A válaszára egyáltalán nem számítok, láthatja is arcomon, hogy mennyire meglep vele. Nem mondta komolyan... ugye nem bír ilyesmi képességgel? Lenne valami szerkezete rá? Szavakat se találok és láthatja, hogy mintha egy picit megrémített volna a felelete. Ilyesmit nem tehet meg velem, az emlékeim az enyémek, a közelükbe se szabadna jutnia. - Nem tarthatsz fogva! Ha ez kiderül, tudod jól, hogy háborúval fog járni! - mert igenis fontos vagyok a népemnek, a nővéremnek. Bár persze, képes rá, hogy eltusolja az ügyet, hogy megöl és a hullámat az emberek városának a közelébe teszi le, de erre nem akarok gondolni. Visszább is fogom magam, érzem, hogy nem jó úton haladok a szabadság felé. Mondja hát ki, hogy mit akar azért, hogy elengedjen. - Mit nem tudok és mit nem akarok megadni? Beszélj érthetően! - nem vagyok hozzászokva én ahhoz, hogy így utalgassanak nekem. A kérése egyébként teljesen érthető, titokban akarják tartani ezt a helyet, én mégse azért fedeztem fel, hogy ez így maradjon. De... ha ez a szabadságom ára? Vagy lehetne talán más? - Állapodjunk meg! Megkapod a Sel-Ogein tőrömet... tudom, hogy tetszett, cserébe pedig elengedsz. - persze lazán beszélek most erről, de a fegyvereimet elvették, mégis, hát az övé lehet, ha elereszt, tartsa meg, majd Rotem csinál nekem másikat. Bár nem lesz olcsó, ezt előre látom, de legalább kijutok innen. Rotemnek ráérek majd utána tartozni. És hogy én mit kérnék Ő tőle? - Nem lenne okom elfogni Téged, ha nem teszel ellenünk. De ha itt tartasz vagy megölsz, azzal okot adsz rá, hogy a népem igenis elkapjon, de nem csak Téged, hanem mindenkit itt. Ezt akarod? Hogy ez a hely semmivé legyen? Hogy miattad háború törjön ki? - oké, nem csak Ő miatta, hiszen nem Ő kapott el, de próbálok rá hatni, meglátjuk mekkora sikerrel. Idő közben felkel, mintha távozni akarna, de nem hagyhat itt, főleg nem az a kettő quorsa mellett. - Nem mondom el, hogy hol van ez a hely, csak engedj el! - szólok utána, bár hangom nem kétségbeesett, de érezhető, hogy tartok attól, mi történne, ha Ő most itt hagyna engem. Hogy hisz-e nekem, azt viszont neki kell eldöntenie.
Az ígéret szép szó... A rohadt életbe, hogy be kell tartanom!
Elégedetten látom, hogy elbizonytalanítottam a fejében lévő tudás kitörlésének dolgában, nem is törlöm le képemről a zsivány mosolyt, zavart kifejezésére még szélesítek is rajta magabiztosan. A kétely jó, az én oldalamon áll jelenleg, most nekem dolgozik. - Ha kiderülni... - Felelek egyelőre csak ennyit, csak hogy a kétely és bizonytalanság jobban megdolgozza a perdai nő vadságát, s ezzel óhatatlanul is rásegítek arra, ami egyébként is a fejében motoszkál. Valóban egyszerű lenne a Város közelében letenni a holttestét, s nézni, hogy lesz ez ott kimagyarázva, s még egyszerűbb lenne eltüntetni a nyomait örökre akár tengerbe dobva vagy elégetve vagy örökre elnyeli őt itt a Rebellium zeg-zugos járatainak valamelyike. Az egyetlen probléma csak az, hogy nem kívánom Aideen halálát. Még ha lenne értelme is eltenni őt láb alól, akkor is viszolyognék az egésztől. - Ááá, a szép tőr! - Mosolyodom el derülve azon, hogy most milyen készségesen átadná, a korábbi szavait meg figyelmen kívül hagyom. Az más kérdés, hogy szerintem utána a környéken lesben állna, hogy elkapjon engem és visszaszerezze a tőrt. Ennek ellenére csábító ajánlat, mert nem tudom ki csinálta azt a fegyvert, tényleg pofás darab, ha nem volna elég már az, hogy CQL van a pengéjében. - Miattam vagy miattad lenni háború? Én úgy látni, háború lenni mindenképp. Háború, mert nem engedni el téged. Vagy háború lenni, mert te elmondani népednek, hol lenni mi és utána minden perdai, aki környékre jönni, lenni ellenség. Tőr lenni szép, de én nem adhatni el érte itteniek életét. Érteni? - Állok fel, mint aki lezártnak tekinti a beszélgetést méghozzá azzal, hogy Aideen marad itt szívélyes vendéglátásunkban úgy nagyjából örökre, nem tovább. El is fordulok a rácsok felé, elindulok kifelé, csak szavaira pillantok vissza a vállaim felett. - Miért hinni neked? Most mondani ezt, odakint futni haza családhoz, s elmondani mindent. - Nyitom ki a cella ajtaját, hogy kilépjek rajta, majd pedig visszazárom, s elindulok válaszát nem várva meg arra, amerről érkeztem. A korábbi két őr meg a szemben lévő cellában maradt, őket sem engedtem ki, s ebbéli feledékenységem újabb hangos méltatlankodást szül odaát, de nem torpanok meg, holott lehetetlen, hogy ne hallanám meg a felém küldött szidalmakat és fenyegetéseket. Eltelik közel öt perc is, mire újra közeledő lépteket hallani, a beinduló szitokáradatból Aideen már tudhatja, hogy én tűntem fel megint a színen és a cellájához érve az övét nyitom ki, kezemben egy fából faragott kupa... vagyis inkább bögre, mert van neki füle is. Kissé ormótlan, esetlen, durva darab, de a funkcióját kiválóan ellátja, ha szemnek nem is szép. Nem felejtettem el, hogy szomjas. - Kitalálni válasz?
Még soha se ejtettek fogságba, így bár először vadnak és zabolátlannak tűntem, de miután felfogtam, hogy nincs innen csak úgy menekvés, változott a helyzet. Most se örülök annak, hogy így néz rám, hogy ily szélesen mosolyog és bár beverném a képét, most bizony ki kell dumálnom magam. Ebben Roda a jó és nem én, a fenébe is! De eszembe jut a tőröm, melyről tudom, hogy tetszett Henrynek a barlangoknál és még ellopni is el akarta. Nos... megkaphatja - persze egyértelműen vissza akarnám szerezni -, de a szabadságomért cserébe. Mondom úgy, mintha én diktálnék, a fegyver már ugye nincs nálam, de... legyen. De mondok én mást is, háborúval állok elő, mely kirobbanhat bármelyik pillanatban. A béke túl vékony rétegű, könnyedén berepedhet, ha pedig betörik, mint a jégpáncél... - Bármelyikünk miatt. - de hallgatom tovább és hát igen, igaza van. Ez így eléggé rossz helyzet. - Tudunk a quorsák városáról is, mégse támadtuk meg őket. - bár tény, hogy vannak perdaiak, akik jóban vannak velük, akár csak a nővérem, így nincs rá garancia, hogy ne árulná el a népem, hogy hol vannak az emberek árulói. Fogalmam sincs, hogy mi legyen, így végül biccentek, hát persze, hogy értem. - És te érteni, hogy nekem ez a feladatom? Felderítő vagyok... jó vagyok! - nem mehetek mindig úgy haza, hogy tévedtem, nem találtam meg őket. Engem tartanának kevesebbre. De ahogy felkel és látom, hogy távozna, mégis utána szólok. Legyen, nem mondok semmit, csak juttasson ki! De hogy miért hinni nekem? Nem vagyunk egy hazug nép, de képesek vagyunk arra, hogy ferdítsünk az igazságon. Gondolkodok, hogy mit feleljek, de... eltűnik. Magamra hagy, szemben azzal a két másik rabbal, így csak nézek utána, majd dühösen rántom meg a köteleket. Ismét húsomba marnak, amire most már fájdalmasan felnyögök, majd feladom és csak előre hajtom a fejem, lehunyom rövid időre szemeimet és igyekszem valami tervet kitalálni. Hogy a fenébe juthatnék ki? Gyűlölök tehetetlen és kiszolgáltatott lenni. Némi idő eltelik, amikor ismét meghallom a rabokat, így kinyitom szemeim, felemelem fejem, majd rájövök, hogy Henry tér vissza. Mégse csillan remény szemeimben. Látom a kezében a poharat, figyelem, ahogy közelebb jön, de nem ad, csak jelzi, hogy hozott ám inni, mégis tennem kell érte, hogy adjon is. Annyira utálom ezt a férfit! - Bármit mondok, úgyse hiszel nekem... - el is fordítom kicsit oldalra a fejem tőle és nézem a nagy semmit a falon. A vízért se fogok könyörögni. Ha itt is tartanak, de meg nem ölnek, akkor előbb-utóbb azért el fogják engedni a kezeimet, akkor majd kiverekedhetem magam. Legalábbis ebben bízok, de egyébként... Az Istenek segítségére van szükségem, Shaz'or legyen velem"!
Az ígéret szép szó... A rohadt életbe, hogy be kell tartanom!
- A Város lenni nagyobb. - Felelek csak ennyivel arra, hogy nem támadták meg azt a helyet sem. Megtették volna szerintem, de hiába nincsenek képességeink, technológiával pótoljuk a hiányt és az emberek szívós ellenfélnek bizonyultak. Háborúzásban van gyakorlatunk és idővel az emberiség megleli a módját annak is, hogy felülkerekedjen a képességeken is. Ezt a perdaiaknak bolondság lenne megvárni, s célszerűnek tűnik előbb a kisebb lélekszámú emberi közösséget likvidálni, mielőtt a nagynak nekiesnek. Hiszen ki tudja, hogy szövevényes politikánk mikor sodorja a két oldalt egymás mellé, hogy a perdaiak legyőzése után ott folytassuk az ellenségeskedést, ahol abbahagytuk. Amilyen bolond néha az ember, ez is benne lehet a pakliban. - Mit deríteni fel, mikor még nem lenni égi itt? - Kérdezem, pusztán kíváncsiságból, hogy mit csinált akkor Aideen meg a többi felderítő? Vadászok voltak? Vannak nekik is még ismeretlen helyek a Perdán? Mert hogy az érkezésünkkel hirtelen kereslet lett a felderítő szakmában, azt megértem. Mindenesetre most nem beszélek vele hosszan, hagyom gondolkodni és kis időre magára hagyom... Visszaérkezésemkor sem pillant rám kedvesebben, mint korábban, mondjuk meg is lepett volna vele, ha olyan szelídség szikráit mutatja, mint ami a nővérét jellemzi. Hogy ők mennyire különböznek egymástól! - Te is így vélni rólam. Te gondolni, minden égi hazudni és minden égi lenni gonosz. - Lépek közelebb hozzá és teszem le mellé a fabögrét, majd mögé lépek, hogy elkezdjem eloldozni csuklóit fogva tartó béklyókat, s közben folytatom. - Én talán nem lenni jó, de sok jó égi élni itt. Nem akarni háború, nem akarni zavarni perdait, csak élni békében. Nők és gyerekek lenni. Gondolni erre, ha elmondani otthon, hol élni mi. De ha elmondani, mondani el azt is, hogy mi nem támadni, amíg ti nem tenni... vagy míg ti nem mondani el Városnak, hol élni mi. - Fenyegetés vagy figyelmeztetés, veheti, aminek akarja, de az ő felelőssége is már, hogy mihez kezd a tudással, az információval, amit annyira óhajtott megszerezni. Szar ügy, hogy az enyém is, a pár perces eltávom alatt nemcsak az italt hoztam el Aideen-nek, de Carterrel is váltottam pár szót s elmondtam a tervemet. Gyanítom, ha nagyon ellenezte volna a dolgot, akkor felülbírál és Aideen marad rab vagy halott, de nem tette, ugyanakkor megjegyezte, hogy a felelősség az enyém is. Fasza. Az ember azért megy hadtáposnak vagy itt a Perdán portyázónak, mert nem akar életről-halálról, háborúról és békéről dönteni. Miután Aideen-t elengedtem a biztonságos távolságra ügyelek, nem hiányzik, hogy kiüssön a képességével megint vagy megrúgjon, mint a másik őrt. - Inni és utána kivinni téged. Ha próbál bántani, te maradni itt örök időre. - Figyelmeztetem a lehetőségeire komolyan s várok rá, hogy szavaimnak megfelelően cselekedjen. A bögrében víz van, legalábbis ízre, színre, szagra nem tűnik gyanúsnak, s jó hideg, mert valamelyik barlangi forrásból származhat, talán abból, amelynek csöpögése idáig hallatszik.
Nem a nagysága az oka annak, amiért a quorsák városa még megúszta a támadásunkat, de ki nem mondom azt, amit Henry is nagyon jól tud. Nem biztos, hogy mi győznénk és egy bizonytalan harcért nem áldoznánk fel a társaink életét. A háború nem végződött jól, a béke kényszerűségből fakadt és így is rozoga lábakon áll, bár nem hiszek a valódiságában. Mégse tenném meg én az első lépést, mely sokunk életét követelhetné. A következő kérdésre viszont kissé elmosolyodom, fejem finoman oldalra billentem, miközben a férfit figyelem. - Nem ti vagytok a Perda közepe. - a világ hatalmas. Távozóra fogja, ezek szerint nem enged el, így dühösen rázom meg ismét bilincseim, de idővel lenyugszom, felfogom, hogy csak saját magamban teszek kárt. Mégis, amikor visszatér már nem látom értelmét harciaskodni, se pedgi tovább magyarázkodni. Szavaim úgyse hiszi el. - Rólad igen, de még számomra is van kivétel. - tehát akad olyan égi, akit nem tartok gonosznak, aki... aki megmentette az életemet. Max-et viszont azóta se láttam, pedig mennyivel jobban örülnék neki, ha Ő lenne most itt és nem Henry. Vajon itt van Ő is? Él még egyáltalán? Nevét mégis titkon őrzöm, jobb, ha nem tudnak róla, elég csak annyi, hogy bár gyűlölöm a népét, mégis képes vagyok arra, hogy néhány egyénről másképp vélekedjek, ha bizonyít. Henry számára viszont szerintem már nincs sok esély. A víz mellém kerül, de ahogy mögém lép és megérzem kezeimnél az oldozást, sikerül meglepnie. Nem is feszenge, helyette kivárok és közben hallgatom szavait. - Tudom, nem te vagy az első, akit megismertem és a saját népe ellen van. - Max is mesélt nekem. De azért, mert tudni fogjuk, hogy hol élnek a lázadó quorsák, még nem jelenti azt, hogy le is akarjuk igazán őket. Egyszerűen szemmel tarthatjuk majd, figyelhetjük a lépéseiket és hogyha veszély közelegne, időben értesülnénk róla. De nem célunk a háború kirobbantása, még akkor se, hogyha egymás ellen uszíthatnánk őket. Mindenesetre, ha elereszti kezeimet, akkor hirtelen lépek el az oszloptól, melynek eddig neki voltam kötve, majd fájó csuklóimat szorongatom kissé. Szembe is fordulok a férfivel, de jó látni, hogy tart tőlem. Jól teszi! Lenézek a fából készült bögrére, de nem mozdulok. Ha kivisz innen, iszom majd egy patakból, nem kockáztatom azt, hogy megmérgezzen. Túl könnyűnek tűnik a szabadulásom... - Add vissza a fegyvereimet és vigyél ki innen. Nem foglak bántani! - nem teszek semmit, ami erre utalna, viszont a vizet meghagyom nekik. Így már, hogya szabadságom egy karnyújtásnyira van, ki fogom bírni nélküle, és inkább a biztosra megyek. Henryben nem bízom, ezt szívesen éreztetem.
Az ígéret szép szó... A rohadt életbe, hogy be kell tartanom!
- Nem? - Kérdezek vissza finom mosollyal, hogy nem mi vagyunk a Perda közepe. Az ember alapvetően is ezt gondolja magáról, hát még ha férfi képviselőjéről is van szó. Oké, végülis mindegy. Biztos volt mit feltérképezni nélkülünk is, elvégre nekik nincsenek műholdjaik, a térképek pontosítása anélkül meg tudtommal nálunk is régen nagyon bonyolult és hosszadalmas volt. Láttam pár olyan régi térkép digitális változatát, egyik-másik olyan volt, mintha részegen alkották volna, és akkor is becsukott szemmel. Persze könnyű ítélkezni a tudásunk birtokában. Vélhetően a perdaiak térképalkotása is hasonló szinten állhat. - Te kezdeni elpuhulni? - Pimaszkodom kicsit mosolyogva, és speciel Max-re pont nem gondolok, hogy ő az üdítő kivétel, akiben megbízik. Inkább gondolom, hogy valami ellenálló nővel találkozott és még a mindig morcos Sky is szóba jöhet, mindketten elég pukkancsok, hogy megtalálják a közös hangot. Egy nő már csak azért is tűnik nekem logikus választásnak, mert valamiért a csajok egymásban jobban megbíznak. Oké, érthető, én férfi vagyok és legutóbb nem átallottam legeltetni szemeimet Aideen igencsak csábos alakján, miközben meglopni készültem, szóval nem is háborodom fel igazán, hogy én nem tartozom a kivételei közé. Meglehet, soha nem is fogunk egymásban megbízni. Ennek ellenére az elengedése mellett döntök és eloldozom őt, sajnos nem látván, hogy ezzel megleptem őt. Saját népe ellen... Elhúzom a számat rá, de nem javítom ki. A rendszer ellen vagyunk, de értem, hogy ez a szemükben attól még nem változtat azon, hogy egymásra lövünk, ha kell. - S megérni kísérteni a sorsod? Mi lenni, ha én nem lenni itt... vagy az, aki lenni neked kivétel és te kedvelni őt? - Hirtelen ellépésére ösztönösen én hátrébb lépek egyet ezzel is növelve a köztünk lévő távolságot. Naná, hogy tartok tőle. Szeretek bolondozni, de ennyire bolond én sem vagyok. Na meg ha kiüt megint és kiszabadul innét, nem biztos, hogy jobban jár, ha más ellenállóval találja szemben magát a folyosón. - Kint visszakapni fegyverek, és kivinni innen téged... de be kell kötni szemed. Te tudni merre vagyunk, de nem kell tudni, hol lenni bejárat. Vállalni? - Kérdezem, miközben őt figyelve lehajolok a bögréért, s ha ő nem iszik, kortyolok én egyet, mint akinek a beszédtől kiszáradt a szája. - Hm? - Kínálom felé is a korty után. Természetesen nem sima víz, igaz, nem is méreg - nem akarom én őt, se mást megölni, főleg nem ilyen alávaló módon -, de a hatástalanítóját én már megittam előre, készülvén a bizalmatlanságára. Kíváncsi vagyok, ezek után mer-e inni a vízből?
Nem érzem úgy, hogy a kérdésére megerősítést várna, hiszen az előbb elmondtam a véleményemet, de jól sejti, rajtuk kívül is bőven van mit felfedezni ezen a földön, ahogy a fajtáján belül pedig akad olyan, akivel kapcsolatban nincsenek olyan szintű ellenérzéseim, mint vele szemben. Nem kedvelem, már az első pillanattól kezdve, és ez most se változott meg. Pökhendi, idegesítő alak, és még be is szól, mire szemeim dühösen villannak felém. - Van, aki megérdemli a bizalmamat. - semmi köze ennek holmi elpuhuláshoz. Nem mondok nevet, Ő pedig nem kérdez, tudja szerintem jól, hogy egyébként se felelnék. Nem keverném bajba Max-et egyébként sem. Azzal viszont meglep, hogy eloldoz, így amint ez megtörténik, már arrébb is lépek tőle, fájó, sebes csuklóimat pedig némileg megtapogatom, de nincs komoly bajom. - Vannak dolgok, amik fontosabbak nálam. - a népem, így ha szükség lenne rá, képes lennék feláldozni is magam értük. De milyen nagyképű ezzel a viselkedéssel, hogy Ő itt van ám, segít nekem. Fejem csóválva mosolyodom el némileg. - Ne viselkedj úgy, mintha akkor szívességet tennél nekem. - adja ide inkább a fegyvereim, tegye meg akkor azt a szívességet, majd remélhetőleg többé nem is látjuk egymást. A bögrét elkerülöm, jobbnak látom nem inni belőle, ki tudja, hogy mivel mérgezte meg, inkább Henryre figyelek és elgondolkodom azon, amit mond. Nem szívesen bízom meg benne olyan szinten, hogy bekösse a szemem, de az érve logikusnak tűnik, így némi hezitálás után végül biccentek. - Rendben, vállalom. - remélhetőleg nem vezet majd semminek se neki, bár nem hiszem, hogy ilyen kicsinyes lenne. Itt is tudott volna ártani nekem, felesleges lenne mostanra hagynia. Ahogy iszik, akaratlanul nyalom meg alig láthatóan száraz ajkaimat, majd a felém kínált bögrére pillantok bizonytalanul. Meglehet, hogy van benne valami, ami után megissza az ellenmérget, de... lehet, hogy most már én gondolom túl és nézek ki túl sokat belőle. Végülis, miért akarna ártani nekem? Vagy mindez csak játszadozás a részéről, hogy úgy tesz, mintha elengedne? Telnek a másodpercek, miközben kattog az agyam, de attól a szertől is rendkívül szomjas vagyok, amivel elkábítottak és nem kevés ideje vagyok már itt, legalábbis úgy érzem, így végül felé lépek, majd átveszem a bögrét és iszom belőle, de ahogy megérzem a víz ízét, mohón iszom ki az egészet. Rettenetesen szomjas voltam, és most meg is törlöm ajkam, majd a bögrét lazán leteszem valahova, esetleg a földre. - Vigyél ki innen! - ne húzza az időt, el akarom most már hagyni ezt a számomra egyáltalán nem szimpatikus helyet.
Az ígéret szép szó... A rohadt életbe, hogy be kell tartanom!
Nyugtázom, hogy én nem tartozom abba a körbe, akinek bizalmat szavazna. Őszintén szólva ez kölcsönös, Aideen az a típus, akinek jobb nem hátat fordítani. Mármint amikor nincs megkötözve. - Ha áldozat lenni hiábavaló, azzal nem szolgálni néped. Nem gondolni még arra, hogy segíteni kelleni nekünk? Város ellen? - Vonom fel szemöldökeimet kérdőn, hogy ehhez mit szól, átlépve azon, hogy ki tesz szívességet kinek. Igenis azt teszek, mert itt is hagyhatnám és várhatná a megbízható quorsáját fehér hexán belovagolni ide, de nem vezetne ez a beszélgetés sehova. Hanem egy perdai felderítő nekünk is hasznunkra lehetne, ha rá lehetne venni, hogy összedolgozzunk... Talán egy fokkal kevésbé lehetetlen küldetés, mint megbízni egymásban. Így vagy úgy, de itt nem maradhat. Mármint maradhat, de egy magamfajta tolvajnak is van becsülete meg adott szava, s köt a nővérének tett ígéretem, plusz mi van, ha Aideen-nek igaza van és tényleg lesznek a perdaiak olyan eszementek, hogy felfegyverkezve kapuink alá vonuljanak. Tehát adott a feladat: Aideen-t ki kell juttatni úgy, hogy a lehető legkevesebbet ismerjen meg Rebelliumból. Amíg nem lépünk szövetségre, addig így célszerű eljárni, s kellemes csalódás, hogy némi habozás után beleegyezik a szem bekötésébe. Elrejtem a vonásokat, amelyek elárulnák meglepettségemet, inkább biccentek és iszok a bögréből, pótcselekvés és gyanúja elsimítása. Szerencsére szomjúsága nyer, legalábbis inkább tekinthető ennek, mint a bizalomkiépülés első jeleinek, ahogy megnyalja a szája szélét és végül elveszi a vizet. Elmosolyodom, ahogy előbb óvatosan kortyol bele, majd hamar felhajtja az egészet. Semmi különöset nem fog érezni, még jó pár percig nem. Hagyom, hogy földre tegye a poharat, nem veszem vissza, helyette a zsebemből kissé elnyűtt, de alapvetően tiszta kendőt veszek elő, láthatóan készültem rá, hogy bekötöm a szemeit. - Fordulni meg! - Ha így tesz, akkor szemére kötöm a kendőt. Nem olyan szorosan, hogy fájjon, de annyira igen, hogy véletlenül se tudjon lecsúszni. Anyaga elég vastag és színe elég sötét ahhoz, hogy átlátni ne lehessen rajta, legfeljebb az erősebb világítás foltjai hatolnak majd át. Ha nem fordult meg, akkor én lépek mögé, hogy bekössem a szemeit. - Tenni, amit én mondani, maradni mellettem. Akkor nem lenni bajod. - Teszem aztán hozzá a jobb oldalára lépve, hogy balommal fogjak rá a felkarjára, így vezetve őt a cellája ajtajáig. - Mit venni volt el többi égi tőled? - Kérdezek rá a leltárra. Ami kimarad, az marad is!
Életemben először tűnt úgy, hogy az időérzékem cserben hagyni látszott. Csukott szemmel, a térdeimet felhúzva és átölelve ültem a sötét cella egyik zugában. Átjárta csontjaimat a hideg, a szemeim fájtak. Szomjas és éhes voltam. Mind olyan tényezők, amiket évek óta megtanultam ignorálni. Bilincs nem volt rajtam, bár amilyen szánalmas állapotban voltam meg is értettem, miért nem érezték indokoltnak. A pólóm is hiányzott, hogy én szaggattam le magamról öntudatlan még az erdőben, vagy valami különös oknál fogva vették le rólam nem tudom, egy erős szövésű, de szakadtas pléd volt a hátamra dobva. Büdös, de meglepően meleg.
Az első órákban a gyász és a szomorúság vett úrt rajtam, árnyéka sem voltam önmagamnak. Emlékképek önkényesen jelentek meg a szemem előtt, s mindegyiket Miles sokktól terhes arca követte, majd a vörös massza, amivé vált miután arcon lőtték. Rebeca testének puffanásának a hangja, ahogy ernyedten földet ért le-le játszódott a fejemben. Alkalmanként, váratlanul megkörnyékezett az álom, aminek feltétel nélkül adtam át magam. A vízcseppek jelentették számomra az egyetlen kapaszkodót, amik e világban tartottak. Hallgattam, számoltam őket miután az önsajnáltatást céltudatosság, s bánatot harag és fortyogó düh váltotta. A beszédfoszlányok, s közeledő, majd távolodó léptek nem keltették fel az érdeklődésem, a barlang faláról lecsapódó folyadék annál inkább. Az állandó volt, megbízható és kiszámítható. Mindig máshonnan, a terem más és más szegletéből hulltak alá mielőtt visszhangként vissza-vissza csengtek volna. Azt az illúziót keltették bennem, hogy meg tudom határozni a helyzetemet, a helység méretét, és még az idő múlását is számon tudom tartani velük – bár illúzió volt, tisztában voltam vele, hogy nevetségessé tenném magam ha ezt bárki előtt szóvá tenném, mégis megnyugtatóan hatottak, mindig ott voltak nekem, nem bántottak, és sosem hagytak egyedül. Szinte barátaimmá váltak. Pont az elmém egy mély szegletében jártam, vagy épp aludtam – nem tudtam különbséget tenni – amikor közeledő léptekre ocsúdtam fel. Felkaptam a fejem, amióta ott voltam először sugárzott a tekintetem józanságot. Ösztönösen a vállam felé kaptam, de a kezem csak a levegőt markolta. - Hát persze, elvették – nyugtáztam, nincs nálam a kardom. A saját hangomat talán napok óta először hallottam, és nem tudom ez volt e az a pont, amikor visszatértem a valóságba, vagy ez egy lassú folyamat eredményeként tértem észhez, akárhogy is volt, hirtelen hatott.
Felálltam, leporoltam magam – nem mintha segített volna bármit is –, koszos kezemmel beletúrtam a hajamba – ekkor tűnt fel, hogy fájnak az ujjaim – hát persze – jutott eszembe, hogy véresre kapartam őket amikor gödröt ástam. Be voltak kötözve, a sebek ha hanyagul is, de el voltak látva. Becsuktam a szemeimet, úgy éreztem itt az ideje rájönni mi is folyik itt. A kezem be van kötve – ergo nem akarnak halottnak látni – legalábbis egyelőre. Ez azt is sugallta, hogy már nem a Kancellárium területén vagyok. Ismertem a módszereiket, aligha adtak volna esélyt megmagyarázni a tetteimet. A rácsokhoz mentem, megragadtam őket és amennyire csak lehetett kilestem rajtuk. Az előző feltevésemet igazolta az is, hogy ha létezik is titkos létesítményük a hegyekben, az ennél igényesebb lenne. A léptek egyre és egyre közelebb értek hozzám, s észre se vettem – hogy nem éreztem magam fenyegetve. Nem igen aggasztott a fegyvereim hiánya, se a bezártságom. Nem igazán tudtam ezt mivel magyarázni.
Visszaültem a sarokba nyugtázva, hogy az ellenállók cellájában ülök. A rácsok megmunkálása emberi, és nem perdai kézre utaltak – igénytelen emberei kezekre – tettem hozzá egy kósza gondolat erejéig. Magamhoz húztam a térdeimet, ismét átöleltem őket, a pléddel teljesen betakartam magam, és erősen összeszorítottam a nyakamnál. Gondoltam az ellenállók sem örülnének neki, ha megfagynék mielőtt megkérdezhetnék, hogy is vagyok. Most, hogy már tisztábban gondolkoztam elkezdett zavarni az éhség, a szomjúság és a türelmetlenség próbált úrrá lenni rajtam, s bár azt hittem sikerült elhessegetnem a lábfejeim minduntalan táncolása másra utalt. A léptek amiket korábban hallottam már rég elhalkultak, amit csak akkor vettem észre amikor újabbak vették át a helyüket. Közeledtek, méghozzá gyorsan, célegyenesen az én irányomba. Becsuktam a szemeimet, lehajtottam a nyakamat. Gondoltam, ha tettetem, hogy alszok nagyobb eséllyel fogja a közeledő delikvens a védelmét leengedni – ez abban az esetben volt fontos, ha esetleg ártó szándékkal jön. A testem kimerült, tagjaim remegtek, nem voltak megbízhatóak – csak a meglepetés erejében bízhattam. Noha nem tartottam a konfrontációt valószínűnek, rég megtanultam, hogy mindenre fel kell készülni. Az izmaim készenlétben voltak, s figyelmemet a vízcseppek mindent átható dallamának szenteltem, hogy véletlenül se zökkenjek ki, s adjam jelét az éberségnek. Még akkor sem kaptam fel a fejem, amikor az illető megállt a cellám ajtaja előtt, bár kíváncsi voltam, ilyenkorra a világot a szemhéjam adta sötétség, és az állandó csepegés jelentették – amik teszem hozzá egyre idegesítőbbek lettek.
A fáradtság és kimerültség betett az önfegyelmemnek – vagy csak a kíváncsiságomat nem tudtam kordában tartani, mert akaratlan is felkaptam a fejem, önmagamat is meglepve ezzel. A sötétben, az ajtó előtt csak az emberi alak körvonalait tudtam kivenni. Tekintetem elnyűtt volt, ruhám szakadt, tetőtől talpig kosz és alvadt vér borított. Muszáj volt stratégiát váltanom, és gondoltam nem árt egy kis bájcsevej, hogy megkedveljen. - Szép napunk van! – jelentettem ki a szomjúságtól rekedtes hangon, ami kísértetként járta át a falakat visszhang képében.
A portyázásnak vannak előnyei és hátrányai is, furcsa mód, olykor a kettő ugyanaz. Vadászként bejárásom van a konyhára, olyan még nem volt, hogy egy-egy jó falat ne jutott volna nekem abból, amit hoztam, de igyekszem ezzel nem visszaélni. Pedig kellene, mert jól ellensúlyozná az olyan eseteket, mint a mostani. Akkor is, ha ez az első ilyen alkalom. Pechemre Coldstone-t is elküldték éppen valamerre, s bár próbáltam húzni az időt, több napot már nem lehetett várni, így megnyertem a portya során csaknem arccal a sárba fordulva megtalált idegent is kikérdezésre. Ugyan eléggé nem volt magánál, azért kis altatót kapott, hogy a hazaútról még foszlányokban se legyenek emlékei vagy magához térve ne okozzon nekünk meglepetést. Itt megkapta ideiglenes lakhelyét, a kezeit nagyjából megmostuk, leginkább az ujjakat és némi kötést is tettünk rá, hogy ha megmarad köztünk, elfertőződés miatt ne ujjamputálásokkal kezdje, kapásból tízzel. Átnéztük, vannak-e még sérülései, hogy ne vérezzen el, illetve a gyíklény harapását is kerestük rajta - ezt még odakint, ahol találtuk -, nehogy a Brevius-t behurcolja. A mozdítható motyót elkoboztuk, kezdve a pda-val vagy bármi egyéb kommunikációs eszközzel és leválasztottuk a dominiumi rendszerről úgy nagyjából örökre, mert a módszer végleges. Hát, ha egyszer nyerünk és visszajutunk, akkor majd mindenki vesz egy szép új pda-t magának, jót teszünk majd a gazdaságnak. A kardját jól megnéztem magamnak. Kevesen élnek már ilyen fegyverrel, de akik igen, azok nem az automatás ételük felvágására használják, nagyon is értenek a forgatásához. A fickó nyomait ketten követték vissza, lássuk, merről jött, vannak-e a nyomában mások, ha dezertőr vagy egy vadállat űzte el a társaitól. A jelentés meglepő volt és eldöntötte ezt a kérdést, de még többet vetett fel. Fasza, hogy pont nekem kell kideríteni... Ha jól fülel Nakai, márpedig látását elvéve magától a többi érzékszerve élesedik ki, hallhatja, hogy nem egy valaki tart erre, hanem ketten is, s mind a ketten a cellája előtt állnak meg és maradnak csendben egy pár pillanatig. Már éppen megszólalna az egyik, mikor a fogvatartott felkapja a fejét és hunyorogva felénk fordul. Sziluetteket láthat, hiszen a fény a folyosóról jön, odabentről nem világít meg minket semmi. De az jól látható, hogy én hanyagul zsebre vágott kezekkel állok és könyökkel megbököm a mellettem állót, akinél egy vödör van az egyik kezében. A kis lökésre egy nagy kortynyi ki is löttyen a barlangjáratba, de egyikünk sem törődik vele. - Öt perdit nekem! Mondtam, hogy nem kell fellocsolnod. - Cöhh.. Az az átok szerencse mindig veled van! - Amíg átkozod, nem is áll melléd! - Ugyan lehet ezt Nakai nem látja, de én jót vigyorgok, mert egyetértek, a szerencse gyakran mellém pártol. Most éppen öt perdit képében, ami a markomban landol és kerül aztán be a zsebembe. A megszólaló foglyunk felé fordulok és elmosolyodom, ami hangomból is érződik. - Nekem biztos! De neked odabent... Egyébként késő este van. - Mérem végig, mert a megtalálása óta nem találkoztam vele, minek kerestem volna fel, ha nem is akartam a problémával foglalkozni, hogy kiféle-miféle? Voltaképpen neki is szép napja lehet, mert még életben van. Nem teljesen értjük, mi van mögötte, hogy mi történt pontosan amiért így néz ki, de nem lehetett egyszerű eset és azért vagyok itt, hogy kiderítsem ezt. Meg mást is. Tök feleslegesen. Sok mindent lehet mondani, és ha hitelesen mondják, akkor el is fogják hinni. A saját példám rá a bizonyíték. - Nyisd ki, bemegyek hozzá. - Adjam a vödröt is? - Csak somolyogva rázom meg a fejemet, s lépek kicsit odébb, hogy kinyithassa a cella ajtaját a társam, aki jó fél fejjel magasabb, rőtvörös hajjal, mufurc arckifejezéssel rendelkezik, mely utóbbi általános megjelenés neki, de szól az elveszített perditeknek is. Folyton adósságba veri magát, és még a nők sem jönnek úgy, hogy elmondhassa, legalább abban szerencséje van. Amíg ő kinyitja az ajtót, én a közeli falrészről egy fa merőkanálszerű alkalmatosságot veszek le és merítem bele a vödör vízbe, míg a másik kezemmel a Styxet veszem elő és adom át társamnak a pisztolyt. Nem kell mondanom semmit. Ha rosszul mozdul Nakai, lőjje le. Én inkább nem viszek be - látható - fegyvert magammal, amit felhasználhatna ellenem meglepve és meghazudtolva a ránézésre látható állapotát. A rácsos ajtó becsukódik mögöttem, én pedig a vízzel közelebb lépek a férfihez, de megállok tőle jó három lépésnyire, hogy neki is mozdulnia kelljen. - Mi a neved? Rangod, beosztásod? - Kérdezem, miközben szó nélkül nyújtom felé a merőkanálnyi vizet jobbomban tartva. Katona, ezt az öltözetéből is megállapítottuk, amikor megláttuk a földön fekve odakint. - Tudod, hol vagy? - Oké, könnyű kérdés, már ha nem lágyult meg odakint az agya valami traumától. Vagy idebent a vízcsöpögéstől. Kezeimet kihúztam az egyszerű nadrág zsebeiből, hogy kicsit katonásabb tartásom legyen, ezen kívül egyszerű, törtfehér inget és fekete, kopottas csizmát viselek. A vonásaim, főleg a tekintetem zsiványsága viszont arra utalnak, hogy ha voltam is katona, lehettek problémáim a fegyelemmel. Na jó, nem nekem voltak problémáim ezzel, hanem a feletteseimnek. Nekem csak a következményekkel voltak gondjaim.
Nem igazán foglalkoztam azzal, mit is beszél a két alak a cellám ajtaja előtt. A jobb lábamra helyeztem a testsúlyomat, a lábfejemre ültem, s a vádlimat amilyen erősen tudtam megfeszítettem. A szakadt pléd lehetőséget adott arra, hogy mindezt észrevétlen megtegyem. Vész esetére, ha fenyegetően lépnének be, készen álltam arra, hogy minden erőmmel előrepattanjak, és megpróbáltam volna az egyiket egy gyors és határozott ugrással a derekánál fogva kilökni a folyosóra. A tervem részét képezte az is, hogy amilyen gyorsan tudom, a másikra csukom az ajtót. Persze ezer gond akadt a tervvel, de több lehetőségem nem lett volna. Nem tudtam felmérni mennyi erő maradt a testemben, nem voltam benne biztos, mindketten belépnek-e, mennyi, milyen fegyverük van, mennyire képzettek. Benne volt a pakliban, hogy könnyűszerrel maguk alá gyűrnek. - Már este van? – szinte remegett a hangom, csak csodáltam hogy nem porzott a torkom. Szerettem volna mondani valami frappánsat, de nem volt energiám kitalálni, mit is tegyek hozzá.
Nehéz volt hunyorítva fókuszálni a részletekre, de nem adhattam jelét éberségnek – a rácsokon át alig láttam bármit, de az árnyékokból foszlányokat kivettem. A kisebb alak fegyvert adott a másik kezébe mielőtt belépett, és felhatalmazást adott neki a kivégzésemre esetleges feltételek teljesülésekor – éhes voltam, fáztam, a szomjúság szinte már a hallásomat is sértette, nehéz volt fegyelmezetten gondolkozni, ilyenkor jött jól sok évnyi kiképzés és terepmunka tapasztalata – megtanultam gépként gondolkozni. A háborúban, és a vadászatokkor is szép számban akadtak olyan alkalmak amik megkövetelték, hogy a képességeinken, lehetőségeinken és korlátainkon felül teljesítsünk a túlélés érdekében. Ellentmondásos – mert valamivel kevesebbek is lettünk a végére, mégis annyival többek mint előtte. Akárhányszor pengeélen táncoltam azokra gondoltam akiket szeretek, akik miatt nem adhatom fel. Anya, Miles és Rebeca. Mind elmentek. Az utóbbi kettőnél a seb még friss volt. Mégsem haboztam, mégis volt honnan erőt meríteni. A nyakamban éreztem a szívverésemet, és ez csak egyet jelentett számomra – élek! Pontosabban, van miért élnem. Akkora tűz égett bennem mint még soha. Abban a pillanatban jöttem rá valamire, ami egész végig itt volt az orrom előtt, amikor a cellám ajtajának rozsdás zsanérjai jellegzetes, mégis utánozhatatlanul harsány hangon szólaltak meg, amikor az kinyílt – akkor jöttem rá, hogy itt vagyok, az ellenállóknál. Szabad vagyok. Egész életemben erre vágytam. Talán életemben először merítettem erőt önmagamból – hiszen itt van a lehetőség az orrom előtt, hogy csatlakozzak egy szervezethez, ami kész feláldozni mindent, csakhogy szabad világban élhessünk. A tény, hogy a fickó fegyver nélkül lépett be is ezt bizonyítja. Ettől a ponttól fogva nem éreztem szükségét annak, hogy készenlétben várjam az offenzívát. Amúgy se lett volna esélyem. Az imént belépő alaknál minden bizonnyal van fegyver, a kint szobrozónál meg egyértelműen akad. Mire ránéztem az emberre, aki immáron össze volt zárva velem, vizet nyújtott nekem. Ez teljesen egybevágott azzal, amit éreztem és gondoltam – az élet ezüst tálcán kínálja a szabadságot, vagyis, pontosabban egy ütött, kopott, ocsmány merőkanálban. Nem éreztem szükségét annak, hogy színleljem a nyomorultat. Teljesen kinyitottam a szemeimet, majd szépen lassan felemelkedtem – észre se vettem, hogy közben a pokróc is leesett a vállamról. Tudtam, hogy nem csak nekik, hanem nekem is ki kell fejeznem, hogy nem jelentek fenyegetést, ezért kerültem a hirtelen mozdulatokat. Felegyenesedtem, teljes vállszélességgel – éberebbnek éreztem magam mint valaha. Érdekes kontraszt lehetett, hiszen az egyik percben látszólag a szemem is alig tudtam kinyitni, aprónak tűnhettem összegömbölyödve. Most meg büszkén, kihúzott háttal vetettem árnyékot a mögöttem éktelenkedő cellafalra, s tekintetem a körülményeimet is meghazudtolóan éber volt, sokkal kipihentebbnek éreztem az izmaimat is, mint amire számítottam – valószínűleg a felismerésem adta ezt a löketet – hogy élek!
Abból ahogy a fickó hanyagul kihúzta magát egyértelművé vált számomra, hogy ő is a hadseregben szolgált, hiszen ebben nőttem fel. Michaelre emlékeztetett, mindkettejüknek volt valami ravaszság a tartásukban, és a tekintetükben is. Utóbbit azért osztották alám, hogy távol a várostól tevékenykedjen. Profi volt, csak engedetlen. Tudat alatt is bizalmat szavaztam neki, mintha csak egy kolléga állt volna velem szemben. Akkor is, ha másik csapatban játszik, mint ahol én szolgáltam.
- Nakai Soto hadnagy – próbáltam még jobban kihúzni magam, de ez már csak megszokás volt, tisztában voltam vele, hogy már nem vagyok hadnagy – a Rebellium egy cellájában vagyunk – akaratlanul is hivatalosabb volt a hanghordozásom, mint ahogy az szándékomban állt volna, és beidegződésből majdnem hozzátettem, hogy uram. Egy pillanatra haboztam, megnevezzem e a beosztásom, hiszen akár a halálomat is jelentheti, ha megtudják. Sokkal kötetlenebbül, enyhe szégyennel a hangomban folytattam, halkan, hogy a kint álló alak ne hallja tisztán. – Parancsra öltem. Szökevényeket és lázadókat, valamint azt, akinek az aktáját épp a kezembe nyomták – nem akartam többé hazudni, hiszen eddig egész életemet önmagammal szemben haladva éltem le. Úgy éreztem, ha a szabadság ára a hazugság, akkor nem kell nekem – ugyanott lennék ahonnan elindultam - fronton is szolgáltam - gondoltam hozzá teszem. A hangomban, én is észrevettem, ott volt egyfajta hidegség és kegyetlenség. Csak az tud ilyen rezzenéstelenül beszélni a gyilkolásról, akinek az már szinte egyenértékű a légzéssel és létezéssel.
Végig megpróbáltam nem a merőkanálra nézni, nehéz volt visszafognom magam. Nem akartam úgy inni, hogy közben a kezében van, szánalmasnak éreztem volna magam tőle, de ki sem kaphattam a kezéből – nehogy fenyegetésnek érezzék, hiszen jó nagyot lehet vele ütni. - Elvehetem? – mutattam rá a vízre, gondoltam inkább illedelmesen megkérdezem.
Kérdésére csak biccentek egyet - már ha látja egyáltalán -, s tudom, mit érez. Könnyű elveszíteni az időérzéket itt. Nem látod a napfényt és ha nincs mozgás a környéken, akkor csak a csend van, amit csupán a víz ütemes csepegése tör meg. Fél óra telt el, óra vagy órák? Egyáltalán akivel beszél, az igazat mond-e neki? A cellájába lépve figyelem, ahogy lassú mozdulatokkal feláll, mely inkább volt betudható annak, hogy nem akar semmi olyant tenni, ami miatt elhamarkodottan lepuffantaná a cella előtt várakozó és figyelő társam, semmint azért lassú, mert annyira el lenne gyötörve. Még ha éhes, szomjas és fázik is esetleg. A felvett testtartás is árulója mindannak, amit megtudtunk állapítani eddig róla: katona, talán nem is akármilyen. Valahogy érzem, hogy nem csak egy egyszerű gyalogos vagy közlegény lesz. Ha mégis, akkor valami igazán rossz fát tett a tűzre vagy nem a megfelelő fejes tyúkszemére taposhatott, hogy visszavetették ilyen alacsony rangra. Süt róla a tapasztaltság, a rutin, és az is, hogy hozzászokott a parancsok osztogatásához is, nem csak azok teljesítéséhez. Amikor a nevét és rangját - azt hiszem, mondhatom, hogy már csak egykori rangját - is megtudom, bebizonyosodik, hogy jól gondoltam és az is kiderül, hogy tudja, hol van, tehát nagyjából rendben lehetnek a dolgok a fejében. Különös érzések kerülgetnek, mert a hadnagyi rang egy magamfajta néhai tizedesnek olyan magasságokban van, hogy önkéntelenül is viszketést érzek arra, hogy kicsit jobban kihúzzam magam előtte. Nem is érzékelem, hogy valóban meg is tettem s lett emiatt egy kicsit katonásabb benyomásom. Megszokások. De az érzés különös amiatt is, mert nem vagyok hozzászokva, hogy egy hadnagy előttem így kihúzza magát, mintha minimum századosa lennék. Furcsa, sosem gondoltam előtte még ilyenre, de igazság szerint egy pillanatig tetszik is, hogy ilyen hatalommal bíró személynek tűnök még magam előtt is. Aztán rájövök, hogy ez mennyi felelősséggel járna, s megállapítom, jó nekem így, de attól még a kettős érzés megmarad. Nakai mindenesetre éppen csak az "uram" megnevezéseket hagyja el a szavai végéről - szerencse, baromi nagyot röhögtem volna -, meglehet érzi ő is, milyeneket lehettek az egykori erőviszonyok, vagy el akarja hagyni mindazt, ami a múltjához köti. Ezt kell nekem kiderítenem. Tehát hadnagy. Szép fogás. De lássuk, azon belül mi? A választ a pillanatnyi habozásból már akkor sejteni vélem, mielőtt kimondaná. Nem szükséges kifejtenie sem, hogy tudjam, nem hexákra küldték rá, nem őket ölje. - Rablóból pandúr vagy fordítva, hadnagy? - Biccentem oldalra a fejem. A frontos részt egy biccentéssel nyugtázom. Ott volt "szerencséje" sokunknak megfordulni, de az előbbiek miatt úgy sejtem, ő a szerencsétlenebbik helyen volt velem ellentétben. Különös ember ez a férfi. Előbb halkabban beszélt, legszívesebben letagadta vagy elhallgatta volna, mi volt ő, mégis elmondta, majd miután már bevallotta, minden érzelem eltűnt a hangjából. - Mit mondott? - Nakai Soto hadnagy a neve, hadsereg. Ellenőriztesd! - Felelem társamnak, aki a máris egy kommunikátorral hív valakit leadni az információkat, de közben le sem veszi a tekintetét a fogolyról, nem mellesleg a pisztoly is ott van, készen a lövésre. Fogalmam sincs, hogy egyelőre miért nem továbbítottam az információt, hogy kikre szakosodott az előttem álló. Amíg a kilétét visszanyugtázza Skyler, addig mi a víz kérdését beszéljük meg és óvatosan, hogy ne löttyintsem a felét a padlóra, mozdítom felé a merőkanalat, hogy átvehesse. Ha hirtelenkedni akarna, úgy sem a merőkanáltól kell itt tartania. - Vegye. Ha kér még, szóljon. - Emberséges? Talán. Ha nem fog innen élve kijutni, akkor viszont igencsak nyomorúságos utolsó vacsora, habár nem kétlem, még ez is jobb, mint amit egy ellenálló nyerne a Kancellária karmaiban. Civilizált népünk olykor hihetetlenül barbár tud lenni. - Hány élet után lesz ilyen az ember? - Kérdezem, miután túljutott az első pár kortyon, majd jelentőségteljesen végigmérem koszos-véres megjelenése miatt. - És mi történt Önnel, hadnagy? - Fú, de piszok nehéz nekem is elhagyni azt az "uram"-ot a végéről, pedig már jó ideje nem vagyok a hadsereg kötelékében! Igaz, itt is használjuk, itt is megvan a hierarchia, de valahogy mégsem érzem úgy, hogy ez meg akarna fojtani. - Visszaigazolva. Biológusi végzettséggel is. - Szólal meg a társam eltéve a kommunikátort, én meg meglepetten és kérdőn vonom fel szemöldökeimet erre és nézek továbbra is Nakai-ra. Nem tudom, miért várok pont tőle megerősítést az elhangzottakra, mikor Skyler a dominiumi rendszerbe belépve csekkolta őt, már ami még nyilvános róla és nem titkosítottak egy bizonyos szinten túl.
Szívesen válaszoltam volna a kérdéseire, de a torkomat már mardosta a szomjúság. Amikor elvettem tőle a merőkanalat, megpróbáltam a lehető legfegyelmezettebben inni, egyrészt a méltóságomat sem akartam elhagyni, másrészt belefulladni sem a kortyokba. Éreztem a hűs víz érintését a torkomtól egészen a gyomromig, s majd mintha az egész testemet, minden eret s idegszálat átjárt volna egészen a lábujjam hegyéig. Mint amikor tüzet oltod vele – füst nélkül – valahogy úgy éreztem magam. S habár gyászom nem, de minden kétségem és félelmem, ami tudatalatt mardosott elhagyott. A térdeim enyhén remegni kezdtek, előbb utóbb mindenkit utolér a kimerültség, ennek ellenére biztos voltam benne, hogy pont annyi erő van még a testemben, amennyire a mai nap szükségem van.
Nem volt kétség mit reagálok, amikor megkérdezte a férfi, szeretnék e még inni. Persze jól esett volna, de nem akartam túl mohó lenni. Szinte biztos voltam benne, hogy életben hagynak. Már csak a férfi tekintete is elég meggyőző volt, amikor a hadnagyi rangomat közölte vele – szükségük van az emberekre, talán pont a hozzám hasonlókra. De abban nem voltam biztos, hogy ha túl sok folyadékot iszok, lesz e lehetőségem vagy helyem könnyíteni magamon a közeljövőben, így inkább egy könnyed fejrázással jeleztem neki, hogy nem kérek többet. - A rendszer elvette mindenem – talán túl indulatosan válaszoltam a kihallgatóm kérdésére, észre se vettem, mennyi harag van bennem, az ökleimet is összeszorítottam egy pillanatra. Megköszörültem a torkom, kifújtam a levegőt – fuu – talán feltűnőbben is a szokásosnál – elvettek tőlem mindent, és én is el akarok venni tőlük mindent – mondtam, már sokkal higgadtabban – szabad világban akarok élni. Ha akartam se tudtam volna részletesebben kifejteni, túl sok indulat került volna a felszínre, azt pedig nyilvánvaló okok sora miatt úgy éreztem olyan luxus lenne, amit nem engedhetek meg magamnak. A hanghordozásom vesztett a hivatalos jellegéből.
Jól felmértem, tetőtől talpig a férfit aki a cellámban állt. Tőle függ, hogy élek e vagy halok – az ő kezében van az életem mondhatni. Az ajtónálló nem érdekelt, messzire éreződött a hülyeség bűze, már abból, ahogy a fegyvert fogta és hébe-hóba forgatta. Ahogy kilestem rá a vallatóm válla fölött ösztönös késztetést éreztem arra, hogy ráordítsak: ha nem hagyja békén a fegyverét, anélkül jön bevetésre! – beidegződés, azt hiszem túl sokáig volt nálam a gyeplő, s képzetem és vezettem hozzá hasonló egyszerű jószágokat. Talán túl feltűnően néztem szigorú, tekintettel a magasabb férfit, csak az járt a fejemben, hogy egy szép napon le fogja lőni magát az a marha. Nem igazán érdekelt, mit találnak rólam a rendszerben, ezért nem is figyeltem oda egészen addig a pillanatig, amikor a biológusi végzettségem szóba nem került. Nem értettem a meglepetést ami a vallatóm arcára ült. Nekem természetes volt, hogy születésem óta szakosítottak és képeztek, hogy a legjobb legyek. - Eltávokon kutatóként tevékenykedtem – mélyről jött a büszkeség érzése, és ösztönösen is reagáltam a férfi kérdő tekintetére – hogyan hasznosítsuk a CQL-t a perdaiakhoz hasonlóan. A projekt kezdetleges, évtizedek vannak előttünk az áttörésig valószínűleg – egy pillanatra megfeledkeztem magamról, talán jól esett, hogy végre büszke lehetek valamire amit csináltam – elképzelhetetlen de nem lehetetlen – tettem hozzá a projekt mottóját, majd megköszörültem a torkom, és újra kihúztam magam. Ideje megválaszolni a kérdést, amit a két férfi hozott magával. - Minden erőmet és tudásomat kész vagyok a kancellárok ellen bevetni Uram! – legalább nem tisztelegtem – s alig várom – ahogy ezt kimondtam nem tudtam féken tartani a haragomat, szemeim összeszűkültek, égtek a gyilkos vágytól, homlokomon önkéntelenül is ráncra húzódott, s olyan gyűlölet sugárzott belőlem, amivel még én sem szívesen néznék szembe – hogy az összes faszszopó kancellár torkát elvágjam – mint egy pszichopata, úgy hangozhattam. Kimerültség, friss sebek, és végtelen gyűlölet. Lehet van aki ezeknek az érzéseknek tudna parancsolni, de az nem én vagyok.
- Mindent elvenne? Polgári áldozat is belefér, mint járulékos veszteség? - Kérdezősködök tovább. Egyelőre nem kérdezek rá, mi történt konkrétan vele, talán nem is tisztem ezt most itt kideríteni. Idővel kiderül, ha megmarad. Egy perdai sör mellett elmeséli vagy máskor, de vannak, akik sosem beszélnek róla, sebeiket elrejtik magukban örökre. Követem Nakai pillantását a társamra, akit olyan szigorúan néz, de nem tulajdonítok ennek jelentőséget. Az illető mindenesetre ha látja is, éppúgy nos, leszarja magasról az egykori hadnagy csúnya nézését. Megteheti, ő van a rácson onnan, fegyverrel a kezében. Igyekszem nem nagyot nézni a férfi kutatási területére és nem érezni magam sokkal butábbnak, mint öt perccel ezelőtt. Én ilyenekhez még hozzászagolni sem tudok, ráadásul a férfi katonaként is sikeresebb volt, mondjuk ez utóbbi különbségben kétségtelenül benne van a saját lustaságom, motiválatlanságom és úgy általában a hozzáállásom. - Ez igazán ígéretesen hangzik, remélem, mi válogathatunk is majd a képességek között, nem csak úgy random kapunk valamit. - Jegyzem meg, és mivel még nem dőlt el a férfi sorsa, nem közlöm vele, hogy ha itt folytatja a kutatásait, akkor inkább egy évszázadra lehet az áttöréstől, ahogy a labor kinéz. Habár ki tudja, olyan gyártósorunk sincs, mint a Dominiumnak, ehhez képest a fegyverek meglepően használhatóak, még ha mindegyik példánynak lelke is van. - Ha már itt tartunk és választhatnál képességeket, mi lenne az? - Szúrom közbe ezt a lényegtelennek ható kérdést. Nincs is jó vagy rossz válasz rá és az sem számít, hogy olyan képességet mond, ami valóban létezik a perdaiaknál vagy csak kíván magának egy-két szuper-erőt, ami a perdaiaknál sincs. Listám sincs, mi mindent tudnak a perdaiak, valahányszor találkozok eggyel és kiderül, mit tud, van min megdöbbennem. Inkább csak kíváncsi vagyok, szeretem ezt a kérdést megkérdezni másoktól, mert a választás sokat elárulhat róluk. A régi szokásokat mindenesetre nehéz levetni, így eshet meg az is, hogy Nakai végül csak az egyik mondata végére tűzi az "uram"-ot, amire nekem szám egyik sarka remeg meg finoman, s bár lehet jelen fényviszonyokban nem látni, de szemeim jobban elmosolyodnak. Nem szólok viszont, kivárom, hogy mi az, amit a férfi vár nagyon, figyelem, ahogy a harag átjárja, de tettlegességbe nem fordítja. Frissek a sebei, ez most úgy is egyértelmű lenne, ha nem láttuk volna, mit hagyott maga után. A szám sarkában remegett mosoly akkor teljesedik ki, mikor a káromkodással egybekötött vágyát elmondja. Pszichopata, jah, de a legjobbakkal is megesik, ha szörnyűségeket élnek át. Nem tudom, kicsodái voltak ott azon a tisztáson, akár elföldelve, akár felnyársalva, de szerintem én sem lennék egy fokkal sem normálisabb és józanabb, ha a szeretteim lennének ott. - Nos, hadnagy, a jó hírem, hogy jó helyen vagy, itt senki sem fogja majd vissza a kezed, ha ilyenre támadna kedved. A rossz hír viszont az, hogy itt és az itt alatt most értsd az egész Perdát, meglehetős készlethiányunk van kancellárokból. Tehát, mi legyen? Visszavigyünk az általad ismert civilizáció közelébe, közben kitalálod, hogyan magyarázod ki azt a véres történteket, elvettük a kardod és nem te voltál vagy valami ilyesmi, hogy aztán a Városban, de még inkább a Dominiumon megpróbálj elvágni egy megfelelő torkot a nyolcadik gyűrűről? Vagy maradsz velünk, de lehet sokáig kell várnod, mire alkalmad lesz bosszút állni? Ha át akarod jobban gondolni, szólj, visszajövök később. - Hallgatok el és várakozón nézek rá, mi legyen? Ezt a döntést nem hozhatjuk meg helyette. Ahhoz, hogy visszamenjen, nagyon jó mesére van szükség, de akár segíthetünk is ezt kitalálni, még ha szerintem öngyilkos küldetésre is vállalkozna csekély sikerrel. De lelke rajta. Van, aki nem bírja a látszólag tétlen várakozást, és mivel épp forr a harag Nakai-ban, amit katonai fegyelmezett énje próbál visszaszorítani, nem tudom, neki menne-e? Remélhetőleg magát jobban ismeri, hogy jól döntsön.
Egy pillanatig fátyolosabbnak tűnt Josie tekintete, sejtem az okát, amire csak haloványan mosolygok rá, de nem itt és most fogjuk ezt jobban megtárgyalni, már ha egyáltalán szükséges, hiszen Bewild alig várja már, hogy beljebb kerülhessen. Egy pillanatig elgondolkodva nézek előbb Josie-ra, majd a férfira, hogy nem tudni mi van a pda-n, csak azt, hogy hasznos. Oooké, hát valamire biztosan, ez később fog kiderülni. Még annál is később, mint gondoltam, mert Bewild levág egy kioktató monológot és Josie-ra való tekintettel nem szakítom félbe, hanem hagyom, hogy végigmondja. Szerencsére nem akarja tovább folytatni, mikor némi gúnnyal és arcpaskolással zárom le a magam részéről az elhangzottakat. Ugyan a név dolgánál nem arra értettem, hogy Jess vagy Josie néven ismeri-e őt Bewild, de nem árt ezt is tudnom, így nem kell aggódnom véletlen elszólás miatt. Én zárom a sort a hármasunkban és eltelik egy kis idő, mire gyanút fogok. Az egyenetlen terepnél történik, Josie nem mindig instruálja Bewildot, de ő mégis pont átemeli a lábát egy pár centi magas kő felett, mely alkalmas lett volna arra, hogy egy nem látó ember cipőorra beleakadjon. Egy-kétszer lehet szerencséje az embernek. A negyediknél már gyanús, de nem szólok érte. Mostanra már egyébként is mindegy. Na meg megértem Josie-t is, bár jó tudni, hogy nem mindig olyan szabálykövető. A börtönt elérve érezhetően hűvösebb lett a levegő, olyan részén van a hegynek, melynél nem található meleg vizű forrás a kövek mögött, de valami víz mégiscsak lehet, mert hallani jó néhány másodperces szünetekkel a víz ütemes cseppenését. Kezdetben nem is idegesítő, na meg amíg van más zaj is, addig nem is feltűnő. Hogy maradnia kell-e itt egyedül a csendben Bewildnak, az majd eldől. Néhány fogdahely van kialakítva, természetes képződmények, melyeket fémrácsos ajtókkal zártak le girbe-gurba ívű folyosót alakítva ki közöttük, ennél fogva vannak a börtön"cellák" között kisebbek és nagyobbak is. Mi most egy utóbbiba tartunk, hiszen hármunknak kell beférnie és nem baj az sem, ha az idő nagy részében kartávolságon kívül vagyunk egymásnak. - Ezt most elkérem. - Kérésről beszélek, de Bewild érezheti, hogy már veszem is le a válláról a táskát, és közben Josie-hoz is fordulok, hogy oldja ki az összekötött kezeket, hogy rendesen levehessük a táskát. Le is lehetne vágni, de nem pazarlunk. Ha támadni próbálkozna, arra azért fel vagyok készülve. - Kösd oda, kérlek! Elég lesz az egyik kezét, amelyiket használja. - Mutatom Josie-nak a barlangtermecske egyik részébe felállított, a kőbe alaposan beágyazott fém rúdra. Megvárom, míg ezzel megvannak - figyelve, hogy azt a kezét köti-e oda, amelyikről tudjuk az adatlap szerint, hogy jobb- vagy balkezes -, és közben bezárom magunk mögött az ajtót és biccentek odébb az őrnek, hogy üljön csak vissza, megleszünk. - Nyugodtan leveheted a szeméről is a kendőt, ne csak a cipője orrát lássa. - Pillantok Josie-ra szám sarkában hamiskás mosollyal. Majd ha lekerült a kendő, akkor figyelmem Bewild-é lesz, akinek vonásait most jobban meg tudom nézni, nyilván ő is az enyémeket. Pár pillanatig nézem csak tűnődve, majd megszólalok. - Nos, akkor! Én kérdezek, te felelsz. Ha nem teszed, Josie fog megdolgozni. Azt mondják, kapcsolatmélyítő hatása van, vagy valami ilyesmi. Jó lesz így mindenkinek? - Nézek körbe az egybegyűlteken. - Tehát, Edmund Bewild, igaz? Mirefel ez a hirtelen felindulás, hogy ellenállónak állsz? Jajj! A bomba meg a testüreg-vizsgálat! Majd' elfelejtettem! Kezdhetsz vetkőzni, Bewild. Gyerünk-gyerünk! Mindent le! - Jelentem ki kedélyesen, miközben elkezdem a hátizsákot kibontani, hogy meglessem, mi van benne, de fel-felpillantok, hogy lássam, nekikezdett-e a textilek ledobásának?
Úgy tűnik, hogy ez az Alec fiú kikupálódott itt az ellenállóknál, hogy olyan luxust megenged magának, hogy engem arcon paskolgat. Pedig ha úgy nézzük, akkor szerintem tényleg védelmi gyengeség lehet, akár a későbbiek folyamán. Ehelyett úgy értelmezem a cselekedetét, hogy ne okoskodjak itt, mert kuss a nevem. Én meg, hogy ezen tettemmel szerintem jelentősen borsot törtem Alec Delgado orra alá, így a továbbiakban visszatérek a nyugodt és engedelmes levágásra való bárányka szerephez. Jelenleg mások fognak ítéletet mondani az életem felett. Lassan elindulunk, s én készségesen hagyom magam vezetni kedvesem által. A kis segítsége pontosan jól funkciónál a számomra, így viszonylag könnyedén teszem a lépést utána. Felfelé kaptatunk először, s utána pedig megváltozik maga a légkör. A levegő minősége sokkal állottabbá válik, s a kinti jó idő helyett, inkább süt felém a hideg. Látásom a barlangban nagyot csökken, s néha-néha megbotlok egy kisebb kőrészletben. Elesni nem szándékozok, mert fogalmam sincs, hogy azt miként értelmeznék. Esélyem sem lenne ellenük, mivel nem látok semmit. Hamarosan megérkezünk valahová, a franc tudja hova. Meg leszek állítva úgy, hogy az én drágám megáll. Utána csak hallgatózok, hogy mi történhet.Mikor Alec megszólal, hogy elkérné a hátizsákom, akkor nem mondok semmit, csak, hogy bosszantsam. Amíg a kezem nem szabad, addig minek tárgyaljak vele? Végül az egyik pillanatról a másikra el leszek engedve, s így az első természetesen reakcióm, hogy megdörzsölöm a kezeim. De hiába élvezhetem a rövid szabadságot, ha utána Josie kiköti a jobb kezemet valahová. Telik a perc, s az lep meg, hogy le lesz véve a szememről a kendő. Lassan nyitom ki, hogy legyen ideje a szememnek megszoknia a fényviszonyokat. Mikor megpillantom Alec Delgao pofáját, akkor elnézem egy darabig, de utána taktikusan, s mert férfi vagyok, így sokkal inkább döntök Josie alakja mellett. Vajon ő mennyire viseli a fennálló helyzetet? Izgul-e? Remélhetőleg nem, s ha túljutunk ezen, akkor mindenképpen megajándékozom őt. - Rendben. - egyezek bele, aztán már jön is az első ártatlan kérdés Alectől. - Igen, Edmund Bewild vagyok. - nyugodt, gyors és percíz válasz részemről, meg sem izzadtam tőle. - Útban voltam és vagyok a Dominiumi hatalmának. Régi pozícióm nyomán, meg hatalmas tudástárral rendelkezem. Gyerekeimet a feleségem halála után elvették, s megkezdték az átnevelésüket. Felesleges megvárni, míg valamelyik nap eltesznek csendben láb alól, mikor még élni akarok. Így jött a varázslatos ötlet. - s úgy tűnik, hogy talán fejlődőképes Alec. Szavai nyomán, ha ezt kéri tőlem, akkor nekilátok vetkőzni. Nem tudom levenni normálisan minden öltözetem. Fél kezem meg van kötve, így teljesen nem tud az lejönni. De érzékelheti, hogy nem ellenkezek, sőt minden további nélkül meztelenre, amennyire csak lehetséges. Ha ennyire ki van éhezve Alec, hogy pasit bámuljon, azaz akarom mondani ellenőrizzen engem. Egyszer egy megfelelő pillanatban rákacsintok Josie-ra. Ami a hátizsákomban található egy erdei terepszínű öltözet, ital és túlélő felszerelés. Vannak kenőcseim, s elsősegély dobozkám is. Túlélő felszerelés alatt azt értem, hogy egy kisebb balta, egy nagy vadászkés és természetesen maradhat ki belőle a hálózsák sem.
Rég nem jártam idelent, nem volt okom rá és a kedves emlékek sem vonzottak. Habár olyan jól, mint az itteni első estémen, nem aludtam…egészen a kidőlt fa alkalmi kuckójáig a Perda közepén. Azért nem tévedek el, magabiztosan haladok, még ha lépteim nem is sietősek. Ezzel próbálom még egy kicsit megkönnyíteni Ed dolgát, ami biztosan nem könnyű az ismeretlen és nem épp napfényes terepen. A cellákhoz érve elbizonytalanodok, de végül az első kettő méretüknél fogva kiesik a rostán, hárman csak nagy üggyel-bajjal férnénk be. És akkor még nem beszéltünk magáról az ittlétünk okáról, amit nehezen tudnánk kivitelezni heringmódon összezsúfolódva. A harmadik megfelelő méretűnek tűnik, úgyhogy hacsak Alec nem irányít másikba, akkor ez lesz a nyertes. A hátizsák-levétel procedújárához szükséges kioldani Edmund kezeit, így rögtön hozzálátok. Óvatosan dolgozok, de határozottan, hogy sérülés, ugyanakkor időveszteség nélkül is ki tudjam bogozni a kötélcsomót. Fújok egyet bosszúsan, túl jó munkát végeztem. Szerencsére enged a csomó, csak egy körmöm bánta, de nem kellett segítséget kérnem. Ed jobb kezéről nem veszem le teljesen a hurkot, hiszen azt kell most kikötnöm, miután lekerült Edmundról a hátizsák. Most ismét gondosan és finom mozdulatokkal dolgozok, majd kínlódhatok megint a csomóbogozással, ha már nem kell kikötve lennie, ez van. - R-rendben. Bűnbánóan elmosolyodok, alsó ajkamat beszívva. Kitudódott a kis cselünk, de nem kezdek szabadkozni, nem úgy fest Alec, mint aki le akarna kapni a tíz, izé húsz körmünkről minket miatta. Kis turpisság, amivel tulajdonképpen nem ártottunk senkinek. Ugye? Ugye?? Remélem emiatt nem indulunk azért kötelező jelleggel mínuszból. Nem kérdezek rá, nehogy feleslegesen emlékeztessem rá mentoromat vagy netán ötleket adjak neki. Ed vállát megérintve lépek a háta mögé, hogy kioldjam a kendőt és le is veszem. A mozdulat közben finoman megsimítom tarkóját majd ellépek mellőle. Végre én is leveszem hátizsákomat, a rácson kívülre teszem ki, ne legyen útban. Épp visszaérek „rendkívül nagy” utamról, mikor Alec ismerteti a játékszabályokat. Nem felelek a kérdésre, szerintem költői, másrészt nekem nem annyira tetszik a második fele, egyet öntudatlanul hátra is léptem, újra kívülre kerülve a cellán ezáltal. Nagy levegőt véve visszamegyek és kicsit kihátrálva a képből, ahogy egy jó verőleányhoz illik a falnak dőlve figyelem a beszélgetést. Könnyű kérdések jönnek, nem aggódok, hogy szükség lenne az én „megdolgozó” szerepemre. Nagy nyugalmamból az utasítás zökkent ki. - Höh? Valahol a szusszanás és felhorkanás közötti hangot produkálok, szemeim pedig elkerekednek, mikor Ed tényleg vetkőzni kezd, mindenféle tiltakozás nélkül. Nem mintha most újat pillanthatnék meg, de azért mégis szokatlan a szituáció. A kacsintást elcsípem, mire hangtalan csókot dobok vissza reflexből. Hát ennyit arról, hogy ne tereljem el Edmund figyelmét..pedig mikor bejöttem a zsákom lerakása után, direkt kerültem a szemkontaktust, hiszen már elkezdődött a kihallgatás akkor. - Mi a helyes kérdés? Nem elég ennyi? Vagy hogy segítsek neki? Tapasztalatlan vagyok a kihallgatásokban, gyanítom egyik kérdés se helyénvaló a háromból, de az alsónadrágnál – hacsak Alec nem állította le hamarabb – nem bírom magamban tartani őket. Persze ha itt tényleg testüreg motozást tartanak, akkor tényleg mindennek hullania kell. Max a zokni maradhatna, olyan hideg van, még felfázna az én drágám.
Josie bűnbánó mosolyára cinkos mosoly a válaszom. Egyébként tényleg nem zavart a dolog, különben szóltam volna miatta korábban, inkább csak jelezni akartam Josie-nak, hogy legközelebb körültekintőbben segítsen. Már ha lesz még alkalom, hogy hazahoz valakit. Ki tudja? A végén még ő lesz az Ellenállás Arca, a legfőbb toborzónk. Lássuk be, lényegesen kellemesebb jelenség, mint Carter és nem csak mert döntően több, szebb haja van. Bewild közben fél kézre ki lesz kötve és a szeméről lekerül a kendő, Josie háttérbe vonul és így egymást vesszük szemügyre a férfival. Neki meg kellett szoknia a fényviszonyokat, de az a pár másodperc többlet nekem nem adott bármihez is érdemi előnyt. Na de jöjjön a kikérdezés. Mondtam már, hogy mennyire utálom az ilyeneket? - Hogy szúrtál szemet a rendszernek? Úgy értem, leszereltél magasabb rangról, sokat tudsz. Ez még önmagában nem bűn, nem is egyedi eset. - Tudom, apám is hadnagyként szerelt le - mennyiszer dörgölték ezt az orrom alá célzás értékkel, hogy mi lenne az elvárás tőlem is, mármint a hadnagyi szint elérése -, ő mégsem böki senki szemét. Legalábbis eddig és tudtunkkal nem, de ha változik a szél, akkor arról idejében kell tudnom és értesíteni a családomat. Közben magamban elmosolyodom Josie szusszantó reakcióján és Bewild csendes engedelmességén. Eddig első benyomásra a férfi egy olyan ex-katona, aki követi a parancsot, de a szája nagy. Ez sodorta volna bajba? - Tudod is ki utál ennyire, hogy téged meg sem próbáltak átnevelni? - Pillantok fel, hogy halad a vetkőzéssel és ahogy látom, majdnem készen is van, de nem bámulom őt meg, az én érdeklődési köröm e téren egyedül és kizárólagosan a nőkre szorítkozik. A táskája tartalmához fordulok vissza, pakolgatok ki, a kenőcsök kupakját letekerem és bele-beleszagolok, hogy mi van benne, vagy ha feliratozva van, akkor megfelel-e a tartalom a címkének? A kacsintásról és a pusziküldésről így le is maradok, mondjuk egyiket sem nekem szánták, szóval nem is baj. - Nem inkább mi a helyes válasz? - Nézek fel aztán kérdőn Josie-ra, mert nem értem, mire utal, hogy mi a helyes kérdés? - Ha kijut innen élve, akkor vetkőztetheted kedvedre még ezerszer is felőlem, kikötözve is, azt a mókát arra tartogassuk. Úgy látom elboldogul... Gatyát is, zoknit is, Bewild! Nehogy nekem ott legyen a robbanótöltet... Van ismerősöd a kapuknál? - Pillantok fel a zsákból ismét, miután intettem neki, hogy a maradék ruhadarabkától is szabaduljon meg és a zsákból így kiemeltem a baltát meg a kést is. Ilyen fegyvernek alkalmas eszközöket keveseknél mernek hagyni, pont azért mert fegyvernek jó. És Bewild munkájához nem kötődik ilyen eszköz, tehát valaki segíthette vagy máshogy ravaszkodta ki... Hasznos információ lehet nekünk, akárhogy is történt. Vagy a kísérőjétől vette el? Bewild leszerelve polgár volt, ergo nem lehetett egyedül. Elvileg. - A kísérőddel mi lett?
Ha nem lenne bekötve egy jó darabig a szemem, akkor láthatnám, hogy miként bajlódik a saját csomójával az édes egyetlenem. Mivel nem adatott meg nekem a látás egy jó farabig, így a hallgatás a fő szerepem. Úgy vélem, hogy egyes megszólalások valamit lelepleznek egy-egy jellemről. Ami az egészben mi a legviccesebb, hogy alig kerülhetek majd szabadság alá, mert utána rögtön újra ki leszek kötve a drága nő által. Tűröm a bánásmódot, hiszen ez már sokat elárulhat a jellemem jellegéről. A nagy csendet végül a férfi szavai törik meg. Mosolyra húzom a szám. - Úgy szúrtam szemet a rendszernek, hogy jómagam egyáltalán nem születtem igazi nemesként, mármint vezető családok egyikeként. De ahogy az Igresda család egyik nőtagja lett a feleségem, úgy én részese lettem ennek a világnak, amit sosem akartam, s hála szerencsére a volt párom nem erőltetett. Sok információim vannak ezen világról, de vannak infóim, magáról a rendszerről, amit saját magam megértettem a szolgálatom során. Alec, a kapcsolatok néha fontosabbak, mint minden más. - nézek bele a férfi arcába, majd várom tőle, hogy miféle kérdésekkel szeretne még megdobálni. - Az egész Igresda család utál, tán kivétel a vér szerinti gyerekeim, akik anyjuk haláluk után, eléggé érdekes módon az Igresdák felügyelete alá kerültek, én meg akkor töltöttem az 1 év gyászomat. Nincsenek apa gyerekek találkozós élményeim – húzom el az ajkaim, ezzel szintén jelezve, hogy bizony nem tetszett a kialakult helyzet. Több ízben érzékelem, s tapasztalom Josie test és jelbeszédét. Mikor csókot dob, akkor sunyin mutatom neki még, hogy legyen jó kislány, s akkor utána kap valamit tőlem. - Nem kell tudósnak lenni, hogy tudd egy idősebb embert kevésbé tudsz átnevelni valamire, mint egy fiatalt, aki nem rendelkezik tapasztalattal. - tudom le az átnevelés kérdését, csupán ennyivel. Ami viszont szemet szúr nekem, hogy Alec nagyon megragadta a bombás ötletem, amit én igazából nem veszek rosszul. Csupán egy kisebb mosolyra futja, de semmi több. - Úgy látom Alec alapos lettél hirtelen. - ami engem igazol, s ennek rendje és módja szerint, ha egy kézzel is, de ledobom teljesen textilt. Szerkezet viszont egyikben sem volt. Ez sem gond számomra, azonban Josie-ra nézek, mikor úgy érzékelem, hogy kell a figyelmem. Itt anyaszült meztelenül álldogálok előtte. Bennem csak egy lehetséges forgatókönyv ugrik be. Mármint Josie emiatt bizony meg fog kívánni. Az elmúlt időket nem lehet kitörölni a női emlékezetből. - Minden kapunál egy volt ismerős ember áll, ha csak fenn úgy gondolták, hogy le kell őket szintén váltani. A rendszer óvatos, s megnézi először, hogy ki mennyire hasznos. - tudnám le azen kérdéskört, mikor ő saját maga olyan alap kérdéssel próbálkozik, aminek nem lenne itt az ideje. - Megszöktem a megfelelő pillanatban, a megfelelő szöveggel.
- Én nem.. nem így értettem. Felelem Alecnek kissé zavarodott zavarban. Már a helyes válasznál kicsit lezsibbadok, elvégre itt most nem lexikális tudást kérdez ki, nem kellene, hogy helyes választ emlegessünk, de pontosan értem, hogy hogyan érti. Mikor a kikötözősdit említi, akkor feledem ezt és a fejem búbjának utolsó hajszála is zavarba jön, mert a nyelvem hegyén a válasz, hogy ilyesmiből se Ed, se én nem kérek, de szerencsére időben harapok a nyelvemre, nem csúszik ki a felesleges válasz. - Hanem… hanem, hogy.. ah, már mindegy is. Hebegésem a végére egészen elhalkul, a végét meg már tényleg csak magamnak mondom, sőt, mellé még legyintek is gondolatban. Elvégre Alec kiadta az utasítást, gatyát és zoknit is le, szóval nem volt elég annyi. Edmund pedig az utasításnak megfelelően le is vesz mindent, egyedül, a segítségem nélkül. Szóval felesleges volt a kérdésem. Egészen a falig hátrálok, szóval kábé egy lépést, és nekidőlök a falnak. Elfojtok egy sóhajtást, a teljesen pucér Ed látványa más helyzetben egészen más hatással lenne rám, még kikötözve is, de így, hármasban, szenvtelenül sorolva a kérdéseket-válaszokat, hát inkább kényelmetlenül érzem magam. Azért nem fordulok el, nem vagyok sem prűd, sem álszent, de nem is bámulok a fenti okokból kifolyólag. Igazából pillantásom is többször Alecre ugrik, ahogy kipakol a táskából. A túlélő felszerelés egyes elemeinél magamban felszisszenek, némelyiket ártó szándékkal akár fegyverként is lehetne használni, erre nem is gondoltam, mikor kijelentettem a bejáratnál, hogy nincs kedvesemnél fegyver. Az előbbiekből tanulva viszont egyelőre nem kotyogok közbe, jobb, ha a csendes megfigyelő szerepében maradok. És tényleg az vagyok, megfigyelem Edmundot is, magamban egyeztetem szavait a korábbiakkal, gesztusait, hangszínét, de nem találok tévesztést, főleg, mikor a fiairól beszél. A lelépést firtató kérdésre viszont nem ad olyan teljeskörű választ, ami szerintem jelen helyzetben elvárható lenne. Pláne, hogy ha jól rémlik nem is volt túl nagy turpisság lerázni az őröket. Furcsa, hogy ennél a kérdésnél akadunk el, mármint én, nem értem, miért nem fogalmaz pontosabban Ed, lehet idegesíti az egyszerűsége? Most Alec arcára ugrik pillantásom, érdekel az ő reakciója, elvégre lehet ez így oké neki és akkor mehetünk tovább, ha nem, akkor meg úgyis belekérdez.
- Ez sajnos nagy igazság. - Biccentek egyetértően arra, hogy milyen sokat számítanak a kapcsolatok. - Tehát ha jól értem, eddig az exed árnyékában húztad meg magadat, ő védte a seggedet, s minthogy ő már nincs, elkezdtél mások szemében szálka lenni. Pechedre nem is bizonyultál elég hasznosnak, hogy még így is megtartsanak... Mit gondolsz, pontosan kik akartak eltenni láb alól? A kedves mama? Vagy az apósod? Sógor? És belenyugszanak-e abba, hogy te megpattantál a sok információval és nem meghaltál? - Kérdezgetem tovább, és hálát adok a CsH randomgenerátorának vagy névtelen ügyintézőjének, vagy bárminek, ami June-nal hozott össze, mert mindketten kellően kisemberek voltunk, így ez nem okozott bonyodalmakat. Ja, meg akibe June beleszeretett, az se egy nagykutya, így ő se akart engem kinyírni. Ez azért érzékenyen érintett volna. Felsandítok Josie-ra, mikor hebeg kissé és látom a zavar egyértelmű jeleit. Mondanám, hogy később ezért bocsánatot kérek majd... de nem fogok, hacsak el nem csíp a fülemnél fogva vagy ilyesmi. Ugyanakkor nem is tervezem feszegetni a határokat, egyrészt mert Josie is érintett és őt bírom, másrészt egyébként sem érdekel, hogy mit és hogyan csinálnak az ágyban. Vagyis nem ágyban, mert gyaníthatóan még ők sem jutottak el egy tisztességes alvóalkalmatosságig. Mindenesetre Bewild nem menekül, kisvártatva olyan meztelenül álldogál előttünk, mint ahogy megszületett annak idején. - A-ha, kérlek, ne felejts el a végén öt csillagot adni a börtön-szolgáltatással való elégedettséged jeleként, kösz! - Jegyzem meg cinikusan az alaposságomra vonatkozó dicsérete(?) után, miközben kipakolok pár érdekes holmit a táskájából, amelyek felvetik a kérdést, egy polgárnál hogyan vannak ilyenek? És hogy jutott ki velük? - Hm. - Mosolyodom el a válaszára, leteszem a motyót és jobban kényelembe helyezem magamat a földre ülve és hátradőlve a rácsnak, lábaimat lazán keresztbe téve. Ő meg csak hadd álldogáljon tovább pucéran. - Mesélj! Ne kelljen már Josie-t megkérnem. Gondolom ismered a sztorit... Neked nem volt ez az egész gyanús? - Nézek fel Josie-ra megerősítésért, aztán vissza Bewild-ra.
Haladnak a dolgok, bár azt nem nehéz észrevenni, hogy Josie másképpen viselkedik így hármasban, mint kettesben. Érthető, hiszen a helyzet eléggé fura, ráadásul Alec fiú volt olyan kedves levetetni velem a teljes öltözetem, emellett pedig ki vagyok kötözve. Merem remélni, hogy nem fog panaszkodni, vagy megjegyzést tenni Alecre, ezt most szépen tűrnie kell. Ami viszont tőlem várható, hogy egyes pillanatokban ránézek kedvesemre, s használva a pislogás kódjelzést, átküldeni neki az üzenetet, hogy maradjon nyugodtan. Meg ami azt illeti, ha Alecnek van egy pillanata, mikor nem figyel ránk, akkor hozzá is érek Josiehoz egyszer, úgy sunyiban, s picit végighúzom az ujjam az ívein. Azonban nincs szerencsém, mert utána eltávolodik tőlem, s a falnak dölve néz rám távolabbról. Mindegy, merem remélni nem futamodik meg. Azonban Alec nem hagy nyugodni. -A kapcsolatok rendszere mindent felül tud írni. – toldom meg az előzőeket a következővel, majd a soron következő szavaira koncentrálok. -Megfogalmazásod erős, de helyén való immel ámmal. Lehet én senki voltam, de attól függetlenül, jó kapcsolatban voltam a volt feleségemmel. Két szép gyerek a bizonyíték rá, s vitatkozás mentes közös házasság bizonyítja. Betegségben halt meg, amit nem tudtak gyógyítani. Ha pedig úgy véled, hogy nem voltam elég hasznos számukra, akkor tegyél úgy. – nem fogok a volt rangommal visszaélni. Teljesen másképp csapodna le a férfinél, mint a jelenlegi szándékaim. -Leginkább az Igresdák ellenségei, én csupán egy feláldozható bábu voltam a sakktáblán. Hasznom addig volt, míg igen komoly vezető voltam az egyik ágazatnál. Sikeres vezető, a elődeimről, meg az utánam levő ellenséges utódom egy töketlen barom. Arra jó, hogy a kancellárok utasításait kutya módjára elvégezze. Tudod ki akar két tűz között maradni. Esetleg te? Vagy éppenséggel Josie? Nem hinném. Szóval feleségem halála után egyik tábor több ízben kisértetet tett a megölésemre, míg a másik csak azzal büntetett, hogy a gyerekeimet elvették. Te képes lennél túlélni abban a közegben Alec? – teszem fel a kérdésem fanyar mosollyal, hiszen igen vannak dolgok, amiket még nem árultam el olyan részletesen Josienak sem. -Míg ide értünk a falnak támaszkodó szépséggel, addigra lehet tehettek annyit az egymásnak feszülő két erő, hogy az információm csupán érdekesek legyenek, mint felhasználható erős bizonyíték. Katonák, katonák ellen feszülnek a színfalak mögött. De ha engem kérdezel, akkor a húgod játszik a tűzzel. – ez az én szavaim a számára, mikor jönnek a börtönös szavai. -Börtönszolgáltatás? Nah ne viccelj, csak azért kapsz négy csillagot, mert zavarba hoztad őt. – jelzek a fejemmel kedvesemre, naná, hogy megjegyzem. Sőt mi több megtoldom a következő gondolattal. -Ha neked lenne valakid, mondjuk nő, akit elhoznál és hasonlóképpen járna el bajtársad, akkor mit éreznél? – s akármi is lesz ezután, én nyiltan felvállalom Josie-t úgy, hogy a szavaim után ha rám figyel akkor küldök neki látványosan egy puszit. Ami a következő hihetetlen fordulatot jelenti, hogy érdekli a szökésem. Nah nee! Komolyan egy pitiáner résznél kiváncsi? -Szőrszálhasogatásból ötös. De ha ennyire kiváncsi vagy rá, akkor ott kezdeném, hogy Eloraki piacra mentem a két kísérőmmel. Az egyik nő, míg a másik férfi. A nagy tömegben, s nézelődésben voltam annyira jóban velük, hogy elküldjem őket, hogy vegyenek maguknak azt amit szeretnének. Nem volt ellenkezésd a részükről, hiszen családosok, s ki tudna ellenállni 1-2 cuccnak, amit a családjának vásárol, vagy alkud valamiért cserébe. Én meg egy kisebb sikátorba be, ott átöltöztem az előkészített mostani ruhámba. Ha keresik az embert, akkor alapból más ruházatot keresnek. Azután a leghamarabbi kapun ki a vadonba, hogy találkozzak a Szépséggel. Út közben kikapcsoltam a PDA-m, tartva attól, hogy bemérnek.
A falnak dőlve kicsit elkalandoznak gondolataim, még Ed iménti, futó érintése okozta vibrálás is a háttérbe szelídül, ahogy az elkapott pislogással küldött üzenet megfejtésén dolgoznak agytekervényeim. A bő egy hét alatt sok ilyen jelzésformát érintettünk, de elég sok volt az új információ, ennyi újdonságot még nekem is nehezen fogad be az agyam, úgyhogy nem tartom kizártnak, hogy csak valami Ed szemében ment és amiatt pislogott szaporábban. De! Ez az ütemes pislogás jelenthette azt is, hogy maradjak nyugton… mondjuk még jó, hogy én is arra jutottam az imént, hogy jobb csendes megfigyelőként jelen lennem jelenleg. Vagy azt üzente, hogy epres samponnal kéne hajat mosnom. Lopva ujjaim közé csippentem hajam végét és babrálok vele elmerengve az esetleges üzeneten. Hát mi tagadás rám fér a rendes hajmosás, alig várom, hogy elmerüljek melegvizes medencében leáztatva magamról Perda porát. De miért pont epres samponnal? Nincs is olyanom, fogadni is mernék rá, hogy még a feketepiacon se kapni ilyesmit. Talán matam aridás samponnal lehetne, ha létezne ilyen… talán létezik, csak még nem tudok róla. Hm, a legközelebbi eloraki kiránduláson tényleg el kell vitetnem magam Jasmine-nel ahhoz az árushoz, aki mindenféle tisztálkodószert árul. Ha nála sincs, akkor megtaláltam a piaci rést. Tamara halálának említésekor csorog vissza figyelmem a beszélgetésre. Lebiggyesztem ajkaimat a folytatásra, ezek a bizonyos Igresda-ellenségek idáig nem kerültek szóba. Érdekelnének, kicsodák, nem mintha ezek a „felsőtízezerhez” tartozó családnevek nekem sokat mondanának, de könnyebb úgy rájuk gondolni, mint névtelenül. Plusz Alec és az ellenállásnak ez is érdekes lehet, meghagyom neki a kérdést, engem más foglalkoztat. - És ők, ezek az Igresda-ellenségek se akartak megzsarolni vagy lefizetni, nevezd ahogy tetszik, a fiúkkal? Átállítva téged, megint magas rangba juttatva, a segítségeddel Igresdáékat eliminálni és megkaphattad volna a fiúkat? Azt értem, hogy miért Tamara halála utána, az Igresda védőkör alól kikerülve próbálták meg eltenni láb alól azt, aki túl sokat tud róluk. Azt is értem, hogy miért nem próbálták csak simán átállítani. No de, hogy egy jó szakmai kapcsolatokkal rendelkező szakembert kihasználva nem próbáltak előnyhöz jutni lefizetve őt, az kérdés számomra. Lehet csak sötétek. Nem minden befolyásos gazdag okos is. A börtönszolgáltatás értékelésénél megint csak elgondolkodok, vajon miért jár plusz csillag az én zavarba hozásomért? Vagy pont hogy levonás? Ez nem teljesen tiszta, de most megállom és nem fecsegek közbe felesleges kérdést. Aztán belülről bele kell harapnom számba, hogy nehogy felnevessek. „Mondjuk nő” Persze dicséretes Ed nyitottsága Alec partnereit illetően, de látszik, hogy nem látta Alec hódításait a RebellIvóban. Csak akkor komolyodok meg, mikor eszembe jut az ismeretlen perdai lány, Naphajú, remélem neki ilyen kikérdezésen sose kell átesnie. De hát egy perdainak miért is kéne, így elhessegetem ezt a rémképet. - Umm, nem, de ismersz. – Válaszolom Alecnek, és tényleg ismer, ismeri a naivitásomat. Egyébként nem lep meg, hogy belekérdezett, nekem is fura volt a válasz. Ha nem fejtette volna ki Ed mégis, akkor azt már gyanúsnak ítéltem volna és mondtam is volna, de így megkönnyebbülten jegyzem meg: - Egyezik a sztori az egy héttel ezelőtt elmondottal.
