Párhuzamosan szaladunk egymáshoz képest, de a dög egyenlőre engem kerget, közelebb és közelebb érzem a szárnyai okozta légáramlatot, valamint a nekem szemben, egyre közeledő nagyobb roncsot, ami nagyjából mellközépig ér. Az első ötlet az volt, hogy megkerülöm, de mivel a dög nem akar lekopni, így nekifutásból át akarom ugrani. Valahogy sejtem hogy ez nem lesz egyszerű, mivel nem szoktam napi szinten ilyen akadályokat átugrálni. Amikor már csak pár lépés, keresztül hajítom a fegyvert a kezemből, ugrok egyet, így valamennyire el tudom kapni a kezemmel a peremét, aztán egy kis húzódzkodás és már lendülnék is át rajta. Nah jah. De az meginog, a lendülésem egyszer csak átalakul irgalmatlan keresztül baszódássá, miközben az állat böhöm nagy teste a fejem felett húz el, megpiszkálva a mancsával a tegezt, ami hangos recsegéssel adja meg magát, a nyilak meg belőle szanaszét potyognak. A következő pillanatban már biztonságban, a roncs takarásában nyekkenek egy nagyot. Szerencsémre egyik nyíl sem áll belém, de hirtelen megfogyatkozott a muníció. És persze ahhoz hogy ezekkel valamire is jussak, előbb össze kell szedni mindet. Jól bevertem a karjaim, a lábaim, főleg a bal térdem. Úgyhogy egy darabig csak nyöszörögve pislogok körbe és igyekszem felülni. Az állat a fejünk felett köröz és bömböl. Felülök, csendben körbe nézek, a fegyver egy karnyújtásnyira tőlem, azt magamhoz is veszem. A belehúzott nyíl eltört, de a szerkezet többi része épségben van. Mikor a pasas elkezd hangoskodni, a legnagyobb gondom az, hogy a használható nyilakat összeszedjem a földről és felajzzam a fegyverem. Eszem ágában sincs válaszolni neki, nekem az tök jó ha őt eszi meg előbb! Amúgy is tegez híján a többi nyilat nemes egyszerűséggel a számba veszem. Talán most itt az alkalom, a rejtekem szélére kúszok mászok, és kitekintek rajta a fegyverrel a kezemben. A hangok alapján úgy ítélem meg, hogy most épp feléje tart. Amikor az állat is képbe kerül, használom a képességemet a látásom javítására, majd igyekszem célkeresztbe fogni.
Ha valamilyen szinten nem lennék a segítségére utalva, akkor már itt hagytam volna a fickót, mert mindent kétszer elmondani neki elég hosszadalmas. Amúgy meg, jelenleg jobban izgat, hogy miként jutok a Városba, minthogy magyarázzam neki, miért épp oda tartok. Nem mindegy?! A kérdésemre legalább egyszavas választ adott, amit nem is kell ragoznia tovább. Elsőre is levágtam, hogy esze ágában se volt az elejétől fogva segíteni nekem. Így, legalább tisztázódott a kérdés és én sem tépem a számat feleslegesen. A felszerelésemet meg hamar össze kell szednem, mivel ha később indulok, akkor rám is sötétedik, és inkább nappal haladnék, ha lehet. De, mielőtt a teljes cuccom magamra venném, a fejünk felett egy hatalmas dög húz el, minket kinézve ebédre. Errefelé minden ilyen hatalmas és vérszomjas? Lehet, ezen se kellene meglepődnöm… Rohanni kezdek a roncsok között cikázva, hogy nehezebben tudjon „bemérni” ez a röpködő, és – ha nem is tökéletes – fedezéket találva magamnak, lekuporodok és várok. A hangok a közelbe sok jót nem sejtetnek, de a hangos „csörömpölés” és zihálás legalább azt jelzi, hogy a hapsi megvan még…Nem falta fel ez a sörényes… A kérdésemre nem kapok választ, de mit is vártam?! Eddig sem volt valami közlékeny… S ha belé mart a karmaival ez a dög? Ekkora szerencsém nincs… A fedezékemből kilesve keresem a támadónkat, majd mielőtt örülnék, hogy feladta a keresésünket, a fejem felett húz el. -Rohadt nagy dög vagy, és rusnya is!- a nyakam behúzva lapulok a fémhez, majd a puskámat emelem a vállamhoz, hogy célra tartsak. A távcsövemmel hajszálpontosan bemérhető a távolsága, bár a kiszámíthatatlan irányváltoztatását elég nehéz előre megsaccolni. Kicsit várnom kell - legalább addig-, míg újra felénk fordul. Aztán ereszthetem belé a golyót, ha tiszta a célpont. Elsődlegesen a fejére célzok, de aztán úgy döntök, hogy egy „biztosabb” pontot keresek rajta. Azt látom, hogy robosztus alkata van, a szárnyai meg több méter fesztávolságúak. A levegőben nem lenne esélyünk ellene, de ha elérnénk, hogy lejjebb jöjjön… már van is egy tervem. -Héé’, Perdai! Tereld el a figyelmét valamivel! –kiáltom felé, bár nem izgat, hogy mit csinál, de az lenne a jó, ha szembe fordulna velem az állat és egyenesen a torkába kapná a lövedékem. -Ugrálj, vagy lőj!…Mit bánom én! Csak érd el, hogy felénk forduljon! A többit bízd rám. – a fegyveremet láthatja és talán azt is sejtheti, hogy mire készülök. Azt nem tudom, hogy miféle páncél van a perdai fickón, -vagy- miféle nyíllal próbálkozik. De ha jól sejtem, akkor az én fegyverem tűzereje többszöröse az övének. A fene se akar ennek a ragadozónak az étke lenni! A távolságot már bemértem, és a mozgását is nagy nehezen tudom már követni a távcsövemen keresztül. így már csak az van hátra, hogy ha a „bőbeszédű” helybéli magára vonná a figyelmet és –ha lő, vagy, nem-, akkor én is meghúzhatom a ravaszt. Kockázatot kell vállalnom, hogy felálljak a fedezékből, de nagyobb esély lenne, ha az utolsó pillanatot megvárva biztos kézzel lőjek a nyitott állkapcsán keresztül az agyába. Mert, azt nem kétlem, hogy kitátja majd, ha a közelembe ér. Legalábbis ez a terv. Az ujjam nem remeg, de a perdai talán igen…. Azért meg kell hagyni, hogy tökös a fickó! Kár lenne érte!
Az akadály, ami mögött lekuporodva kúszok egyik kezemben a fegyveremmel, a nyilakkal pedig a számba, megvan vagy húsz láb széles és másfél láb magas. Nem nyújt tökéletes fedezéket, de arra elég, hogy ne tudjon könnyedén a nyakamba ugrani a dögje. Viszont azt nem tudom mit bír ki, ha mondjuk teljes testével nekirepül. Rám borulna? Bírná egy darabig? Nah, ezt semmi kedvem megvárni! Arról nem beszélve hogy a levegőben irányt változtatva beröpülhet a másik oldaláról is, ahol én éppen mászok. Onnan a magasból nehezebb behatárolni a távolságokat, talán ezért lehet hogy egyre alacsonyabban repked. Mivel a quorsa hangoskodik, így ő lesz a következő célpontja. A hangja hergeli. Nem tudom miért figyelek rá egyáltalán, de amikor azt mondja tereljem el a figyelmét valamivel, azt megértem. Árgus szemekkel pislogok ki a takarásból. Látom az ő fedezékét, mögötte pedig őt, nem teljes terjedelmében, viszont a fegyverét felismerem. Ezután az állatot keresem és ehhez jobban ki kell dugnom a fejemet. Még hallani a szárnya csapkodását, de aztán egy hangos bömbölés rázza fel a kedélyállapotunkat. A hang egyenesen az én fedezékem másik oldaláról érkezik. Aztán egy hangos csattanás. Hallani a karmok reszelő és fémet súroló, idegesítő hangját. Erre aztán hamar abbahagyom a nézelődést, már csak az hiányzik hogy lecsapja a fejemet. Miért pont én? Hiszen a másik fél pofázik egyfolytában! Mivel csendben vagyok, azt hiheti hogy megsérültem, ezért én volnék a könnyebb préda. Hah! Lehet hogy így van. Már kikandikál a feje a tetején és onnan bömböl le rám, amikor elkezdek hátrálni a roncstól. Aztán hallom a szárnyak hirtelen felpattanását és ösztönből célzok, majd lövök. Sok sikert nem is várok ettől a mozzanattól, talán arra elég hogy meggondolja kit akar először bekajálni! A lövés pillanatában a feje már teljesen kint van, az egyik mancsával csap rá a roncs ezen oldalára, én pedig a lövés idejére megállok. A szárnyak felfelé segítik, úgyhogy a tervezett pofánlövésből csupán egy szolid mellbelövés születik, nah meg ordenáré ováció, miközben visszahuppan a fedezékem másik felére. Ott szenved egy darabig, párszor nekibaszódva a fémnek hangos csattanással, aztán egyet gondolva irányt vált. Remélem ne jutott eszébe, hogy egyébként keresztül repülhet felettünk és bármelyikünket takarás nélkül támadhatja be? A hangja alapján valóban a levegőbe emelkedik, és amikor felfelé kapom a tekintetemet, éppen leárnyékol fentről, keresztül haladva a fedezékem tetején, továbbra is emelkedik a levegőben. Valamivel távolabb megtesz egy kanyart, így velünk szembe helyezkedik. Mindvégig húzza maga után a saját vérének vonalát. Nesze neked, quorsa! Ott a dögje! Megsebeztem, de meg nem öltem. Biztos lassítja, akadályozza majd a mozgásban a sérülése, szemmel láthatóan vérzik, de ez cseppet sem gátolja meg abban hogy továbbra se tágítson a bőkezűnek tűnő ebédtől. Kiveszek egy nyilat a számból, beakasztom az idegre és várok. Nekem még túl messze van és ebből a távolságból nehéz megjósolni melyik irányba akar majd lecsapni. Ha rám, úgy hamarabb kell lőnöm, ha nem rám, akkor lesz időm még átgondolni és átvariálni a célzást, lövést.
Meggondolatlanság vagy sem, -hogy a fedezékből felállni és teljes célpontot szolgáltatni ennek a rusnya dögnek-, sok választásom nincs, hogy ezen elmélkedjek. A „csörömpölő” hangokból itélve még életben van a Perdai és ha jól sejtem, akkor ő is valami olyasmin töri a fejét, amire én is készülök. Az oszladozó füst még némi előnyt jelent számunkra, hogy takarásban vagyunk a ragadozó szeme elől, de sokáig nem hiszem, hogy tartani tudnánk magunkat vele szemben. Nem csak a hatalmas termete miatt, - hanem, ha úgy döntene-, hogy a „légi csapás” helyett a talajon venne minket üldözőbe. Ezt valahogy meg kell akadályoznunk. Idelent semmi esélyünk nem lenne… -Remek! Majd szólj, hogy bővítsük a szókincsünket egymással. – mormolom magam elé, miközben a ravaszon tartom az ujjam lövésre készen. A pillanatra várva, készenlétben állok a fedezékem mögül, majd mire várnám a „jelet”, hogy hadonászik vagy valami… egy hatalmas ordítás következik. A fejem abba az irányba fordítom, ahonnan a Perdai rejtekét sejtem, de aztán az ideges szárnycsapások lassulnak, és meglátom az állat mellkasába fúródott nyílvesszőt. -Nem is olyan ügyetlen! –ezt inkább dicséretnek szántam, mint ahogy hangzik. A sérült dög végül megint felemelkedik fölénk és –ha nem is egy teljes kört-, de fordul egyet, hogy ismét lecsapjon. Most már a mi „szagunk” mellett a saját vérét is érezheti… de, már megvannak számlálva a percei. -Héééé! Te rusnya dög! Itt vagyok! ERRE!- hadonászok a kezemmel, majd ahogy egy újabb üvöltést eleresztve fordul felém, már az irányzék feléje mutat. A célkeresztben a fejét veszem célba és kivárom a pillanatot, mikor kitátja majd a száját. Kissé kockázatos a művelet, de ha nem akarunk itt gubbasztani, míg valamelyik egyenes-ági leszármazottja kedvet kapna csatlakozni… Így sokat nem teketóriázom. -Bukj le, Perdai! Hasalj!- sok szót nem tudok az itteniek nyelvén-és a kiejtésem se valami pazar-, de remélem, hogy megérti, mit akarok és lelapul a törmelékek közé, ahogy csak tud. -Gyere csak… gyere közelebb, te dög!… Mindjárt nem fogsz üvölteni!Nem lesz mivel!– motyogom magam elé, ahogy közelebb engedem magam felé, hogy a célkereszt kellős közepe vetüljön a pofájára. Az ujjam készenlétben van a ravaszon, és csak akkor mozdul, mikor eljön a várva-várt tátott szájú ordítás. -Ezt kapd be, rohadék!- rándul az ujjam apró mozdulattal, majd a tárból felbőg a golyózápor, amire nem hiszem, hogy számított ez a „szárnyas”. A találatok mérnöki pontossággal kapják telibe a torkát és vele a koponyája többi részét. Szinte lerobban a feje a nyakáról, bár amint ez bekövetkezik, a test meg szédítő iramban csapódik a talaj felé-így felém is-, hogy azért ne örüljek annyira a tökéletes célzásnak. -Ó, a francba!- amilyen gyorsan próbálok kitérni a tehetetlenül zuhanó test elől és a fedezékemhez lapulni, -ahogy csak lehet-, még kérdés, hogy mennyire volt elegendő a lendületem, és nem rám esett az a böhöm nagy dög a súlyával. Egy perc kell a becsapódás hangjai után, hogy kinyissam a szemem és meggyőződjek, nem rajtam landolt a támadónk.. vagyis, ami megmaradt belőle. A ruhám csurom vér, és valami nyál is borít, amit nem tudok meghatározni, mi lehet. Büdös, mint a másnapos záptojás… -Ez most mi?! Remélem, hogy le lehet mosni!- fintorral törlöm le az arcomról a vérrel vegyes nyálkát, majd a szememmel a perdait keresem. - Megvagy még? Egybe vagy?- kérdezem a halom kupacra tekintve, és talán neki is szerencséje volt és nem a fedezékére „zuppolt” ez a rusnyaság. - Fuj! Rohadt bűzös ez a valami!- szagolom meg a kezem és törlöm bele a gatyámba a tenyerem, nem mintha így megszabadulnék ettől a szagtól. -Van errefelé valami folyó, ahol megfürödhetnék? – Kérdésemre remélem, kapok választ, -és ha nem is indult jól a találkozásunk-, talán most az egyszer segít találnom egy forrást, ahol megmosakodhatok. Remélem nem kell ezt szagolnom öt napig, amíg a Városba érek! Ha választ kapok a férfitől, -akkor a hangja irányába indulok-, megnézve, hogy nem-e szorult a törmelék alá- s ha igen- akkor segítek neki, hogy kimásszon alóla. A jobbomat nyújtva felé, hogy segítő szándékomat jelezzem felé. -Jól lősz. Remek célzás volt a mellébe. - elismerően bólintok. Egyáltalán nem rossz egy nyílpuskástól!
Én semmilyen oszalodozó füstöt sem látok, ellenben a döggel, aki kitartóan érkezik, bár egyenlőre a totális frontális támadást mellett döntve még nem választott oldalt magának. Én, vagy a quorsa? Fogas kérdés! Aki kényszeresen magyaráz. Nem hallok mindent, de amikor megdicsér, azt igen. Miért, ki ő? Ezt most annak vegyem? Kétlem! Megfordul a fejemben hogy először őt kellene lelőni. De jó volna, és egyszerű! Ehhez azonban kevés nyíl áll rendelkezésemre, és ha elvétek néhány lövést, akkor aligha fogom elintézni a fenevadat. Megint kikandikálok a quorsa irányába, aki egyet gondolva feláll és jól látható helyre pozícionálja magát. Nemlegesen megrázom magamnak a fejemet, egy lemondó sóhajjal, mert ennek elment az a kevés esze is! Elégedetlenségem azonban hamar örömbe csap át. Legalább őt eszi meg, nem engem! Nah de, ettől függetlenül úgy érzem, jobb fedezékbe vonulni. Számomra pedig ez a jelenlegi helyzetem másik oldala. Nemrég kitapasztaltam hogyan kell ezen a szaron átugrani, úgyhogy most már rutinosabban állok fel, dobom át a fegyverem a másik oldalra és kapaszkodok meg a tetejében, közben felhúzva magamat rajta. Van némi időm bámészkodni is, látom a dögöt teljesen a quorsa irányába fordulni, aki meg rendületlenül áll ott és üvöltözik, a kezében valami fegyvernek tűnő tárgy. Hát, ha ez nem lesz elég neki, akkor béke poraira! Én viszont befejezhetem, amit megkezdett! A grodrak hatalmas termetű, még ha őt is vette célba, a szárnyai, vagy egy szerencsétlen irányváltoztatás következtében, akár az egész teste is erre csapódhat, úgyhogy nem sokat gondolkodom, gyorsan átmászom és megbújok a roncsom másik felénél. Magamhoz veszem az áthajított fegyverem, szörnyülködve tapasztalva hogy a bele húzott nyíl eltört, így a számból kiveszek egy másikat és az idegre húzom. Utána a takarásomból követem az egyre gyorsuló eseményeket. Rossz nézni, mert nem tudom mit akar azzal a piszkavassal a kezében, de emlékeim szerint nekik vannak erős fegyvereik. Szóval talán ez az. Pillanatok alatt lejátszódnak a képsorok, a szörny érkezik, a quorsa üvöltözik, aztán megszólal a fegyvere, amiből fénynyalábok törnek elő. Olyan gyors egymásutánban, amit követni sem lehet. A másik momentumban a grodrak feje leszakad, az irányt változtatva egyenesen az én fedezékem felé repül, ahogy a dög bal szárnyai is elérnek idáig, miközben a magatehetetlen test tolul előre, a quorsa irányába. Hirtelen elmegy a kedvem attól, hogy beszálljak én is, inkább behúzom a nyakamat, vagyis magamat, a roncs mögé. A becsapódás hangjai megrázzák a vidéket, s mikor újra előbújik a fejem a takarásomból, az állat nagy testén kívül senkit sem látok. És csend van. Felállok, megteszek vagy tíz láb gyaloglást, mire megkerülöm a saját fedezékemet. Itt egyből meg is látom a grodrak élettelen fejét, ami felér a derekamig. Nem is foglalkozom vele a továbbiakban, sőt, eszembe sem jut a quorsat keresni, inkább az állat teste felé igyekszem. Nah, ekkor szólal meg a hang, amely eddig is dumált. Később a gazdáját is megpillantom, nehezményezi a szagot. Ott értetlenkedik a dög teteme mellett. Nekem kicsit lassabban megy az odajutást, tekintve hogy a szárnya is útban van. Amikor odaérek, kapok pár kérdést, hirtelen nem is tudom mit feleljek rájuk, közben a lábam felemelve, talppal párszor megkocogtatom a grodrak tetemét. Bizonyosságot nyer hogy ez tényleg kinyúlt. Azután a férfire tekintve tapasztalom, mennyire tudta nagyjából elkerülni a karambolt. Tiszta vér és kosz. Valóban, büdös is. - Menni el! Mutattam! Ennyiben letudom a dolgot, közben előkapom az egyik vadászkést és az állat első mancsai felé veszem az irányt. Botor dolog volna itt tovább időzni, de azért ne hagyjuk veszni a zsákmányt. A legfinomabb részét, aprólékosan, finoman leszelem. Vagyis az elülső mancsainak bőrét lefejtem, kivágom belőle a masszív, ámde puha húst. Persze ettől az én kezem, sőt, az egész karom véres lesz, főleg mert egy darab akkora, mint egy termetesebb, kerek lepény. Nos, az egyiket hanyagul a quorsanak dobom, elvégre ő lőtte. A másikat pedig elégedetten magammal cipelem a kezemben, így indulok meg előre. - Étel. Nem is akármilyen. Ha nem kellene elhúzni innen a belünket, akkor ez a test egy egész falut jól lakatna. Mondjuk ki, pazarlás, de még mindig jobb, minthogy mi is így végezzük.
Első gondolatra sokkal jobbnak tünt a hadonászás és a figyelemfelkeltés, hogy ez a dög felém forduljon. Másodikra, amikor meglátom a hatalmas termetét és a kitátott pofáját…nos… sokkal nagyobb, mint amilyennek képzeltem. De, már nem hátrálok meg -mert, nincs is hová-, és ha most nem kapom telibe, akkor keresztet vethetek az életem hátralévő részére, ami nem is lesz, pár pillanat múlva. A perdai fickó mocorgását hallom a háttérben, de jobban leköt a távcsövön keresztüli látvány. -Jó nagy dög vagy. – halkan motyogom magam elé, bár egyáltalán nincs jelentősége mit mondok. Úgysem akarnék ódákat zengeni ennek a szárnyas fenevadnak, és amint lőtávolba ér, azonnal eresztem belé a sorozatom. Szép ívben kapja telibe a golyózápor a torkát, s mielőtt még túl sokáig „gyönyörködnék” a művemben, máris egy újabb kitérő manőverre van szükségem, hogy elhúzzak a tehetetlen teste útjából. Éppen csak megúszom a becsapódását, -ami elég közel van hozzám-, de lehet, hogy Fortuna másodjára is kiterjesztette rám a szerencsét, mert sikerült lehúzódnom annyira a talajra, hogy felettem átsiklott a test. Aztán, hogy örömöm se legyen határtalan, valami bűzös „nyáltenger” folyik végig rajtam vegyesen vérrel elegyedve. A ruhám mellett az arcom, és minden testrészem kapott ebből a „léből”, és igyekszem letörölni magamról, ami nem is olyan egyszerű. A fickót keresem a tekintetemmel, de a szemembe folyó lötty miatt nem látok tisztán, ami zavaró számomra. Utána, hogy minden elcsendesedik körülöttünk, -meghallom a motoszkálását-, és a roncs közelébe tartok, hogy ha kell a segítségem, akkor kiszabadítsam alóla. A fegyverem leengedve tartom magam mellett, bár nem hinném, hogy a leszakadt feje nélkül megmozdulna még ez a hatalmas ragadozó. -Ezt már mondtad. Valami más lehetőség?– mély levegőt vennék, ha nem öklendeznék ettől a szagtól, de úgy látszik, hogy a pasas elég barátságtalan és sokra nem hiszem, hogy megyek vele. Azt már fel sem hozom, hogy már megint ugyanott tartunk, mint tíz perccel ezelőtt... Az örömöm megint csak korai, mert amint a közelébe érek a perdai fedezékének, valami repül felém, telibe kapom a felém hajított húscafatot. Őszintén szólva, egyáltalán nem értem ezeket az őslakosokat! -Mi ez? Étel? Hmmm… most nincs gusztusom rá. – undorral lesöpröm a mellkasomra ragadt cafatot, -amit teljesen beborított a nyálka, ahogy a ruhámon végigfolyt véres lé- és alapból nem hinném, hogy jóízűen falatoznék ebből a dögből. Inkább, maradok az előrecsomagolt készletem utolsó darabjánál. Ahogy a cafatot nézem, - ha lejjebb hajoltam volna-, akkor az arcomba is kaphattam volna a „szeretet-csomagot”. Ennek a perdainak ez a perverzitása? Véres hússal dobálózik arra, aki megmentette a seggét? Remek! Már csak ez hiányzott nekem erre a napra! - A változatosság kedvéért, inkább mutathatnál egy folyót, ahol megmosakodhatnék. De… mindegy is! Úgysem vagy valami beszédes! Egyébként… szívesen!– Beletörődve lépek arrébb, hogy a dolgaimat összeszedjem, mert sokat nem tudok tenni. A felszerelésemet magamhoz veszem és valami alkalmasabb rongyot keresek a törmelékek között, - ha akad-, hogy a puskámat megtöröljem, ha már öt napig menetelnem kell a Város felé, ahol majd tiszta ruhát vehetek magamra. Hosszú lesz ez az út, már érzem... -_Ezt_ te megeszed?- valahogy nehezen hiszem, hogy a most kikanyarított darab húst tényleg megeszi, mint ételt. Arra inkább ne is kérdezzek, hogy minden testrészét „hasznosítja”, hogy ha ilyen természetességgel hasította fel a késével a dög mancsait?! Belegondolva lehet, hogy még jól is jártam ezzel a cafattal, mert még mindig jobb, mintha a skalpját hajította volna nekem. Igaz, hogy sok nem maradt meg az állat fejéből, és még a veleje is lehet rajtam. Mekkora szerencsém van! Ismét! Amúgy meg biztos, hogy valami hibádzik ennek a fickónak a fejében, hiába is tagadná! Meg aztán a szájába tartja a nyilait. Ez is valami itteni szokás? -Ehetőbb ételeket nem eszel? Mondjuk, sütve?- kezdek kíváncsi lenni, mert alig hiszem el, hogy nyersen eszi meg a húst, amit az imént kanyarított ki az elhullott dögből. Az itteniek nem ismerik a tűzet?! Kannibálok? Már csak az hiányozna!
Amikor neki adom az ételt, ő fogja, és lehajítja a földre. Rosszalóan pislogok először rá, aztán lefelé, de mivel már tele a kezem és a számban a nyilak, amiket immáron nincs lehetőségem többet kivenni hogy elküldjem a búbánatba, így morogva eltrappolok mellette. Összesen három darab nyilam maradt, a hátamon a szétcsapott tegez, meg a nyílpuska, azok alatt pedig a testemen keresztbe viselt tarisznya pántja, oldalamon a tarisznyával. A kések meg a helyükön, pedig úgy kupán vágnám a markolatával. A quorsák mind gyogyósak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, amikor elkezd követni és ismét kinyitja a száját, amiből dől a hülyeség. Menet közben felé fordítom a fejemet és morgok még egyet. Hát normális??? Komolyan azt hiszi hogy ezt én nyersen fogom megenni? Shaz'or, adj erőt hogy ne nyírjam ki! Különben is, miért követ? Takarodjon már a fenébe! Bár hangot most nem, de fejbólogatást az ellenkező irányba annál inkább mutatok neki. Kérdés hogy megérti-e? Rendületlenül folytatom az utamat, egy keskenyebb ösvény felé, amely levezet innen, vissza az erdőbe. Ott pedig szándékomban áll tábort verni, mert nemsokára besötétedik és a mai történések után kell egy kis pihenés.
Ha eddig éhes voltam, akkor most egy ideig biztos nem tudok ránézni az ételre, ami nincs becsomagolva. Az sem izgatná meg jelenleg a bélbolyhaimat, ha egy szaftos steak lebegne előttem, mert a gyomrom is felfordult ettől a szagtól, ami most beborít. A perdai sem valami segítőkész, de eddig se nagyon volt… A kérdéseimre sem kapok válasz, így nem is folytatom tovább az érdeklődésemet iránta. Az lesz a legjobb, ha elindulok a Város felé és letudom azt az öt napi járást, minél hamarább. Azt jól látom, hogy majd ki robban, amikor a nekem hajított húsdarabot a földre söpröm magamról. Eleve nem akarnék olyan ételt magamhoz venni, ami előtte egy nyálas vérben mártózott. A holmimat magamhoz veszem és elindulok a mutatott irányba. A PDA-m kijelzője valamiért nem mutat semmit, de ezt is lassan betudom ennek a helynek. Bizonyára ütést kaphatott, amikor kitértem a zuhanó állat útjából, és a földre érkeztem. A ragacsos mázga még mindig rajtam van, de ez a fickó még annyit se segít, hogy lemossam valahol magam. Biztos vagyok benne, hogy direkt csinálja! -Most mi van? Megkukultál?- nézem a bólogatását, és a rosszalló nézését felém, de már nem is kellene meglepődnöm a viselkedésén. Tuti, hogy nincs ki a négy kereke! -Ok. Menj csak. – legyintek egyet, mást amúgy se tudok tenni. A roncsokat jobb lenne elhagynom nekem is és valami táborfélét kreálni éjszakára. Ha már ez a fickó annyit se segít, hogy forrást találjak, akkor legalább pihenjek egyet, mielőtt nekivágok a több napi terepnek. Sok kedvem nincs állandóan rá figyelni és amúgy is megszoktam, hogy egymagam vagyok. Lehet, hogy az idegeivel van a baj, bár szerintem nem csak azzal. Furcsa egy fickó! Elindulok az ellenkező irányba, - mint ahol most ő van-, és valami alkalmasabb helyet keresek a táborveréshez. Utána, hogy tüzet gyújtok és felkészülök az éjszakára, a sérüléseimet is át kellene néznem, mielőtt nyakamba venném a távot. Nem szeretném, ha véres csíkot húznék magam után, hogy az erre járó összes ragadozónak céltáblaként virítsak vacsoraként. Ha meg tudnék mosdani, akkor legalább nem szagolnám ezt a bűzt, ami most is árad belőlem. Ha nem a sebesülésem vezeti el hozzám a dögöket, akkor a szagom, biztos. Ha találok megfelelő helyet magamnak, akkor nekilátok a pihenő kialakításának. Ügyelve, hogy a perdaitól tisztes távolba maradjak. Nem, mintha tartanék tőle, -de amilyen fura szerzet-, kiszámíthatatlan. Nekem meg eszem ágában sincs pirkadatig egyoldalúan dumálni, mert láthatóan nem beszédes. Igaz, hogy magamhoz képest most én is sokat tépem a szám, ami ritka tőlem. A tűzhöz pár darab ágat és követ gyűjtök, majd letelepszek a közelébe. A fickó távolabb van most, de nem is bánom! Egye csak meg a nyers húst, amit velem akart volna megetetni. Jobb is, hogy elváltak útjaink. Kicsit jobban át tudom gondolni a következő napok történéseit, ha holnap hajnalban elindulok. Előbb viszont, van még egy fontos teendőm… Mitől véres a nadrágom szára?! Lehet, hogy mégiscsak nagyobb sebet szereztem a zuhanás után, mint aminek gondoltam? A nadrág szárát felhasítom, hogy megnézzem a sebet, amiből a vérem szivárog. Szép nagy folt keletkezett már rajta, és ezzel a lábbal nehézkesebb lesz a haladás. Amint láthatóvá válik a csupasz lábam-s rajta a sérülés-, nincs kétségem, hogy jó nagy szarban vagyok. Egy hosszanti vágás van a lábszáramon, ami talán akkor került rám, mikor hasaltam a dög becsapódása elöl. A zsákomban talán van kötszer, de csak remélni tudom, hogy nem fertőződik el a seb, míg a Városba érek. Erre a fickóra aligha számíthatok és örülök is, hogy most távol van tőlem. Végül, valami kötözőt találok, és körbetekerem a sérülést. Messze nem olyan, amit egy Orvos tenné, de a célnak talán megfelel. Amint végeztem ezzel a művelettel, hátradőlök a talajra, és pihenek egy kicsit. Aludni nem fogok, de kell majd az erőm, hogy pirkadat után indulhassak. Ez a terv, de mi lesz belőle az majd később kiderül, ha idő közben nem kapok seblázat… vagy, valami kórságot, ettől a szárnyas dögtől.
A quorsa hamar lekopik rólam, így nyugodt szívvel haladok tovább a saját utamon, elégedetten konstatálva hogy legalább megértett. Nem is foglalkozom vele többet, inkább gyorsan lejutok az erdőbe és keresek egy védettebb táborhelyet. Bánom az elfecsérelt húst, ennyi erővel megtarthattam volna, de mindegy. Éhen halni nem fogok. Ellenben vele. Már ha megéri a következő reggelt, mert amilyen hangos és ügyetlen, szerintem az este körbeveszik. Órák múlva már egy fákkal sűrűn övezett kis zugban húzom meg magam, ahol is ások egy gödröt. Utána kialakítom a táborhelyet, magának a tűznek is ások egy kisebb mélyedést, ettől nem lesz olyan terebélyes és könnyebben eloltható. Utána szintén egy óráig a tűz csiholásával foglalatoskodom, majd később a hús megmosásával, felszelésével. Keresek egy laposabb követ, amire rárakhatom sülni, utána a kezemet belemosom a gödörbe és betemetem. Igazából a képességemmel meg tudnám keresni a quorsat, legalább hangok, vagy szagok alapján, de nem akarom. Az estém nagy részét a hús sütése, megevése, a tegez javítása, majd némi szundikálás teszi ki. Mire másnap korán felkelek, nyújtózva ülök fel, ásítva egy nagyot. Egy ideig elgondolkodva figyelem a parázsló füstöt, úgy tűnik az estém zavartalan volt, máskülönben nem most keltem volna fel. Képes vagyok minden apró neszre felpattanni. Erre földet kaparok, majd szedelőzködni kezdek. Elrakom a maradék húst, felhúzom a tegezt benne azzal a kevés nyíllal, a hátamra csapom a nyílpuskát és elindulok. Nah, ekkor eszembe jut hogy talán meg kellene lesni a quorsat, de amilyen bosszantó volt tegnap, inkább haggyuk! Hosszú percekig menetelek, egészen addig, míg az előttem elterülő fák sokasága közül füst szagát érzékelem. Ahogy közelebb megyek, rájövök hogy nagyon közel vert hozzám tábort. Az az irdatlan szag még ocsmányabb, mint valaha. A tekintetemmel őt keresem. Egyet gondolva kilépek a takarásomból és odamegyek a tűzhöz, így jól láthat már. - Ébren?
Miután szétváltunk a perdaival, kerestem magamnak egy jobban védhető táborhelyet. A nyílt terepen nem szerencsés éjszakáznom, bár a közeli erdőben is leselkedhet veszély rám. A tábortűz elkészülte után a testemen lévő sebeket keresve találtam, egy csúnyának kinéző vágást a lábszáramon. Eddig nem is vettem észre, hogy a ruházatomat is átáztatta a vérem, mivel még most is beborít ez a bűzös nyálka, az állat vérével keveredve. Sokat nem törődöm a „felfújt hólyaggal”, aki úgy itt hagyott, mintha csak valami levegő lennék. Nem is bánom! Kezdett az agyamra menni, és jobb is, hogy távol vagyunk egymástól. Még arra se volt képes, hogy mutasson egy folyót, hogy lemosakodhassam. Ez aztán a Perdai vendégszeretet! Emlékeztessem majd magam erre! A sebem bekötözése után, ejtőztem egyet a hátamra dőlve a földön. A szag így is átható, de egy fertály óra pihenés rám fér legalább. Utána a PDA-mat vettem kézbe, hogy „életet leheljek” belé. Reményeim szerint nem az energiacella sérült meg benne, és az újraindítás után végre megelevenedik a kijelző. 2 km körben csak egyetlen élőlényt jelez, egy humanoid életformát. Ez legalább jó hír! Biztosan a perdai fickó táborozik a közelben, bár eszem ágában sincs odamenni, hogy megnézzem, mi van vele. Maradjon csak magának! Amúgy se valami segítőkész! Pedig megmentettem a hátsóját és egy szimpla köszönömöt se tudott kinyögni! Őrült egy pasas! Hogy nekem mindig ki kell fognom a gyengeelméjűeket?! Na, mindegy… ez is egy átlagos napom. Amint felállítottam egy riasztórendszert az érzékelőn, kicsit behunyom a szemem, hogy pihenjek. A kívülről érkező hangok nem zavarnak, mert ha veszély leselkedne, akkor a PDA azonnal jelezne. A puskám a kezem ügyében van most is, és ha minden rendben lesz pirkadatig, akkor még aludni is fogok tudni valamit. A sebem érzem, hogy lüktet és éget, de azt megtettem, amit tudtam a gyógyulás érdekében. Igaz, hogy nem tudhatom, mi sérthette fel a lábam, de annak örülök, hogy nem olyan mélyen szántotta fel a testem, hogy a csontomig hatolt volna. De így is okozhat majd nehézséget a napokig tartó menetelésemben, aminek annyira nem örülök. Az utolsó – egyetlen- élelemcsomagomat kiontva pár falatot eszem. Vizem nincs már, de ha kivilágosodik, akkor talán találok valami közeli helyet, hogy megtöltsem a kulacsom. Még erre se volt képes, hogy egy Forrást mutasson! Ekkora nagy megerőltetés lett volna neki?! Bassszuuuss… Magamban még elmormogok pár keresetlen szót és várom a reggelt. A kijelzőn megjelölöm a tartózkodási helyem és nagyjából behatárolom az irányt a Város felé. A terep nem lesz könnyű, ahogy az sem, hogy sérült lábbal, teljes menetfelszereléssel a hátamon egy ismeretlen terepen „masíroznom” kell. Már alig várom, hogy kijussak innen! Az éjszaka csendben eltelt. Sok mindent nem csináltam, hogy erőt gyűjtsek a reggeli induláshoz, és már a szagot sem érzem annyira büdösnek. Pedig jócskán szaglok, az már biztos! A gondolataim közt merengek, mikor halk pityegés jelez, hogy közeledik valami felém. Kinyitom a szemem, majd a puskám felé nyúlok, -aztán eleresztem-, amint meglátom a perdait, ahogy a tűz fényébe belép. -Ébren. – felhúzódom a fa törzséhez, hogy ülő helyzetben legyek. A lábamat a kezemmel támasztom, hogy ne húzódjon a sebem és ismét rá nézek. Mióta érdekli, hogy élek-e vagy halok? Ezt mire véljem? -Látom te is ébren vagy. Nem ettek meg a "Szárnyas dögök"?– igyekszem nem mutatni a fájdalmamat, mert még az is kitelik tőle, hogy ezen is gúnyolódna. Igaz, én sem fogom vissza magam, amiért most kárörvendően nézhet rám, és érdeklődik, hogy ébren vagyok-e. Az utolsó mondatomat meg nem tudtam kihagyni, mert érezze csak, hogy neheztelek rá, holott ő tartozik nekem köszönettel, hogy az este folyamán nem lakmározott belőle az a szörnyeteg. -Kárörvendeni jöttél, -vagy- csak érdekel, hogy élek még?
Enemy •• If it's chimera alert, we just follow the screams
A nap már jócskán túlhaladt a fejünk felett. A szurdok sziklás peremén keresztül még olykor árnyékainkat veti fel a falra. A Nagy Hegységet hatalmas, szikár, a magasba nyúló szurdoklabirintus keresztezi. A perdaiak – legalább is azok, akik a városba is ellátogatnak – úgy tartják, nem lehet itt kiigazodni és isteneik fénye ragyogjon arra, aki mégis lábát teszi be ide. Ranierrel magunk előtt nincs szükségünk ilyen kegyekre. Az utat pontosan ismeri. Egyszer már idetalált egy városbéli katonát követve, állítása szerint könnyen ki is talált innen. Bármikor vissza tud menni. Azt állította. Mi pedig hittünk neki, sose adott még arra okot, hogy ne tegyük. Az első beszámolóját hallva, először csak a kíváncsiság ragadott el. Mégis miért követett volna egy katonát a Városból? A megérzései – mégha ezekben a dolgokban alap esetben nem is igazán hiszek – ritkán csalnak. Ő pedig csalétekre talált. A szurdokok egyik kezdeti barlangjában talált alig egy tucatnyi ellenállóra. Néhányukról nevet is hozott. Zöld íriszeim mégis csak az egyikét vizslatta. Connor Smith. Egykori kadét, imperiumi szolgálati ideje mindössze egy év volt. A hologram asztal közepére kivetített aktáján néztem farkasszemet a fiatal férfival. Éreztem miként feszül meg minden idegszálam és noha fizikailag ez lehetetlen, de minden érzékszervem kiélesedett abban a pillanatban. Fogaim szorítottam össze és le nem maradtam egy árva szóról sem, amit a rögtönzött felderítésről hallhattunk. Legutóbb sikerült meglógnia, viszont egyre többször találom magam azon, hogy a nyomára akadunk. Most pedig itt lenne… Egy karnyújtásnyira… S itt is van. Remélhetőleg. A sziklák óvó takarásában haladunk előre. A hegységhez érve készülékeink újra csődöt mondtak, minket azonban ez már nem zavar. Négyen vagyunk mindössze, nincs szükségünk külső kommunikációra. Az utat pedig ismerjük. Csak a megfelelő időpontot kellett megvárni, azt, amikor a nap annyira alacsonyan jár, hogy árnyékaink ne leplezzenek le minket idő előtt. Az élen Ranier halad, mögötte rangidős mivoltából Greymare, majd Gregor. Összehangoltan haladunk. Szinte egyszerre emeljük a lábainkat, egyszerre tesszük le őket, a szurdok pora felkavarodik körülötte, hogy egy szekundum alatt üljön is el. A sor végén haladok, de nem csak előre figyelek, hanem magam mögé és ugyancsak a magasba is. Bárhol lapulhat ellenfél nekem pedig célom mihamarabb kiszűrni őket, figyelmeztetni társaimat, hogy ne legyen túl késő. Ezúttal ne legyen az. Páncélzatunk robusztussága ellenére a lehető legnagyobb csendben haladunk előre, amikor jelzést kapunk megállunk. Hallgatózunk, felfedezzük a hangokat és ha a természet játéka mindössze, haladunk is tovább. Egészen addig, amíg közel nem kerülünk a szurdokot tarkító barlangok egyikéhez. Jóval előtte állunk meg, a sziklák takarásában. Egy élesebb kanyar választ el minket, talán 80 méterre lehetünk a célállomástól. Megállunk, meglapulunk. A környező szirtek magasságait vizslatom. A hegység szokatlan mágnesessége miatt sisakom kijelzőjén több hibát jelző üzenet is felvillant már korábban. Kikapcsoltam a hibaüzenetek kezdetén minden funkcióját, egyre legyen alkalmas: láthassak. A sziklák peremét fürkészem, nem állati eredetű életjel után kutatva. Láthatóan azonban nincs mozgás. Fegyver csövén sem csillan meg a napfény a magasban, nem figyelnek idelent minket, vagy az út ezen szakaszát. - A szirtek tiszták – jelentem, nem túl hangosan, de ahhoz eléggé, hogy mindhárom társam tökéletesen hallhassa.
There are some people who think you have to hate them in order to shoot them. I don’t think you do…
Anton Raniernek vannak fenntartásai a jelenlegi felállással kapcsolatban. Nem a résztvevők hozzáértését, képességeit, vagy éppen tudását kérdőjelezi meg. Őt a csapattagok között húzódó érzelmi kötelékek zavarják, ennek ellenére ezen fenntartásait sem szóban sem gesztussal nem jelzi. Mióta a csapat elindult, közel azonos tempót diktál; tétovázás vagy habozás nélkül halad. A bal kezében kést tart, a közel harminc centi hosszúságú penge lapja a páncéljához simul az alkarján. A jobb keze üres, de bármelyik pillanatban készen áll, hogy elővegye a pisztolyát. Ismeri az embereket, a természetüket. Szinte semmi nem kerüli el a figyelmét, és az első perctől kihasználja, hogy a Chiméra tagjaként szabadon mozoghat. Nagy ritkán tudja csak bárki is, hogy merre jár. Így akadt rá az árulóra is a városőrség tagjai között, az ostobája pedig egyenesen az előőrshöz vezette… A specialista teljes testpáncélban is könnyen, meglepően halkan mozog. Nagyjából azóta nem szól egy szót sem, hogy befejezte az eligazítást. Véletlenül sem kerülték el a figyelmét a Katrina Gardel szemében megvillanó, megszállottsággal határos fények. Ezt a tényt nem kevésbé találja aggasztónak, mint azt a lehetőséget, hogy a csapatvezetőt a többiekhez fűző erősen érzelmi alapú kapcsolatok befolyásolhatják az ítélőképességét. Nagyjából annyira tűnik biztonságosnak ez a küldetés, mint egy besült robbanófejet körberugdalni egy tíz négyzetméteres raktárban, de az igazság az, hogy az indulás pillanatától ez őt már egyáltalán nem érdekli. Ranier személy szerint elégedett a ténnyel, hogy léteznek ellenállók. Az rendszer árulóinak léte lehetőséget ad neki erre a vadászatra, és megannyi másra. Az ő vérszomja csak távoli rokonságban áll azzal, amit Katrina Gardel szemében látott. A csapatot olyan ösvényeken vezeti, amit még csapásnak is csak jóindulattal lehet nevezni, nem használja a láthatóan gyakrabban járt ösvényeket, és kerüli még a lehetőségét is annak, hogy összefussanak bárkivel mielőtt elérnék a célt. Ranier mögött haladok szintén teljes páncélban, és nem tudok rájönni, hogyan képes nálam ennyivel halkabban haladni az előttem járó katona, mikor a felszerelésünk közel azonos, és talán ha tíz kiló különbség lehet közöttünk. A mellkasomon keresztbe vetve egy MK 11-es szíja, a fegyver a páncélom hátára fekszik fel. Az első hibajelzéseknél kikapcsolom a sisak érzékelőit, valamennyi rásegítő rendszerrel együtt, és ha jól sejtem a többiek is így tesznek. Mind tudtuk előre, hogy ez fog következni. A szurdoklabirintus falain, csapáin hiába próbálok fix tájékozódási pontokat találni. Mikor úgy gondolom sikerül egyedi jellegzetességet elcsípni, nagyjából száz méteren belül elhaladunk egy éppen ugyanolyan akármi mellett. Ha nem bíznék Anton Ranierben, azt mondanám körbe-körbe járunk. Élesen tisztában vagyok a társaim jelenlétével a kommunikációs eszközök, vagy hátratekintés nélkül is. Mindenki tudja a feladatát, és mindenki gondolkodás nélkül rábízza az életét a másikra. Én a szolgálati fegyveremet tartom a kezemben – a késekkel távolról sem bánok annyira jól, mint az előttem haladó -, ezúttal nem nyitom fel a sisak elejét addig sem, amíg csak közelítünk a célhoz. Ranier jelzésére mindannyian megállunk; miután alaposan szemügyre vette a környéket – és Katrina is megerősíti, hogy egyelőre tiszta a terep- leguggol és szembefordul velünk. Én követem a mozdulatot, szintén leguggolok az éles forduló és a méretes sziklatömb fedezékben. - Egyelőre a bevezető út is tiszta. A kanyar után van öt-hat nagyobb omladék szikla, amik alkalmasak fedezéknek, ha tűzharc alakulna ki, mielőtt bejutunk. A benti viszonyokról nem tudok semmit, a műszerek nem látnak be, nekem pedig nem volt esélyem észrevételnül közelebb jutni. Mindezt már egyszer egy holografikus térkép felett is elmondta az eligazításon, de a lehető legkevesebb lehetőséget kell hagynunk a hibára. Átveszem a szót. - A lehető legrövidebb idő alatt és legsimábban megpróbálunk bejutni, gyorsan és hatékonyan haladunk előre, mert nem tudjuk, milyen mélyre nyúlnak a járatok, és nem akarunk lehetőséget hagyni, hogy bárki kijusson innen élve közülük. Együtt mozgunk, csak akkor szakadunk el egymástól, ha nincsen más megoldás. Nem ejtünk foglyokat, nem hagyunk tanúkat. A parancs mindenkire vonatkozik! Kérdés, észrevétel? Ranier megrázza a fejét, előveszi pisztolyát, hidegkék szemeiben türelmetlenség lobog. - Parancs, értettem! Megvárom a többiek válaszát is, közben a szolgálati pisztolyt lecserélem az MK 11-esre. Amennyiben nincs ellenvetés, megadom a jelet az indulásra.
Tudva azt, a környéken semmilyen, diagnosztikát elősegítő eszköz nem lesz működőképes, amely radikálisan megkönnyíti a munkámat általánosságban, előrelátóan a régen leselejtezett, de még használható holmikat pakoltam el azokból, amelyek helyett már korszerűbbeket használunk egyébként. Minden táska a legszükségesebbeket és legalapvetőbbeket rejti, amelyeket ugyanolyan módon az összes alkalommal ellenőrizni kell indulás előtt, ahogyan a fegyvert is. Nem hiányozhat belőlük semmi. Nagy gonddal került összeállításra a többiek felszerelése orvosi szempontból – gyógyszer, fájdalomcsillapító, traumakötszer, ragasztószalag, nyomókötéshez pánt, géz, intravénás katéter, orr-garat tubus, steril síkosító gél, fertőtlenítő, branül –, amely náluk kell legyen a bevetés alatt. A sajátom kiegészül még néhány eszközzel, többek között, fonendoszkóp, vérnyomásmérő, pulzoximéter, szikék, ollók, tűk, IV folyadék, ambu ballon, érszorító, ACE és egyéb tesztek, zsák szelepmaszk, extra fejlámpa, kesztyűk, fogó, csipesz, izolációs takaró, injekcióban gyógyszerek stb jelenti az extra holmit. A mennyiség ellenére az egység tagjainál lévő holmi, kis helyen, egy combtáskában elfér, meghatározott rendszer szerint összekészítve – amit senki ne rendezzen át másképpen, ne kelljen semmit keresgélnem, ha szükség van rá –, a magamé másképpen néz ki kissé a kiegészült eszközök miatt. Egy részüket szintén a combomra erősített táskában tartom, a másik részét hátizsákban erősítettem magamra még az induláskor. A másik lábamon a szolgálati fegyverem, az MK 11 pedig a kezemben, a csöve egyelőre leeresztve, de készenlétben tartva. A páncél derékrészére még egy kés került, bár közel sem abból az okból kifolyólag, mint ahogyan mondjuk Ranier használja a sajátját. Az eligazítás belőlem nem váltott ki különösebb lelkesedést, ugyanolyan módon állok elébe, mint bármelyik másiknak is. Ezen pedig annak a fickónak a neve sem változtatott, aki a legutóbbi alkalommal meglépet Gardel és előlem még a mocsárban. Az azonban feltűnik, rá nagyon is hatással volt és van azóta is, hogy elhangzott. Ahogy a páncél rendszere elkezdi felmondani a szolgálatot, azt kikapcsolom, kizárólag zavarna csak a továbbiak folyamán, ha nem tenném. Az egység haladási ritmusához könnyedén alkalmazkodom, az pedig evidens, hogy zaj nélkül – amennyire ez lehetséges – vonulunk a cél felé. A tájékozódást Rainer vezetése alapján csak annyiban próbálom memorizálni, melyik irányba hány lépést, milyen hosszan haladtunk. Nem tökéletes és nem pontos, de a semminél több. Ahogy a sor elején Rainer jelez, automatikusan állok meg és húzódom le a csapattal együtt. Tudomásul veszem Gardel jelentését, ahogyan gyakorlatilag a többi elhangzó információt és a parancsot is. Kérdésnek és észrevételnek nem bélyegezném, de mondanivalóm akad, amit egyszerűen a kezemmel jelzek. Ha engedélyt kapok beszélni, egyszerűen fogok bele, senki idejét nem kívánom húzni. - Ha bárki megsérül és ellátásra szorul, észszerűen a lehető leghamarabb kérek jelentést róla. - Minél előbb, annál jobb. Más mondandóm nem akad, a korábban kapott parancs világos és érthető volt, felteszem nincs más hátra, mint irány előre.
Enemy •• If it's chimera alert, we just follow the screams
Greymare otthon hagyhatott volna. Nem volt kötelessége engem hozni, mással is beérhette volna. Olyannal, akinek nincs érzelmi kötődése az szurdok barlangjaiban tartózkodó ellenállókhoz – és arról a tényt ne említsük, hogy mély gyűlöletet táplálok az összes ellen. A helyében én megtettem volna. Nem engedtem volna, hogy veszélyfaktora legyek a küldetésnek. Azonban itt vagyok és a lehető legtöbbet hozok ki magamból. Legalább is, összeszedem minden hidegvérem, izmaim megfeszítem és egy dologra koncentrálok: az előörs felszámolására. Az, hogy kik ezek a személyek sokadlagos tényező ezúttal. Az pedig legfeljebb csak a grátisz lehet, hogy leszámolhatok vele. Nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy újkeletű érzéseim irányítsanak. Végtelenül amatőr dolog lenne ez a részemről. Az pedig nem kívánok lenni. Lélegzetem végig egyenletes, ahogy felvettük Ranier tempóját. Nem rohanunk, de nem is kényelmes a menet. Valójában pont tökéletes. A szurdok csendes és ehhez a csendhez a beálló hideg is rátesz egy lapáttal. Mégsem ijesztő, vagy vészjósló. A sziklaszirtek apró törmelékei nem ropognak talpunk alatt, odafigyelünk arra, hogy merre lépünk. Kezemben az MK11-est fogom. Csövét a föld felé irányítom, akként, hogy onnan könnyedén tudjam más irányba fordítani. A figyelmem nem csak a lábam elé figyelem, hanem környezetünkre is, magunk mögé, nem-e szúrtak-e ki minket, nem e követnek minket. Derekam hátsó részénél, ám inkább csípőmhöz közelebb szolgálati fegyverem pihen, míg a combomhoz késem van rögzítve, a másikhoz pedig a medikai felszerelés. Csak a legszükségesebbek – kaptuk tájékoztatásul – azt átrendezni tilos. Nyilvánvaló. Ne a legnagyobb baj közepén kelljen keresgélni, hanem a megszokott helyen elérni, amire épp szükség van. Mióta megkaptam, egyszer megnéztem, memorizáltam, hogy mi hol van, többé azonban hozzá sem nyúltam. Indulás előtt az egyetlen, amit megteszek, hogy ellenőrzöm minden hiánytalanul megvan-e. A jelzésre megállunk, ám még mielőtt követném társaimat a guggoló helyzetben, még körbenézek. Élet után kutatok, ám fürkésző pillantásaim nem látnak semmit sem. Ezt tudatom társaimmal, térdeim pedig behajlításra kerülnek. Csendben hallgatom mindhárom férfit. A helyzet egyértelmű, a parancs pedig tiszta. - Értettem, Uram – egy bólintással is jelzem, a parancsot megértettem és ekként is fogok cselekedni. Azonban nem állok még fel, amíg erre engedélyt nem kapok. Gregor zászlós pedig átveszi a szót. Az ő irányába is megejtek egy bólintást. – Igenis – felelem a számára is és ha megkapjuk az indulást jelző intést, felállok, de nem egyenesedek ki. Enyhén behajlított háttal haladok előre és befordulunk a kanyarban. Az út, előttünk valóban tiszta, ott egy árva lélek sem lapul. A barlang bejárata előtt nem áll senki. Onnan azonban két méterrel beljebb a fal mentén, az árnyékban, egy nő alakja sejlik fel. Kezében fegyver, melyet maga előtt tart, kényelmesen. Kezeit keresztbefonva pihenteti rajta. Bentebb áll, hogy ne vegyék észre, de emiatt ő sem látja át teljesen a környéket. Feje moccan, oldalra tekint a barlang szájának másik falának irányába. Ajkai vigyorra húzódnak, kacsint egyet a társának, kire nincs rálátásunk. Halkan beszélgetnek, hogy elüssék a szolgálati időt. Egy újabb unalmas nap, amikor nem történik semmi. Az ördög sosem alszik - mondaná a vezetőjük. Ők azonban megtennék, ha lenne rá lehetőségük. Végtelenül unják magukat, ezért is tervezik meg, hogy amint végetér egy fél óra múlva a váltás, a barlang mélyében megcsapolják az Elorakból szerzett alkoholt tartalmazó hordók egyikét. Legyen már valami haszna is annak, hogy itt vannak és elhagyták a gyűlölt Várost...
There are some people who think you have to hate them in order to shoot them. I don’t think you do…
Az út tulajdonképpen eseménytelennek mondható, fennakadás nélkül érjük el a célt. A csapat fegyelmezetten és összeszokottan mozog, mindenki figyel a jelzésekre, a környezet neszeire, és Ranier jelzésére szinte egyszerre torpanunk meg. Mind csendben és figyelmesen hallgatjuk Raniert, ahogy utána ugyanígy figyelnek rám is a többiek. Shane jelzésére biccentek, felesleges beszéd nélkül adom meg neki a szót, és így is hallgatom végig. Vita nélkül veszem tudomásul a szavait, és éppen úgy is egyezem bele. - Éretettem… Végigfuttatom a tekintetem a többieken, de enélkül is mindketten megerősítik, hogy tartani fogják magukat a bátyám utasításához. Még Anton Ranier is kiegészíti a biccentést egy „Vettem”-el, mielőtt témát váltanánk. Az eligazítás után még egyszer ellenőrzöm a felszerelést, és szó nélkül jelzem a többieknek – bár gyanítom nem is lenne szükség rá, – hogy ezt ők is tegyék meg. Átnézem a fegyvert, a póttárakat, az elsősegélyfelszerelés combtáskájának rögzítését. A bátyám ezúttal is előrelátó volt. Már korábban – még a bázison – átnéztem a csomag tartalmát, de semmit nem mozdítottam el benne, és most is csak remélem, hogy a Shane által összeállított csomagokra nem lesz szükség. Ezúttal is nehéz megkülönböztetni kettőnket egymástól. Sem magasságban, sem súlyban, de még felépítésben sincsen nagy eltérés közöttünk, a felszerelésünkben is kevés különbséget találni. Egyikünk sem visel rangjelzést, így – főleg annak aki nem ismer minket elég jól - szinte lehetetlen megmondani melyikünk melyik. Ezen a ponton már valóban nincs más hátra, mint előre, így kézzel jelzem csupán: Indulás! Anton Raniek éppen erre várt, ruganyosan, előredőlve, minél kisebb felületet mutatva magából, könnyű futólépésben indul meg a kanyar irányába a pisztoly minden pillanatban készenlétben tartva. Tétovázás nélkül követem, ahogy a többiek lépteit is hallom magam mögött. A kanyar után a specialista egy árnyalatnyit sem lassít, egy pillanatra sem torpan meg. Mire a barlang homályában álló nő hangja élesen felcsattan, ő már az első omladék szikla tőlünk távolabb eső sarka mögül néz kifelé. - Azonosítsák magukat, ha élni akarnak! Ranier szó nélkül ugrik ki a fedezék mögül, és futva közelíti meg a következőt, ahol sárga port felkavarva fékez a csizmájával. Az első lövés akkor dörren el, amikor Ranier kiugrik a fedezék mögül én pedig a nyomában kilépek a kanyar szikláinak takarásából, hogy elérjem azt a sziklát, ahol korábban a specialista vetette meg a hátát. Míg Anton csak a szemük sarkából, bizonytalanul látták az őrszemek, rám már számítottak, így a lövést is nekem szánják. Futás közben, úgy, hogy ők a sötétben állnak, esélyem sincsen célozni, de felemelem az MK-t, és nagyjából arra felé leadok egy sorozatot, amerről érkeztek a lövések. Senki nem talál, ez kevéssé meglepő. Anton nem bonyolódik bele a lövöldözésbe, kihasználja a taktikai előnyt, és minél gyorsabban igyekszik eljutni a barlang szájának túloldalára. Ha a sorrend megmaradt, akkor pusztán a praktikumot figyelembe véve – mikor mindenki fedezéket ért, jelzem Katrinának, hogy ő a barlangnak erről az oldaláról próbáljon bejutni, mikor Ranier is elérte a túloldalt, Shane-nek pedig, hogy fedezzük a többieket, amíg bejutnak a barlangba. A fedezőtűznek elégnek kell lennie hozzá, hogy magunkra vonjuk az őrszemek figyelmét. A barlangban valahol mély, dübörgő hangon felbúg valami mechanikus szerkezet, ha jól sejtem riadót fújtak. Igyekeznünk kell.
Apróbb biccentéssel fogadom a reakciókat az elhangzottakra. A jelzésre pedig újra ellenőrzöm a többiekhez hasonlóan a teljes felszerelésemet, a fegyvereket, tárakat és úgy egyáltalán mindent, ami nálam van. Eltérést nem találok a korábbi csekkoláshoz képest, ami kifejezetten örvendetes, nem mintha mást vártam volna, de sosem lehet tudni. Biztosra menni nyilvánvalóan mindig a bölcsebb és előrelátóbb lehetőség. Röviden jelzem, nálam minden rendben, várok, amíg mindenki részéről megtörténik valami hasonló, de addig egészen biztosan, amíg a parancsot meg nem kapjuk az indulásra. Onnantól pedig nincs visszakozás, bár az eddig sem volt terítéken, valószínűleg senkinél sem. Könnyed, de gyors mozgásra váltunk, Rainer megy elöl, jómagam viszont Greymaret követem a felállt sorrend következtében. Az MK csövét azonban már nem leeresztve tartom, valószínűleg csupán csak másodpercek kérdése, mikor lesz rá élesben szükség. Mire a kanyarhoz érek, közvetlenül az elöljáróm után, elhangzik a felszólítás az őrszemek részéről, ezzel azonban a helyzeti előnyünknek még nem lőttek teljesen. A meglepetés ereje nagy, mire felocsúdhatnának igazán, addigra a lépéselőny még mindig a mi oldalunkon áll. Rainer cselekszik, az első lövés eldörren, válaszul pedig rögtön több is követi azt. A Greymare által leadott fedezőtűz pedig éppen tökéletes arra, fedezékbe érjek magam is. Szemmel tartom a helyet, ahonnan a lövés és korábban a felszólítás hallatszott, a szikla mögé úgy helyezkedve, ne adjak tiszta célpontot magamból a számukra. A jelzést rövid biccentéssel tudomásul veszem. Változtatok annyit a helyzetemen, hogy mind Rainert, mind pedig Gardelt is viszonylag tisztán lássam, amint pedig ezzel megvagyok, részemről kezdhetjük. Greymarera figyelve – az időzítés fontossága miatt jelenleg –, húzom meg a ravaszt és adom le az első sorozatlövést abba az irányba, amerről a választámadás sejthető és várható, közben azért a környezetünkre is tekintettel, a meglepetéseket ugyanis nem kedvelem. Gyanítom nem csak én. Amint Gardel is elindul, úgy mozgok magam is, megtartva a fedezéket, ameddig csak lehet, de közben dinamikusan haladva a kijelölt irány felé. A fedezőtüzet pedig fenntartom, nem csak amíg remélhetően a Rainer-Gardel kettős eléri a barlang bejáratát, de akkor is, amikor magunknak kell eljutunk odáig. Az adrenalin érezhetően dübörög végig a tagjaimban, készenlétben tartva nem csak az izmaimat, de a reflexeimet is, a gondolataim pedig élesek és tiszták. A barlang mélyéről érkező hang sok jót nem ígér, valószínű, hogy riadót jeleztek, ez pedig radikálisan csökkenti a megszerzett előnyt, amelyet a meglepetés ereje képviselt. Ha minden jól megy, hamarosan beérjük az csapat másik felét, a cél mindenesetre ez volna és remélhetőleg viszonylagosan fennakadás nélkül sikerülni fog.
Enemy •• If it's chimera alert, we just follow the screams
Társaimhoz mérten jómagam is ellenőrzöm felszerelésem. Fegyverem, tartalék lőszereim mind megvannak. Késem az övemben pihen. Az elsősegély csomag érintetlenül hever combomra erősített táskájában. Egyszerű bólintással jelzem, hogy megvagyok, a részemről bármikor indulhatunk. S mivel nincs már más hátra, Greymare jelez, a bevetést megkezdjük. Rainer indul meg elsőként, mi pedig követjük. Tekintetem nem csak magunk előtt vezetem, de a sziklák peremeire is figyelek. Felülről érkező támadás nem lenne oly örvendetes. A kanyar mögül, elsőként Rainert pillantja meg a barlang szájában álló ellenálló. Felszólítására azonban ahelyett, hogy szavakban reagálna, tettekben teszi meg. Kilép fedezéke mögül, a fedezőtűz pedig elég biztosítékot jelent előbb Gregornak, majd nekem, hogy kövessük a fedezékszikla óvó takarásába. Akaratlan számolom a lövedékek számát, amelyeket leadtak ellenünk. Mintha számítana, mintha az általunk készített fegyverekkel harcolnának saját fajtársaik ellen. Ki tudja… Mire pedig én is odaérek, Antonnak hűlt nyoma, a barlang szájának túlontúl oldalához tart. A hadnagy egyszerűen jelzi az irányomba, hogy mi a feladatom: elérni a barlang innenső száját. Biccentéssel jelzem, hogy tudomást vettem a ki nem mondott parancsot. A fedezékben megkerülöm a két férfit. Az MK-t magam alatt tartom. Ruganyos, gyors léptekkel haladok előre, miközben fedezőtüzet kapok a két férfitől. Odaérve, hallom meg a riadónak beillő hangot. Hátam a barlang falának vetem, egy pillantást vetek Rainerre. Aprón, de láthatóan bólintok, kézjelzéssel tudatja, ő is készen áll. Egyszerre lépünk be a barlang bejáratán. Fegyverem emelem, most rajtunk a sor, hogy biztosítsuk társaink szabad útját a barlanghoz. Először az enyém sül el. Mellkasán találja azt, akivel a nő beszélgetett. Fiatal férfi, alig lehet több húsz évesnél, a nőt, lévén, hogy társamhoz közelebb van, rábízom, tegye ártalmatlanná, oly formában, ahogy csak kívánja. Érzem, miként árad szét ereimben az adrenalin és ezzel egy időben miként önt el a józanság már jól ismert hidegvére. Elmémet lassan borítja el a vörös köd, ám ez nem jelenti azt, hogy ne hoznám meg döntéseim racionálisan. A vágy igazán egyszerű: vért kíván. A barlang mélyében lévők vérét. Óvatos léptekkel haladok el az élettelenül összecsuklott holttest mellett. Lábammal a biztonság kedvéért arrébb lököm a fegyverét. Az MK-t továbbra is magam előtt tartom, bárki közelítene a barlang belseje felől, képesek legyünk kiiktatni, amíg Greymare és Gregor utolérnek minket. Ha lépteiknek hangját meghallom, abban az esetben indulok csak meg én is határozottabban előre. Szétválásunk nem lehetséges, s mintha egy járat is lenne csupán, legalább a folyosó egy irányban halad mindössze. A falazat felső részére saját készítésű lámpatesteket szereltek, a hozzá áramot biztosító drótokat a mennyezethez erősítették. Ezek adnak világosságot számunkra. Ahogy haladunk beljebb a barlang falai úgy válnak egyre nedvesebbé, a talajon pedig olykor tócsákban áll a víz. A veszélyt jelző hang visszhangzik a falakról, a távolból léptek dördülő hangját hordozzák magukkal. Hirtelen torpanok meg, jelzem társaimnak is, bár addigra a hang vélhetőleg hozzájuk is elér. Fegyverem továbbra is magam előtt tartom. A padló irányából egy éles koppanó hang töri meg a vészjelzést, mintha valamit elhajítottak volna, majd pedig a padló enyhén lejtős részén gurulna tova. A mi irányunkba. Másodpercek sem telnek el, amikor egy füstgránát alakja sejlik fel, robbanása előtti pillanatban…
There are some people who think you have to hate them in order to shoot them. I don’t think you do…
Shane utasítását mindenki tudomásul veszi, az ellenőrzések gyorsan és olajozottan lezajlanak, mindenki pontosan tudja mit csinál, így a megállástól számítva néhány rövid percen belül készen állunk mindannyian. Ranier könnyedén halad előre, kihasználja a fedezékeket, nem fordul hátra akkor sem, mikor az első lövések eldördülnek. Bízik benne, hogy mindenki tudja a feladatát, és képes végre is hajtani. Egyik fedezéktől a másikig halad, kihasználva a fedezőtüzet. A lázadó őrszemnek nem válaszol senki, a fegyverropogás sűrűsödik. Az lázadók első lövését tőlem követi egy sorozat, erre azonban már mindkettőjük fegyvere felel, és a riadójelzés is beindul. A bátyám és Katrina is nyugtázza az utasításokat, és míg Katrina megindul a barlang szájának a kanyarhoz közelebb eső oldalához, addig Shane és én biztosítjuk, hogy se vele, se Antonnal ne legyen alkalma foglalkozni a két őrszemnek. A taktika beválik, Katrina és Anton felé csak elvétve adnak le egy-egy lövést, azt is inkább vaktában, mint valóban rájuk célozva. Magától értetődő könnyedséggel alakul ki az összhang a bátyám lövései és a saját fegyveremből leadott sorozatok között. A barlangban lévőknek nincs alkalmuk elmozdulni a fedezékeikből. Ranier közben eléri a barlang szájának túloldalát, a hátát egy lélegzetvételnyi időre ő is a sziklának veti, csak hogy felvehesse a kontaktot Katrinával. A nő biccentésére egy intéssel válaszol, egyszerre lépnek be a barlangba. Anton a pisztolyt tartó kezét alulról megtámasztja a másikkal, abban a kést fogja, a pengét az alkarjához simítva. A falhoz közel maradva mozog, egy vonalban maradva Katrinával. Ahogy a társa fegyvere elsül, kihasználja, hogy a lázadó nő nem rá figyel, a lövése az őrszem vállát éri, a találat hátralöki a nő vállát, a fegyvere elsül. Ranier villámgyorsan kerüli meg a fedezéket, a pisztoly markolatával kíméletlen csapást mér a nő arcába, a találat nyomán csont ropog, vér fröccsen, a fájdalmas kiáltás hörgő bugyborékolásba fullad, ahogy egy sima, pontos mozdulattal átvágja a lázadó torkát. Nem foglalkozik vele tovább, pontosan tudja, hogy halálos a sérülés. Ahogy az imént Katrina, ő is félrerúgja a fegyvert az áldozata közeléből, de csak két métert halad előre, mielőtt megállna, hogy bevárjon minket. Ahogy a társaink belépnek a barlangba, beszüntetem a tüzelést, nehogy őket találjam el a félhomályban, helyette kilépek a fedezékből, és úgy indulok a barlang felé, hogy látható is legyek, de egyben a lehető legkevesebb esélyt adjam arra, hogy eltaláljanak. A lényeg, hogy tőlem és Shane-től érezzék magukat fenyegetve egészen addig, míg már késő nem lesz. A lövések hamarosan elhallgatnak, kívülről nem érkezik újabb ellenfél, így a bátyámra pillantok, biccentek neki, és megszaporázzuk a lépteinket, hogy csatlakozzunk a többiekhez a barlangban. Ahogy beljebb érünk a barlangba, egy kissé hunyorognom kell, míg a szemem hozzászokik az új fényviszonyokhoz. A vérem a fülemben dübörög, míg a riadó mély, dübörgő hangját a csontjaimban érzem. Anton egy biccentéssel fogad minket, és ahogy viszonzom a gesztust, már indul is előre. Továbbra is a fal mellett halad, én egy lépéssel a faltól távolabb teszem ugyanezt. A kiépített világításnál jobb útjelzőre nincs is szükségünk, biztosra veszem, hogy hamarosan elérjük a tábor központi részét. Katrina jelzésére mindannyian megtorpanunk, Ranier a falhoz húzódik, félig leguggol és előre dől, így mögötte én is a falnak vethetem a vállam, és ő nem akadályoz a célzásban. Néma csendben hallgatózik, gyanítom azt számolja, hány ellenfélre számthatunk. A koppanásra oldalra villan a tekintetem. Felismerem a füstgránátot, de különösebben tenni ellene nem tudok, pusztán tudomásul veszem, hogy a látási viszonyok hamarosan rohamosan romlani fognak. Szerencsére a sisak szűrői passzívan üzemelnek, így a légzést nem fogja akadályozni a füst. Ranier anélkül indul előre, hogy kiegyenesedne, én pedig egy lépéssel mögötte követem, minden bizonnyal Katrina és Shane is ezt teszik a járat túloldalán. A gránát nem gurul már sokat, a szelepeit biztostó alkatrészek kipattannak, a sűrű füst sziszegve ömlik belőle, gyorsan hömpölyögve tölti meg a járatot. Előttünk legalább jó ötven méterre a járat szélesedik, valószínűleg teremmé öblösödik, de nem látni pontosan a gyorsan terjedő füstben. Legalább négy fegyver ugat fel, a lázadók taktikusan zárótűz alá veszik a folyosót, amin közeledünk, de a hangokból és a tűzgyorsaságból egyértelmű, hogy kézifegyverekkel – leginkább nagyobb kaliberű pisztolyokkal – lőnek ránk. - Nem csak négyen vannak előttünk! Ranier figyelmeztetése rövid és lényegretörő, nem árt óvatosnak lennünk, ki tudja mi van még náluk. A páncéljaink biztos védelmet nyújtanak azok ellen a fegyverek ellen amikkel most lőnek ránk -persze egy-egy találat így sem kellemes – de még érhet minket meglepetés. Mindemellett nincs más lehetőségünk, határozottan haladnunk kell előre, a megengedhető leggyorsabban.
A megszokott hasadékon át mászok ki a szurdok sziklapárkányára. Mint mindig, most is percekig nem csinálok semmi mást, csak állok a napfényben és élvezem a tavaszi melengető sugarakat. Miután megbizonyosodtam, hogy sehol a közelben nincs a combjaimra vagy egyéb testrészemre ácsingózó vadállat, még szemeimet is becsukom és a sziklafalnak dőlve napozok. Öt percet adok magamnak, aztán újra vállamra kanyarítom hátizsákomat, majd eligazgatom az Avagrenemet és a tegezt is és útnak indulok. Ha el akarok jutni a déli nagynyúlvány indulópontjáig és vissza sötétedésig, akkor ki kell lépnem. Pláne, ha a sziklateraszon még kicsit pihennék is, ami a kirándulásom célja. Ritka luxus, hogy csak a kirándulás öröméért járom a vidéket, általában vagy valami gyakorlatozás az ok – habár ez nagyon katonásan hangzik és a legtöbbször Alec-kel való edzés minden csak nem katonás –, vagy már valami kisebb beszerzőút. Na nem kell nagy dologra gondolni. Sem messzire nem megyünk, sem senkivel se nem találkozunk. Sőt sokszor van, hogy nem is beszerezzük a dolgot, hanem valamelyik messzebbi megfigyelőállásba, amilyeneken John is dolgozik, viszünk ellátmányt, ha nincs tervezve váltás. Mivel nem terveztem hosszúra a kirándulást ezért egy napi élelem, innivaló, alap elsősegély-pakk van nálam meg egy könnyű takaró. Utóbbi leginkább, hogy megadja a piknik hangulatát. Nem mintha egy bazi kemény sziklát kényelmesen puhává tudna varázsolni a skót kockás plédem (szerintem őseim megvernének, nem is pléd, hanem kilt volt valaha), ami még az igazi skót Felföldről származik és a Dominiumról való távozásomkor is helyet kapott zsákomban. Az Avagren mellett egy Styx is van nálam, de igazából abban bízok, hogy jelenlétem észrevétlen marad. Puhatalpú bakancsomban meglehetősen halkan lépkedek, sokkal halkabban, mint mikor először érintettem Perda földjét. Itt ráadásul már nagy növényzet sincs. Lentebb ereszkedtem egy szinttel, de így is a szurdok alja fölött haladok egy szinttel. Ruháim sem rikító színűek – nem mintha rendelkeznék eggyel is, kivéve a neonsárga hajpántomat, amit a Feketepiacon kaptam egy ügylet során… szerintem csak meg akartak szabadulni tőle. Megértem igazából, habár meglepő módon én megszerettem, a RebellIvóban is van hogy felcsapom, de a legjobb szolgálatot úszás közben teszi. Lévén most nem tervezek úszást, nem hoztam magammal. Sötét farmerem és világosbarna ingem elfogadható terepszínűnek így magabiztosan haladok, habár időről időre megállok fülelni, hátha meghallom egy godrak szárnycsapását. Másra nem nagyon számítok itt a szurdok majdnem kellős közepén.
A szállító űrhajómon tartózkodom, a megszokott csapatommal. A szurdok felé haladunk, mert van egy küldetés, amit egy középkorú tudós adott nekünk. A kísérleteihez szükséges anyagokat kellene felvenni, amit a szurdokban hagyott két napja. Készített egy alig kiismerhető rendszerű, kézzel írt térképet, de vannak nekem vele ellenérzéseim. S mint mindig szeretek felkészülni egy-egy helyből, így a Szurdokról kaptam érdekességeket. Még fogalmam sincs, hogy mennyire alapozottak az állítások, de szerintem első kézből megtapasztalhatom. Egyelőre nem vagyunk a Szurdok közelében. - Uram, előttünk a Szurdok! - szól bele a fülembe szállító űrhajó vezetője, mire én a következőket válaszolom vissza a közös csatornán. - Rendben, akkor mostantól megszűnünk a világnak, s csak a szemünkre támaszkodhatunk. A többieket várom az eligazítóba.- határozott vagyok, mert bennem megvan a terv. Sok embernek nem fog tetszeni, de valljuk be, felesleges egy egész csapattal lenn össze-vissza cikázni. Az eligazító részbe érve mindenki ott van, aki számít. A személyi testőrjeim, s a rakodók. Az űrhajó vezetője és navigátora természetesen a hajó vezetésével foglalkozik. Végignézek rajtuk, s ezután előállok a tervemmel. - Szerintem felesleges egy csapatnak lemenni és eltévedni, így magamra gondoltam, hogy megyek. Elméletileg nem nehéz a táskája, amit mélyebb szinten hagyott. - folytatnám, azonban a bájos Jocelyn rögtön közbeszól. - Uram, mint személyes testőr nem tehetem, hogy egyedül nézzen szembe a veszéllyel. Magával megyek, s szerintem a társam szintén el kellene. - erősködik, hogy akkor az ő feladatával mi lesz? Jelzek neki kézzel, hogy nyugodjon meg, s rögtön válaszolok neki. - Jocelyn, magának van családja és a többieknek egyaránt. Nekem is van ugyan, de ritkán látom őket, mióta meghalt az anyjuk. Igresda családban nevelkednek és növekednek. - fanyar mosoly jelenik meg az arcomon, s látszik erre nem tudnak mit mondani. Ha én odaveszek, akkor kevesebb veszteség éri Dominiumot, mint egy családost, akit folyton visszavárnak a gyerekei. - Az űrhajó a szurdokban nem tud leszállni sehol sem, így én fogok kötél létrán lemenni a kezdőpontra. Leérkezésem után menjenek a legközelebbi légi bázisra, pihenjenek, egyenek és igyanak. 6 óra múlva legyenek itt, hogy felvegyenek. - árulom el a fontos részleteket, ám Jocelyn újra közbeszól. - Akkor vigye magával a fegyverem Uram! - feltartom neki a kezem, hogy álljon le, s hiába nyújtja felém és visszatolom a kezét felé. - Jocelyn, nincs semmilyen engedélyem fegyverviselésre, ne akarjon szembekerülni a szabályokkal, mert mindketten megüthetjük a bokánkat. - nem marad szó nélkül a férfi személyi testőröm, aki nagydarab és tapasztalt férfinek számít. - Uram, kemény terep. Legalább én menjek magával! Ketten gyorsabban megtaláljuk, mint egyedül egymaga. - ránézek s ingatom a fejem, hogy nem. A rakodók nem szólnak közbe, sőt szerintem örülnek, hogy nem nekik kell menni. Örülök, hogy ők hallgatnak legalább. - Nem kell aggódni, kemény fából faragtak. Nem hinném, hogy bármi történhetne velem. - nagy sóhajtás jön a személyi testőrök felül, de úgy látom, hogy beletörődnek ebbe. Tudom jól, hogy nem egyszerű nekik most, s nekik szintén jelentéseket kell írni, vagyis hát naplót, hogy mikor és mit csináltak. Nemsokára megjelenik a navigátor az eligazítóban. - Uram, a műszereink meghülyültek! - kezdi kétségbeesve, mire én bólintok egyet. Szóval igaz volt a mondás, így magammal sem vihetek semmilyen elektronikai berendezést. Csak a kézzel rajzolt térképre támaszkodhatok. - Egyben megtaláltuk a kezdőpontot, s megérkeztünk. - közli velem, s én pedig odalépek az összepakolt kis túlélő felszerelésemhez, ami leginkább ételből, italból végezetül speciális ruházatból áll. Kipakolom az összes elektronikai készülékem, amit már bekészítettem s átadom Jocelynnak, hogy őrizze meg. Nem hinném, hogy a nő próbálna majd nézelődni a személyes holmijaim között. Az öltözetem egyszerű, ehhez a szurdokhoz illő sötét színű. Ami igazán feltűnő lehet, az maga a bőröm színe. Elegánsan vagyok felöltözve, mert nekem adnom kell a megjelenésre. Kinyitom az oldalsó ajtót, majd lelököm a nagyon hosszú kötél létrát. Lenézek a mélybe, ahol van a kezdőpont, s magamban mosolygok, hogy az űrhajó vezető mennyire ügyesen tartja egyenesbe ezt a nagy vasmadarat. Jelzek a többieknek, hogy viszlát, s én pedig nekiállok a leereszkedésnek. Kell egy 5 perc hozzá, s végül talajt fog a talpam. Felnézek, s jelzek felfelé, hogy mehetnek. Úgy is lesz, elhúzzák a kötéllétrát, s majd pedig utána távoznak. Én előveszem a kapott térképet, majd pedig egy zöld festéket ecsettel. Nem gondoltam, hogy mindvégig majd arra fogok támaszkodni. Jelölni fogom az ide vezető irányt, s elég sűrűn, mikor majd szerteágazó lesz. Elindulok lefelé, valami csapás van itt, ami a mélybe visz. Előtte jelölöm magamnak a találkozó pontot, s haladok tovább. Bizonyos időközönként rajzolok a találkozási pont felé egy nyilat. A hevenyészett térképet próbálom olvasni, hogy merre s próbálom beazonosítani a valóságos útvonalat. A lépteimre ügyelek.
Mivel már annyiszor jártam erre, egész gyorsan elérem a sziklateraszom alját. Nincs túlburjánzó vegetáció Perda ezen szegletében, a szikla nem a legjobb talaj ugyebár, az a pár növény, ami mégis megél itt már régi ismerős számomra. Azért korábban leragadtam egy-egy érdekesebb példánynál, hátha a "tankönyvi" tudásomat bővíteni tudom valami új megfigyeléssel, de most csak végigsimított rajtuk pillantásom és inkább csak pusztán élveztem a szabad levegőn való sétálást. Épp kesztyűimet cibálom elő farzsebemből, miután áttúrtam az egész táskámat értük... az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy ugyan mászókötélre nincs szükség - azért egy rövidebb lapul a táskámban -, de nem árt a kesztyű, némelyik szikla kimondottan éles tud lenni, mikor egy-egy meredekebb részen puszta kézzel kapaszkodik meg az ember lánya, szóval végül csak a zsebembe tuszkoltam. Szóval épp a kesztyűknél tartok, amikor különös zajt hallok. Abban egészen biztos vagyok, hogy nem grodrak, sem más perdai élőlény, a leiratok szerint egyiknek sincs dominiumi szállítórepülő hangja. Na, ennyire nem jó azért fülem, hogy a vasmadár keltette szél susogásából azonosítani tudjam, egész egyszerűen meglátom a távolban a szurdok felett közeledni. Abban szintén egészen biztos vagyok, hogy nem a mienk röpködnek, lévén nem tudok róla, hogy lenne ilyen repülőnk... jelenlegi pozíciómat tekintve persze, akár lehetne is, csak titkos titokban, amiről a beavatottak tudnak, egy bizonyos beosztás fölött, aminek én jócskán alatta vagyok. Na jó, akkor ezt átfogalmazom, kétlem, hogy a mieink röpködnek. Vagyis marad az erősen feltételezhető tény, amire rögtön ösztönösen a sziklafalhoz simulok és egy visszafogottan cifrát káromkodok. Bahh, teljesen feleslegesen persze, túlságosan messzire van a gép és ahogy nézem meg is állt. A káromkodásra is fejemet rázom, az is felesleges, nem kergeti el a flottát, másrészt bebizonyosodik, hogy igenis felnőtt fejjel is képes az ember rossz szokásokat felszedni, pláne ha ennyi forrásanyagnak van kitéve, mint én a RebellIvóban. Gyorsan átpörgetem a lehetőségeimet, aminek száma meglehetősen csekély. Jelenleg nem tudok senkinek se szólni, hogy helyzet van. Ha most azonnal elindulnék vissza, több óra lenne, mire riadóztatni tudnám Carteréket és nem is tudnék beszámolni semmiről, csak annyiról, hogy megjelent egy gép, ami nem sok, ellenben kevés. Az is lehet, hogy naponta megjelenik itt egy gép, majd távozik, mert a műszereik és kommunikációs eszközeik meghalnak, de próbálkoznak, hátha egyszer megszűnik a probléma. Szóval marad az egyedüli lehetőségem, ami most eszembe jut, vagyis maradok és megpróbálok több információt szerezni. Fene nagy bátorságom annak köszönhető, hogy meglehetősen messzire van a gép, nem is tűnik úgy, hogy közelebb akarna jönni. Ha közelebb is jön, nagy valószínűséggel el tudok bújni egy sziklapárkány alatt. Ha gyalogosan indulnak meg, akkor azt is látni fogom és lesz időm előttük haza iszkolni, elvileg nem tudhatják úgyse, merre kell menni. Gyors mászással haladok felfelé, az egyik középső párkányon hasalok le végül, hogy lássam még pont, ahogy a gép megfordul és elmegy. Fújok egy nagyot, úgy látszik ez tényleg csak vaklárma volt.
Van időm megtalálni az elszállítani valót, 6 óra bőven elég hozzá. Érzékelem, hogy egyre lejjebb vagyok, s egyelőre nem ütköztem semmilyen akadályba. A jeleket bőszen festegetem oda, ahol látható s próbálom számításba venni a nap sütését. 6 óra múlva teljesen más hatást fog kelteni az egész. Az első nagy megmérettetés számomra egy hármas kereszteződés. A térképet nézve pedig nem igazán egyértelmű, hogy most melyik útvonalon induljak el? Megfordítom a térkép hátulját, s láss csodát, oda van írva szövegezéssel is, hogy merre haladjak. Szóval most nekem balra lefelé kell mennem, amíg bele nem futok egy szörny szája képződménybe, ahol újra jobbra kell tartanom. Mivel ez a hármas kereszteződés igazán fontos pont, így több helyre felfestem a nyilat, utána pedig elindulok a nekem kijelölt járatban. Lépteim nyugodtak, s nem kapkodok. Nem észleltem semmilyen jelét annak, hogy bárki lenne itt ezen a vidéken, de még szörnyekről sem hallottam. A tudós legalábbis nem találkozott velük. Én sem számítok ilyen meglepetésre. Mi érdekes ebben a helyben? Hogy minden modern eszköz csődöt mond. Itt aztán nem ér az ember sem időmérő eszközzel, sem pedig mással. Van olyan tippem, hogy még a bizonyos fegyverek szintén csütörtököt mondanának idelenn. Tökéletes búvóhely bizonyos értelemben. Körülbelül 5 perces séta után megpillantom azt a nevezetes képződményt, s ebből tudom, hogy jó helyen vagyok. Tudom, hogy az időm rövidesen fogy, így a tempómon gyorsítok. Jobbra tartok lefelé, a jeleim a precíz szépségüket elveszítik. Egyik napos részen ránézek a térképre, s rájövök ezután a földet kell néznem, mert hamarosan belefuthatok a táskába. Nem lenne jó, ha elsétálnék mellette. Előkapok egy világításra alkalmas lámpát, s a sötétebb részeket elkezdem megvilágításba helyezni. Tudósunk nem bízta a véletlenre az áruját, s elrejtette egy kicsit. Jön egy nagyobb sötétebb rész, s én pedig módszeresen elkezdem a fénnyel átpásztázni. A keresésem gyümölcse pedig maga az árú, amihez egyenesen fel kell nyúlnom. Óvatosan veszem le, mert tudom, hogy törékeny. Emellett természetesnek vélem, hogy megnézzem egy pár pillanatra az állapotát. Nem vesz ez igénybe sok időt. Mikor rendben találom, akkor nemes egyszerűséggel lepakolom, s jómagam pedig előveszek ételt és italt. A térképet elteszem, de nem túl mélyre. Nekilátok étkezni. Összességében véve úgy érzem, hogy túl sok idő az a 6 óra, bőven mondhattam volna a felét. Az étkezés befejezésével, elpakolok, s visszafelé indulok a jelzéseim nyomán. Ereszkedni könnyű volt, most viszont felfelé kell haladnom.
Hátamra gördülök, hogy kifújjam magam, mielőtt a felső teraszra felmásznék. Valahol elhagytam a félpár kesztyűmet, de nem izgatom magam rajta, majd lefele menet összeszedem. Az utolsó szakaszt lassabban teszem meg, már nem hajt a tatár. Fent kényelmesen elhelyezkedek, folytatom regényem olvasását, közben csipegetek, jól érzem magam… egészen addig, míg szemem sarkából el nem csípek az egyik szurdokfolyosó felső szakaszán egy oda nem illő tájelemet. Egy férfit. Elillan kellemes piknik-hangulatom, mindent begyömöszölök táskámba, újfent hasra vágódok és igyekszek úgy figyelni, hogy engem ne lásson (lássanak?) meg. Pepecsel valamit a sziklafalnál, mikor belép a sziklateraszomhoz vezető járatba. Hegyezem fülemet, meresztem szememet, közben átkozom magam, amiért távcsövet nem hoztam magammal. Elhalad alattam, hangtalanul fordulok továbbra is hasalva, hogy kövessem mozgását. Mostanra egész biztos vagyok benne, hogy egyedül van. A gép biztos őt tette ki, de miért? Ő is száműzött lenne, mint én? De nem tűnik elgyötörtnek, az öltözéke is kifogástalan… igaz, öt perccel a perdai landolásom után még én is rendezett voltam, ha nem is nyugodt. Márpedig ez az alak annak tűnik. De ha nem száműzött, akkor miért van egyedül? Nem jellemző, hogy egyedül kószáljanak Perdán a Dominiumról érkezők, az Imperiumot nem is említem. Városból származónak se gondolnám, minek a gép, meg miért van egyedül… Nyugtalanít a jelenléte, az motoszkál bennem, hogy valami új felderítő-taktika lehet ez. Figyelem, ahogy lámpát vesz elő, mert sziklateraszom már erős árnyékot vet és valami zsákot talál. Ez is alibiből van ott? Biztonságunk érdeke, hogy megtudjuk egyszeri kószálóról van szó, vagy egyébről. A gyerekek járnak a fejemben, nem élhetnek rettegésben, mikor kóborol be valaki illetéktelen az otthonunkba. Most már gyorsan döntök (muszáj is, mert befejezte az evést és induláshoz készülődik), meg kell tudni kicsoda ez az alak, milyen szándékai vannak. Íjamat elrejtem, a pisztolytartót szintúgy lecsatolom és az Avagren mellé teszem, magát a Styx-öt pedig a hátamnál ingem alá rejtem, pont mint a réges régi filmekben. Így nem érzem magam védtelennek, de nem is süt rólam, hogy hová tartozok. Akár egy buggyant városi is lehetek, aki szeret mindenfelé kószálni Perdán, látszólag fegyvertelenül, hátha valami felfalja.. Hátizsákomat felkapom, attól mert buggyant városi vagyok, enni-innivaló elkél, így talán hitelesebb a háttérsztorim. Megkezdem ereszkedésemet, az elején halkan, de a középső kiszögellést, ahonnan a repülőgép távozását néztem, elhagyva már normál léptekkel haladok. Minek lopakodna egy városi ugyebár. - Ó, helló! Köszönök rá könnyedén, miután leértem, az mindegy, hogy ha már elhaladt a sziklateraszom lábazata mellett és utána szólok, vagy majdnem belefutok. Mondom, csak könnyedén mintha egy parkban futottunk volna össze, nem egy szurdok félig homályos völgyében. - Szép az időnk, nemdebár?
