*A helyzetünk nem túl rózsás és ez az amit még mindig nem tudtam teljességgel elmagyarázni Tywinnának. Épp csak annyira sikerült, hogy megbékéljen, hogy ne haragudjon rám, hogy tudja mennyire nehéz a mi világunkban boldognak lenni. Azonban ennél sokkal bonyolultabb minden. Magamra maradtam, pedig a családom mindig mindenben mellettem állt és támogatott, de a fájdalmaimat, a kétségeimet, a boldogtalanságot és a reményvesztettséget nem mondhattam el, ne tudtak tanácsot adni, vigasztalni. Nem beszélhettem Callumnak sem minderről, a helyzetet az tette még bonyolultabbá, hogy még arra is figyelnem kellett, hogy akaratlanul se áruljam el Vadembert, még azt sem, hogy egyáltalán létezik valaki az életemben aki boldogságot adott, aki fontos a számomra, aki kezdte felépíteni mindazt amit Charles sikeresen lerombolt bennem. Iszonyú nehéz volt úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, hiszen még a neki írt üzenetek is árulkodóak voltak. Ha nem éreztem volna már korábban azt, hogy valaki figyel, Callumra gondoltam volna, hogy a beszélgetésünk után többet is meg szeretett volna tudni arról, amit nem kérdezett meg. Így azonban az első gondolatom Vadember szavai után a húga volt. Nem tudom mit gondoljak felőle, de bárhogy is van, nem esett jól a tény, hogy valahonnan megtudta mikor és hogyan találkoztam Callummal. Beleegyezően bólintok arra, hogy majd később megmagyarázza, és nem is szólok közbe míg mindent végig nem mond. Nem mondom, hogy választ kaptam a kérdésemre, mert még mindig nem értem mi volt az a mozzanat ami egyik pillanatról a másikra juttatta végzetes döntésre annak ellenére, hogy láttam rajta mennyire várt rám, de mindaz amit elmondott érthető is. Másrészt örülök, hogy ezt tisztáztuk bármennyire is nehéz és megüli az ember lelkét, legalább már nem áll kettőnk közé. Még a fájdalmas igazság is jobb a bizonytalanságnál. * -Talán idővel minden rendeződik, de ha neked könnyebbséget hoz, beszélj vele. *Azt hiszem úgy sem lehet elkerülni, és ha összetalálkoznak Elorakban, nos Tywinna nem arról híres, hogy szó nélkül elmegy a másik mellett. Halványan elmosolyodom amikor perdai barátnőm terveit említem, de nem fejtem ki bővebben mi az amiben rám is számít a fogadójában, sem azt miként tenné azt. Talán később lesz alkalom rá, amikor könnyed és mulatságos témák kerülnek előtérbe, ha kettőnk között rendeződnek a dolgok és nem azzal foglalkozunk, hogy minél távolabbra kerüljünk egymástól. Amikor vicces történetként tálalhatom azt a jelenetet amikor Tywinna megemlítette, hogy ő választ nekem ruhát. Most viszont még a sűrűjében vagyunk, szinte ugyanott ahol korábban elkezdtük ezt a kémes témát, muszáj elmagyaráznom miért találkoztam Callummal és miért láthatott az a bizonyos valaki csinosnak. Callum látott már rosszabb passzban is, akkor is volt rá okom, de akkor elmondhattam neki mi bánt. Vademberrel kapcsolatban viszont a legcsekélyebb kételkedés és kíváncsiság felmerülését sem kockáztathattam meg. Magyarázata közben még azt is megtudom, hogy kinek beszélt rólam és hogyan nevezik azt a helyet, ahol az ellenállók lazulni szoktak, de a lényeg nem ezen van. A háttérben ennél sokkal fenyegetőbb bújik meg amire nem számítottam és ez minden bizonnyal meg is látszik az arcomon. A JL-t emlegetni nem igazán életbiztosítás, még ha igazat is adok a….szervezetnek, vagy tudom is én hogyan lehetne nevezni. Meglepettségem mellé ijedtség is társul.* -A JL? És te kapcsolatban vagy a JL-el? *Persze érthető, az ellenállás sok információt szerez, feltételezhetően megvannak az emberei a Dominiumon is, onnan már csak egy lépés a JL. De azért valahol vicces, hogy ilyen módon kerültem a figyelem középpontjába, egy botanikus aki soha életében nem politizált és még hazudni sem képes. S ezzel együtt megint előkerül az a láthatatlan fal, a bizalmatlanság ami mindent képes megmérgezni. Keserűen elmosolyodom, már csak azért is, mert én is csak magamat tudom ismételni.* -Megértem. Tudom ez sosem fog változni, és nem tudom mit tehetnék, hogy bízz bennem. *Valahol beletörődtem ebbe és ez a beletörődés rándítja meg picit a vállamat is, amivel leráznám magamról ezt a terhet, de tudom, hogy sosem menne. Mindennek ellenére mégis közelítünk egymáshoz, megfogadjuk, hogy nem ígérünk semmit, aztán mégis, hogy nem kérünk a másiktól semmit, aztán mégis…talán mert egyikünk sem akarja feladni, nem akarjuk, hogy így és emiatt legyen vége, még látunk a harcunkban reményt a győzelemre. Csak egy röpke pillanat van amikor elbizonytalanodom és ez az a néhány másodperc míg Vadember hezitál a válaszadással, s már magamban fogalmazom hogyan írjam át, hogy jobb legyen. A fejrázás és az első mondat már nyitná is a számat, hogy közbe szóljak, hogy elővegyem a foggal-körömmel-t, de végül nem lesz rá szükség. Érzelmek sokaságát borítja rám olyan gyorsasággal, ahogy az Orkánszigeten változik az időjárás. Először csak bólintok, mikor ő sem kér örökkön-örökkét, aztán már elmosolyodom, hogy olyat kér tőlem amivel épp nem akartam szembeállítani, mert úgy éreztem azzal túlságosan megkötném. Ám ahogyan előadja az annyira szerethető…de ezek után jön egy hullámvölgy. Reméltem, hogy a válással Charles árnyéka tovatűnik, ám most mégis eltakarja a napfényt. Épp levegőért kapkodok Vadember kitartó káromkodásra tanítása miatt, egy újabb szó amiről eddig még nem is hallottam ilyen formában, de aztán önkéntelenül is lehajtom a fejem. Az igazság gyakran fájdalmas, és ez hatványozottan igaz amikor az ember azzal szembesül, hogy felismeri önmagát és elkövetett hibáit abban amit a másik mond. Charles-szal valóban így éltünk, én próbáltam mindent megtenni, hogy működjön a házasságunk, de lehet, hogy pont ez volt a hiba, ez volt az ami miatt nem vett emberszámba. Az is lehet, hogy épp ő tett ilyenné, érzelmileg zsarolt úgy, hogy észre sem vettem, még csak meg sem kellett szólalnia. Sosem tudom meg hol és hogyan kezdődött, de automatikusan elővettem ezt az énemet amikor megoldást kerestem, hogyan maradhassunk együtt Vademberrel. Szégyellem magam és egy kicsit dühös is vagyok amiért Charles még most is bele tud szólni az életembe, olyan mély nyomot hagyott maga után, olyan szakadékot amiből nehéz lesz kimásznom. Felnézek Vademberre, mert érzem a gyengéd késztetést mellyel arcomat cirógatja, a folytatás azonban sokkal jobb, mint amire ezek után számítottam. Tudom, hogy csak jót akart mindazzal amit mondott, nem is az fájt, hogy megmutatta az igazságot, hanem az, hogy fel kellett ismernem. De szavai már mosolyt csalnak arcomra, mikor bosszantó tetteit ecseteli, emlegeti fel s ezt hiányolja. Arcomat simító kezét fogom meg s egy pillanatra belehajtom fejemet a tenyerébe, de aztán lejjebb húzom egy kicsit, hogy magamhoz öleljem, szorítsam. * -Ezt megígérhetem. Főleg ha minden mondatodban káromkodni fogsz. Elrontasz, tudod? ….Én sem akarok még egyszer kikötőt. Azt nem, de szívesen lennék rád mérges mert leszakítottál egy virágot, de csak azért, hogy kiengesztelhess. *A szavai azok melyek visszarepítenek abba az érzésbe ami az aratási ünnepen ölelt körbe. Nőnek érzem magam mellette, embernek és nőnek, jónak, szépnek és bátornak. Boldognak. S ha úgy lesz egyszer vége, hogy magától kihűl a kapcsolatunk, ez akkor is megmarad. * -Akkor mégis ígérünk valamit egymásnak? *Kérdezek vissza már mosolyogva, kicsit incselkedve, hogy nem ezt beszéltük meg korábban, de időt sem hagyok a válaszra.* -Megígérem. Le foglak szidni, ha káromkodsz és virágokat tépkedsz, és ha csak egy perdai nő után is megfordulsz, fülön csíplek. *Megmosolyogtat már ez is, bár tréfásan mondtam, mégis beillik tervnek és ez megint fellelkesít. Elengedem mindkét kezét és két tenyerem közé fogom az arcát, ám mielőtt megcsókolnám, egy kicsit komolyabbra váltok. Nem, mert rosszat mondani készülök, vagy kevésbé lenne könnyed, vagy ígéret lenne, de legyen része ez annak, hogy bármire is készülünk egymással, annak igenis minden ígéret nélkül legyen tétje. * -Több tópart és vízesés, jól hangzik. A tengerpart még jobban. Szóval, akkor mostantól megint tervezgethetek és várhatom mikor találkozunk újra? Mert az jó volt tudod? Akkor is ha nem tudtam az idejét. Szeretném veled tölteni a lehető legtöbb időt amit ki tudunk szorítani magunknak, szeretném ha elvinnél azokra a helyekre ahol már jártál és szépnek találtad, amiről képet is készítettél, és megtanítanál motorozni, halat fogni, tüzet gyújtani, ha együtt fürödnénk a tengerben. De az is elég ha csak egy órát ücsörgünk a vízesés mögött és nem gondolunk arra mi lesz holnap. Mit szólsz? *Kérdezem őt a végén már mosolyogva, nem igazán gondoltam bele mit mondok, csak ami eszembe jutott, de válaszolni lehet, csak később tud, mert a sok beszéd után már vágyom ajkaira és a csókjára és arra, hogy végre átöleljen úgy ahogyan a tóparton. Hozzásimulok, karjaimat a nyakára fonom, ajkaimat pedig az övéire. Hosszú csók lesz, tele reménnyel és vággyal.*
Biccentek arra, hogy Tywinnával előbb magam beszélnék. Egy életem, egy halálom! Ha már Aliyah úgy is megfenyegetett mint valami pót-anyu, akkor Tywi lesz a pót-apu, hiszen az igaziaktól úgy sem kérhetnék engedélyt - nem mintha kérnék - udvarlásra. Mindenesetre biztosra veszem, hogy Tywinnától is kapok egy olyan fenyegetést, hogy amit Aliyah meghagy belőlem, azt ő fogja miszlikbe cincálni. Legalább Jasmine-nak is könnyebb lesz az ásás! Habár erre nem akarok okot adni, nem csak a saját testi épségem miatt. Mást nem tudok mondani, mint eddig okra: azért változtattam hirtelen a kikötőben eredeti szándékomon, mert megijedtem és egyben helyes döntést is akartam hozni. Rohadtul megérte és valóban meggondolatlan vagyok, figyelembe véve, hogy most csinálom vissza az egészet, ahogy van. Színtiszta őrültség, és őrült Szöszi is, hogy ebbe belemegy, főleg, hogy további szavaimmal láthatóan újabb tüskéket sikerül belenyomnom vérző, lassan gyógyuló sebeibe, ráadásul meg is ijesztem a JL nevével. Köszi szépen kancellári propaganda! Mintha egy terrorista szervezet lenne, pedig nem robbantott fel húgom senkit, főleg nem civileket. Ahogy én Raven-t ismerem, vérmentes forradalmat akar a nyolcadik gyűrűszinten, de nem érzem úgy, hogy ez az a pillanat, amikor a JL elveit és erényeit kellene kiemelnem. - Vannak a hírszerzésnél ismerőseim... mindkét oldalon. - Azt hiszem, ez a legenyhébb megfogalmazása annak, hogy a húgomról és egy volt szeretőmről van szó, naná, hogy ismerem őket és Raven még nem küldött olyan üzenetet, amit csak Sky és Carter láthatott volna, így Sky megosztja velem rendszerint húgom üzeneteit. Főleg ha nekem is címzi, de ezt most nem említem, mert még rémísztőbb lesz, ha azt mondom, a JL személyesen nekem ír. Félelmetesnek tűnnék úgy, s azt a furcsa érzést csak egy-kétszer éreztették velem, nem akarom újra... - És én, hogy te bízz bennem? - Kérdezek vissza, mert két oldala van ennek a bizalmatlanságnak. Jasmine is rögtön azt gondolta, hogy figyeltetem őt, a JL kapcsán felmerült kérdései is beillenek egy vádnak, és akkor ott van még az is, ami miatt ez az egész ide jutott: nem mindig a fejemben hordom az agyam. Talán mindez vezet oda, hogy olyan ajánlattal álljon elő Jasmine, amilyennel, és amilyet én ne tudjak elfogadni. Éppúgy nem egyezhetek ebbe bele, mint ahogy csak a sérülést jelentette volna egy nyitott kapcsolat. Nemcsak a várható sérülések miatt nem bólinthatok rá, hanem mert ez nem lenne Jasmine, nem önmaga lenne, nekem viszont azt a lány tetszett meg, aki nem vág mindenhez jó képet és tesz úgy, mintha mi sem történt volna. Imádtam az évődéseinket, a kicsi vitákat és kész vagyok akár veszekedni is, kész vagyok azt utána megbánni és békülni vágyni. Mindegy, csak igazi legyen, ne egy hazugság, amivel húgomnak lenne igaza. Gyakran van Raven-nek igaza, de ezúttal nem lehet. Nem lehet nem észrevenni, hogy Szöszi tekintete, vonásai miként változnak, miközben mindezt elmondom neki. Hogy levegőért kap - nekem le sem esik, hogy a szóhasználatom az oka -, hogy fájdalmasan döbbent lesz, egyúttal szomorú is és még megannyi érzelmet látok, míg le nem hajtja a fejét, amiket be sem tudok hirtelen azonosítani. Fasza. Gratulálok Delgado. Valamiért sikerült jól beletaposnom Szöszi lelkébe, csak nem tudom, hogy mivel és miként? - Bocsáss meg, túllőttem a célon... - Szúrom közbe mondandómnak, arcát cirógatva, próbálván felemelni, de nem csak fizikailag, hanem átvitt értelemben is: elmondom, hogy mi az, ami tetszett benne nyilvánvaló szépsége és kedves természete mellett. Olyanokat, amelyek önmagukban nézve nem feltétlen a jó tulajdonságok közé lehetne sorolni, mégis ahogy Jasmine élt velük, úgy tette emlékezetessé őket, hogy mosolyogva gondolok vissza rájuk. Már abban a pillanatban mosolyogtam magamban, mikor elhangoztak és ez is generálta mindazt a sok bosszantást: újra akartam, újra érezni vágytam. Ahogy azt is szerettem, mikor nem felcukkoltam őt, hanem elnyertem egy-egy mosolyát, ezek másféle győzelmet jelentettek és most is egy ilyenben lehet részem, mikor felnézve rám elmosolyodik és arcát tenyerembe hajtja, s finom szorító ölelését önkéntelenül is viszonozom, jól esik a közelsége. Mosolyom meg csak szélesedik, mikor felhívja a figyelmemet a káromkodásokra. Visszagondolva, igen, tényleg volt egy-két szó, hopsz! - Elrontani?! Aligha. A legszörnyűbb, amit tőled hallottam a Vadember és a barbár volt, ja, meg egy növényt gaznak neveztél! - Itt a végén már vigyorgok, ahogy anno is, mikor kihoztam ennyire a sodrából a virágaiért rajongó botanikust. De az kedvemre van, hogy ilyen és virágszedési bosszantásokért ki kell engesztelnem. Szabályszegésben inkább rontom el, hiszen úgy néz ki, újabb talákozó tervezését is ígérjük egymásnak, ez meg nem éppen törvényes cselekedet. - Jó, apróságokat lehet! - Adom meg magam, mikor felhívja a figyelmemet rá, hogy én voltam az, aki azt kérte, ne ígérjünk semmit egymásnak, de erre mégis ígéretét veszem és adtam én is ígéretet. Még csak azt se mondhatom, hogy nem a jövőre vonatkoztak, mert de, mind a jövővel kapcsolatos, meg egy kicsit a jelenre is értendőek. Ezt a rövidke mondatot ígéretével egy időben közlöm, szimultán beszélve vele megfeledkezvén róla, hogy ebben lehet ő nem olyan gyakorlott, mint húgommal mi ketten. De figyelek rá és először csak vigyorgok a felsoroláson, a végén röviden felnevetek. Elengedi a kezemet és azok így visszatalálnak a derekához, hátához, míg ő arcomat zárja tenyerei közé. Mikor ott tart, hogy nyugtázza a tópartot, vízesést és a tengerpartot, akkor moccan arcom, hogy legalább a kezére adhassak csókot, ha már ajkai olyan távol vannak, de lehet csak a csuklója belső oldalát érem majd el. - Ühümmm... - Csak így felelek a csókocska közben mosolyogva arra, hogy megint lehet tervezni. Tudom, mire érti, nem maga a tervezés volt jó, az inkább sokszor bosszantó, mire össze tudtuk hozni a találkozót, de a találkozó várása, az jó volt. Hát még a randi maga! Arra fordítom újra felé a fejem és pillantok fel rá, mikor elkezdi sorolni a terveket, időkorlát nélkül. Inkább vágyak ezek, mint konkrét tervek, de kedvemre való mindegyik, pedig egy részéről nem is tudom, hogyan jutott eszébe. Ezt szóba önteni nem tudom, mert Szöszi megcsókol és így könnyen lehet feledni a szavakat, inkább elmerülök ajkai édességében. Milyen kevés elég hozzá, hogy sokkal szebbnek lássam az életet, mint reggel, mikor felkeltem! Egyetlen csók és a benne lévő ígéret és szabadság, vágy elegendő ehhez, és enyémben viszonzásra is talál. Nem sietem el a csókot, hiányzott már, akárcsak az, hogy karjaimban tarthatom őt, hogy érezhetem, miként simul össze a testünk, szinte érezni is vélem ruhákon át is felgyorsult szívverésünket. A csók után szólalok meg nem távolodva el az ajkaitól pár centinél távolabb, így toldom meg a korábbi listát néhány új tétellel suttogva. - Te pedig megtaníthatsz bogagolni, akár festeni is, mesélj a növényekről és taníts meg virágokat szedni! - Mielőtt gyanút fogna, már folytatom is a felsorolást levegőt se véve. - Jókat kell ennünk, innunk, és persze táncolnod is kell velem! És ebből is több kell... - Hogy miből, az azonnal kiderül: csókkal pecsételem le az újabb kívánságlistát. Mire mindent kipipálunk erről... lehet mégsem lesz annyira rövid ez a kapcsolat. Nem gondolom túl, mielőtt kijönne a menekülési inger, inkább hagyom, hogy sodródjunk az árral, lesz ahogy lesz alapon. Azt hiszem, nem vagyok meggondolatlan. Nem is gondolkodom néha. Nehéz is gondolkodni, mikor Szöszi illatát, finom érintéseit, bőre selymességét, ajkai forróságát érezhetem. - Szerinted Aliyah sokáig marad el? Vagy keresne, ha nem találna itt? - Jelenik meg a már ismerős zsivány mosoly a képemen a csók után.
*Nem tudom milyen lesz Vadember és Tywinna legközelebbi találkozása, annál a lánynál sosem lehet tudni éppen mire gondol vagy mi az ami eltéríti eredeti szándékától. A kikötő óta mintha kicsit lenyugodott volna, de lehet csak azért, mert nem járkál folyton el. Hatással van rá az, hogy letelepedett, de egy idő után talán visszaüt. Olyasvalaki aki szinte az egész életét vándorlással töltötte, aztán hirtelen leragad egy helyen, megzavarodhat. Unatkozhat, hiányozhat neki és akkor Tywinna esetében kiborul. De bízom a legjobbakban, legalábbis ezen a téren. Sokkal rémisztőbb Vadember kapcsolata a JL-el, amin épp csak leheletnyit árnyalnak a hírszerző ismerősei. Engem az ijeszt meg, hogy közelebb van a lebukáshoz mint gondoltam és féltem őt, bár talán szavaimból nem ezt a következtetést vonja le. * -Csak vigyázz magadra. *Kérlelem azonnal, de nem firtatom tovább és nem is könnyebbülök meg. Nem magamat féltem most, hanem őt. Túl közel van a tűzhöz, ami megégetheti. Persze sokan így vannak ezzel, de őket nem ismerem, ők nem állnak hozzám olyan közel, mint Vadember, ők olyanok, mint egy árnyék akik miatt nem aggódom. Vadember azonban….érdekes, hogy még mindig nem Alec-ként gondolok rá, fontos a számomra. Beletörődtem abba, hogy nem tudhatok róla szinte semmit, hogy nem osztja meg velem a múltját, hogyan került az ellenálláshoz és miért, hogy ki volt régebben….mert érdekelne, de pusztán kíváncsi vagyok rá, hiszen kiegészülne az a kép, amit lassan rakosgatok össze róla….mindaz, amit megtudtam róla pusztán a véletlen és Tywinna műve. A kérdése váratlanul ér és tekintve félretett kíváncsiságomat, egy kicsit rosszul is érint, de aztán eszembe jut mindaz, amit én titkolok el előle. * -Én eddig is bíztam benned, nem kérdeztem és nem kutattam utánad. Most is hiszek neked. Ha azt mondod nem figyeltettél, akkor elhiszem, csak furcsának tűnt, hogy minden lépésemről tudsz, pedig nem is léphetsz a Városba. *S azok az apró részletek, a meglepettségem jogos volt, de lassan azért tisztult a kép és megint Callum került a középpontjába. Miatta hiszi azt Vadember, hogy kém vagyok, pedig a vele való találkozásom puszta véletlen volt, a szálak maguktól kuszálódtak össze és azóta sem sikerült kibogozni. S Callum miatt kerültem a JL figyelmének a fókuszába, s ha Vadember nem lenne, most erről nem is tudnék, de azt elmondhatom, hogy ebben az esetben a JL rossz nyomon jár. Az fáj inkább az egészben, amikor Charles-t eszembe juttatja. Tudom, hogy csak jót akar és szavai mögött ott van az is amitől mellette igazán nőnek érzem magam, amitől van önbecsülésem, büszkeségem…mégis az ezzel való szembesülés néhány pillanatra a földbe tipor. Nem Vadember hibája, igaza volt mindenben, s mikor bocsánatot kér, a fejemet rázom. * -Igazad volt mindenben. Nem kell bocsánatot kérned. *El kellene mondanom miért éreztem úgy ahogy, de képtelen vagyok Charles-ról beszélni anélkül, hogy ne sírnám el magam és most pont nem hiányoznak a könnyek. Másrészt nem akarom, hogy beárnyékolja a kibékülésünket. Egyszer majd mesélek róla is, amikor már nagyon távolinak tűnik az egész, és amikor Charles már nem akar visszavágni apró szurkálásokkal. A jelen a fontos és az most egyre mosolyogtatóbb, jó érezni újra az ölelését, tenyerének finom bársonyát az arcomon, ahogyan régen. Még a káromkodását is jó hallani, mert azokat a pillanatokat idézi fel, melyekről ő is beszélt, a lugast, a vízesést, a nevetést, az izgalmat és érezteti azt a változást is, ami bennem zajlott le észrevétlenül. S már eljutunk oda, hogy megint csipkelődünk egymással, mintha mi sem történt volna, az a hosszú és magányos gondolatokkal teli tél, néhány szóra el is tűnt. * -Ennél szörnyűbbet nemigen fogsz tőlem hallani…a gaz pedig egy régi földi szinonima a gyomnövényre, ami egyébként olykor hasznos is lehet. Épp most hallottam Aliyahtól egyről. *Igyekszem megvédeni magam s teszem ezt mosolyogva, de kellő felháborodással karöltve arra a gyengécske vádra, hogy a gazzal káromkodtam volna. Pedig éppen nagyobb bűnt tervezünk elkövetni és nem azzal, hogy ígéretünkhöz képest, mégis ígéreteket csikarunk ki a másikból, hanem egy újabb találkozó tervezgetésével…sőt! Ahogy a vágyaimat sorolom, több találkozót is kitesz majd, és a rövid közbevágása sem akaszt meg, csak egy szívdobbanásnyi szüntetet tartok amikor leheletnyi puszit nyom a csuklómra, amit épp elér még, s aztán tovább ígérek és tervezek. Kicsit el is szalad velem a boga, de közelsége megrészegít és miután kifogytam – egyelőre – a kalandokból, kiszáradt ajkaimat az övéivel nedvesítem meg, elmerülve abban a csókban, amire egész télen vágyakoztam. Remélni sem mertem, hogy újra érezhetem, hogy karjai szoros ölelésében lehetek, de most a boldogság nevetéssel csiklandozza a torkomat, bele is mosolyogok a csókunkba épp azelőtt, hogy eltávolodna tőlem egy kicsit. Nyakára kulcsolt kezeim húznák vissza, de még mielőtt ajkaimat is nyújtanám, suttogó hangja elér hozzám, érzem meleg leheletét, arcomat csiklandozza vele, lelkemet pedig az ő tervei. Halkan elnevetem magam, kicsit összemosva az enyémekkel, így lesz tényleg a bogából motor és viszont, a festésnél enyhe döbbenettel emelkednek meg szemöldökeim, a virágszedésnél viszont gyanakodva nézek a szemeibe.* -Virágot szedni?! *Nem is kérdés, inkább kijelentésnek hat a hangsúlyból, és a szavaiba is vágok vele, mert nem tart szünetet. Még rábólintani sem tudok, vagy akár csak elképzelni, hogyan táncolhat Vadember…mert ehhez a képzelethez jelenleg nagy fantázia kell, ajkai máris lezárják az enyémeket és örömmel tolom távolabb a válaszadást. Ez a csók olyan mint egy pecsét, biztosíték az eddig tett ígéretekre, arra, hogy minden érv ellenére ott folytatjuk ahol abbahagytuk. Nem lesz több kikötő, csak vízesés, lugas, tópart és még a többi, ahol nem jártunk. Jóllehet most kellene, hogy érezzem mekkora hibát követünk el, éreznem kellene a döntésünk súlyát, de igazán most könnyebbülök meg, most gördül le rólam annak a sziklának a súlya ami egész télen a vállaimat nyomta. A magányé, a bizonytalanságé, a fájdalomé. A csók után vállára hajtom a fejem és beszívom rég nem érzett ismerős illatát, továbbra is ölelve őt. Gyanakvásra okot adó kérdése emeli fel a fejem és a tekintetem, mosolyát látva nagyot sóhajtok.* -Miben töröd a fejed megint? Máris? *Egy röpke pillanatra elnézek arra, amerre Aliyah távozott, de nem látom őt sehol, abban viszont biztos vagyok, hogy a közelben van. * -Biztosan keresne. Hova akarsz vinni?
- Meglesz! - Kacsintok hozzá egyet lazán, s felmerül bennem, hogy hasonlót kérjek tőle, de nem akarom leszabályozni, hogy a kancellárral találkozgasson. Talán húgomból indulok ki, hogy úgy sem sikerülne a próbálkozásom, na meg mi van, ha tényleg barátok? Ahogy nem akartam, hogy Tywinnától miattam elforduljon, úgy más baráttól sem. Aztán meg, ki tudja, lehet egyszer jól jön neki, hogy ismer valakit a legfelsőbb körökből, legalább Szöszi és családja menthető lesz. Azt tudnám firtatni, hogy bízott-e mindig bennem, mert a kikötőből nagyon úgy rémlik azt mondta, hogy nem tudna nem arra gondolni, hogy mással is vagyok, mikor épp nem vele. Következésképpen feltételezte, hogy nem egymás után következnek a barátnőim, hanem egyszerre többel foglalkozok, ám ezt nem akarom most előrángatni. Ott akarom hagyni a kikötői dolgokat a múltban, lezárva, nem tekintve rá vissza. Ha vissza is néznék, akkor azt is látnom kell, hogy Szöszi azért mégsem volt olyan féltékeny, mint Tywinna s nem csak a vérmérsékletbeli különbségek miatt, hanem hinni akart nekem, megvárni, hogy megmagyarázzam. Indíthatta volna ő is a beszélgetést két nagy pofonnal. De nem tette. Hagyom is hát a múltban ezt, inkább elmosolyodom a szavain, az utolsókon. - Mindenről azért nem! Igazság szerint továbbra is szeretnélek jobban megismerni. - Próbálom enyhíteni ezzel a kialakult helyzetet, na meg szegény ne úgy menjen vissza a Városba, hogy mindenkiben a JL kémjét látja, aki csak rápillant a kaja-automaták mellett. Raven-től kaptam-kapok információkat róla, láttam az adatlapját is Szöszinek, sosem találkoztam velük, de nagyjából a családja tagjait is ismerem ugyanígy személytelen információk alapján. De a lényeg nem ezekben van. Ezek alapján egy más személyiség képe alakulna ki, akár egy kémé vagy egy olyané, aki meg akar felelni mindenáron a másiknak. Nekem viszont nem ez kell, hanem az igazi, amelyik őszintén viselkedett, amelyik nem akart nekem megfelelni még annyiban sem, hogy nyugton maradjon, míg ellenőrzöm, nincs nála fegyver, csak adta önmagát, bármi is történjen utána. Amelyik nem félt megmutatni bármelyik arcát, mégis úgy érzem, hogy ez valahogy még messze van tőlünk. Látom, hogy elszomorodott, de az okát mégsem értem, nem tudom. - De azért megteszem. - Utalok a bocsánatkérésre. Nem is azért kértem eddig sem, mert valótlant állítottam volna, meglehetősen nagy egoval hiszem, hogy ebben igazam volt, de talán túl erősen tálaltam. Nem ezekkel a szavakkal kellett volna. Vagy nem tudom, mi a gond, de valami igen. Olyan, mintha a távolból cirógatnám csak az arcát, nem enged közel. Nem róhatom fel, valahol érthető. A tűz égetésétől mindenki fél, ösztönösen elhúzódna. De legalább szó szerint nem teszi ezt, marad a karjaimban, érzem bőre bársonyát, haja selymességét és sikerül végül a mosolyát is visszacsenni az arcára, csipkelődik is. - Aha, persze, hitegesd csak magad! Viszont én ugyanilyen ígéretet nem tehetek... - Mosolyodom el szélesen, zsiványul, bűnbánat csírájától mentesen. Hát a káromkodásról nem lehet könnyen leszokni, főleg, ha még utólag sem esik le mindig, hogy beleszőttem a szavaimba. És még nem is tudom, hogy akarok-e leszokni róla. - A káromkodás is hasznos. Én is nemrég hallottam egy új jót... - Veszem a levegőt, de nem mondom ki, csak kicsit ráijesztek a szándékkal Szöszire, hogy most fogom megismertetni egy arcpirító változattal. Figyelembe véve, hogy milyen édesen tud pirulni Jasmine, a végén még tényleg szimpatikus ötlet lesz ez. Mindenesetre ha káromkodás mellőzésére nem is teszek ígéretet, másra sikerül, nem is kevésre, a listánk csak most indult el, de már fel is duzzadt méretesre. Szöszi listáját én egészítem ki néhány tétellel, hallom végre újra a nevetését is ezzel együtt, látom bájos döbbenetét a festésnél - jó, én sem tudom, hogy jutott eszembe, de miért ne, legfeljebb nevetésbe fullad, vagy elkezdem az ő testét megfesteni, mármint szó szerint őt kenni össze festékkel... hhmmm, ezt elmentem fejben jegyzetbe -, és gyanakvását a virágszedésnél. Csak egy röpke vigyorral felelek, hogy lebuktam, túlzottan figyelt, de már mondom is tovább a lista tételeit, éppen csak bólintással reagálni tud, én úgy veszem, hogy az egészet jóváhagyva virágtépésestül és ki nem mondott festési-gondolatostul, mert már meg is csókolom, hogy gyorsan szentesítsük, mielőtt eszébe jutna azt a bólintást cizellálni és megjelölni, mivel ért egyet. Nem mintha később ne lehetne. Most jó mindenre rábólintani, aztán meglátjuk úgy is, mi az, ami összejön mindebből, mert ezzel csak egyetérteni tudok: a döntés súlya nem érződik most még, a csóktól én is csak úgy szárnyalok, könnyednek érzem a szívemet, mint egy apró kis növény, aki végre eljutott a felszínig és most megízlelheti a napot. Esetemben a Naphajút. A csók után is ölelésemben tartom őt, el nem engedném őt most egy darabig! - Nem egyértelmű? - Kérdezek vissza kérdéseire, s vállamról felemelt fejét arra használom ki, hogy ajkai helyett most arcára adjam a csókot, majd kisebb ugrásokkal a füle töve s nyaka felé haladjak. - Elcsábítanálak! - Suttogom két csók között, nem hagyván félreértésnek helyet. Nem véletlenül érdeklődöm Aliyah-ról sem, s csak egy elégedetlen ciccentéssel jelzem, amiért ilyen lelkes leltárban a perdai: nem hagy el egy városit sem idekinn. - Az egekbe, remélhetőleg... - Nyakánál érezheti szám és szakállam moccanást, ahogy pimasz és kaján mosolyba húzom ajkaimat, pedig tudom én, hogy nem erre értette igazából a kérdést. Konkrét terv nincs, s ha hagyja mindezt, lehet nem is megyünk el innen. A csókokkal közben elérem a kendője vonalát, erre emelem csak el kicsit a fejem, s emelkedik egyúttal feljebb az egyik kezem, hogy megkíséreljem levenni róla. A végére szettem lesz ebből a fajta kendőből, csak húgom meg ne lássa!
*Még a komolyságba is képes belevinni egy kis pimaszságot, kacsintást arra, hogy majd vigyáz magára, s ezzel nemhogy megnyugtat, hanem még aggódóbbá tesz. Mégis milyen vigyázás lehet az, amire ő csak kacsint? Abban bízom inkább, hogy nem akar lebukni, nem akar meghalni, nem akarja, hogy baja essen neki vagy a családjának, ha nem is az én szavamra, de ő értük mindenképpen vigyázni fog. Valahol az is aggodalommal tölt el, hogy a JL figyelmébe kerültem, hogy szinte minden lépésemről tudnak, még azt is, hogy ha Callummal találkozom, jobban festek…az utóbbi időben ez valóban igaz, a hétköznapokon nem foglalkoztam magammal annyit, mint máskor szoktam, de azért egy kicsit bántó is. Ezek szerint pocsékul nézek ki. Kíváncsi vagyok, hogy majd ezek után milyen híreket szállítanak Vadembernek, s mi jut el ezekből hozzám. Mégis mindennek ellenére jobban izgat az, hogy mi ne bukjunk le a kancellária előtt, mert akkor már mindegy lesz mit terjeszt a JL. * -Szerencse, hogy mindenről nem, marad nekem is mesélnivalóm. De te előnyben vagy, nekem senki nem súg rólad, pedig ugyanúgy szeretnélek megismerni. *Ugyanúgy. Nem többet, mint amennyit ő rólam, nem többet, mint amennyit hajlandó megosztani velem. Apróságokat, melyeknek tudása nem jelent veszélyt egyikünkre nézve sem, az embert szeretném megismerni, nem azt akivé válnia kellett. Olykor kénytelenek vagyunk mások lenni, mint amik szeretnénk és ez rám ugyanúgy áll, mint rá. Azonban nem mindegy milyen okból és hogyan tesszük, önkéntelenül vagy kényszer hatása alatt, s az a kényszer sem mindegy milyen. Én önként, csak a békesség kedvéért hajtottam fejet a házasságomban, megannyiszor hiába. S ebben, bármennyire is szépítjük, Vadembernek van igaza, ugyanazt a hibát igyekszem elkövetni, ami egyszer már megégetett. Ő azonban nem akarja, hogy megváltozzam, szívesen megbirkózik a hibáimmal és ez a felismerés üt szíven. Az, hogy Charles mellett szinte észre sem vettem mennyire megalázkodom, hiába. * -Jó. Köszönöm…köszönöm. *Megenyhülve ismétlem meg a szót, bár talán ő nem is érti, de a második már annak szólt, hogy felnyitotta a szemem. Charlest azonban el kell felejtenem és ez úgy megy a legkönnyebben, ha most nem engedem el Vadembert, bár nem kapaszkodom belé görcsösen, kiélvezem az ölelését, hogy karjait magamon érzem, még ha nem olyan szorosan és érzékien ahogyan a tóparton. A mosolya és a pillantása, szavai…a káromkodása nagyon gyorsan képes ebben segíteni. * -Sejtettem. Nem baj, inkább megszokom, minthogy megszökjek. *Nem biztatásnak szántam, egészen más volt a célom, de ez persze Vadembert nem nagyon érdekli, vagy nem is akarja észrevenni. A folytatásra már elkerekednek a szemeim és veszem a levegőt, hogy határozottan tiltakozzak.* -Neee! Azért nem kell mindjárt….te most szórakozol velem! *Egyetlen pillanat alatt felismerem a cselt abból, ahogyan rám néz. Egy kicsit bosszantó, hogy épp csak kibékültünk és máris próbára akar tenni, de felháborodásom nem olyan kifejező mint a várt káromkodásra elpiruló arcom, és gyorsan el is felejtem. Annál is inkább, mert a közeli jövőnk tervezgetése, néhány apró ígérettel, melyek nem borítják fel a „nem ígérünk semmit” koncepciót, sokkal jobban tetszik. Ez a felszabadultság mindkettőnkből olyasmit hoz felszínre, amin a másik meglepődik, de egyre izgalmasabbnak ígérkeznek a találkozásaink, melyekből jó ha egyet sikerül majd összehozni. Most viszont itt vagyunk mind a ketten, véletlenül bár, de ki kell használni azt a kis időt, amit a sors ajándékozott nekünk, és nem hagyhatom, hogy csalatkozzon bennünk. Végre újra érzem a csókját ajkaimon és ugyanazt az ölelést, ami felkorbácsolta bennem a vágyat, érzem a különbsége, még az arcomra adott pusziban is. Egészen más, hívogató, cirógató, ígérettel teli, ahogy az a pimasz tekintet is, melynek fényében megcsillan a ravaszság. * -Még nem igazán. *Válaszolom ezt, jóllehet sejtem, hogy a szöktetéssel hátsó szándékai vannak, és szeretem a hátsó szándékait. Ezek nagyon gyorsan kifejezésre kerülnek és jólesően megborzongok mikor ajkai egyre lejjebb csókolnak, de Aliyah közeli létét nem tudom kiverni a fejemből. * -Megadom az engedélyt, folytasd. *S míg tovább csókol, azon gondolkodom, hogyan vegyem elejét annak, hogy Aliyah utánunk jöjjön…de ez hamarosan ki is röppen a fejemből, talán megoldás sem volt. * -Oda bármikor, szívesen megyek veled. *Suttogom egy nagy sóhajjal, elmerülve az érzékek táncában. Nem érdekel mit csinál a kezével, az ajkaival, csak csinálja. *
A lazaságnak két külön fokán állunk mi - vagy korábbiak miatt stílszerűen két külön sziklateraszán -, mert láthatóan a kacsintásom nem nyugtatta meg, sőt. Mégsem kezdem el szóban nyugtatni, ő meg nem önti szavakba gondolatait, hogy bántónak is találja húgom, akarom mondani a JL jelentését róla. Mondhatnám, hogy így miként biztosítsam arról, hogy gyönyörű, de talán nem is szükséges, hiszen ahogy itt a gyümölcsösben megláttam, azonnal kaptam a lehetőségen, hogy visszacsináljak egy vélhetően helyes, de mégis elrontottnak érzett döntést. Miért? Mert még akkor is ellenállhatatlan, mikor épp pocsékul néz ki. - Keressen meg a JL és mesélje el, milyen voltam, mikor Carter-rel beszéltem? - Vigyorodom el szélesen, mert tudom, hogy nem ilyen információkra, mesélnivalókra gondolt Szöszi az "ugyanúgy" alatt, ráadásul frászt is kapna, ha névre szóló üzenet várná a JL-től. Sosem gondoltam rá eddig, hogy ilyen para húgom lenne. - De kérdezz bátran... na meg anélkül is biztosan sok mindent megtudsz majd rólam, ahogy beszélgetünk. És én is rólad. - Teszem hozzá mosolyogva, mert információim róla valóban csak arra terjednek ki, hogy léptei mikor keresztezték Jenkins kancellárét, meg valamiért Raven szükségét érezte közölni, hogy elvált Szöszi, a férje máris becsajozott és a találkozón Szöszi csinos volt. Néha tényleg nem értem a nők csapongó gondolatmenetét. Jó, nem csak néha. Mindebből számomra csak az volt érdekes, hogy Szöszi nem ment újra férjhez, aminek részben örültem titkon - még magam előtt sem ismerve be rendesen -, részben meg szomorú, mert tényleg komoly baja lehet. Nem tudom, hogy ennek is köze volt-e ahhoz, ahogy érzett a levelekben írtak szerint, hogy ennyire ragaszkodna, hogy feladná érte önmagát is. Nem mondom, hogy arra vágyom, hogy állandóan vitatkozzunk, de nem fog kiábrándítani, ha előfordulnak majd viták. Lehet ezt kellett volna mondanom, kajánul hozzátűzve, hogy már csak a békülős-szex miatt sem bánom a vitákat, hogy ezzel mosolyt csaljak az arcára, miközben vélhetően közölné velem, hogy szörnyű vagyok. De ez késő gondolat már akkor, mikor látom elszomorodni Szöszit. Természetes, hogy szükségét érzem, hogy a bocsánatát kérjem, amit szerencsére meg is ad, és a kiengesztelését öleléssel, finom cirógatással kezdem. - Nem is hagynálak megszökni... - Fonom lágyan szorosabbra az ölelést, mint aki máris szökési kísérlettől tart, amit azelőtt meg kell akadályozni, hogy elkezdenék. Egy kis csókocska az ajkaira, hogy ezzel is eltereljem a figyelmét bármilyen feltételezett szökésről, még ha nem is kelti azt a benyomást Szöszi egy pillanatra sem már, hogy menten kereket oldana. - ... ha mégis megszöksz, majd futok utánad ilyen szavakat mormolva meg... - S ekkor folytatom is, amire Jasmine szemei úgy kezdenek elkerekedni, hogy alig bírom a megfelelő pontig komolyan tartani a vonásaimat, mielőtt szám sarkai mosolyba kunkorodnának, majd széles vigyor terülne el a képemen és már halkan nevetek, mikor szememre veti, hogy szórakozok vele. Nem szükséges helyeselnem hozzá, hogy tudja, igaza van. És tudja, hogy finom felháborodása nem is tud igazi bűnbánatot kiváltani belőlem. De ha már szórakozás, akkor betervezünk a nem tervezett jövőbe egy halom közös szórakozási lehetőséget, mert biztosra veszem, hogy mindegyik felsorolt tevékenység így vagy úgy, de emlékezetes, jó móka lesz. Már alig várom őket, jóllehet a jelen pillanatait sem sietném el. Ami azt illeti, a világ minden kincséért sem kapkodnám el, főleg, mikor az engedélyt is megadja, mi több, szinte felszólít. Na ez az én Szöszim! Két nyakra adott csók között mosolyodom el, a folytatásra nem különben, nem is kell újabb felszólítás, folytatom is határozottan húzva magamhoz lejjebb haladva a csókkal, s elkezdve lefejteni a hamar útba kerülő kabátka-szerű ruhadarabot, meg azt a kendőt is... ... Aliyah-nak ha meg is kopott volna a nyomolvasói tudása, leporolnia sem kellene, ha esetleg már visszaérkezett és minket keresne. Jasmine perdai-szabású kabátkája, az én kabátom, a kendő, egy ing színes morzsákként jelölik az utunkat azokhoz az örökzöld nagyobb bokrok irányába, mely mögül nem is olyan régen én előbukkantam megzavarva a botanikai órájukat. Most kettőnket rejtett el a kíváncsi szemek elől. Aliyah esetében ez lehet tényleg szó szerint is értendő. Ha a tendencia maradt a bokron túl is a sűrű közökkel levetett ruhadarabokkal, akkor nem hagy kétséget afelől, mit csináltunk így, hogy nincsenek már rajtunk ezek. Három hónapot persze nem lehet így hirtelen bepótolni, de azért mégis megpróbáltuk... Hevesen zakatoló szívvel, de jóleső fáradtsággal hajtom fejem Szöszi vállára, míg légzésem lassan-lassan visszatér a normál ütemhez. Ugyan korábban elcsábítást mondtam, sokkal inkább érzem úgy, hogy ő csábít el újra és újra, amivel meglep megint. Nem kellene, a tóparton is hajlott az érzékeinek engedni, most is hamar túllendült azon, ami miatt kicsit habozni látszott, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ellenemre van ez a tulajdonsága. Sőt, ez bók, hogy a karjaimban ennyire el tudja engedni magát! - Mmmm... sikerült egy kicsit kiengesztelnem vagy még sok van a rovásomon? - Kérdezem halkan, de vidáman, csókocskát nyomva arra a szép ívű vállra, míg mindkét kezem szimmetrikusan haladva simít végig Szöszi oldalán, bársonyos bőrén, melynek finomságát még a balommal is érezni vélem, mintha igazi volna. Ezen a kezemen a kézfejemen és a könyökhajlattól valamivel lejjebb az alkaron van egy-egy kis kötés, inkább testszínű leragasztásnak mondható, s bár ugyanott van, mint legutóbbi találkozásunkkor is, kiterjedését tekintve már sokkal kisebb mindkettő.
-Milyen voltál? *Rögtön visszakérdezek, mert már maga a kijelentés is azt kívánja, hogy meséljen, és ő, nem a JL. Van éppen elég bajom és titkolni valóm, nem akarom még azt is a nyakamba venni, hogy összefutottam a JL valamelyik tagjával. Arra viszont kíváncsi vagyok, milyen amikor Carterrel beszél és milyen lehet Carter? Csupán ártatlan emberi kíváncsiság, semmi több, érdekel milyen ember lehet az aki képes volt ellentmondani a kancelláriának, összefogni az embereket és megteremteni egy új otthont, hogy miért szeretik az emberei, miért bíznak meg benne. Erre azonban nem kérdezek rá, akkor tényleg nem tudnám lemosni magamról, hogy kémkedek. * -Majd kérdezek, ahogy alakul és ahogy eszembe jut. A JL-t viszont szívesen kihagynám. *Mosolyom mögött más gondolatok kavarognak, Vadember biztosan nem hinné el, ha hallaná, még tőlem sem. Még kimondani sem merem, mennyire egyetértek az ellenállókkal, a JL-el…mindaddig míg nem sérül meg senki. De sajnos mindazt amiért harcolnak, nem lehet áldozatok nélkül véghez vinni. A félelem nem is abból fakad, amit róluk mond és terjeszt a kancellária, hanem abból, hogy ha a legcsekélyebb gyanú is fennáll, hogy kapcsolatban vagyok velük, a családom látná kárát. Ők tartottak vissza attól, hogy ne menjek el az első alkalommal Vademberrel még akár úgy is, hogy ráakaszkodom. Vágyom a szabadságra, és az az éjszaka a tóparton mézesmadzag volt számomra, a sors elhúzta az orrom előtt, hogy aztán rácsapja az ajtót a kikötőben. Lassan azonban kezdek rájönni, miért is jó Vadember társaságában lenni. A szabadság csak az egyik, de nem a legfontosabb, hiszen azok az egy órás beszélgetések a vízesés mögött is tartalmasak voltak, annak ellenére, hogy két négyzetméternél nagyobb helyünk nemigen volt. Szeretek vele beszélgetni, szeretem amikor viccelődik vagy épp kedvesen gúnyolódik velem, amikor cukkol. Igazából akkor sem voltam rá mérges, amikor letépett egy virágot, és a levelet a fáról, mókás belegondolni abba, hogyan fogom megtéríteni, és amikor szakított velem, ennek a lehetőségét is elvette. Szeretem, hogy nőként kezel, egyenrangú partnerként amit eddig csak éreztem, most szavakba is öntötte és tőle még azt is elviseltem, hogy felnyitotta a szemem. Jóllehet szomorú lettem tőle és fájt az igazság, de mindazt nem ő okozta. Mosolyogva oldódom bele az ölelésébe és azzal amit a káromkodására mondok, azt is beismerem, hogy valahol még a számomra nem megszokott szóválasztások is különlegesek. Talán mert nem akar megfelelni, nem fogja vissza magát és ez azt jelenti, hogy nem érzi magát feszélyezve a társaságomban. Természetesen tenne is rá még, hogy lássa miként háborodom fel s azt meg is kapja, mielőtt még rájönnék, hogy megint csak ugrat. Nevetésére, hasonlóképpen reagálok, mint amikor olyan nagy elánnal fékezett a motorral, két öklöm a mellkasát csapkodja meg néhányszor, de valószínűleg amennyire visszatartom magam, még ezen is nevetni fog. * -Te galád! *A végén már én is nevetek és ez megalapozza a hangulatot a közeli jövőnk tervezéséhez, és már most kíváncsian várom a következő találkozót, hogy vajon mit fog kitalálni, hova lesz lehetőségünk elmenni és…hogyan. Bogaháton, vagy motorral, esetleg valahol a mocsár közelében gyalog bukdácsolva? Ám a gondolatban elkövetett megvalósítás is egyelőre várat magára, mert bármilyen jó is beszélgetni Vademberrel, a csókjait, a simogatását nem cserélném el semmiért. Olyannyira nem, hogy még Aliyah-t is sikerül kivernie a fejemből és nem aggódom azon, mi lesz ha ránk talál. Főleg azért, mert a csókjai valami egészen mást ígérnek, mint nyugodt ücsörgést a földön, és fűszálak számolását, jóllehet nem sokára már kíváncsi vagyok, vajon mennyi csiklandozza egyszerre a testemet… …A bokrok ágai közötti eget figyelem, a fák lombkoronáját melyek jótékonyan fölénk hajolnak s csak a szűrve, csíkokban engedik be a nap fényét, így nem vakít el. Könnyű szellő lopakodik be a bokrok közé bőrünket simogatva. Arcomon földöntúli mosoly kunkorodik, ujjaim szórakozottan babrálnak Vadember hajával, s próbálom légzésemet s szívem vad dobogását csillapítani. Valahol a blúzom elvesztésénél ragadtam le, fogalmam sincs, hogy a ruháink sötétben is világító nyomokként vezetnek hozzánk. Nem is gondolok rájuk, különben már pironkodva szedegetném össze mielőtt Aliyah visszatér és észreveszi. Bal kezemmel a vállára rajzolgatok köröket és még a fejemet is oldalra hajtom, hogy jobban a vállamhoz férjen az a csók, amivel újra jóleső libabőrt csal a karomra. Halkan kuncogok fel szavain, de egészen más jut eszembe a földön fekve.* -Nagyon sok. Azon gondolkodtam, hogy kicsi esélyünk van arra, hogy egyszer ágyban, párnák közt…nem mintha kifogásolnám, elvégre botanikus vagyok, de….*Néhány pillanatra elhallgatok és a szemeibe nézek. Vadember elég ravasz ahhoz, hogy észrevegye a másik ravaszságát, bár én ebben nem érek fel hozzá.* -…tudod te most mennyi szerencsétlen fűszálat nyomunk össze? *Jobb kezemet is lejjebb húzom, mely eddig a hajában turkált, most a vállára ejtem. A bal karján lévő kötés, mely talán sosem tűnik el, lobbantaná fel bennem a kérdést, hogy vajon megint mi történt, vagy miért nem gyógyul az a seb, ami szerinte csak apróság, mégis hónapokkal később is ugyanott van…”ahol hagytam”. Most, hogy világos nappal van, tekintetemmel igyekszem a lehető legtöbbet befogni testének látványából, mert az sem elhanyagolható tény, hogy Vadember nem csak jóképű, hanem vadítóan férfias is…azonban pillantásom megakad bal vállán, ahol körbefutó heg látszik. Túl éles és kontúros ahhoz, hogy egy sérülés maradéka legyen, ám a valóság fel sem merül bennem. Finoman érintve simítom végig az ujjam rajta, lentről felfelé, majd a háta felé. * -Mi történt a válladdal? Furcsa…túl egyenes, olyan mintha…késsel vágták volna…vagy inkább szikével. *A szemeimbe lobbanó felismerés még mindig nem fedi a valóságot, „csupán” egy műtétre gondolok, ami lehetett egy törés, vagy egy súlyos vállízületi sérülés miatt is. Fejem emelem fel, hogy ha elérem ajkaimmal, csókokkal hintsem be ujjam nyomát és már készítem a következő kérdést magamban a már szinte mindennapi ruházatként viselt kötésekről, de valószínűleg ezt el is fogom felejteni.*
Felvonom a szemöldököm egy pillanatra, de nem jövök zavarba a kérdéstől igazán, és nincs is nagyon mit titkolnom ezzel kapcsolatban. Na meg a JL erről nem is tudna mesélni, nem is kérném rá. - Öööhm, hát nem túl csinos, inkább kurv.. jó mocskos. Sürgős jelentést várt, így nem volt időm rá, hogy érkezés után lefürödjek és rendbe hozzam magam. Olyan eső volt, hogy Carterhez negyed órán át kell sétálni, de ezalatt végig potyogott a csizmámból a sár. - Foglalom össze röviden, mosolyogva, milyen voltam, a többit el tudja képzelni, mennyire lehettem elegáns, ha a lábbelim ilyen volt. Azt viszont kimondatlanul is értékelem, hogy nem kérdezte meg, Carter milyen volt, még ha vélhetően a Kancelláriának nem is lenne túl érdekes információ, hogy az Ellenállás vezére elegánsan öltözik-e vagy sem? Ahogy mást sem kérdezett. Nem tudom, hogy fog-e valaha is, vagy nem meri feltenni majd a kérdését akár rá vonatkozóan, akár az ellenálló-létre vonatkozóan, mert tart attól, hogy újra kém képében tetszelegne? Egyelőre annyiban is tudunk maradni, ahogy én is gondoltam: a beszélgetések majd adják a kérdéseket is, aztán mindketten eldöntjük, mire akarunk válaszolni, miben mennyire nyílunk meg a másik előtt. - Hagyjuk is ki! - Bólintok rá kis csókocskát lopva. Bocs, Hugi! De ebből ki foglak hagyni, mert sejtem mit szólnál hozzá, az meg elrontaná csak az egészet, holott nem tervezünk komolyan, se hosszú távra, dacára annak, hogy annyi programot sorolunk fel, hogy csak győzzük a felét megcsinálni! Hallgatólagosan újra él a régi fogadásunk a növény tépésekről és sikerül a cukkolást is ugyanott folytatnunk, ahol abbamaradt, ami leginkább annak köszönhető, hogy mindketten ugyanott akarjuk folytatni, egyáltalán folytatni akarjuk. Apró, szükségszerű változtatásokkal csak, hogy mindketten teljesen éljük meg az együtt töltött időt, alakoskodás nélkül. Akár akarattal, akár anélkül tettük. Esetemben ez persze azzal is jár, hogy újra és újra felborzolom Szöszi finom lelkét nem túl finom szóhasználatommal, sőt még gonoszkodom is ezzel vele, de most komolyan: megéri. Hogyne érné meg, mikor felnevetek újra a reakcióján, azon az édes, gyöngéd püfölésen, ami a mellkasomat éri ezúttal, nem a hátamat. Elkapva egyik kezét adok rá csókot, de a többit már máshova is szánom. - Az, de kiengesztellek! - Ígérem meg neki nevetve, s hamarosan erre sort is kerítek gyengéden, mégis forrón és szorosan vonva őt karjaimba. Oly' szorosan, hogy ruhának nincs is helye közöttünk, csókok közepette bontogatom le sorra róla, s élvezem, hogy őt sem kell kérni, hogy hasonlóan tegyen az én ruháimmal. Az első jó néhány darab feltűnő útjelző sormintaként mutatja meg, hogy merre is vagyunk mi most ketten... ... Jóleső érzés a könnyed szellő kimelegedett testünknek, s az idő elég jó már ahhoz, legalábbis így nappal, hogy ne keressünk takarónak valót magunknak, bőven elég a másik testének közelsége. Nagyon is elég, nem is vágyom másra jelenleg és imádom, ahogy ő is hozzám tud bújni, ujjai lágy játékát akár a hajamnál, akár a bőrömnél, látni a boldog mosolyt az arcán, ami az enyémen lel válaszra, hasonmásra. Vállaiba kuncogok két csókocska között már akkor, mikor ott tart, hogy nagyon sok van még a rovásomon. Kétségbeesés helyett örülök ennek a válasznak. - Reméltem, hogy ezt mondod! - Szúrom közbe a szavainak, mert nincs mit tagadni ezen, s nem is akarom tagadni: jó őt kiengesztelni, s vad szívverését és boldog mosolyát megelőző, ezeket kiváltó sóhajai, nyögései arra engednek következtetni, hogy neki is jó. Még apró puszikkal haladok a válla felé, míg hallgatom őt és örülök, hogy tervez még további alkalmakat, noha meg tudnám cáfolni azt, hogy mennyi esélyünk lehet ágyban és párnák között - habár nekem sincs ez a jelenlegi hely ellenemre -, de a néhány pillanatnyi csendre felnézek rá tekintetét keresve meg, várakozón nézve rá, hogy mire gondolt, mi jutott eszébe? Látom ravasz mosolyát, de a ravaszság felismerése nem jelenti azt, hogy tudom, mit is fog mondani, s halkan nevetek, mikor meghallom a szavait, amire nem számítottam. - És az baj? Hagytál már nyomot a Perdán? - Teszem fel úgy a kérdést, mintha ez valami élet értelme lenne, enélkül nem szabad a Perdát elhagyni vagy feldobni a bakancsot, amíg ez ki nincs pipálva a listán. - De ha a másik oldalról nézem, ha én fű lehetnék, boldogan hajolnék meg pihe súlyod alatt és venném fel feneked tökéletes ívét... - Mosolyogva folytatom a válaszomat a ravasz, fogadásunk tárgyát érintő kérdésére, s beszéd közben ujjbegyeimmel cirógatva végigsimítok az említett testrészen felfelé, hogy utána kis kanyarral felette visszainduljak és tenyeremet simítsam rá és markoljam meg jobban azt a tökéletes formát. Aztán egy pillanatnyi szünetet tartva folytatom én is. - ...minthogy egy tither ormótlan és rohadt nagy lába alatt préselődjek! - Vigyorodom el, mert ezzel az érvvel nem fog meggyőzni. A tither a Perda legnagyobb természetrombolója, legalábbis ha a taposást annak vesszük. - Ezek a fűszálak hálásak lehetnek, nemrég odébb tépelődve a társaikból úgy is egy maroknyit kitéptél... - Teszem hozzá zsiványul mosolyogva, most hívva fel a figyelmét korábbi tettére, ami neki több, mint biztos, hogy fel sem tűnt. Tényleg rossz hatással vagyok rá. Ezen viszont időm sincs jobban elgondolkodni, sem pedig magamba szállni miatta - nem mintha terveztem volna -, mert megérzem Szöszi érintését a hegnél a bal vállamon. Különös hely, s miatta az érintés is az lesz. Ahol a saját bőröm van, ott érzem tökéletesen Szöszi érintését, ujjbegyei finomságát, melyek kívánják, hogy mindegyiket egy-egy csókkal illessem, míg a heg maga jobbára érzéketlen, szinte nem is érzem őt. S mikor ujjai óhatatlanul is átfutnak a szintetikus bőrre, akkor megint másként érzékelem az érintését. Érzem, hogy hozzámért, érzékelem, hogy továbbra is leheletkönnyű a mozgása, mégsem tudja a szintetikus bőr átadni azt a finomságot, amit az igazi bőr ad. Jasmine viszont lehet megérzi, hogy egy pillanatra megfeszülnek az izmaim a környéken, majd finoman, lassan engednek el, ahogy próbálom leplezni ezt, s a cirógatás szívdobbanásnyi megakadása sem olyan feltűnő talán. Nesze nekem, ennyit az őszinteségről... - Azt hiszem, szike volt... vagy lézer vagy mi szar. Igazából fogalmam sincs, mivel csinálták, nem voltam magamnál teljesen, míg készült a karom. - Felelem kissé kitérően, miközben Szöszi apró csókokkal követi az egyenes, alig kiemelkedő, de finoman gyöngyházfényűen játszó heg vonalát. Gyanítom, hogy ennyi válasz nem lesz elég, de a száj érzékenysége talán másra is fényt derít: a szövet enyhén eltér a heg két oldalán, akárcsak a hőmérséklet leheletnyi különbsége is talán érzékelhető, ugyanis vállon túl nem érződik, hogy előbbi roppant kellemes testmozgásunk kicsit is felhevített volna engem. Ha felpillant rám bármelyik miatt is kérdőn, gyanakvón, megadom tömören a választ neki, tekintetemmel próbálva mosolyogni továbbra is, jobb kezemmel simogatva Szöszi oldalát. - Implantátum. - Mindkét vállam röviden megvonom, nagyjából sikerül is lazára venni a figurát, mert hát egyrészt egy ilyen implantátum rohadt menő cucc... másrészt viszont gyűlölöm, s szorító érzést érzek a mellkasomban amiatt, ami ezután fog következni, vagy legalábbis következhet...
*Egy kis bepillantást kapok Vadember hétköznapi életéből, már ha lehet az ő életét hétköznapinak mondani, de vicces elképzelni, ahogy sártól lucskosan elázva, nyúzottan és fáradtan, mégis lelkesen igyekszik Carterhez. Elvégezte a rábízott feladatot, remélhetőleg jó hírekkel tért vissza. Csak egy kicsit akadok el mikor félbehagyja a káromkodást, alig fél lélegzetnyit kortyolok a levegőből, de aztán lemondóan sóhajtok egy megbocsátó mosollyal. Önkéntelenül simítom el a homlokába tapadt tincset, mintha most is esőáztatta lenne a bőre. Mintha hozzám tért volna vissza egy hosszú nap után, hogy a karjaimban pihenjen meg. Másra nem merek rákérdezni, pedig érdekelne milyen ott élni, ahol az ellenállók meghúzták magukat. Egyszer talán, ha a helyzet úgy hozza, vagy a kérdéseim már nem feltétlenül állítanak be kémnek. Biztosan lesz ilyen kérdésem, amit gondolkodás nélkül teszek majd fel, hogy aztán pár pillanattal később rájöjjek, azt nem szabad s visszakozom. A JL-t is kihagyjuk, noha sok mindenben egyetértek a mozgalommal, és legalább egy kis ellensúlyt nyújt a kancellária propagandájával…nem szeretnék még abba is belekeveredni. Épp elég titkot kell magammal cipelnem így is, s mikor visszatérek a Városba, ezek miatt magányosnak érzem majd magam, mert senkivel nem beszélhetem meg. De most a jelennek élek, ahogy korábban is mindig tettem Vadember társaságában, és a jelenünk ismét teljes, a helyére került minden. Bár nem fogjuk elfelejteni azt ami a kikötőben történt és a szomorú, magányos hónapokat sem, amikor remény sem volt arra, hogy újra látjuk egymást, úgy teszünk mintha meg sem történt volna. Sajnálom, de mégis jó érzés, hogy ugyanúgy szenvedett a hiányomtól, mint én az övétől. S valahol még a káromkodása is hiányzott, amiből kapok bőven, még előre jövendölve is, amire nevetős mellkas püfölés a válaszom. * -Nagyon engesztelj ki. *Válaszolom nevetve, és nem sokára kívánságom teljesül. Önfeledten vetem bele magam a vetkőztetésbe is, nem is gondolva bele abba, hogy mit hagyunk magunk után, csak minél előbb szeretnék a karjaiban lenni, hogy bőrünk úgy érjen a másikéhoz, ahogyan a tóparton… …Pihegve, sóhajtozva gyönyörködöm benne, arcán, tekintetében még ott látszik és csillog az előző hosszú percek minden nyoma, érzem még hevesen dobogó szívét és forró bőrét a magamén, s úgy érzem nem volt elég. Telhetetlen vagyok, de olyan sok idő után ez érthető. Apró csókjait élvezve, szavakkal fejezem ki mennyire és már tervezgetek is, jóllehet csak reményeimet tolmácsolom, gyorsan közbe is vetve, hogy a fűvel és bokrok sátrával sincs problémám. Szeretem hallgatni a kuncogását is, amit nyakamban helyez el, és megborzongat vele. Felvetésemen azonban már hangosan nevet, valószínűleg nem számított tőlem ilyen humorra, de valahogy el kell kezdenem a megtérítését. Csak finom, alig észrevehetően. * -Az értékes tettnek számít ha letaposom a Perda füvét? *Kérdezek vissza kételkedve abban, hogy valóban erre gondolt, én magam nem hiszem, hogy világmegváltó lenne, de már kétszer elmondhatom magamról. Bókját simogató ujjaival is megerősíti, az én szemöldökeim pedig feljebb kúsznak kissé a költői megfogalmazáson. * -Te most nagyon szépen udvarolsz. *Jegyzem meg már mosolyogva, s még arcát is megcirógatom, de a folytatás már nem olyan irodalmi, mint a kezdet. Lemondó sóhajom szinte menetrendszerűen érkezik.* -Elszóltam magam. *A „rohadt” szó miatt berzenkedem gyanútlanul, mit sem sejtve, hogy gondolatainak vége már engem ostoroz. Valóban nem emlékszem arra mit csináltam korábban, még csak nem is rémlik, ezért felháborodva tiltakozom.* -Ez nem igaz! Soha nem tennék ilyet. Lódítasz. *Nagyot sóhajtok…megint…eltekintve a vigyorától, a szemeiben látom, hogy minden úgy volt ahogyan mondta. Akkor viszont az ő hibája ez is, mert miatta történhetett. Miatta voltam elkeseredve annyira, hogy azt sem tudtam mit csinálok. Még most sem emlékszem, hiába próbálom felidézni azt a pillanatot, de közben kezem lejjebb vándorol és eléri a vállát, ahol egy műtéti heget fedezek fel. Korábban nem láttam, de nem jelenti azt, hogy nem volt ott. Csak a Perda holdjainak fénye nem volt elegendő ahhoz, hogy észrevegyem, na meg egészen mással voltam elfoglalva. Most azonban a nap a fák lombjai között beóvakodó fénye sokkal többet enged láttatni, és korábbi fűtépkedésemet elfelejteti velem. Rákérdezek. Érdekel mi történt vele és ezt legalább látom is, nem úgy azokat a sérüléseket, melyek a még ugyanott meglévő kötésekből ítélve megvannak. Ez viszont látható és érzem is az ujjaim alatt a bőr változékonyságát. A finom puhát váltja a világosabb színű heg nem túl kifejező durvasága, mégis eltér azért és utána…csak az tűnik fel, hogy hűvös. Talán észre sem venném, ha előtte nem a szeretkezésünktől felhevült forró bőrét cirógattam volna előtte. De így már érezhető a különbség, noha magyarázatot még nem lelek rá. Álmomban sem jutna eszembe a valóság, mégis félelemmel tekintek fel rá. Feleletébe kerül olyan szó is, amit más alkalommal valamilyen módon lereagálnék, de ez most elmarad. Átsiklok rajta, várom a borzalmas baleset körülményeit, de nem azt kapom. Helyette egy igen érdekes mondatvéget kapok, ami pont akkor ér el, amikor ajkaimmal csókolom végig a heget, mintha azzal örökre meggyógyíthatnám, vagy legalább enyhíthetném a valószínűleg már elmúlt fájdalmat. Most is ugyanazt érzem, mint az ujjaimmal, de most kifejezőbb a különbség, de már emelem is fel a fejem, hogy szemeibe nézzek, homlokomon gondráncokat gyűrve. Tekintetembe költözik a kérdés, mégis mit jelent az, hogy „készült” a karja, de a korábbi érzések, szinte egyszerre hozzák el a felismerést a válaszával. Először fel sem fogom, szemeiben keresem az igazságot s közben próbálok felemelkedni, hogy fekvő helyzetünkből felüljek. Kissé még talán el is tolom magamtól, de nem engedem el, csak helyet csinálnék magunknak. Ha engedi, már mellette féloldalasan ülve simítok újra végig a vállán. Fejemet rázom, önkéntelenül mutatva a mozdulattal hitetlenkedésemet. Olyan tökéletes, fel sem tűnt korábban, még a tóparton sem. Annyira elvette akkor az eszem…de még ez a gondolat sem hoz mosolyt ajkaimra. * -Szentég! *Egyelőre csak ennyivel tudok döbbenetem előtt adózni, elmémben ezernyi gondolattal és kérdéssel küszködve, míg tenyerem egyre lejjebb simít a karján, elérve a kötésig. Felnézek rá, majd végig rajta, mindkét vállát, karját, s ismét fel a szemeibe. * -Szent ég! Mégis mi történt? És…hogyan? De hát ez…nem fáj? Észre sem vettem, fel sem tűnt…olyan…tökéletes. De akkor minek a kötés? Meg sem sérült, igaz? Vagy igen? Nem tudom elképzelni milyen érzés lehet…nem nehéz? A vállad, nem fáj tőle? Te jó ég! Sajnálom, túl sokat kérdezek. *Kérdéseim közben sem engedem el, gondolataim már jóval előrébb száguldoznak mint a szavaim, s kezem is a vállát simogatja, vagy inkább masszírozza, mert úgy gondolom ez túl nagy terhet ró rá. Végül mindkét kezét a kezembe veszem, hogy egymás mellé rakva szemléljem meg, persze ha engedi és nem húzódik el tőlem. Ha lehetőségem nyílik rá, hosszasan nézem, talán közben válaszokat is kapok. Szinte tökéletesen ugyanolyan mint a saját karja, a keze, az ujjai és fel sem tűnt, hogy nem ugyanúgy ér hozzám vele. Megszorítom mindkettőt, majd ha hagyja, a derekamra simítom őket és hozzábújva átölelem a nyakánál. Szorosan.*
Megmosolyogtatja Carter előtti megjelenésem leírása, és rögtön meg is bocsát, mikor nagyjából időben korrigálom a nem éppen illő szóhasználatomat, de már azon mosolygok, ahogy a tincset kiigazítja a homlokomból, mintha most is olyan csapzott lennék, mint akkor voltam. Azt hiszem, akkor is ilyen finoman nyúlna hozzám, de eljátszok a gondolattal, hogy vajon melyikünknek jutna előbb eszébe a víz felé vonni a másikat egy közös fürdőért, ott folytatva az ilyen kellemes érintéseket? Nem teszem fel hangosan a költői kérdést, majd adja ez magát, mikor a helyzet úgy hozza és más kérdés sem merül fel szerencsére, ami az Ellenállást, a JL-t érintené, s gyanakvásra adna megint okot. - Nagyon foglak! - Nevetek vissza aztán, de ezt komolyan is gondoltam, s kisvártatva oda jutunk, hogy a ruhákat hámozzuk le egymásról, hagyjuk el a földön, hogy valamivel később már egymás karjaiban pihenjük ki a kiengesztelése első részletét. Ugyanis nagy örömömre olyan tartozást halmoztam fel, hogy részletfizetésre szorulok és mondhatom, hogy lelkes és hálás törlesztője leszek! Hanem a megtérítésben nem adom be könnyen a derekam és szeretem, ő sem teszi ebben azt. Jó, hogy egy évben határoztuk meg a fogadást, még mindig van egy fél évünk, és elnézve a beszélgetést, szükség is lesz rá, hogy bármelyikünk is eredményt érjen el a másiknál. - Nem, de ez az első lépés, hogy gabona-köröket készítsünk a perdaiaknak! - Vigyorodom el válaszom alatt, habár a perdaiak legalább biztosan tudnák, hogy vannak földönkívüliek, vagyis Perdánkívüliek. Viszont biztosan vakarnák a fejüket, hogy mégis minek ezek a körök a garotchik között?! S ha már körök, míg bókomat szépen felépítem, kicsomagolom, cirógató kis köröket lejtek ujjbegyeimmel a bókban megnevezett testrészén, hogy aztán tenyerem simuljon rá. Nem túloztam a szavaimmal, tökéletes tényleg, mintha csak e tenyérhez teremtették volna... A bókot értékeli is, s elmosolyodom ezen, de már késő ahhoz, hogy be ne fejezzem a megkezdett mondatot. - Ne már, hogy a rohadt is csúnya szó?! - Méltatlankodok egy kicsit, de félig nevetve ezen és lemondó sóhaján, utána pedig a heves ellenkezésén. Tehát tényleg észre sem vette! Mint mikor gaznak nevezte a növényt a vízesésnél! Habár ez az alkalom szomorúbb, keserédesebb volt, azért hízelgő, hogy ennyire el tudom vonni a figyelmét mástól, ami alap esetben nagyon fontos és értékes a számára. Hm, bocs, Perda! - Hát pedig, Szöszi, egy maroknyi bizonyítékom van odébb arra, hogy nyomot hagytál a Perdán! - Bizonygatom, de nem sietek felpattanni, hogy elébe hozzam azokat a letépett fűszálakat - amúgy is azt mondaná, hogy most szedtem őket -, inkább hagyom, hogy ne higgye el, inkább veszítek, mert - paradox módon - többet nyerek azzal, hogy maradok itt az ölelésében. Még akkor is, mikor ujjai odaérnek a heghez a bal vállamon és nem siklanak tovább, mint korábban lévő ölelkezéseinkkor, hanem megtorpannak és jobban szemügyre veszi. Apró csókjai jól esnek, még úgy is, hogy nem teljesen érzem a hegnél, se annak bal oldalán, csak ott, ahol az igazi bőr van, de maga a gesztus így is szívemig hatol. Nem mondhatom, hogy magányosan tengettem volna a napjaimat ellenállóként, de senkitől nem tapasztaltam még ilyen reakciót, jóllehet Jasmine még nem fogta fel, hogy miféle heg is ez. Míg egyetlen szóval elmondom, tekintetemmel addig megerősítem néma kérdését, hogy igen, jól értette a bal karomra vonatkozó információt. Komolyan, de mégis könnyed lazán, röviden vállat is vonok, hogy ez van, nem nagy ügy, s próbálom ezt lazaságot megtartani abban a tünékeny kis pillanatban is, mikor eltol magától. Figyelnem kell meglévő izmaimra a jobb kezemben, hogy véletlenül se feszüljenek meg, hogy hagyják, hogy ujjaim alatt akadálytalanul tudjon siklani Szöszi teste, s ne akarjam őt visszavonni magamhoz. De ha ennyire egy bizonyos izomcsoportra figyelünk, akkor nem tudunk egy másikra is: érezni vélem, hogyan dobban a szívem arra egy nagyot, hogy Szöszi elhúzódik, belesajdul és ott marad belőle valami sajgó érzés annak ellenére, hogy a következő pillanatban meg is nyugodhatok, mert csak kis teret csinált közöttünk, de nem engedett el. Vele együtt emelkedtem én is ülő helyzetbe. - Nagyjából én is így reagáltam, mikor felébredtem a műtétből. - Mosolyodom el haloványan kis öniróniával, és Szöszi is sejtheti, hogy nem éppen az általa kimondott szóhasználattal éltem, hanem valami cifrábbal és arcpirítóbbal. Aztán ellep a kérdések zápora, sőt áradata, s ez már jobban megmosolyogtat, mert hihetetlenül bájos vele Szöszi, hát még a simításokkal, a szinte masszírozó mozdulatokkal a vállamnál, melyet kétféle módon érzek az ujjai alatt húzódó határvonal miatt. - Kérdezz nyugodtan! És válaszolva is: csak akkor fáj a vállam, ha erős húzó mozdulatot kell tenni, ha feszül, de nem vészes. Fájdalmat lehet amúgy érezni vele, amolyan beépített biztonsági riasztás, hogy ne tegye az ember tönkre az implantátumát. Mi volt még? Ja! Nem nehéz, még vízben sem, azért tényleg elismerésem a mérnököké meg implantátum-orvosoké, ezeket a cuccokat elég faszán kitalálták! - Ambivalens érzés, mert egyrészt menő egy dolog, ugyanakkor az ára elég nagy, már csak azért is, hogy mi módon lehet ilyenhez hozzájutni, plusz amennyi kreditbe fáj, ha nem egy alapdarabot akar az ember, amin még tisztességes szintetikus bőrborítás sincs. Inkább összekuporgattam volna a kreditet rá, vagy lenne alapdarabom, minthogy kényszerhelyzetbe hoztak azzal, hogy utólag közölték mi az ára nem csak a karomnak, hanem az életemnek is, a családom életének is... - A mi történt meg... - Elhúzom a számat, még mindig nem sikerült megszabadulni a becsapottság érzésétől, izmaim önkéntelenül is megfeszülnek, ahogy a történtekre gondolok. - Emlékszel, hogy két éve volt egy robbantás az üzletsoroknál a Dominiumon? Amiről nemrégiben kiderült, hogy a háttérben McGrover kancellár állt, nem az ellenállók, hogy kinyírják az aktuális, nem tudommárhányadik feleségét? Hát, kivételesen eszembe jutott aznap, hogy elhozzam June cuccát, így rosszkor voltam rossz helyen, valami éles izé kivágódott az üzletből, ahol a robbanás volt és levitte a karom. Itt. - Mutatom beszéd közben a felkar egy pontját, mellette a hónalj alatt a testen is látható egy vékonyabb heg, ott is ért vágás abban a pillanatban, de szerencsémre az nem volt mélyebb, a heg is alig észrevehető, talán csak most, hogy az ember szeme keresi. Idáig jutok a válaszokban, mikor Jasmine úgy dönt, hogy felhagy a további szemléléssel és összehasonlítással jobb és bal oldalt illetően, hogy utána szívmelengetően egyformán kezelje mindkettőt. Kezeimet könnyedén simítja a derekára, nem is tudja, mennyire vágytam már újra átölelni őt, éppoly szorosan, ahogy ő is teszi most, én mégsem merem így viszonozni, hiába vágyom rá. Pedig belebújnék a vigasztalónak ható ölelésébe, karjaiban megpihenve merítenék erőt, de pont ez a vigasztaló jelleg az, ami zavar és fáj, mert felszínre hozza azt, amit minden nap elrejtek magam elől is. Lágyan ölelem őt magamhoz, mély levegőt veszek haja-bőre illatából, mielőtt halkan megszólalnék. - A kikötőben azt mondtam, hogy van, ami sosem fog változni. Ez az. Ez volt az egyik ok, ami miatt szakítottam, ami miatt azt mondtam, senki se tervezzen velem jövőt. Amikor legutóbb északon jártam, megsérült a karom, mozdítani se bírtam, a barátomnak két napjába telt, hogy helyre tudja hozni. Ezt most még sikerült megjavítania. Figyelembe véve, hogy az implantátum-szakszerviz elég ritka a Városon kívül, konkrétan nulla a száma, ez oda fog jutni, hogy egyszer már nem lesz javítható. Most sikeres vadász vagyok, hasznos vagyok... - Lám, a propagandától távol sem tudunk elszakadni attól, amit belénk sulykoltak: a hasznosság mindenek előtt! - ...de idővel nem leszek más, csak egy félkarú nyomorék, aki örül, ha segítség nélkül fel tudja venni az ingét. - Húzom el a szám keserű mosolyba, s nagyon remélem, hogy Szöszi még most is a nyakamhoz van bújva. Úgy legfeljebb csak a hangomból érezhető ki - de talán sikerül eltakarni benne -, s nem látja a tekintetemben, hogy kicsit félek is ettől a jövőtől, mely elég sötétnek látszik előttem, hogy ne akarjak abba senki mást belerángatni. Nem szoktam így megnyílni mások előtt, esendőnek és sebezhetőnek látszani, talán ennek is köszönhető, hogy ha már nem ölel Jasmine, akkor próbálok megint kicsit vállat vonni, hátha elhiszi. Ha viszont ölel, akkor gyengéden simogatom a hátát, mintha őt érte volna ilyen csonkolás és őt kellene vigasztalni. Szerencse, hogy nem őt érte...
*A szép, csendes pillanatokat, még szebbek és kicsit hangosabbak követik, mikor szavainak eleget téve, nagyon kiengesztel. Szerencsére nem verjük fel a gyümölcsös békés rendjét és Aliyah sem ront ránk kíváncsian lobogó tekintettel a bokrok közül, hogy bármelyikünket is számon kérje. Egyelőre elégedett vagyok a „bocsánatkéréssel” mely visszatérít minket a fogadásunkhoz, amiben jócskán lemaradtunk az ideiglenes szakítás miatt. Némi évődő szóváltásba keveredünk a gabonatáblát és a perdai természet más kincseit illetően, érintései nyomán azt feltételezem, hogy a fenekemet is oda sorolja. Nagy sóhajjal adózom a simogatásért, de szemöldökeim közben kíváncsian és gondolkodó emelkednek meg, míg a mosoly is szélesebben nyúlik el arcomon.* -Gabona-körök? Nem tudom mit szólnának a perdaiak hozzá, azt viszont tudom, hogy én nem csinálnék olyat, csak a termést dobnám szemétre. Tudod te mennyi gabona veszne kárba? *Ahogy korábban a letaposott fűre tett megjegyzésem, ez is hasonlóan a természet és a fogadásunk mellett szól, mielőtt udvarolni kezdene. Már-már felmerül bennem a gondolat, hogy mennyivel másabb most és milyen kedvesen teszi, nagyban különbözik az eddig megszokottaktól és halkan meg is jegyzem, ám a következő mondat már az igazi Vadembert idézi. Nevetve vágok vissza, nem mintha megkívánnám nevelni, egyrészt nem lehetne, másrészt a rohadt tényleg nem olyan csúnya, mint más, előszeretettel használt szavai. * -A nagyon nagy szebb lenne. *De nem tudom megállni, hogy ne javítsam ki, már csak azért is, és mert méltatlankodása nevettet meg igazán. Olyan kisfiús, bohókás, aranyos és szerethető. Szórakoztat az a kontraszt amit már korábban is felfedeztem benne, egymással verseng a szívdobogtató férfi és a lökött gyerek, egy pillanatra sem hagyva figyelmemet elkalandozni, vagy unalomba fulladni. Mondjuk ölelő karjaiban amúgy sem érne ilyen veszély, de nem tudok jobban odabújni hozzá, mert korábbi természetromboló tettemre hívja fel a figyelmemet. Mivel nem emlékszem rá, úgy hiszem csak cukkolni akar, és elhárítom a felelősséget, azonban nem tudok nem arra fordítani a fejem egy röpke pillanatra, ahol nem rég még pocsék hangulatban a kikötői szakításról beszélgettünk. * -Nem is igaz. *Lehelem alig hallhatóan, de szavaimban már nincs annyi erő és határozottság, mint korábban, érezhetően elhiszem a bizonygatását, nem kell, hogy idehozza a maréknyi bizonyítékot, a letépett fűszálakat. Megadó sóhaj szakad ki belőlem, mellyel mintha még a szerencsétlenül járt fűszálak felett is imát mondanék, ám mindez eltörpül a mellett, amit válla simogatása közben fedezek fel. Az első pillanatokban még „csak” egy régi műtét nyomaira gondolok, s ajkaimmal csókolom le az elmúlt fájdalmat, ami okozhatta…annak ellenére, hogy tudom, eltüntetni nem vagyok képes. Kérdésemre olyan választ kapok amire nem vártam, nem számítottam annál komolyabbra, mint amit elképzeltem, azt hiszem senkinek sem jutott volna eszébe, hogy Vadember elveszítette a karját. A tudat letaglóz, beledöngöl a perdai földbe, szavait érintésem is igazolja, már észreveszem a különbséget, ami felett eddig vak voltam. Ezernyi érzelem suhan át rajtam a sajnálattól kezdve a gyötrő fájdalmon át a megkönnyebbülésig, utóbbi azért, mert életben van és láthatóan jól boldogul. Azonban fogalmam sincs miként működik az implantátum, hacsak belegondolok mekkora súlyt cipel és milyen megterhelés lehet a csontoknak és izmoknak, ezekkel a gondolatokkal sutba is dobom azt amit eddig tapasztaltam. Hogy könnyedén átkarol, vagy megtart, hogy minden nehézség nélkül használja a fegyvereket, hogy motorozik és ki tudja még mennyi mindenben kiváló. S záporozó kérdéseimhez muszáj felülnöm, mely mozdulattal kicsit el is tolom magamtól, de elmém egy szegletében ott van a hajlandóság, az akarat, hogy ez ne tűnjön bántónak. Nem akarom magamtól eltaszítani, ezért nem is engedem el, s még talán kicsit húzom is magam felé mielőtt még megmozdulna, hogy kövessen. Önirónikus, mosolygó válasza nem nyugtat meg és nem is jut eszembe megjegyezni, mennyire biztos vagyok abban, hogy nem a szentég volt az első és nem is utolsó szava, amikor magához tért a műtét után. Az viszont tudatosul bennem, hogy ezek szerint míg fel nem ébredt nem is tudott az egészről, nem tudta mi történt és mit tettek vele, míg nem szembesült az egészről. Ez még nagyobb lelki trauma amit át kellett élnie s tenyerem önkéntelenül is arcára simul, jóllehet ez már talán semmit sem ér. Válaszaiból sok minden kiderül, egy lényeges pont felett azonban elsiklok. Gyanítom egy ennyire tökéletes implantátum kar nagyon drága lehet, de Vadember katona volt, a hadsereg tagja, így az akkori társadalmi helyzete előnyének tudom be. * -Tényleg nagyon élethű. *Elhűlve simítok lejjebb a vállán, hogy érezzem a különbséget és most könnyedén, mindenféle reakció nélkül lépek át az újabb és már ismerős vulgáris szóhasználatán. Csak az érdekel, ő hogyan vészelte át, hogyan tud vele együtt élni, mennyiben gátolja. Érzem ahogyan megfeszülnek az izmai, s nem egészen egyformán mindkét oldalon, bólintok a kérdésére, hiszen emlékszem a merényletre és emlékszem a cáfolatra is, mely nem régen került napvilágra. Emlékszem arra is, hogy elborzasztott a robbanás ténye, pedig akkor már nem éltem a Dominiumon, mégis a halottak családjai felett érzett részvétem óriási volt. Nem gondoltam, hogy más egy életen át viseli majd a nyomait, azt meg végképp nem, hogy még találkozom is vele. Egy apró ponton még az életem részévé is vált. Fájdalmasan meg is rándul az arcom amikor a robbanásról és a karjáról beszél. Ez vált ki belőlem reakciót igazán. Egyébként igyekszem semmin sem meglepődni amit Vadember múltjából hallok, ezért June említése inkább csak egy darab a kirakósból amire rákérdezek.* -June…ő a feleséged? *Kisakkozom az általam ismert tények közül. Az édesanyját nem a nevén emlegetné, a húgát pedig Ravennek hívják, ezt már megtudtam Tywinnától. Más nem marad akinek a cuccáért elmenne bárhova úgy gondolom, csak a felesége. Most bele sem gondolok abba, milyen kapcsolat lehetett köztük korábban, a baleset előtt. Halottnak hiszik, de vajon mi lesz ha sikerül kimásznia ebből a mocsárból? Ha minden következmény nélkül visszatérhet. Biztosan vannak gyerekei is, egy biztosan már ha csak a korát tekintem. Szerette őket, most is szereti őket, ez nem múlhat el. Ez azonban olyan messze van érzésem szerint, hogy inkább elhessegetem, ragaszkodva a megállapodásunkhoz és csak a jelenre figyelek. Régen volt mindez, vigasznak már nincs helye, mégis magamhoz húzom őt, mindkét kezét a derekamra simítva, hogy szorosan hozzábújjak. Érezni akarom az ölelését és azt szeretném ha ő is érezné az enyémet, mindazt az együttérzést ami legbelül mélyen feszít. Szeretném ha tudná, nem tekintem nyomoréknak, vagy bármennyivel is kevesebbnek, ő nekem most is ugyanaz az ember akit megismertem, felőle azonban nem érzem a szorítást, a ragaszkodást. A magyarázat nem késlekedik és mivel megint a kikötőt említi, lehúzódom tőle annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni. Ölelő karjaim csak annyira mozdulnak, hogy nem a hátára simulnak hanem a vállán, nyakán nyugodnak, de ahogy haladunk előre a múltban, egyre feljebb húzódnak az arcán, hogy végül két tenyerem közé fogjam. * -Ne mondj ilyet. *Suttogom kétségbeesetten és ijedten, mert tudom mit jelent mindaz amit elmondott, és a nehézségek melyekkel szembe kell néznie egy olyan világban, melyben nincs segítség. S most először jut eszembe Callum és a legsötétebb hangulatomban tett ajánlata, a barát aki félreteszi a kancellárt. * -Tudom, hogy ez bekövetkezhet, de ne gondolj most erre. Arra meg végképp ne, hogy magadra hagylak. Ezért biztosan nem. Pokolba a hasznossággal. Te te vagy, odaadó, együtt érző, barát és jó ember. Vicces és kedves, amellett csodás vagy az…a fűben, még ha leveleket is tépkedsz. Nem a karod vagy annak hiánya határoz meg és ha mégis eljön az a pillanat, lehet, hogy addigra minden rendeződik és visszatérhetsz a családodhoz, vagy ha még sem, megpróbálok én segíteni. Nem hagyom, hogy emiatt sötéten tekints a jövőbe vagy, hogy engem eltaszíts magadtól. *Egészen belemelegedek a beszédbe, hogy meggyőzzem az igazamról, az érzéseimről s még a fejemet is rázom amikor arról ejtek szót, hogy nem hagyhat el. Ezért nem. Ha megunjuk egymást, ha kihűl a kapcsolatunk, ha úgy érezzük nincs már semmi amit beletehetnénk, akkor elválnak útjaink, de más oka nem lehet.*
Ha még párszor feneke érinti jóvoltomból a füvet, valóban perdai természeti kincs lesz, de nem kívánom ezt a kincset mással is megosztani. Jobb szeretem, ha a finom kis köröket csak az én ujjbegyeim róják le a formás ívein, de az is igaz, ha a gabonaköröket mással csinálná meg, akkor is puffognék. - Majd... kikarózzuk utána őket. - Jelentem ki visszavágásként, beismerve egyúttal, hogy halvány CQL-sárga gőzöm sincs arról, miként kell a gabonákkal bánni s hogy a hajdani gabonakörök végzetes roncsolást okoztak-e a szárban vagy sem. - Hossssszúúú! - Méltatlankodok azonnal, mosolyogva arra, mivel kellene a nem kívánatos szót helyettesítenem. - Úgy is mondhatnám, hogy rohadt hosszú. - Itt már letagadhatatlanul csibész vigyor ül ki a képemre, egy pillanatra sem téve úgy, mint aki nem direkt fogalmazna így. Ezt a cukkoló ívet folytatva említem meg a letépett fűszálakat, újabb példája, hogy rossz hatással vagyok rá. S még csak nem is emlékszik, de látom, hogy sikerült elbizonytalanítanom, el tudja mégiscsak magáról ezt képzelni. Mosolyomon kívül nem felelek mással a halkan lehelt szavakra, csak egy nevetős csókkal és újabb gyöngéd simogatással a testén, mintegy vigasztalásként, hogy rá se rántson azokra a fűszálakra, lesz ez még rosszabb is! Azt viszont én sem sejtem, hogy a rosszabb most másképpen fog jelentkezni. A szakításunk meg a korábban viselt sok réteg ruha a hideg idő miatt elodázta az elkerülhetetlent, de most már el kell mondanom, mi ez a lassan gyógyuló sérülés a bal karomon. Finoman húz magával, mikor felül, de így is épp csak egy ütemmel később, hogy belül ne kezdjen szorítani az érzés, hogy eltávolodik tőlem. Pedig ezt is éppúgy elkerülhetetlennek látom. - Annak látszik. Érzem, ha valami meleghez vagy hideghez érek vele, vagy puhához vagy keményhez. De nem képes a finom részletekre, nem lehet vele érezni a bőröd bársonyosságát, a hajad selymességét, ajkaid, leheleted forróságát... - Szavaim közben - amiket ezúttal nem "rontok" most el valami oda nem illővel - finoman megsimítom a vállát, onnan a hajára térek át, majd arcát érintve meg hüvelykujjam lágy mozdulatával simítom meg szája szép, kívánatos ívét, s most már szembeötlő lesz, hogy jobb kézzel teszem ezt, mint eddig is oly sokszor, észrevétlen igyekeztem úgy alakítani, hogy ahol elég volt egy kéz, ott a jobbot használjam. Persze ahol két kézzel öleltem magamhoz, nem tétováztam, mint most, amikor hagyom, hogy a kezeimet vizsgálja meg, míg én mesélek neki, pedig inkább magamhoz ölelve mesélnék. Akkor főleg erős a késztetés, mikor tenyere az arcomra simult s csak kérdése az, ami éberen, készültségben tart: egy olyan nevet árultam el neki, amit korábban nem. De végülis tudja a teljes nevem, nem nehéz az alapinfókat lehívni az adatbázisból s meglátni, hogy hány évig voltam házas egy June Pinkerton nevű nővel, s hogy van két gyerekünk is. A rendszer tudomása szerint. Habozó megszólalásom mégsem a bizalmatlanság számlájára írható. - June... a feleségem volt. - Pontosítom Szöszi megfogalmazását, s bár lehet nem fog rám jó fényt vetni - még ha tudja is Tywinna révén, hogy nem akarok gyereket -, a kijelentést követően nem hagyja el számat apró sóhaj sem és tekintetem sem túl szomorú, hogy feltételezhető legyen, annyira visszavágyódnék vagy bánkódnék a múlt idejű megfogalmazás miatt. Ezt erősíti meg, amit még hozzáfűzök. - Ha... Ha esetleg találkoznál velük, ne említs nekik, kérlek. Annyit sem, hogy életben vagyok. - Azt sejtheti Tywinnától, hogy a húgom tudja, hogy élek, vele is tarthatom a kapcsolatot, ahogy Szöszivel is, de ebbe a másik családomat nem akarom bevonni. Csak okára sem szándékozok kitérni. Mást mondok helyette, részben ehhez is kapcsolódik, mert vissza nem térhetek, ez viszont más jellegű problémát vet fel, ami miatt túl nagy jövővel nem tervezek és más se tegyen így velem. Jól esik az érintése, pillantása néma beszédessége, az első reakció, mely suttogva hagyja el ajkait. Ne mondjak ilyet... Nem fogok vele vitatkozni, hogy de igenis nyomorék leszek. Csak mert nem nevezzük nevén, attól még így lesz, ezzel ő is tisztában lehet. Vitázhatnék is most. Mit mondana, ha majd útban lesz a tehetetlenül lógó kar, ha már nem tudom vele magamhoz ölelni, ha csak akadály lesz mindenben? Nem fog kiderülni, mert - nesze neked nem tervezünk a jövőre - nem fogom ezt bevárni, ha ilyen szintű meghibásodásra kerülne sor. Szépen kikopnék Szöszi életéből, mielőtt elrontja a sajátját mellettem, mégis... Mégis ahogy megfogalmazza a többit... Nem is azért, amiért szépeket mond rólam, olyan kedves jelzőket sorol fel, amit ritkán kapok meg, főleg úgy, hogy nem folytatódik egy "de"-vel. Itt is az egyetlen inkább édes feddés, s előtte olyan szerepel, mely a komor téma ellenére már odacsalja a szám sarkába a mosolyt.. na meg szemeim is árulkodóan örömmel villannak meg, hogy szóban is megerősíti, amit teste reakcióiból láthattam, érezhettem: élvezi ő is az együttléteket, nagyon is. Nem csak azért, mert a maga módján megmosolyogtatóan káromkodik is egyet, pedig idekint a perdai vadonban legalább olyan fontos szempont a hasznosság. Fél kézzel még a vadcsapdákat se tudom felállítani! Nem csak azért, mert ő is megszegi a jövőre való tervezés tilalmát és már beígéri, hogy segítene, még ha annyira (se) tudna, mint húgom. Ráadásul úgy, hogy a régi családomhoz való visszatérést említi, azt segítené elő a saját rovására... Vagy mégis mindezekért együttvéve és hozzátéve azt a bájt és lelkesedést, amellyel nem is magába akarja a lelket önteni, hogy kibírná a rút jövőt is, hanem engem lelkesítene. Pedig alig ismer, mégis valahogy jobban is, mint mások. - Éreztem én, hogy valójában utálsz ásni... - Felelem csak az utolsó tagmondatra reagálva, sután, halkan, mosolyogva, és kissé zavarban. Nem tudom, mit mondhatnék még az elhangzottakra, mindarra a furcsa érzésre, amit szívtájékon érzek, nem is találom meg a szavakat, amelyek kifejezné ezt a zűrzavart. Magamhoz húzom, átölelem szorosan, de finoman s hosszan, forrón megcsókolom, ebbe az ölelésbe és csókba próbálván belesűríteni a korábban hiányolt ragaszkodást. Nem tervezem egyhamar elengedni, a csók után is homlokunkat összeérintem s megtartom az ölelésben, ez egyszer egy Delgado is a csendnek adózik. Nem is akarok megszólalni, csak élvezni még egy kicsit, hogy a lelkem a lelkénél megpihenhet, ha már sikeresen megérintette Jasmine az enyémet. - Köszönöm, Szöszi... - Szólalok meg egy kis idő után, halkan még mindig, mintha a hangoskodástól megriadó vad lenne Jasmine és elfuthatna karjaimból, s felpillantok mosolyogva a szemeibe vagy az arcára, ha neki még le lennének hunyva a pillái. - Mondd, hogy most is három napra jöttél Elorakba! Vagy ötre!
*Reménytelen sóhaj szakad ki belőlem a gabona karózásának gondolatára, és meg sem próbálom megmagyarázni, hogy azzal már nem tud javítani a tönkrement termésen. Pontosan nem tudom hogyan csinálják a gabonaköröket és miért is, de feltételezem, hogy nem csak elhajlítják a gabona szárát, hanem jól bele is tapossák a földbe, azzal a kalászt és a magvakat is tönkretéve. Azonban az érvekből nem fogy ki később sem, nem is értem miért lepődöm meg ezen. * -Mindkét szó ugyanolyan hosszú, ugyanannyi szótagból áll. *Mutatok rá a tényre tovább nevetve azon, hogy mindenképp elkerülné a helyes…számomra helyes kifejezést és utána még tesz rá egy adaggal. Nem tudok mit tenni, méltatlankodva de nevetve nyúlok az arcához, hogy két ujjak összenyomjam a száját néhány lélegzetvételnyi időre, s közben a fejemet ingatom. Nem mondom ki, de nem bosszant, inkább arra gondolok, hogy soha ne változzon meg. Szeretem ezeket az évődéseket, szeretem, hogy rá kell szólnom valahányszor nem kifejezetten női társaságba való szavakat használ. Többek között ez is hiányzott. Igazából jó vele vitatkozni, amikor nem arról van szó, hogy miért szakít velem. Cukkolása is tovább folytatódik, én legalábbis először annak veszem amit a fűszál tépkedéseimről mond, de később rá kell jöjjek arra, hogy minden úgy volt, épp csak nem is emlékszem rá. Akkor sem tudtam mit teszek, nem is figyeltem magamra, el voltam foglalva a gondolataimmal, a szakításunk okaival, az elvesztegetett idővel. Csókja csak annyira gyógyír, hogy egy időre elfelejtem borzalmas tettemet, és az ajkaira koncentrálok, simogató kezeire…ám a letépett fűszálak korántsem bizonyulnak olyan rossz dolognak, mint ami a nap fényének csillogásában feltűnik. Először csak abban, aztán egyre inkább belemerülök az érintésbe, a simogatásba és együtt zuhanunk a valóság mocsarába. Megrendítő a tudat, hogy elveszítette a karját és egy ki tudja milyen szerkezetre van utalva, jóllehet annyira tökéletes, hogy eddig észre sem vettem, sem látható formában, sem érintésre…mégis, mégis csak egy mesterséges kar, egy szerkezet ami elromolhat, megsérülhet, ezen túl pedig nem az övé. Nem a sajátja, nem belőle van, nem élő. Rengeteg kérdésem van és nem veszem figyelembe, hogy milyen nehéz lehet erről beszélni. Immár felülve, vele szemben faggatom, félredobva annak a lehetőségét, hogy Aliyah visszatér és meglát minket anyaszült meztelenül, amint épp szavaiba foglalt testrészeimet simogatja. Néhány pillanatra lehunyom szemeimet, hogy érezzem, hogy igazán érezzem, míg ajkaimhoz nem ér. Felpillantva rá olyan közel látom szemeit, hogy akár a csodásan bársonyos, sötét tó mélyére tekinthetnék, ám szavai befurakodnak a gondolataimba és emlékeket rángatnak elő arról, milyen volt amikor korábban magához ölelt, amikor felsegített a vízesésnél, amikor a Város közeli zuhatag mögött ültünk csendesen és finoman simogatta a kezem. Nem tűnt fel, és most is talán csak a képzeletem játszik velem, vagy én magam gondolom úgy, hogy a jobb kezét sűrűbben használta…amikor nem az erőre volt szükség. Nem akarok különbséget látni, így miután eleget időztek kezei a kezeimben, a derekamra fonom mindkettőt és az ölelésébe bújok. Néhány új ismeretre is szert teszek, jóllehet a felét már sejtettem. June említésére, arra, hogy csak volt a felesége, én másképpen gondolok. Jóllehet régen volt már, talán azóta újra férjhez ment, hiszen halottnak hitték Vadembert. Más neve lett, talán gyermeke is született azóta és nem is várja vissza a férjét…ahogy Vademberen sem látom, hogy szenvedne miatta. Furcsának tartom és azt gondolom a mentségére, hogy túl régen volt, az idő pedig majdnem minden sebet meggyógyít, a lényeg, hogy biztonságban és életben tudja őket. A titoktartás sosem tartozott az erősségeim közé, de mióta Vadembert ismerem mintha edződnék. Jóllehet ha Callum nagyon akarta volna, kiszedhette volna belőlem a titkot, valamennyit elárultam volna belőle, ha nem is vezetem őt Vadember nyomára, de mégis sikerült megőriznem. June-nal szemben sokkal könnyebb lesz.* -Nem valószínű, hogy találkozom vele, neki meg talán már más családneve van és June is lehet több akár a Városban akár a Dominiumon. *Vadember azonban nem ezt kérte tőlem, így egy apró sóhajjal felnézve szemeibe s bólintva adom a szavam.* -De persze ha mégis, nem szólok rólad. *Nem is néztem utána. Eszembe sem jutott, hogy talán a rákeresésem is elárulhatja, más okból nem akartam tudni róla, a nevéről, a múltjáról. Elfogadtam, hogy titkai vannak előttem és még véletlenül sem akartam róla más előtt beszélni. Ezért is voltak olyan szörnyen nehezek az elmúlt hónapok, magányosabb voltam, mint valaha. De most már itt van velem és újra várhatom a következő találkozást, tervezhetem majd a napot amikor megint láthatom és bár megígértük egymásnak, hogy nem tervezzük túl a jövőnket, kénytelen vagyok. Az elkeseredése ott van a szavai mögött, a tekintetében és úgy tűnik elég régóta rágja a lelkét, muszáj ellentmondanom. Nem hagyhatom, hogy mindez maga alá gyűrje és belülről cincálja szét. A káromkodás képessége ott van bennem is épp csak mélyre elástam, ám most felszínre kerül egyetlen szóval, de jobbára belé próbálok lelket verni és kisebbíteni a gondot amit olyan pontosan körülírt. Annak ellenére, hogy ha mindaz amit a végén mondtam valóra válik, nem én leszek a legboldogabb. Annyira belelkesülök, hogy a válaszát nem is értem. Zavartan nézek rá, hogy jön ide az ásás és értetlenségem ékes bizonyítéka a szorosan egymás alá gyűrődött gondráncok a homlokomon, a félig elnyílt ajkaim, melyek szólásra készültek, de aztán belefeledkeztek az erős gondolkodásba. Magamban ismételgetem az „ásni” szót, ásás…ásás, mégis mit akar ez jelenteni…de végül csak eszembe jut. Ahogyan a zavartság, úgy most a felismerés vert tanyát az arcomon, kezdve a nagyra nyílt szemeimmel, a feljebb ugró szemöldökeimmel és a mosolyba forduló ajkaimmal, válaszul az ő zavart mosolyára. Láthatóan zavarban van, azért, mert megint a jövőnkről beszéltem, megint terveztem, holott nem kellett volna…gondolom én. * -Téged nem szeretnélek. Ezért jobb ha…*Nem tudom folytatni, forró csókjától pedig el is felejtem mit akartam mondani, de nem is számít már. Elmerülök benne és szívem nagyot dobban. Minden fájdalmam értelmét nyeri most, de nem merem kimondani mit érzek. Azt viszont szinte biztosra tudom, hogy ő mit érez és ott van a később kimondott szóban, a köszönetben is, miután a hosszúra nyúlt csendes másodpercek, egymáséinak szorított homlokunk között leperegnek. Békesség és nyugalom száll meg, mintha hazatértem volna egy hosszú, fárasztó nap után, mikor a hidegből belépek a kellemes melegbe és beleburkolózom a puha takaróba. Két tenyerem közé fogom arcát és a szemeibe nézek, ajkaimon ott van a szó amit talán soha nem fogok kimondani. Vagy azért mert nem lehet, vagy azért, mert elszalasztom az alkalmat és már túl késő lesz. * -Holnap vissza kell mennem, de még van egy délutánunk, egy éjszakánk és egy délelőttünk. *Elmosolyodom a közeli jövőt nevetve és csókot lopok tőle, majd húzom magammal lefelé a fűbe, hogy megint bocsánatot kérjen, de nem túl hangos neszezést hallok a bokor túloldaláról, ám mire odafordulnék, már Aliyah mosolygós arca kukkant be. * -Szóval itt vagytok. Azt hittem elvesztetek. Látom megfogadtad az ajánlatomat és nem bántottad. *Csupán egyetlen pillanatig tart míg magamhoz térek és összeszedem magam, aztán viharsebességgel bontakozok ki Vadember öleléséből, hogy magam elé kapjak valamit, de nem találom a ruháimat, így be kell érnem azzal, hogy a lehető legkisebbre húzom össze magam és karjaimmal fedem el a kényes részleteket. Aliyah viszont nem zavartatja magát* -Ezeket keresitek? Gondoltam utánatok hozom, különben más is rátok talál. *S azzal egy könnyed mozdulattal bedobja hozzánk a ruhákat és a cipőket. Mindent amit megfeledkezve magunkról elszórtunk útközben. * -Aliyah! Szólhattál volna, hogy….te szólni mikor jönni! Most menni el, menni, menni! Én kérni! *Megtalálva a hangomat, majd később a perdai nyelvet is, szólok rá ijedten és kezemmel úgy teszek, mint aki egy repkedő bogarat akar elhessegetni, de közben vigyázok is arra, hogy a karom ne távolodjon el túlságosan a testemtől. Aliyah azonban nem rám kíváncsi, hanem Vademberre. Mosolyogva méri végig, már amennyit lát belőle, majd felemeli a kezét.* -Jól van, már megyek is. Maradhattok holdidőig….
Sóhaja megmosolyogtat, s minthogy én is érzem, hogy a karózás nem jó megoldás - másnem azért, mert jó sok kellene belőle -, hát bedobok egy másik érvet is, amelyből nem is az érv lett kiragadva, hanem a jelzőre vonatkozó szóhasználatom. Ellenérvelésére már szóra nyitom a számat, de hang még nem jön ki, mert hirtelen én sem tudom, mit mondjak, csak látható, ahogy fejben gyorsan utánaszámolok. A rohadt életbe, tényleg ugyanannyi! Ezt használja ki Szöszi, hogy összecsippentse a számat. Ezen már önmagában kuncogok, élénk fantáziával látom, milyen értelmes fejem lehet most, de tetézem is. Ha oldalról csippentette össze, akkor így dobok neki két puszit, mint valami tátogó, csókosszájú fátyolhal. Ha fentről és lentről csippentette össze, ez esetben egyik oldalra húzom el kicsit a számat annyira, hogy apró kis rés keletkezzen. Nem sok, de annyira pont elég, hogy kipréseljek pár hangot. - Lo...haaatt. - Majd mosolygok tejbetökbogyó módra, mert mint valami rossz gyerek nem tudtam kihagyni a lehetőséget, hogy másnem így ellenkezzek vele és cukkoljam kicsit. Bennem sincs változtatási vágy, nem kívánom, hogy Jasmine beszéde nyomokban is hasonlítson az enyémhez, egyszerűen csak édes, ahogy reagál rá, ráadásul rendkívül változatosan tud méltatlankodni a stílusom miatt, nevelési szándékai mégsem fordulnak anyukás komolyságba, amitől az embernek menekülni támadna kedve. Különös módon inkább más miatt menekülnék most, egy olyan téma kerül napvilágra, amiről nem szívesen beszélek. A különös benne pont ez: mások előtt szívesen vágtam fel vele, hiszen valahol rohadt menő cucc egy ilyen kar, Szöszi előtt mégis halogattam a témát. Bármennyire is próbálok ügyelni a testbeszédemre, hangomra, tekintetemre - sokban segít, hogy átölel és így nem lát teljesen -, attól tartok, hogy így is kiérződik a bizonytalanságom, hogy nem tud hidegen hagyni, miként fog reagálni Szöszi. Akár kedvezően, akár elutasítóan reagál. Hiába húz fel magával ülésbe, belül szorít egy kellemetlen érzés, talán a tél Szöszi-mentessége teszi, és emiatt lehet tudat alatt nem csak azért simítom meg igazi kezemmel az említett testrészeket, mert illusztrálni akarom a szavaimat vagy mert nekem jól esik az érintése, ahogy szikráznak a valódi érzékek, hanem talán mert tudat alatt próbálom visszaédesgetni őt. Nem mintha ennyi elég lehetne rá, ha ő nem akarna maradni, ám szerencsémre marad, mi több, lehunyt szemmel élvezi az érintést, majd közelebb is bújik hozzám, pedig jelenleg lehet én szorulnék inkább arra, hogy a másikhoz bújjak. Mikor June kerül szóba és elkezdi mondani, hogy mennyire kicsi az esély az összefutásra, már venném a levegőt. Nem az ellenkezésért, hogy nem gyakori név, na meg olyan sokan se vagyunk, főleg a Városban, mert nem ez a lényeg. Amiatt akartam szólni, hogy bármilyen ritka körülmények között is találkoznának, ne szóljon rólam, de mire megszólaltam volna, Szöszi beelőz ezzel. - Köszi. Jobb nekik nélkülem. - Meggyőződéssel mondom, nem csak magamat győzködöm ennek igazáról, hogy könnyebb legyen. June amellett van, akit szeret, de őt se akarom felzaklatni azzal, hogy mégis élek, hát még a lányokat. Még mindig túl kicsik hozzá, hogy tudják az igazságot az apjukról, később akartuk beavatni őket is, mikor már elég nagyok, hogy nem szólják el magukat, ellenben elég nagyok is ahhoz, hogy vagy egy évig duzzogjanak, mert be lettek csapva. Az, hogy halottnak hisznek és a vér szerinti apjukat kezdhetik el apjukként szeretni, szerintem a legjobb megoldás, ahol nem is biztos, hogy az igazságnak ki kellene derülnie, de ezt már June dolga. Számomra nem nagyon van visszaút, hacsak Carter nem nyer, de addig is szembe kell néznem annak lehetőségével, hogy a karom amortizálódhat és idekint nincs lehetőség implantátumot javítani. Egy egész műtőt személyzettel még húgom sem képes ellopni és kicsempészni. Éppígy nem hiszem azt sem, hogy Szöszi tudna segíteni, de mégis ahogy mondja, a nyilvánvaló makacs tagadása megható és kissé zavarba is hoz, bár magam sem értem, miért. Vagy makacsul tagadom magam előtt is, hogy tudom az okát. Esetlen, suta tréfával próbálkozom reagálni rá, de gondolatmenetemet elsőre nem is tudta hirtelen követni Szöszi, de megmagyarázása előtt eljön a felismerés pillanata. Azt nem tudom, hogy a zavarom okát félreérti, de azt tudom, hogy a kimondott szavak nem fejezik ki, amit érzek. Nem is tudom szavakba önteni, az övéit meg félbeszakítom a forró csókkal, melyben elmerülve magam is elfelejtem, hogy később rákérdezzek, mit akart mondani. Már sosem tudjuk meg, de egyikünket sem zavar, csak megpihenünk egymás karjaiban s fizikailag a homlokunk ér össze, valójában inkább a lelkek kapcsolódnak össze egy újabb szállal szép észrevétlenül. Nem tudom, hogy másodpercek vagy percek teltek el így, de sokáig tudnám élvezni. A köszönet ennek is szól, nem csak a korábbi szavainak. Ennek a békének, biztonságnak, bizalomnak. Mikor szemeimbe néz, mást is látok ott, azt, ami a leveleiben a sorok között megbújt, s most ennek köszönhető, ahogy egy töredék pillanatig zavartan oldalra tekintek el, s mielőtt kimondhatná, kérdezek inkább én, hogy meddig marad? Ugyan három és öt napról beszéltem, de a válasza cseppet sem tör le, hogy egy napunk van. Attól tartottam, ma késődélután már indulnak is vissza, ehhez képest egy este, egy éjszaka, egy reggel és egy délelőtt a fél világot jelenti, felderülő arcom is ezt tükrözi, ahogy mosolyogva dőlnék vele le a fűre vissza. - Akkor ha nincs kötelező jelenése, elvinném a hölgyet vacsorázni! - Nem mintha a többi időt külön tölteném tőle, de ez nem az én döntésemen múlik. Nem tudom, hogy mennyire szervezték meg az életét itt, hol kell jelen lennie, de bízom benne, hogy a többi időben el tudom újra rabolni őt. Valószínűleg a részleteket később is beszélnénk meg, mert itt a füvön most más terveink lennének, de még ezt is megzavarja a váratlan neszezés, s mielőtt ruhára, felpattanásra, fegyverre gondolhatnék, Aliyah már ott is áll a bokrok között. Megkönnyebbülés, hogy csak ő az. - Sosem akartam bántani. - Mosolyodom el a mi nyelvünkön felelve neki, nem jegyezve meg, hogy az inkább fenyegetés volt, semmint üzleti ajánlat, de ezek szerint a perdaiak ezt is cserekereskedelemnek tekintik. Mindegy is, mert nem is emiatt tettem, azon kívül meg épp Szöszire terelődik a figyelmem. - Hiszen ő is nőből van, azt meg már kitalálta, mit csináltunk... - Jegyzem meg értetlenül, mikor Szöszi jószerivel kiugrik a karjaimból, majd bőszen takargatni kezdi magát. Biztos, mert férfiból vagyok, de egyrészt nem értem a szándékot, másrészt annyira mégsem akadályoznám benne, mert ahogy karját-kezét szorítja kebleire, pont hogy kívánatosan még jobban kiemeli azokat az egyébként sem kicsi halmokat és a takargatás csak jobban felkelti az érdeklődésemet annak ellenére, hogy már tudom, mi van alatta. Akkor is, egyszerre édesen ártatlan és nagyon szexi! Aliyah szavaira vagyok kénytelen levenni a tekintetemet Szösziről. Elnézek a perdai nő mellett, amit lehet ő úgy értelmez, hogy a ruháimat keresem, mert bedobja hozzánk, de valójában azt csekkoltam, hozta-e magával Elorak bíráját vagy sem? Nem látom sehol, nocsak, micsoda fordulat és bizalom! - Köszönni! - Mosolyodom el, majd Szöszire pillantok, aki magát takargatja, de közben hessegeti is el a perdai nőt, aki nem kapkodja el a távozást, de nem Szöszin mulat, hanem engem méricskél. Nem vagyok egy magamutogató alak, de szégyenlős sem, szóval nem zavartatom magam a grátisz közönség miatt, lát amennyit lát így oldalról. Én maradtam úgy, ahogy ránk talált. Hozzá közelebb eső térdem kicsit felhúzva, könyökeimen és alkaromon hátul támaszkodva meg a fűben. - Rendben lenni! Odabent találkozni! - Búcsúzom én is derűsen egyik kézfejemmel elintegetve őt, szemtelenül, mert másnem erre csak felkapja a fejét a szemeimhez és pimasz mosolyomhoz, mert hogy Elorakon belül találkozzunk, ahhoz el kell hagynunk ezt a helyet és odabent lófrálnunk. Amilyen hírem lett lassan, sejtheti, hogy ezt leginkább kísérő nélkül tenném. Mikor Aliyah távozott, mosolyogva szólalok meg. - Legalább a bírát nem hozta magával! - Se városi katonákat, mert utálhatta volna annyira a képemet, hogy idehívja őket. Kezemet nyújtom Szöszi felé előre hajolva, hogy visszahúzzam magamhoz. - Ha már holdidőig van időnk, ma sziklamászás és motorozás helyett rejtőzködés lesz a lecke. Ha el akarsz rejtőzni, vagy legalábbis a stratégiailag fontos részeket elrejtenéd, használd a környezetedet. Jelen esetben engem. Ha így hozzámsimulsz... - Ha visszajött hozzám, akkor az ölembe húzom Jasmine-t, szoros gyengédséggel vonom egészen közel, hogy szavaimhoz hűen mellkasaink összesimuljanak, öle rejtve van az én ölemnél, ami pedig a fenekét illeti, nos, arra két tenyerem simul rá olyan szinkronban, mint ahogy nemrég még ő vonta így megkülönböztetés nélkül a derekára felemás kezeimet. - De lehet még közelebb is... - Azt a kevéske távolságot is leredukálom, ami még ajkaink között volt, összeérő ölünknél pedig érezheti a vágyat rá, hogy még ennél is lehetnénk közelebb egymáshoz...
*Érvelésem sikerrel jár, legalább egyszer tudok én is felülkerekedni Vadember ravasz gondolkodásmódján és ez megmosolyogtat, nagy részben inkább az arca, a gondolkodóráncok a homlokán, elakadt szavának hiánya. S ezért nem is kellene befognom a száját, mégis megteszem, két ujjal alul és felül csippentem össze. Nem mintha ez megakadályozná abban, hogy beszéljen és nem is hagyja magát. Az általam egyáltalán nem preferált szó mégis elhangzik, kissé torzulva, de nagyon is érthetően. Ezen is nevetek s azon is, milyen mókás így az arca, mosolyogni próbál de az is félre nyúlik s csak akkor pattan ki a mosoly egésze, mikor ujjaim elengedik. Reménytelen eset, de azt hiszem – többek között – épp ezt szeretem benne. Azonban a derű nem sokáig mard köztünk, sok más érzelem váltja fel mikor fény derül a vállán lévő forradás eredetére, s bár a történtek már a múlté, a jelenbe és a jövőjébe is jócskán beleszólnak. Most jól van, életben van, de bennem az munkál és formálja érzéseimet, hogy tudom, soha nem lesz már semmi sem ugyanolyan, mint régen. Az élete egyetlen pillanat alatt változott meg, nyomát mélyen belevésve a mindennapokba, és ez még akkor is nyomasztana, ha a Dominiumon élne és lenne lehetősége a mindenkori „gyógyulásra”. Ennek jelentősége még nem kerül bennem felszínre, csak azt érzem, hogy sehogy sem jó ez így. Ölelésemmel akarok vigaszt nyújtani, magamhoz húzni, hogy érezzem őt, mert az a kis távolság is olyan nagynak tűnik most, mint amikor hónapokat töltöttünk el egymás nélkül azzal a tudattal, hogy soha többé…és nem akarom, hogy azt higgye, mindez bármiben is befolyásol. Még az is eszembe jut, ha segíthetnék, elsősorban a családjához segíteném vissza, bármennyire is fájna, de ott a helye…ám ez mégsem egészen úgy van ahogy gondoltam. Halványan bár, de érzem a szavai mögött megbújó gondolatokat, hogy a házassága nem éppen a Családügyi Hivatal jó példája volt, akárcsak az enyém. Magamból indulok ki, ha szeretném a férjemet és hosszú ideig halottnak hinném, biztosan tudni szeretném, hogy jól van, még ha nem is térhet vissza hozzám. Jóllehet most még azzal magyarázom elzárkózását, hogy a helyzetével bajt hozna rájuk, ezért is bólintok rá a kérésére. A gondolat azonban megragad bennem, sok minden mással együtt, melyeket most félreteszek, de biztosan előbukkannak majd amikor távol leszek Vadembertől és körülötte járnak a gondolataim. Most June-t is félreteszem és minden mást is félretennék ami a jövőről szól, azonban nem tehetem. Van amit nem lehet és ez most tudatosul bennem, amikor Vadember a félelmeiről beszél, mely egyik oka volt a szakításának is és belátom, mennyire nehéz döntés lehetett ez akkor. Én azonban másképp látom, másképp érzem a helyzetét és ezt szavakba is öntöm, ahogy jön, ami a szívemen…az nem mind a számon. Csak a csókja, mely később még inkább belém fojtja a szót, jóllehet csak a felvillanását láthatta, nem mondtam volna ki. Talán sosem fogom…mert nem tervezünk hosszútávra. Csak mára és holnapra, egyelőre, de ez nekem megint csak az egész világot jelenti és egy kicsit ott érzem magam a tó partján, aminek emléke majdnem lebuktatott Callum előtt. Elhessegetem, hisz bármelyikünkön is múlt nincs már jelentősége, annál inkább Vadember felderülő arcának, látható örömének, hogy nem kell olyan gyorsan búcsút vennünk egymástól. * -Nincs, már nincs. *Válaszolom nevetve és egymást húznánk vissza a fűbe, de Aliyah felbukkanása mindent romba dönt. Míg ők ketten az én testi-lelki állapotomról értekeznek, én azzal vagyok elfoglalva, hogy eltakarjam magam a perdai nő előtt. Nem vagyok szégyenlős, én is tudom, hogy perdai vagy sem, ugyanolyan nő ő is mint én, de maga a helyzet nem az amit szeretnék mással megosztani, ezért Vadember kijelentésére, szigorúan nézek rá és halkan, fogaim között szűrve avatom be az általam gondolt és érzett indokba.* -De ez egy intim helyzet, nem szeretném vele megosztani. *Ő azonban egyáltalán nem zavartatja magát, engem néz és ha Aliyah nem lenne most itt, akkor nagyon szívdobogtatónak és vágykeltőnek találnám ahogy egyetlen pillantással képes bejárni minden porcikámat, és úgy érzem még a kezeim is leolvadnak a testemről a hatására. Úgy képes vetkőztetni, hogy nincs is rajtam ruha. El is pirulok, közben a kis fészkünkbe repülnek a ruhák, amiket felelőtlenül elhagytunk odakint és igyekszem legalább a blúzomat vagy a kis perdai kabátot magam elé húzni, miután szegény Aliyah-t elhessegettem a kezemmel. Szerencsére nem látom rajta, hogy nagyon megbántódott volna, de ha visszaértem Elorakba, bocsánatot kérek tőle amiért ráförmedtem. Mentségemre legyen mondva, sosem voltam még ilyen helyzetben, de egyébként sem viselném jól az inflagrantit. * -Odakint. A kapunál, Hegyi!*Aliyah még visszakukkant a bokrok között Vadember szavaira, csak azért, hogy kijavítsa, mert ismeri már őt ahogy nagyon sok perdai, főleg kapuőrök, akiket kicselezett…van akit épp velem együtt. Mikor távolodó lépteit hallom, kicsit megnyugszom, a vállaimat leejtem és ellazul minden eddig megfeszített izmom. Ujjaim már nem szorítják fehéredésig a közben magam elé szorított blúzt, ami méretét tekintve inkább nevetségesnek hat, semmint elég takarónak. * -Szerencsére. Elorak bírája férfi. *Elhűlve szól méltatlankodásom és úgy hiszem még mindig szigorú vonalba vannak összehúzódva a szemöldökeim, amit gyorsan és könnyedén lehet oldani, Vadember pedig ismeri a módját. Annál a résznél, hogy őt használjam fel a rejtőzködéshez, már elmosolyodom és nyoma sincs a szigorúságot felváltó gyanakvásnak. Hozzá is bújok, eldobva a blúzt, de azért ügyelek arra, hogy még a közelben hulljon le a földre.* -Ennél jobban hozzád kell simulnom…egészen…így….*Nem csak hagyom, hogy magához húzzon, hanem tovább fokozva a rejtőzködés művészetét, le is döntöm a fűbe. Arra sem gondolok már, hogy melyik keze hogyan érinti a fenekem, az enyémek a nyaka köré fonódnak, hogy ajkaimat az övéi közé rejtsem, hosszú csókot követő aprók között pedig válaszolok is az ajánlatára.* -Igen…még közelebb….*A testem válaszol érezhető vágyára, és nem sokára ha gabonaköröket nem is gyártunk, a fűszálak ismét meghajolnak alattunk.*
Van, amikor csúnya beszédem - akkor se tudom elfogadni, hogy a rohadt az csúnya szó lenne - nem megbotránkoztatja vagy felháborítja, hanem megnevetteti. Jóllehet ehhez az kell, hogy vicces fejjel és emiatt viccesebb hangon adjam elő, de a célt elérem vele: szeretem, mikor nevet vagy mosolyog, olyankor nem csak a hajában van a napfény, ő maga ragyog. Viszont a levelek között besütő napfény mást is megmutat, amit most már nem tudok tovább halogatni. Csak azért tartott eddig, mert a télen nem találkoztunk, különben már hamarabb kibukott volna, hogy a karomon és kezemen lévő seb indokolatlanul lassan gyógyul. Ebben legalább szerencsés volt a kihagyott hónapok, mert ugyan nem munkálkodik egy katasztrófa-turista Jasmine-ban, hogy meg akarja nézni mi lehet a kötések alatt, de legalább a kötés is sokkal kisebb, mint korábban volt, csak azt fedi el, ahol a szintetikus bőrt pótolni kellett volna, a többi részen már szép a bőr, mint új korában. Így is hálás vagyok húgomnak, és csak remélem, hogy nem épp azzal tölti az idejét, miként lehetne ilyen bőrt szerezni! Iránta való aggódásom sosem múlik, s egy kósza pillanatra az ellopott javító-készlet is eszembe jut azzal együtt, hogy a kötésem kisebbé vált, nem nehéz összefüggésbe hozni a két információt és hamar húgom nyomára bukkannak, halmozottan bűnössé válna. Ráadásul tök jogosan. Miattam. De ahogy egy pillanatra felrémlett, úgy a következőben már félre is tettem. Nem mert érdektelen lenne számomra húgom sorsa, hanem hinni akarok Jasmine-ban, hogy nem árul el, tudatosan nem; hogy bízhatok benne. Ugyan ő a kezeimet fogja és vonja aztán magához őket, valójában a lelkem egy kis darabkáját is vitte magával ezzel. Azt hiszem, már eddig is volt nála egy kicsi darab, most már kettőt is birtokol. Ez már most rekordgyanús. Ezt ő viszont nem tudja, nem tudhatja, de ha tudná, lehet akkor is felajánlotta volna, hogy a visszajutással - ami lehetetlen úgy is - a családomhoz is visszajutok. Szeretném, de nem azt értem a család alatt, amit most Szöszi ért. Nem June-t és a lányokat. Jasmine viszont képes úgy támogatni, hogy közben le is mondana rólam, ha kell. Olyan furcsa elegy ez, amit nem tudok szavakba önteni, a saját érzéseimet sem tudom megfogalmazni, így inkább hagyom, hogy egy hosszú csók beszéljen helyettünk. Beletehetünk abba a csókba sok mindent, de mégis kimondatlanok maradnak, s jó is ez így, mert a régieknek igazuk volt: a szavaknak hatalma van. Néha nagyobbak, néha kisebbek, és utóbbira példa, mikor hirtelen derülök fel, mert megtudom, mennyi időnk lesz még együtt. Borzasztó gyorsan el fog reppenni ez az egy nap, de most még soknak tűnik, és egyébként is attól tartottam, hogy már ma vissza kell mennie. Egyelőre nem is firtatom a következő találkozót, inkább kiélveznem a mostani időt, és egyébként sem a beszélgetésre helyeznénk a hangsúlyt a következő percekben. Gondoljuk mi, a felbukkanó Aliyah viszont másként. - Hát bújj mögém! - Emelem meg kicsit a vállam pimasz mosollyal, mikor Szöszi felém sziszegi morcos szavait, ami amúgy aranyos is, hogy ennyire kettőnknek hagyná meg a helyzetet. Meg a morcossága is aranyos. - Vagy feküdj hasra. - Dobom meg még egy kéretlen ötlettel. Előbbihez magát takargatva fel kellene állnia, utóbbinál a formás feneke nem lenne takarva, nem tökéletes egyik megoldás sem, de pont a tökéletlensége adná, hogy legeltethetném a szemeimet. A Szöszi által választott verzió is alkalmas erre, kecses kezeit vetkőztetem le a testéről tekintetemmel, s egyáltalán nem bánom, hogy végül éhes marad a szemem, mert a régi ismerősként arcán megjelenő pír tovább öltözteti őt, és szemeimben ott a csodálat, aminek hangot adtam annak idején azon az éjszakán: gyönyörű! Közben bezúdul hozzánk a kint elhagyott ruhatárunk, Jasmine kapva kap az alkalmon, hogy valamit maga elé szorítson és nem hiszem, hogy meg tudnám rendesen magyarázni miért, de felrémlett előttem a kép, milyen lenne az én ingemben, azon túl, hogy az nyilván többet takarna, mint a magához fogott, némileg gombócba markolt blúza. Mmm, az a látvány! - Rendben lenni! - Hagyom rá Aliyah-ra, de felé sem pillantok, ő is jól láthatja, hogy tekintetem és figyelmem el sem tudom szakítani Szöszitől és a folytatást is neki intézem, jóllehet a perdai nő is hallhatja még talán és az előzményekből ítélve értheti is. - Te sem hallottad, hogy melyik kaput mondta, igaz? - Komiszul mosolygok, mert persze evidens, hogy az ide legközelebb lévő kapura gondolhatott a perdai nő, de nem én lennék, ha nem valami rosszalkodásban törném a fejem. A továbbiakkal viszont megvárom, hogy kellő távolságba érjen, s akkor jegyzem meg Jasmine-nak a bíra dolgot. - Az lett volna úgy is a szerencsém, hogy férfi a bíra. Ilyen szépség láttán, mint te, engem észre sem vett volna! - Bókkal vegyítve tetézem elhűlt méltatlankodását és hívom magamhoz közelebb egyúttal, hogy kiengeszteljem ezért - meg ugye korábbi bűneimért is van még mit törlesztenem -, plusz feledtessem vele sajátos módon a kis közjátékot. Másfajta lecke jön, mint korábban, s Jasmine jó diák... és nagyon érzéki is. Már ahogy hozzám bújik, én attól kész vagyok, hát még ahogy a fűre dönt és visszacsókol! Kezei és blúza leolvadtak eddigi helyükről, s ugyan többet nem látok, legalábbis szemmel nem, de nem bánom, mert összesimuló testünkkel más érzékek kapcsolnak be. Szavaira én már nem is felelek szóval, felesleges is lenne, na meg vágytól kissé rekedtes hangon is szólalnék meg, ezért hát csak mosolyogva emelem meg a fejem, s fenekéről tarkójához felsietett kezemmel vonom őt közelebb egy újabb forró csókra, hogy az beszéljen ezúttal is... ... A holdidőhöz közeledve az idő is hűlni kezd nagyobb léptékkel, megmutatva, hogy a jó idő ugyan nincs messze már, azért az esték még tudnak csípősek lenni. Kifejezetten megszerettük alkalmi fekhelyünket, felállva és szedelőzködni kezdve én azért nem tudtam megállni mosoly nélkül, ahogy a sajátos "gabonakörünkre" vissza lepillantottam. Utána meg igyekeztem öltözni, leginkább hogy Jasmine előtt kapjam fel a földről a blúzát és udvariasan nyújtsam felé, hogy mielőtt elérné játékosan elkapjam ujjai elől és hátam mögé rejtsem, másik kezemmel meg mosolygó arcomra mutassak pimasz alkut ajánlva: a blúzt csak perdai cserekereskedelemmel kapja vissza, egy csókocska az ára. Ha sikerült megalkudni, akkor a következő áldozatom a kendő lesz, és ebben az sem zavar, ha lemaradok az öltözésben hozzá képest. - Neked hány szekrénnyi van ebből? - Kérdezek rá nevetve, fejemmel biccentve a föld felé, ahol lábfejemmel döntöm másik oldalára a hátizsákomat, amit odakint a beszélgetésünk előtt még igyekeztem elrejteni előle: a kendő testvére ott van rákötve, és eltekintve attól, hogy most Aliyah jóvoltából hömbölödött párszor a fűben táskástul, árulkodóan tiszta.
*Néhány titokra megint fény derült, csak győzzek megbirkózni velük. Leginkább azzal, hogy megtartsam azokat, mert bár önmagukban véve egyik sem világot megdöntő, Vadember rosszul járna ha kiderülne belőlük akár egyetlen pici kis szó is. Annak viszont örülök, hogy már nem ellenkezik annyira mikor magáról beszél, mikor rákérdezek valamire kíváncsian, mely számomra és más helyzetben neki is ártatlan kérdezősködés lenne, ám az élet bonyolult ahogy Tywinnának is próbáltam elmagyarázni. Látva, érezve a felőle áradó szomorúságot, amit valószínűleg a családja hiánya okoz, szeretném úgy igazán magamhoz ölelni, mintha azzal bármit is megoldhatnék. Nos, legfeljebb a lelket tarthatom benne, de azt teljes odaadással teszem, úgy ahogyan érzem. Az elvesztett karja miatt felbukkanó érzelmeimben sem a sajnálat dominál, persze az is van, mert együtt érzek vele és mivel ebben remekül teljesítek, szinte az én lelkem is vérzik. Szavaim azonban ellentmondanak az érzelmeimnek, bátorítom, biztatom még az általa elmondott és bármikor bekövetkezhető szerencsétlenséget hallva is. Mert nem tántorítana el tőle, mert számomra ő a fontos, a lénye, a mosolya, a kedvessége, a pimaszsága…mely mindez, tudom jól hirtelen eltűnne, ha nem érezné magát „hasznosnak” de igyekeznék visszarángatni. A bennem fellobbanó érzelmek és a kimondott szavak igen veszélyesek, nehezen tudom magamban tartani és Vadember sem szívesen hallaná, főleg most nem. Talán nem is úgy hangozna az egész, más értelmet nyerne, így inkább a mindent megváltó csókba menekülünk mindketten. Nem a csókot szakítja félbe Aliyah, hanem a további tervezgetést, ami az ittlétem hátralévő idejét illeti. Ránk rontása meglehetősen érzékenyen érint, tekintve, hogy mindketten meztelenek vagyunk. Vadembernek azonban nem okoz problémát, és ha képes lennék a zavaromon túllépni, azt is észrevenném, hogy Aliyah-nak sem. Ráadásul nem is velem van elfoglalva. Míg én a visszakapott ruháim közül nem túlságosan belemerülve a válogatásba, kikapok egy darabot, hogy magam elé kapjam, némileg visszanyerjem a megtépázott magabiztosságomat, addig Vadember bedob még néhány ötletet, melyek pont annyira segítenek, mint esőben a fejem fölé tartott falevél. Nincs sok hozzáfűzni valóm, dacosan összeszorítom ajkaimat és marad a szigorú tekintet, míg Aliyah úgy nem dönt, hogy magunkra hagy. Vagy majdnem, mert még visszanéz az ágak között, még pontosít a találkozó helyét illetően. Vadember bámulása máskor nem hozna zavarba, de most, hogy más is látja, elönti az arcomat a pír, és testemet forróság járja át. Egyszerre vagyok zavarban és lobban fel bennem a vágy, hogy öleljem és csókoljam, hogy testünk újra összeforrjon a természet lágy ölén…amit már botrányosan összenyomtunk magunk alatt. * -A legközelebbit, nyilvánvalóan és nem ajánlom, hogy Aliyah-val kekeckedj. *Ezt még a villámló tekintetem kereszttüzében mondom, de ahogy a ravasz és pimasz mosolyát elnézem, sokat nem számít hogyan nézek rá, vagy mivel fenyegetem, mert még bókol is, továbbra is arcpirítón. * -Borzasztó vagy! *Némi feladással körített hüledezéssel ingatom a fejem, az a szerencséje Vadembernek, hogy magához húz és a korábbi ötletei helyett sokkal jobb programot kínál fel, amit igyekszem kreatívan kiegészíteni… …hűvösebb van, mint az aratási ünnep napján, éjszakáján és ezt igencsak megérzem mikor esteledik. Hiába bújok Vadember karjai közé és fonom lábai köré a sajátjaimat, már nem sokat segít ami elszomorít, mert fel kell kelnünk és öltözködnünk, hogy időnk további részét máshol töltsük. Pedig milyen jó volt itt, hogy nem zavart senki, és el tudtunk rejtőzni a világ elől. Azon gondolkodnék, hogyan legyünk együtt Elorakban, vendéglátómat vajon rá lehet-e beszélni arra, hogy még egy ideiglenes „lakót” befogadjon, s már nyúlnék a blúzomért de nem találom ott ahol korábban árván feküdt. Vademberre nézek s még elcsípem mosolygós tekintetét mellyel a mellettem lévő fekvő fűszálakat nézi. * -Ne mosolyogj. Borzasztó bűnt követtünk el! *Szemeim nagyra nyílnak, de ajkaim szegletében mosoly bujkál, mert bármennyire is védem a természetet, érzem én is, hogy ez a kijelentés erős túlzás volt. Vadember mosolya és vélhető gondolatai viszont megkívánták. A kezében lévő blúzomra esik a pillantásom és ártatlanul nyúlok is érte, de elhúzza előlem.* -Ó, ne csináld, fázom! *Fel is állok, nem tudom, hogy az alkonyi tompa fényekben mennyire látszik, de én bizony érzem a karomon sorakozó libabőrt, de mindez nem hatja meg Vadembert, minden egyes ruhadarabomért puszival kell fizetnem, mert sokkal gyorsabb nálam. Nem mintha fájna…A blúzomat gombolom, jólesik ahogy az anyag a bőrömre simul és szinte rögtön érzem jótékony melegítését, figyelmemet Vadember kérdése vonja el a meleg élvezetétől, mely a kockás kendőmet érinti. Mint azt megtudom néhány másodperccel később, mindkettőt. Ahogy a hátizsákot elfordítja a lábával, feltűnik a zálogba elvett kendő, melyről azt hittem, már el is veszítette, vagy begyűrte egy láda aljára. Tévedtem, olyannyira, hogy nem csak nem adott túl rajta, hanem vigyázott is rá, hiszen tiszta. Gyanúsan tiszta. Elmosolyodom, de nem sokáig marad a mosoly az arcomon. Nem komorság költözik a helyére, hanem egy csipetnyi szégyenlősség. * -Nos…az úgy volt, hogy….igazából csak ez az egy. Azért szereztem be, mert rád emlékeztetett. Azt hittem már nincs meg az amit neked adtam…vagyis amit elvettél. *S már újra mosolygok felidézve az emléket, a mikor és hogyant. * -Nem láttam rajtad a kikötőben, pedig előtte mindig rajtad volt. Ideje lenne visszaszereznem. *S persze tudnom kell az árát is, amit valószínűleg örömmel fizetnék meg. Azért csak valószínűleg, mert Vademberrel szemben már óvatos vagyok. *
Pimasz mosolyom a válaszom a dacosan összeszorított ajkakra, amit jó, hogy észrevettem, s nem lejjebb legeltettem szemeimet. Pedig imádom, mikor mérges rám, arcvonásait, szeme villanásait, mennyi tűz van benne ilyenkor is! És persze más helyzetekben is, mert őszinte csodálattal adózó tekintetem a tüzet előbb az arcára csalja ki, mielőtt vágyként jelentkezne ölénél. Feledem is egy időre Aliyah-t és a kaput, ahogy a bírát is legfeljebb azért emlegetem fel, hogy bókolhassak általa Szöszinek. - Te meg gyönyörű! - Felelek meg saját borzasztóságomra mosolyogva, amit egy pillanatig sem tervezek cáfolni, még csak tessék-lássék módon sem. Sokkal inkább az köt le, hogy bebizonyítsam, mennyire gyönyörűnek, vonzónak és kívánatosnak találom Jasmine-t... ... Most már csak egymást tudjuk melegíteni, na meg a bokrok és fák ágai között beszűrődő napfény egyre erőtlenebb simogatásai nyújtanak enyhet a hűvös elől, de kénytelenek vagyunk felkelni a földről, ami pokróc híján egyre jobban sugározza a hideget. Talán a fűszálak bosszúja. Kárörvendően is tekintek le rájuk, majd Jasmine-ra pillantok, mikor megszólal. Ahogy az lenni szokott, az efféle felszólítások az ellentétes hatást érik el: még jobban mosolygok, hát még mikor elkerekíti kicsit a szemeit is nyomatékosításként. - Ha most azt várod, hogy bűnbánatot gyakoroljak... - Egy megátalkodott zsivány apró, gyors nemleges fejrázásaival előzöm be a folytatást. - ... egy pillanatra sem bántam meg semmit. Sőt, kész vagyok a jövőben visszaeső bűnözővé válni! - Kacsintok hozzá kajánul, és ezt teljesen komolyan gondolom. Ha a jövőt illetően tervezek, hát az biztos, hogy ilyen csodás pásztorórák lesznek benne. Nem érdekel, hogy borzasztó bűn ez a fűszálaknak vagy éppen a Kancellária szemében. Gyengeség, de olyan ellenálló vagyok, aki egy valaminek mégsem tud ellenállni, és ez maga Szöszi. Megunhatatlannak tűnik és betelni is lehetetlen az érintéseivel, csókjaival, így hamar megszületik a játék is, amiben előle kapkodom fel a ruháit, jóllehet én is még csak egy nadrágot vettem fel, a többi várat magára. Hadd várjanak, megfázni ennyitől csak nem fogok, de ha mégis, azokért az édes puszikért simán megérte! A ruhák vételárát megkapva hamar vissza is szolgáltatom őket, van, hogy segítek is ráadni, kihasználom az alkalmat, hogy végigsimítsak rajta, lágyan tenyereim ölelésébe vegyem, hogy ne fázzon és lopok pár pillantást arcáról is, emlékezetembe vésve, milyen, mikor így élvezi a meleget. - Egyszer el kellene jönnöd a Rebelliumba, isteni meleg vizes tavaink vannak, tiszta wellness! - Csúszik ki a számon a megjegyzés, mert magam előtt láttam, ahogy a termálvízbe is ilyen arckifejezéssel, behunyt szemmel merül bele. Aztán már megyek is a következő "áldozatom" után, ami ezúttal a kendő lesz és csak nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg burkoltan azt, ami már azóta érdekelt, hogy megláttam ma a nyakában. Akkor rejtettem a hátam mögé a táskát rajta a kendő ikertestvérével, amit most meg is mutatok. Akkor nem akartam, hogy lássa, mert ha ő tovább tudott lépni, be nem vallottam volna, hogy ez nekem nem ment olyan jól. Sőt, teljes kudarc, mert nem csak bocsánatát akartam kérni, hanem ha már a perdai istenek úgy intézték, hogy mi itt ma összefussunk, akkor meg akartam ragadni a lehetőséget, hogy megpróbáljam visszaszerezni Szöszit, amennyiben látok rá részéről hajlandóságot. Láttam és nem is tétováztam innentől. A tétovaság csak most merül fel újból, mikor elmosolyodni látom, majd egy másikfajta arckifejezés ül az arcára, ami arra hasonlít, mikor tekintetemmel nemrég szinte vetkőztettem, csak most nem pirul hozzá. Felvonom szemöldökeimet a választ hallva. Rám emlékeztette a saját kendője, s viselte annak ellenére is, hogy fájó lehetett látnia, mert eszébe jutottam, ahogy a Kikötő is, mikor kereste rajtam. Kereste, annak ellenére, ami ott történt és elhangzott. Vagy pont azért kereste. Képes volt beszerezni még egyet ebből a kendőből. Elmosolyodom és közelebb lépve én adom a lágy csókot ezért az önsanyargatás édes megjelenéséért, és visszaadom a kendőt, de csak azt, ami nála volt ma reggel is még. Ne gondolja, hogy ennyiért odaadom a táskámon lévőt is, még ha az már nem is őrzi Szöszi hajának, bőrének finom illatát. De emlékszem rá. Persze egy pillanatra elhamarkodott tettnek tűnik, hogy visszaadtam a másikat, begyűjthettem volna azt is, ám most már mindegy. Így is el kellett rejtenem Raven elől ezt az egyet, mikor legutóbb találkoztunk a karom miatt, kettővel csak még bonyolultabb és kimagyarázhatatlan lenne. - A csuklómon volt, de ráhúztam jobban a kabát ujját, ahogy a beszélgetés és az események haladtak előre. Ééés visszaadhatnám, de még nem találtam ki az árát... Ha van ajánlatod, előállhatsz vele! De jó ajánlat legyen, mert úgy néz ki, szerencsét hoz nekem. Téged ugyan még nem tudtalak elszöktetni ide-oda, hogy bejárjuk szerte a Perdát, de a kendőd már sok helyen megfordult velem. A messzi északon meg délen, a sivatagban is... - Összességében az ár ilyenfajta felsrófolása nem a perdai létem alatt szerzett kufári vénámat dicséri, hanem annak a jele, hogy egyelőre nem igazán akaródzik visszaadnom azt a kendőt. Csak ez így jobban hangzik, a drágulás jobb kifogás. Annak ellenére is, hogy Szöszinek már van egy másik példánya, így erre igazán nem lenne szüksége, de visszaszerzési vágyában ugyanaz jelenik meg, mint nekem a megtartásiban: az eszmei érték, amivel felruháztuk a kis kendőt. - Arra gondoltam, hogy ha már a félelmetes Aliyah nem hagyja, hogy kiszöktesselek, akkor bent kell találnunk a vacsorához egy kevésbé forgalmas helyet. Voltál már Shiennel bárszékeinél? - Vigyorodom el megemelve kétszer gyorsan a szemöldökeimet, miközben hogy ne fázzon, a vállaira terítem a köpenyét vagy minek nevezik a nők ezt a ruhadarabot. Majd saját ingemért nyúlok, hogy befejezzem én is az öltözködést, mielőtt megkapom, hogy rám kell várni... és Aliyah úgy dönt, megnézi, hol maradunk már? Ha mindketten felöltöztünk teljesen és nem maradt a földön, bokrokon fennakadva egy holmink sem, akkor elindulhatunk a kapu felé, és a sétához kezemmel Szösziét keresem meg, hogy összefonva ujjainkat kézenfogva menjünk. Szám sarkába mosolyt csal ennek az újszerűsége, hiszen korábban erre nem volt alkalmunk.
*Sajátos bókom természetesen lepereg róla, de nem is mérgelődöm igazán azon, mennyire „borzasztó” tud lenni olykor, hiszen egyáltalán nem bosszantó, inkább szórakoztató. Leginkább mióta nem fog rám fegyvert és nem tapossa el a holmimat, mely tettei miatt kapta a nevét. Azóta is azt használja és hiába tudom, hogy Alec a valódi neve, továbbra is Vademberként gondolok rá, jóllehet azóta szinte minden tettével rácáfolt a nevére. Nem is ellenkezem, amikor gyönyörűnek mond, mert bár nem értek vele egyet, jólesik és ez az a tulajdonsága – többek között – amiért…szeretem. Amiért jól érzem magam a társaságában, amiért nőnek érzem magam mellette. S ezt nem csak szavakkal bizonyítja, hanem tettekkel is, de még milyen tettekkel!... …Akármilyen jól is érezzük magunkat, az idő kezd az ellenségünkké válni. A nap ereje gyorsabban fogy, mint ahogy nyugvóhelye felé igyekszik, a hűvösebb szellő pedig lecsap az alkalomra és bőrünket csipkedi, Vadembert azonban nem tudja beelőzni a csipkelődésben. A testünk által lenyomott fű láttán, bár nem történt tragédia, hiszen hamarosan újra kirúgja majd magát, hajlamos vagyok nagyobb feneke keríteni neki és eltúlozni bűnünket. Ám egyedül maradok a bűnbánatban, Vadembernek esze bogában sincs könnyeket ejteni a lekonyult fűszálak felett.* -Csak reméltem….de persze gondoltam, hogy nem….Óóó! Kénytelen leszek letartóztatni. *Mosolyomat sikertelenül próbálom eltüntetni az arcomról, az a zsiványság ami Vademberből árad vonzóbb bármi másnál. Ám a letartóztatás miatt eszembe jut a helyzete és rögvest visszább veszek a mosolygásból, mert nem biztos, hogy jó szót használtam, főleg mert még mindig nem tudtam lemosni magamról, hogy kém vagyok. Csak egy kis időre elfelejtettük, félretettük. Próbálom hát menteni a menthetőt.* -Vagy ki kell találnom valamilyen büntetést, míg nem térítelek meg. *Nem vagyok ellene annak ami miatt a fűszálak lekonyultak, szívesen bűnözöm majd vele később, bármikor, bárhol, de muszáj adnom az imázsomra és az módfelett fűszál párti. Előlegként puszikat zsebel be, melyekért megkapom a ruháimat, hiába kérem és mutatom libabőrös karomat, hogy fázom az egyre hűvösödő időben, szerintem élvezi annak hatását, mely meglátszik a bőrömön és kiváltképp a kebleimen. Nekem viszont jólesik minden puszinál hozzábújni egy kicsit melegedni, míg fel nem öltözöm egészen, részben a segítségével. Nos, így nem megy olyan gyorsan. * -Elvinnél oda? *Kapom fel a fejem amikor a Rebelliumról beszél és nem is igazán a meleg vizes barlangi tó izgatja a fantáziámat, bár biztosan jó lenne, még akár nyáron is, egy kicsit együtt lubickolni…hanem az, hogy ő ajánlja fel, hogy elmehetek az ellenállók táborába. Nekem ez többet jelent, mint bármi más, persze tudom, hogy ettől még a bizalmatlanság megmarad, de képes vagyok együtt élni vele.. Ahogy korábban már beletörődtem, ahhoz képest most kicsit lazultak a szabályok és elég tőle egy pillantás, hogy tudjam, rossz kérdést tettem fel, rossz szót használtam, rosszat kértem. Most a pillantás elmarad, kicsit visszatérünk a kikötői történtekhez, de csak a kendőm erejéig. Magyarázkodnom kell miért van egy újabb, és csak azután jut eszembe mire gondolhatott Vadember, milyen indokra, mikor ő mondja el, hol volt az első a legutóbbi találkozásunkkor. Azt hittem, hogy elhagyta, vagy elveszítette, de ezt később el is vetettem, mert emlékeztem arra, hogyan nézett rám amikor először megpillantott. Boldog volt, örült nekem, aztán mindent elrontottam. Tehát akkor még biztosan nála volt, és szavai igazolják is a gondolataimat. Csupán eldugta, nehogy visszakérjem vagy téves következtetést vonjak le abból, hogy nála van. Mindenhova magával vitte és ez nagyon megható és szívet dobogtató, el is mosolyodom és kissé felhős lesz a tekintetem. Lassan kötöm össze a kendővel a hajamat, laza copfba, ebből is látszik, hogy igen sokoldalúan használom.* - Megkönnyebbültem, hogy ezt visszakaptam, az elsőért is elég nehéz kitalálnom egy elfogadható ajánlatot. Borzasztóan nehéz tárgyalópartner vagy, én pedig rendkívül gyakorlatlan az alkudozásban. De nem is biztos, hogy vissza akarom már kapni. *Nem igazán tudatosan használom a fordított pszichológiát, elvégre örülök, hogy nála van és eddig megőrizte, ezek szerint fontos volt neki és ezek után is az lesz. Nem azért mondom, hogy nem kérem vissza, mert van másik és mert nincs szükségem rá…igazából tényleg nincs. Mondhatni tucatáru, jóllehet ilyet más nyakában még nem láttam, valószínűleg senkivel nem egyezik az ízlésem, de a kendő az érdektelenségből rögvest előlépett nélkülözhetetlen, nagy eszmei értéket képviselő tárggyá. Közben én fel leszek öltöztetve, de nem hagyom ki az alkalmat, hogy Vadember ebben lemaradt s miután az utolsó darabot, a perelint is rám segíti, szembe fordulok vele és tenyereimet a mellkasára simítom.* -Shiennel asztalai. Tywinna elvitt oda egyszer. Jó hely. Én inkább az éjszakával vagyok gondban. *S egy csókot lehelek ujjaim helyére, mielőtt elkezdeném begombolni az ingét. Ha már öltöztetés, én se maradjak munka nélkül. Végül már csak az alapos körülnézés marad, nehogy itt hagyjunk valamit…a kapuhoz kézenfogva sétálunk, ami különleges, tekintve, hogy így még nem sétáltunk, úgy viszont már igen, hogy Vadember karjaiban voltam. A hátsó kapunál ugyanazok az őrök vannak, úgy tűnik azóta, hogy Aliyahval elhagytam Elorakot, bár még a gyümölcsös is a városhoz tartozik, őrségváltás volt. Széles vigyorgásukból sejthető, hogy ők is emlékeznek ránk, s azóta minden akkori turpisságunk kiderült. Nem is nagyon merek rájuk nézni, de nem tudunk mellettük csak úgy elsurranni. Megállítanak és az egyik rám mutat. * -Quorsa lány most nem fáradt? Nem kell ölbe vinni? *Most nem tudok megszólalni, mint akkor, de nincs is akkora tétje. Csak lesütöm a szemeimet és elmosolyodom, ujjaim picit, csak az izgalom miatt szorulnak meg Vadember kezén.*
Bírom benne, hogy csendesen elfogadja a bókokat, hogy magában ellenkezik, de azért bezsebeli. Amilyen élete volt eddig, megértem, és rá is szolgál arra, hogy bókoljak, olykor normálisan is. Persze, azért rá is erősítek egy kis bizonyítással, hogy milyen komolyan gondoltam. De azt is bírom benne, ahogy venni tudja a lapot, érti a tréfát és vissza is tud vágni. Azt nem értem elsőre, hogy a mosolya miért halványodik el, mikor az enyém csak egyre szélesedik a letartóztatás gondolatára, de egy pillanattal később már nekem is leesik, hogy jah, ennek van egy kellemetlen, kínos felhangja is a helyzetünket tekintve, na meg hogy Szöszi egyesek szerint kém. Innen nézve a folytatás sem sokat javít rajta, de az én vigyoromon nem árnyalt egy kicsit sem, s ha nem láttam volna Szöszin a változást, nem is gondoltam volna a másféle értelmezésre. Emiatt is, meg hogy ne érezze magát vacakul, úgy folytatom, mintha észre sem vettem volna a másik lehetőséget. - Már épp kérdezni akartam, hogy büntetést is kapok-e? De kérlek, egyenruhában tedd, és megtérek bármire! - Kaján vigyorom akkora, hogy csak a füleim szabnak gátat annak, hogy körbeérjen a fejemen és ebből kitalálható, hogy nem hajszálpontosan a rendszeresített flottás vagy hadsereges egyenruhára gondoltam. Annál jóval dögösebbre. Elképzelve Szöszin, szerintem úgy leesne az állam, hogy az görbítené meg a füvet ezúttal. Nem meglepő, hogy efféle gondolataim vannak, hiszen épp a ruhákért zsebelem be a puszikat, hiába fázik egy kicsit Jasmine. Mit mondhatnék? Hát nem a libabőrből vettem elsőre ezt észre, hanem a hidegtől két peckesen álló mellbimbóból, ahonnan ezúttal annyira nem sietek elvenni a tekintetemet, sem pedig letörölni a képemről azt a kaján mosollyá szelídült vigyort. De nem is vagyok a mindent a szemnek, semmit a kéznek elv híve, így segítek is felöltözni neki, incselkedve belerejtve a mozdulatokba egy-egy érzéki simogatást is, függetlenül attól, hogy nem vetkőztetés a program most, hanem öltöztetés. Kell az is, hogy később majd újra kibonthassam a ruháiból és magamhoz húzva újra érezzem bőre bársonyát és melegét. Egyébként meg mosolyogva nézem, ahogy élvezi ruhája melegét, már-már kis bűntudattal, hogy eddig megfosztottam tőle. Hogy élvezné a meleg vizes tavainkat is! A visszakérdezésre nem számítottam, nem is tudom miért. Fanyar mosollyal húzom el a számat, de nem azért, mert rossz lenne a kérdés vagy gyanakvásra adna okot. Húgom itt lenne, ha eddig nem, hát most nyomná a vallató lámpát Szöszi képébe, de szerencsére Raven nincs itt. - Elvinnélek, de csak odaútra szólhatna a jegy. - A fanyar mosoly ennek szólt: a szabad életnek ára van, amit meg kell fizetni, és akkor jön rá az ember, hogy annyira mégsem szabad. Nem mehet oda, ahova akar, nem találkozhat azzal, akivel akar kockáztatás nélkül és nem gondolhatja meg a döntését. Vagyis meggondolhatja, de az már rohadtul késő lesz. Inkább gyorsan tovább is fűzöm a szavakat, nem szeretném, ha borongós legyen a hangulat. Nem kell persze, hogy mindig napfényes legyen, de most nem akarom, hogy elrontsa bármi is kedvünket. - Khm, de majd biztos találunk rá alkalmas helyet, ahol van meleg vizű tó. Főleg éjszaka. Így belegondolva, még sosem próbáltam éjjel... Azt hiszem, túlzottan tartottam attól, mi harap a fenekembe! - Mosolyodok el beismerve némi gyávasá... óvatosságot. Ennél jobban leplezett óvatosság van bennem, mikor a felfedezett kendőre kérdezek rá és kiderül, hogy Szöszi is egyfajta ragaszkodásból szerzett be még egyet, így én is bevallom, hogy nem hagytam el vagy adtam túl rajta. Ellenkezőleg. Míg a második kendő visszakerül a tulajdonosához és nézem, ahogy összeköti vele a csodás hajzuhatagát, mosolyogva, felhős tekintettel - hogy lehet valaki ilyen bájos?! -, addig elmesélem azt is, hogy az első számú kendő ára megemelkedett idő közben, hiába van belőle még egy. Elégedetten húzom ki magamat kicsit arra, hogy jól alkudozom. Ezt már volt perdai is, aki megjegyezte. El kell ismernem, élvezem is, mikor ilyenre kerül a sor, nem véletlen vállalok a portyák mellett cserekereskedést is feladatként. Hanem az utolsó mondatra felvonom a szemöldökeimet meglepetten és mint valami jó eladó, alig kapok levegőt egy pillanatra... kissé rá is játszva. - Neeem? Az csalás úgy! Akkor mást kérek mellé zálogba. - Természetesen nem helyette, mert ha nem is akarja visszakapni ezt a kendőt, nem is fogja visszakapni. Nem is akarom visszaszolgáltatni. Ám nem a perelin lesz az, amit a kendő mellé lenyúlok. Még magam sem tudom, mi lesz az, így a ruhadarabot rásegítem és mosolyogva figyelem, ahogy szembe fordul velem, kezeim derekára csusszannak le. - Shiennel asztalai tényleg jó hely, de oda csak a kajáért ugrunk be, ott is a hátsó ajtón. Mi Shiennel bárszékeihez megyünk! - Mosolygok zsiványul, jelezve, hogy az előbb sem félremondtam a nevet véletlenül. Mellkasomra adott csókjára lágyan cirógatom derekánál, ahol kezeim nyugszanak és élvezem, ahogy gombolja az ingemet, jelenleg azt sem bánom, hogy be, és nem ki. - Az éjszaka meg... nos, kitalálunk rá valamit majd vacsora közben. A tervezéshez azért már most megkérdezem ezt: hány óráig kellene visszavigyelek? - Biztos, ami biztos feltételes módot használok, ki tudja, mit fogunk kitervelni. Indítványozom is az indulást egy kézfogással, hogy legyen elég időnk a vacsorára is, na meg ha már Aliyah pótapu/anyu lett Szöszinek, akkor nem kellene több fekete pontot szereznem egy késéssel. Az én tekintetem a kapunál a perdai nőt keresi, az őrök fel sem tűnnek már abból a szempontból, hogy ugyanazok, akik legutóbb. Találkoztam velük az aratási ünnepség óta, gyakran megfordulok a városban, arra viszont nem számítok, hogy ezúttal sem lehet csak úgy simán bejutni, kettősünk ismerőssé lesz nekik. Meglepetten nézek a minket megállító őrre, majd Szöszire pillantva elmosolyodom, mialatt hüvelykujjammal simítottam meg kézfejét, ahol értem, érezve a szorítását. Én kicsit sem jövök zavarba az új helyzettől, bólintok egyet az őr felé. - Lenni igazad. Hagyományok lenni fontosak! - S emelem is Szöszi kezét, hogy a nyakam köré fonjam, s kérdés nélkül, könnyedén kapom őt a karjaimba. Nem számítok arra, hogy nagyon ellenkezne a "quorsa lány", aki nekem már csak az "én gyönyörű perdaim" marad, de ha így is lenne, akkor is okozunk pár derűs pillanatot a két őrnek, akik beengednek minket Elorakba - én még nem vettem észre, de ők már látják Aliyah-t közeledni -, én meg másodjára is karban viszem be Szöszit, mosolyogva. Beérve még két lépést sem tehettünk s le sem tehettem Szöszit, mikor megint halljuk a hangjukat, de nem nekünk szól ezúttal, csak rólunk van szó. - Szép dolog a szerelem! - Úgy látszik, a quorsa fiatalok sem különböznek a mieinktől mindenben. - A beszélgetés még zajlott tovább rövidebb vagy hosszabb ideig, valószínűleg akkor sem tudnám megmondani, ha lecövekelnénk itt a kapuban, én gyakorlatilag az első mondatnál leragadtam. Na, amit Aliyah a korábbi, bokorból kukkolós pillantásával nem tudott elérni, azt az őrnek egy mondattal sikerült: zavart mosollyal, Szöszi szemeibe csak egy pillanatig nézve majd gyorsan elkapva a tekintetemet lépek vele még kettőt-hármat, mielőtt letenném. Oké, ez így elég kínos lett... - Khm, tapintatból szegről-végről tuti rokonai Aliyah-nak... ááá, nézd csak, az emlegetett... - Igyekszem egy természetesebb mosolyt visszavarázsolni magamra és a közben odaérkező Aliyah-nak elmondani a terveinket. - Mi szeretni elmenni Shiennel asztalaihoz. Majd elmenni Qesa'a-hoz. - Hozzá? - Ez utóbbi név láthatóan meglepi Aliyah-t, de határozott bólintásomra értetlenül összevonja a szemöldökeit, de biccent végül. El is indulna a legrövidebb úton, mire én újra megszólalok, előre látva, hogy mennyire fogja értékelni. - Lehetne mi menni kicsi haladókon? Ahol nem lenni sokan? - Hát, jár némi kényelmetlenséggel, ha az ember egy ellenállóval jár...
*A békülésünk, az új életünk kezdete nem olyan régi még, hogy feledni tudjam mi az ami szétválasztott minket, mi volt aminek valamilyen részben de köze volt ahhoz, hogy hónapokat kelljen eltöltenünk a bizonytalanságban és lelki magányban. Talán sosem fogom lemosni magamról a kémkedés vádját, de ha jobban odafigyelek arra mit mondok, nem keveredem bele a jövőben olyan helyzetbe, mint a mostani. Jóllehet Vadember nem halványuló mosolya és a folytatás miatt azt feltételezem, hogy neki nem tűnt fel az elszólásom, így egy kicsit megnyugszom és szavai közben már újra mosolygok, igaz egy kicsit zavartan, mert nem értem az egyenruha lényegét. Hiába, nem tudok férfi aggyal gondolkodni.* -Szereted ha megbüntetnek? Ez valamilyen…fétis? *Ismerem a szót, a jelentését is, de még a gondolatától is zavarba jövök, ezért ejtem ki suttogva, mintha beszélni róla is bűn lenne. * -És miért kell ezt egyenruhában tennem? Nekem nincs is egyenruhám. *Nem valószínű, hogy a keveset hordott labor köpenyre értette, vagy a steril laborban viselt védőruházatra, talán nem is tudja, hogy olyat szoktam viselni. Más egyenruha pedig….kérjek kölcsön egy katonától? Biztosan meg tudnám beszélni valakivel, vannak hozzám hasonló alkatú nők a seregben, épp csak furcsán nézne rám. Az is lehet, hogy hátsó szándékot feltételezne, hogy katonai ruhában akarok kimenni a Városból, kíséret nélkül. Vadember arcára kiülő vad vigyor sem segít sokat, csak annyit, hogy megint valamilyen csínyen töri a fejét. A gondolkodás végül meghozza az eredményt, mielőtt még az öltözködésre kerülne sor. Hallottam arról, hogy a lányok oda vannak a katonákért, és nem csak a férfias megjelenésük – mint dagadó izmok – az ami tetszik nekik, hanem az egyenruha. Azt mondják minden férfinak jól áll. Nos, ezzel vitatkoznék, legalább egy embert tudnék mondani, aki idétlenül festene benne. Mindez azonban felismerést szül bennem, hogy Vadember mire gondol az egyenruha viselését emlegetve. Ugyanaz mint a nők a férfiakkal, csak fordítva. Szemtelen! Piros arccal nyúlok aztán a blúzomért.* -Ó! *S ennyivel le is tudom a kérését, mert rájövök, hogy nem kell neki egyenruha ahhoz, hogy elcsábítson, hogy csókokat zsebeljen be és legfőképpen legeltesse a szemeit a kebleimen. Piszok. Imádni való piszok. A hideg miatt juthat eszébe az ellenállók táborában lévő meleg vizes tó. Én sajnos nem jutottam még el ilyen helyre, pedig biztosan van máshol is, nem csak a Rebelliumban, de örülök, ha nyáron a vízesésnél megfürödhetek és el tudom kerülni a kíváncsi pillantásokat. Mindig, mindenhova őrökkel menni nem előnyös, sok mindenről lemaradok. Ahogy a szabadságnak is ugyanúgy meg van az ára, Vadember ezzel szembesít amikor nem gondolkodva előre, nagy lelkesedéssel már a Rebelliumba készülök. Az én arcomon látványosabb a csalódás. A mosoly lefagy és megadóan sóhajtok fel.* -Igen, persze. Hogyan is felejthettem el. *Tulajdonképpen csak a családom szab gátat, ők sem azért mert eltiltanának tőle. Anya féltene attól a világtól ami odakint van, a vadontól és persze nem bízik abban, hogy életben tudnék maradni, apa viszont lehet, hogy sok szerencsét kívánna. Ő tudja, hogy számomra az lenne az igazi szabadság. Mindenkinek más jelenti a szabadságot. De ha egyszer átlépem a Rebellium „kapuját”, már nem mehetek vissza a Városba, nehogy véletlenül is eláruljam az ellenállókat. A mosolyt viszont nagyon gyorsan vissza tudja csalni az arcomra, nem csak azzal, hogy találunk másik meleg tavat, hanem a sötétben való fürdés félelmeinek említésével is. Erre már elnevetem magam, bár ha megtörténne nem lenne mulatságos, elképzelve viszont az ember hajlamos a veszélyes részeket mással behelyettesíteni, például azzal, hogy Vadember a lábait kapkodva igyekszik ki a vízből és a fenekén egy kis kavicsnál alig nagyobb harapós állatka libeg. * -Azt hiszem ha a tóban valami harap, az nappal is harap. Hallottam ilyen barlangokról, majd utána kérdezek melyik van legközelebb. *Újabb terv a jövőre, de ezt bátran tervezhetem, hiszen csak egy találkozás és nem kettőnk kapcsolatának szorosabbra fűzésének terve. Ez utóbbihoz szorosabban kapcsolódik a kendőm, aminek épp az emlékek miatt, már nálam van a párja. Az elsőnek kalandos utazásai voltak, Vadember ragaszkodott hozzá és épp ezért jobb is, ha nála marad. Persze nem hagynám ki az érte folyó harcot sem, csak a szórakozás kedvéért. Addig viszont meg kell tanulnom alkudozni, amiben más, főleg vadember és a perdaiak, nagy élvezetet találnak. Én azonban egyből képes lennék azt adni, amit kérnek tőlem. * -Hogyisne! Ezzel az erővel az egész ruhatáramat túszul ejtheted. *Azt hiszem jobb ha ezek után figyelek minden holmimra, szerencsére Vadember nem most kezdi el a begyűjtést, a második számú kendő a hajamba kerül, az utolsó még árván maradt ruhadarabom, a kedvenc perdai perelinem pedig a vállamra. Kihasználva, hogy ő eddig az én öltöztetésemmel – csókok begyűjtésével – volt elfoglalva és nem a saját testének ruhába csomagolásával, én még legeltethetem a szemeimet. Próbálom elfelejteni a vállán lévő forradást, épp csak annyi ideig tekintve rá, mint a másik oldalra, s inkább csupasz mellkasát részesítem a figyelmemben. Shiennel asztalai nem ismeretlen hely a számomra, épp ezért is javítom ki Vadembert, mert szentül meg vagyok győződve arról, hogy rosszul mondta a nevét. Derekamra fonódó kezei, kissé feljebb, az arcomon mutatják meg az érintés hatását, egy mosolyba burkolózva, mely felett kételkedő és zavart pillantást vetek a kijavításom kijavítására. * -Bárszékekről nem is hallottam. Szerintem a perdaiak azt sem tudják mi az a bárszék, hogyan is neveznének el egy helyet így? *Elgondolkodva ezen, a szavak között hintek csókokat a mellkasára, majd kezdem el begombolni az ingét. Magamban azt számolom, hogy meddig kell visszaérjek a szállásomra, hogy ne ijedjenek meg, ne fogjanak gyanút. Persze, ha eleve ott vacsorázunk…* -Ha szólok, hogy máshol vacsorázom, akkor nem lesz probléma. Elorakon belül úgy is kell kíséret. Hova akarsz vinni? *Cinkossá váló mosollyal kérdezem, előre izgulva a ránk váró kalandon. Mennyire hiányzott ez…s persze biztos vagyok abban, hogy nem fogja elárulni, akkor sem ha vacsora közben jut eszébe, de már a vacsorával is elég sejtelmes volt. Eddig azonban egyszer sem bántam meg, hogy ráhallgattam, igaz volt néhány félreértés közöttünk, amikor boga helyett motorral jött és nem igyekezett felvilágosítani róla, de végül annak is jó vége lett. A kaland már azzal kezdődik, hogy elérünk Elorak kapujához és ugyanazok az őrök vannak ott, mint amikor a motoros kalandunk után visszatértünk, ám most sokkal barátságosabbak, pedig szavaik szerint ők sem felejtettek el minket. Én elpirulok szokás szerint, Vadember viszont azt hiszem oylankor van elemében amikor sarokba szorítják. Ez most nem nagy dolog és nem gonosz sarokba szorítás, de mindenképpen emlékeztető. Kezemen érzem ujjának megnyugtató simogatását, ugyanúgy mint akkor hajnalban és elmosolyodom mielőtt még felkapna. Aztán ellenkezni sincs időm, s még gyanút sem fogok a perdai őröknek adott válaszától már a karjaiban vagyok.* -Mit csinálsz? Nahát! Hmmm….*Már a nyakába hümmögök s oda is kuncogok, igyekszem a táskámat is úgy tartani, hogy ne ejtsem el de ne is legyen Vadembernek útban. S szerencse, hogy most épp így vagyunk, különben nem lenne hova bújnom attól, amit az őrök jegyeznek meg. Ismerősek a szavak, és most az életben először azt kívánom, bárcsak ne értenénk őket, de gyanítom Vadember a nálam jobb nyelvtudásával sem marad el. Mélyen hallgatok és Vadember is ezt a stratégiát választja néhány lépés erejéig, ami sokkal többet mond bármennyi szónál. Mikor letesz, még mindig zavarban vagyok és nem is merek felnézni rá, a táskámat igazgatom és a hajamat hajtom a fülem mögé. Aliyah megjelenésének jobban örülök, mint korábban gondoltam volna.* -Tapintatból itt mindenki rokona egymásnak. Perdai vonás. *Az őszinteség, a véleménynyilvánítás, mind a perdai nép sajátja. Náluk ez nem tapintatlanság, inkább a nagyfokú figyelem megmutatása. * -Ki az a Qesa`a? *nézek végül Vademberre, majd Aliyah-ra aki szemmel láthatóan tudja kiről van szó és meg is lepődik a terven, ráadásul mintha nem tetszene neki.* -Ki az a Qesa`a? *Teszem fel újra a kérdést, most már szemöldök összevonva és homlokráncolva, Aliyah azonban már el is indult, és ráhagyja a válaszadást Vademberre, aki viszont újabb kéréssel áll elő. Aliyah megtorpan, visszafordul, nagyot sóhajt, és körül néz, mint aki másoktól várja a választ. Ám csupán gondolkodik, hogy legyen-e kedves velünk vagy ne. Végül kelletlenül bólint és az egyik keskeny haladóra tér át. * -Miért érzem úgy, hogy meg fogom bánni? *Morogja az orra alatt, én pedig ismét kérdőn ézek Vademberre, vajon mit tervez megint, ami láthatóan nem tetszik a perdainak. Nekem vajon fog? * -És én miért érzem úgy, hogy megint olyasmiben töröd a fejed, aminek a vége rohanás lesz?
Még sosem voltam Elorakban, sem pedig a közelében, de most gondoltam egyet és saját magam felfedező útra indultam. Leginkább az motivál, hogy meglegyen magamnak a terepismerete egy-egy tájegységgel kapcsolatban. Fő célom Elorak ugyan, ám én sokkal jobban vonzódok a tájhoz. Érthető ugye? A vas kalitkából szabadultam ki, s a városok a saját zsúfoltságukkal teljesen arra emlékeztetnek. Kell egy idő, míg újra elviselhetővé válik számomra. Mondjuk a kisebb településekkel nincs gondom, ahol kisebb közösségek laknak, s teljesen egymásra támaszkodva. Szóval itt van Perda, s fel kel készüljek belőle, valahogyan előnyt kell kovácsolnom Dominiumiakkal szemben. Termőföldön járok, ami nem csupán mezőgazdasági terület, hanem liget szerűen kialakított gyümölcsösöket látok. Magában a látványban egyáltalán nincs rendszer, de ha mondhatok ilyet, pontosan ettől olyan varázslatos, egyben akár lehet megtévesztő. Úgy vélem, ha valaki tájékozódás képessége nélkül barangol erre, akkor könnyen a táj rabjává válhat. Szerencsére nekem nincsenek ilyen gondjaim, egyik részről mert hoztam magammal olyan kisebb felszerelést, ami segít a tájékozódásban, ráadásul képes felmérni a környék domborzatát. Térképészet nem az én asztalom, azt majd meghagyom az arra szakosodott ellenálló társaimnak. Ezen kellemes sétát élvezem, azonban rögtön megszólal a hasam. Igen, éhes vagyok már, s nem ettem semmi különöset az elmúlt öt órában. Tán ideje lenne, bekapni valamit. Van nálam sütött lepénykenyér, ám egymagában nem olyan ízletes, mintha valami lenne mellé. Pontosan ezért jó, hogy most itt járok. Szememmel keresem a kiegészítő eleséget. Csak egy gond van! Nem ismerem olyan jól a perdai növényeket, hogy biztos legyek a dolgomban. Azért tartok attól, hogy nem érett meg még valami, vagy olyan részét eszem meg, ami mérgező. Itt marad a korgó gyomor. Leülök egy fa törzséhez elmélkedni. Mármint azon jár az agyam, hogy magába egyem a lepényt, vagy esetleg kérjek segítsek másoktól? Mondjuk egy perdai jól jönne segítségnek, vagy bárki más segítsége szintén szóba jöhet. Mit láthat belőlem a külvilág? Egy ápolt fekete hajú nőt, üldögélve a fa törzsénél, maga gondolataiba burkolózva. Öltözetem a mai napra teljesen hagyományos, hiszen egy zöld színű nadrág van rajtam, két oldalán zsebbel. Lábamon egy strapabíró barna bakancs, aminek nem rég lettem a tulajdonosa. Felsőtestemet vörös női tunika fedi, amin van egy fekete, vékony díszes öv a dereka részénél. Amit nem lát senki szeme sem, az egyenesen a kék csípkés fehérneműim. Fegyver tekintetében védtelennek tűnök, de van nálam elrejtve egy multifunkciós vadászkés, meg egy kis méretű sokkoló, ami azért nagyot üt. Ezen felül, mint a korábban érintett különböző domborzatot letapogató berendezések.
Sosem fogom megunni mindazt a látványt, ami ebben a világban fogad. A tavaszi virágzás után az első gyümölcsök megjelenése, a zöldségek, az apró állatok, akik döngenek, és időnként rettentesen meg tudnak kergetni, nem csak méretük okán, hanem mert igencsak csípősek tudnak lenni, nem tud eltántorítani attól, hogy körbenézzek, ha erre járok. Tisztelem, s csodálom mindazt, ahogyan a perdaiak élnek ezen a holdon. S igyekszek mindent megtanulni tőlük. Ami viszont itt is olyan, azok a gyerekek. Ugyanolyan kíváncsiak, nyitottak, mint Xander fiam. És éppen olyan vásottak is, teljesen jó értelemben. - U, ez mi? - fintorodom el, mire ők nevetni kezdenek. - Megint átvágtattok - vigyorodm el, nevetve, velük együtt. Nem haragszom érte, ugratni jó dolog, azt jelenti, elfogadtak, elfogadnak. - Nem vágtunk át, de előtte bontsd ketté, s azt edd, ami benne van. A héja keserű. - Keserű? Az íz? - mutatok a héjra, mire bólogatnak. - Miként bontod kettő? - nézek rájuk, mire leguggolnak, s az előttük levő bokorról levesznek egyet-egyet, s megmutatják. Leveszek én is egyet, persze az első nem megy, az erős ujjaimtól megtöröm a héjt, mire megint nevetnek. - Túl erősen fogod - mutatják meg még egyszer. - Á, így? - már legalább a felét megmentettem, s meg tudom kóstolni az igazi termést. Felettébb furcsa íze van, az elején száraz, aztán viszont édessé válik. - Édes? K... eser? - valami ilyesmit mondott. - borítóban? - mire megint nevetnek. - Az a héja. - Héja - bólintok. - Finom! Messziről kiáltást hallok, felegyenesedünk. A gyerekek édesanyja az, integet feléjük. - Mennünk kell, szia! - azzal nyurga lábaikkal máris szaladnak anyjuk felé, még egyszer visszafordulnak integetni, amit viszonzok. Szívem szerint levennék még egyet, újra megkóstolni, ám nem én dolgoztam érte, nem az én terményem, így csak megnézem az üres héjat, majd odahelyezem a sor szélére, láttam, a fiúk is eldobják a héjat. Nekem viszont nem kell még visszamennem, s bár hivatalos dologban vagyok kísérő, mindekinek jár egy kis kijárás, s megszabadulva a páncéltól, egyenruhába bújva járom ilyenkor a várost és a környéket, nem fegyvermentesen, nem ment el az eszem. De még ez is zavar most, a ruházattal együtt, annyira idegennek tűnök vele ebben a tájban. Mivel víz mindig van a közelben, azt nem hoztam magammal. Különben is, mióta Enna-val találkoztam, a víz különösen vonz, előszeretettel ülök le víz mellé, bámulni a mozgását, hallgatni csobogását. S ugyanezen okból szeretem a fákat is nézni, ahogy táncra kelnek a széllel. Az egyik nagyobb bokor csoportosulás és kanyar után még egy nagyjából tízperces séta, és eljutok az egyik nagyobb csermelyig, ott majd tudok inni. És ezzel együtt elkövetem azon ritka hibát, hogy a közben jelentkező megérzésemre nem figyelek, s mire befordulok a kanyaron, addigra már nem csak én látom meg az alakot, hanem én is láthatóvá válok. Első pillanatra perdainak gondolom, de valahogy mintha ő is furcsán festene ebben a tájban, aztán meglátom a nadrágot is. Felsóhajtok. Csak egyszer lenne egy nyugodt napom! Így csak megállok, s figyelem, miként is reagál. Végül csak felemelem a kezem, és homloktól elinduló ujjlendítést adok felé, mint köszöntés. Ha el akar futni, felőlem fusson, én akkor semmit sem láttam.
Élvezem a kellemes időt, s hogy a fának dőlve pihenhetek. Egy pár pillanat erejéig behunyom a szemem, hogy a többi érzékszerveim előtérbe kerüljenek. Az illatokra és a hangokra összpontosítok, ami nagyon tökéletesen és harmonikusan van összeállítva. Nagyokat szippantok a levegőből, s kinyitom a szemem. Csak ezt ne tettem volna! Ennek a csodának a képét egy ismerős egyenruha látképe rondít bele. Magam részéről pedig egyre inkább feszültté válok. Ha elkapna, s eltoloncolna vissza Dominiumra, akkor ki tudja, hogy milyen büntetést kapnék. Vagy esetlegesen halállal sújtanának? Elszaladni nem szaladok, de lassan felkelek a helyemről, miközben végig az egyenruhás illetőt nézem. Meglep, hogy megáll. Mi az hogy megáll? Most szórakozik velem? Felmérem az alkatát, s nézem arcának vonásait. Egyáltalán nem ismerem, a dominiumi éveim alatt egyszer sem futottam belé. Tudom jól, hogy el kellene mennem szépen lassan, de éppenséggel alig érkeztem meg ide. Makacs faként állok, mikor az egyenruhás ujjlendítéssel köszönt. ~ Ekkora hibbantat! Most tényleg ismerkedni akar velem? ~ én mindenesetre nem üdvözlöm még, mert vannak fenntartásaim vele kapcsolatban. Nem akar engem elkapni, így azon tanakodom, hogy ennek mi az oka? Ha nekem kellene ellenállókat elkapni, akkor valószínűleg nem izgatna semmi, s bátran akár civilként is az igazságszolgáltatás elé rángatnám, hogy elítéljék a szökéséért. Szerencsémre már ellenálló vagyok, így nem fenyeget engem a veszély. Ha pedig kommunikációról van szó, akkor én kézzel kérdezem tőle, hogy „ csinos az alakom, hogy nem vetődsz rám?” Igen kézkommunikációt, egyben testkommunikációval egybekötve tálalom neki. Kíváncsi vagyok arra, hogy mit fog visszaüzenni. A távolság közöttünk egy milliméterrel sem változott, magyarán farkasszemet nézünk egymással. S ha már itt tartunk, akkor be kell vallanom derekasan, hogy megfordul a fejembe olyan gondolat, hogy ha lepaktálnék vele, akkor akár a családomról tudnék érdeklődni. Azonban azzal bizonyosan elárulnám magam, s kiderülne, hogy én ellenálló vagyok. Ennyire nem lehetek normálatlan, s ha már itt vagyunk, akkor egy álnevet kellene kitalálnom magamnak. De mi legyen az? Anna Liza! Lehet furán hangzik a Annaliza név ketté választva, de mostani helyzetre jó lesz fedőstorynak. Lépek egyet előre, s körülnézek utána, hogy nem-e valamelyik haverja majd hátulról rám vetődik. Ó a franc! Mi van, ha a társai szintén itt vannak, s lesben állnak? Erre mondjuk nem gondoltam, mikor az egyenruhást megláttam. Tekintetem most meg rögtön ide-oda cikázik, s azon agyalok, hogy vajon benne vagyok a férfi csapdájában, vagy még van esélyem kitörni?
Sosem fogom megunni mindazt a látványt, ami ebben a világban fogad. A tavaszi virágzás után az első gyümölcsök megjelenése, a zöldségek, az apró állatok, akik döngenek, és időnként rettentesen meg tudnak kergetni, nem csak méretük okán, hanem mert igencsak csípősek tudnak lenni, nem tud eltántorítani attól, hogy körbenézzek, ha erre járok. Tisztelem, s csodálom mindazt, ahogyan a perdaiak élnek ezen a holdon. S igyekszek mindent megtanulni tőlük. Ami viszont itt is olyan, azok a gyerekek. Ugyanolyan kíváncsiak, nyitottak, mint Xander fiam. És éppen olyan vásottak is, teljesen jó értelemben.