látom ahogy a pillantása irányt vált s noha nem mond semmit, a szemei annál beszédesebbek és talán pimaszabbak mint a szavai lennének. Félmosollyal arcomon ingatom meg a fejem…lehetetlen egy alak. S ez a fejingatás válasz a kérdésére is, mely most már újabb névvel egészíti ki az eddigi Szöszit. Nem adom fel és tényleg komolyan gondoltam, hogy legközelebb jobban felkészülök, szinte bármit rá tudok fogni arra miért kell lemásznom ide, ráadásul festékekkel és vászonnal, mert én arra készülök. De Castillo kancellárnak nem fog készülni jelentés a vízesés ezen szakaszáról, az itt fellelhető apró virágokról, pedig kissé lejjebb szép kis csoportosulást láttam. Apró de annál lelkesítőbb sikernek könyvelem el, hogy ezek után meg tudom tréfálni Vadembert a vérrel való írással, de nemsokára lehervad a mosolyom attól amit mond. Jobban belegondolva érthető, csak első hallásra kegyetlennek éreztem az állatra való vadászatot, azt meg kiváltképp, hogy minden része hasznosítható. Ha nem kellene harcolnom a kendőmért, ami pusztán játék, elkalandoznék Vadember életén, azon min kell keresztülmennie nap mint nap, hogy mindenért keményen meg kell dolgoznia, nem csak elé teszik az asztalra, vagy megkapja, miután megrendelte. S pillantásom is csak akkor esne a ruházatára, mely eddig is a szemeim előtt volt, de nem tulajdonítottam jelentséget neki. Így azonban a derű és a nevetés söpri el azokat a gondolatokat, melyek visszatérnek majd a kabinom magányában. Nem is fűzök semmit a vadászathoz, elengedem mintha soha nem is került volna szóba. A kendőm valahol félúton kettőnk között ragad, mi azonban közelebb kerülünk egymáshoz…érzem az illatát és látom a hozzávaló szemtelen mosolyt, az ajkait. * -Az én kendőm, nekem kell várnom rá, tisztességtelen üzlet ha még te kérsz érte késedelmi kamatot, elvégre te késlekedsz. Inkább engedmény járna. *A közelsége jóleső zavarba hoz, s bár a gondolatokat szavakba öntöm, a hangomban nincs meg a kellő szigorúság vagy temperamentum. Minden idegszálam ráhangolódik, nehéz így gondolkodni, s mivel nem is terveztem semmit arra, mit kérek cserébe, a könnyebb utat választom. Visszaadom az ötletelés lehetőségét. * -Minél jobban ragaszkodsz a kendőmhöz, annál többet ér. Aki szegény, ne álljon le üzletelni. *Mosolygom válaszul de már érzem a kendő lazulását s a következő pillanatban Vadember már mozdul is, közelebb hajol hozzám, én meg csak enyhén elhajolva nézem a hajamhoz nyújtózkodó kezét, mely libabőrt csal ismét a karomra, jólesően megborzongom a finom érintéstől. Dehogy húzódom el, épp csak annyit mozdultam önkéntelenül, hogy követni tudjam kezének mozdulatát, a többit már nem akarom látni, csak érezni. Mély remegő sóhajt csal ki belőlem a nyakam és az arcom határára adott lágy, apró puszi. Nincs benne semmi mély erotika, nem nyúlik el hosszan, nem tapad a bőrömre…de annál hatásosabb. Csalogató, mint az első falat édes sütemény, ami kiabálja, hogy „Gyere egyél meg!” és én többet kívánok már azelőtt, hogy megkapnám a második puszit. A levegő is bennem reked, lehunyt szemekkel várva a következőt és a következőt, és a….katona kiáltása most nem haragot vált ki belőlem, nem türelmetlenséget, csupán kinyitom a szemeimet és nézek ki a fejemből, mint aki nem tudja hol van. Persze nagyon is tudom hol vagyok, szerteszéjjel….homlokomon gondolkodóráncok mélyülnek el, kérdőn tekintek Vademberre. Az első villanás, az első kérdés, hogy miért hagyta abba, a következő, hogy miről beszél? * -Ellenállók? Hol? *S ekkor szólal meg újra az őr odafentről, ami már bekapcsolja bennem a riadót. Ijedten tekintek Vademberre mielőtt elengedve a kendőmet, felpattannék a kis sziklamélyedésből, hogy kiálljak a peremre. Az a katona nem jöhet le ide, nem jöhet le! * -FELESLEGES LEJÖNNIE, NEM KELL. MINDJÁRT MEGYEK! *Mindjárt, csak még elköszönök, csak még egyszer megnézem magamnak az arcát, a mosolyát, csak még egyszer megérintem…*
- Nem, tudom, hogy nem tartana vissza, ezért szántam üzenetet a legaljára is. - Felelek széles mosolygás közepette, mert ha másért nem is, a nevetés miatt esne le szegény, kötél ide vagy oda. Csak jönnék rá, miért a férfiakat tartják makacsnak, mikor ilyen egyszerű kérdésben is a nők messze túlszárnyalnak minket. Talán ha alszik rá egyet, belátja, hogy annyira nem jó ötlet. Remélem. Fejcsóválása éppúgy szólhat ezen reményeimnek, mint ki nem mondott ajánlkozásomnak, hogy örömmel vetnék pillantást a sajgó formás fenekére. A mosolyomat mindenesetre egyik eshetőség sem mossa le arcomról, így érkezünk el oda, hogy már a kendőért vetélkedünk s komolyan előadott, mégis végtelenül komolytalan alkudozásba bonyolódunk a zálog lényegéről, a fizetendő árról és a fizetés időpontjáról. Esküszöm, a perdaiak ezért nem használnak pénzt, mennyivel viccesebb, élvezetesebb ez így! - Egyrészt ellenállótól ne várj tisztességes üzletet, másrészt gyere már holnap a mocsárba, én ott tudok lenni. Te nem? Nahát, akkor ki is az, aki késlekedik? - Szórakoztató ez alkalommal is vitába szállni vele, esélyesen egyikünknek kell engednie majd, mert sosem jutnánk egyezségre, már csak azért se. Erre a kiváló alkalmat maga Jasmine adja meg, ahogy visszadobja a labdát, de persze szó nélkül ezt egyikünk se hagyhatja. - A te ragaszkodásod is csak növeli az értékét. Meglehet te nem tudod kifizetni az árát? - Az árat, ami most sincs meghatározva, de engedek végül s belekezdek abba, mit tudok neki cserébe adni. Utólag közölni szándékozom, hogy bármelyiket is választja, zálogba hagyom nála, így neki is vissza kell majd adnia, ám előbb cselekszem a meglepetés erejével. Legalábbis azt hiszem, hogy meglepem, a kezem mozdulatára alig mozdul el, s ez az alig mivoltja az, amit engedély-jelzésnek veszek, hogy folytathatom s nem vagyok rest így tenni. Hiába a fültőhöz, selymes bőrére adott lágy, ártatlan, de a hely miatt mégis kicsit pikáns puszi, a közben újra érzett illatról még mindig nehéz eldönteni, hogy a bőréből vagy a hajából jön, vagy mindkettőből. Nem is számít, az annál inkább, hogy rám ez s bőre finomsága hat csalogatóan. Nem egyszerű legyűrni a késztetést, hogy a kendőt feledve másik kezem is az arcához találjon, míg innen szenvedélyesebb csókokkal kezdjem elborítani azt az édes nyakat. Hát még remegő, alig hallható sóhaja, mely segített eldönteni az irányt, hogy erőt véve magamon ne a nyaka felé haladjak tovább, hanem az arcra kerüljön a következő puszi s ha haladnék egyenes vonalban tovább, akkor néhány ilyen után az ajkaihoz érkeznék meg, ahonnan az a vágykeltő sóhaj kiszökött. Ám a katona közbekotyogása miatt nem jutok el oda, s ha nem azokat a szavakat mondaná, amiket, akkor nem pillantanék felfelé az irányába, s nem maradnék le Szöszi bájosan felháborodott türelmetlenkedéséről. A kérdéseire vállvonás a válaszom, teljesen őszintén, mert nem tudok róla, hogy rajtam kívül ma jönne bárki is ide, persze napok óta nem voltam a Rebelliumban, változhatott a helyzet. Vagy perdaiakat láttak, csak benézték a katonák. A helyzetünkön egyik sem segít, s eddigre Szöszi is felocsúdik, mielőtt én venném sietősen távozóra. Hamar talpon leszünk mindketten. - Rendben, siessen! - Szerencsénk van, így még egyet rámosolygok Szöszire, mielőtt visszahúznám arcom elé a saját szürke kendőmet. - Még találkozunk! Hasadék tetejénél hagyok üzenetet majd. - Köszönök el egy kacsintás kíséretében, de megvárom míg elindul felfelé, vagy teljesen fel is ér. Amerre én mehetnék lefelé, ott hamar kiszúrnának az őrök, ha közben azt nézik, miként jut fel a botanikus. Várok hát a sziklafal tövében, s mikor Jasmine elindul felfelé, a szikla takarásából segítek neki: ahol nem fáj tompora, ott picit megtolom felfelé, még ha odébb is hessenti kezemet, én csak pimasz derűvel nézek rá a kendő felett. A kockás kis kendő pedig zsebembe kerül, zálogba vettem... Maradok még picit, elég biztonságos helynek tűnik már, s kicsit figyelek, mennyi katona megy be illetve ki az állomás kapuján?
-Ó, vagy úgy?! Milyen előrelátó vagy. *Jegyzem meg nem minden él nélkül, mosolyogva az utolsó üzenetre célozva. Valóban ennyire kiismert volna? Mondjuk nem nehéz, nyitott könyv vagyok, nem is tudnék másmilyen lenni. Ennek ellenére minden úgy fog történni ahogy mondtam, egyszer úgy is meg kell tanulnom kötélen mászni. Lesz bőven motivációm, már csak azért is, hogy kimeneküljek a fárasztó és kötelező munka után egy könnyed beszélgetésre, vagy csak azért, hogy hírt halljak róla. Rövid időn belül felforgatta az életemet, néhány héttel ezelőtt el nem tudtam volna képzelni magamról ez az apró lázadás féleséget, de most…úgy érzem csak a családom tart vissza. Mindehhez szorosan hozzátartozik az alkudozás is, melynek történetesen a kendőm a tétje, önmagában nem is igazán értékes, de felnőtt a helyzethez. * -Te tényleg tisztességtelenül üzletelsz. Ellopod s utána még nekem kell fizetnem érte, és vállalhatatlan időpontot mondasz. Megállj csak! *Bevágom a megjátszott durcát a fenyegetésem után, amiről még fogalmam sincs mikor és mivel fogom beváltani, de jól hangzott. S hiába próbálom a magam előnyére fordítani az alkut, Vadember kiforgatja a szavaimat, hát ehhez nagyon jól ért. * -Mit szólnál hozzá, ha neked adnám örökbe, csak úgy, fizetség nélkül? *Ezt persze én sem gondolom komolyan, mert megtörténhet, hogy sosem látom többé és nem a kendőt sajnálnám, van másik, vagy lesz, hanem az ő társaságát, hiányozna a mosolya, a csibészes tekintete, a fintorai melyek jól látszódnak a szakáll ellenére is és mindezt már az emlékeim közé véstem, hogy legyen mi után vágyakoznom. Azonban ez az ajánlat elszáll a könnyű szélben abban a pillanatban, amikor vadember felém hajol, hogy előleget adjon…vagy vegyen el. Nem lehet tudni ki kap többet azzal a két ártatlan puszival és később sem derül ki, mert míg én kábán lebegek a könnyű de annál forróbb érintés hatása alatt, addig odafent mintha összeesküdött volna ellenünk a két őr, hogy megzavarjanak a legszebb pillanatban; egyikük lekiabál. Orromban még vadember észvesztő illatával, kérdőn nézek rá, milyen ellenállók és egyáltalán hol és miért. Legszívesebben hagynám az egészet, higgyék azt, hogy eltűntem és legfeljebb később azt mondom, hogy nem hallottam őket – ami persze hazugság lenne és rögtön elárulnám magam – de a következő mondat már szinte felrúg a hűvös, sziklás talajról. Már csak az hiányzik, hogy egyikük lejöjjön ide és meglássa Vadembert. Nem tudna biztonságban olyan gyorsan eltűnni és miután visszakiabáltam nekik, ezért fohászkodom egyetlen röpke pillanatig, hogy igazam legyen. Mert megfordult a fejemben a gondolat, hogy addigra hűlt helyét találom és csak az illata, emléke marad. Azonban megkönnyebbülten elmosolyodhatok, mert visszafordulva őt látom, s még egy mosolyt is mielőtt újra elfedi arcát a kendő. * -Rendben. Vigyázz magadra! *Még hezitálok néhány lélegzetvételnyi ideig, aztán odahajolok hozzá, s bár a kendő már az arcán van, azon keresztül adok egy puszit az arcára. Végül elindulok, még van pár lépésnyi helyem ahhoz, hogy ne kelljen megfordulnom, s míg elérem a felfelé vezető sziklaperemet, addig őt nézem. Nehéz, borzasztóan nehéz elválni tőle és ez minden mozdulatomban meglátszik. Kapaszkodót keresek, hogy felhúzzam magam, de megérzem magamon Vadember kezét, hogy nem bírta ki….meg kell állnom, hogy visszanézzek rá, kissé ijedten és nem dühösen a nem várt fogdosás miatt. Rajtam nincs kendő, nem fedi el az ajkaimat így eltúlzott artikulálással, némán szólok rá, hogy menjen el, bújjon el, nehogy meglássák. S aztán indulok feljebb ismét, hogy elengedett…vár még rám egy utolsó mászás, a szűk hasadékon át, ott ahonnan lepottyantam, de egy lenyúló kesztyűs kéz felsegít. Hálából haragosan nézek a gazdájára, mert megzavart, de mire a kapuhoz érünk megenyhülök és elnézést kérek tőle. A rövid út alatt nehéz volt visszafogni magam, nehogy hátranézzek. A kapunál maradt két őrhöz még négyen csatlakoznak s akik velem voltak is kint maradnak. Én pedig a kabinom felé veszem az irányt, se kendő, se termosz, se Vadember. *
*Nem gondoltam, hogy Mann Állatidomárnak van humora, de valahol csak összeszedte. A piros masnis meghívót és a díszpáholyt értékelem egy széles vigyorral és elismerő pillantással. Hát mégis tud, csak ne felejtse el a nap további részében sem, különben halálra unom majd magam. Leginkább azért, mert meg van tiltva a csínytevés és nem bosszanthatom mindenfélével. Persze a humort azt nem tiltotta le, szóval verbálisan még odatehetem magam, csak nem lövöldözhetek galacsinnal. Oké, ennyi talán menni fog. Mivel úgy tűnik mégis velem jön, aziránt érdeklődöm, hogy van-e cucca amit elhozna magával, már azon kívül amit már bepakoltunk a minket kísérő csapatszállítóba, mert hát nem leszünk édes kettesben. A kérdésre már válaszolnék, de megint bennem marad a szó, amiért csalódott arcot vágok, majd vissza is fordulok a kormány felé. Borzasztó ez az ember. Egy gombnyomással nyitom a csomagtartót, majd vissza is zárom mielőtt a feneke az ülést érné, aztán kiintek a fiúknak, hogy indulhatunk végre, mire öröm kurjantást hallanak. Úgy hiszem ez inkább az Állatidomárnak szól, hogy végre beadta a derekát. Nyílik a kapu és mi szépen kicsorgunk rajta, az XS fenekében a másik kocsival, melyben négy tetőtől talpig páncélba és fegyverbe öltözött katona foglal helyet. Úgy döntök nem veszem el Mann kedvét mindjárt az elején azzal, hogy rátaposok a „gázra”, hadd nézze csak a tájat. Én önmagamat megtagadva hallgatok, ő meg minő csoda, beszél hozzám. A szövege egészen normális, nem atyáskodó és még egy bókot is megereszt, én legalábbis annak veszem, hogy a bosszantásom ellenére én vagyok valamiben az első emberi lény. A végén még bocsánatot is kér.* -Az volt. Bár megszoktam már, rólam lepereg. Sokszor ez is bosszantó tud lenni másoknak. Engem nem igazán lehet megsérteni, rohadtul nem érdekel ki mit gondol rólam. Ha érdekelne, már régen a pszichiátrián feküdnék leselejtezve. Csak érdekből felelek meg az elvárásoknak, az meg kibírható pár korty Búfelejtővel. Ivott már olyat? Á, nem hiszem, de majd megkóstolhatja, persze szigorúan csak ha már végeztünk a munkával, mert maga biztosan nem iszik munka közben alkoholt. Egyáltalán ivott már alkoholt? *Nézek felé egy pillanatra, majd szünetet sem tartva folytatom.* -Nem kell válaszolni. Olyan savanyú képe van, hogy tutira nem. Pedig, és ez eléggé meglepett, van humora. Biztos magát is meglepte, vagy még nem jött rá? Hogy áll a sebességgel? Nem kell válaszolnia. Bekötötte magát? Tudja ennek a kocsinak egy jó tulajdonsága van, gyorsabb mint a csapatszállító, kicsi és fürge. Nehogy beverje nekem a fejét. *Ez volt a figyelmeztetés, a műszerfal érintőképernyőjén behozom a zene menüt és elindítom az egyik kedvencemet, ezt hallgattuk akkor is amikor Denisovval elindultunk egy könnyű kis műszer telepítésre, aztán mi lett belőle? Találtunk egy perdai babát, tisztába is kellett tennünk, végül majd megfagytunk a hideg hegyen és nem csak egy mesebeli sárkánnyal találkoztunk, hanem egy őrült tudós kísérleti alanyaival is. Remélem a zene nem hozza most magával a karmát. Ahogy a zene megszólal, beletaposok a „gázba” és meglódul mellettünk a világ. Kissé zötyögős, tekintve, hogy nem sima az út, több a göröngy, mint a mélyedés, de van abból is bőven. Bírom a száguldást, végig is vigyorgom, hogy Mann mennyire bírja majd kiderül, megállni nem fogok, ő meg nem szállhat ki. Vezetés közben még énekelek is, amit pedig nem nyom el a hangos zene, azt Mann hallhatja. Nem irigylem, bődületesen rossz énekhangom van, annál még a sikításom is kellemesebb. Ha esetleg mégis beszélgetne, szívesen beleállok. A célponthoz megérkezve is úgy állok meg ahogyan vezettem eddig, farolva, port felverve. A csapatszállító jó két perccel lemaradva érkezik meg, és ha nem lenne sisak a katonán aki vezetett, látnánk a villámokat lövellő tekintetét. Mire a katona odaér hozzánk én már pakolom is ki a cuccaimat.* -Moor! Visszafelé nem vezethet! -Ó igen? És melyikük fér be oda? *hanyagul megtámaszkodom az XS tetején, a másik kezemmel mutatok be a vezetőülésre. Nem totál páncélba öltözött katonáknak fejlesztették ki, ezért nincs belőle sok, hiszen még fegyver sincs rajta/benne. A katona csak rám mutat a kesztyűs mutatóujjával, majd két ujját a szemeihez emeli, ezzel is jelezve felém, hogy szemmel tart. Hát csak tartson. Mannhoz fordulok.* -Magáé a terep, nézzen körül, addig én itt elleszek. Aztán ne sikítson ha találkozik pár állattal. *A „terep” amit emlegettem, egy erdősávval körülvett tisztás, ami egy enyhe emelkedőn van. Az erdő szélén álltam meg ahogy korábban is már sokszor, egy részről védve van a kocsi, másrészről jól belátható a környék. A műszerem a tisztás közepén van, jó két méter magas, gondosan körülkerített, nehogy letarolják a vonuló állatok. A táskámmal oda tartok, míg Mannt két katona kíséri oda ahova menni akar. *
-Raven, maga lenéz engem. Miből gondolja, hogy nem ittam alkoholt? A Terrán a kémia fakultás krumpliból főzött vodkát. Szerintem messze jobb volt, mint a mostani szintetikus szarlé, amit ránk akarnak sózni. - mondom teljesen lazán és nyugodtan, miközben kapaszkodom a járgány anyósülés felöli kapaszkodójába. Engem sem a zene, sem pedig a gyors tempó nem zavar. Engem az zavar, ha valaki le akarja dugni a torkomon, hogy egy félkegyelmű, félhülye picsa, amit Raven akart nekem előadni. Szerintem nincs bosszantóbb, mint amikor valaki túl tolja szerepét és értetlenkedik, amikor valakinél a szimpatikus hatás helyett a teljes aszimpátia ereményét éri el. Ez a nő messze szimpatikusabb, ha nem akarja mindenáron a berögzött szrepét játszani.
- Ja, savanyú a képem, mert még túl élénken él bennem annak az emléke, hogy van egy idegesítő szokása. A hülye megjátszsása! Elég bosszantó, ha egyébként lejön az embernek, hogy fele annyire sem hülye, mint mutatja magát. Szóval ja, ittam alkoholt és a sebességgel sincs semmi bajom. - mondom és leengedem az oldalam felőli ablakot, amikor elhúzunk a csapatszállító mellett és kiintek, hogy: Haladj! Ne szarakodj! - Se az alkohollal, se a tréfával, se a nyuszibusz lehagyásával nincs problémám, ha a partner képes betartani egy aranyszabályt. Ne baszakodj az etológussal. Az etológia az állatviselkedéstan tudományos megnevezése, majdnem olyan, mint a pszichológia. Kiismerjük az álltok szokásiat és feltérképezzük őket, hogy képesek e tanulni nagyléptékben vagy éppen úgy, hogy az a hasznunkra válljon. Az etológiát, már a történelmünk során és jelenkorunk előtt is komolyan használták, még akkor is, ha az állatidomár aktuálisan nem tudta, hogy etológiai szempontból kutatómunkát végez. S itt jön a csavar, az etológia párhuzmolható az emberek viselkedésével. Vajmi kevés különbség van az állatok és az emberek viselkedése között, leszámítva a fejlett kommunikáció és az előregondolkodás előnyét, ami az emberek javára írható. Tudja mi történik, ha kiderül, hogy a perdai állatok viselkedésére ráhúzható a terrai állatok viselkedéséről tanult sablonaink? Semmi! Az ég egy adta világon semmi, csak annyi, hogy megdől az evolúció egyébként is gyenge lábakon álló elmélete. Darwin, ha fogadott volna, akkor elbukta, az egészet. Ha ugyanis egyeznek az etológia törvényei a terrai törvényekkel, az azt jelenti, hogy azonosak. Azonos tőről fakad minden és ezt az egészet, amit lát, ugyan az az entitás alkotta, ahelyett, hogy valami elcseszett véletlen folyamán, magától alakult volna ki. Ezért zseniális ez a lehetőség. Untatom, mert most magának van olyan képe, mintha citromba harapott volna?
Csevegtem, miközben haladtunk a járgánnyal és arra gondoltam, hogy kirakni ezeket a vadkamerákat, nem rossz ötlet. Sokkal többet tudhatunk meg arról, hogy mit csinálnak, amikor nem zavarjuk őket a jelenlétünkkel, mintha megpróálnánk követni azokat az élőlényeket, amelyeket harcra teremtettek. Mert itt, a Perdán, a növényevők se kispályások. Némi idő múlva sikerül megérkeznünk oda, ahonnan tovább megyünk. Kiszállunk a járgányból és elkezdjük kipakolni a cuccot. Az enyém mondju sokkal kisebb és kevesebb, mint Ravené. - Én inkább amiatt aggódnék, hogy időben pucoljunk haza, mindegy ki vezet. A vadon kellős közelében vagyunk. Személy szerint jobban örülnék, ha azzal foglalkoznánk, hogy egyetlen ragadozóba se fussunk bele. Apropó futás, ha ragadozókkal találkoznak, ne fussank előle, azonnal aktiválják náluk a ragadozó ösztönt és ahelyett, hogy esetleg elkerülné magukat, mert nem vagyunk az étlapon, úgy gondolhatják, hogy fincsik lehetünk. Próbáljanak elkerülni minden fajta sérülést, a vér szaga vonzhatja a ragadozókat és dögevőket. Raven, a havi vérzés is éppen olyan veszélyes, mint egy seb. Nem sikít, nem ordít, nem hadonászik. Csöndben, lasan hátrál, eltváolodik és próbál kikerülni a látóterükből. Növényevőket nem simogat, főleg, ha apró és cuki. A kölykét veszélyben érző anyaállat, lehet épp olyan veszélyes, mint egy éhes ragadozó. Elsőre ennyi, tartsa be mindenki a szabályokat és remélhetőleg túléljük mind ezt a mai kirándulást. - tartottam meg az etológiai kiselőadást a biztonságról, hogyan kerüljünk el elméletben és gyakorlatban állattámadást.
- Én nem fogok sikítani. - kacsintok Ravenre, amikor elindulok messzebb, ami már kicsit sokkal inkbb a vadon semmint annak a széle. A velem tartó két katonához beszélek, miközben megyünk. - Igyekezzünk. Minél előbb végzünk, annál jobb.
*Elképedve nézek Mannra, mert majdnem jelesre vizsgázik alkohol főzésből. Nahát! Micsoda fordulat. * -Maga csak szintetikus szarlét ivott eddig, de amit én iszok, az nem szintetikus. Perdai gyümölcsökből lepárlott égetett szesz. Na majd adok én magának, csak aztán rá ne szokjon. *Most komolyan nőtt a szememben, de még csak kicsit. Meglátjuk mit hoz ki belőle ez a mai nap. Rá is kapcsolok a sebességre, meg a zenére is, remélve, hogy ugyanaz a muzsika nem ugyanazt a történetet hozza fel, mert kétlem, hogy Mann-nál lenne pár gránát és abban sem vagyok biztos, hogy azt hozná, mint Denisov. Persze ő talán többet ért az állatokhoz, de egy vonuló tither csapatnál, vagy egy támadó errator falkánál az sem segítene. A száguldás láthatóan nem zavarja és a zene miatt sem nyüszög, épp csak túl kell kiabálnia és beszél. Megjött a hangja. * -Remek, akkor nem kell majd felmosnom a végén. *Arra nem is reagálok, amit a megjátszásra mond, pedig akár lehetne bók is, hogy nem néz akkora hülyének, mint amit lát, de nekem inkább rossz pont ez, nem véletlenül játszom azt amit. Persze csak néha, amikor úgy érzem muszáj, kell az imázsomnak, és eleget kell tennem apa tanácsának is, hogy ne képzeljenek rólam többet, mint amennyit mutatni akarok. Mann azonban folytatja én meg elképedek a harmadik mondat után, mert olybá tűnik hogy végig az úton beszélni fog és ez csodálatra méltó. Mármint, hogy van még olyan ember aki annyit beszél mint én. Neki vajon mi lehet rá az indoka? Ő is el akarja altatni a gyanúmat valamiről? A nyuszibusznál azért felröhögök, mellőzve a nőies finomságot, horkantva. Ezt sem hallottam még, szerencse, hogy képben vagyok a régi földi kifejezések legtöbbjével és tudom mi az a nyuszi és busz. Ekkor döntök úgy, hogy némán végighallgatom, de nem megy. Mármint némán. A „ne baszakodj”-nál tócsányira kerekednek a szemeim és közbevágok.* -Váááóóó, kezdem kedvelni. *Utána már nem nagyon tudok mihez hozzászólni, kiselőadást kapok etológiából. Inkább vezetek, azért figyelek is, a kérdésre nagy és elnyújtott „nemmel” válaszolok és hallgatok tovább. Ha bárki látná a jelenetet, minden bizonnyal megijedne, hogy nem is én vagyok, csak valaki belebújt a testembe. Komolyan mondom kurva ijesztő. * -Dehogy untat. Érdekes eszmefuttatás, épp csak nem értek hozzá, de bármikor szívesen tanulok. Csak ne kelljen állattal találkoznom. Azt viszont leszögezhetem, hogy maga pont annyira nem normális, mint én. Ez bók volt. *Próbáltam a munkánkra utalni, lehet nem ment túl jól, ha most besértődik megint, akkor megeszem a hajam. De, végül is nem csináltam semmi rosszat, nem piszkáltam, nem csapkodtam a térdét és nem köpködtem galacsinokkal. Egészen úgy viselkedtem az úton, mint egy felelősségteljes felnőtt. Bele is fáradtam. Frusztrációmat az érkező katonán vezetem le, csekély eredménnyel. Ennél többre lesz szükségem, addig is majd enyhítem a Búfelejtővel. Naná, hogy hoztam magammal, már csak Mann miatt is. Pakolászás közben is beszél, reagál az elhangzottakra és nem csak nekem tart gyorstalpalót menekülésből. A katonák csak néznek rá, bár nem látszik a sisak miatt, én csak sejtem, hogy nagy szemeket meresztenek rá. Náluk van a puska és ők habozás nélkül lőni fognak. * -Khhhmmmm, szerintem ők nem fognak futni, ne izguljon. Lőni fognak. *Osztom meg a tudást Mann-nal, a szavába vágva. Aztán csak bólogatok, mert megígértem, hogy jó kislány leszek. A havi vérzésnél csuklom egyet. Ez azért elég személyes és intim ahhoz, hogy hangosan szóvá tegye, de hamar megtalálom a lélekjelenlétem.* -Két ciklus között vagyok, ettől ne tartson. *Legyintek és megkönnyebbülök egy nagy sóhajjal, hogy ezzel sem lesz gond. A csuklásra, pakolás közben legurul egy korty a termoszból, amiben nem kávé van. * -Arra ne vegyen mérget….nem látott még engem állattal való találkozáskor…..na azt megígérhetem, eszembe nem jutna simogatni egyet sem, akkor sem ha magának cuki….abban már volt részem, borzalmas volt. Mondjuk sikítottam. *S ezzel letudom a kiselőadást, a katonák felveszik a helyzetüket, én meg fogom a táskáimat. * -Reméltem, hülyén állna magának a sikítás. *Ezzel köszönök el Manntól és megyek a magam dolgára. Átnézem a műszereket, leszedem az aktuális adatokat, kicserélem benne az adathordozót és újra ellenőrzöm a beállításokat. Egy idő után muszáj felállnom és kinyújtóztatnom a tagjaimat, majd intek a katonáknak, a kettőnek aki mellettem maradt, hogy dolgom lesz. Elindulok velük a sarkamban az erdő felé, mert hát még sem könnyíthetek magamon a tisztás közepén. Sajnálatos módon erre az erdő fáit és bokrait kell használnom, ami egyenlő egy potenciális állat találkozóval. A két katonát elparancsolom kicsit messzebbre, majd nekilátok a vetkőzésnek. Ilyenkor annyira szeretnék pasi lenni, elég lenne csak kirántani a szerszámot és már mehetne is a dolog. De neeeem, az elfeledett jóisten igyekezett minél jobban kiszúrni a női nemmel, hogy sűrűn gondoljunk rá. Gondolok is, talán ezért úszom meg letolt nadrággal esemény nélkül a pisilést. Na de utána mi jön? Bokor rezeg és csörtetést hallok magam mögül, majd éles sikoltás hallatszik, én meg hozzá sikítva pattanok ki a susnyásból, lélekszakadva rohanva a katonák felé. * -VVVVÍÍÍÍÍÁÁÁÁÁ…..NEM ÉN VOLTAM, ELŐSZÖR NEM ÉN VOLTAM! BAAAASSSSZKIIIII!*Mögöttem három sikító lóizé igazolja a szavaimat és sikítanak velem együtt. Vörös bőrredőjük remeg, kék szemeik világítanak, fekete, fényes testükön a nap majd` hasra esik. Növényevők. Persze én ezt nem tudom, csak azt, hogy egyszer majdnem felfalt egy, végignyalta az arcomat és most is rám pályáznak. Hiszem én, pedig csak egymással „beszélgetnek” és igyekeznek átvágtázni a tisztáson. A katonák nem tesznek semmit azon kívül, hogy elállnak az útjukból. Ezek az állatok nem veszélyesek az emberekre, ha nem támadnunk, ők sem fognak. *
- Ez a veszély nem fenyeget, nem vagyok piáló típus. - tudom le egyszerűen éskönnyedén a Búfelejtőjéről való szavait, hogy rá lehet szokni. Hát, ha nem iszok belőle vagy nem iszok belőle sokat, akkor elég nehezen tudnék rászokni. Különben sem ált szándékomban mostanában bármennyi alkoholt fogyasztani.Különben sem érzem magamba a késztetést, hogy elkezdjek inni Ravennel vagy a társaságában.
Az út hátralévő részében, mivel különöebben nem tud hozzászólni az etológiához, csak bólogatok a szavaira. Kérdőn pillantok rá, amikor a felmosásom szükségtelenségéről beszél. Ezt azért jó, ogy sikerült megállapítania, nem hiszem, hogy nagyon szükséges lenne felmosni engem, mert gyorsan vezet vagy mert szól a zene. - Van egy olyan érzésem Raven, hogy maga végtelenül alábecsül. Szerintem van egy kialakult kép a fejében, amibe nem tud beleilleszteni sehogyan sem. Megnyugtatom, a körbe nem tudja beletenni az ugyanakkora négyszöget, de a háromszöget sem. - mondom neki és ráhagom, hogy mit bogoz ki belőle. Tulajdonképpen gyanítom, hogy nem azt fogja, amire én gondolok, de az meg engem lepne meg, ha sikerülne pont azt megfejtést kibogoznia, amire én gondolok.
- Kezd kedvelni? Ezt felírom a többihez. - mondom, miközben egy mosolyt villantok felé. nem akarok én semmit tőle, főleg nem úgy, ahogy egy férfi akarhatna egy nőtől. Egyszerűen csak mosolylla honorálom megjegyzését, hogy kezd kedvelni. Szóval eddig utált. Mert, ha csak most kezd kedvelni, akkor eddig vagy közömbös voltam, vagy utált. De nem kell emiatt aggódnia, én se hevertem még ki a szemem majdnem kiköpését. - Hahaha. - nevetek jó ízűen arra, hogy én is olyan buggyant lennék, mint ő. Hát azért erősen kétlem, hogy ebben hasonlítunk. Pont most buktatja le meagát, hogy azzal, hogy tolta itt nekem a buta fruskát, igazából tényleg csak megjátszotta magát. Elvége, hogy-hogy nem, most teljesen normálisan tud viselkedni. - Ugyan abba az állatfajba tartozunk, csak elég önérzetesek vagyunk ahhoz, hogy kikérjük magunknak a megtisztelő jobb helyet az állatvilágban. Szóval a normalitásunk szintje lehet azonos. - toldom meg a megállapítását.
- Lőhetnek, de csak akkor, ha tényleg szükséges. - jegyzem meg arra a megállapításra, hogy a katonák lőni fognak, ha beleutunk valami problémásabb állatba. Semmi esetre sem lenne jó felbosszantani egy nagytestű növényevőkből álló csordát. Esetleg okot adni egy errator falkának, hogy .. várjunk, az errator falkának nem is kell különösebb okot adni ahhoz, hogy támadjanak. A biztonsági, legalábbis a részemről, megbeszélés zavartalanul lefolyik. remélhetőleg senkit sem fognak megenni a jószágok, amíg idekint vagyunk. - Javallom, ha találkozik egy állattal és nem akarja elsőre megenni, maradjon nyugodt.
Ezekkel a szavakkal zártam végül szavaimat Ravenhez, meilőtt mindketten elmentünk volna a katonai kísérettel a dolgunkra. Tulajdonképpen nem kellett sokat sétálnom ahhoz, hogy rleljek egy vadcsapásra, a két fegyveressel a áhtam mögött nem is éreztem különösebben úgy, hogy bármi is történhetne, ami bármennyire is veszélyes lenne, amikor ...
Meghallottam Raven sikoltozó hangját. Lélekben facepalmoltam egyet, majd a vadkemera rögzítése közben a velem lévő katonákhoz fordultam. - Ezzel mindjárt készen vagyok, utána megnézhetjük, hogy mi nem akarja megenni Ravent. H ragadozó lett volna, gondolom a társaik már lőttek volna. Vagy .. - mosolyogva pillantok katonákra. - .. azért, ugye nem szegény párát lönék le?! - tettem fel a tréfának szánt költői kérdést és miután helyére tettem a vadkamerát, felálltam a készülék mellől. - Kész! Nézzük meg mi rontotta el a gyomrát.
*Arra, hogy nem piáló típus, vegyesen reagálok. Egyrészről örülök, mert akkor több marad nekem, másrészről úgy vagyok vele, aki nem piál, az savanyú. Mann pedig eddig nem sok humorról tett tanúbizonyságot. Oké, volt néhány jó pillanata, de még mindig több karó van benne, mint kellene. Csak szusszanok egyet, mert túl sokáig gondolkodtam és okafogyottá vált bármit is hozzászólni ehhez. A későbbiekben azonban Mann-é a főszerep, jó sokat beszél, és még érdekes dolgokat is mond közben. Annak is örülök, hogy a sebesség és a vezetési stílusom miatt nem fog az ölembe hányni. Ám ő ezt az örömömet nem preferálja.* -Tudom, értem. Maga micsoda? Háromszög vagy négyszög? Én egy konvex sokszög vagyok. Oké, nem becsülöm alá, teljesen nyitott leszek mindenre magával kapcsolatban. Nem, azért mindenre nem…érti, ugye? *Vigyorgok rá, csak húzom megint az agyát, de nem köpködök, szóval legyen elégedett. Ő meg mesél tovább én meg figyelek és csak akkor kapom fel a fejem, amikor káromkodik. Tényleg alábecsültem. * -Hát igen, ez azért nem semmi, nem néztem volna ki magából. Amikor azt mondta nem piálós típus, kicsit csalódtam, de ez….baszki! *S bólogatok is hozzá egy sort elismerően biggyesztett ajkakkal. Csak, hogy tudja a fontossági sorrendet, eddig sem utáltam, csak nehéz volt vele zöld ágra vergődni. Persze ha jobban megismerem, könnyebb dolgom lesz és ezért is örülök, hogy ma hozzám osztották be. Éljen a takarékosság, meg persze az ellenállás, hiszen miattuk csökkentették a kísérő katonák számát és így a Városon kívüli kutató csapatokét is. A további beszámolók igen érdekesek és biztosítom arról, hogy egyáltalán nem untat. Azért mert valamihez nem értek, nem jelenti azt, hogy unalmas lenne számomra a téma, legfeljebb többet hallgatok. Lehet ezért kezdett bele, hogy ne engem kelljen hallgatnia. Fifikás. Meg persze a maga tudományában buggyant is, és magamhoz hasonlítom. Felcsillanó szemekkel nézek rá, mert őszintén és jóízűen felnevet. A nevetéshez toldott maszlag már annyira állatidomáros, hogy elgondolkodva bólogatok hozzá.* -Szóval mi is állatok vagyunk. Csodás. Mondjuk némelyik pasi tényleg állat tud lenni néha. De gyanítom nem erre gondolt. *Kissé kifordítottam az ő szövegét, de kicsire nem adunk, a nagy meg nem számít. Végül csak megérkezünk minden bonyodalom – lásd: rajtunk átvonuló tither csorda – nélkül és lekezdhetünk pakolni, mehet mindenki a maga dolgára. * -Nem most vannak először terepen, tudják mi a dolguk. *Most először állok a katonák mellé, de hát Mann még annyira zöldfülű ezen a téren, hiszen nem rég ébredt, nem tudja még hogy folynak itt a dolgok. Majdnem három éve már annak, hogy az első katona letette a lábát a Perdára, volt idejük bőven felkészülni és megtanulni az állatok szokásait, sok perdaival beszéltek akik tapasztaltak és nem derogált nekik elfogadni a tanácsokat. Ezért is torpannak meg amikor Mann mégis gyorstalpalót tart nekik állatból. Csak én sejtem, hogy nagy szemeket meresztenek rá a sisakjuk plexije mögött, de végül szó nélkül felveszik az előírt helyzetüket. * -Kösz, majd igyekszem. *Ezzel zárom a társalgást, de jóval később totál el is felejtem. Végül is nem tettem ígéretet, így nem is szegem meg amikor pisilés után sikító lóizék támadnak meg. Gondolom én, mert hát elég nagy hangjuk van ahogy átcsörtetnek a bozótoson, az enyémhez kánonban sikítanak. Furcsa, hogy pont egy ilyen állat él a Perdán, amelyiknek a sikításhoz hasonlatos hangja van, ehhez még egy csodaszép de kurvára félelmetes külső tartozik. A világító kék szemek eléggé kísértetiesek, a vörös bőrredő a fejükön meg olyan, mintha véres lenne. Nem passzióból rohanok ki a susnyásból, nyomomban az engem üldöző lóizékkel. Mindenki szerencséje, hogy nem tudok arról, ahogy a Mann-t kísérő katonák felröhögnek az Állatidomár naggyon poénos megjegyzésétől. Ismernek már, olykor tényleg a puska végére kívánnak, de nem tehetik meg. Ezért eléggé frusztráltak. Az engem kísérő katonák meg egyszerűen csak félreállnak a lóizék útjából, pontosan tudják, hogy nem prédára vadásznak. Mann szemei elé az a kép tárul, ahogyan rohanok a fákkal körülvett mező közepe felé, nyomomban három sikító lóizével, a hangom a szélrózsa minden irányába terjedve csalogatja az állatokat, majd egy kisebb gödörnek köszönhetően, nem túl elegánsan összecsuklom. Beleléptem és ez megtörte az amúgy nagy lendületemet, egy kiáltással a földre csuklom.* -ÁÁÁÁÚÚÚÚÚÚÚ! Bassza meg! *Utána persze a káromkodás jön, közben igyekszem felállni és magam mögé nézni. A lóizék egészen közel vannak hozzám, egy elkerül, én behúzom a fejem a karjaim közé, de egy másik pont előttem fékez le és kezdődik minden előröl. Érzem a szagát, érzem a fújtatását, a leheletének a forróságát és érzem a nedves nyelvét a kezemen. * -VVVVVÍÍÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁ! * A sikolyomat a lóizé sikolya követi, magasra szegi a fejét, majd ismét megnyal.* -Ó baszki, miért szeretsz ennyire? Csessze meg, hogy mindig ilyen rohadt helyzetbe kerülök, baszamegbasszamegbasszameg! MANN! SEGÍTSEN MÁÁÁÁR! *Az utolsó segélykiáltás is sikolynak felel meg, vékony hangon eresztem ki. A katonák röhögnek tisztes távolban és nem igyekeznek diszkréten derülni. *
//
Sietek a talira! 
//
