//Előzmény Itt// - Ó, hát annál szerényebb vagyok! - Nevetek szavaira, az enyéim meg szöges ellentétben állnak előbbi nagyképű kijelentésemmel, de pont ettől hatásos és az ilyen szerénység elismerését egyébként sem azok hangoztatják, akik valóban azok lennének. Ha csakugyan bírnék a gondolatolvasás képességével, tényleg a világ ura lehetnék, de bármilyen csábító is ez, túl sok felelősséggel jár, így inkább kihagyom. Nyilvánvalóan ez csak az én akaratomon múlik. Azt hamar megbeszéljük, hogy velem tart majd egy hexa-vadászatra - meghagyva akkorra a mesélést, hogy azért nem feltétlen olyan jámborak mindig -, és inkább a gyakorlásra térünk vissza, hiszen ha vadászni akarunk, nem árthat eltalálni a célpontot. - Hoztam, de pszt! - Teszem mutatóujjamat a szám elé cinkos pillantás kíséretében. - Nem szeretik kiadni bárkinek, talán attól félnek, hogy kettétörnénk vagy ilyesmi, de kaptam egyet kölcsönbe. Meg mást is, de azt majd meglátod! - Rejtélyeskedem kicsit, magamban mosolyogva Josie lelkesedésén, aztán mikor mindketten menetkészek vagyunk és elindulunk kifelé, akkor már nem csak magamban mosolygok. Mint egy lelkesedő gyermek, olyan aranyos Josie, miközben mozgása nyugodt maradt, s nem ugrabugrál mellettem, mint egy ötéves. - A szurdokban maradunk, nem megyünk túl messze, de azért nem is állunk meg a küszöbön. Na és beszéltél már Mrs. Carterrel az oktatási tervedről? - Alapvetően nem terveztem túl messzire menni, ám ilyen szép kérlelésnek nehéz ellenállni, így módosítok a terveimen rögtön. Ez úgy sem derül ki utunk közben, mert a barlangrendszerből ki kell jutni először. Ehhez egy kevésbé gyakran használt járatot választok, s hogy nem ez a bejáratott útvonal az annak nagyban köszönhető, hogy az utolsó pár tíz métert erős felfelé való kaptatóban tesszük meg, mígnem elérünk egy réshez, ami mellmagasságtól felfelé indul egy lábfejnyi kis sziklapárkánnyal. Feldobom a hátizsákomat, kicsit kijjebb tolom, hogy legyen helyem, majd rutinos és ruganyos mozgással mászok fel magam is, hogy visszafordulva és leguggolva kezemet nyújtsam Josie-nak. A balt, amelyik az igen élethű szintetikus bőr alatt fémből van, de ezzel gyerekjáték lesz felhúzni őt, ha elfogadja. Habár ránéésre is negyven kiló lehet hajgumistul. Előre is engedhettem volna, de nem akartam zavarba hozni, hogy fenekénél fogva tolom meg. - Már nem vagyunk messze! Szeretek erre járni, van egy kis ösvényként használható rész lefelé, elég kanyargós, meg néha fától-fáig kell kapaszkodni, de megéri odamenni, a kilátás hihetetlen. - Ha feljutott Josie is és kilépett a barlangjáratból, akkor hamar meglátja, mire gondolok. Nem lehetetlen küldetés a kis ösvény lefelé, de egy részen valóban javallott a fákba kapaszkodni. A földi fegyvesfélékre hasonlító növények elképesztő módon kapaszkodtak meg a meredek és sziklás talajban, hogy az ember szinte arra gondol, hogy oda lettek ragasztva gyökerestül, másképp biztos nem tudnának úgy megmaradni ott. A szurdokra a kilátást egyelőre ezek a fák takarják előlünk, ahhoz ki kell érnünk a célként megjelölt kis sziklakiszögelléshez, hogy elénk terülhessen a táj maga. - Késő megkérdeznem, hogy van-e tériszonyod? - Mosolygok rá, burkoltan arra kérdezve, hogy indulhatunk-e? Na meg csekkolom, hogy mennyire fehéredett el esetleg az arca, vagy megmaradt-e a lelkesedése?
- Pszt! *Kacsintok vissza és a nagy titokzatoskodás közepette azért simán van kapacitásom azon morfondírozni, hogy a Mikulás nem is a zsákban rejtőzik, hanem igazából Alec az, fiatalabb és helyesebb, mint a földi piroskabátos változat, de teljesíti a kívánságaimat és meglepetéseket osztogat, úgyhogy nem panaszkodok a nyilvánvalóan pozitív változtatásokért.* - Jajdejó, jajdejó! *Ha nem lenne a kezemben Styx, akkor lehet még tapsikoltam is volna, de a fegyvernek hála sikerül valamennyit megőrizni a méltóságomból. Úgy vágyom a napsütésre, mintha a durván saccolt három hetes kempingezésemet leszámítva, egészen idáig nem egy óriás konzervdobozban a puszta űrben, hanem a friss, szabad levegőn éltem volna.* - Igen, hogy egészen pontos legyek, épp ez történt. Meséltem neki, hogy lenne pár gondolatom az oktatással kapcsolatban, és egyelőre itt tartunk. Tudod, épp lazítani jöttek a Bárba, én meg dolgoztam, úgyhogy egyikünknek se volt igazából alkalmas, de nem akartam elszalasztani a kiváló alkalmat. Hát ki mondana nemet annak, akinél ott az itala? De nagyon kedves volt, azt mondta, hogy keresünk egy alkalmas délelőttöt és beszélgessünk, mert rettentő kíváncsi az ötleteimre. *Habár van egy olyan gyanúm, hogy szegénynek nincs túl sok „alkalmas” délelőttje, amikor nem az orvosi szobában vagy a környékén lenne.* - Köszi a tippet! *Persze még csak most indul a dolog, de legalább már az előszobába vagyok Alecnek köszönhetően és nem kint a folyosókon járkálok fel s alá az ajtajuk előtt, azon morfondírozva, hogy be merjek-e kopogni. A nagy csevegésben nem figyeltem, mikor kanyarodtunk erre az általam még nem ismert járatba. Na nem onnan tűnik fel az újdonság, hogy mondjuk természetes hupilila színben tündökölnek a sziklák, hanem az igen erős kaptató az árulkodó jel. Erre még egészen biztos nem jártam. Az utolsó métereken már nem hallani a hangom, a légzésre koncentrálok és hogy lépteim ritmusa egyenletes maradjon. Ha nem iktattam volna be a kardioedzéseket, akkor azt hiszem a felénél kidőltem volna, úgyhogy gondolatban hátba veregetem magam. Azért persze nem megyek még egy kört, mikor megérkezünk a kijárathoz… ami mellett amúgy, lehet, hogy elsétáltam volna, mivel a cipőm orrát szuggeráltam, nehogy beleakadjon egy sunyi hupliba az emelkedőn. Mivel a hátizsákom nem óriási – lásd korábban, még futóedzést is tartottam vele – ezért egyelőre úgy ítélem, hogy a hátamon maradhat, a fegyvert pedig a hátamnál a nadrágom övébe fűzöm, ahogy a nagyöregek szokták csinálni. Alec olyan könnyedséggel mászott fel, hogy egész addig nyugodtan másolom mozdulatait, amíg kezemet a sziklapárkányra nem teszem. Elég gyorsan nyugtázom, hogy én ide ilyen lazán nem tudok felmászni. Hátra lépek egyet, meg még egyet, hátha nem látok valami kiszögellést, ahová a lábamat támaszthatnám, de mivel nem vagyok profi sziklamászó (se), ezért nem szúrok ki ilyesmit így kábé fél perces nézelődés után. Valószínű, hogy fel tudnám küzdeni magam, jó sok szerencsétlenkedés után és pár helyütt lehorzsolt karok és térdek árán. Gyanítom viszont, hogy főleg a terepgyakorlatok alatt lesz még lehetőségem bemutatni Alecnek kevésbé kecses valómat, úgyhogy ezt most kihagyom, és elfogadom a segítő kezet.. hogy aztán nagyjából ugyanannyi idő alatt és ugyanolyan könnyedén, mint Alec, én is feljussak a sziklapárkányra. Ugye nem kell mondanom, hogy ez nem az én érdemem? Persze nem voltam szimplán holtsúly, tartottam magam és próbáltam mászni is, de legyünk őszinték, hát nem azon múlt a dolog.* - Te jó ég, mit iszol te? Már azon a töményen kívül, amit én töltögetek neked néha.. *Méregetem, miközben saját-testsúlyos edzést is felírom a listámra. Lassan nincs elég óra a napban, annyi mindent akarok csinálni. Aztán észbe kapok és előveszem a jómodoromat: - Mármint, köszi a segítséget! *Miközben összeütögetem a kezem, hogy megszabaduljak a sziklaportól, kilépek végre a szabad ég alá. Fogalmam sincs, merre lehet az a bejárat, amelyiket én ismerem, de ez csak kósza gondolat, azzal vagyok elfoglalva, hogy először átszellemülten, lehunyt szemekkel mélyeket lélegezve teleszívjam a tüdőmet friss levegővel, aztán a mini-relaxációm után meg azzal hogy megtaláljam az ösvényt, amit használni fogunk.* - Gondolom erre általában nincs túl nagy forgalom. Az az? *Bökök rá egy csapásra, ami szerintem ösvénynek is nevezhető és kíváncsian várom, hogy jól azonosítottam-e be. A tériszonyt firtató kérdésre válaszul csak ránevetek és óvatosan elindulok az ösvényen, szigorúan a fákba kapaszkodva, még akkor is ha még nem feltétlen indokolt. Amilyen öreges a tempóm, gyanítom hamar megelőz majd, de ez nem is baj, elvégre én csak az orrom után megyek, ami nem feltétlen a legjobb iránytű, ki tudja, mikor veszíteném el a csapást.*
- Na, az jó! Biztos találtok rá alkalmat, hogy nyugodtabb körülmények között megbeszéljétek. Végszükség esetén jelentkezz be betegként! - Vigyorodom el, mert én simán meglépném, más kérdés, hogy Mrs. Carter mennyire lenne éppen humoránál és dobna ki fél percen belül, miután rájött, hogy feltűnően lelkesen beszélek neki valamiről, míg ő próbálja kideríteni, miért fáj itt vagy ott, ami igazából nem is fáj. Vagy ha túlzottan is humoránál lenne, kapnék egy vitamininjekciót, áúcs. - Ugyan! Legkevesebb! - Legyintek rá aprót, hogy igazán nincs mit köszönnie, de többet most nem beszéltetem, mert odaérünk a kaptató aljába és azon fel is kell jutni. Megfelelő edzettséggel megy a beszéd is, de őszintén szólva nem nézem ki ezt Josie-ból, s mint kiderül, igazam is lesz. Segond, lesz majd ez jobb is, azt mindenképp értékelem, hogy nem kéri, hogy álljunk meg és nem panaszkodik se út közben, se felérve a tetejére és pláne nem húzatja-cipelteti magát. De valószínűleg ha jobb kondiban van, akkor is felajánlottam volna a segítő kezem a peremre való feljutáshoz, esélyesen még Skyler-nek is, csak ő lehet meg is sértődött volna rajta. - Csak a Búfelejtő ad neked erőt és mindent legyőző akaratot! - Vigyorgok rá, mikor már ő is fent áll mellettem a sziklapárkányon és ekkor esik le, hogy melyik karommal segítettem, amivel valóban játszi könnyedséggel húztam fel. El is ütöm hát egy poénnal, amit egy rééégi földi filmben hallottam, csak ott valami egészen más mondott a főszereplő a Búfelejtő nevű erős párlat helyett. - Szívesen! Lefele te viszel engem! - Egyelőre nem szándékozom az orrára kötni az erőm titkát, egyébként se tudják sokan a Rebelliumban, talán egy kezemen elegendő ujj van, ha meg akarnám számolni. Túlságosan is jelentős ismertetőjegy lenne, de tény, hogy a kézfejemen lévő sérülést meg kell valahogy javítanom, mert nem lehetek örökké kesztyűben, még ha ujjatlan is így nyáron. - Az, igen. Hát van könnyebb bejárat, az biztos. Ugyanakkor nem árt tudni, hogy van ez is, bármikor jól jöhet. Az ösvény lent egy forrástól nem messze ér véget, nem is látni a szikláktól, majd megmutatom azt is. - Magyarázom, míg elindulunk az ösvényen fától fáig haladva jószerivel és magam elé engedem őt. Majd szavakkal irányítom, hogy merre, habár túl sok lehetőség nincs is: vagy a keskeny ösvény, vagy kamikaze ugrás a mélybe. Én az előbbire voksolok, de azért megyek mögötte, hogy lássam, ha megcsúszik és el tudjam őt kapni, ha szükséges. Szerencsére egyikünk se csúszik meg, ügyesen tudunk haladni, annak ellenére, hogy sziklafal elkezdett fölénk magasodni, hogy immár némileg annak lapulva haladunk. - Mondanom sem kell, nem Jeff fedezte fel ezt az ösvényt! - Mosolygok magam elé húzva a táskát haladás közben, hogy ne nyomjon el annyira a sziklafaltól, ugyanakkor így át tudom érezni Jeff hordóhasú mindennapjait. - Még öt méter és kiszélesedik az út, egy kisebb teraszra érünk ki. - Magyarázom, s jól emlékeztem a helyre, s az időjárás sem rendezte át a sziklákat, mert csakhamar kiérünk arra a teraszra, a sziklákból egy részen még tető hajlik fölénk lezárva arra a kilátást. Na de ami a teraszról lepillantva vár minket, az lélegzetelállító: a szurdok java változatosan gazdag formáival, szürke kietlenségét megtörik a zöld foltok, ahol megkapaszkodtak a növények és a kékes-fehér foltok, ahol a víz tört magának utat és vízesésekben hullik alá. - Szeretek ide járni, gondolkodni. - Jegyzem meg a tájat szemlélve, gyönyörködve a látványban. Azt hiszem, én igazán a rajongója lettem ennek a holdnak. - Na de, a munka! A Nigthfall. - Szólalok meg aztán újra és a hátizsákból kiszedem a Nightfall névre hallgató mesterlövész puskát a hátizsákból és összeszerelem mutatva, hogy miként is kell. - Ezzel a részével nekem sem szokott gondom lenni, de a lövés már... - Vallom be, hogy nem ez az én fegyverem, mondjuk ez sejthető volt abból, hogy úgy kellett kölcsönkérnem és nem a sajátomként mutattam be. Nincsenek véletlenek. Mindenesetre az alapokat tudom, hogy miként is kellene vele lőni és alapvetően szerintem a szememmel sincs gond, valahogy mégse túl pontosak a lövéseim. Meglévő tudásom szerint eljárva a hátizsákot leteszem a fal tövébe, én magam lehasalok a megtöltött fegyverrel a sziklateraszunk széléhez közel és kicsit közelebb kúszva a széléhez keresem meg kezeimnek a biztos támaszt, hogy kisebb eséllyel rontsam amiatt a lövést, mert bemozdulok. - Látod azt a magányos fenyőt vagy mifenét ott a szemben lévő sziklafalnál kicsit lejjebb? Amelyik szénfekete, mert elégedett a java, mikor belecsapott egy villám a legutóbbi viharnál. Legyen az a célpontunk. - Ha nem is látja, akkor másnem a lövésem irányából látni fogja, merre kell keresni a bő háromszáz méterre lévő fácskát. Jóval nagyobb távot is tudna a fegyver hozzáértő kezekben, de elsőre ez is elegendő lesz. Ha végeztem a lövéssel, akkor feltérdelve adom át a fegyvert Josie-nak. - Te jössz!
//0 - bééééna, 9 - mocskos mázlista //
Alec Delgado carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
*Elsőre zsigerből ellenkeznék, hiszen az egészségünk nem játék vagy vicc, hogy könnyelmű legyen vele az ember. Különben is, amilyen az én szerencsém, még a végén visszaütne a rossz karma és tényleg lebetegednék. Na arra aztán nincs szükségem! Ugyanakkor kicsit tovább gondolva, az nem kizárt, hogy gyorsítaná az ügymenetet, ha az orvosi szoba környékén ejtenénk meg a találkozót, kvázi házhoz vinném a kis prezentációmat. Hmm, ez viszont már megfontolandó ötlet.* - Micsoda szlogen lenne pedig, Jeffnek biztos tetszene, de azért ne adj neki ilyen tippet. *Jót derülök a válaszon.* - Még a végén elkezdjük csodaszerként árulni, és ezzel a teljes kompániát taccsra vágjuk. Kivéve a kiskorúakat persze. *Erős méregnek is lehetne bélyegezni szerintem, egyszer vagy kétszer próbálkoztam csak vele, de hogyismondjam, ugyan megrágott és kiköpött az élet párszor, de mégse sikerült annyi bút összeszednem, hogy a Búfelejtő jól essen. Ez persze megnyugtató valahol, nem kell agyturkászhoz járnom sem, nem mintha itt sok lélekbúvár dolgozna terápiás barlangrendelőkkel. Kint aztán már nem boncolgatom lelki állapotomat, ezt meghagyom az esti naplóírásom idejére. Most inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy ne üljek fenékre és még inkább, hogy ne szédelegjek bele figyelmetlenségből a gyönyörű, de egyértelműen halálos mélységbe. * - És gyanítom azóta se használja. *Vigyorgok magamban szegény főnököm kárára, ugyanakkor nem tehetek róla, még el is nevetem magam, ahogy elképzelem, ahogy megpróbálja magát felküzdeni a sziklapárkányra. Némafilmbe illő jelent lenne, az fix.* - Ühüm. *Egész gyorsan kiértünk, mindenféle baleset nélkül, de ezt persze nem mondom ki, nehogy elkiabáljam a dolgot. Ezért (is) aztán még az utolsó lépéseknél is a mozdulataimra koncentrálok, de nem bánom, így ugyanis egyszerre tárul elém ez a fantasztikus látvány, amihez foghatót én még élőben nem láttam. Nem is tudom egyszerre befogadni az összes formát és alakot, fényt és árnyékot, csak annyi tudatosul bennem, hogy ennyi szépségben örökké lehetne gyönyörködni. * - Hűűwow.. *Még egy pillanatra az is felmerül bennem, hogy a kívánságlistám nr 1.-ját veszély fenyegeti. Persze először a tengerpartot is látnom kéne élőben, hogy hitelesen nyilatkozhassak. * - Sajnálom, ezt elszúrtad. *Kicsit elhúzom a számát, miközben megcsóválom a fejemet, de a pillantásom továbbra se szakad el a tájtól.* - Ezentúl lehet sorszámot kell majd húznod. *Ezért megéri a kaptató a járatban, a lehorzsolt könyökök és térdek, a lassú araszolás az ösvényen és a kalóriákkal való küzdelem, hogy nehogy elhízzak és szegény Jeff sorsára jussak, hogy ne tudjak átjutni a sziklafalnál. Nehezen rángatom vissza magam a kötelesség mezejére és ugyan teljes figyelmemmel, de csak félszívvel tudok Alecre figyelni. A maga nemében a Nightfall is különleges és szép, de hát egy ilyen háttér előtt ez csak halványan fogalmazódik meg a gondolataim mélyén.* - Ahha, oké. *Nyugtázom a célpontot és hogy most én jövök. Leveszem hátizsákomat és felveszem a lövéshez szükséges pozíciót. A szikla keményen, de stabilan nyújt támaszt testemnek és a fegyveremnek is. Mégis nehezen találom a megfelelő pozíciót és bizonytalanabbnak is érzem magam, mint a Styx esetében. Jóval szokatlanabb a szituáció, mert feltehetően átlagos lövészképességeim maroklőfegyverrel, illetve az egyéb gyengén teljesített katonai készségeim miatt talán csak egy alkalommal volt mesterlövészpuska a kezemben. * - Jól tartom? Jól fekszek? *Tudom, milyen „nemzeti” kincs, véletlenül se akarok kárt tenni benne, mondjuk nem tudom, tudnék-e.. Ezért is megyek most elébe a dolognak és az első lövés előtt is kérek instrukciókat, habár igyekeztem emlékeim mélyéről előásni az alapokat és leutánozni Alecet. Ha kapok tanácsokat, akkor azokat beépítve, ha az alapkészség felmérése a cél és nem kapok, akkor saját belátásom szerint legjobbnak ítélt pozícióban készülök rá a lövésre, hogy Styx-höz képest hosszabb célzás után meghúzzam a ravaszt.*
- Kérném is a részesedésemet a szlogenért! Egyébként legalább jókedvűen, matt részegen halnánk meg, ennél sokkal több szarabb halált is el tudok képzelni. Jeff-fel mondjuk az végezne, hogy így nem lenne senki, aki kifizesse a cechet. - Vigyorom jelzi, hogy lelki szemeim előtt már látom a táblát a bárban, miszerint bevezették az előre fizetést, s a felháborodást, amit kivált, na meg Jeff arcát a vádra, hogy biztosan azért teszi, mert felvizezi az italt. Abba szerencsére nem mélyedünk bele, hogy ki milyen lelki probléma miatt iszik sokat vagy keveset, még a végén el kellene gondolkodnom azon, hogy családilag defektes vagyok, a génjeimben van, mert húgom is csak éppenhogy elmarad mögöttem, ha arról van szó, mennyire bírjuk az alkoholt. Ő persze ezt biztos fordítva mesélné el. Jót vigyorgok azon is, hogy szegény Jeff - aki bizonyára most hajtja fel a második pohárral az italt csuklását enyhítendő - nem sűrűn használja ezt az utat. Kedvelem Josie-t, van benne egy fajta dilisség, a szó jó értelmében, amivel könnyen veszi a poénokat és tovább is fűzi őket. Ritka elegy, pedig milyen jól működik együtt! És egyelőre mi is jól dolgozunk együtt, már amennyi csapatmunkát a kijutás és a sziklaperemre való eljutás igényelt. Ígéretes kezdet mindenesetre. - Áhá! - Vigyorodom el, mikor a kilátásban gyönyörködve megjegyzi, micsoda hibát vétettem azzal, hogy ide elhoztam őt. - Na de de sorszámot? Osztálykirándulást tervezel ide vagy miért ne férnénk el máskor is itt ketten? - Nem mondom, azért jó túra lenne a gyerekeket ide kihozni. Igaz, aki feljut a kijárathoz és ide úton nem esik a mélységbe és még ezt visszafele is el tudja játszani, az életre való kölyök, megéri tovább tanítani. Ha már tanítás, akkor nekünk sem árt visszatérni ehhez, mert ugyan órákig el tudom nézni a tájat, de ugyancsak megkapnám a magamét, ha időre nem szállítom vissza a kölcsönkapott fegyvereket. Ezért hát be is mutatom a mesterlövész puskát, ami nem egy könnyű fegyver, legalábbis a célzás és a találat szempontjából, nekem is csak egy átlagos teljesítményt sikerül felvonultatnom, amitől az ellenség lazán továbbsétálna. Legfeljebb a mögötte haladó haverja esne össze. Lövésem után átadom a fegyvert Josie-nak és figyelem a mozdulatait, hogyan csinálja. Egész jó a megfigyelőképessége, ez hasznos tudás. - A bal könyöködet kicsit előrébb... Úgy, igen, pont jó! És figyelj a légzésre, ahogy a Styxnél is. - Adom az instrukciókat mellette maradva és figyelve, hogyan korrigálja a mozdulatot, na meg a lövést is figyelem. Hogy mellé ment, az nem lep meg, igazán az sem, hogy ennyire. Ha kapásból lelőtte volna a megpörkölődött fenyőféle csúcsát, akkor esett volna le az állam, hogy mehettem volna le a szurdok aljába összeszedni. Laza válaszom is azt támasztja alá, hogy véletlenül se akarja Josie a sziklapárkányba verni a fejét emiatt. - Oké, semmi gond. Az én lövésem is tökre ilyen volt eleinte, úgy a tizedik alkalomnál kezdett javuló tendenciát mutatni. Most próbáld meg úgy, hogy... - Félbemarad a mondat, ahogy egy árnyék vetül ránk, mind a kettőnkre és hogy nem a napot takarta el valami kósza, gyorsan haladó felhő, az abból is kitalálható, hogy az előbbi lazaságom feszült komolysággá változik, ahogy figyelek... felfelé nézve. - A falhoz! Grodrak! - Suttogom halkan, miután a felfelé kikémlelésből visszakaptam a fejemet és mutatóujjamat a szám elé teszem, hogy ezzel is jelezzem: csendben kell visszaaraszolnunk és odasimulnunk a falhoz. Eközben már Josie is meghallhatja a hatalmas szárnyak lusta verdeső hangját és a morgó hangot, ami a fejünk fölül jön, de nem túl messziről. Még pár apró kavics is legördül egy puhán halk huppanást követően, ahogy a felettünk tornyosuló, még éppen fedezékként minket kitakaró sziklára leszállt a vadállat. Ha szerencsénk lesz, egyikünk sem csap semmi zajt és az oroszlánmadár hamarosan odébb áll, de ha nem...
*Szélesen Alecre mosolygok: - Milyen igaz! *Mondom egyszerűen és nem kezdek bele magyarázkodásba, hogy a gondolkodó-helye úgy hangzott, ahol magányos cselekvést szokott volt folytatni kizárólag, amit egy másik személy jelenléte csak zavarhat. És ugyan nem mondom, mert szerintem az már lehet túlságosan negédes és izé... nyálas lenne, de igazán értékelem a bizalmat és a nyíltságot, hogy megosztaná velem. Ugyan nem régóta ismerjük egymást, de tényleg igaza lehet, szerintem is el tudnánk itt úgy lenni, hogy ne zavarjuk egymást, ami nem annyira magától értetődő szerintem, mint amennyire annak tűnik. Csak úgy ellenni valakivel, anélkül, hogy specifikusan csinálnánk valamit együtt és nem idegesíteni, feszélyezni a másikat, na az cseppet sem magától értetődő.* - De ha ilyen kiruccanást terveznék a diákjaimmal, akkor jobb lenne nem rám bízni ezt az oktatásosdit, még elvi szinten se. *Habár rémlik, hogy az irodalomban előfordultak olyan oktató-figurák, akik akaratlanul de előszeretettel tették ki veszélynek a diákjaikat különféle bestiák tanulmányozása érdekében, de én tisztában lennék a veszéllyel, amit ez a kis kirándulás tartogat, úgyhogy más megítélés alá esnék. Persze mindez úgy hangzott, mintha kaptam volna ilyen megbízatást, pedig ugye saját szakállamra dolgozok csak. Pont, mint most, a kis privát edzésünkkel, ami ráadásul amilyen klasszul indult, most annyira csúfondáros irányt kezd venni.* - Ehh, hát ez jócskán mellé ment, láttad hová ment a lövés? *Kínomban röviden felnevetek, csak hogy aztán aggódva beharapjam az alsó ajkamat.* - Remélem egyetlen mókus alfelét sem találtam el véletlenségből. *Ha nem lenne mindkét kezem foglalt a Nightfall-lal, akkor most biztos kicsit tenyereimbe temetném arcomat. Hát ezért nem adtak a kezembe mesterlövészpuskát, pedig annyira drukkoltam, hogy sikerüljön. Mindenesetre egyelőre nem adom fel, majd akkor ha Alec azt mondja, hogy már túl sok lőszert pazaroltunk el és nem mutatok fejlődést, de talán mégis ki tud hozni egy átlagos lövészt belőlem. Szóval megrázom fejem és újra koncentrálni kezdek, belepillantok az irányzékba és figyelem.. figyelném az új instrukciókat, amik valamiért mégse jönnek. Alecre pillantok várakozón – nem-e mégis reménytelennek ítélt egy kis mérlegelés után, de elég hamar leesik, hogy nem erről van szó. Egyrészt nem rám néz, nem rám figyel, egészen feszült lett, másrészt meg is magyarázza. Grodrak. Hogy hol vagy honnan szúrta ki, most lényegtelenek. Az hogy én nem szúrtam ki, az nem olyan lényegtelen a jövőbeli kempingező álmaimat figyelembe véve, de egyelőre sokadrangú kérdés. Hirtelen izzadni kezdenek a tenyereim, de szerencsére ez egy halk élettani folyamat, úgyhogy ez nem fog lebuktatni minket. A mozdulataimra igyekszek még annál is jobban figyelni, mint az idevezető ösvényen, de igazából teljesen gépiesen mozgok, ennek ékes példája, hogy a puskát is cipelem magammal, ahogy Alecet követve igyekszek elérni a falat, onnan meg már csak pár lépés lenne a sziklahasadékba bejutni, ami megvédhet minket.*
//0-2 – sikerül zajtalanul eljutni a falig 3-5 – kis kavicsok csikordulnak meg, de beleolvad a fentről lepergő kavicsok zajába 6-8 – nagyobb kődarabot sikerül odébb rúgni 9 – a Nightfall landol fémes csirkodulással a sziklaperemen//
Josephine Cain carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
- Oké, ez a végzősök osztálykiránduló helye lesz, addig te is belejössz s mindketten elférünk itt. - Kacsintok rá Josie-ra, de persze nem bánom, ha másokkal is kijön ide, nem privát hely. Akkor sem lenne, ha fognám magamat és belevésném a nevemet a sziklafalba. - Kissé balra ment el. Mókust nem láttam, de nyugtasson a tudat, ő sem tudja, kinél kell panaszt tennie! - Vigyorodom el, s már kezdem is adni az instrukciókat, hogy miként korrigálja a fegyver tartását s ezáltal a lövést is, mikor a gyakorlásunkat hirtelen szakítja félbe szárnyas betolakodónk. Csendben próbálunk visszahátrálni a sziklafal tövéhez - bár most is takarásban vagyunk - egyelőre azt a taktikát választva, hogy meghúzódunk s pár percen belül biztosan továbbáll a grodrak, és mindenki boldog lesz. Ám egy kődarab úgy döntött, hogy ez így túl unalmas, s egy óvatlan mozdulat hatására a mélybe veti magát nagyokat pattanva és tovább bukfencezve le. Azonnal jelzek Josienak, hogy állj és maradjon csendben, s hamar rájöhet, miért kérem: csak a kő bucskázását hallani, egyébként kísérteties csend ül a környezetünkre, amiből kitalálni, a grodrak is felfigyelt a hangra s ő legalább annyira fülel, mint mi. Feszült perc is eltelik így, magam részéről levegőt is csak lopva mertem venni, a lassú és halk kifújáshoz pedig szembe kellett mennem megugrott adrenalin-szintemmel. Majd némi mocorgást hallani felettünk, amire jelzek, hogy folytassuk a hátrálást. A hátizsákot elérve lassan és csendben próbálom kinyitni, míg Josie-nak suttogok olyan halkan, hogy igencsak közel kell hajolnia, hogy hallja. Kezemmel nem olyan messzi falszakaszra mutatok, mint az előbbi célpontunk és nem abban az irányban, ahova vissza kellene vonulnunk. - Lőjj oda a sziklákhoz, ha hallod, hogy közeledik! Tereljük a figyelmét! - Egy másik fegyver darabkáit veszem elő a csendességhez mért legnagyobb sebességgel.
*Az első koppanás hallatán egyszerre dübörög fel a szívverésem és fagyok bele mozdulatomba. Mázli, hogy Alec is ezt adta parancsba, amit persze csak némi fáziskéséssel sikerül csak feldolgoznom, nagyjából a második koppanás tájékán. Szóval még jó, hogy nem a menedékbe futás taktikát követjük, mert akkor le lennék maradva, mint az a bizonyos borravaló, na meg megéve is lennék pillanatokon belül dicstelen véget érve. No de erről szó sincs, egyelőre, így aztán tovább folytatom, amit eddig is, mozdulatlanul hallgatom a gyorsuló és a hálistennek tőlünk távolodó koppanásokat. De legalább nem indít el lavinát, sem csontvázat és rozsdás lánchoz kötött korhadt favödröt nem lök a visszhangzó mélybe. Habár egy lavina talán jobban elterelte volna rólunk a figyelmet, ami most hallhatóan igencsak megélénkült. Egy pisszenés se hallatszik. Nem pisszenünk, de a grodrak se. És mintha az itt mindig fújdogáló szellő is elment volna vakációzni, még egy könnyed susogás se hallatszik – persze ez valahol jó is lenne, ha igaz lenne, mert akkor nem veszélyeztet minket, hogy az illatunk buktat le. Majdnem óráknak tűnik, mire megmozdul ez a fenséges s egyben rendkívül félelmetes lény és mi is kifújhatjuk a bennrekedt levegőt. De hogy mikor lélegeztem be, azt nem tudnám megmondani.. Izmaim még mindig megfeszülve várják a következő parancsokat, ami az egyszerűség kedvéért hasonló az előzőhöz. Osonunk tovább, én meg ugyanúgy kapaszkodok a puskába közben, mint idáig. A hátizsákban matatást enyhén kockázatosnak érzem, leginkább amiatt ami miatt a Mikulás puttonyának aposztrofáltam korábban. Amorf alakja van, ki tudja, ha megfogsz valamit és megborul valam, akkor mi cseng-bong mihez. Leguggolok én is, hogy halljam az alig elsuttogott utasításokat. Bólogatok hozzá, főleg ahogy felmérem a sziklát, ha ezt se találom el, akkor többet tényleg felesleges mesterlövészpuskát adni a kezembe. Tekintetem közben a sziklatetőnk és Alec ténykedése között jár. Mikor leesik, hogy egy fegyvert akar összerakni, akkor a hátamhoz simuló, nadrágövembe tűzött Styx-ért nyúlok és felé nyújtom. Én nem merek megszólalni, csak tátogom:* ”- Kéred?” *Persze üres a tárja, de legalább nem kell összeszerelni. Mondjuk nekem fogalmam sincs, hogy megfelelő-e a maroklőfegyver ilyen nagyvad esetén. Ha nem kell, akkor visszateszem eddigi helyére, lévén eldobni csak nem fogom. Hátrálok pár lépést, hogy felkészüljek a lövésre, továbbra is hallani fentről a le-lehulló apró törmelék neszezését, de nehéz megállapítanom, hogy mikor helyezi csak át a testsúlyát egyik lábáról a másikra, mikor fészkelődik és mikor közeledik. Pillantásom továbbra is folyamatosan jár Alec és a grodrak leszállóhelye között. Végül akkor húzom meg a ravaszt gondolkodás nélkül, mikor meglátom a szárnya csücskét. A lövés persze most jóval hangosabbnak tűnik, de nem ettől ugrok fel, hanem az oroszlánmadár vérfagyasztó hangjától. Pillantásom Alecet keresi és csak remélem, hogy elkészült, amivel akart mostanra.*
Nemlegesen rázom meg a fejemet a Styx kínálására. Lenne nálam is, meg a mesterlövész puskát is elkérhetném, ám más-más okokból egyik sem lenne hatásos egy grodrakkal szemben. A pisztoly nem okozna komoly kárt, szerintem le sem lassítaná érdemben, legfeljebb annyival lennénk boldogabbak a halál előtt, hogy szépítettünk kicsit. A Nightfall jó lenne valószínűleg, tényleg nagyon hozzáértő kezében és biztonságos sok-sok méter távolságból leadva a lövést úgy, hogy az állat még nem tud rólunk. De ez itt már sejti, hogy nincs egyedül, és túl közel is van. Míg én igyekszem halkan összeszerelni a fegyvert, már amennyit kell rajta ügyködni, a halkan kattanó hangokat igyekszem akkorra időzíteni, mikor amúgy is neszezik az ott fenn felettünk a kavicsokkal. Hátha. A siker e téren nem teljes, mert őkelme lejjebb ereszkedik, meglátjuk a szárnya végét, s Josie szavaimnak megfelelően lövést is ad le nem az állatra, hanem egy jóval odébb lévő sziklafalra. Elengedve egyik kezemmel a fegyvert felemelem mutatóujjam, hogy várjon most. A lövés nyomán a fenevad felüvöltött, egyébként is meghűl az ember ereiben a vér ennek hallatán, hát még ilyen közelről megtapasztalva. Szinte fáj a dobhártyának az ereje. Ám legalább célt értünk el, a lény felszáll és arra indul, amerre a lövést leadtuk. Emiatt is jeleztem Josie-nak, hogy várjon. Nem újabb lövésre készülünk, időnként tudni kell visszavonulni is, csak arra várok, hogy minél messzebb legyen tőlünk a grodrak, hogy időt nyerjünk vele szemben. Ha félúton visszafordulna, az nem sokat segítene. Mikor látom, hogy kanyarodni készül nem találván a sziklafalnál semmit, ahova Josie lövedéke becsapódott, akkor jelzek csak. - Vissza a barlangba! Futás-futás-futás! - Pattanok fel magam is, mielőbb el kell érnünk a fás részt az idevezető úton és leginkább a nyílást, amin a grodrak csak kis kölyökmacskafióka korában tudta volna magát átpréselni. A saját hátizsákomat ott hagyom, lenyúlni nem fogja se a grodrak, se más, majd később visszajövök érte, de most tartok tőle, csak hátráltatna, esetleg ha beér a lény, akkor abba kapaszkodna. Kezemben az összerakott fegyver: a Fury. Josie-t magam elé engedem, utána indulok csak el egy újabb hátborzongató grodrak-üvöltés kíséretében. Észrevett minket és a szárnycsapások hangjából ítélve, ő is teper rendesen utánunk. Ha utolér, akkor Josie-nak ott a Styx, amit újratöltött indulás előtt, na meg én segítségként a Furyval, amivel odapörkölhetünk a lénynek. Grodrak ellen a legjobb védekezés a távolság elvét követve. Ha meg engem támad, akkor értelemszerűen a Fury erejével igyekszem őt távol tartani tőlünk, kitartóan haladva a barlangbejárat felé.
//Új küllemű kocka-avatás 0: A grodrak nem követ már minket a fák közé, bosszús bömbölés kíséretében kanyarodik el. 1-4: Josie-t nézte ki magának ebédre. 5-8: Úgy döntött, Alec nem csak a fél fogára lesz elég. 9: Ravasz a dög, beelőz minket, közénk és a barlangbejárat közé száll le.
Alec Delgado carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
*Ha nem lenne a kezemben a Nightfall, mostanra biztosan már mindkét kezemet a füleimre tapasztottam volna, habár gyanítom nem tudott volna túlságosan sokat tompítani úgyse, de legalább az illúzió meglett volna. Annak az illúziója úgysincs meg, hogy ezzel a csali-lövéssel végérvényesen biztonságban vagyunk. Kár, pedig olyan fenséges látvány, ahogy a grodrak a levegőbe emelkedik, eszményi volna megfigyelni, de ez most tényleg nem az a hely, sem az idő. Szerencsére Alec megint csak nem ad ki ösztöneimmel ellentétes utasítást. Mivel úgyis földbe gyökerezett a lábam a visításra, hát nem esik nehezemre kivárni még egy kicsit. Majd ha már biztonságban leszünk és ittunk egy-két idegnyugtatót, majd utána kielemezhetjük, hogy tényleg csak mázlisan jött ki minden utasítás vagy mivel a szabálykövetés alapból is jellemzőm, ezért a kiképző- illetve katonai-jellegű utasításokra is ösztönösen jól reagálok. Most viszont nem elemezgetünk, hanem felvesszük a nyúlcipőt. Csak egy másodperc törtészig késlekedek, míg fogást váltok a fegyveren, hogy egyrészt kényelmesebb legyen futni vele, másrészt, hogy ha a szükség úgy hozná, akkor utolsó mentsvárként hozzáférjek a Styx-höz. Fogalmam sincs, miért emlékeztem úgy, hogy üres a tárja, de még jó, hogy mielőtt visszatűztem volna az övembe, még egyszer ellenőriztem. Ez mondjuk alapesetben szarvashiba, nem emlékezni, hogy megtöltöttem-e a fegyveremet, de legalább nem megtöltve _és_ kibiztosítva glasszáltam vele. Ugyan csak egyszer mentem végig ezen az ösvényen, mégse tévesztek utat. A sziklahasadékban persze nehéz is volna eltévedni. A nagy sietség miatt most nem sikerül kikerülni néhány kiszögellést, de nem lassítok. A fák közé érve is tartom a tempót, még akkor is mikor egy kő rosszul fordul a lábam alatt, és kicsit rosszul mozdul a bokám, de az adrenalin csodás dolog és nem is érzek semmit. Egyrészt a saját pulzusom visszhangjától a fülemben, no meg a félreérthetetlen szárnycsapkodás miatt nem sűrűn pillogok hátrafelé, erősen feltételezem, hogy Alec is ott lohol mögöttem. A hasadékhoz érve most nem bénázok annyit, mint a kifelé mászáskor, lábbal előre csúszok be, szerencsére a lejtés nekünk kedvez … hogy ilyesmire képes vagyok, sose gondoltam volna – ez is olyasmi, mint a famászás stresszhelyzetben. Persze nem tűnök el rögtön a járatban és inalok tovább. Az fix, hogy én már biztonságban vagyok, de biztosítani kell Alec visszavonulását is – habár ha ez olyan régi csapatjáték-kiválasztósdi lenne, akkor itt Rebelliumban biztos lenne másik több tucat társ, akit hamarabb választana, mint engem (megjegyem, teljesen jogosan!), de szegénynek most be kell érnie velem. Rögtön hasra fordulok, a Styx már a kezemben, kibiztosítva és ha az egészségesnél közelebb van már a nagyvad Alechez, akkor lövök. Akár többször is!*
//Csak akkor kell figyelembe venni, ha a köv reag szerint szükségesek a lövések : 0 – A lövések annyira félre mennek, hogy se Alec, se a grodrak figyelmét nem terelik el hathatósan. 1-2 – Megint csak nem sikerülnek túl jól a lövések, de legalább már a grodrak figyelmét pár ütemnyire elterelik. 3-4 – Nem találnak a lövések, de teljes mértékben elterelik a grodrak figyelmét. 5-6 – Legalább egy golyó eltalálja a grodrakot, ezáltal jelentősen lassul. 7-8 – Több golyó is eltalálja a vadállatot, ami miatt feladja az üldözést. 9 – A lövések elterelik a grodrak figyelmét, de dupla találat is van közte, Alecet súrolva talál be az egyik lövés. //
Josephine Cain carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
Még éppen látom a szemem sarkából, hogy Josie elérte a barlang száját, de nekem ez időre már egy másik szájjal kell foglalkoznom, amelyben lényegesen több az éles fog és engem nézett ki ebédnek. Legrosszabb esetben a bal karomat ajánlom fel, de azért ezt hagynám legeslegutolsó ötletként: ki tudja mekkorát harap egy grodrak és fogaiba akadva repülni sincs kedvem. Inkább akkor a hátán, de erre aligha tudnám most rávenni a lényt. A fák közé érek én is, de azért nem olyan sűrűn nőttek ki ezek az égimeszelő darabok, hogy a vadállat szem elől tévesszen. Éppen csak arra elegendőek, hogy nem tud lecsapni rám, miközben én is iszkolok vissza. A prolémás szakasz az ösvény vége: ott nincsenek fák, nyílt a terep, így én is könnyen megközelíthető célpontot nyújtok. Öles léptekkel haladok, a terep nekem ismerős, de ahogy Josie is megállapította, az adrenalin sok mindenre jó. Például arra is, hogy bármennyire is nem veszem fél vállról a lény fenyegetését, azért valahol élvezem a kialakult helyzetet, annak izgalmasságát. Ilyenkor érezni igazán, hogy az ember él, ami nem meglepő, hiszen normál unalmas napokon nem merül fel a megzabálás lehetősége. A grodrak utolér, s már készülne is elém kerülni, hogy elvágja a visszavonulásom útvonalát, mikor megtorpanok én is és szó szerint tüzet nyitok rá a Fury-val kivárva a pillanatot, mikor már elég közel van az állat, hogy a tűz biztosan elérje, de még nem szállt le. Nem találkoztam még grodrakkal ilyen közelségből, de most meglepve tapasztalom, hogy mennyire gazdag mimikában az állat: látszik a meglepettsége, a riadtsága, a fájdalma és a fellángoló haragja. Na igen, a perdaiaknak biztosan nincsen tüzet okádó fém botja, így ez újszerű a lénynek, s ösztönösen tart a tűztől - nagy szerencsémre -, de nem kedvelt meg jobban ettől. Főleg, hogy az első lövés számításaim szerint talált és fél pofáját a lénynek az egyik fülével együtt alaposan megpörkölte, talán a szőr se nő ki többet ott, mancsaival röptében idegesen dörzsölgeti. Újra hallatja a hegyeket is szinte megrengető üvöltését, ahogy hirtelen váltva irányt távolodik el tőlem, de morgása nem ígér sok jót, bosszút forral. Lassan araszolok tovább, nem nyomom mindig a ravaszt a fegyveren, hiszen túl hamar kiürülne, hanem mindig akkor lövök oda egy nagy adagot, amikor kóstolgatva próbál túl közel kerülni a lény. Egy alkalommal botlok meg, de hogy ebből nem lett nagyobb gond, az Josie-nak köszönhető. Lövései ugyan nem találnak, de a grodrak figyelme elterelődik, kénytelen hátrálni és figyelmeztetőleg vicsorítani Josie-ra. Ennyi nekem épp elég, hogy egyensúlyom visszanyerjem és futva érjem el a barlang bejáratát. - Vigyáááázzz! Jövööök! - Josie-hoz hasonlóan én is csúszva érkezem be - lila foltokat biztosítva az oldalamra -, de olyan nagy lendülettel, hogy rögvest fenékre is ülök bent a barlangnyílással szemben. Még jó, hogy bevetődés közben sikeresen biztosítottam a Fury-t, mielőtt magam alá pörkölök vele. - Húha! Gyere hátrébb! - Figyelmeztetem Josie-t, magam már pattanva is fel, hogy ha kell, időben hátrahúzzam onnan őt - már ha szükséges -, mert a grodrak is próbálna utánunk jönni. A fizika törvényei szerint nem fog beférni, hacsak nem igaz rá extrán, hogy ahova a macskafélék feje befér, oda a teste többi része is. Egyelőre leszállva próbál benyomulni, egyik mancsát is benyújtva kapva felénk újra és újra, hátha egyikünket eléri, gyilkos dühvel sárga külsejű fekete szemeiben. Pofája egyik oldalán már ott viseli a Fury-val való találkozás nyomát. - Minthogy a többi taneszköz kint maradt, van kedved ezt kipróbálni? - Idebenn már nyugodtabban mosolygok és kínálom a Fury-t Josie-nak, hogy elvegyük mérges grodrakunk kedvét a bejutástól, mielőtt tényleg kiötli, hogy férhet be ide.
*Apró kortyokban kapkodom a levegőt, most pótlom, amit az eszeveszett rohanás során pluszban elégettem. Ösztönös, még akkor sem akad el a lélegzetem, mikor a helyzet indokolná, például az egészségesnél közelebb kerül Alechez a grodrak. Mondjuk nem semmi, ahogy a Fury-t használja. Szinte érzem a megpörkölt szőr émelyítő szagát… talán érzem is tényleg, mert érzem, ahogy arcom fintorba rándul. A grimaszolás mellett azért a szemeimet nyitva tartom, még pislogni se nagyon merek, nehogy lemaradjak az esetleges szükséghelyzetről, mikor kellene a kis Styx-öm okozta figyelemelterelés. Az újabb rikoltásnál ezt nehezebb kivitelezni, mint számítottam rá. És már megint elfoglalt mindkét kezem, így megint csak nem tudom fülemre tapasztani a tenyereimet. Ha ettől nem kap az ember halláskárosodást… akkor majd a szűk helyen elsütött maroklőfegyver visszhangzó lövésektől. Meghúzom a ravaszt, újra és újra. Ugyan nem találok (mozgó) célt egyik lövésem se, de a nagyobb, átvitt értelmű célt elérem. Sikeresen elterelem a nagyvad figyelmét és Alec pár ugrásnak tűnő futólépéssel eléri a barlang száját. Mondania se kell, félre gördülök az útból, hogy legyen helye becsúsznia mellém.* - Mi? Mi? *Kérdem, ahogy visszagördülök újra hasra, de szerencsére Alec már a tettek mezejére is lép, így neki köszönhetően mire a második „mi” is elhangzik, már hátrálok is. Így én is szerencsésen elkerülöm, hogy a befelé kapkodó mancsával véletlen kihalásszon engem a biztonságból.* - Hű, jól megpörkölted szegényt. *Innen a biztonságos távolságból könnyű már sajnálni a grodrakot.* - Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy soha többet nem fogok ilyen közelről grodrakot látni. És túlélni. *Fontos az utolsó kitétel, elvégre ha egyszer majd kijutok Perdára, a vadonba, a szabadba, akkor valószínű mindenféle vadállat közelébe fogok kerülni, de azt hiszem az embereknek egyszer van esélyük ilyen nagyvaddal szemben, a következőnél már az esélyek alapján te húzod a rövidebbet.* - Persze. Nem semmi első óra, egyből három fegyver a kezemben! Eseménydús! *A most már biztosan kiürült tárú Styx-öt visszatűzöm az övembe és átveszem a Fury-t. A legnehezebb a három közül, de ahogy megszokom a súlyelosztását, működésbe hozom, de igyekszek nem megpörkölni a grodrak bajszát sem, elégnek ítélem, ha a barlangnyílást forrósítom fel, hogy ne legyen kedve benyúlkálni.* - Honnan tudod, hogy mennyi muníciód van még? *Kérdem, hogy a Furyról is többet tudjak meg, mert maga a használata kivételesen simán megy, de hát mégse egy túlságosan szofisztikált fegyverről van szó, viszont annál inkább lényegre törő. Egy újabb, de immár utolsó rikoltás kíséretében a grodrak feladja üldözésünket és nagy szárnysuhogás közepette felszáll, hogy vélhetően tőlünk távol nyalogassa sebeit és talán megperzselt hiúságát.* - Azt hiszem, ide végzős osztályt se fogok magammal hozni. *Ez nem jutalomkirándulás lenne, inkább életre-halálra menő záróvizsga, aminek nem vagyok híve. Levonom a magam konklúzióját reszelős nevetéssel kísérve, azt hiszem így kezdi feldolgozni a szervezetem az elmúlt adrenalin-fröccsök hatásait. *
- Annyira nem, hogy kiderülhessen, finom-e a húsa! - Vigyorodom el most már könnyedén, mert láthatóan a barlangunk szűk szája akadály a lénynek, melyen nem tud átnyomakodni és éles karmokban végződő kapkodó mancsaival nem tud minket elérni. - Tudod, ahogy a régiek is mondták a Földön: soha ne mondd, hogy soha. - Ami ellentmondás, mert a jó tanácsban is elhangzik, szóval most hogy is van? De tény és való, szerencsénk volt mindkettőnknek, hogy ezt némi horzsolással és kék-zöld folttal megúsztuk, nem szerezve be mellé pár komoly karmolásnyomot, átharapott torkot, napvilágra hozott beleket, csak hogy olyanokat említsünk, aminek gondolatától nem akarnánk jobban fintorogni, mint a megpörkölődött szőr jellegzetes szúró szagától. Fel is ajánlom a Fury-t Josie-nak, hogy elkergessük a barlang szájától a grodrakot, nem mintha most rögtön ki akarnánk újra menni, de ideje kicsit megnevelni ezt a nagy szárnyas cicát és jelezni, hogy ne jöjjön közelebb máskor se. Nem ítélem el Josie-t amiatt, hogy szemmel láthatóan nem a grodrakot célozza be. Úgy vélem, ha vészhelyzet lenne, nem habozna megtenni még az állat veszte ellenére sem - de azért majd egyszer elviszem vadászni, hogy biztosak legyünk benne, meg tudja-e húzni a ravaszt -, de miért kínozzon meg egy élő lényt? Nekem is idő volt, mire megtanultam gyorsan és szépen ölni, s nem mert előtte élvezettem kínoztam volna a vadakat, csak nem volt meg a rutin, hogy hol és hogy kell eltalálni őket, hogy ne legyen szükség további lövésekre. - Amikor elkezd akadozva, szaggatva jönni a... láng, akkor nagyjából még tizenöt-húsz másodpercre való adag van még benne. Van öt-hat darab már, amelyeken kijelző jelzi százalékosan a szintet, azok az újabbak. Ott ez a szaggatás tíz százaléknál következik be. Idővel gondolom majd ezeket a régebbieket is átalakítják majd. - Magyarázom, míg Josie a barlang szájánál fűt be annyira, hogy annak a hőjét nem csak a gyilkos tekintettel búcsúzó grodrak érzi meg, hanem nekünk is kezd lassan, de igencsak biztosan melegünk lenni, főleg, hogy előtte még futottunk is meg barlangba vetődtünk. Josie szavain elmosolyodom, kihagyva a poént, hogy majd kihozom én a végzős osztályát, legalább kevesebb vizsgát kell majd tartania, ha a fél csapat elhalálozik itt. - Na és te? Te ki jössz még? Egyébként ügyes voltál ma. - Én magam biztosan, már csak a kint hagyott fegyverek, táska miatt is, de ezt néhány órával, vagy bő fél nappal elhalasztom. Ellopni úgy sem fogja senki, baja ott nem lesz, ahol van, így nekem nem sietős letesztelni, a környéken van-e még a grodrak vagy sem. Annál is inkább, mert valahogy az a kényelmetlen érzésem támadt a grodrak utolsó pillantásától, mintha azt üzente volna, hogy nem felejt el minket. De talán csak túl sokat gondolok bele egy-egy állat nézésébe. - Egy italt? Szerintem ránk fér... és a változatosság kedvéért most én töltök neked! - Mosolygok Josie-ra, hiszen nem dolgozni küldeném őt vissza. - Gyere, vigyük vissza a nálunk maradt fegyvereket! Ja, a Fury-nak ezt a végét kb innentől ne érintsd most, forró lesz egy darabig. - Ha itt van a Nightfall, akkor azt viszem én, de a Fury-t is átveszem tőle, ha gondolja, miközben elindulunk vissza lefelé a barlangjáratban... //Köszönöm a játékot, izgi volt! //
*Elgondolkodtat Alec kijelentése a grodrak húsának ízletességéről. A ragadozókat ritkán szoktunk pecsenyeként sütögetni… de vajon csak a nehézkesebb és jócskán veszélyesebb levadászása miatt vagy vajon van más oka is? Ezzel most persze nem fárasztom, ennek magam is utána tudok nézni és maximum majd egy másik alkalommal kérdezek rá, hogy úgy egyébként kóstolt-e már a ragadozó húsát.* - Ám jó, legyen, akkor nem soha, hanem csak nagyon-nagyon-nagyon kicsi az esélye. *Nem nehéz elfogadnom Alec régmúltban kipróbált életbölcsességét, hisz én magam is legtöbbször könnyen megtalálom a jót és a pozitívat a dolgokban, hát miért álljak akkor ehhez a nagyon feltételes és (remélhetőleg) távoli jövőbeli szituációhoz rettegve és negatívan. Ráadásul addigra már remélhetőleg jobban értek majd a fegyverekhez is, szóval talán tényleg korai lenne még az a „soha”. Ennek érdekében (is), mint a szivacs úgy szívom magamba a Furyról a tudást, no meg a tapasztalatot. Szerencsére tényleg nem túl szofisztikált a használata, így minden különösebb nehézség nélkül bírom működésre. Előbb megvárom, hogy szaggatva jöjjön a láng, utána veszem el a ravaszról az ujjamat.* - Naná, mindenféleképp, de kizárólag futócipőben és állig felfegyverkezve! *Az a szépség és a szabadság érzése biztosan hamarosan kicsalogat újra arra a sziklakiszögellésre, de nem ettem meszet, hogy ezek után felkészületlenül jöjjek ki… habár a korábbi eszmefuttatásom alapján tudjuk ugye, hogy arra igen kevés az esély, hogy élve vissza is érjek ha egy grodrakkal sodor megint össze a sors, de nem fordulok azért a falnak feladva minden reményt kapásból. Ha ilyen temperamentumú lennék, akkor nem is lennék itt, csak leültem volna a fűbe mikor kiraktak Perdán és csak vártam volna a halált.* - Köszi, csillagos ötös az oktatónak is! *Vigyorgok rá, elvégre ő is túlélte, én is túléltem, tanultam is, és nem ment el egyikünknek se a kedve a további óráktól. * - Az biztos, menjünk. *Bólintva helyeslek a felvetésre. Egyértelmű, hogy megérdemeljük a szíverősítőt és amiatt se fogok hadakozni, hogy én töltsek mindenáron, ha ennyire akarja. Megigazítom vállamon a táskámat és vigyázva a Fury forró végével indulok el Alec mellett. Jó lesz ha sietünk azokkal a szíverősítőkkel, lassan kezdem érezni a durva landolásom következményeit a fenekemen, combomon és oldalomon… a többit már nem is érdemes elkezdeni lajstromba venni.*
Már számítottam a hamarosan következő küldetésre, ami nemcsak, hogy sürgető indulást eredményezett, hanem szokatlan órában következett be. A Hangárba igyekszem, ahol egy csapat indulásra vár, és az előkészületeken is túl vannak. Az utolsó tényezőként érkezem, bár nem késve. A pontosságra adok, ahogy a felkészülésre is. -Indulhatunk. Felszállás!– egy érces hang közli a fülesemen, hogy a felszállás elkezdődik, amint az ajtó becsukódik utánam. Elfoglalom a helyem és az övemet becsatolom. Körülöttünk az éjjeli őrségen kívül senki nincs a dokkba. Igazán mindenre gondolt a Kancellár úr! Egy elismerő fél-mosollyal nyugtázom az indulást és a csendes távozást az Állomásról a Perda felé. Pár héttel ezelőtt kaptam egy különleges megbízást Castillo Kancellártól, aminek a végrehajtása most következik be. A kinti terepviszonyokról tájékozódom éppen, hogy nagyjából be tudjam határozni az érkezésünk körülményeit. Az előzetes tervek szerint a Városba kell majd landolnunk, majd a továbbiakban rögtönzök, hogy végrehajtsam a feladatom. Óvintézkedés sem maradt el, mert a jelenlevők közül csak én ismerem az utunk valódi célját. A Pilóta és a legénysége csak arra kapott utasítást, hogy levigyenek a Holdra, és aztán majd kihozzanak dolgom végeztével. Többet nem is kell tudniuk. Elég, ha a Kancellár, s én ismerem a részleteket. Kisebb rizikó= nagyobb esély. A haladásunk első- majd második- szakasza eseménytelenül zajlik. Csak az érkezés koordinátái nem stimmelnek a megadottakhoz képest. A turbolencia okozta rázkódás, az utolsó percekben olyan szintű zavart kellett, mintha egy légörvény és egy giga-vihar kombinációba kerültünk volna. Az elektromos rendszer leállt, - ismeretlen ok miatt-, s ahogy a gépet próbálták egyenesbe tartani a célpont felett, - a műszerek hiányából következtetve – minden létező rendszert mellőzve haladtunk a Hegység felé. Az egyre idegesebb hangok sem adtak számomra megnyugtatást, de mivel jelenleg jobban lekötött a túlélésre való ösztönöm, így igyekeztem a lehető legtöbbet segíteni a Pilótának, hogy maradok a helyemen. Sokat úgysem tudnék tenni, mivel éppen a szemem előtt zajlódó történések kötik le figyelmem. Történetesen egy hatalmas szikla, ami vészesen közelebb van most a Siklónk szárnyaihoz, ami itt sem kellene legyen… Hol vagyunk? Nem úgy nézem, hogy a megadott helyszín felé tartanánk. A percek olyan gyorsan peregtek, hogy mire az újabb sziklaszirtet megközelítenénk, egyszerre sötétbe borult minden. Hol vagyunk? Ez a kérdés ismétlődik a fejemben szüntelenül, de nem kapok rá választ, Talán a landolás után rákérdezek erre az incidensre, de előbb éljük túl! Kínos percek után valami más történik, amire már nem is számítok. Visszaáll a kijelzők rendszere és ismét villogni kezdenek a ledek a műszerfalon. Csak most hangjelzés is párosul a fények mellé és egy monoton gépi-hang, ami már betelíti az egész fedélzetet. -Veszély! Veszély! A fedélzet kiürítését azonnal megkezdeni! A Sikló nem üzemképes! Veszély! Veszély!... – ez ismétlődik, és szinte belevésődik az ember agyába, ahogy felfogja ezeknek a mondatoknak a súlyát és következményeit. -Mr. Carter! Azonnali evakuálás szükséges! Kérem, hagyja el a fedélzetet! – a hevederek, amik eddig a székben tartottak, most egy mozdulattal lecsapódnak rólam, majd követem a kiürítési protokoll szerint a legénység tagjait a mentőkabinokba. A felszerelésem magamhoz emelem, -bár, csak egy része elengedhetetlen- így a fegyverem és a hátizsákomat veszem a kezembe, illetve a hátamra, ami a legfontosabbakat rejti. -Hol vagyunk? – fordulok a Pilóta felé, de a jelenlegi helyzetben a hangomat nem hallja,-vagy- nem is akarja…. Mert, választ nem kapok. Betudom az előbbinek és folytatom, amit elkezdtem. Úgy látszik, hogy ez a küldetés se kezdődik valami jól, de már ha nem loccsanunk szét ebbe a csipkézett hegytömegbe, akkor soha! Az egyik pillanatban még hallom a fülsiketítő vijjogást, aztán már nem. A csend mellé a fénytelenség is párosul, majd egyszerre még hangosabb zajok jutnak el hozzám. De ezek, már nem gép keltette hangok, hanem valami mástól származó… Állatoké. Ez a felismerés nem kevésbé döbbentett meg, de mielőtt szóltam volna máshoz, hogy megerősítse –vagy cáfolja-, ami nyilvánvaló, inkább nem firtatva az egészet a menekülést választom. „Szégyen a futás, de hasznos” elvét követve bízom magam a mentőegységre. A következő órákra, vagy napokra, nem hinném, hogy jó híreket közölnének a számunkra a Siklóállapotáról. Igaz, hogy ez érdekel most a legkevésbé! Ha túlélem ezt a váratlan helyzetet, akkor már a következővel találom magam szembe… Hol a fenében vagyok? Erre a kérdésemre is később kapok talán választ, ha nem egy éles sziklacsúcson végzem, kiterítve valahol a Perdán. Most már csak várnom kell… Csak tudnám mire! Mit keresek a Nagy- Hegységben, egy kéken foszforeszkáló kövek között? Álmodom? Vagy talán már hallucinálok? Egyáltalán élek még? Tapogatom körbe a testem, hogy minden tagom épségben van-e, és nagy megkönnyebbülésemre, semmi rendellenességet nem tapasztalok, -azt leszámítva-, hogy a fejem felett hatalmas hegycsúcsok magasodnak és egy szurdokban landoltam. Nem egy Városról volt szó, hogy oda érkezem? Valami az súgja, hogy több van ebben a szerencsétlen helyzetben, mint eleve alakulhatott volna. De, most már mindegy! A küldetés kezdetét veszi, és akár jó helyen vagyok – akár nem- megoldást kell találnom, de sürgősen! Egyáltalán van itt élet? Elég kihaltnak tűnik ez a hely. Vagy, mégse? Hangok szűrődnek a sziklákról, de most még nem tudom behatárolni a forrását. A fejem is hasogat, és még a felszerelésemet is össze kell kaparnom. Utána csak szép sorában! Találnom kell valami utat, hogy visszataláljak a kiindulópontra. Ha egyáltalán valaha megtalálom az odavezető utat.
Hetek teltek el azóta hogy újra eme vidék porát rója a cipőm talpa. Nadiha már rég felépült, a Carlisle nevű nyomorultat meg azóta sem láttam. Nehéz megmondani hogy hiányzik, vagy csak azért jöttem megint ide, mert van egy olyan érzésem, hogy itt van azoknak az embereknek a csoportja, akiket elmenekülni láttunk és akik miatt a felderítő csapat bajba került. Persze nem csak a megérzés, inkább a tudat, hogy merre is láttuk utoljára távozni őket. Ha a Carl nevű quorsaból indulok ki, akkor kisebb rosszat jelentenek ránk, mint a repkedők. De ettől még nem fognak eltűnni egy csettintésre. És hogy mit akarok? Hát jó kérdés! Felderítek, semmi több. Sok esélyt nem látok arra vonatkozólag hogy a csapat többi, eltűnt személye megkerüljön, ahhoz túl zord ez a vidék. Ha pedig előkerül megint Carl, vele talán szóba is elegyedek. A szokásos felszerelésem van nálam: a vállamon keresztbe csapott táska, benne élelemmel, gyógyfüvekkel és kenőcsökkel. A kulacs ráakasztva kivülről, ebben víz van. A nyílpuska és a tegez, benne nyilakkal, melyeket a hátamon, illetve a vállamra csapva viselek. És a ruházatomon kívül a két vadászkésem, felcsatolva két oldalt a nadrágom övére. A nyílhegyek és a pengék sel-o-gei-el ötvözve. Valószínűleg rossz ómen volt a repkedő égiekre gondolni, mert arra kapom fel a fejem a nyomok olvasásából, hogy a felhők közül előbukkan egy jókora quorsa repülő izé. Hasonlót láttam ütközni a szentély tetejével régen. Persze nem pont ilyen volt, egy darabig figyelem, úgy látom határozottan lefelé tart. Pánikra ad okot a mérete, és az, amikor teljesen leárnyékolja a felettem elterülő égboltot, így egyből sötétre váltunk egy kis időre. Behúzom a nyakam és gyorsan fedezékbe vonulok. Hosszú percek múlva azonban kivilágosodik, előmászom a rejtekemből és a repülő izé után pislogok. Gyorsul és úgy tűnik neki fog menni a hegységnek, valahol. - Szent szar! Megfordul a fejemben mégis mi a bánatot művelnek már megint, a régmúlt eseményeiből kiindulva egyből katasztrófát sejtek. Támadást, háborút, meg egybeket. Lehet akármilyen kemény anyagból a bigyójuk, a hegység fog győzni, kiütéssel. Azt hiszem. Utána indulok, használva a képességeimet, bevetem magam a hegység veszélyes ösvényeire, de mivel a tárgy jóval gyorsabban ér földet, a hangos sikítozásokat és az utána következő csattanás hangját követem. Órák múlva érkezem a helyszínre, kellő távolságra a nagyobb részeitől, a kisebb darabjai mérföldekre szanaszét szóródtak. Sokáig csak a terepet figyelem takarásból, később rászánom magam a közelebbi szemrevételezésre. Így aztán előlépve a megfigyelő állásomból elindulok. A lábam fejével megpiszkálok egy fémes töredéket, aztán valami mozgó poros tárgy felé fordulok. Menet közben egyre több véres húscafatot fedezek fel, a szagukból megállapítva hogy ezek quorsaké. Talán az istenek megelégelték dölyfösségüket és letaszították őket odafentről, a vesztüket okozva ezzel? Akárhogy is, de az a poros valami lassan alakot ölt a földön, és lepergetve magáról a koszt, előtűnik egy quorsa ábrázata. Nincs jó bőrben, de láthatóan túl élte a zuhanást. Veszélyes lehet, így egyből a fegyveremért kapok és felajzom, úgy közelítem meg. - Ki vagy? Hányan lenni? A saját nyelvén szólítom meg, ahogy tudom. Egyszer végignézek rajta, és ha felülne, akkor hagyom, de segíteni biztosan nem fogok neki. Betolakodóként tekintek rá, még akkor is, ha távol vagyunk jelenleg Eloraktól. Ahhoz képest hogy mennyi vér és testrész hever itt szerteszét, ő szerencsés módon egyben van. - Miért jönni ide? Teszem fel a logikus kérdést, rá szegezve a fegyverem. Olyan ruhája van, mint azoknak a katonáknak, akikkel harcoltunk.
Kell hozzá idő, míg felfogom a körülöttem elterülő testrészek és a füstölgő roncsok között, hogy rajtam kívül senki sem élte túl ezt a zuhanást. Azt nem mondanám, hogy egy karcolás nélkül megúsztam, de legalább törött csontokkal nem rendelkezem. Ez is valami! Nehezn kászálódom ki a forró fémek közül és néhol a ruhám is elszakadt. Annyira nem vészes, bár hűvösre fordulhat az idő, így nem szeretnék most meg halálra fagyni, ha már Fortuna a kegyeibe fogadott az elmúlt órákban. A felszerelésem nagyját megtalálom, ahogy a fegyveremnek sincs komolyabb baja. Ezt inkább ismerem el a „csodával” határos szerencsének, mint simán csak mázlinak. A körülöttem felszálló füstöt idővel, biztosan felfedezik, így sokat nem időzhetek a roncsok között. Ahogy kikerülök a centrumából a néhai Sikló maradványaiból, - s mielőtt távoznék- pár dolgot átnézek, hátha akad valami használható a számomra és még működőképes. Egyik kupacnál találok egy elsősegélyládát, amiben még akad valami, amit magamhoz veszek. Így járok el egy kisebb energiaegységgel, tartalék lőszeres dobozkával és egy PDA-val, ami valamilyen módon hasonlóképp szerencsésen túlélte ezt a poklot. Igazából, sok mindent nem találok, bár ennek is örülök, mert több a semminél. Az élelem és víz kérdése még adott, mert abból jelenleg nulla a készletem. Ezért záros időn belül keresnem kellene valamilyen ehető dolgot és egy forrás sem lenne ellenemre. Miután ezzel megvagyok és a ruhámról a rátapadt portól is próbálok megszabadulni, egy fickó hangja állítja meg a mozdulatom, akire - mintha a semmiből bukkant volna elő- nem számítottam. Az sem kétséges, hogy rám szegezi a fegyverét- vagy, inkább nyílpuskának nézem- és tört hangzással, nyelvemen kérdezi, hogy ki vagyok és mennyien érkeztünk. A puskámért nem nyúlok-nem mintha messze lenne a kezemtől-, de mivel most lépéselőnybe van tőlem, -s jelenleg azt se tudom, hogy a fenében vagyok-, így nem is feszíteném túl az idegeit, még a végén belémereszt valami nyilat, mielőtt megszólalnék. -Ahogy nézem, én vagyok itt csak. Élve. – nézek körbe a roncsok és a temérdek vér láttán, karomat széttárva. – A nevem Carter. – mutatok magam felé, hogy ezt bemutatkozásnak szántam. Igaz, hogy annyira nem beszélem a Perdait, de azért valamicskét elsajátítottam a nyelvükből. Most „égi” nyelven beszélgetünk, - mondjuk úgy, hogy beszélgetünk-, de ha jól sejtem, akkor nem vagyunk népszerűek az itteni lakos szemében. Talán, egyikében se, de ebbe nem mennék most bele… A kezem felemelem, hogy jól lássa, - és talán érti is eme mozdulatot-, hogy nem kívánok harcba keveredni. -A Városba érkeztem volna, de most szemmel láthatólag nem ott vagyok…. Megmondaná, hogy hogyan jutok el az említett helyre? – ha már rákérdezett, hogy mit is keresek itt, akkor talán abban is segít, hogy a megadott koordinátákra eljussak. Tisztában vagyok azzal, hogy a szemében nem vagyok valami bizalomgerjesztő, de mivel más választásom nincs, így bíznom kell az útbaigazításában, - ha egyáltalán - segít nekem. Ha lehetőséget ad, akkor a PDA-n megmutatom a műholdas térképet is, hogy láthassa a célállomásomat. Gondolom, hogy ez nagyban megkönnyítené a dolgom, bár az övét nem tudom mennyire.
Az alak valamit lázasan keresgél mialatt én megfigyelem, aztán amikor megközelítem, láthatóan meglepődik. Itt a semmi közepén még a magam fajtában sem bíznék meg első benyomásra, hát még egy quorsaban! A válasza közben körbe pillant, én is ezt teszem egy röpke ideig. - Élve. Igen. Morgom foghegyről neki, még mindig rá szegezve a fegyverem. A tekintetem egy kicsivel később érkezik vissza hozzá. Bemutatkozott, bár nem tudom ő mit vár tőlem, de mutatkozzon be neki a halál. Apropó, halál. - A Városba? Mindjárt gondoltam. Elnézve a pasast, és a pusztítást ami itt történt, még az is csoda hogy állni képes. - Menni arra, át az erdőn. Öt nap és ott lenni! Mutatok neki a hátam mögött elterülő délnyugati irányba, közben gyanakvóan fürkészem a tekintetét, a mozdulatait. Ezek annyira kiszámíthatatlanok. Tudom, tapasztaltam már sokszor, történnek balesetek és szarságok, de velük kapcsolatban én azon se lepődnék meg ha ő okozta volna ezt a balesetet. Meglehetősen gyanús hogy rajta kívül mindenki elhalálozott, bár őszintén szólva ez cseppet sem érint meg. Viszont tudom hogy vannak ellentétek a soraik között. Ő is egy lenne? És ezért zuhant le a vasmadaruk? Abban az esetben biztosan nem a Városba akar menni. Erre választ kell kapnom. - Minden rendben? Mintha érdekelne. A kérdést követően valamennyire a föld felé engedem le a fegyverem, de a tekintetem még mindig rajta. Így amikor elkezdi a vacakját mutogatni nekem és megtesz pár lépést felém, akkor megint rá szegeződik a fegyver. Volt alkalmam ilyen bigyót látni, Carlisle-nél volt. Tudom hogy nem fegyver. - Ne tovább!
Ahogy oszlik a füst körülöttem, úgy szembesülök azzal a ténnyel, hogy csodával határos módon túléltem ezt a zuhanást. A felbukkanó fickó meg mintha a semmiből került volna ide, és nem mondhatnám, hogy bizalmat ébresztettem benne, ahogy a fegyverét is rám irányítva beszél hozzám. Ezt eleve nem róhatom fel neki, bár azt láthatja, hogy én nem emelem a puskám feléje, most is a földre irányul a csöve. A másik kezemben a PDA-mat tartom, hogy megmutassam az eredeti célomat, ahová kellett volna érkeznem, de ezek szerint vagy öt napi járásra vagyok a Várostól. A lépteim direkt lassúak és kiszámíthatóak, hogy ne érezze fenyegetőleg közeledtem. De aztán megtorpanok, mikor megállásra szólít fel. Nem ismerem annyira a nyelvezetüket, de azt remekül kiértem a hangsúlyából, hogy ha most egy lépést is teszek, akkor a nyilát belém ereszti, gondolkodás nélkül. Megállok, és nem mozdulok. Talán elegendő ez tőlem, -hogy lássa- nem akarok támadni, és eszem ágában sincs ártó szándékkal fellépni ellene. Ehelyett inkább egy helyben állok, és próbálom felmérni a lehetőségemet a Városba jutásra. -Oké! Nyugalom! – emelem fel a kezem, és nem teszek semmi félreérthető dolgot. –Nem mozdulok!- látom, hogy megint rám irányul a fegyvere, de még nem kaptam lövést, így bizakodó vagyok, hátha még nem lyuggat ki egy darabig… -Remek! – kissé csalódott vagyok emiatt, de mást nem tudok tenni, mint abba az irányba indulni, amit javasolt. A roncsot elnézve, nem hiszem, hogy akadna rajtam kívül túlélő, -és ezzel az is tény-, hogy magamra vagyok utalva. – Öt napi járás! – teszem le a zsákomat, majd a fegyveremet, hogy leüljek és átgondoljam az indulást. A fejem még hasogat, bár a tudatom aránylag tiszta, - az események dacára -, de itt ez a fickó, és ahogy elnézem, nem igazán számíthatok sok segítségre, azon kívül, hogy az irányt megmutatta és bizalmatlan pillantásokkal kíséri minden mozdulatom. A helyzetem nem valami rózsás, bár az is haladás, hogy legalább megtudom tőle, hogy merre induljak, és nem kell bolyonganom egy általam tetszőlegesen kiválasztott útvonalon. - Esetleg abban is segítenél, hogy hol találok vizet? A készletem elég hiányos… – ha már patt helyzet alakult ki, akkor kivárom, hogy valamilyen irányba terelődjön a beszélgetésünk. Még mindig jobb, mintha egy terebélyes lyukkal a mellkasomon terülnék ki a földön. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű a megérkezésem, de arra nem számítottam, hogy a Sikló összes legénysége közül csak én maradok élve. Amúgy meg, még mindig zúg a fülem a becsapódástól,- és ha nem is tört el csontom-, a zúzódásokat kezdem érezni a testemen, ahogy múlik az adrenalin hatása. Már csak ez hiányzott! A végén még kiterülök, mint egy zöldfülű az első bevetésén… Rohadtúl nem lenne jó…. ha ez bekövetkezne. Talán nincs belső sérülésem, amit nagyon remélek.
A szavai úgy peregnek le rólam, mint az elszáradt moha a fa gyökeréről. Nem fogok megnyugodni azért, mert valaki azt mondja. Felteszi a kezét és hosszú percekig kimerevedve úgy marad. Az ő helyében én nem lennék ennyire elégedett az öt napi járófölddel, de ő tudja. - Miért a Város? Leengedem a fegyverem, mivel ő idő közben lerakja a földre a cuccait és rájuk telepedik. Rám nézve sok vizet nem zavar, onnan mire felpattan, azalatt kétszer is belelőhetnék. Valamivel lejjebb engedem a fegyverem, és körbe pillantok megint. Jó pár óra elteltével ez a terület a ragadozók martaléka lesz, már azoké, akik a döghúst is megeszik. Talán akadnak itt quorsa felszerelések, de azok meg nem érdekesek nekem. Ellenben Carl-al, már ha találkozom vele még valaha. - Vizet? Tanácstalannak tűnik ott a táskáján gubbasztva. Ha ezt ő csinálta volna, akkor csak lenne nála víz is. Persze az is meglehet hogy a természetéből fakadóan felelőtlen, és ezzel nem számolt. - Te csináltad? Mutatok körbe a roncsokon, a felismerhetetlen testrészeken, a húscafatokon, közben a hallásomra összpontosítok, meg a magát mittudom én milyen nevűnek valló quorsa szívverésére. Nem számít a válasza, de egy kicsit talán mégis. Ha azért megy a Városba hogy ott is ezt művelje, akkor az nekünk előnyös volna, hiszen ez esetben nem mi műveljük ezt, hanem ők, a sajátjaikkal. És minél kevesebben vannak, az nekünk csak jó! De ha valaki ilyesmit művel a sajátjaival, akkor abban mérhetetlen gonoszság is lakozhat, ami már nem csak a sajátjaira jelent veszélyt. Az arcát fürkészem egyre összébb zsugorodó tekintettel, közben azon gondolkodom, hogy a válasza és a tapasztaltak alapján segítsek neki, vagy hagyjam elpusztulni idekint? A segítség az eddig fel sem merült bennem.
A felbukkanó fickó, mintha csak arra várna, hogy egy olyan mozdulatot tegyek, amire egyből egy nyílvesszővel válaszolhat, és kétségem sincs, hogy tudná hova célozzon… Mivel megtudom, hogy a Város kb. 5 napi járásra van, annyira nem lelkesedem a teljes menet-felszerelésben való gyaloglásért. Talán, ha el tudom érni nála, hogy egy darabon mutassa az utat, akkor gyorsabban is haladnék egy „helybélivel”… De azon próbálkozásom, hogy az útvonalat megmutassa a PDA-mon, -azt már valamiért nem hajlandó-, és ki is mutatja nem tetszését a mozdulásomra. Megtorpanok, - felemelve a kezem, hogy jól lássa-, nincs ártó szándékom felé, csak egy tenyérnél kissé nagyobb kütyüt tartok felé. - A Városban kellett volna jelentkeznem. Oda osztottak be szolgálatra. - talán tudja, hogy ez mit jelent. Katonának is nézhet, mert egyenruha van rajtam, és ez végső soron igaz. Pár perc eltelik míg „enyhül” a fegyvertartása felém, majd látja, hogy leülök a kupac közepére, és a tanácstalanság vetül arcomra. Igaz, hogy egy pillanatra meglepett a hatalmas távolság az eredeti célállomásomhoz képest, de ez van! -Igen, Vizet. - emelem fel a fejem a kérdésére, mert ha nem lennék biztos benne, hogy mit kérdeztem, akkor még el is gondolkodtatna a megrökönyödése. -Olyan Forrást… ahol tudnék vizet venni a kulacsomba. – rázom meg az üres flaskámat prezentációként, hátha így érthetőbb, mit szeretnék. De, ha mindent kétszer kell elmondanom, akkor jó sokáig fog tartani minden. Aztán érkezik a következő kérdése, ami ugyancsak meglepő. -Miért csináltam volna _ezt_, én?- mutatok körbe a roncsokon, majd kérdőn nézek rá. –Ez most, beugratós kérdés?- már kezdem azt hinni, hogy direkt gyanúsít meg a zuhanás előidézőjeként. Bár’ tudnám, hogy miért csapódtunk bele a földbe, és miért csak én éltem túl?! Ezt lehet, hogy nem most fogom megtudni. - Mikor magamhoz tértem, minden lángokban állt. S most próbálok odajutni, ahová eredetileg kellett volna. – amúgy fogalmam sincs, hogy mi történt. Egyik percben a Város felé teszünk egy kanyart,- majd a másikban-, itt heverek kiterülve a roncsok közt. A zuhanást én akartam? Ennek a fickónak nincs ki a négy kereke!… Ha én tettem volna, akkor fél-munkát nem végzek! -Miért tettem volna? Kockáztattam volna az életem, hogy szabotáljam a Sikló-t, és kivárjam, hogy mennyi százalék lenne a túlélési esélyem, egy ekkora robbanásnál? – ez inkább humorosnak hangzik, de egyáltalán nem az. – Valami hibádzik benned, ha ezt gondolod. – rázom meg a fejem, de nem tudom hova rakni a pasas gondolatmenetét. Lehet, hogy zúg a fejem, -de annyira nem-, hogy ekkora hülyének nézzen. -Inkább egyenesen mondd meg, hogy segítesz, vagy sem? Nemleges válaszod esetén, kötve hinném, hogy tovább kellene rabolnunk egymás idejét, ha minden szavamat úgy állítod be, mintha zakkant lennék, és elmeháborodott. Ami, –amúgy – nem vagyok!- hangomban nincs indulat, -vagy lekezelő hangsúly-, csak egyenes kérdést teszek fel neki. Gondolom, hogy másokkal is szeret elmondatni többször _egy_ valamit, de nekem most valahogy nincs kedvem „körbetáncolni” a témát, hogy szomjas vagyok, és vizet szeretnék találni.
Egy ideig nyugodtnak tűnik, de amikor felteszem a kérdést, mely régóta piszkálja a csőröm, füleim hamar meghallják a vad kalimpálás hangjait. A kezdeti nyugodtság dühbe csapott át nála, és mivel hevesen érvel és ez a szívdobogás nem nyugszik, úgy vélem igazat beszél. Bár fogalmam sincs miről, a jelentős részét nem értem, annyit sikerül kiszűrnöm belőle hogy nem ő okozta. Nem ő ölt meg ennyi quorsat. Jó volna lassítana, csak ennek nem adok hangot. Mire sikerül összeraknom a vajmi kevés információt a számomra, kijelenti hogy hiányzik valami. Persze, az víz! Egy ideig összeszűkült tekintettel vizslattam, majd egy idő után unottan bambultam, és hallgattam a blabla-t. Az utolsó felszólalásánál abbahagyom a képességem használatát és veszek egy mély levegőt, felhúzva közben a bal szemöldököm a homlokomig. Most kérdezett, vagy kijelentett? A szájtépést én is jelentősen unom, úgyhogy amikor újra felszólal és utlimátumot ad, a következő "szúszá" levegővételemnél hátrafelé lépkedek. - Nem. Akartam még mást is mondani, csakhogy ennyire nem jó a szókincsem az ő nyelvükön. Szóval hagytam a fenébe az egészet. Ahogy őt is. Ő is únja, én is unom. Amúgy meg...minek segítsek neki? Nem érdekem. Vagy eljut a Városig, vagy nem. Folytatom a hátramenetet egészen addig, amíg szárnycsapásokra leszek figyelmes. Ekkor megállok. A szárnycsapások mellé betársul egy hangos bömbölés is, ami egyből cselekvésre ösztökél. Ilyenkor nem jó megállni és nézelődni. Szóval futni kezdek visszafelé, mert úgy gondolom az egyetlen esély a menekülésre, ha a hátamat megvetem valamelyik nagyobb roncsnál. - Futás! Üvöltöm közben, bár magam sem tudom miért. A quorsa csak fenyegetést jelent rám. Enné meg előbb őt a grodrak!
Ma valahogy nincs semmiben szerencsém, - a zuhanás túlélésén kívül-, de aztán, mintha bevonzanám sorba a bajt. Vagyis, inkább egy helybélit, akinek legalább kétszer kell mindent elmondanom. Mivel érti, amit mondok, -és beszéli is az én nyelvemet-, nem feltételezem, hogy egy szavamat se fogja fel. A kulacsom kong az ürességtől, és igencsak szomjas vagyok már. A készletem kiürült, - ha már idesodorta mellém a sors ezt a fickót-, akkor legalább egy forrást mutatna meg, hogy vizet vehessek magamhoz. A találkozásunk nem volt valami jó kezdettel, de a folytatás sem kecsegtet „baráti” eszmecserét közöttünk. Pár szót tudok perdaiul, - amennyire szükségem van- de erre a helyzetre bármilyen nyelven mondanám a mondandómat, akkor sem jutnánk előbbre. Kis hezitálás után, olyasmire kérdez, amit nem is értek miért feltételezi rólam. Ha én szabotáltam volna a Siklót, akkor ép alkatrésze nem maradt volna… nemhogy bárki életben! Igaz, hogy ha ilyen „melót” hajtanék végre, akkor előbb leszállnék a fedélzetéről, mintsem kockáztassam az életem. Annyit nem tud felfogni, hogy akarta a halál ezt a zuhanást a nyakamba. Az meg kifejezetten piszkálja a csőröm, hogy mi a fenéért kóstolgat be ilyenekkel… -Oké. Miért, nem ezzel kezdted?! Legalább tudjuk hányadán állunk, és mindenki mehet dolgára. – végre választ ad, és legalább rövidre is zárhatom ezt a diskurzust. Amúgy se vagyok humoromnál, és nem is magyaráznám többet, hogy szomjas vagyok. A Városba meg csak eltalálok egyedül, annyira nem lehet bonyolult. A búcsúzást kihagyom, de nem is erőltetem meg magam, hogy sok hozzáfűznivalót tegyek a hatalmas „vendégszeretetéhez”. A felszerelésemet pakolom össze, hogy majd a hátamra véve a fegyverem után nyúljak. Ha már a fickó úgy döntött, hogy lelép, akkor indulásra kell ösztönöznöm magam, még mielőtt bárkinek szemet szúrok a roncsok közt járkálva. A puskámat is a vállamra emelem,- és ahogy lépnék, az ellenkező irányba- kiabálni kezd, hogy fussak! -Most meg mi a bajod?! Miért nem tudod megállni, hogy….?- fordulok hátra, és a szavam is elakad a látványba. –MI a szent szar ez? – a közeledő „röpkövic”, - mintha, lenyelt volna egy kisebb méretű Hajót-, én meg ekkora testet nem láttam! Futásnak eredek, majd keresek valami fedezéket, ami mögé elbújhatok, és rálátok erre a szörnyetegre. Azt nem tudom, hogy a fickó miként bújuk el valahová előle, de annyira nem is izgat. Amint találok egy megfelelő roncshalmazt, ami mögé beférek, -és helyem is akad minden cuccommal-, csőre töltöm a fegyverem. A levegőből előnye van, mert nagyobb területet beláthat a ragadozó, de mivel annyira nem vagyok elveszve a váratlan helyzetekben…Így, előjön belőlem az a sok gyakorlás a szimulációs szobából. Itt persze nem lehet „újraindítani a programot”, ha balul sülne el a műveletem, de ha sikerül olyan helyen megcéloznom, akkor leszedhetem a levegőből… Ha a „helybéli” is fedezéket talált magának, akkor azt a helyzetét megjegyzem. Várakozásom közt tanakodom, hogy mi lenne a célravezetőbb megoldás, ami kijuttatna innen, és le is tudnám szedni a levegőből ezt a dögöt. Az is felmerül bennem, hogy csalinak kellene használnom ezt a pasast, de egyelőre elvetem magamban ezt az opciót. Nem, mintha ellenemre lenne az ötlet maga, de akkor, egy csomó olyan problémát szülne a halála, amit jobb, ha most mellőzök. Így is legalább 5 napig kell gyalogolnom, hogy a célállomásra jussak. Nem hiányzik egy „hajtóvadászat” a nyakamba… A fedezékem mögül óvatosan kilesek és várakozom. A fegyverem csőre töltve, és a távcsövön keresztül jól látom az állat mozgását. Még nem lövök, kivárok. Talán az újdonsült „Barátom” mégiscsak csaliként dobja be magát, így annyira nem kell sietnem a mozdulataimmal. Bevallom, megmosolyogtatna, ha tényleg odaállna a dög elé és lengetné a karját, hogy: „itt vagyok! Kapj el ha tudsz!”. De, most komolyan!…. Ha ezt megcsinálná, tényleg feldobná a napom a látvány! Még kivárok, hátha neki is eszébe jut. Időm, mint a tenger….. De, aztán mégis odakiáltok felé- aztán, ne érje szólás a ház elejét- , hogy mi van vele. -Hééé! Minden oké van feléd?
//
(10 oldalú.) :
:
//
