-Pontosan tudom mit csinálok. *Vágom rá bátyám intelmére határozottan a magam álláspontját, ehhez már csak ráadás a dacos toppantás, amiből Max tudhatja – bár vele szemben nem sokszor fordult elő – hogy mennyire megmakacsoltam magam. Kell is, mert most mindketten ellenem játszanak, az egyik csak azért is tartja még a fegyverét, a másik meg eloldalaz mögöttem, hogy ne legyek kettejük között. Néha nagyon nehéz a férfiakkal! Igyekszem képben maradni, vagyis mozdulok amerre Max fegyverének csöve mozdul, és olykor hátrapillantva Vadembert is figyelem, mert a végén még becsapnak. Azt viszont tisztán hallom amikor Vadember fegyvere a talajra esik, és kicsit megkönnyebbülök. Egy fegyverrel kevesebb, de Max kezében még mindig ott van, hiába kérlelem. * -Csak játék volt. *Azt hiszem legalábbis, hogy a megjegyzés nekem szólt arra, hogy Vadember nem akar engem bántani, de ez nem elég ahhoz, hogy ő is letegye a fegyverét. Most Vadember az aki bármibe belemenne miattam és ezt értékelem is, és nagyon megható, hogy vigyázni akar rám, de egyrészt ezen a ponton már túl vagyunk, másrészt, nem most kellene. * -Senki nem visz senkit sehova! *Kissé ingerülten vágok közbe, s nézek hátra Vademberre is, még mindig úgy állva, hogy a lehető legtöbbet takarjam ki belőle. Érzem, hogy kétségbeesésem már könnyeket csal a szemeimbe, szúró fájdalom előzi meg biztos előjelként, de most nem fogok pityeregni, nem! Kihúzom magam, épp amikor Max megszólal és ez némileg kifogja a szelet a vitorlámból, még sem hagyhatom, hogy így elmenjen. Nem, mert tudnom kell azt, hogy nem csak most hátrál meg amikor én is itt vagyok, hanem majd máskor is megteszi értem, Vademberért. Elfordulok, tekintetemmel Vadember fegyverét keresem, s mikor meg van odalépek és felemelem – hacsak ő nem tette meg, akkor viszont csak bólintok és nála hagyom – de ha a kezemben érzem akkor felé lépve az ő kezébe nyomom.* -Maradj itt kérlek! Bízz bennem! *De már fordulok is a bátyám távolodó alakja felé és sietve igyekszem beérni őt. * -Max várj kérlek! Ne menj így el! *Ha kell futok is utána, hogy elérjem és megfogjam a karját, hogy megállítsam és magam felé fordítsam. Könyörgőn nézek fel rá, ha szemben állunk végre egymással akkor másik kezemet a mellkasára simítom és közelebb is lépek hozzá.* -Kérlek…köszönöm…köszönöm, hogy most így döntöttél, de szeretném tudni, hogyan döntesz majd máskor, később, amikor nem állok kettőtök között. Kérlek Max! *Tudhatja, hogy mennyire fontos a számomra, elmeséltem neki, bár akkor épp a mélyponton voltam, de minden megváltozott. * -Ő nagyon fontos a számomra és tudom mit kockáztatok, de épp te mondtad, hogy ne érdekeljen más véleménye, hogy csak a boldogságomat tartsam szem előtt. Vele boldog vagyok. *Próbálok azokra a kérdésekre is válaszolni, mielőtt még feltenné azokat, megelőzve a szavait. Nem tudom milyen messze vagyunk Vadembertől, hol értem be a bátyámat, hogy hallhatja-e a szavaimat, de ha igen, az sem érdekel. Csak Max válasza a fontos most és nagyon remélem, hogy Vadember is megvárja és nem megy el.*
- Csak játék. Akkor még jó ötletnek tűnt, de most már nem is értem, miért tűnt annak... - Egészítem ki Szöszi szavait némi önkritikát gyakorolva. Csak meg akartam lepni, de azt hiszem, ha lesz még legközelebb, inkább letépett virágszállal támadok. Fogalmam sincs, ha egy ilyent látott volna a bátyja, akkor mit reagál, de ez már nem fog kiderülni. Nem tanúsítok ellenállást, ledobom elé a ki sem biztosított és meg sem töltött fegyvert, de ha tudnám, hogy ezt is gyanúsnak találja és csapdát szimatol, biztosan magamban jót mosolyognék. Hát igen, akinek a szeme sem áll jól... Elkezdem mondani, hogy a továbbiakban is tartanám magam ehhez, hogy nem fogok ellenkezni, csak két dolgot kérek cserébe, de igazából nem érek a mondataim végére. Ez sem sűrűn esik meg egy Delgado-val, kiváltképp, hogy egyszerre ketten is szólnak közbe. Hát ez tényleg nem az én napom! A fordulat itt jön, hogy Max az, aki sarkon fordul, leengedve és eltéve a fegyverét. Ez utóbbinak azért is örülök, mert Szöszi már megint betáncolt elém és féltem őt. Féltem a bátyja szavai ellenére is. Mire felocsúdok, már azért engedem le a kezeimet, hogy Szöszi a tenyerembe nyomhassa a Styx-öt - minek is? -, aztán bólintok neki. - Bízok benned. - Ha azt mondaná, minden rendben lesz, ha vele sétálok be a Városba, akkor mennék vele. Aggódnék, ahogy most is, de bíznék benne, ahogy most is. Szavaim viszont már Jasmine hátát, röppenő aranyszín tincseit érik, ahogy elfordulva tőlem a bátyja után lép. A maradj itt részt viszont sajátosan értem, elindulok utánuk, megtartva pár méter távolságot, de hallótávolságon belül maradva, már ha egyáltalán nagyon eltávolodtak tőlem. A Styx-öt időközben hátul az övembe tűztem, kezeim szabadok és jól láthatóak, ha felém pillantana bármelyikük is. Csendben figyelek. Ha hallom Jasmine szavait, akkor az utolsókon elmosolyodom, a szívem egyszerre repdes örömében és zakatol félelmében, hogy itt lehet valami nagyon félresiklik majd. Miattam. Megvárom Max válaszát, mielőtt én szólítanám meg...
Látom a toppantását is, és innen tudom, hogy nem, egyáltalán nem tudja, csak az érzelmei után rohan, mint mindig, ha ilyet tesz, és az pedig sosem adott jó eredményt. Nem tanul belőle, s elfeledi, tettei másokra is hatással vannak. Akár így, akár úgy. - Ha így dobbantasz a lábaddal, akkor éppen az ellenkezője igaz szavaidnak. - jegyzem meg nyugalommal, de továbbra sem rá figyelek, s felettébb nem örülök, hogy kettőnk közé állt. - Állj. Félre. - ez a hang nem az, amit megszokhatott tőlem. Idegen. Más. - Ostoba játék. - veszélyes. Ha nem én jövök, akkor már mind a ketten halottak is lehetnének. - Erről nem te döntesz. - Én. És nem tetszik a patthelyzet, mert alapvetően sem akarnám bevinni, elvinni, sehova, ha bántaná húgomat, én intézem el, de akkor alaposan. Csak egy mód van, hogy mind a ketten megússzák, az pedig az, ha itt sem vagyok. Hiába vannak szavai utánam, haladok, mert jobb így, de csak hallom lépteit, s noha meg tudja fogni a karom, nem rántom el, de nem is fordulok vissza, nem véletlenül. Amit nem látok, az nincs, és húgom éppen most megint az ostobasága után megy, hogy tegyem meg pont azt, ami mind a kettejüknek veszélyes. Elém penderülhet, akkor is megyek tovább, s mehet mögöttem, mellettem, akkor is megyek tovább. De meg kell állnom, mert tudja, mivel hathat rám. Csak egyet nem tud, hogy most éppen miatta és miattuk akarok elmenni, erre visszatart. Komolyan nézek rá. Tényleg nem érti. Csak a nagy szerelem létezik a számára, semmi más. Boldog, és ez sokat számít nekem. Az ebből fakadó következmények már mások, ha ezek rám is hatással vannak. Csendben maradok mindvégig, s hallgatom. Ha hallom, hogy jön a férfi mögöttünk, akkor egyik kezemet hátralendítem, s tenyerem fordítom felé csak. Nem véletlenül nem akarom látni. - Te ott maradsz, és csendben. Nem látlak, nem hallak. - hangom nyugodt, de szigorúan parancsoló. Remélem, van annyi esze, hogy tudja, miért teszem. Noha nagyon kíváncsi vagyok rá, kit választott húgom, annyi elég volt, amit láttam, ha legközelebb találkozunk, kire figyeljek. - Úgy döntök, ahogy a legmegfelelőbbnek tartom akkor és ott, s ebbe még te sem szólhatsz bele, sem most, sem akkor. - ráhelyezem tenyerem kézfejére. - Fogalmam sincs, mióta mióta kételkedsz bennem. - nem értem, miért kellett ezt előhoznia. - Most elmegyek. - mindenki a saját döntéséért felelős. Ő így döntött, mert így megtalálta a boldogságot. Azt nem is kell mondani, hogy minden döntésnek következményei vannak, s az meg nem mindig örömteli. - Légy boldog, Jas. - átkarolom, s feje búbjára csókot adok, hogy kibontakozva, s a másikra továbbra sem odapillantva, távozzak. Csak így lehetnek biztonságban, s remélem, ha a húgom érzelmeire hallgatva megállítani kíván, a másik fele van olyan eszes, s megérteti vele, hogy ez most a lehető legjobb megoldás. Az ő érdekükben, és a miénkben is. Ám a férfi hangja nem hagy nyugodni. Újra, és újra felmerül bennem két, nagyon hasonló hang az övével. S még az öltözet is.... stimmel. De akarjam-e tudni, akarok én barátkozni, akit be kéne vinnem? Minél kevesebbet tudok mind a háromról, annál jobb neki.
*Max ismer jól, hiszen együtt nőttünk fel, de aztán kissé eltávolodtunk egymástól. Nem volt szándékos, az élet hozta így, számára más utat rendelt a sors és én is egészen más irányba indultam. Neki ott van a családja, nekem a munkám és….mit is mondhatnék? Charles mellett egészen besavanyodtam, elkeseredtem, elvesztettem a reményt arra, hogy valaha normális életem lehet. Vadember volt az aki kirángatott ebből az ingoványból és Callum aki segített talpon maradni, aki lehetővé tette, hogy a Dominium szigorú törvényeinek keretei között is viszonylag szabadnak érezhessem magam. Most pedig ennek a gyümölcsét élvezem. Max szavai azonban már nem igazak, holott ő úgy érzi nem állít valótlant. * -Csak jobban érvényre szeretném juttatni a szavaimat. *Állítom, és vallom, hogy téved. Megváltoztam és már nem az a durcás kislány vagyok aki ragaszkodik a maga igazához, holott tudja, hogy az régen elveszett. Nem, nagyon is jól tudom mit csinálok, tisztában vagyok a tetteimmel, a következményekkel és a kockázattal is, ennek ellenére megteszem, mert így vagyok boldog. Nem tudom másképp elmagyarázni röviden, mi az amit Max látott, de még az sem elég amit Vadember mond, mert végül nem mond többet annál, mint amit én. Máskor talán nevetnék ezen az esetlen magyarázaton, amiben magra vállalja az ötletet, de most inkább azon izgulok, hogy Max megértse, elfogadja és túllépjen rajta. * -Nem! *Ellenkezem vele és igyekszem mindig kettejük között maradni. Némi szóváltásba keverednek aminek hiszem, hogy én teszek pontot a végére azzal, hogy erélyesen fellépek ellenük. Vadember el is dobja a fegyverét, ám az, hogy Max végül sarkon fordul és menni készül, nekem nem elég. Nem tudom miért, de az eldobott fegyvert Vadember kezébe nyomom, talán csak azért, hogy nála legyen, hiszen az övé, vagy ne maradjon fegyvertelen, vagy egyszerűen csak a rend kedvéért. Max után vetem magam és megállítom, hogy bizonyosságot szerezzek a jövővel kapcsolatban is. Tudom, hogy ezzel terhet pakolok a vállaira, nem is kicsit, de muszáj tudnom miként döntene most, hogy már tudja kivel hozta össze a sors. Nem könnyű elmondanom, mert meg sem áll, meg sem torpan, így kapkodnom kell a lábaimat, hogy lépést tudjak tartani vele, a karját is megfogom ha kell, hogy visszatartsam. Igen, az is lejátszódik bennem, hogy mindezt értünk teszi, mintha nem is lett volna itt, nem is látott s hallott volna semmit, és értem is, értékelem is. Épp csak ez most van és nem akkor amikor én nem állok kettejük között villámhárítóként. Látóterem perifériáján látom ahogy Vadember nem fogadva szót – mert mikor is tett ilyet? – elindul utánunk, de míg beszélek s majd várok a válaszra, Max nemes egyszerűséggel és kurtán utasítja ahogyan csak egy katonatiszt teszi. A nekem adott válasza először ijedtséggel tölt el, elutasításként élem meg, hiába fogja kezébe kezemet s néz rám a már ismert tekintetével, melyek egyszerre képesek most csalódottságot, határozottságot és mérhetetlen szeretetet sugározni. A félelem átjár. * -Én nem benned kételkedem, hanem a társaidban és a rangodban. Kötelességeid vannak mint katona, de egyben a bátyám is vagy. *Nem tudom tovább marasztalni és megtudni mit tenne ha nélkülem kerülne szembe Vademberrel. Vagyis, azt tudom mit tenne ha csupán ő egyedül állna vele szemben, ezért is mondtam, hogy nem benne kételkedem. De egy katona soha nem jár a Város falaink kívül egyedül. Kivéve persze most. Max végül átölel és érzem ugyan benne a tehetetlen haragot, mert belerángattam ebbe a képtelen helyzetbe, de érzem a szeretetét is. Az áldozatát. A döntésének okát. Megadom magam, elengedem miután kibontakoztam az ölelésből, miután ajkai puha, testvéri puszit nyomtak a fejemre.* -Bocsáss meg nekem, kérlek! *Halkan, szinte suttogva buggyannak ki belőlem a szavak, arcomon egy könnycsepp gördül le, mely épp úgy lehet a vereség, mint a megkönnyebbülésé tanúja is. Karjaim lehanyatlanak testem mellé, és tanácstalanul nézek Vademberre. Most, ebben a pillantásban láthatja azt, amit már korábban is próbáltam elmondani neki a választásról. A szétszakítottság érzéséről. És ebben a helyzetben nagyon nincs megoldás. Valakit elveszítek, így vagy úgy. *
Azzal egyet kell értenem, hogy ostoba játék volt, apró biccentéssel adom meg neki az igazat. Legközelebb virággal támadok, majd ez az eset lesz a kibúvóm Szöszinél, mert ahogy szó szót követ, úgy fest, hogy lesz legközelebb. Persze, milyen áron? Nem jó, ha miattam Szöszi elhidegül Páncélostól, vagy fordítva, és úgy vélem, emiatt is siet utána Szöszi a távozni készülő bátyjának. Én természetesen igyekszem közelebb somfordálni, és mikor rám szól emiatt az idősebb testvér, parancsolóan, akkor megemelt kezekkel, tenyerem felé fordítva jelzem, hogy oké, egyúttal meg is álltam, nem megyek közelebb. Ez amiatt is jó, mert közben ők sem távolodnak el jobban, szóval hármasunk ismét áll, csak most pár méterrel arrébb. Nem alakul túl fényesen a beszélgetés, tehetetlennek érzem magam, tehetetlen ember meg keresni kezdi a kiskapukat, a kínálkozó lehetőségeket. Egyetlen egyet találok: akkor kezdek bele, amikor még öleli a bátyját Jasmine. - Képzeld, Szöszi, milyen különös álmom volt! Azt álmodtam, hogy találkoztunk, pont itt, de egyszer csak felbukkant a bátyád, aki miután levette, hogy te meg én... - Kezdek bele pimaszul, kiskaput találva - vagy gyártva - magamnak, de ezúttal nem hagyom félbeszakítani magamat, én is úgy teszek, mintha Max nem lenne itt, őt senki se látta itt. A húga sem, aki épp ölelés-fogságban tartja, míg beszélek, és ezt használom ki. - ...szóval inkább úgy tett, mintha nem látott volna semmit és távozóra fogta sietve, te próbáltad marasztalni őt és kérlelted, hogy lehetőleg máskor se lőjön le engem, ha nem vagy velem. Amúgy köszi ezt! Álmomban is édes vagy! Viszont furcsák is az álmok, a testvéred álmomban tök úgy nézett ki, mint az a katona, aki már kétszer is elengedett. Persze, akkor még nem tudta, hogy közöm van a húgához, szóval lehet tényleg legközelebb laposra tapos. - Mosolyodom el némi öniróniával. Elismerem, nem feltétlen vagyok az a fickó, akit szívesen látnak legyeskedni a hugicák körül. De folytatom is, mielőtt megakasztanak, mert most jön a lényeg! - Hasonlítotok, már nem az én megtaposásomban. Ő sem tud hazudni, ezért sem akar semmiről sem tudni, mert ha nem tud semmiről, nincs is miről hazudni. Védene mindenkit, aki fontos neki, én ezt tiszteletben is tartom, de sajnálom, hogy úgy elsietett. Ha teszem azt, maradt volna, mondjuk itt ni melletted, te lehet ölelnéd is őt, akkor én felé fordulva azt mondtam volna... - Ennél a pontnál fordulok Max felé, mint aki szavait illusztrálva elszínészkedné, hogy egy jelen nem lévő személyhez fordulva kezd beszélni. Tekintheti Max is álomnak - elvégre ugye nincs itt, csak egy ravasz álomcsapdába került -, végülis annyi hülyeséget szoktunk összeálmodni, például hogy a húgunk egy rég halott csávóval találkozgat. De bármilyen nonszensz játéknak néz ki ez, őszintén beszélek. - Sajnálom. Sajnálom az ostoba tréfát. Azt is, hogy gondot és bajt okozunk. Hogy nem úgy mutatkozhattam be neked, ahogy szerettem volna. Hogy annak ismertél meg, amivé tettek. Elmondtam volna azt is, hogy igyekszem kitalálni valamit, amivel senki nem válik majd árulóvá, csak idő kell ehhez, az idő meg ellenünk van. Normális körülmények között meghívnálak dumálni és sörözni. Jó-jó, tudom, Benedict-eket csak teázni! - Mosolyodom el a végén, emlékezve, hogy a barlangban is határozottan azt a gyanút keltette, hogy nem iszik alkoholt. Tekintve, hogy Szöszi bátyja, ezt most már el is tudom hinni. És ha eljuthattam idáig, amit nagyon remélek, főleg, hogy Szöszi már nem tartja ölelése bilincsében bátyját, akkor visszatér tekintetem az "egyedüli" jelen lévőhöz egy kis mosollyal. Nem az elégedett fajtából, hanem a palástolt izgulós fajtából. Fene se gondolta volna, hogy ennyire érdekel majd egy - ilyen rendhagyóra sikeredett - pofavizit kimenetele. Alapjáraton nem szoktak pofavizitre vinni, mert az már komoly kapcsolat, az meg sosem volt nekem való. Mosolyom bátorítás is, válasz a könnycseppre, melynek csillanását idáig látom, és a kéklő szemek mélyén lévő fájdalmas őrlődést is látom... Tényleg érek én ennyi fájdalmat? - Szerinted... mit szólt volna minderre, ha itt lenne?
Elmosolyodom. Attól még durci. Nem igazán értettem ezeket sosem, mikor gyerek voltam, miért teszi, s mostanra már hiszem, hogy megértés helyett segíthettem volna neki, miként fejezheti ki magát, de hát én sem voltam egy akarnok, a lendület és a kíváncsiság vitt minduntalan, s a jókedv. S ráeszmélni, húgom ebből nem kér, vagy belőlem, inkább visszahúzódtam az életéből. Lehet, ezt sem tettem helyesen. Bőszen kívánom, hogy ne jöjjön közelebb, mert nem véletlen, hogy nem akarom látni az arcát. S szerencse, hogy a kendő is torzítja hangját, de ismerős csengése, hangleejtése akkor is ott visszhangzik a fülemben. Mint ahogy a tartása is, és ahogy a fegyver a kezében volt. - Vagyis kételkedsz abban, hogy a helyes döntést hozom meg. - fülemben van még tehetetlenségében tett toppanása, s ha tisztában van vele, ha nem, az éppen nem segít ebben. Én ismerem jobban, mit hogyan lehet tenni, s ha a szavam nem elég neki, a testvéri szeretetem, amit születése óta nyújtottam neki, akkor valami valóban elszakadt közöttünk. És hát persze a lángészt sem nekem osztották, ettől a megérzéseim még a helyükön vannak, s érzem, ez nem nekem szól, s ettől még eshet... rosszul? Nem tud, mint ahogy haragot sem érzek, s türelmetlenség sincs bennem. S látom, ahogy előttem áll, minden érzését kiterítve elém. Szeretném éreztetni vele, hogy szeretem, s hogy biztonságban van, adok abból, amennyit csak tudok, így szeretettel karolom át. - Sosem haragszom rád, már mondtam. - suttogom vissza, s ölelném még, ám karjai elhagynak, így tartom még, figyelve, mi is van vele, s érzem, jobb, ha elengedem. Meglátom a könnyet rajta, s lesimítom ujjammal, mosolyogva. Először elhessegetném a férfi szavait, kifejezetten sértőnek találom. Ám "utolsó" vagy "utószó" gyanánt úgy döntök, adja ki magából, ami benn rekedt, csak ne jöjjön közelebb. Kimondja mindazt, ami gyanú bennem élt, s egyben az is, hogy a látszatot így már nem tudom fenntartani. Legalábbis itt. A bázison meg erről úgysem tudnak. Húgomra pillantok, szemeibe, ugyan minek titkolnám, hogy a szavak, ami a másik férfitól elhangzanak, valósak. És csak a látóterembe lép! Végül is, itt most már úgyis mindegy, és eléggé semmibe veszik, hogy én hogy tudnám megoldani mindezt. Ugyanakkor nagyon is jól esik, mert amit hallok, az a testvérnek szól, nem a katonának. Szemeibe pillantok a férfinak a sajnálomra. Pár lélegzetvételnyi ideig hallgatok. - Azt, hogy egy felderítő átlát az álcázás mögött, mondjon neki az az álca bármit is. - sosem foglalkoztam a Dominiumi híreknek, nem érdekelt. Repülni akartam, arra vágytam, s ha ez azzal jár, hogy parancsoknak engedelmeskedem, még nem jelenti azt, hogy az ideológiával egyetértek. Mások az okaink. - S hogy mindenki meg akarja neki mondani, mit tegyen, mi lesz a helyes, egyedül az ő szavait veszik semmibe, s nem is kérdezik, hogy szerinte mi a helyes. Hiszen ő van ott, aki nem csak tudja, miként működik mindez, ám tőle is függ, hogy melyik valóságról beszél. Szolgálatban pedig továbbra sem iszik alkoholt. S ha már álca... keress már valami igazi perdai ruhát, ha erre jársz. Közelebb lépek hozzá, s újabb másodperc múlva jobbomat nyújtom a férfi felé.
*Bármit is teszek ebben a helyzetben, nem jó. Érzem Max felől a csalódottságot, amit szavaim ültettek belé, jóllehet egyáltalán nem arra gondoltam, amire ő. Nem kételkedem benne, sem a cselekedeteiben, abban is biztos vagyok, hogy képes félretenni a katonát…csak abban kételkedem, hogy ezt meg tudja tenni akkor is amikor nem egyedül áll szemben Vademberrel. Olyan kusza az egész, megmagyarázni sem tudom igazán és ő ezt félreérti. Az utolsó mondata amit nekem címez, azonban már kétséget sem hagy afelől, hogy a sok hosszú, egymástól lelkiekben távol töltött év gyümölcse az, hogy nem ismerem a bátyámat. Ez szíven üt, egyben felismeréssel is felruház. * -Nem, már nem. *S ezért is kérek tőle bocsánatot, s könnyebbülök meg, a korábban visszatartott könnyek közül egynek már nem is tudom útját állni. Elveszek abban a szeretetteljes ölelésben, amivel karjai átfognak és nagyon maradnék még így, egészen a lelkem mélyére csomagolva azt a mindent átható érzést, ami most a szívemet simogatja, ám Vadember ott van mögöttünk és várja az „ítéletet”. Max biztató szavai közben bontakoznék ki az öleléséből, de a mozdulatot lelassítja Vadember hangja. Arcomon érzem a bátyám simogatását amivel eltörli az első könnycseppet, de már Vadember felé is fordulok s zavartan nézek rá, hogy most ezzel mit is akar. Elmondja azt ami megtörtént de úgy, mintha csak álom lett volna. Ebben a pillanatban magam is azt kívánom, bárcsak igaza lenne, s ez csak egy…álom. Nem tudom eldönteni, hogy rossz vagy jó. Nem akartam Maxet belevonni a Vademberrel való kapcsolatomba, de lássuk be, engem ismerve előbb vagy utóbb kiderült volna. A jó az egészben az, hogy Max egyedül van és nem egy csapat másik katona társaságában. Vadember pedig csak mondja és mondja, azzal a mindenkit meggyőző beszédével, amit már ismerek jól. Egyszerűen nem lehet elhallgattatni, ám amikor arról beszél, hogy Max hasonlít arra a katonára, aki már kétszer is elengedte őt, kíváncsi leszek az „álom” végére. A korábbi, „álmomban is édes vagy” megjegyzésére, arcomra kiülő röpke mosoly most eltűnik, mert alsó ajkamat beharapom a nagy figyelemtől. Csak a laposra taposásnál húzom el a számat, lehet az akár egy mosoly, de éppúgy egy enyhe rosszallás is a részemről, hogy még ebben a helyzetben is képes elviccelni a komoly dolgokat. Max-re nézek kérdőn, hogy lássam, mennyi igaz abból az álomból amit Vadember most elmondott. De kétség sem férhet hozzá, hogy már találkoztak egymással, csak senki nem tudta a másikról, hogy kicsoda. Na ez most kezd érdekes lenni, ajkaim el is nyílnak a döbbenettől, bár nem vagyok tudatában, és közelebb lépek Max-hez, de Vademberre nézek, mert még mindig nincs vége. Nekem itt most nem osztottak lapot, de szeretek hallgatni, kiváltképp amikor ilyen érdekes történeteket hallok. S amikor Vadember arról beszél, hogy mit mondott volna Max-nek ha tovább marad, gyorsan és önkéntelenül átölelem a bátyámat az egyik karommal. Mintha ettől hitelesebb lenne…szemöldökeim a homlokomra ugranak mintegy biztatásként és kérésként, hogy ha már eddig eljutottunk, nehogy itt hagyja abba nekem. Közben Maxre is felnézek oldalról sandítva, hogy mit szól mindehhez, de most először semmit nem tudok leolvasni az arcáról a figyelmen kívül. Ó, hogy…! Igazán ellágyulhatnának a vonásai, legalább egy mosolykezdemény megjelenhetne a szája sarkában, vagy valami! Én ennél sokkal jobban kimutatom az érzelmeimet, mert a folytatás a szívemig hatol és ott elfészkeli magát. Én mosolygok és közben sírok is, potyognak a könnyeim és a lelkem megtelik szerelemmel, a végén még el is nevetem magam amikor a Benedictet absztinenciáját hozza szóba. Nem tudom mi történt kettejük között, de biztosan jó volt, ismerve Vadember szókimondását és pimaszságát. Ez utóbbit minden bizonnyal még Max előtt sem tette félre, jóllehet akkor „csak” egy katona volt a szemében. Végül nekem szegezi a kérdést, hogy Max mit szólt volna erre a monológra, de igazából fogalmam sincs. Csak tippelnék, hogy őt is levette volna a lábáról ahogy engem. Elhúzódom Max-től annyira, hogy fel tudjak rá nézni, s szemeimben kíváncsi kérdés lapul. Na Max, mit mondtál volna erre? Azt tudom, hogy csak jó lehet a vége, mert annyira azért ismerem a bátyámat, hogy tudjam, neki jó lelke van és igazából soha nem kardoskodott a Kancellária mellett. Ő azonban hallgat és én úgy érzem sok perc telik el, holott csupán néhány lélegzetvételnyi idő, de türelmetlen vagyok és a csípőmmel meglököm kissé, hogy nógassam. Az első mondatánál azonban fellélegzem.* -Na, ezt mondta volna. *Kotyogom közbe mosolyogva, s törlöm le a könnyeket az arcomról, de az örömöm csak egyre nő ami azzal jár, hogy még több örömkönny gördül le utánpótlásként. A nevetés igazából akkor robban ki belőlem, amikor Max jobb perdai ruha viselését ajánlja fel. Egy óriási szikla gördül le rólam, mely régóta nyomott már súlyos teherként, most viszont felszabadultam alóla. Követem Max-et Vademberhez, s mikor kezet fognak mindkettejüket megpróbálom átölelni és közéjük bújok. * -Halálra aggódtam magam, igazán előbb is lebukhattunk volna!
Jó jelnek tekintem, hogy nem torkol le Max, hogy maradjak csendben, mert ugyan eltökéltem, hogy márpedig én megpróbálom ezt a monológot végigmondani, de persze azért nem mindenáron. Szöszin sem látom annak jeleit, hogy inkább hagyjam ezt abba. Sőt, vannak mosolyok is, meg... nem is tudom micsodák. A nők és a szájelhúzásaik! Mindegy, mondom tovább, elérek ahhoz a részhez is, ami a "jelen nem lévő" Max-nek szól, eljátszva, hogy ott áll, miközben persze ott áll, szóval elég furcsa egy helyzetet teremtek, de csak a végére érek, és azt hiszem, elmondtam mindent, ami lényeges. Mikor Max végre megszólal kínzóan hosszúnak tűnő idő után, még mindig nem tudom, hogy most okés-e a helyzet vagy sem. Próbálom lefordítani magamban a felderítős-álcás dolgot, alapvetően szerintem ez pozitív, de vajon tényleg vagy csak én akarom belelátni? Na meg Szöszi, aki már mosolyogva törölgeti a könnyeit, megjegyzésére aprót rándul mosolyba szám sarka, de továbbra is Max-re figyelek. Csak most kezdem realizálni, hogy az ismeretlen Páncéloshoz immár rendes nevet és arcot is tudok kötni. Szavaira mondhatnám, hogy sajnálom, mert valóban nem hagytuk tiszteletben a kívánságát, miszerint ő távozik és nem akar tudni semmiről. Nem mondom, mert szerintem tudja, ahogy nyilván azt is érti, miért használtam ki habozását, hogy nem távozott mégsem. Megtehette volna, hogy közben mégis elmegy vagy letorkol, de nem tette meg, és ezért hálás is vagyok. Elmosolyodom az utolsó szavakra, noha mikor közelebb jön, még mindig nem tudom biztosan, mire számítsak: kézfogás, vállon lapogatás vagy egy jó gyomros? A legelső opció lesz és csak most veszem észre, hogy egy ideje visszatartottam a kendő alatt a lélegzetem feszülten várva. Vállaim enyhe megereszkedésén látni, hogy egy nagy kő esett le a szívemről. Szerintem ha van egy szeizmográf a környéken, az most egy nagyot kilengett. Egy pillanatig sem hezitálva fogadom el a nekem nyújtott jobbot. - Köszönöm. Köszönjük. Nem is tudod, mennyit jelent egy testvér támogatása, áldása. - Számomra sokat jelent, még akkor is így lenne, ha Raven is elfogadná Szöszit. De így, hogy nem teszi, tényleg igazi megkönnyebbülés, hogy Max elfogad engem a húga mellett. Még úgy is, hogy lehet ez a húga vesztét okozza majd egyszer. A gondolataimban emlegetett is csatlakozik hozzánk, szabad kezem finoman a derekára siklik és tekintetem felé fordul, mikor elengedtem Max kezét. - Apropó halálra aggódás: soha többet ne állj közém és egy fegyver csöve közé, érted? Tudom, miért tetted, de kurvára nem romantikus, ha a szemem láttára lőnek agyon, oké? Nekem így is, úgy is annyi lenne, amivel meg is tudok békélni, ha tudom, hogy te megúszhatod. Ne is próbálj ellenkezni! Simán leszavazzuk, egyetértesz? - Nézek fel derűsen Max-re a végén, e témában benne remélvén szövetségesre találni. Gondolom, ő sem támogatja, hogy miattam Szöszi lelövesse magát. - Ezt levehetem, vagy maradjon? - Mutatok jobbommal az arcom előtt lévő kendőre, nem sejtvén, hogy nagyjából mindegy is, hogy rajtam van-e, hiszen Max korábban lenyomozott egy óvatlanul elhagyott ujjlenyomattal. Erről nem tudok, így a választás lehetőségét meghagynám neki, hogy ha akarja, mondhassa később, hogy nem látta a vonásaimat.
Húgom szemeibe tekintek, mosollyal. - Jogodban áll kételkedni. - még akkor is, ha nekem nem esik jól. Vannak szabályok, azok mind külső dolgok. Belül azonban mindent szabad. Ezt megtanultam a katonaságnál, hogy máshol ezt meg tudják-e tenni, nem tudom. Érzékelem húgom kutató tekintetét magamon, s valahogy nem érzem azt, hogy ez a döntés, amit meghozok, benne, az életében változtat-e valamit. Nem fog. Tőlem nem jut tovább semmi, ugyanúgy "nem tudok" majd erről, s igazából nem is akarok belefolyni. Ez a kettejük döntése a saját életükkel kapcsolatban, amibe senkinek semmi beleszólása nincs. Ölelését azonban viszonzom, tenyerem vállára helyezem, míg hallgatom a férfit. S a kérdést sem nekem címezi, így hallgatok is, ennek megfelelően. Ám érzem húgom mozdulatán, majd tekintetén, hogy a kérdés tovább lett passzolva. Hallgatok. Nem olyan egyszerű most a gondolataim közül kihallani azt, amire igazán hallgatni szoktam, mert az mindig a helyeset súgja. Ebben akaszt meg húgom lökése, s úgy pillantok rá, ahogy nem igazán szoktam: élesen, elutasítóan. Ha valaki sürget, akkor azonnal nemmel válaszolok, s ez is jelenik meg az arcomon utána. Azonban érzem, hogy ez nem helyes, így az idő, hogy erővel akarják siettetni a választ, kitolódik. Meg akarom találni azt a belső hangot, akire hallgatok. Senki és semmi másra. Nem vonódok bele. Sok minden másról is tudok, mint felderítő és pilóta, ami még a körünkön kívülre sem jutott el. Tudjuk tartani a szánkat. És... nem vonódunk bele. Az a hang egyre erősebbé válik, ahogy elkapom, s figyelem. Szavakká, válaszokká formálódnak, s ezeket ki is mondom. Mint ahogy akkor mondtam húgomnak, legyenek boldogok. Döntött. Ahhoz nem kért megbeszélést, nem vont bele. A többi részébe pedig én nem fogom magam. - Az elfogadás nem támogatás. - s azonnal meg is húzom a határt ebben a dologban. - Döntöttetek, együtt akartok lenni, ebbe nekem beleszólásom nincs. Apánk tud csak áldást adni ebben, hiszen az ő lánya. Nem fogok közreműködni semmiben, azt fogadtam el, hogy együtt vagytok. Nem többet. - nem ellenséges az arcom, s a hangom sem. Szeretném, ha a húgom boldog lenne, s ha így talált rá, remélem, most már az Ő, akkor legyen így. De játékukba nem szállok be. - Mellőzd a káromkodást. - sosem szerettem. Ad egy plusz negatív töltetet, ami csak úgy ráragad mindenkire. - Jogában áll ellenkezni. Szabadon dönthet, mit tesz. Ebben az esetben ne lepődj meg Jas, ha beléd engedek előbb egy golyót, hogy szabadulj, s utána még egyet a fogvatartóba. - akármennyire is fáj, a kisebb rosszat fogom választani, s ha az egy golyó a húgomba, akkor legyen az. - Ahogy neked jobb. - mivel távozom, így mindegy, rajta marad-e a kendő, vagy nem. Kettesben akartak maradni, és én meg nem kívánok a férfitől semmit, azt Jas kívánja. És megérdmeli. Jár neki annyi viszontagság után a boldogság. - Én távozom. Légy boldog Jas. - lépek hozzá, s ha engedi, akkor átölelem.
*Vadember egészen különös módját választotta annak, hogy elmondja nekem és elmondja Max-nek az érzéseit, döntéseinek okát, a történteket felelevenítve idézze fel azt amiről én nem tudtam, hogy aztán már bennem is rengeteg kérdés gyűljön fel azok mellé, melyek eddig is megválaszolatlanok maradtak. Hallgatok, félek, ha megszólalok elrontok valamit, pedig most azt hiszem jó úton haladunk. Jóllehet nem akartam a bátyámat ilyen helyzetbe hozni, választás elé állítani s a későbbiekben kényszeríteni, mégis megtörtént. Azon gondolkodom, ha korábban is futni hagyta Vadembert, amikor még nem tudta róla, hogy ő tesz engem boldoggá – olykor szomorúvá és lehangolttá – akkor most sem fogja lelőni. Igaz, nem is tehette volna, hiszen elé álltam, de volt alkalma bőven előtte is. Az egész beszéd annyira jellemző Vademberre, hogy ha el kellett volna képzelnem sem tudtam volna másként, de így hallva még sokkal jobb. Max viszont olyan sokáig húzza a válaszadást, hogy muszáj kicsit oldalba löknöm, ez azonban nagyon finom mozdulat, alig érintem, csak figyelemfelkeltő. Felnézve rá viszont egy olyan arcát látom, amit nem túl gyakran mutat és picit behúzom a nyakam a vállai közé. Ilyenkor mindig azt hittem, hogy haragszik rám, hogy mérges, és féltem, hogy megbántottam. Hiába derült ki később, hogy nem ez történt, most is ugyanazok az érzések kerítenek hatalmukba. Ennek ellenére a válasza örömkönnyeket csal a szemeimbe és mosolyt az arcomra. Vadembernek pedig már némi humorral válaszolhatok kis késéssel, miután átadtam a jogot Maxnek. Nagyon sok érzelem tolong most bennem egymás sarkára taposva, hiszen örülök, hogy a bátyám áldását adta ránk, mert nekem ez igenis fontos, még ha előtte nem is beszéltem meg vele. Félek, hogy ha lebukunk, ő is velünk bukik. Felfogom, hogy a kettőnk döntése mennyire veszélyes most már hármunkra nézve és ha minden kitudódik, még a szüleink is veszélybe kerülnek. Érdemes-e ezért kockáztatni? Ez az ami mindig is ott lobogott a lelkemben, amiért nem tudtam választani, amiért úgy éreztem kettészakadok. De láthatóan a boldogság az ami most az érzelmi skálám fő helyén áll….mindaddig, míg Max újra meg nem szólal. Érzem a távolságtartását, érzem a sértettségét amiért nem szóltam korábban, nem vontam bele az életembe, pedig megtehettem volna. Annyi de annyi alkalmam volt rá. S érzem a belőle áradó szeretet mögé rejtett…haragot? Elutasítást? Megbántottságot? Igazából nem is tudom szavakba foglalni, de azt tudom, hogy nem jó. Ez még csak nem is félsiker. * -Max, kérlek. *Nézek fel rá bocsánatkérőn, s kezem siklik a karjára, hogy újra és újra bocsánatot kérjek tőle amiért nem meséltem neki korábban Vademberről, amiért nem kértem ki a véleményét, amiért most belerángattam, de Vadember megint megszólal és önkéntelenül is felé fordulok. A tekintetemben rosszallás van amiért megint káromkodik, ráadásul ebben a helyzetben, s szinte Max-szel együtt morranok rá.* -Ne_beszélj_így_! *A korábban legördült szikla nevetve mászik vissza a lelkemre Max szavaira és még oda is ragasztja magát. Nagyszerű! Az egyik probléma megoldódott, most van helyette másik. S nem tudom hogyan engeszteljem ki a bátyámat, mert most talán még messzebb érzem magamtól, mint eddig. A veszteség érzése pedig borzasztóan fáj. Hiába áll mellém Vadember megjegyzésével szemben, még csak egy mosolykezdemény sem jelenik meg az arcomon. Az pedig, hogy előbb belém eresztene egy golyót, hogy szabaduljak, szíven üt, az arcom megrándul, én meg ugyanott érzem magam ahol pár órával ezelőtt. A nagy szakadék legalján. Semmi nem változott, csak a felállás. * -Más elé nem fogok állni. *Dehogynem! Például ha Max akkor jelenik meg amikor Jess-szel vagyok. De Jess gondolom nem rántana maga elé fogolyként. * -Most sem tartott fogva. *Nem így kellene elválnunk egymástól. Ezt érzem amikor átölel, mielőtt távozóra fogná. Karjaiba borulok, kapaszkodom belé mint abba az egyetlen faágba, ami kis ideig megtartott a zúgó folyóban. Arcomat a mellkasába temetem, hallgatom szívének dobbanásait mielőtt felnéznék rá.* -Nem maradnál még egy kicsit? Itt el tudunk bújni, beszélgethetnénk, megismerhetnéd Vadembert. Nem akarod tudni, mennyire megbízható? Ahogy azt egy báty tenné ideálisabb esetben a húga választottjával. Kivallatná, mik a szándékai és szavát venné fővesztés terhe mellett, hogy vigyázni fog rá. Hmmm? *Nem mondom ki, de nekem ez nem elég. Telhetetlen lennék mert azt kívánom, hogy Max ne csak elfogadja a kapcsolatunkat, hanem örüljön is neki? Telhetetlen lennék azért, mert szeretném, hogy a bátyám megkedvelje Vadembert? Mindez megtörténne ha Vadember nem ellenálló lenne, nem hírhedt áruló hírében állna a Dominiumon, ha nem lenne a fején vérdíj. Esdeklőn nézek fel rá, de félek attól, hogy megint egy elutasító választ kapok. Hát legfeljebb majd beszélgetünk akkor amikor visszatértem a Városba.*
Azt hiszem, hirtelen kell egy hosszabb szívdobbanásnyi idő - vélhetően sikerül is ez a hosszabb, mert épp kihagy egy ütemet a szívem -, hogy rendezzem a vonásaimat annak hallatán, hogy az elfogadás nem támogatás. Szerencse, hogy aránylag jól hazudok. Egyébként tökre igaza van, én mégis azt reméltem, hogy támogatást nyertünk csupán arra lapozva, hogy kizártnak tartom, hogy húgom odamenjen Szöszihez egy kézfogásra. Ha mégis, akkor csak azért, mert biztosan valami nyomkövetőt és lehallgatót tesz rá. A határt élesen és egyértelműen meghúzta Max, így egy perccel korábban felderült képem lassan válik visszafogottabb mosollyá, mintha nem érintene rosszul a dolog. - Megértettem. Ennyit is nagyon köszönök, ez is sokat jelent. - Biccentek a szavaira, és magamban magamat is győzködöm az optimista szemlélettel, de per pillanat nagyon nehéz. Pedig lehetett volna ez az egész helyzet rosszabb, sokkal rosszabb is. Próbálok abba kapaszkodni, hogy Szöszi bátyja nem ellenséges, és csak magát meg családját védve akar elhatárolódni ettől, és valójában nem közönyös. De mialatt Szöszi csendesen kérleli a bátyját, érzem, hogy bennem belül ott visszhangzik válaszolatlanul maradó kérdés: miért nem ugyanazt látjuk? Miért nem támogat senki, hanem csak elfogadja, vagy egyenesen ellenzi? Vajon lesz egy olyan pont majd a jövőben, amiben Szöszivel felébredünk az álmunkból a környezetünk valóságára? Később majd elgondolkodom ezen, most igyekszem túllendülni a dolgon és Szöszit félig komolyan, félig játékosan kérdőre vonni. Felemás a siker. Egyszerre szólnak rám a káromkodás miatt. Szöszién csak mosolyognék, ám a mosoly nem születik meg a bátyja szavai miatt, és más esetben derülnék azon, mennyire egyformák, nem csak tea-ügyben vagy a jó szívükben. Ám most nem tudok derülni. Valahogy ez rosszabb, mintha a szüleim szóltak volna rám. Mert az elfogadás nem támogatás. Elengedem a fülem mellett, hogy ne ragadjunk le a fülüket sértő szónál, mert nem az mondandóm lényege. Én mondjuk speciel úgy veszem, hogy Max egyetért velem: ha Szöszi máskor is elém áll, meglőhetik. Adott esetben akár ő maga lövi meg Jasmine, hogy az életét mentse ezzel. Nekem is van húgom, megértem ezt. - Elém se. Én így is, úgy is halott leszek, az áldozatod hiábavaló lenne. Nem szeretném, hogy ilyet tegyél, oké? - Mondom még csendes komolysággal Jasmine-nak, aki úgy tűnt, nem értette meg eddig. Más elé nem áll. Oké. Tegyük fel, elhiszem ezt, de én úgy gondoltam, hogy elém se álljon többé. Max felé fordulok aztán, és megkérdezem, hogy a kendő maradjon-e az arcomon, vagy jobban alszik, ha a vonásaimat nem ismeri - holott már ismeri, csak nem tudom -, de a válasz nem sokat segít elsőre, majd a húgának intézett szavakkal másodjára már rájövök: távozik, szóval neki mindegy, hol a kendő. Magamon tartom hát, mert úgy érzem, ennek jobban örülne. Szóhasználata csak megerősít ebben és egyre nehezebb elnyomni a belső vívódásom hangjait. Jasmine ennél többet is szeretne kicsikarni, nem csak a bátyjából, hanem az ő réven belőlem is, ami alapján úgy tűnik nekem, ma a Benedict-ek megfogadták: minimum szívzörejjel engednek haza. Megbízhatóságom és szándékaim emlegetésére a kivallatást is szívritmuszavaromban kínvallatásnak értem elsőre, a fővesztés ehhez képest már kegyelemnek számít. Megfogom Szöszi kezét finoman. - Jasmine, kérlek. - Ugyanaz a rövid kérési mód, amit ő is alkalmazott a bátyja felé, én csupán megtoldom egy apró nemleges fejmozdulattal. Persze ha ettől még kapva kapna az alkalmon Max és kérdezgetne, akkor ki kellene találnom a válaszokat, hogy jelen helyzetben mit kellene mondanom, ami elfogadható, mert nem hiszem, hogy létezne olyan felelet, amivel az elfogadást támogatássá tudnám hirtelen fordítani. Talán jobb, ha kettesben beszélik meg, mert számomra egyértelmű, hogy Max nem kér belőlem, hiába a korábbi habozása, hogy akkor nem akart távozni. Akkor kihasználtam a lehetőséget, most meg majd újra és újra átveszem, mit mondtam, és leginkább: hol ronthattam el? Szöszi bátyját szólítom meg újra. - Ha lehet, még egy kérdésem lenne: tudsz esetleg javasolni valami helyet, ami biztonságosabb ennél? - Pillantok körbe röviden a gyümölcsösre célozva, mert hát egyértelmű, hogy ez nem olyan biztonságos hely, mint ahogy hittük. Nem tudom, hogy Max Jasmine-t követte vagy csak gyümölcsöt akart enni, esetleg dobni egy sárgát, de bármelyik másik katona is jöhetett volna. Ellenállóként megvannak az ötleteim, de egy dominiumi katona talán lát más vak területet is, amire nem gondoltunk eddig. Márpedig az tényleg közös cél, hogy ne bukjunk le és Szöszit lehetőleg más se lője le, aki könnyen elkönyvelné őt járulékos veszteségként. Vagy őt is lázadóként.
Érdekesek a reakcióik, s olyat feltételeznek belém, ami nem így van. Nem érzek csalódottságot, s nem érzek sértettséget sem. Nyugalmat érzek, mert ilyen helyzetben dönteni, csakis ilyen állapotban lehet. Egy döntés az döntés, s abból hozom ki azt, ami úgy helyes, hogy másoknak is a lehető legjobb legyen. Éppen ezért értetlenül tekintek húgomra, miért kér bocsánatot. Hiszen nem bántott meg. Mosollyal biccentek arra, hogy Alec megértette, valójában úgy látom, nem. Félreérti, s úgy tűnik, mások a fogalmaink az elfogadásról, s támogatásról. Egyszerre szólunk rá, ezek vagyunk mi. Hiszek a szavak erejében, ezért is fontolom meg, mit mondok ki, s igyekszek ezt a gondolataimmal is megtenni. S megint nem érti húgom szavaim. Vagyis érti, félre. Szája rándul, mintha éppen most lőttem volna le. Ebben most nem tudok többet mondani, s remélem, egyszer majd megérti ezt a taktikát, rajta múlik. S válaszai alapján megértem, valóban nem érti. Így ezt most válaszolatlanul hagyom, mert nem igazán jönne rá megoldás, s enyhülés. Akkor is szeretem Jas-t. Ezt jelzi átölelésem, s ahogy magamhoz vonom, s minden szeretetem, amit érzek felé, azzal is átölelem. Mert nagyon reménykedem, hogy végre megtalálta valaki mellett a boldogságot, ezt kívántam az első rossz érzés óta, hogy valakivel is volt. - Nem. - nyugalom van a hangomban, él nélküliség. Csak a nyugalom. Jas úgyis a saját feje után jár, akár megbízhatónak tartom őt, akár nem. Példa rá a korábbi házassága is, a sok közül. Megsimítom szőke fürtjeit, s szeretettel nézek rá, ahogy egész végig így tettem most. Amiként most reagáltak, belül mosolyogni kezdek. Azt hiszem, Jas valóban megtalálta azt, akivel ugyanolyanok, s így egymás erős támaszai lehetnek. Belül ugyanolyanok, s ugyanúgy reagáltak rám. S megérkezett az első támogatási kérelem. Hosszasan figyelem Alecet. Mert arról egyáltlán nincs szó, ha életveszély fenyegetné Jast, ne ugranék a veszély és közé. Közvetlen életveszély közé. - Nem a hely biztonsága a kérdéses, úgy hiszem. - s hagyom, értse, miért is nem voltak most biztonságban. Ha eddig megúszták elfogás nélkül, akkor nem a helyen van a kérdés hangsúlya. - Szeretlek, Jas. - adok egy puszit hajára, s távozóra fogom, a kimenő hamarosan véget ér.
*Azt hiszem Vadembernek igaza van és nem kellene telhetetlennek lennem. Ő elfogadja azt amit Max fel tud ajánlani, én meg elszégyellem magam amiért tovább akarom győzködni. De Max az én bátyám és számomra fontos, hogy az áldását adja a kapcsolatunkra, még ha az veszélyes és felelőtlen is. Mondhatnám azt, hogy ez a fűszer benne, de nem lenne igaz, mert nem ezért szeretem azt a barbárt, aki képes minden helyzetben káromkodni vagy leveleket tépkedni. Egyként szólunk rá, ám Max további szavaira magyarázkodásra kényszerülök, amit ő szó nélkül hagy, Vadember viszont nem. Arcom megrándul arra a szövegre, hogy ő így is úgy is halott lesz. Nahát azt nem hagynám, foggal-körömmel – mert másom úgy sincs – harcolnék az életéért, ás talán egy ilyen helyzetben eszembe sem jutna a családom. Nem akarok azonban több vitát, nem is vágok vissza, legalábbis szóban nem, de a tekintetem amit vetek rá, tisztán és érthetően mondja ki helyettem, hogy; „Majd én azt eldöntöm, mit teszek és miért!” Az összehúzott szemöldökű szigorú pillantás és a penge vékonyra húzott ajkak ellentmondást nem tűrőek. Ha akarja, később ezt még megbeszélhetjük, de most inkább Max-et kell meggyőznöm és kérem is őt arra, hogy maradjon még, beszélgessünk, ismerje meg Vadembert jobban, és talán olyat is mondok amit Vadember nem szeretne hallani, ám az már nekem fel sem tűnik. A szívem szólal meg az eszem helyett, mint oly sokszor már, de a bátyámat nem tudom vele meghatni. A rövid, tömör válasz elutasítás, ám érdekes módon nincs benne rossz érzés. Haragtól és bosszúságtól mentes, nyugodt és halk. Csak egy egyszerű válasz a kérdésre. Vadember ennél többet mond, jóllehet csupán a nevemmel toldja meg a kérést, és egy fejmozdulattal. Nagyot sóhajtok és ez már a megadás jele. Kezem lehanyatlik és tehetetlenül nézek fel a bátyámra, akiben az előbbi percekhez képest óriási változást vélek felfedezni. Nem a gondoskodó simogatása, ami alá a fejemet hajtom változott, hanem a tekintete. Bár eddig is mindig szeretettel nézett rám, ez most egészen más és bár nem mosolyognak az ajkai, a szemei igen. A lélek tükre, az igazmondó ami most sem cáfolja meg a róla alkotott mondást. Az íriszek mögött végtelen szeretet, elfogadás, belenyugvás és a boldogságommal szimpatizáló öröm látszik, érződik. S most elfog egy érzés, egy deja vu…valamikor régen, amikor még nem távolodtunk el egymástól az életünket érintő gyökeres változások miatt, elég volt csak egymásra pillantanunk és tudtuk, hogy a másik mire gondol. Ez a kapocs egy időre meglazult, vagy elszakadt, de most úgy érzem újra sikerült kötni. Halványan elmosolyodom, hozzá bújok és átölelem. Nincs szó ami elmondhatná mennyire hálás vagyok. Vadember kérdése ebben az ölelésben talál, de csak elfordítom a fejem felé, majd onnan nézek fel Max-ra. S talán igaza is van abban amit mond. Persze ez még nem gátol meg abban, hogy továbbra is találkozzak Vademberrel, hiszen benne találtam meg lelkem elveszett felét. * -Én is szeretlek. *Megpróbálok az arcáig felérni, hogy megpusziljam, de tovább nem tartóztatom. Bármit amit mondani szeretnék neki, később kell megbeszéljük, kettesben, ahogy korábban a városi tó partján és talán még kacsázásban is legyőzöm. Kibontakozom hát az ölelésből és útjára engedem, ezzel együtt Vademberhez lépek, karomat lazán a derekára fonom és fejemet a vállára hajtom. * -Majd találunk biztonságosabb helyet. Mondjuk a kis lugasunk a barlangban? *S azt hiszem, igazán csak most könnyebbülök meg, Max távolodó alakját nézve, de a kettészakadtság érzése nem múlt el. *
Szöszinek hiába beszélek, látom. Nem csak most, hanem ez amúgy is meddő téma lesz köztünk, és ezek szerint ha egyszer balszerencsésen bukunk le, az mindkettőnknek végzetes lesz. De legalább egymást átölelve halunk majd meg, elvileg. Öhm, hurrá? A halovány mosolyom mégsem ennek szól, hanem azoknak az összeszorított ajkaknak, az eltökélt tekintetnek, morcos szemöldök-íveknek. Bár nem értek egyet a döntésével, nem vitatkozom tovább és nem győzködöm. Ha nagyon akarjuk, később is megbeszélhetjük, de nagyjából felesleges is lenne belemenni. Hagyom inkább kettejüket, az fontosabb, hogy az ő kapcsolatuk rendben legyen. Csak az egyik félt ismerem jobban, de még Szöszit sem eléggé, mégis ennyi alapján arra jutok, hogy ő megnyugodott, voltaképpen boldognak is nevezhető, ami jelen helyzetben szuper. Bizakodva kérdezem meg a bátyját, tud-e a környéken biztonságos helyet nekünk, amerre nem kóricálnak katonák, de a válasza... - Hm. - Amit próbálok nagyon ü-hüm hangzásúan előadni, mint aki érti, egyetért, de igazából kérdőjelek sora jelent meg bennem. Elbizonytalanodtam. Elbizonytalanított. A szavak mindkettőnknek sokat jelentenek, ő ugyan keveset beszél jellemzően, én általában sokat, de a szavak fontosak és másként értjük őket. Az "elfogadás nem támogatás" nekem egyértelmű üzenet, amit megerősít az is, hogy kétszer is kívánta már Jasmine-nak, hogy legyen boldog, de kettőnknek egyszer sem. Másodjára fogja úgy távozóra, hogy felém se néz, nem is köszön. Korábban ugyan én játszottam el direkt azt, mintha ő nem lenne jelen, csak hogy tudjuk kicsit normalizálni a helyzetet, mégis most én érzem úgy, mintha itt sem lennék. A korábbi kézfogása is bizonyára csak a húga kedvéért volt, korai volt az örömöm, hogy valóban elfogadtak. Az elfogadás szintjét is csak alulról súrolom, legalábbis az én értelmezésemben, Max meg nem mondott és nem mond többet. Félreteszem ezt, mert elsődlegesen az a lényeg, hogy a két Benedict testvér nem fordult egymás ellen, nem lett szakadás köztük. Nem tudom, később fognak-e erről beszélni, de bízom benne, hogy akkor sem fordul ez meg kedvezőtlenre. Nem akartam soha közéjük állni. - Viszlát... - Mondom neki halkan, még ha ő nem is köszönne. Ugyan közvetlenebbül beszéltünk mindvégig "Páncélos"-sal, ezt a formulát most csak valamiféle pimasz dac mondatja velem, belül egy részem valahogy nem akar beletörődni, meghúzódni, mint a többi részem. Hát, érdekes lesz az biztos, ha ismét összetalálkozunk és most már tudjuk is, ki a másik. Ha távozik, nem tartom vissza, nem erőszakolom rá ezúttal a maradást és viszonozom Jasmine ölelését, átkarolását, fejemet a fejére hajtom, míg ő bátyja távolodó alakját nézi. Én elgondolkodva a közeli növényzetet, de nem azt látva szemeim előtt. Az elfogadás nem támogatás. Az elfogadás nem támogatás... - Ühüm. Meglátjuk. - Mondom csendesen, nem hívva most fel a figyelmet rá, hogy azért az messzebb van, oda nehezebb is kijutnia így, az máshogy kockázatos, máshogy nem biztonságos. - Ne haragudj rám, kérlek, hülye voltam. Nagyon hülye. Nem akartam, hogy miattam veszélyben legyél, vagy hogy feszültség legyen miattam köztetek. Sajnálom... - Suttogom Szöszi fülébe névadó hajzuhatagán át, szorosabbra vonva az ölelést, de egyelőre nem nézve a szemeibe. Nem, amíg nem tudtam rendezni a vonásaimat, ahhoz pedig nagyon gyorsan be kell egy csomó mindent zárnom a lelkemben, ne látszódjon rajtam, hogy Szöszi a szokott derűs optimizmussal találkozhasson. Ehhez Szöszi öleléséből merítek erőt, haja édes illatából, a tudatból, hogy még egy napig még együtt lehetünk, nem ma lesz ennek vége...
//Én is nagyon köszönöm! Ez izgi lett! És remélem még találkozunk
*Vegyes érzésekkel engedem útjára Max-et. Örülök is meg nem is. Előbbi érzés azért jár át, mert végre megtudta a titkom és nem kell többé előtte feszengenem, ha a hirtelen hangulatváltozásaimról esik szó. Jóllehet több mélypontot már nem szeretnék, de sajnos az életünk nagy részét nem én, nem mi irányítjuk. Rossz rézés kerülget azért, mert belevontam, mert őt is hazugságra, hallgatásra kényszerítem ezzel, és nagyobb bajba is kerülhet miattam. Ám a megkönnyebbülés az ami most tisztán átjár, leginkább azért, mert Vadember nem lett elárulva, elhurcolva. Az ölelése melengeti a lelkem és a testem egyaránt, de érzem felőle is a bizonytalanságot amit Max szavai kavartak fel még jobban. Ez olyan igen is meg nem is válasz volt a részéről, amit valahol meg tudok érteni, el tudok fogadni, még sem esik olyan jól, mint gondoltam. Továbbra is magunk vagyunk, szövetséges nélkül, míg Elorak újra meg nem nyitja a kapuit előttünk. Abban reménykedem, hogy előbb vagy utóbb megenyhülnek, vagy a Kancellária elégeli meg a dolgot, akár büszkeségből, akár más miatt és megteszik az első lépést. Addig meg….marad a szűkös lehetőség csomag. Csak állunk ott továbbra is, az én fejem Vadember vállán, az övé az én fejemen nyugszik és tele vagyunk a gondolatainkkal. A válaszából is kitűnik, hogy egészen máshol jár, mint én és mint amerre kellene. Szerintem. Csak bólintok és közben azon kezdek el gondolkodni, hogyan tovább, mi legyen velünk, hol találkozzunk, ha már itt Elorakon kívül sem jó, de Vadember megszólal és kénytelen vagyok felrázni magam. Szinte csak suttog, de felér egy segélykiáltással. A szívem hevesebben kezd dobogni, melegem lesz hirtelen, de most nem a szerelem és a vágy az ami fellobbantja, hanem a fájdalom, az elkeseredettség és egy kicsit a bosszankodás is. Utóbbi nem Vadembernek szól, hanem róla. Annyira bontakoztam csak ki az ölelésből, hogy szembe fordulhassak vele és két tenyerem közé vehessem az arcát. Ujjaimmal lassan és gyengéden lefejtem a kendőt egészen a nyakáig, a csók, ha arra vár, most elmarad. * -Te nem tehetsz róla. Egyikünk sem, csak szerencsétlen véletlen, hogy Max épp erre járt, vagy, hogy meglátott és követett. Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem, mert óvatlan voltam. Bármikor megtörténhetett volna, most történt. Benne volt a lehetőség minden találkozóban. Miattunk meg ne aggódj, majd megbeszélem vele, talán jobb is ha kettesben rágjuk át magunkat ezen. Nálatok mindig minden rendben van? A húgoddal? Sosincs köztetek feszültség, félreértés, vita? *Gondolom van, minden testvér között van. Az a jó benne, hogy „kénytelenek” vagyunk megbeszélni, így nem marad sokáig harag köztünk, már ha van egyáltalán. Csak annyira vagyok optimista, amennyire ismerem a bátyámat, és bízom benne. Nem fog Vademberről senkinek sem szólni és már ezzel meg kell elégedjünk, ezért is próbálok vademberre mosolyogni, hogy eloszlassam a felhőket a tekintetéből és a gondolatai fölül. * -Na látod. Mi sem különbözünk. Szóval felejtsd el, hogy bármiben is hibás vagy és ne kérj bocsánatot. Inkább azt mondd el, hogy mi bánt, min gondolkodtál el olyan nagyon? *Észrevettem. Ismerem már annyira, hogy tudjam a kendővel fedett arc ellenére is, hogy valami nem kerek. Látom a szemeiben. Olyan sokáig csak azokat láttam, hogy megtanultam minden egyes apró kis rezdülést felismerni. A csendessége pedig beszédesebb minden szónál, szóval bármennyire is jól tud hazudni, most nem fog tudni elterelni semerre.*
Próbálnám tartani az ölelést olyan formában, hogy elveszhessek a napszínű tincsekben, de Szöszi kibontakozik annyira, hogy kénytelen vagyok gyorsabban rendezni vonásaimat, mint szándékoztam. Nem tudtam mindent elzárni időben. Mikor tenyereibe fogja arcomat és felpillantok rá sötét szemeimmel, úgy érzem magam, mint akinek a vendége hamarabb érkezett és sebtiben rakta el a dolgokat a szekrényekbe szem elől. Nincs rend, sőt, aggódva pillog a szekrények felé, vajon melyik ajtaja adja meg magát és borul ki minden. Valami nyílik is kicsit, egy Hugica feliratú zsák akar kidőlni, ami Szöszi számára úgy jelenik meg, hogy mikor szóba hozza Raven-t, elhúzom a számat akaratlanul is. Haragosan, mert még mindig haragszom rá. Csalódottan, mert az vagyok, ezért haragszom rá ugye. És fájdalmasan, mert igazából mindennek ellenére szeretem azt a makacs, önfejű húgomat. - Hát, most épp nem vagyunk beszélőviszonyban. Elég makacsak vagyunk ráadásul, amit nagyban segít az is, hogy nem elhanyagolható távolság is van köztünk, szóval egyikünk se tud csak úgy átkopogni a másikhoz egy bocsánatkéréssel... amit nem mellesleg neki kellene kezdenie. - Mosolyodom el a végén, jó példája ez a saját makacsságomnak: egyértelmű, hogy Raven a hibás. Van, amiben persze én. A kialakult korábbi szituációért azért én vagyok a hibás. Elég szar helyzetbe hoztam Max-et is, mert amíg nem tudta meg, hogy Szöszivel mi járunk - vagy micsoda -, addig veszélyben hitte a húgát, féltette. Aztán ahogy megtudta, hogy ki vagyok, szerintem újra félteni kezdte, csak most már másért. Meg ki tudja, mi minden játszódott le benne, ezek csak a saját gondolataim, magamból indulok ki, miként éreznék hasonló helyzetben. De a Szöszivel való kapcsolatunkért is én vagyok a hibás. Én nem tudtam elfelejteni őt, én nem hagytam annyiban a dolgot, noha mindenki ellene volt. És ez a gond. Ez a mindenki, és hogy hibának látják. - Á, semmi... Csak az előbbi. Tényleg.. - Próbálok terelni, elég gyengén valószínűleg, mert Jasmine pillantásából látom, hogy nem hisz nekem és nem enged. Ma kivételesen eltökélt napja van. Röviden, megadóan sóhajtok egyet. - Csak... - Kicsit összevonom a szemöldökeimet, miközben lehúzom arcom elől a kendőt, időt nyervén, hogy összeszedjem a gondolataimat. - Tudod, azt hiszem egyedül Jess az, aki örül nekünk. Mármint ő az, aki először is örül és minden más csak ezután van. De mindenki más eddig csak a fejét csóválta vagy rosszabb, kémnek gondol például téged, Carter is. Mintha teljesen mást néznének és látnának. Gyanítom a bátyádnak is lesz jó néhány aggálya velem kapcsolatban és ha a szüleid, barátaid tudnának rólam, ők sem tartanák ezt jó ötletnek. És... mikor a bátyád ma fegyvert fogott rám, te meg próbáltál engem megvédeni, megijedtem. Nem magam miatt, azzal rendben vagyok, ha én meghalok. De megijedtem a saját felelőtlenségemtől, mellyel téged veszélybe sodorlak. Megijedtem, hogy mindenki másnak van igaza. Én csak... - Jobbommal, mellyel rendesen, teljesen életszerűen érzek mindent, fésülök bele selymes hajába finoman, lassan, füle mögé igazítva a tincset lazán, majd a nyakánál nyugszik meg kezem. - Én csak nem akarom, hogy igazuk legyen. Nem tudom rendesen elmondani. Bonyolult. - Fanyar mosollyal húzom el a számat. Odabent meg egy újabb szekrény nyílik és kiabál ki a gonosz kis hang nekem: gyáva!
*Halványan elmosolyodom, de csak mert Vadember beismeri amit már eddig is tudtam. Makacs. Ahogy ezek szerint a húga is, de hát testvérek, csak rosszabb helyzetben vannak, mint mi Max-szel. Én esélyesen este már tudok vele beszélni és meg is teszem, hacsak nem lesz beosztva valahova. Vadember viszont még akkor sem tud találkozni a húgával, ha akar. Akárcsak velem, elég nehéz megoldani és csak rágják magukat a vélt vagy valós sérelmeken, melyek így az idővel óriásivá duzzadnak. * -Talán ő is így gondolkodik. Valakinek pedig meg kell tennie az első lépést. *Nem tudom min vesztek össze annyira, hogy nem is akarnak beszélni egymással, de remélem nem rajtam, miattam, vagy nem csak. Én sem szeretnék kettejük közé állni, ahogy azt Vadember mondta az imént velem és Max-szel kapcsolatban, de valahogy tényleg mindenki ellenünk van. Kivéve Vadember apukáját. Nekem is fáj, én is kétségbe estem, engem sem érint jól, de itt vagyunk mi egymásnak. Ám azt tudom, hogy valami nagyon bántja és nem az ami nem rég történt. Látom a szemeiben, melyeket olyan sokáig láttam az arca nélkül, szeretem azt ahogyan keskeny réssé szűkülnek amikor nevet, de most szomorú a tekintete és hiába rendezi a vonásait, hiába próbál mosolyogni, a szemeivel nem sikerül. Nem is hagyom, hogy elterelje a témát, muszáj megbeszélnünk, muszáj, hogy biztosítsam arról, én mellette állok. S saját félelmeimet mondja el – egyedül Carter említésénél húzom össze a szemöldökeimet – de igazából minden ugyanúgy ott él és lobog az én lelkemben is. Ettől szenvedek én is, csak még nem beszéltünk róla. Úgy látszik ez a nap a vallomások napja, a kelletlen vallomásoké. De minden egyes szavával előrelépve csak jobban és jobban szeretem. Engem viszont még az is hátráltat, hogy nem mondhatom ki. Minden más a szavakon túl viszont a rendelkezésemre áll, és mikor a hajamba túr és a fülem mögé űz egy tincset, mosolyogva a tenyerébe fektetem az arcom, lehunyom a szemeimet és egy pillanatra csak élvezem az érintését, mintha egészen máshol lennénk, és nem arról beszélnénk, hogy mindenki ellenünk van. Miután feladja nézek fel rá és hozzá bújok, beszívom az illatát, átölelem a derekánál és szorítom magamhoz. Hogyan mondjam el, hogy mennyire szeretem, hogy mindez nem számít, anélkül, hogy kimondanám, mennyire szeretem? Mi bonyolultabb ennél? * -Nincs igazad. Apukád is örül nekünk és szerintem képes olyan lelkesen ecsetelni a kapcsolatunkat, hogy anyukád is mellénk áll. Persze mind féltenek minket és ez természetes. Szerintem a húgod is csak azért van ellenünk, mert aggódik. *Felnézek rá, egyenesen a szemeibe és újra két tenyerem közé fogom az arcát, hogy ne nézhessen másfelé.* -Szeret téged, ahogy Max is engem. Ha veszélyt látnak, ki akarják iktatni. Talán csak meg kell őket győzni arról, hogy az ő közreműködésükkel nagyobb biztonságban lehetnénk. Tudod….nem csak te vagy felelőtlen, hanem én is. A kapcsolatunk kettőnkön áll, a kettőnk felelőssége vagy felelőtlensége. S én is úgy érzem, hogy kettészakadok, mert féltem a családomat is, hiszen ha lebukunk és nem Max előtt, akkor őket is magammal rántom. Valami mégis mindig visszavezet hozzád és hidd el, ha velem találkozol, én is veszélybe sodorhatlak téged. Soha nem lehetek egyedül, csak Elorak volt biztonságos, de most már az sem a miénk, de nem akarok nem találkozni veled. *Tényleg bonyolult, de legalább mindketten ugyanabban a gödörben vagyunk. Csak nekem rá kell harapnom az ajkamra, hogy ne mondjam ki újra és újra, hogy szeretem. Végül megint fellobban bennem az az apró, elejtett mondat az Ellenállók vezéréről, ami mellett korábban elsiklottam. * -Carter miért gondol engem kémnek? Találkozott a húgoddal? *Félig viccnek szántam, Vadember húga és Carter kezet foghatnának. Nem értem hogy sikerült ezt a gondolatot a magukévá tenni. Én, mint kém. Még viccnek is a legrosszabb. *
- Jah. Ő a fiatalabb, tegye ő! - Szélesedik ki a mosolyom, a komiszabb fajtából méghozzá. Makacsak vagyunk, na. Én egyelőre még nem keresem Raven társaságát. Még nem érzem úgy, hogy nyugodtan tudnék beszélni és még igazán azt sem tudom, mit is mondanék pontosan neki. Ezt higgadtan át kell gondolni valamikor, de mindig annyi a teendő, hogy simán odázom még. Itt is odáznék sok mindent, de Szöszi nincs messze, karjaimban tartom, ráadásul nagyon figyel és ismer is már, így nem tudom elég gyorsan és hihetően rendezni vonásaimat, elrejteni tekintetem beszédességét. Kénytelen vagyok valamennyire megnyílni, bár korántsem annyira, mint amennyire énem egy része erre belül folyamatosan ösztökél. Igyekszem elnyomni és egyébként is figyelnem kell arra, amit mondok, mert olyan gondolatokat és érzéseket kell szavakba öntenem, amelyeket eddig csak magamnak fogalmaztam meg, úgy-ahogy. Így nem is veszem észre, hogy egy név említésekor összébb vonja szemöldökeit Szöszi vagy betudom tudat alatt a koncentrációnak, vagy annak, hogy nem örül, hogy még mindig kémnek tartják. De homloka hamar kisimul, arca meg az én kezembe és kettőnk ki nem mondott, csak érintésekbe csomagolt apró kis vallomásai megérintenek. Egy hosszabb pillanatig elveszünk ennek időtlen idilljében, lehunyva szemeimet és lehajtva a fejemet ölelem őt, még akkor is, mikor megszólal és beszélni kezd. - Apa örül nekünk? - Kapom fel a fejem reménykedőn. Elszakadtunk Elorakban, túl korán - javarészt az én hibámból. Jó volt látni egy kis ideig, de jobban örültem volna, ha nem oda szervezi Raven. Veszélyes játék volt, ráadásul szerettem volna pár percig beszélni apával, tanácsát kérni. De elköszönni sem sikerült és így nem is tudok róla, hogy miként fogadta Jasmine-t. Remélem, Szöszinek igaza van, és hogy azóta nem beszélte a húgom tele apáék fejét Szöszi ellen. Arra inkább nem reagálok, hogy Raven csak féltésből csinálja-e. Mármint nyilván félt, de tök feleslegesen és mindezt azért, mert a JL-es szemüvegén keresztül feketén és fehéren látja az embereket, és Jasmine az első skatulyába került. - Ez nem sokat segít. - Kotyogom közbe halkan, somolyogva, mikor megemlíti, hogy felelőtlenség tárgyában is jól összepasszolunk, mint egy pár. De aztán csendben maradok, részben a meghatódottságtól, hiszen eddig is tudtam, hogy miattam kockáztat, de hallani is ezt, azért egészen más. Lepillantok az ajkára, amire épp ráharap, vissza fel a kék szempárba és már éppen megadnám magam minden racionális érv ellenére a belső unszolásnak, mikor Szöszi két új kérdése megakaszt ebben. Önmagában az első is elég lenne az aggodalomra, ám az utóbbi... Ez a baj a hazudozásokkal: emlékezni kell rá, hogy mit hazudtam. Márpedig én rohadtul nem emlékszem már, legutóbb mivel vágtam ki magam a kém-ügyes témában. - Deeehogy! Csak mindketten túl sokat adnak a JL szavára. - Vágom ki magam gyorsan egy szájelhúzás kíséretében. Bármennyire is rosszban vagyunk most a húgommal, nem adom ki, hogy ő maga a JL. Nem csak biztonsági okokból, mert jó, ha minél kevesebben tudnak róla. Nem csak azért, mert így kiderülne, hogy a saját agyszüleménye ez az összeesküvés-elmélet, hogy Jasmine annak a gyászhuszár Jenkins-nek a kéme. Hanem azért is, hogy ne nehezteljen Szöszi Ravenre, ne utálja meg. Valahogy... fontos lenne nekem, hogy ha nem is lesznek nagy barátnők, de ne legyen ellenszenv. Legalább egy elfogadás itt is, ha már támogatás nincs. Raven tekintetében ki tudtam szerintem vágni magam, ami viszont Carter-t illeti... szarban vagyok. Annyira érzem a szagát, hogy megfogom Szöszi egyik kezét, összekulcsolom az ujjainkat és sétára hívom őt. Menjünk kicsit messzebb, hátha megint egy katona erre jön dobni egy sárgát. Habár gyanítom, Max mindenkit másfelé irányít most, ha teheti. - Tudod, a JL szerint sokat találkozgatsz Jenkins kancellárral és mint tudod, mikor szakítottunk... szakítottam veled, akkor kicsit... hm, mocskosul berúgtam és túl sokat beszéltem, így eljutott a hír Carter-hez, hogy mi találkozgattunk. Aztán valahogy azt is kiderítette, hogy újra összejöttünk. Nem sokkal ezután, még a tavasszal egyértelműen közölte velem, hogy... ha nem vagy Jenkins kéme, legyél az Ellenállás kéme... - Vezetem fel a dolgot, többször nézve Szöszire, mint arra, merre is megyünk és mi van a lábam előtt. Próbálom finoman adagolni, figyelve a reakciót, mit szól mindehhez már most Szöszi? Mármint nyilvánvalóan nemet fog mondani, de remélem, nem akad ki nagyon.
-Ő a nő. Aggódhat. *Vadember mosolyához szélesedik az enyém is, de még kiegészítem a magam véleményével az övét, mert úgy hiszem a nők sokkal jobban szoktak aggódni és ez mondhatni a vérükben van, vagy inkább ösztön ami az anyasághoz kapcsolható. Jóllehet Raven nem az anyja Vadembernek, de biztosan neki is vannak anyai ösztönei azon felül, hogy a húgaként aggódik érte. Szívből remélem, hogy ki fognak békülni, és hiszem is, mert tudom, mennyire szereti Vadember a húgát, pedig nem mesélt róla olyan sokat. Azt viszont láttam, hogy amikor igen, a tekintete csillogott és a vonásai ellágyultak. Másrészt én is a kis lánytestvér vagyok, ismerős az érzés amikor egy báty szeret. Ám a szeretetet felülírja az aggódás, és képes olyan tettekre sarkallni az embert, ami a másiknak kifejezetten rossz. Max mintha szabad utat engedett volna nekünk, ám nem látszott rajta, hogy nagyon örülne a kapcsolatunknak, nem úgy, mint Vadember apukája, aki félretéve minden féltését, lelkesen örült nekünk. Sajnos vadember nem láthatta ezt és talán még nagyon sokáig nem is találkozhat az apukájával, nem tudhatja meg tőle, az ő szavaiból, az ő szemének csillogásából, hogy talán az egyetlen aki mellettünk áll, akik kész lenne segíteni, még akár le is bukni azért, hogy mi boldogok legyünk. * -Igen, nagyon. Sokat beszélgettünk, rólad, rólunk, a húgodról. Biztos vagyok benne, hogy beszélni fog vele és meggyőzi őt arról, hogy ne legyen ellenünk. Nagyon aranyos az apukád. *Nem kellett sok ahhoz, hogy megkedveljem és remek humora van. Most a szerelmemnél sokkal fontosabb az, hogy ezt elmondjam Vadembernek. Szükségünk van az ilyen apró örömökre, mert ha nem a sors görget elénk akadályokat, megtesszük mi azt magunk. Nem csak ő, én is, jóllehet ő azért sokkal vakmerőbb, mint én, de felelőtlenségben nem maradok el mögötte. * -Tudom, nem baj. *Kuncogok fel az orrom alól halkan és picit megrándítom a vállamat is. Nem tudok jobbat vagy szebbet mondani…vagy mégis. A végére meglehetősen belelendülök, bár egyszer sem mondom ki mennyire szeretem őt, az egész olyan mint egy vallomás, szóljon a felszínen bármiről. Érzelemdús, a szavak a szívem dobbanásainak ütemére peregnek le ajkaimról és rádöbbenek, hogy ha nem hagyom abba, akkor végzetes kijelentést teszek. Talán tudat alatt keresek mentőövet amikor rátalálok Vadember korábbi szavaira és azzal hozakodom elő. Már akkor is megragadt bennem, de most már kíváncsivá is tesz az ellenállók vezére. A túlcsordult érzelmi témából való kivergődésem közepette észre sem veszem Vadember pillantásait és az azok mögötti elhatározást, így anélkül, hogy tudnám minek vetek véget, teszem fel a kérdést Carterről. * -Ez a JL tényleg mindenhol ott van. *Nagy sóhajjal jegyzem meg azt amit már itt-ott hallottam róluk. Sokan lehetnek ha mindenről tudnak és mindent látnak és hallanak. Azt nem értem hogyan kerülhettem képbe pont én. Ha a JL olyan okos, akkor tudhatná, hogy én egyáltalán nem vagyok kémnek való. Az első kérdéseknél lebuknék, nem mellesleg nem én kerestem Vadember társaságát, hanem fordítva történt. Ő talált rám. De mindegy is, ahogy megfogja a kezem és finoman húz magával, csendben, érzem, hogy valami sokkal komolyabbról lesz szó, mint eddig, mint amire számítok. A szívem nagyot dobban és össze is szorul egy kicsit, bár fogalmam sincs semmiről és nincs miért lelkiismeret furdalásom legyen, félek. Meg is szorítom a kezét és kockáztatva azt, hogy valamiben megbotlom, csak őt nézem. Az első mondatnál már veszek is egy nagy levegőt, hogy tiltakozzak. Megint Callum neve kerül elő és bennem még az van, hogy sokan egészen másképp hoztak össze vele, a pletykák melyeket a hátam mögött súgtak…és sokan nem értik a barátságunkat sem. A JL egészen mást gondol…de végül nem szólalok meg. Tudni akarom hova fut ki ez az egész, s aztán csak némán bólintok amikor a már ismert történet kerül újra terítékre. Carter jobb mint a JL, ha kiderítette „valahogy” azt, hogy újra összejöttünk. Vagy talán Vadember megint berúgott, csak akkor örömében és megint járt a szája. Már éppen meg is kérdezném viccesen utalva arra, hogy pletykásabb, mint a laborban dolgozó nők, és a mosoly is az arcomra kéredzkedik, de ahogy jött, úgy hirtelen el is tűnik. A lépteim megtorpannak és csak nézek Vademberre, ajkaim elnyílnak a döbbenettől és azt próbálom kitalálni a tekintetéből, arcvonásaiból, hogy most szórakozik velem – megint – vagy tényleg komolyan mondta. Ismerve engem, csak tréfa lehet, vagy Carternek nem mesélt rólam túl sokat és később sem merte felvilágosítani, vagy….neeeem! Vadember nem gondolhatja ezt komolyan, nem és nem, de most sokkal jobban tartja magát, hogy nem nevette el a végét és az én döbbent, minden bizonnyal mókás arckifejezésemen sem nyúlt el a szája. Erre jutok és gyorsan be is csukom a magamét, nehogy belerepüljön egy bogár, de utána azonnal ki is nyitom, hogy helyet és teret adjak a nevetésnek. Jóízű, felhőtlen nevetés fakad ki belőlem és tovább is lépek a keskeny ösvényen.* -Ez nagyon jó. Már majdnem tényleg elhittem. *Még meg is lököm a vállát a másik kezemmel és a fejemet csóválom az őrült ötletre. Mégis hogyan tudnék én segíteni az ellenállásnak? Még pár zokni ellopása is gondolt okozott, vagy a gyógyszerek, amiket végül nem sikerült átadnom neki az eloraki ünnepen, de később otthagytam Tywinna kunyhójában. * -Na és mégis hogyan gondolta ezt Carter? *Felnézek rá ismét, mintha nem is az előbb vontam volna kétségbe a szavait. Kíváncsivá tesz a gondolat és tovább gondolva, ha mégis igaz lenne, ugyan hogyan kivitelezném? *
Teljesen egyetértünk, legalábbis Szöszi szavaiból úgy veszem ki, szerinte is Raven-nek kell bocsánatot kérnie tőlem, aztán csak nekem - nekem kell egyáltalán? -, de nem hallom ki a mögöttes gondolatokat. Biztosan nevetésben törnék ki, és tutira húgom orra alá dörgölném legközelebb, hogy Szöszi szerint neki is vannak anyai ösztönei. Tudom, hogy ez a téma idegesíti őt, pedig aligha reális, hogy a sok Jenkins-szel való kávézgatása közben genetikailag ki lett volna kódolva belőle ez. Hagyom is ezt a témát, mert sokkal érdekesebbet mond Szöszi és fel is kapom rá a fejemet. Iszom Szöszi szavait és mázsás súly esik le a szívemről közben, még ha némi aggodalom marad is: mi van, ha Raven dumálja ki apáékból ezt a jó véleményt Szöszmöszről és rólunk? De ezt nem mondom ki, inkább csak visszamosolygok. - Igen, az, köszi! Örülök, hogy megkedveltétek egymást. Bárcsak máshogy alakult volna ez a fránya ünnepség és egy jó tál étel mellett együtt tudtunk volna dumálni... Na mindegy már. Lényeg, hogy egyelőre jól vagyunk mindannyian. - Pillantok arra vissza, amerre Max is távozott, hiszen megúsztuk ezt a helyzetet is, és az ünnepségből is pozitívan jöttünk ki. Leszámítva, hogy nem mehetünk be Elorakba, de majd megoldjuk ezt is valahogy. - Stratégiájuk lényege. Elég jól is csinálják. - Bólogatok aprókat, direkt többes számban fogalmazva a JL kapcsán, biztos, ami biztos, miközben megnyugszom, hogy sikerült ebből kivágnom magamat. Nem úgy a másik témát illetően: Carter... Hónapok óta halogatom ezt a beszélgetést - is -, és addig Carter előtt is sumákoltam, érdektelen információkat mondtam, vagy letagadtam, hogy találkoztam volna Szöszivel. Nem mintha olyan sűrűn tehetném amúgy is. Érzem Szöszi kezének szorítását sétánk közben, finoman simítom meg hüvelykujjammal a kezét el nem engedve őt, röpke mosoly is megjelenik Szöszi gyönyörű arcán - nem sejtem, hogy gondolatban engem vádol pletykássággal -, de hamar tovaillan onnan további szavaim hatására. Megtorpanunk, és a korábbi Max-es eset miatt nem tudom megállni, hogy ne pillantsak arra vissza megint. Nem mert a bátyjáról feltételezném, hogy ránk küld bárkit is, inkább csak hátha véletlenül más katona is erre bóklászik. Szöszire visszapillantva látom, hogyan nyúlik el az arca, kb. mintha azt közöltem volna, hogy egy kancellár eltitkolt fia vagyok vagy nem tudom. Mókás is lenne, csak sajnos amit mondtam nem ilyen vicces. Ennek ellenére Szöszi úgy nevet, mintha az év viccét sütöttem volna el, szám sarkában nekem is megjelenik erre egy mosoly, majd nevetni kezdek, mert Szöszi szép kacaja, jó kedve olyan ragadós. Tudom, hogy azt hiszi, most ugratom és ezt a saját nevetésem csak megerősíteni látszik, de nem tudom megállni. A nevetésem ott kezd alábbhagyni és kínosabb heherészéssé alakulni, mikor vállamat löki meg finoman, vidáman, még mindig hitetlenkedve. Egy lépéssel lemaradva indulok meg utána az ösvényen, mosolyom szájelhúzássá változik. - Hááát, pedig tényleg elhiheted. Sajnos nem vicc. Bárcsak egy lenne a hülye tréfáim közül. Ha az lenne, őrültebb lenne, mondjuk: "Képzeld Szöszi, holnaptól te vagy az Ellenállás új vezére!" Deee, most kém lennél. Ééés nem nevetett hozzá Carter. - Zárom ki annak a lehetőségét is Szösziben, hogy esetleg az Ellenállás vezére lenne ilyen nagy mókamester. Van humora Carter-nek, egész jó ráadásul, de azért nem ilyen jellegű, ahogy az enyém sem. Meglepetésemre, ahogy felzárkóztam lépteimben Szöszi mellé, nem utasítja el csípőből a dolgot, hanem kérdez, mint aki fontolóra venné. Ez egyrészt még izgalmasabb nővé teszi őt, másrészt elég aggasztó is. - Nem részletezte, gondolom nagy művészi szabadságot hagyna neked, hogy amikor találkozol a kancellárral, hogyan irányítod a beszélgetést úgy, hogy minél többet megtudj olyasmiről, ami nekünk fontos lehet. Megelőzve a kérdést: minden fontos. Tényleg, miről szoktatok dumálni? De mondjuk akkor sem értem, mert ott az időtényező: ha teszem azt, megtudsz valami hiperfontosat, mire eljut hozzám az információ, már lehet rég tárgytalan lesz. A közvetlen kapcsolathoz a JL kellene... - Csóválom a fejemet, mert képzelem, milyen cifrát káromkodna húgom, ha össze kellene dolgoznia pont Szöszivel, mikor annyira bízik benne, mint egy kancellárban. És talán Szöszi sem szeretné ezt. Ugye???
*Nem ismerem annyira Vadember húgát, hogy felmerüljön bennem bármilyen kétség, ahogy Vademberben felmerült, tehát teljesen ártatlanul tudok lelkesedni az apukája rábeszélőképességéért. Hiszem, hogy mindent elrendez és ha egyedül nem lesz képes meggyőzni Vadember húgát, akkor majd a felesége rásegít. Rövid kis beszélgetésünk alatt többet tudtam meg a családról, mint Vadembertől az első találkozónk alatt, igaz nem is mertem nagyon kérdezni. * -Igen, elég jól. *Elgondolkodva teszem hozzá az egyetértésemet, jóllehet nekem semmilyen kapcsolatom nincs a JL-el, de jól látható és érzékelhető minden tettük eredménye. Olykor még jól is szórakozom a pimaszságukon, de ezt a világért sem mutatnám Callum előtt. Nem is esett szó köztünk ilyesmiről, ez is bizonyítja, hogy nem lennék képes semmilyen kémkedésre, hiszen még Callum sem tart alkalmasnak rá, különben biztosan megkérdezett volna róluk. Legalább a véleményemet. Képtelenségnek is hat mindaz amit Vadember mesél nekem Carterről és az ő ötletéről. Bár kézenfekvő, és másnak is eszébe jutott volna, akár még nekem is ha sokkal bátrabb, furfangosabb lennék és tudnék szemrebbenés nélkül hazudni. Ám egyik tulajdonságnak sem vagyok boldog gazdája, jogosan vélem úgy, hogy Vadember viccelt velem. Csak azt tudnám, hogy akkor miért volt annyira komolynak tűnő az arca, mielőtt belekezdett volna. Hozzátartozik a becsapáshoz, tudom, de még a komolynál is komolyabb volt. A nevetésemen ez a röpke sejtelmes gondolat mit sem enyhít, és Vadember is csatlakozik hozzám. Egy ideig a nevetésünk tölti be a gyümölcsöst, de mivel már jócskán arrébb jöttünk arról a helyről ahol a bátyámmal találkoztunk, kétlem, hogy hallana minket. Amikor őt vállon veregetve tovább indulok, még nevetek, de a visszhang már nem hallatszik Vadember felől és le is marad kicsit. Magyarázata végképp eltörli annak lehetőségét, hogy csupán viccelt velem és most már az én nevetésem is elhal, a mosolyom is groteszké válik, ahogy még próbálom szinten tartani, de az érzelmeim már erőtlenek hozzá. Még Vadember hülye viccén sem nevetek, mint ahogy máskor tenném. Kínomban kérdezem meg, hogyan gondolta Carter, legalább én is tudjak róla. Vadember biztosan nem mesélt neki rólam és mikor ez eszembe jut, több kérdés is felmerül bennem. Míg ezeket fogalmazom úgy, hogy ne bántsam meg velük Vadembert, ő már részletekbe bocsátkozik és szinte kész kém stratégiával áll elő. Kénytelen vagyok megállni és szembefordulni vele. Megint. * -Te nagyon készültél, vagy ő készült. Nem meséltél neki rólam? Nem mondtad el, hogy felelőtlenség pont rám bízni ilyesmit? És pont Callummal? Semmi köze a hadsereghez, mégis milyen információkat tudnék kiszedni belőle? Együtt teázunk, néha munkáról beszélgetünk az én munkámról, meg a feleségéről, a lányáról, csupa olyan dologról aminek nincs köze az ellenálláshoz, a politikához. A JL-hez meg végképp. Tényleg! Te ezt komolyan gondoltad? Én meg a JL. Elég lenne egy kérdés és rögtön le is buktatnám őket. *Magyarázok neki, még el is lépek tőle és teszek néhány lépést oldalra, majd vissza, olykor ránézek, amikor épp felviszem a kérdő hangsúlyt a mondat végén. S mindeközben ingatom a fejem, mert mindaz amiről ő beszél és amiről én, az képtelenség. A végén már nevetek, igaz nem túl lelkesen, jobban illik rá a zavart jelző mint a felhőtlen. * -Sok mindent megtennék érted és az ellenállásért, látod vittem a kis kunyhóba gyógyszert is amennyit képes voltam ellopni. De már abba a pár percbe majd belehaltam, úgy vert a szívem. Nem való ez nekem. *Aztán eszembe jut még valami, csak úgy hirtelen.* -Miért nem a húgod? Ő sokkal bátrabb nálam és biztosan jobban hazudik, ha azt nézem, hogy ez családban marad. Talpraesettebb, mint én, nagy a szája, egy kicsit irigylem is, de ez most mindegy. Carter nem tud a családodról? *Ez a másik ami közben eszembe jut. Talán Vadember nem is beszélt az ellenállók között senkinek sem arról, hogyan is került oda közéjük, hogy kapcsolatban van a családjával….vagy a család még az ellenállóknál is tabu és egy…..barátnő vagy hasonló könnyebben feláldozható. Hát ez remek! *
Míg Szöszi emészti a gondolatot, hogy ezúttal nem egy lökött viccemről van szó, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy Carter volt humoros kedvében, addig én beszélek tovább, megosztom vele, hogy mikre gondoltam és milyen aggályaim vannak, legalábbis egy párat megemlítek közülük. Aztán csak elhallgatok, de a csend nem nyúlik hosszúra köztünk, Szöszi hamar összeszedi a gondolatait. - Hát ezt tavasszal mondta, volt időm... - Vallom be, hogy már jó ideje titkolom előle ezt. - Mondtam, hogy rossz kém lennél, nem is tudsz hazudni, de azt mondta, hogy akkor ne hazudj, csak érdeklődj, feltűnésmentesen, meg hogy nem lehet semlegesnek maradni, bla-bla-bla. És jah, Jenkins nem a hadsereg feje, de ettől még ott melegíti a fagyott seggét a kancellári üléseken, nem mellesleg ki tudja milyen saját tervei vannak a saját részlegén. Az is információ, ha valami új gyógyszeren vagy éppen vegyi fegyveren dolgozik, vagy nagy számú olvasztgatásba kezdene. - Vonom meg a vállaimat, mert szerencsére én nem ismerem személyesen, szóval fogalmam sincs, miről lehet vele beszélgetni és így miről lehetne érdeklődni? Szemöldököm mozgásából az is látszódik, hogy azt is nehezen képzelem el, hogy a Szöszi által felsorolt témák bármelyikéről az a hidegnek tűnő kancellár tudna bármit mondani kelletlen tőmondatokon kívül. Még úgy is nehéz elhinni, hogy húgom is valamiért élvezi a társaságát. Döbbenet és rejtély! - Nem, csak hangosan gondolkodtam, de a JL amúgy is biztosan erősen átvilágítana, biztonsági okokból nem engednek be a köreikbe bárkit. Ezt most ne vedd zokon. - Remélem, nem veszi rossz néven, hogy a JL szempontjából nézve megbízhatatlannak van minősítve, elvégre ő is épp ezt mondta magáról. Mindenesetre ez megnyugvás számomra, hogy nem akarja elvállalni a melót. - Azt köszi is! Nem kellett volna kockáztatnod... - Szúrom közbe egy arccirógatással együtt, mikor a kunyhós meglepetést említi. Merész húzás volt, legalábbis Szöszihez képest, épp ezért nem is akarom, hogy rendszert csináljon belőle, mert előbb vagy utóbb lesz egy szemfülesebb őr, aki kiszúrja, hogy Szöszi ideges és vajon mi oka van rá? - Ööö... - Akad el a szavam, mikor hirtelen rákérdez Ravenre. - Köszönjük. Azt hiszem. - Mosolyodom el némi bizonytalansággal, de rám vall, hogy ilyesmin nem sértődöm meg és átlendülök felette, bóknak címkézve fel, hogy családilag örökletesen jól hazudunk. - Én nem akarom, hogy olyan legyél, mint Raven. Nagyon nem! - Jelentem ki ezt határozottan, nem csak, hogy időt nyerjek, hanem komolyan is gondolom, amit egy röpke, ajkaira nyomott csókkal is erősítek meg, ha hagyja. - Ami őt illeti... nos... nem egyezünk mindenben, ő más szempontból nem kerülhet képbe. - Remélem ezzel a roppant ködös megfogalmazással kivágtam magam és nem kérdez jobban bele, na meg ha véletlenül mégis lebukunk, Szöszi nem árulkodhat Ravenről, mintha Raven nem lenne beszervezve. Ugyanakkor nem is hazudtam, mert Ravenből nem csinálhatunk kémet, mert már eleve az ugye. Elpillantok arra, amerről jöttünk, mintha csak azt ellenőrizném, hogy nem jön-e senki, de igazából Max jutott eszembe. Carter őt is említette, hiszen katona, ő is jó információforrás... lehetne. De Max rólunk sem akar tudni, talán pont emiatt is és ezek után bizonyára jól megválogatja a szavait húga előtt, amikor a soron következő küldetéseiről esik szó köztük. Szóval elég gyorsan eldöntöm, hogy ezt a részt meg sem említem Jasmine-nak. - Akkor mondhatom azt Carter-nek, hogy sajnos semmi esetre sem tudod vállalni, igaz? - Pillantok vissza Szöszire, igyekezvén derűsen, ámde némileg siettetve, mint aki ha megerősítést kap, már váltaná is a témát - gyakorlatilag bármi másra.
*Tavasszal. Fejemben visszhangzik a válasza és ez sok mindent megmagyaráz. Elég sokáig gondolkodott rajta és talán most is csak azért hozta szóba, mert rákérdeztek. Másrészt pont annyi ideig titkolta is előttem, de ez nem olyan titok amiről tudni akartam, szóval nem haragszom, azt hiszem nincs is okom rá. Ha mondjuk egy másik nőről titkolózott volna, az jobban aggasztana, bele is halnék kicsit….vagy nagyon. A gondolat épp csak átlibben az elmémen és megkönnyebbülök. Furcsa, hogy még jól is esik, hogy nem másról van szó, pedig meg sem történt. A kedves tovább beszél és olykor el is felejtkezik a szájáról, nekem meg ösztönösen az arcomra kerül egy-egy fintor a nem megfelelő szavaknál, főleg Callum fagyott hátsó fertályán akadok fenn, de nincs időm még csak elmélázni sem rajta. Nem mintha szándékomban állt volna. A végén már a szemöldökeim a homlokomra ragadnak a sok ötlettől és persze bogarat ültet a fülembe velük, amit nem teszek szóvá. * -Ó…mennyi fontos részlet. *S persze pont ettől a megjegyzéstől még gyökeret is ver bennem. Ettől azonban nem mondok igent, nem bólintok rá, mert önmagában véve is képtelenségnek tűnik, jóllehet hazudnom nem kellene, csak mindent elmesélni Vadembernek arról, ami Callum és köztem felmerül témaként. De minden bizonnyal Callumnak feltűnne ha hirtelen olyan érdeklődő lennék a munkája és a kancellária iránt. * -Nem veszem zokon. *Na ezt az egyet megígérhetem, volt már ennél rosszabb is, amikor tényleg kémnek lettem kikiáltva, épp csak a másik oldalról. Másrészt a JL már át is világított, nemde? Mintha Vadember erről is beszélt volna már egyszer….egy nem túl szépen zárult napon. Szeretném elfelejteni, nyilván nem fog menni, de legalább már csak múltként tekinthetek rá és remélem nem fog megismétlődni. Amikor a gyógyszerekről beszélek és azt az akciómat hozom fel bizonyítékként, hogy nem vagyok képes kémkedni, mert az is majdnem meghaladta a képességeimet, muszáj vagyok az arcomat cirógató kezébe hajtani a fejem. Mosolyát az enyém tükrözi, így utólag roppant büszke vagyok magamra és örülök, hogy mindent megkaptak. * -Alkalom szüli a tolvajt. Eszemben sem volt ilyesmit csinálni, de volt egy lehetőség és hirtelen döntöttem. *Valójában amikor minden bonyodalom nélkül visszaértem a Városba, egyfajta eufórikus érzés lett rajtam úrrá. Ki tudtam volna bújni a bőrömből örömömben. Hihetetlenül izgalmasnak találtam az egészet, sokkal izgalmasabb volt, mint amikor vademberrel való találkozóra sietek, talán mert abban már van rutinom, kijárt utak…legalábbis eddig azok voltak. Maradjunk azonban a jelennél és a témánál, ezért rá is kérdezek a húgára, s közben olyan megjegyzést is elejtek véletlenül, ami bántó lehet Vadember számára, de fel sem tűnik. Egészen másra fókuszálok, mivel próbálom Cartert Vademberen keresztül lebeszélni magamról. Raven sokkal jobb alany az ilyesmire, és neki talán még ismeretség sem kell, hogy bárkiből kihúzzon információkat, jóllehet nem ismerem, de sokat hallottam róla. Egyszóval nem is tűnik fel, hogy Vadember valamit megköszön, elsiklom felette annál is inkább, mert belefeledkezem a mosolyába és az utána adott csókba. * -Nem is leszek, biztosan. De ettől még irigylem. *Lehetnék egy kicsit magabiztosabb, főleg magamban. Szemtelenebb nem akarok lenni, de talpraesettebb igen. Talán nem halnék bele kicsit minden egyes találkozóba a félelemtől. Arra a kérdésre, hogy tud-e Carter a családjáról, nem kapok választ, viszont kapok másikat ami meglehetősen érdekes. * -Miért? *A legjobb választás lenne, de eszembe jut, hogy talán csak azért nem akarja megkérni a kémkedésre, mert félti és szinte azonnal rá is bólintok.* -Természetesen félted őt. Ez érthető. *Mellkasára teszem a kezem, hogy hozzábújjak és ezzel kérjem, hogy átöleljen, de közben elnéz mellettem a hátam mögé és ösztönösen fordulok én arra. Max nem rég ment el és biztosított arról, hogy nem fog minket elárulni, és hiszek, bízom benne, mégis a félelem érzése átjár. Hátha egy katona mégis erre jött és azt vette észre Vadember, de nem látok semmit. Ő sem ijedt meg, nem rántott be a bokorba…bár más tekintetben jónéven venném….végül a feltett kérdésre fordulok vissza felé, némileg megnyugodva. Nagyot sóhajtva húzom az időt, mert nyilván nem akarok én kém lenni, hogy mindenkit, beleértve magamat is lebuktassam, mégis szeretnék segíteni. Átölelem a nyakát, homlokomat az övének nyomom, de nincs mit tenni, válaszolnom kell. Nem is nézek fel rá, úgy mondom még mindig nekidőlve azt ami a szívemben él.* -Szeretnék segíteni, de nem biztos, hogy én vagyok a jó választás. Ha olyan lennék, mint a húgos, biztosan azonnal rávágnám, hogy igen, megteszem, lesz ami lesz, de nem vagyok olyan és te sem szeretnéd, hogy olyan legyek. Nem mondom, hogy kérdezősködni fogok, de ha véletlenül meghallok valamit, azt elmondom. Bár szerintem ezek után a bátyám is megválogatja majd a szavait előttem. Nem mintha eddig mesélt volna a küldetéseiről. Mondd azt, hogy nem vállalom és aztán majd meglátjuk. *Ennél többet nem ígérhetek és azt hiszem minden egyes nap a frász kerülget majd, ha bárkivel beszélgetek és ha nem is kérdezek többet, mint szoktam, én úgy fogom érezni. *
Látom a toppantását is, és innen tudom, hogy nem, egyáltalán nem tudja, csak az érzelmei után rohan, mint mindig, ha ilyet tesz, és az pedig sosem adott jó eredményt. Nem tanul belőle, s elfeledi, tettei másokra is hatással vannak. Akár így, akár úgy. 
//
És remélem még találkozunk 
