A férfi szemlátomást örül az érkezésemnek, ám időben kapcsol és aszerint folytatja a mozdulatait. Örülök, hogy életben látom, hogy az éjszakát egymaga is túlélte. A gyümölcs érkezését fogadom, egy kézzel kapom el, majd bólintok felé, mint elismervén azt, hogy remek munkát végzett. Felismerte az ehető ételt. A gyümölcsbe harapok, lassan fogyasztom el, figyelem az arcát közben, miképp örül a kapott fegyvernek. Tegyen neki jó szolgálatot. Mutogat és magyaráz, ám előbb a kezembe kapott ételt fogyasztanám el, majd csak utána a munka. Nem tart sokáig az evészet, így aztán a kezemet a ruhámba törlöm, majd leszállok az állatom hátáról, odébb tessékelem pár nyelvcsettintéssel a gyümölcsöktől távolabb, jobb a biztonság, a végén még egymaga befalja mind. Szerencsére veszi a lapot és jóval odébb letelepszik, elkezdi a növényzetet enni. Nikolai művelődését figyelem, majd a szedett vedett gyümölcs és növényekre is vetek egy pillantást. Semmi gyanús, így a másik mutogatás tárgyát is megnézem. Kérdőjelek vannak a fejem körül, majd a férfire tekintek. A kezemmel - ujjaimmal - tetőformát mutatok. Ha erre igen a válasza, csak bólintok, majd feltekintek a körülöttünk terjeszkedő fákra. - Nikolai. - lépek odébb egy könnyen mászható fához, majd megkapaszkodok a törzsében, majd ágaiban, hogy a teteje közelébe a lombokhoz kerüljek. Ha a férfi is érkezik fel a közelembe, akkor mutogatásba kezdek. Hiszen messzire ellátni, elég magasan vagyunk hozzá. Dél irányába mutatok. - Hexa. - majd a vízre alattunk, aztán egy teljesen másik irányba, ahol a Titherek szoktak megjelenni inni. - Tither. - bár szerencsére csak inni járnak erre, aztán már mennek is tovább. Majd úgyis látja őket sűrűn ugyanazon időben. Minden állat más időben jár inni a területre, de betartják az időt. Talán jobban jár ha ide is épít valamit. Fedezékszerűt a véletlen találkozások elkerülése érdekében. Ismét mutatom a tető jelét, de ezúttal a fát paskolom meg. Ha kell, akkor segítek ebben, de jobb ha elkerül pár perdai élőlényt. Elkezdek lefelé mászni, majd ahogy a talajra megérkezek úgy keresgélek. Remélem nem csak hexán és gyümölcsön akar majd eléldegélni. Egy korhadt fát nemrégiben láttam erre, így azt kutatom. Azt megtalálva már fejtem is le a kérget és kettő darab tenyérnagyságú perlát (féreglárva) szedek ki onnan. Azokkal térek vissza Nikohoz, illetve remélem lejött a fáról, mert csak úgy mutatnám meg őket. Annyira nem tolnám az arcába őket, csak épp annyira, hogy felismerje őket később. - Perla. Nyam. Nikolai nyam! - jó persze, előbb meg kellene sütni őket, hiszen úgy könnyebben lecsúszik. Bár ha így fogyasztaná... persze abban megállítanám.
Tudom, hogy őrült ötlet emberként a Perda-n szállást és élőhelyet kialakítani, főleg úgy, hogy a környéken hemzsegnek a vadak és nagy esélye van annak is, hogy egy-egy perdaival összefussunk. Szóval egészen addig titkos ez a hely, míg csak mi ketten tudunk róla Saliethris-sel. - Ügyes mozdulat. - dicsérem meg a gyümölcs elkapását, majd a kezembe kaparintott új fegyveremet szemlélem a lombok között beszűrődő fényben. - Igazán szép darab, de remélem nem hiányzik onnan, ahonnan elhoztad nekem. - tudom, hogy semmit sem ért mondandómból, viszont beszéd közben végig mosolygok, amiből következtethet, hogy nem épp dorgálom, amiért hozott nekem egy ilyet. A "welcome-gyümölcs" elfogyasztása után újfent megörülök, mert azt látom, hogy vendégem maradni fog egy darabig és leszáll a boga nyergéből. Az összegyűjtött növényekre vet ugyan egy feltételezésem szerint szakértői pillantást, amit a magam részéről nagyon figyelek, de tiltást nem veszek észre, amiből azt vonom le, hogy ami itt jelen van, az nem bír mérgező hatással. - Igen, ház! - olvasva a háztető jelzésből, vigyorogva mondom ki a szavakat, de előbb rámutatok, hogy pontosan eltalálta mi készül itt, végül én magam is összeillesztem tetőformává a kezeimet. - Területileg egy egészen kicsi ház lesz. - mutatom a méretet ujjaim egymáshoz közelítésével egyszerűen, és gyorsan körbe is "táncolom" a helyet. Már idejére sem emlékszem mikor másztam utoljára fára, de nem vagyok megilletődve az efféle feladattól sem, a lány után mászok a lombkorona csúcsába, ügyelve arra, hogy ne bukfencezzek le a magasból. - Hexa, inni? - mutatom az ivónak szánt mozdulatot, hogy jól értem-e a lényeget. - Hexa, Tither, inni, Niko, vadász őket. - vonom le félhangosan a következtetést a látottakból és meg kell hagyni, pazar látvány bontakozik ki előttünk ebből a magasságból. - Idefönt építsek? - széttárom karjaimat, mert ezen a ponton nem egészen világos hogy mire is gondol, bár, hogy választ kapok-e az erősen kérdéses, hiszen egy gondolattal később már lent is van. Saliethris az első két nap benyomás alapján olyan, mint a tűz, az egyik másodpercben még itt van, a másikban már ott és sosem tudhatom, hogy mi jár éppen a fejében. Az már most látszik, hogy van valami rejtélyesség ebben a nőben, holott még nem is ismerem igazán. - Várj, máris megyek! - szólok utána, de mire nekiindulok a mászásnak, ő már el is távolodott a fától, így mire lábaim talajt fognak segítőm fakérgen hozza az ínycsiklandónak még véletlenül sem nevezhető féreglárvát. - Perla... Hmm... kérek még... - biccentek az új, megjegyzett szó és gyakorlati példa összekapcsolása hallatán, majd egy vállvonást követően már nyúlok is érte, hogy mihamarabb eltüntessem a bizarr ételt a szemünk elől. Kézbevételkor még nincs retorzió, de mikor meglátja, hogy mit szeretnék tenni az eleven, halálra rémülve "sikító" lárvával, közbelép. De hogy miként teszi ezt, az hamarosan kiderül.
Figyelem otthonának tervét, hogy mekkora területről van szó... és hát alvásra megfelelő a méret. Másra nagyon nem. De amíg a hideg idő beköszönt és el nem megy, addig elegendő. Utána lehet változtat. Ha hosszú távon maradni akar. Fogalmam sincs mi a terve és mennyi időre költözne be, de ha őt nem zavarja az olykor inni betévedő szomszédok, hát maradjon. Ezért is ide hoztam, hiszen erre az állatokon kívül nem sok mozgás akad. A famászást könnyedén veszi, ám amikor kiejti hogy a Tithert is levadássza, csak ingatom a fejem. Tithert elkerüljük. De majd megtudja úgyis miért kell. Hamarosan. Kérdésére bólintok, még szemöldökömet is felhúzom, hogy miért természetellenes a dolog neki. Hiszen nekem természetes, hiszen elkerülöm idefent a fára mászni nem tudó ragadozókat. De lekerülök hamar a fáról és Nikolas indul is utánam. A perdai ízeltlábút mutatom be neki, de amikor csak úgy nyersen falatozni akarja, hamar mellé lépnék, hogy szájára tapasszam tenyerem és kissé mérges nézéssel adnám tudtára a nem tetszésem. Ha feladja a jelenlegi nyersevő műveletet, csak akkor ereszteném el. Ujjammal bökök egyet a lénybe, majd undi arckifejezést ejtek felé, majd odébb lépek hogy a saját fegyverem felkapva a földről egy kisebb kört rajzoljak vele. Majd ide jöjjön a tábortűz. Rá is mutatok egy gallyra, majd felkapok egy kissé vastagabb gallyat, megtisztítom a feleslegtől, hogy csak egy botszerűség legyen nálam. Felszúrom rá egy mozdulattal a perlát, ami visítva múlik ki tekeregve kicsit, végül imitálom a sütését. Ha meg van neki is, hogy mit akarok ebből kihozni, csak átpasszolom neki a botra tűzött ebédjét. Aztán egy ismerős erőteljes állathang érkezik. Mély baritonnal. Ráadásul nem is egyedül érkezik. - Tither! - ejtek ki ennyit, majd a bogám felé intek egy körkörös mozdulatot, aki abban a pillanatban el is tűnik a látókörből, Niko ruháját cibálom meg egy aprót, hogy kövessen. Ismét fel a fára. Ajánlott hogy jöjjön. Fent a magasból láthatja hogy miért is kellett feljönni. Ha megszólalna, hát megakadályozom benne, majd úgy figyelem az események folyamát. Egy Tither érkezik, hatalmas bika, több mint 9 méter magas, megáll a parton és a levegőbe szagol. Mivel semmi olyan szag nincs, mely iritálná, így mély bőgéssel jelez a többiek irányába. Érkeznek 7-8 méter magas nőstények, meg 1-3 méter között a borjak. Hatalmas kalapácsszerű fej, vastag páncél minden. Csak mosolyogva pillantok Nikora. - Tither nem nyam nyam.
Amennyiben valóban csak inni térnek be hozzám robosztus szomszédaim, úgy egyáltalán nem fog zavarni jelenlétük és gondom lesz néhány magasles kialakítására is. Magasra futó szemöldökeinkkel jelezzük egymás felé, hogy nem teljesen világos, az, aminek annak kellene lennie, viszont az a nagy helyzet, hogy nekem előbb meg kell tanulnom "perdaiul" gondolkodni, Saliethris-nek pedig türelmesebbnek lennie égi agyammal szemben. - Mmmhhhm, hmmmhmm... - mielőtt jóízűt tutira nem falatoznék a lárvából, tanítóm tenyere betapasztja a számat, amire csak ily módon tudok reagálni, de a mérges pillantásból leszűröm, hogy valami nincs helyén. - Jó-jó, szóval akkor süssem meg. Tűz! - bólogatok és a "tűz" szócska kiejtésére imitálom a lángokat, amennyire csak tudom, végül átveszem a nyársra tűzött ebédnekvalót. Sejtésem sincsen, hogy mi módon tudnék tüzet csiholni, de annak idején őseink is megoldották valahogy... Ennek a kérdésnek a megválaszolására azonban még várnom kell, ahogyan arra is, hogy nekiálljak rőzsét gyűjteni a környékről, mert egy jókora állat hangja töri meg az árnyas erdő nyugalmát. - Megyek, megyek, de... ne olyan szélvészgyorsan mindig... - mire megrázom a fejemet, addigra Salieth már félig fel is mászott a fán, hogy elfoglalja Tither-kémlelő helyét valahol a csúcsban. Második mászásra már ügyesebb vagyok, bátrabban is teszem-veszem a kezeimet, lábaimat és kisvártatva megérkezek mellé, hogy egy újabb leckét sajátítsak el. - Nem, Tither nem nyam-nyam. - látva a böhöm nagy lényt, komoly ábrázattal pillantok a mosolygós arcra és megerősítem abban, hogy nem érdemes a Tither vadászatot megkockáztatni. Az erős ágak egyikünket még gond nélkül elbírnák, de már két személy alatt megadják magukat, és az első reccsenés szinte láncolatot indít be, ha nem kapunk gyorsan észbe:
Gurítás tíz oldalú kockával zuhanásra:
Nikolai Denisov carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-3: Saliethris rutinos mozdulattal, szinte átperdül egy közeli, ép ágra, így elkerüli a zuhanást, de utánam kapni már nem tud, ebből fakadóan elszenvedem életem első, súlyosabb fáról történő lezuhanását. Töröm magam alatt az összes gallyat, nincs mi megállítson, a szerencsém csak annyi, mindamellett, hogy nem nyársalnak fel a vastagabb ágak, hogy sikerül némi lombkoronát is magam alá gyűjteni, hogy csontom ne törjön leérkezéskor.
4-7: Vendégem érzékelve, hogy másodperceken belül óriási probléma lesz az ágak teherbírásával, légiesen lép át egy szabad és biztonságos helyre, de nincs szerencséje, mert reflexszerűen kapok keze után, segítséget remélve, viszont ezzel csak azt érem el, hogy magammal rántom a mélybe. Én vagyok az, aki töri az utat lefelé, de mindketten engedelmeskedünk a gravitációnak és a becsapódás után még Saliethris is rám érkezik. Szerencsém, hogy nem érzek fájdalmat, mert ezt bizonyára nem köszöntem volna meg.
8-9: Segítőm sokadik érzékével előre látja a bajt és jelez, hogy távolodjunk el a masszívnak gondolt ágról, máskülönben hamar odalent találhatjuk magunkat.
Szerencsére ügyesen veszi az akadályokat, így nem kell pépé vérben semmiért, hogy okuljon belőle. Az hogy hogyan csinál majd lángokat azt nem tudom, de biztosan megoldja majd. Jól befog tudni illeszkedni. Már csak az érdekelne, mennyire komolyan gondolja az ittlétét. Elrendezkedett, tudja mit akar, így mindennapos látogatója lehetek. Ha nem bánja. Irány a fa és a meglesni való Titheres bevonulás. Nem, Tithert valóban nem vadászunk, melynek egy különleges oka van. A méretei. Egyedül és még 4-5-en is kevésnek bizonyulunk ellenük. Ahogy az ágak között figyeljük az élőlények megjelenését, úgy az első reccsenő hangra már felfigyelve ösztönösen vetem magam át egy másik ágra, ám a Quorsa annyira már nem szerencsés. Az istenek ellene vannak, hiszen nem tudom időben elkapni, így zuhan pár métert lefelé. Az állatok felfigyelnek a történésekre, a borjakat maguk közé noszogatják. Amint Niko nagy puffanással földet ér, már én is utána mozdulok, hogy annál nagyobb tapasztalattal érjek mellette földet. Mellé guggolok, hasára teszem egyik kezem tenyerét, majd a Tither csorda felé pillantok. Másik kezemmel az ajkaimra illesztem ujjamat, hogy Niko tudja értse, majd a hatalmas állatok az ivással kezdenek foglalkozni. Engedik a borjakat is, így Niko-val foglalatoskodom. Az állatok nem foglalkoznak tovább velünk. Megtapogatom az égi néhány testrészét. - Remélem nem törted össze magad nagyon! Fáj valamid? - saját nyelvemen érdeklődők, majd kissé aggódó arccal pillantok a szemeibe. Várom a választ, várom hogy összekapja magát annyira, hogy megmozduljon. Ha tudom hogy milye fáj, s mennyire sérült csak utána tudok többet segíteni, cselekedni.
Csupán néhány centiméteren múlik, hogy nem sikerül elkapnunk egymás kezét Saliethris-sel még a lombkoronában és megtapasztalom milyen is az, mikor valaki mellől elpártol a szerencse és több métert zuhan szabadesésben. Lefelé vezető utam során viszek mindent, amitől nagyobb és erősebb vagyok, így nem nagyon kell meglepődnöm azon, hogy egy szép kis falevél és gallyhalmon landolok. Csontom nem törik, legalább a főbb tagjaim mozognak és határozottan életben érzem magamat, bár arról fogalmam sincs, hogy lett-e valamelyik porcikámon nagyobb bajom.
Guritás tíz oldalú kockával zuhanás utáni állapotra:
Nikolai Denisov carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-4: A hamarosan mellém érkező vendégem észreveheti, amint a lábamon lévő sérülés, újból vérezni kezd. Nem tett neki jót az előbbi mutatvány, igazság szerint ki kellett volna kímélni néhány napig, de minimum nem meggallyazni vele egy fát.
5-9: Segítőm megállapíthatja, hogy a perda istenei kegyesek voltak hozzám és kutya bajom, eltekintve attól a néhány szemmel is jól látható felszíni karcolástól és horzsolástól.
- Jól vagyok. - súgom vissza, miután lerázom magamról a zöldhulladékká vált, felaprózott növényzetet és látom a némaságra utaló jelzést, mi szerint egy hangot se adjak ki. - Tither nyam-nyam Saliethris és Nikolai? - érdeklődök még a csillagköziek közt is érthető mutogatással, arra utalva, hogy vajon kell-e attól tartanunk, hogy felfalnak minket ezek az állatok. - Tűz! - lassan feltápászkodok és az égetnivaló halomra mutatok. - Saliethris tud tűz, bbuhhh? - akár egy színész nagyokat gesztikulálva elő is adom mire gondolok, a hanghatás már csak ráadás és egyértelműsítő tényező a "szövegkörnyezetben". Mikor, ha ne most kérdezzem meg a tűzcsiholás rejtelmeit tanítómtól.
Nem esett baja az éginek, s méltó is lett a nevére. Égből érkező Nikolai. A gondolat is borzasztó, így elvetem. Megkönnyebbülés ereszkedik le vállaimról, majd a fiút figyelem, ahogy felül, majd a Titherek szokásairól érdeklődik. Csak fejet ingatok. Húst nem esznek, max összetaposnak minket, de a méretük alapján talán ez egyértelműen leesik neki is mire kell ügyelni ha a közelben óriás állatok vannak. A férfi feláll, s odébb lépek tőle, túl közel kerültem hozzá a percek töredéke alatt, de ha ő nem bánt, nekem mi okom lenne. Ismét érdeklődik. Falom a szavait, pillantok a gallyhalomra. Majd vissza rá és a halomra mutatok. - Tűz? - ezt akarja tűzzé tenni, ide akar tábortüzet? Hát az pont nem jó ötlet pont ide. Csak fejet ingatok. A halomra mutatva és kicsit odébb is lépek hogy hol lenne ennek megfelelő helye. Ahol nem lesz leégetve a hely se. A széltől is óva lesz, így nem kap minden lángra. Köveket keresek, addig remélhetőleg Niko is pakolja a gallyakat a megfelelő helyre. Csak utána kezdek tüzet „bbuhhh”ni. Mi az a bbuhhh? Mindegy. Pár perces keresgélés után a tábortűznek való fészek is megkerül, körbe pakolom kövekkel a gallyakat. Fogom a lándzsát, a gallyak halmába szúrom, majd az egyik kővel megkocogtatom a pengét. A szikrázás jó, hamar meggyulladt a száraz gally. Így már csak Nikora pillantok, hogy tiszta-e neki minden. Ha nincs semmi se a birtokába, akkor egyszerűen csak fegyvert használ. Mindenesetre a fát megtisztította a feleslegtől, akár valami mászószerűséget is vihet fel, hogy felfüggessze és azon mászna fel nap mint nap. A tűz meggyulladt. Az előzőleg felszúrt lényt kaparintom meg és a tűz fölé tartom. Kicsit visít, de hamar kimúlik, így a sülése is megkezdődik. - Perla nyam nyam tűz! - előbb sütni kell, hogy ehetővé váljon. Ezt már ő is megértette. Remélem.
Saliethris határozott fejrázását követően, miszerint a folyónál szomjukat oltó termetes állatok nem preferálják sem az emberi, sem pedig a perdai húst, némiképp megkönnyebbülve fújok egyet és feltápászkodok a földről, hogy leporoljam az itt-ott ág szaggatta ruházatomat. Miután az utolsó levéltől is megszabadítom az igencsak szembeötlő égi gúnyámat, figyelemmel kísérem segítőm mozdulatait. - Igen, tűz! - meghallva a "tűz" szócskát, tőlem szokatlan módon szélesen elvigyorodok, mert felcsillanni látszik a remény, hogy előbb vagy utóbb, de meg fogjuk egymást érteni. - Pontosan, naagy, nagy tűz... "bbuhhhh", vagyis, lobban, tudod, lobbanni! Így! - mutatom óriás gesztikulációkkal, hogy jobban értse mire gondolok, bár azt hiszem e nélkül is bőven megfogta Salieth a lényegét és már mutatja is, hogy itt jobb lenne, ha nem gyújtanék fel semmit, ezért a tüzeskedő elgondolásunkat telepítsük néhány méterrel odébb. - Igen, ott lesz a legjobb. - bólogatok megerősítésképp, és amíg a vendégem nagy rutinnal a jövendőbeli tűztér köré szervezi a megfelelő, környéken fellelhető köveket, addig én a rőzsegyűjtésben segítek, ami valljuk be nem túl nagy feladat a számomra, lévén a zuhanásommal cirka másfél köbméter zölddel kopasztottam meg a szerencsétlenül járt fát. - Értem, pattintás... - guggolok le a lány mellé, hogy elsajátítsam a mozdulatot és megnézzem, hogy miféle "csiholó eszközzel" hívta életre a szikrát, ami a száraz gyújtóst lángra lobbantotta a gallyak alatt. - Mmm... Nikolai már éhes! - simogatom meg a hasamat az "éhes" szó elhangzásakor, bár igazából egy cseppet sem vagyok az, főleg nem ebből az étekből, viszont egy perdán kívüli csak ne válogasson, egye azt, amit a természet ad és örüljön neki, hogy őt fogyasztják el. - Saliethris eszik itt velem? - továbbra is az egyértelmű mutogatás az, amivel tudatosítom a hallgatóközönséggel mit is szeretnék pontosan, és ha kell, tartom a szemkontaktust is a siker érdekében. - Vannak gumók is. - jut eszembe, hogy gyűjtögettem én mindent, amit csak találtam, ezért gyorsan idehozom és bevizsgálásra megmutatom mi is az, ami a birtokomban van. - Megesszük? Nyam-nyam? - pillantok kérdőn a mellettem lévőre, akivel szívesen megosztom a "zsákmányomat", feltéve, ha ehető.
A tűz szó és annak jelentését elsajátítottam, akadt segítségem ebben az irányban. Mindkettőnknek sok tanulnivalóink van még, sőt... mindketten tiltott játékot kezdtünk el. Nem bánom. Nikolai-ra csúszik pillantásom, éhes volna? S miért engem kérdez? Én egyek helyette? Vagy vele egyek? Esetleg őt egyem meg? Valamit akar ami rá és rám vonatkozik, így hosszú hallgatás után bólintok. Hát legyen. Végül ide hoz még egy csomó mindent, amit enni szán. Hamar átnézem, az egyiket kiszedem, felé mutatom, majd eldobom messzire. Nem ehető. Nem étel. A többi jó. - Nyam nyam. - tudom le ennyivel az idehozott gumókat, majd mivel a tűz már szépen meggyulladt, meg pattog is, így felkelek onnan. A lándzsámmal a kezemben odébb lépek, majd Intek a fejemmel, jöjjön. Remélem a gumókat is hozza. Pár méterrel odébb egy kidőlt fához invitálom, a gumóra böknék a fegyveremmel, majd a fára, tegye oda. Ha megvan akkor egy hasítással ketté vágom mindet. Kemények így nem kell velük sokáig szórakozni, egyszerűbb így. A kérgesebb a földre kerül, a többiről lekerülnek az ehetetlen részek. Nem sok idő, bár apróbb és életlen kis késsel nem állnék neki. Fejszével pikk pakk meg van. De nekem lándzsa jutott, de a segítségemre van. A tisztítottat a férfi felé nyújtom. Leginkább egy jó leves készíthető belőle. Így nyersen is fogyasztható. De majd meglátjuk a folytatást. Edények kellenek majd neki, meg még ezeken kívül pár dolog. A lárva időközben felkerül a tűzre, azt időnként forgatni kell, azt csinálom, hisz nem tudja a Quorsa mikor is jó, mikor ehető. Bár minél sötétebb a külseje, a belseje annál jobb. - Azt hiszem holnap még érkezem hozzád, hogy kisebb ellátmányt hozzak. - edényeket és amik a segítségére lesznek a következő időkre. Még sokat kell mutatnom neki. A vadászat mesterségét, hogyha nincs ivóvíz a közelben, akkor honnan meríthet, meg egyéb ilyen apróság. De előbb éljen túl. Tudja meg mi ehető, S mihez ne nyúljon.
A heves mutogatás olybá tűnik, meghozza a szerencsémet, hiszen vendégem megtisztel azzal, hogy velem fogyasztja el az ebédet és még segít is abban, hogy ne öljem meg magamat akaratomon kívül egy-egy ehetetlen, ételnek kinéző, ámde emberek és perdaiak számára is emészthetetlen növényi terméssel. Figyelek, mintha az életem múlna rajta... vagyis pontosan az múlik, tehát nem tehetem meg, hogy félvállról veszem a tanítószándékot, amit valljuk be, egész jól csinál. Határozott szigorral, teljes tárgyilagossággal, mellébeszélés nélkül válogatja, mutatja, majd hajítja el az ehető közé sehogyan sem sorolható, kizárólag állatoknak kitűnő csemegét. Bólogatok, miután felmértem a kitaszított színét, állagát, hozzávetőleges méretet és igyekszem elraktározni emlékeim között a képet a jövőre nézve. - Igen, viszem őket. - biccentek a mutatásra és azon vagyok, hogy minél gyorsabban, minél jobban Saliethris keze alá tudjak dolgozni, nehogy a végén meggondolja magát és idő előtt boga-ra pattanva a távozás mezejére lépjen. Kissé távolabb helyezkedek tőle, míg figyelem a rutinos suhintást, amivel egyetlen, határozott csapással metszi ketté az ennivalónak szánt gyűjteményemet. Most a perdai gasztronómián kívül több mindent is van elegendő időm megfigyelni: az erőteljes fegyverhasználatát, és a tiszta mozgását is. Kétség sem férhet hozzá, hogy közelharcban nagyon veszélyes lehet, amiből egyenesen következik, hogy egy valamit biztosan el kell érnem: méghozzá azt, hogy tanítson, mert ezt a tökélyre fejlesztett mozdulatsort nem oktatják egyetlen dominiumi tanodában sem. - Holnap érkezel? - fülelek, hogy jól hallottam-e a szavakat, melyek tegnap azt jelentették, hogy ma érkezni fog. Tehát akkor holnap ismét látjuk egymást, amire csak egy mosolygós bólogatással reagálok, miközben átveszem a lehántolt, félkész hozzávalókat. A sült lárvának furcsa szaga van, de ez könnyen lehet, hogy természetes, igazából még nem ettem soha effélét, így nem tudom, hogy a pörkölődött illat és ez a kesernyés szag valójában milyen ízt rejt magában. Hamarosan kiderül, addig szerzek a közelből néhány nagyobbacska követ, melyet nem okoz gondot idehordani, legalább lesz valami, amire leülhetünk.
A Quorsa figyelme a munkásság elsajátításán jár, így úgy csinálok mindent, hogy láthassa. Túlélnie kell, mindennap nem leszek itt, magáról kell gondoskodnia. Ha túléli az első pár éjszakát egymaga, akkor a többit is túl fogja. Holnap érkezek hozzá megint, de csak kis időre, kérdésére bólintásom a felelet. Jövök. De mennem is kell majd, hosszan nem tartózkodhatok itten. De majd látni fogja érkezésem miértjét. Kövek kerülnek elő, ám jó magam csak letérdelve foglalok helyet a füves terepen. Figyelem a mozdulatait, hogy miképp cselekszik a lárva körül. Meg kell mutatni még a hely plusz adottságait is, de egyszerre ennyi információt befogadni? Megtudja jegyezni? Tud mit kezdeni ennyi infóval? Majd kiderül. Ha elkezdi nézegetni a sült élelmet, csak mosolygok rá. A kérgét ne egye meg. De majd rájön hogy mi lesz a finom. Rajta múlik a dolog. Elbukik, vagy tovább lép. De amint megeszi mindezt, már lépünk is tovább. Nehogy azt higgye hogy nem adok át semmit se irányába. Csak ne legyen rosszul az élelemtől. Mindenesetre mindenre fel kell készülni, így az elhelyezkedésemet máshová telepíteni át. A korábban átnézett gyökerek és "gyümölcs" között kezdek kutatni, egy keményebbet előszedek és azzal térek vissza. Amint Niko képes lesz figyelni, folytatni is tudom a dolgokat. Ívóvíz. Egy lyukat kell döfni majd a kis pengéjű fegyverével a héjba... Ezt mutatom is. A lándzsát nagy vágást ejtenek rajta, ide elég egy nagyon picike.
Úgy vélem, hogy a természet törvényei egyértelműek és logikusan önmaguktól értetődnek a vadonban: amíg figyelek nagylelkű segítőmre és megpróbálom már az első pillanattól magamba szívni azt a tudást, melyet első kézből szolgál, akkor megnő az esélye a túlélésemnek, azonban, ha figyelmem kihagy, vagy nem értek meg valamit, könnyen lehet, hogy az utolsó órámat kezdem meg idelent. Ahogyan eddig is, úgy a kockázatot most is vállalom és azon a véleményen vagyok, hogy meg tudok birkózni egymagam is a sűrűben elém gördülő akadályokkal. A tény nyugodtsággal tölt el, miszerint hébe-hóba azért egy rövid időre meglátogat majd, és ha mást nem is, legalább néhány új szót át tud adni a perdai repertoárból. - Finom. - fejezem ki magamat röviden és tömören, bár arcomról nem az olvasható le, hogy odáig lennék ettől a csemegétől. Mert hát, ami igaz az igaz, a Dominium-on se íze se bűze a kosztnak, de egy fejadaggal azért jó ideig elvan az átlagember, viszont ennek a számomra új keletű lenti menünek sincs túl sok íze, ám a bűze... na arról regélni lehetne, de hát mit is vár az emberfia egy termetes lárvától. Még sütve sem válik belőle csirkecomb. Apropó csirke... - Saliethris, ott, póók pok pok pok. - amint a lány figyelme az enyém, mutatok is a közelben ólálkodó madárra, mely tegnap este óta a közelemben settenkedik. Az egyértelműsítés kedvéért nem vagyok rest karjaimat behajlítva némiképp leutánozni a gyíkmadarat, melynek "kotyogása" könnyen lehet nem is hasonlít az általam kiadott hangokhoz, de az előadásom célja csupán a figyelemfelhívás az állat irányába. - A madár barátkozik. - eddig égi nyelven - tegnap este, itt, Niko. - kezdetleges perdai nyelven hozom vendégem tudtára, hogy a kék árnyalatokban pompázó "Ropityúk" nincs az étlapomon, ugyanis "házőrző" is kell a ranch-ra, ha már itt ütök tanyát a következő időkre. A közjáték után figyelem a vízvételezés mutatványát, melyet igyekszek a lehető legjobban rögzíteni, és a miből, hogyan és mennyit kérdésekre próbálok mielőbb választ kapni a látottakból. Azt hiszem, szomjan már nem fogok halni, bár sosem ez volt a legfenyegetőbb dolog a Perda-n.
Arcát látva, miközben falatozza az ételt, csak kacagni kezdek. Igen. Mindezt majd megszokja, ha a sokadik darabot eszi majd. Most még furcsa és undorító, de később természetes íze lesz az életében. Nevemet hallva figyelek is rá, hiszen nekem próbál magyarázni minden erejét bevetve, így egyből leesik hogy merre nézek, mit nézzek. Egy Carakla járja a Férfi lakhelyét. Gondolom terve van vele, ha eddig nem bántották egymást. Majd elválik mi lesz velük. - Carakla. - nézek vissza Nikolai-ra, s mivel az állat nem jelent veszélyt egyikünkre se, így több figyelmet nem is fordítok rá. - Nikolai! Hexa! Vadász. Jön. Saliethris. Napkelte. - lassan fogalmazok Quorsaul, bele törik a nyelvem mire kiejtem a szavakat. Figyeltem. Őt, mikor nekem magyarázott, csak nem ezt. Vajon leesik neki mit is szeretnék ezzel kihozni? Eközben iható folyadékot is szerzek, de a figyelmet az éginek szentelem. Megmutatom neki hogy miképp vadásszuk le a hexát, mire figyeljen, mit találjon el elsőre, mit hogyan merre csináljon. Mit ehet meg belőle és miből mit csináljon.
Arcizmaim és vele együtt fizimiskám minden egyes rezdülése erőn felül teljesít, mert hát tényleg mindent megteszek azért, hogy a látott, érzett és ízlelt hármasból egy minimum semleges látványt nyújtó mimikai összkép rajzolódjon ki a közelemben lévő lány előtt. A semmiből érkező nevetésén egy kissé meglepődök, még a következő falat leválasztását is elfelejtem az "ínycsiklandó" fogásról, de néhány másodperc elteltével én magam is mosolyogni kezdek. Egyértelműen lebuktam, akármennyire is igyekeztem komoly arccal előadni, hogy mennyire bejön számomra már az első napon a perdai koszt. - Borzasztó az íze... - vallom be őszintén, ha már így jártam, hogy ki lett figyelve apró kis titkom, ami után inkább félre is teszem az ételt, mert úgy vélem hagynom kell időt a gyomromnak is feldolgozni az átállást. - Carakla. - ismétlem meg a hallott szót, miután kézzel, lábbal, mutogatással konkretizáltam mire is gondolok. - Ez jó, ez jó! - bólogatok, ahogy meghallom az egymás mögé tett szavakat, melynek a végén szélesen elmosolyodok. - Ügyes! - elismerően biccentek, mert nem csupán szavakat hallottam az előbbiekben, hanem gyakorlatilag egy bővített mondatot, amit meg is értettem. - Nikolai... - mutatok magamra, de itt el is fogy a tudomány, mert az "örül" szót még nem hallottam vendégemtől, ezért azt egy mímelt vigyorral helyettesítem, miközben a szokatlanul széles vigyoromra mutatok. - ...várni itt, holnap Saliethris, menni, vadász együtt. - vegyes felvágottra sikeredik a mondandóm, de ismételten megpróbáltam mindent a lehető legjobban körbeírni, azaz heves gesztikulációval mutatni.
Vadászni megyünk holnap. Hexára. Megértette. S megértettem. Ez a legjobb dolog azóta hogy összetalálkoztunk. De érzelmi kimutatás csak annyi az irányába, hogy apró mosolyt eresztek. A lándzsámmal firkálni kezdek a földbe. X jelöli a jelenlegi helyünket. Egy másik x pedig a helyet, annak melyet magyarázok. - Quorsa... 2 napnyugta. Vadász. Nem hexa. Perdai... Rossz... - nyögök ki még ennyit, majd az irányt is megmutatom kelet felé. - Arra. Nincs messze. Veszélyes. Hiszen nemrég visszatértek a társaim és panaszkodtak. Nem nézhetem tétlenül a dolgokat. És nem is fogom. Talán Niko segít. Bár nem reménykedem... majd a bogához lépek, hogy felszálltak rá, ezután nézek Nikora. Kis ideig figyelem, majd elindítom az állatot. De pár lépéssel távolabb visszanézek rá egy apró mosollyal. Holnap új nap virrad, s holnap más problémák elé nézhetünk. A baj kéz a kézben jár sok mindennel. De segítséget nem mindenkitől kap a perdai.
Mosolyom és egyben jó kedvem fokozatosan tűnik el, míg Saliethris lándzsaheggyel rajzolt "X"-eit figyelem, mert szavai már nem a Hexa-vadászatról szólnak, hanem valami egészen másról. Attól tartok nem igazán értem, holott nagyon figyelek arra, amit magyaráz és mond, de nem egészen áll össze a kép. Lehet a jelenlegi ponton még nem is kell, hogy egy kerek egészet alkosson az, amit tudnom kellene, viszont kétségek között maradok arra az időre, míg újból nem találkozunk. - Niko segít. - ha segítőm bajban van, nem is kérdés, hogy mellette állok, ezért legyen szó bármiről is, biztosítom a támogatásomról, mert így tartom helyesnek. Egyelőre sejtésem sincs, hogy ki lehet az a titokzatos, rossz szándékú Quorsa, aki kétnapi járóföldre lehet innen, ám mielőtt itt felbukkanna, valószínűleg még jótevőmmel is összefutunk és felkészülhetünk a fogadására. Azt tartom a legésszerűbbnek, ha megerősítem a lakhelyem körüli védelmet, mert sosem tudhatom mikor akadnak a nyomomra és nem szeretném, ha miattam akár egy perdainak is baja esne. Némán követem a boga-hoz a lányt, majd távozásakor biccentek és felemelem a jobbomat, hogy intsek. - Vigyázz magadra, Saliethris! - engedem útjára ezen szavakkal és egészen addig figyelem a távolodó lovast, míg alakja el nem tűnik a sűrűben.
- Legközelebb készüljön kávéval. Ha túléli a vádat, hogy meg akarja őket mérgezni, bizonyosan felébrednek. - Kedvesen most nem teszem hozzá, hogy ezek szerint egy perdait majdnem álomba dumált, mert hogy nem szedte a lábait, hogy kevesebb ideig hallgassa Moor-t, az is biztos az elmondottak alapján. Habár én sem menekülök - az immunitásra fogom a dolgot kitartóan -, nem is kíséreltem meg őt itt hagyni, beszálláskor is csak némi illemre és határra hívtam fel a figyelmét. Így lesz, hogy perceken belül már mindannyian a kocsiban ülünk és jelzésemre el is indul a jármű vissza a Város felé, magunk mögött hagyva Elorakot. A szokásos megnevezésre finom mosollyal bólogatok, Moor legalább érti a tréfát és nem akarja kiszedni belőlem, hogy miféle háborút alapoztam meg ma komolyan véve a szavaimat. - Kedves Öntől. Valóban jól alakult a mai nap. - Nem teszem hozzá, így is látni, hogy elgondolkodtató volt, de nem hagyom figyelmemet elkalandozni, visszamélyedni mindabba, amit Roda mondott vagy mutatott. Lehetőség sem lenne, hiszen nincsen hallgatag társaságom, aki csak akkor szól, akkor is csak két szót, ha kérdezik, na meg részemről is modortalanság lenne így kizárni őt. És amíg beszélünk, addig is talán nem iszik, legalábbis sokat. Egyébként sem akarom, hogy a zárt kis légterünket ennek az italnak az illata töltse be. - Máris jobban fogok aludni. Önmaga miatt se legyen és a futás után jobban hidratálna, ha tiszta vizet inna. Az alkohol pont hogy dehidratálja. Valamint tudja, hogy ezen a télen különösen vigyáznia kell szeretett lábujjaira, így csak óvatosan majd az itallal. Tartsa meg beltérre. - Erre az Égtükör-hegyen történtek után is figyelmeztettem, mert ugyan fagyási sérülései nem voltak súlyosak - annyira semmiképp, hogy el kelljen köszönnie a lábujjaktól -, jellemző, hogy egy ideig a hidegre érzékenyek maradnak. Mondjuk úgy is érezni fogja, mikor elkezdenek sajogni. De míg korábbi, járművet elhagyó gúnyosabb szavaim jobban lepleztek valamit az aggódásból, most azért komolyabban mondtam. Még ha érzésem szerint ha szavaim eszébe is fognak valaha jutni, utólag történik meg. - Nem értem egyébként, miért pont ezt issza. Kellemes ital, de Önhöz valahogy egy kávélikőrt jobban el tudnék képzelni. - Adja magát a dolog, hisz alkoholos is, igaz, nem olyan siklószaggatóan erős, mint a Búfelejtő, és kávés is, ami másik nagy szerelme Raven Moor-nak. Igaz, nem tudom, hogy az ő jelenlegi vagy hajdani rangjában mennyire elérhető, ezeket sosem követtem nyomon tételesen. Jelenleg felesleges is ezen gondolkodni, másodperceken belül úgy is tájékoztatva leszek. Amíg iszik, addig kipillantok az ablakon, a mellettünk elsuhanó tájat nézve, csak akkor nézek vissza picit megemelt szemöldökkel, mikor újra megszólal és a reakciót már az első mondata kiváltja, a többi pedig mosolyra késztet. - Ma még senkit, az még hátra van. Még mindig maradni óhajt? - Csak ugratom, bármilyen komolyan is mondom, tekintetem csillanásával hagyom ezt elárulni. - Valószínűleg megnyeri összesítésben, én nem szorultam rá a futásra. Legfeljebb a reggelt vihetem el részeredményként, mert, hogy korábbi kérdésére is megfeleljek, én bogaháton érkeztem Elorakba. Egyébként a perdai gyógyítási módszereket jöttem jobban megismerni, attól tartok, ebben Ön kevesebb izgalmas részt találna, mint én. És Ön? - A társalgás íratlan és ősrégi szabályai is megkövetelik, hogy visszakérdezzek, noha én nem fordulok ennyire felé, csak fejem s tekintetem, de ennyi is elegendő, hogy biztosíthassam figyelmemről. A tájra én sem szentelek különösebb figyelmet. Minden fa ugyanott van, ahol reggel is volt, akárcsak a bokrok és egyéb elemek, na meg a folyó sem kezdett el másfelé folyni, melyet egyre jobban megközelítünk.
*Jenkins tényleg sziporkázik ma. Rohadt jó kedve van, kíváncsi vagyok mit tettek vele a perdaiak. Biztosan megbűvölték a képességeikkel, talán befizetek még pár ilyen bűvölésbe, kiterjesztve az összes kancellárra. * -Nem én vagyok a méregkeverő, engem ilyen vádak nem érnek. *Teszem azért hozzá, mert nem tudom szó nélkül megállni. Mikor tudtam? Amúgy meg Jenkinsre szó szerint illik a leírás, azért ironikus, hogy pont ő mondja. Meg is jelenik a szám sarkában egy finom mosoly, mielőtt még arra vetemednék engedély nélkül, hogy előtte szálljak be a kocsiba. Némi rang fitogtatás után aztán mégiscsak előreenged és még a kezét is felajánlja. Elhelyezkedem, nem kevésbé kárörvendően tekintve a testőrre, akinek most bezzeg szava sincs. Hát így fordul a világ! Termosszal a kezemben érdeklődöm, nem pusztán udvariasságból, mint inkább mindig olthatatlan kíváncsiságomból fakadóan, hogy mitől van ilyen jó kedve. Persze nem ezekkel a szavakkal faggatom, de magamban azért hozzáteszem, mert elég feltűnő. Az is, amikor válaszol, láthatóan nem mindent mond el és még el is mereng picit. Az ilyen merengésekre vagyok kíváncsi, ahogy a Dominiumon is olyan helyekre, ahova nem mehetek be. Érdekel, mit titkolnak előttem, másrészt izgalmas is lehet. Jenkins azonban ezt soha nem fogja megérteni, mert mindenhova bejárása van. Egy vállrándítással veszem tudomásul, hogy nem ma lesz a napja annak, hogy együtt iszunk, ráadásul egy termoszból, az aggódását is értékelem, de nem hiszem tényleg annyira aggódik, mint ahogy mutatja. Számára aztán olyan mindegy, hogy mi történik velem, amíg nem az ő érdekeit sértem. Másrészt az alkoholizmus feltételezése engem sértene, ha az életben bármit is magamra vettem volna. Ezt is mosolyogva utasítom vissza és javítom ki, ám a kancellár ma nagyon ráerősített a szülői szigorra.* -Hát ennek igazán örülök, a kipihent kancellár boldog kancellár. *Picit elhúzom a szám, ami kezdetben mosoly, ám a lábujjaim emlegetésére fintorrá fordul. * -Igenis apuci! *Szemet forgatok de nem fordulok felé, bár az sem izgatna ha látná. Nem tudok erre a litániára mást mondani, vitába szállni meg nincs kedvem, bár lehet, hogy még össze is vesznénk a Városig, ami elég szórakoztató lenne. Azért persze iszom még egy kortyot és nem is teszem el a termoszt a helyére. Nem azért iszom mert szomjas vagyok, hanem mert szeretem. A lábujjaimra meg vigyázok, nem kell nekem ahhoz Jenkins, hogy tudjam, mitől menekültek meg szegények és, hogy ezek után mindenre felkészüljek. Ki tudja mikor csíp el Denisov ismét, és cipel magával hidegbe, melegbe, viharba vagy akár a föld mélyére. Lehet még egy búvár ruhát is be kell csomagolnom a rendszeresített utazótáskámba. A bájos elképzelésére más talán felnevetne, de kávéban és alkoholban nem ismerek tréfát. Ráncolt homlokom és tekintetem, mely inkább hajaz arra, hogy egy őrülttel zártak össze a kocsiban, elégé szemlélteti mit gondolok, de Jenkinsnek szívesen kifejtem szóban is. Nem kis hadonászással egybekötött verbális bombát dobok rá.* -Álljon meg a menet. A kávé, az kávé, a Búfelejtő meg Búfelejtő. A kettőt soha, érti? Soha nem keverjük össze. Nem rontjuk el a kávét alkohollal és viszont. Szeretem a sült lárvát és az édes zselés pudingot is, mégsem keverem össze, bár egy helyre megy, de van a kettő között minimum fél óra beszélgetésnyi idő. Még összevesznének odabent. *S hitetlenkedve nézek rá, hogy vajon ő hogyan eszi a főételt és a desszertet. Ugye nem keveri össze? Ettől függetlenül nem óhajtok kiszállni a kocsiból és kirakni sem lenne egyszerű, ha esetleg megpróbálná. Visszatérek a társalgásban az eloraki dolgaira, amitől azt remélem, kiderül miért ennyire sziporkázó a kedve ma. Mindezt tréfás köntösbe csomagolva teszem és felsőtesttel félig felé is fordulok, hogy minden figyelmem az övé lehessen. Ez persze azt jelenti, hogy a legapróbb rezdülését is észre fogom venni, és azt sem hagyom figyelmen kívül, ha nincs rezdülése. Viccelődésére fél oldalra húzom a számat, mint aki nem értékeli a poént.* -Hahaha! *S megemelem a szemöldökömet várakozón. Kíváncsi vagyok mivel vinné el a pálmát a mai történések keretében, de már előre nekem ítéli. Azért ez kedves, de várakozásom hirtelen bámulatba csap át, amint a bogahátas utazást említi. * -Váááóóó! A bogák úgy látszik részrehajlóak és korruptak. Bezzeg a kancellárokat szeretik. Egyszer sem dobta le? Nem akarta megenni? Azért megnéztem volna hogyan száll fel rá. *Valószínűleg sem Jenkins, sem Katja nem számít arra, hogy mindennek az igazolására a testőrnőt kérem meg. Pedig felé fordulok és még előrébb is hajolok, hogy kétsége se legyen afelől, hogy neki szól a kérdésem.* -Mondja, ügyes volt Jenkins kancellár? Nem csinált fotót az utókornak? *Jenkinsnek igaza van, a perdai gyógyítás nem köt le annyira, bár biztosan jobban érdekelne, ha lett volna benne részem. A visszakérdezésre aztán csípőből válaszolok, de közben még mindig – Katja válaszától függetlenül – végigmérem a kancellárt. * -Hozott magával váltó felöltőt? Csak mert egy körömnyi piszok folt sincs rajta. Azért ez bámulatos…..na igen, elég izgalmas volt nekem is. Van egy állat ami úgy néz ki, mintha halott lenne, legalábbis annyira nem mozog, hogy még én sem feltételeztem róla, hogy meg akarna enni. Irtó cuki, bamba képe van. A város végében vannak. Aztán kimentünk a városból és egész nap mászkáltunk, beállítottam a műszereimet, közben szóba kerültek a perdai férfiak és kiderült, hogy jobban szeretik a nyögdécselést mint a sikítást. Utána Tywinna megpróbált rábeszélni arra, hogy szüljek öt gyereket és közben méretet vett a melleimről. Aztán nekem is kellett az övéiről. Végül megegyeztünk abban, hogy majd ő szül helyettem. Végül is eredményesen zártam a napot. *Jenkinsre mosolygok, de csak a végén. A többit mind komolyan mesélem, elvégre tényleg így volt, épp csak azt hallgattam el, hogy mindez egy felderítés része volt, hogyan lóghatok ki Elorakból úgy, hogy az őröket a városkapunál hagyom. Azért kíváncsi vagyok Jenkins hogyan fogadja az amúgy hozzám képest diszkréten előadott történetet. *
Válaszát nem veszem zokon, jutott vissza a fülembe már különb is a Halálcsók miatt, még ha szemtől szembe nem is merik mondani. Épp ellenkezőleg, nem hogy nem veszem zokon, hanem kárörvendően gúnyosan mosolyogva szemem sarkából pillantok a nőre és úgy fürkészem a reakcióit szavaimra. - Való igaz, Önnel még sosem esett meg, hogy valami oda nem illőt kevert volna hátsó szándékkal vezérelve más italába vagy ételébe. - Tudom, hogy tudja, melyik ominózus esetre is utalok, melyet egyébként rendre kerülök is, mint téma, de most azért muszáj volt emlékeztetnem rá, hasonlít rám méregkeverésben. Plusz ugye ott van, hogy William-et is együtt mérgeztük a meddőségi szerrel Lewis hadnaggyal, hogy a hadnagy el tudjon válni. Innen csak egy lépés az igazi méreg... bár szerintem ezt a lépést sosem fogja megtenni az ex-tizedes. Ami meg az alkoholt illeti igenis aggódok érte, nem véletlenül kapta az Égtükör-hegységen sem a fejmosást, de ez nem meglepő tőlem. Szükségem van valamihez Raven Moor-ra, s a tervekbe nem fér bele, hogy függő lesz az alkoholra vagy azzal bódítsa el ítélőképességét. Ezzel bezzeg egy kancellártársam sem él! De Moor-ra vigyáznék, mert nem csak a kipihent kancellár a boldog kancellár, hanem az is, amelyiknek a tervei sikerülnek. - Vigyázzon, csak az Alvóknál engedtem és csak egyszer. - Figyelmeztetem, mikor apucinak hív, ne lépjen túl egy határt velem szemben csak azért, mert többet engedek meg neki másoknál. Ha nem volna az elveszített gyermek és a kilátásban sem lévő, valószínűleg soha össze nem jövő következő miatt kellemetlen érzetű a megszólítás talán úgy is érezném magam egy pillanatra, legalábbis abban a tekintetben, hogy ilyen érzés lehet, mikor a gyerek csak rábólogat a szülője szavaira és a következő pillanatban már el is felejtette azt. Bár lehet ezzel a pillanattal is túl hosszú időt feltételezek. Mindenesetre maradunk a beszélgetés ezen vonalán és valami könnyedebb italt javasolok a Búfelejtőnél, a kávét meg amúgy is szereti Moor, logikusnak tűnik a kettő kombinálása. Gondolnám én, de nem vagyok - még - tévedhetetlen, és kiderül, jó, hogy az ajándékba adott halálcsokikba nem kevertem a kettőt, a kávét és alkoholt, hanem külön csokipirulákba töltettem. Látványos arcmimikája bármely férfinak előre jelezné, hogy valamit nagyon nem jól gondolt, s hogy tudjam a véleményét nem kell figyelnem apró nonverbális jeleket, mert azok már nagyban kiáltanak felém. Ugyanakkor szórakoztató számba megy a reakciója és a védőbeszéde is, mintha valami szentségtelen dolgot említettem volna. - Igenis, anyuci. - Nem szólok arról én hogyan eszek bármit is - két vacsora után ez egyébként is kiderült már -, de a mondottakra az előadásmód miatt nem is lehet másként reagálni, mint így derűsen, tőlem megszokottan kissé gúnyosan, kihasználva, hogy nekem nincs szükségem engedélyekre. Az viszont egyértelmű, hogy Moor valamiért tényleg kedvelhet, mert nincs az, amivel eltántoríthatnám a velem való utazás folytatásától. Nagyon nem bánom, szórakoztatóan fogalmaz és gondolkodik, elmosolyodom azon, hogy szerinte a bogák korruptak, mintha csak a kancellár szót mondta volna félre bogának. - Ezek szerint Önt igen. Megenni is? - Kérdezek vissza picit összébb vont szemöldökkel, mert nem állítanám, hogy sokat tudok a bogákról, de nem rémlik, hogy ragadozók lennének és akármilyen alacsony is Raven Moor, azért kis testű rágcsálónak sem nézhették. A bogák körül játszadozó perdai gyerekek is túlélték. - Én meg azt, Ön hogyan szállt le. - Vágok vissza, mert a szavai alapján nem egészen úgy alakult minden földet érés, ahogy azt szerette volna, de a felszállásról is lemaradtam, a figyelmem akkor már Rodáé volt, akit az épület tetején várakozó kisebb sikló felé irányítottam. Meglep azzal, hogy a testőrömhöz fordul, és egy pillanatra úgy tűnik, hogy ez még Katja-t is meglepi. Felpillant a műszerből, amit néz némileg hátra fordulva és az első kérdésre nem is reagál, csak a másodikra kockáztat meg egy választ apró mosollyal. - Talán. - Fordul is vissza előre, jobb oldal felé nézelődve, de nem hogy minden további kommunikációt megszakítson a nővel. Ez utóbbira figyelek fel én is, egy hosszabb pillanatig fürkészem Katja páncélos alakját, kipillantok én is az ablakon, de hiába számos kiváló sikló-baleset és hasonló esetek, nekem semmi sem gyanús az erdőben körülöttünk. Zöld, rövidke ősz miatt színesebbe forduló levelekkel és fa meg bokor mindenhol. Mint mindig. Feltételezem úgy is jelenti majd, ha valamire jutott és figyelmem már újra Moor vonja magára, aki rá jellemző módon sokkal bőbeszédűbben kezdi el ecsetelni a napját. A felöltőre vonatkozóan most én nézek rá úgy, mint ő az előbb a "hahaha" résznél, és még ötletem sincsen, milyen állat az, amelyik úgy néz ki, mintha halott lenne. De nem akarom elrontani a napját azzal, hogy megjegyezzem, lehet tényleg halott volt már. Biztos megsimogatta... de remélem, mosott kezet utána. Értetlenül összevont szemöldökkel akkor találkozhat, mikor a perdai férfiak kerülnek szóba, és azon gondolkodom, hogy ezt biztosan csak azért mondta, hogy tesztelje, figyelek-e rá egyáltalán? - Tywinna, a füvész, igaz? - Kérdezek közbe, mikor említi a nevet, hogy ki volt a kísérője. Nem ismeretlen számomra a név, de lehet a perdaiaknál gyakori. A méretvételnél már magasba szöknek szemöldökeim, nem igazán hiszem el, amit mond nekem, kicsi fejcsóválásom ennek is betudható. - Erre a konklúzióra a méretek alapján jutottak? - Kérdezek azért, már csak Raven gondolkodásmódjának jobb megismerése miatt is, főleg, ha kitalált történet ez. Egy kitalált történetet jól felépíteni sosem egyszerű. - Örülök, hogy eredményes napja volt. De attól tartok, le kell lombozzam kicsit: a perdaival kötött megállapodását ugyancsak nehéz lesz keresztülvinnie a Családügyi Hivatal bürokratikus rendszerén. Valószínűleg az ötből kettőt Önnek kellene megszülnie. Miért éppen öt? Ez a perdai családmodell? - Csak William fülébe ne jusson, mert a két gyerek így is csak arra elég, hogy a népesség létszáma nagyjából stagnáljon. A növekedéshez legalább hármat kellene előírni, de a Dominium korlátozott méretei és erőforrásai miatt erre nem kerülhetett sor. A rendszer így is sok ellenérzést váltott már ki, hát még egy ilyen újabb intézkedés. Ugyan csábító a gondolat, hogy ezzel buktassam meg William-et, de túlzottan kockázatos ez, Saskiára nézve is, hiszen csak a rangom az, ami felül helyezi őt avagy minket a törvényeknek.
*Szemet forgatok a vádjaira, mert bár megtettem azt amire utal, a mérget azért mégsem én keverem, és nem kellene mindig eszembe juttatnia az egyetlen hibámat. Másra nem is gondolok, még McG sem jut eszembe, megérdemelte, másrészt én csak közvetítő voltam, ergo szó szerint nem én kevertem ki a löttyöt és nem is én adtam oda neki. S ha már megint a fejmosásnál tartunk, megkapom újra az alkohol miatt. De tényleg, kezd ez már bosszantó lenni, mintha alkoholista lennék. A jeges hegyen sem azért ittam, hanem mert kellett bátorítónak, meg melegítőnek. Azért megnéztem volna Jenkinst egy szál kis csizmában meg kis kabátban, hogyan viseli a hideget és a hóban-jégen gyaloglást. Neki is kellett volna energia, amit a korábban már megevett energia szelet híján a Búfelejtővel pótoltam. Másrészt a Búfelejtőben perdai gyógynövények vannak a gyümölcs mellett, tehát gyógyszer. A kiokítás pont olyan mint amikor az anyám olvasott a fejemre, de még sem mondhatom egy pasinak, hogy anyuci. Ez sem tetszik neki, pedig nem kisfiamoztam le, de a figyelmeztetést és a komor arcot betudom tapintatlanságomnak, nem gondolva a nem rég elveszített fiára. Remek! Még egy lelkiismeret furdaló téma. * -Oké, bocsi. *Pici zavaromban ennél illendőbbre nem futja, és ezek után úgy is ő kerül bele a bocsánatkérés kulimászába, én legalábbis elvárom, amikor azt a képtelenséget veti fel, hogy keverjem össze a kávét az alkohollal. Elmagyarázom neki a lényeget, nem kis feddéssel kísérve, hogy soha többé ne jusson eszébe, még akkor sem, ha kínozni akar. A válasz nem kevésbé meglepő, először elgondolkodom, mint aki rosszul hallott, de az arca és a hangjából csöpögő leheletkönnyű, csokifinom gúny tudatja velem, hogy a hallásommal nincs gond. Hangosan és jóízűen elnevetem magam, kacarászásom már-már könnyesre sikerül és csak a fejemet ingatom Jenkins humorára. Az sem kerüli el a figyelmemet, hogy azt mondta „ma még” nem ölt meg senkit, ehhez kapcsolva a „maradni óhajt” már tuti figyelmeztetés, de csak szórakozik velem, ahogy máskor is, meg ahogy én ővele. A bogák azonban nem szórakoznak, komolyan felesküdtek ellenem a Perda összes többi állatával, a togita is csak azért maradt ki a brancsból, mert félig már halott és mire felemelte volna a kezét, lábát, addigra feloszlott a tanács. * -Biztosan eszébe jutott, a hajamat csipkedte és a lábamat szagolgatta. Ezt szokták a ragadozók, nem? Tudom! A boga növényevő…elvileg! *Emelem a mutatóujjamat az orra elé, nehogy ellenkezzen velem, én ismerem a bogákat és engem kóstolgattak, ráadásul ott vaan az a szárnyas kis dög is, amit Simon hadnagy felcsempészett a Dominiumra. Onnan meg ki tudja hova. Utólag azonban minden szépnek tűnik, kivéve az én bogáról való leszállásom. Egy pillanatra Katja felé tekintek, ő látta. Ha fordulna, hogy szóljon, két ujjamat összecsippentve egy ciccentéssel hallgattatom el. Ráadásul Jenkins tovább rontja az amúgy sem rózsás helyzetemet azzal, hogy neki milyen könnyedén ment, csak úgy bebogagolt Elorakba. Muszáj vagyok csodálkozásomat nem palástolva rákérdezni Katjánál, mert nem hiszem el. Na meg még ha fotó is lenne róla….persze nem merné. Hiszem én, de a válasz lehet még Jenkinst is meglepi. Kedvelni fogom a csajt. Még a kezeimet is összecsapom, a termosz leesik és halkan koppan a kocsi padlóján.* -Taláááán? Az egy nem kevésbé határozott igen. Muti meg! *S nyújtom a kezem, hangomat kedvesen kérlelőre állítva, a termoszra ügyet sem vetve. Ha megkapom, elnevetgélek rajta egy kicsit, ha nem, akkor sem fordulok magamba, de láthatóan csalódott vagyok. Ám a napom részletes ismertetését nem befolyásolja, így Jenkins gazdagabb lesz mai napom egynémely percével. Szándékosan válogatom ki a pikánsabbakat. * -Igen, valami olyasmi, kaptam is tőle ajándékot. Irtó rendes csaj. Kicsit fura, szerintem ő a perdaiak Ravenje. *Mosolyogva fordulok Jenkins felé, én nem nézelődök ki az ablakon, nem nézem merre megyünk, úgy is csak egy út van a Város felé amivel a kocsi is megbirkózik. * -Nem, erre a konklúzióra a kancellária vállalhatatlan törvényei alapján jutottunk. Csak azért vettünk méretet egymásról, mert meg akarta mutatni, hogy én is tudok csecsemőt szoptatni, de ez még azelőtt volt, hogy megsajnált volna. *Nem kicsit húzom el a számat a törvények említésénél, a sajnálatnál pedig ártatlanul pillogok Jenkinsre, nem mintha reményem lenne, hogy közbenjár az érdekemben, és ezt, mintha gondolatot olvsna, már közli is.* -Nem szokott még le arról, hogy ünneprontó legyen? Nem tudom miért öt, Tywinna ennyi gyereket akar. Bolondabb mint én. *Olvasok most én a fejére,majd válaszolok a kérdésére is. Ha esetleg eddig még nem érzett affinitást a termoszom felvételére, én magam hajolok le érte, keresgélve a kocsi rázkódásától ide-oda guruló termoszt. Remélhetőleg hamar a kezembe kerül és akkor elteszem a táskámba.*
A vádra adott szemforgatásra csak elmosolyodom, s hiába magyarázza magában a bizonyítványát, a jót a gonosztól sokszor csak egy lépés választja el. Fontos lépés ugyan, hogy mire használná fel, mi a célja vele, de ha lecsupaszítva nézzük a tettet, akkor nincs is olyan nagy különbség. Én ugyanúgy méregkeverő hírében tetszelegnék Dominium-szerte, ha a munkát kiszervezném másnak. A bocsánatkérést egy alig észrevehető biccentéssel elfogadom, dacára annak, hogy nem felel meg a protokoll előírásainak, ugyanakkor talán így őszintébb is. Vagy csak azért gondolom így, mert ezt a stílust jobban meg tudom feleltetni Raven Moor valós énjének és ebből gondolom, hogy ami ehhez passzol, az őszinte lehet, legyen az kritika, vélemény, lelkesedés vagy éppen egy "bocsi". Éppígy őszinte lehet a kifakadása is, amit nem várt módon a kávé és az alkohol vegyítése okozott, közel olyan beszédet hallgathatok meg így, mint mikor előttem kritizálta a házassági rendszert. Ahogy akkor, úgy most sem szóltam közbe, csak figyeltem, ám a válaszom rá egészen más, most ugratva felelek az ő stílusában, leginkább mert én megtehetem. Ezúttal ezt a különbség fitogtatását nem rója fel nekem egy pillantás erejéig sem, csak az első meglepettsége után elneveti magát és az én szám sarkában is szélesedik a mosoly egy kis időre. Már csak azért is, mert tudom, mivel fogom meglepni-ugratni-kiakasztani Raven Moor-t, ha még egyszer együtt találnánk enni vagy inni valamit. - Úgy vélem, a ragadozók nem állnak meg a kóstoló-mintáig. - Jegyzem meg a bogákra vonatkozóan, s ugyan mondhatnám, hogy az elől ülő Katja-t kellene kérdezni, lényegesen tapasztaltabb e téren, de nem akarnám elvonni a figyelmét a munkájától - megteszi azt hamarosan Moor maga -, s nem is akarok a testőreim tudására túl nagy figyelmet vonni. Nem kell mindenkinek tudni, hogy milyen szempontok alapján válogattam össze az embereimet, amibe még a lila tincsekkel rendelkező, eleven Katja is belefért. Legalábbis Jade-hez képest mindenképpen eleven, Moor-hoz képest viszont elmarad. A szűkszavú választ más talán elutasításként és a beszélgetés rövidre zárásaként értelmezné, de nem úgy a planetológus. Ő a legrövidebb válaszba is többet lát, s nem is Katja válasza, hanem Moor szavai azok, amelyek emelnek szemöldökeimen kicsit. - A "talán" Önöknél nem "nem"-et jelent? - Kérdezek közbe, részben azért is, hogy ne nyúzza képekért a testőrömet, melyeket ha csinált is - amit kétlek -, úgy se mutatna meg. Nem is teszi, Katja a munkájába mélyedt éppen és ebben a felé nyúló képeket kérő kéz nem szerepel és nem jelentkezik mint potenciális veszélyt jelentő dolog, amit szemmel kellene tartani. Részben azért szólalok meg én, mert nem először hallom ezt a Földről hozott bölcsességet, hogy a női talán nemet jelent vagy mit, de ha utána is akarna keresni az ember, semmilyen írott indoklást nem találna, hogy min alapszik ez a megállapítás. Ettől függetlenül még az űrben is évtizedeken át túlélt ez a gondolat és hellyel-közzel igaznak is bizonyul. - Már mástól is hallottam segítőkészségéről. De ezek szerint Ön akkor saját magát is kicsit furának tartja? - A leejtett termosszal nem foglalkozom, minthogy nem volt nyitva, részemről elgurulhat, még ki is nyitom majd neki az ajtót, ha kell, inkább figyelek arra, milyen napja volt az ex-tizedesnek. Ha osztom kettővel, amit mond, még úgy is eseménydúsabb az enyémnél, de én nem is a kaland miatt kerestem fel Rodát és egyáltalán nem vagyok elégedetlen a beszélgetésünkkel. Hosszúra nyúlt, de sok mindent megtudtam és még annál is több újabb kérdés merült fel, amit én jónak tartok: ez a haladás útja. Hanem a mellméret-vétel és társai említése arra juttat engem, hogy ez biztosan egy másik Tywinna volt. Ismerve Jasmine visszahúzódó természetét nem tudom elképzelni róla, hogy tolerálna egy ilyen harsány személyiségnek tűnő, meglehetősen túl közvetlen perdai nőt. Hacsak a virágok és növények iránti - közös - szeretetük nem mérsékelte ennek a perdai füvésznek élénk természetét. - Sajnálattal hallom, hogy McGrover kancellár családalapítási módszerével nem házalhatunk a perdaiaknál. - Ha sajnálatot várt Moor, hát megkapta, de bizonyosan nem erre az ironikus mondatra gondolt és nem is arra, amivel folytattam, miszerint a perdaival kötött előnyös egyezségét nem fogja tudni érvényesíteni. Hogy közbenjárjak az érdekében? Addig nem, míg nem kéri vagy nem látom megkerülhetetlennek, de ebben a sajnálatnak vajmi kevés szerepe lesz. Érdek annál inkább. - Attól tartok számos tulajdonságomban én már javíthatatlan vagyok. - Jegyzem meg könnyed derűvel ünneprontó mivoltomra, de látni rajtam, hogy számos tulajdonságomon meg sem próbálok változtatni, még akkor sem, ha azok nem éppen előnyös képet festenek rólam. - És az Ön férje nem szeretne már gyerekeket? Legalább egyet-kettőt? - Kérdezek inkább erre, mert az ismeretlen Tywinna óhajai nem különösebben érdekesek számomra, ám a kérdéseimre való választ lehet megússza Moor, mert Katja megszólal először a sofőrnek szólva, majd hátrafordulva felénk. - Taposson bele! Uram, mielőbb kössék be magukat, ez rázós lesz! Hammondfejek! - S mutatja a pda-ját, amin látom én is a radarszerű felvételt, rajta a minket jelölő pöttyöt és a nagy, kivehetetlen formájú foltot, ami sebesen közelít felénk. A folt méretéből ítélve ez nem két-három állat lesz. Mire lenyúlok a planetológus karjáért, hogy ezzel segítsem őt fel a földről - kicsit sem érdekel, hogy meglett-e a termosz vagy sem - az ülésbe vissza, hogy be tudja magát kötni, mielőtt ezt én is megtehetném, már hallani is lehet, hogy a felénk tartó állatok roppant lábai alatt dübörög a talaj. Oldalra kitérni esélytelen, az erdő túl sűrű a járműnek. Az ülésbe felsegítés és a biztonsági övek bekötése minden automatizált technológia ellenére sem egyszerű, mert a gyorsabb tempóra kapcsolt jármű már nem kerülgeti olyan finomkodva az útakadályokat. Ami olyan, azon inkább átugrat, mert pár kék-zöld folt a bent ülőknek még mindig jobb, mintha bevárnánk a dübörgés forrását.
*Hamar túlteszem magam a saját lelkiismeret furdalásomon, de azért ott marad bennem, ahogy az édes szószos is. Nem felejtek és nem szoktam kétszer elkövetni ugyanazokat a hibákat, legalábbis a hasonló témákban. Noha rólam sok minden lepereg, pontosan tudom milyen amikor az ember lelkébe gázolnak, akár véletlen, akár szándékkal. Pocsék érzés, s én mindkettőnél így vagy úgy, de érzékeny pontot érintettem. Mindettől függetlenül a bocsánatkérésem őszinte, csak kurta, amit Jenkins meglepő módon biccentésen kívül másképp szó nélkül hagy. Érdekes, de tetszik és ha meg tudom a valódi okát, minden bizonnyal jobban fog tetszeni. Érzem én. A két kedvenc italom összekeverése nem akkora horderejű, mégis jobban kikelek magamból miatta, s nem kétlem, hogy legközelebb ha lesz alkalom együtt enni vagy inni, a furfangos és gyerekesen piszkálódni szerető Jenkins majd kávélikőrrel kínál meg. Másik gyenge pontom – tényleg, most az én gyenge pontjaimat diskuráljuk ki? Baszki, a kis ravasz! – az állatok. Nem teszek különbséget növényevők és ragadozók között, számomra mind veszélyes és leginkább az én életemre. * -Egyszer egy olyan sikító lóizé végignyalta az arcom, a szárnyas macskasárkányok meg beterítettek, az anyjuk meg le. Mármint leterített a földre, rám vetette magát. Íííígy! Csak úgy nyekkentem. Ha nincs ott Simon hadnagy….*…Akkor most nincs egy olyan sárkánymacska a Dominiumon, amiről ugye Jenkins nem is tud. A végén a fejemet ingatom, előtte azonban bemutattam a nagy halált, két karommal mutattam hogyan lettem leteperve és a kocsi ülésének passzíroztam magam. Még a nyelvemet is kilógattam a számon egy pillanatra, hogy lássa, mekkora halálközeli élményem volt. A boga sem lehet jobb, az meg csipked és röhög, meg a lábamat szagolja. Bezzeg Jenkinsnek nem, tutira abban a felöltőben lehet valami, még csak össze sem piszkolódott. Egyszer kancellárnak öltözöm, DeVitto örülni fog, Jenkins meg szegényebb lesz egy felöltő árával. Nem fog feltűnni neki, ahány felöltője van…mint nekem cipőm. Katja azonban tanúja volt Jenkins bogagolásának és a szavából, hangszínéből ítélve a kancellár meg vagyon örökítve. Csak épp hiába nyújtom a kezem a felvételt rejtő akármiért. Jenkins csak pislog és meglepetten kérdez, én meg csalódottan nézek rá.* -Hát jenkins kancellár, most komolyan csalódtam magában. Azt gondoltam, maga kis szívtipró, hogy keni-vágja a női lélek rejtelmeit. A talán, néha igent jelent, az igen, nemet és a nem, talánt. Néha nemet is, de csak a legvégső esetben. *Pont. Kezemet visszahúzom és felhúzott, orral, sértetten méltatlankodom.* -Hogy maga milyen irigy! Ehhh…*Ingatom a fejem egy kicsit, Jenkins bogagolása titok marad előttem, pedig megdicsértem volna. Hát így járt. Szerencse, hogy Tywinna nem akart bogán kirándulni vinni, így legalább összebarátkoztunk, nos kis időbe beletelt, volt sértődés meg minden, ezért is mondom, hogy fura, de alapjában véve hóbortos és ő is tele van energiával, mint én. Meg makacs. Meg furán beszél. * -Magához képest mindenképp. A furaság relatív, de mindenki annak tart. Én inkább azt mondanám, hogy egyedi vagyok, minden szerénység nélkül. *Rávillantom az összes karátomat. Sosem gondoltam magam különlegesnek, ha azt mondom magamról, az csak mások bosszantása miatt van, bár kétlem, hogy Jenkins ezért fog bosszankodni. Tapasztalataim szerint jobban fúj a termoszomra. Mielőtt elkezdenék utána mászni, elmesélem milyen közös nevezőre jutottunk Tywinnával a gyermekvállalás terén. Jenkins próbál lelombozni és egy kicsit hagyom is magam, de csak azért, hogy hozzávághassam mennyire ünneprontó. Érezze a törődést, más úgy sem merné mondani neki. Hát, legfeljebb hartley, neki is akkora a szája mint az enyém. * -Legalább van önkritikája. Az is valami, bár nem túl erős ahhoz, hogy egyensúlyt teremtsen. *Újabb vigyor, van benne egy nem túl őszinte bocsánatkérés is, inkább csak a szóhasználatért, nem a véleményért. A termoszom után mászok, ott ér Jenkins kérdése, amire felkapom a fejem és jól be is verem.* -Áúúú! *Odakapok a kezemmel és dörzsölgetem a nem különösebben fájó testrészem, a másik kezemmel épp elcsípem a termoszt, mikor Katja megszólal. Remek lehetőség lenne kihagyni a választ, de nem örülök most neki. Próbálok felemelkedni, de ismét bevágom a fejem a másik ülésbe, így nem is látom a pda-n mutatott pöttyöket, nem mintha azok látványa segítene bármiben is. * -Az a bazi nagy fejű, aminek az orrán egy csapatszállító van? Baaaszkiii! *Az utolsó káromkodás már annak szól, hogy Jenkins ránt fel a hajolásból, aztán magamra hagy a biztonsági öv problémámmal. Nekiütődök az ajtónak, fél kézzel szerencsétlenkedem, de a termoszt nem eresztem, bár szívesen kinyitnám, hogy bátorítót kortyoljak, csak kilöttyenne a nagy rázkódástól.* -Baszkibaszkibaszki! Húúúú baszki! Hé maga ott elől, taposson bele és kormányoooozzon rendesen…csessze meg, hol tanult vezetni? Áááá! *Nem, ez még nem sikítás, csak egy méltatlankodó hang, mert megint nekicsapódtam az ajtónak. Végre sikerül bekötni magam, de akkor ahogy Jenkins felé fordulok, meglátom az első vadállatot. A robajló hang nem tűnt fel, volt elég bajom addig, de a látvány….* -VVVVVÍÍÍÁÁÁÁÁÁÓÓÓÓÓÓÓÍÍÍÍÍ! *Na ez már sikítás, be is tölti a kocsi egész terét, kezemmel is próbálom magam kitámasztani, a termoszt nem engedve az egyik oldalon, szabad kezemmel meg Jenkinsbe kapaszkodva. *
Már éppen megjegyezném, hogy a sikító ló esetére emlékszem, érzékletesen elmesélte, mikor legelőször találkoztunk, de kancellári eréllyel kellene élnem, ha közbe akarnék szólni a szóáradatba, és most semmi értelmét nem látom, hogy ezzel éljek. A szárnyas macskafélék "támadása" feltételezem utána történt valamikor és feltételezem ha Greymare hadnagyot kérdeznénk meg az eset leírásáról, akkor a támadás, az életveszély, a kóstolási szándék még keresve sem szinonimák formájában sem lenne felfedezhető a jelentésében. Elnéző mosollyal figyelem a színjátékot, szám sarka akkor rándul csak jobban igazi mosolyba - de hát úgy sem látja -, mikor még a nyelvét is kilógatja egy pillanatra. Legjobb emlékeim szerint a sárkánymacska kis testű vad, mégis úgy adja elő, mintha közeli rokonságot ápolna egy kifejlett oroszlánmadárral. - Meg kellene tanulnia megvédeni önmagát. - Vonom fel finoman a szemöldökeimet, mikor a nyelvkilógatásnál kihasználhatom a csendet és megszólalhatok. Szemlátomást hiába minden színészi tudás, kicsit sem aggódom a planetológus életéért. Nem csak mert szemlátomást jól van, hanem mert a leírt támadás néggyel osztva is egyáltalán nem volt életveszélyes, főleg ha a hadnagy is jelen volt. A perdai vadvilág szálát viszont nem hagyjuk el nagyon, a bogák kerülnek szóba és innen hamar oda jutunk, hogy felvételekért esedezik a testőrömnél, akinek talányos válasza csak olaj lett a tűzre, ahelyett, hogy eloltotta volna. Mikor én is közbekérdezek, először még csak arra vonom fel a szemöldökeimet meglepetten, hogy csalódott bennem. Hirtelen nem értem, hogy ezt mivel sikerült momentán elérnem, de hamar kiderül az oka és nagyot nézek rá. Először. Másodjára már összébb szaladnak a szemöldökeim nem tetszően. Ha ez megint valami otromba utalás a második vacsorára, tényleg kirakom itt, az út felénél sem járva. A járműnek elég lesz csak egy picit lelassítania, megállnia nem is kell. - Elveti a sulykot, ami arra enged következtetni, hogy nem gondolkodik, legalábbis nem olyanon, amin kellene. Ha már másokon gondolkodik, akkor figyelje őket, úgy kevesebb csalódás fogja érni az életben. S a levezetett gondolatmenet szerint a "talán" néha "nem"-et jelent. Fogadja el ezt a verziót! - Közben Katja-ról lepereg, hogy irigynek nevezték, rólam meg még jobban, ha esetleg nekem címezte az ex-tizedes. Inkább témát váltunk és Tywinna kerül szóba, na meg hogy ő is fura, mint Raven Moor, legalábbis saját bevallása szerint. - Ön valóban fura. Minden korábbi beszélgetéseink és kritikai megjegyzései dacára most nevezett egy kancellárt gyakorlatilag normálisnak. Akkor nincs is baj, ha normálisok vezetik a népet. Öröm hallani! - Gúnyoros mosoly jelenik meg rajtam, mert tudom, hogy némileg kiforgattam a szavait, de ennyi szórakozás nekem is kijár és valóban valamiféle öröm, mikor ilyenekkel bosszanthatok másokat. Tywinna nevű perdai nő már csak úgy kerül újra szóba, hogy a megkötött egyezséget meséli el a planetológus, de hamar visszarántom őt a földre, mielőtt álmodozva ellebeg az égbe egészen a Yorubáig. - Írja a többihez! - Aprót legyintek csak kezemmel, mintha rendelnék a Panorámaétteremben és ott kellene a korábbi fogyasztáshoz hozzáírni a mostanit is. Éppígy felírható nem elég éles önkritikám is a többi kevésbé előnyös tulajdonságaimat taglaló listára, rögtön az ünneprontó után. Nem nyúlok és segítek neki viszont még akkor sem, mikor imádott termosza után kutatva beveri a fejét. Kellemetlen, de olyan sérülés, amire két perc múlva már emlékezni sem fog, ennyi szenvedés meg ráfér, ha már inni akar megint. Adnék is rá okot, mikor kérdezek tőle, de a válasz elmarad, ugyanakkor ez még nekem is alig tűnik fel, ám nem is kérem rajta számon, miért nem felel egy kancellárnak. Katja szavai és a mutatott kép pont elegendőek ahhoz, hogy immáron Moor karja után nyúljak és visszahúzzam az ülésbe, akár megvan az a termosz, akár nincs. - Az-az! A baszki része meg inkább azok, amik megzavarhatták őket... - Morogja Katja, aki nem figyelt arra, hogy a káromkodás nem a helyzetnek és a hammondfejeknek szólt, hanem fegyvert tölt és egy másikat, egy kisebb pisztolyt is előkap a jármű megfelelő rekeszéből. Tudja, hogy a nagy bestiák ellen csak olyan pontos lövéssel lenne esélye, amivel mesterlövésznek kellene lennie, de nem is ez a terve. Közben én hagyván a saját biztonsági övem, próbálok Moor-nak segíteni becsatolni a sajátját, szívem szerint a Katja-nál lehúzott ablaknál vágva ki a termoszt, hogy egyrészt ne azt szorongassa a nő, másrészt akkor nem itt bent fog hömbölögni. Szerencséjére sikerült előbb bekapcsolni az övet, minthogy a termosznak kelljen búcsút mondani, amiben közrejátszik az is, hogy egy komolyabb kikerülésnél én penderülök a jármű padlójára, sajgó váll és könyök jelzi ezt, de nem foglalkozva vele már nyúlok is az ülés stabil, legközelebbi része felé, hogy azzal segítsek magamnak visszaülni az ülésbe és saját övemet is bekapcsolhassam. Lényegesen egyszerűbb, hogy mindkét kezem szabad. Moor sikítása eközben betölti a kis teret, bár legalább nem olyan kicsi, mint a lift volt, és látom is az okát, miért tette. Hanem hiba volt a sikítás, mert nem minden perdai lény reagál rá úgy, hogy minél messzebb akar kerülni a forrásától. Katja lőni készül, de visszahúzódik a kocsiba, mialatt dobhártyáinkat teszi próbára a mellettünk lévő állat sajátos, mélyen zengő hangja, ami nem ígér sok jót. - Kapaszkodni! - Alig tudja kimondani, mikor az én oldalamon a jármű oldala gyakorlatilag látványosan behorpad - ösztönösen dőlök Moor felé ezalatt -, ahogy a sikítástól felbőszült-megriadt hammondfej pörölyként vágja oldalba a járművet méretes szarvszerű képződményével. Katja csak ezután lő a pisztollyal, ami egyfajta helyzetjelző, segítséghívó vöröslő füsttel, fénnyel. Kárt nem okoz egy hammondfejben sem, de itt egy emberi fegyver sem tudna segíteni, főleg nem egy csordányi állaton. Próbálja ezzel eltéríteni őket, hátha más irányt vesznek és azzal előnyt tudunk szerezni. Sikere is van, részben, az előbbi támadónk lemarad, legalábbis eltávolodik a járműtől, de hiába lő még ki párat, a másik oldalon feltűnő példányt ez már kevéssé hatja meg. - Ne sikítson... - Jegyzem meg, mert pont látom, mi fog ránk várni, mert éppen az ex-tizedes felé pillantottam, aki a karomba kapaszkodik féltében. Ismerős helyzet, a perdai gyógyító is a kezemet fogta, mikor a siklóval felemelkedtünk és elhagytuk a légteret. Hogy vajon hidegvérem az oka, amiért bennem keresnek támaszt, azon nincs idő elmerengeni, mert a bal oldalról jövő elemi erejű csapás eléri a járművet, mialatt én Moor próbálom másik, szabad kezemmel, amelyikbe nem kapaszkodik, hogy fejét húzzam, fordítsam el, védve őt a várható szilánkoktól. Dacára minden védelemnek, egy ekkora erejű és közelről mért ütésnek nem tudott ellenállni az a rész, ahol a sofőrünk ült. Nem szimplán behorpadt, hanem beszakadt, betört és az igazi probléma ez: a sofőrünk feje is olyan ütést szenved általa, hogy koponyája hasonlóan tör össze, mint az autó azon része. Ha esetleg fejtámla takarná is Moor elől a látványt - ha nem hagyta nekem, hogy elfordítsam a fejét -, a jármű megváltozott mozgása és a roppant méretű vadállat véresen visszahúzott csontképződménye elegendőek lehetnek a fantáziájához, hogy kitalálja mi történt. A dübörgésben nem hallani Katja egyébként arcpirító káromkodását és egyben a Város felé küldött segítséghívását, miközben azonnal reagálva a helyzetre már nyúl is át, hogy megpróbálja a jármű azon ajtaját kinyitni, majd kidobni - leginkább rúgni - a sofőr szétzúzott fejű holttestét, maga ülve át a kormányhoz. Eddig sem volt olyan állapotban a férfi, hogy megmutassák majd holttestét a családtagoknak, de a titherek lábnyomai után ez végképp elképzelhetetlen lesz. Bosszantó a helyzetünk. Sztoikus nyugalommal vettem tudomásul, hogy a sofőrünk finoman szólva is elhasználódott, a látványra szemem sem rebbent, de idegesít a tehetetlenségünk, miközben esélyeink romlani látszanak. Csak utasok vagyunk, mert lehetőségünk sincs itt hátul bármit tenni, a nálam lévő önvédelmi pisztoly annyit használ a roppant méretű fenevadak ellen, mint Moor termosza. - Katja, a pisztolyt! - Kiáltom előre, hátha hallja, jobb ötlet nem lévén azzal próbálkoznék, amivel ő is, mert egyelőre az erdő nem ad kiútra lehetőséget. Az se biztos, hogy hagynának minket oldalra húzódni, ha lenne is ösvény...
*Hát kár, hogy nem látom Jenkins arcát a mesélésem közben. Vagyis akkor látom, csak a lényegről maradok le, feltételezem én, mert mikor felnézek, még elcsípek valamit a végéből, de az olyan, mintha elvették volna tőlem az utolsó finom falatot. Azt viszont kiválóan érzékelem és ő sem hagy kétséget felőle, hogy nem igazán rendítette meg a színészi előadásom dramatikus volta, miszerint eddig is a vak szerencsének köszönhettem, hogy megmenekültem az állatoktól. Képzeljük csak el ha a szerencsém nem vak és kiválóan látja mikor milyen bajban vagyok….* -Úgy érti közelharcban két bottal vágjak miszlikbe minden rám támadó állatot? Hhhöö. Nem vagyok vérengző típus. *S igen, érthető ez úgy is, hogy képtelen lennék bántani bárkit vagy bármit, legalábbis halálosan. Azt persze nem mondom, hogy egy olyan errator izével szemben is meglennének bennem a pacifista nézeteim, de sosem lehet tudni. A kérdés döbbent jellege azonban inkább az én fegyverforgató és verekedős képességeimre vonatkozik, maximum bokán rúgok valakit, vagy megmarkolom a golyóit – az is előfordult már és nem családalapítási célból – még egy nagy pofon is kinéz belőlem, de ennél több nem nagyon. Na jó, talán széklábbal és italospohárral még képes vagyok megvédeni magam, de nem a perdai dzsungelben. Katja minden bizonnyal jót nevetne a látványon és Jenkins sem rejtené el a vigyorát, amit elő sem vesz amikor a testőr csajszitól könyörgöm a kompromittáló felvételt. Az aprócska szóváltás azonban odáig fajul, hogy Jenkins valószínűsíthetően félreért valamit és le leszek hordva. Bár nem kiabál, önkéntelenül is a hajamhoz nyúlok, nehogy lebeszélje a fejemről. Az én szemöldökeim is összeszaladnak, majd feljebb ívelnek és ráncokat halmoznak a homlokomra. Esküszöm Jenkins miatt fogok idejekorán ráncosodni.* -Most miért? Ezt most nem igazán értem. Figyeljem magát és nem ér csalódás? Vagy mondtam valamit ami nem tetszett? A női lélek rejtelmei, vagy a szívtipró? Azt tudom, hogy a talán néha nemet jelent, de azt már tényleg nem, hogy magának mivel lehet burkoltan bókolni. *Katja nem szól semmit mert irigynek titulálom, így olybá veszem, hogy a felvételt, ha létezik, magamnak kell megszereznem. Magamban nagyot sóhajtok saját kielégítetlen kíváncsiságom rengeteg probléma okozásán. Ez is hozzátartozik mások által furcsaságoknak tartott tulajdonságaim közé, sosem vallottam mást, nekem is van önkritikám és önbecsülésem is. Ezért sem hagyom, hogy miután kiadtam a Tywinnával való magán és pikáns beszélgetésem nagy részét, Jenkins büntetlenül kiforgathassa a szavaimat.* -Bizonyos esetekben. *Emelem fel mutatóujjam, tisztes távolban Jenkinstől, nehogy elkapja. * -Másrészt csupán magát neveztem _hozzám képest_ normálisnak és nem az egész kancelláriát, szóval az, hogy „normálisok vezetik a népet” meglehetősen pongyola megfogalmazás az igazsághoz képest. *S az övéhez hasonló mosolyt villantok, szavak kiforgatásában nem csak ő jeleskedik. Viszont mindig is élveztük ezt a fajta szájkaratét. Azzal viszont már sajnálatos módon nem tudok szembeszállni, amiben családügyileg érdekelt vagyok és nem túl nagyvonalúan, de megadom Jenkinsnek a győzelmet. A legyintéshez már csak félhangosan puffogok egy sort és magamban visszavonom az imént túlságosan is engedékeny hangulatomban, burkoltan kimondott bocsánatkérést is. Ezek után úgy érzem megérdemlek egy kortyot, a termosz vadászat azonban nem úgy alakul ahogy azt elterveztem. Kihagyva a Jenkinsnek adott frappáns választ, azt kell felmérjem, hogy nemsokára az életemért kell küzdenem. Mindez még mindig nem a legrosszabbat hozza ki belőlem, de már a küszöbén állok és önmagamat adom, feledve minden jólneveltségemet. * -Költői kérdés volt! …Nnnna peeersze! *Méltatlankodom a vádon amivel Katja illet, és majd fogok még mást is mondani, jelenleg azzal vagyok elfoglalva, hogy pánikoljak és bekössem magam. Érdekes módon mindkettő meg egyszerre. Meglátni és megijedni, egy pillanat műve volt, a sikítás ami a felénk törtető vad látványa hozza ki belőlem, majdnem egybeesik Jenkins padlóra kerülésével, de tudom, hogy nem miattam borult az ülés alá…elé. Azon sem merengek el, hogy milyen jó így látni egy kancellárt, de a látvány beleég a retinámba és majd üres és unalmas estéimen – ha lesznek még estéim – előhívom onnan. A sikításomra a hammondfej mélyen zengő hangján válaszol, amire újra sikítok. Szépen elbeszélgetünk egymással.* -VVVÍÍÍÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍ! *S ez már nem csak annak az egynek szól, hanem az egész csordának, mert baszki, nem egy hammondfej van hanem sokkal több, és mind a mi kocsinkat vette célba. Soha nem érzett félelem lesz úrrá rajtam, termoszos kezemet a fejemhez szorítom, a másikkal Jenkinsbe kapaszkodom és hangosan mantrázok.* -Baszkibaszki! A névadója sokkal könnyebb eset volt, csessze meg minden százados, mind keményfejű. Baszkibaszkibaszki! *Nem is nézem, nem is látom mi folyik körülöttem, pedig szóvá tenném, hogy mit akar Katja azzal a kis pisztollyal, talán csikizésre alkalmas lenne, bár jobban is örülnék ha nem ordítani hanem röhögni hallanám a csapatszállító-orrú vadat. Jenkins figyelmeztetése olaj a tűzre, bár kissé késleltetett. Felnézve rá fájó kísértés lobban fel bennem, hogy arra nézzek amerre ő, de nem akarom látni mi vár ránk. Ezért csak akkor sikítok amikor elér a becsapódás, a kocsi megroggyan az ütéstől, óriásit zökken és a borzalmasan gerincet karistoló csikorgó és döngő hangok az elmémben iktatva lesznek. Addigra szerencsére Jenkins karja alá kerül a fejem, jelenleg fogalmam sincs miért, és nem is látom a nem rég még az elégtelen vezetési technikája miatt lehordott sofőr véres, amorffá váló fejét. A kocsi azonban pont úgy mozog, mintha felborult volna, csak nem álltunk fejre. Akkor nézek fel amikor Jenkins elenged és annyit látok, hogy Katja ül át a sofőr helyére. Szemöldökeim emelkednek, a kérdésre azonban nincs idő, meglátom a betört ablakot, a behorpadt oldallemezeket és a művészi mintában szétfröccsenő vért is. Az elkövetkezendőkben a pánik beszél belőlem, hol nyafogva, nyöszörögve, hol kikelve magamból kiabálva, s mindehhez heves gesztikulálás is jár a hozzátartozó arcmimikával. * -Óanyám! Behorpasztotta! Mi van ha egy kicsit hátrébb céloz?! És még azt mondják, hogy a sofőr mögött biztonságosabb!Hova lett? Meghalt? Kidobták? Magával vitte a…ne, ne is mondja! HÁT NINCS EZEN A ROHADT ÁGYÚN EGY KOCSI?!... *Egy pillanat alatt kapcsolok.* …vagy egy ágyú ezen a rohadt kocsin? Úgy hatásosabb lenne! Komolyan két kis pisztollyal védik magát? Hát mit mondjak, lesz mit mesélni Terson kancellárnak, ha MÉG ÉLÜNK AKKOR! Magával nem csak siklón nem szabad utazni, komolyan mondom, legközelebb inkább gyalog megyek…EGYEDÜL! Eddig még mindig megúsztam, csak a bajnak vannak! BASZKI! MIND MEGHALUNK! *Rá is mászok Jenkinsre, legalábbis amíg a biztonsági öv engedi, szépen rágyógyulok, hogy minél messzebb kerüljek a kocsi felém eső oldalától. *
(10 oldalú.) :
