« Always forgive your enemies; nothing annoys them so much.»
Jelenleg nem tudom, kiben bízhatok, talán az ösztöneim azok, amikre most támaszkodhatom. Össze vagyok zavarodva. Megismétli, s elkapom a tökéletes kiejtést is, ami ki simulttá teszi aggódó ráncaim egy pillanatra. Válasza megdöbbentett, hiszen én akartam meginvitálni, de mozdulatától hirtelen megugrok, s a képem kezdem szememmel keresni, amit elnyelt a fű sűrűje. Pillanatra lejátszódik előttem az életem, hogy talán most lelem itt halálom. Majd mikor visszapillantok, látom, hogy csupán növények azok. Szemöldököm ismét összevonódik, ahogyan igyekszem megérteni, mit is mond nekem. Persze nem esik nehezemre, hiszen próbálkozik, ám még sem vagyok ehhez hozzászokva. Nem olyan rég részei az életünnek ez az idegen kultura, így minden furcsaság még új nekem.
Lassan közeledik, s én végiig mérem most egyre közelebb és közelebb érkező alakot, finom arca vonásait. - Miért? - Kérdezem értetlenkedve. Nem tudom érti-e mire célzok. Nem gondoltam volna, hogy egy Quorsa majd velem akarja megosztani az ételét. Majd ismét hozzám intézi szavait. Nagyon sóhajtok. Nem lenne rossz, hiszen nem merek gyógyítóhoz menni ilyen sérülésekkel. - Hogyan? - Próbálok nem sok szót használni.
Mondandóm, ami nem hangzik túlzottan perdaiul, félbeszakítás nélkül lesz végig várva és szerencsémre a fejem azt követően is a nyakamon marad, hogy a tarisznyámban kezdek kutakodni. Látva a lány megugrását, egy cseppet az én mozdulataim is megtorpannak, de úgy érzékelem, hogy ő jobban megrémült az én cselekedetemtől, mint fordítva, így lassan előkerülnek a zsákom mélyéről a megosztani kívánt növények. - Enni jobb, mint harcolni. - lépteim óvatosak, miközben közeledek felé, és óriási sikerélményként könyvelem el, hogy megértettem, sőt, még saját nyelvén felelni is tudtam a kérdésére. - Nikolai, szívesen ad neked étel. Fogd. - a közöttünk húzódó távolság, mondhatni már csak karnyújtásnyi, ami egy gyors fegyverrántással gyilkos közelséggé is válhat, ezért óvakodok minden hirtelen mozdulattól és csak a bal kezemben tartott ennivalót nyújtom felé. - Előbb látnom kell a sebet. - miután a zsák visszakerül a vállamra, szabad jobbommal először a szememre, majd a sérülésére mutatok, de csak azért, hogy lassan kimondott szavaimat ekképpen is alátámasszam. - Hová tartsz? Hol élsz? Segítek eljutni oda. - az egy-két szavas kérdéseket én magam is alkalmazom, elvégre azokkal nem nagyon lehet melléfogni, amire a válasz sem lehet sokkal bonyolultabb, feltéve, ha ezeket az információkat megosztja velem. Könnyen lehet, hogy félreérti segítőkészségemet, bár semmi hátsószándék nem lakozik benne, csupán egy valami motivál, mégpedig az, hogy minél több barátot szerezzek idelent, akikkel később, nehezebb időkben számítani tudjunk egymásra.
*Eljött az Új élet ünnepe a perdaiaknál és vele együtt a tavasz is, ami nekem azt jelentette, hogy végre kimozdulhattam a laborból és az üvegházból. Igaz, a sok munkát én magam vállaltam be, többet is mint kellett volna, de legalább egy valakinek jót tettem vele, magamon kívül. Castillo kancellár végre elégedett lehetett, sokat haladtam és ez a jelentések számán is meglátszott. Persze nem vártam semmilyen elismerést, de jó volt, hogy végre békén hagyott. Hosszú volt a tél, sokkal hosszabbnak tűnt mint a legutóbbi és el is fáradtam a végére, vágytam már arra, hogy kimozduljak, jóllehet Elorak a kellemes emlékek mellett tartogatott fájóakat is. A perdai városba menet a kocsiban csendesebb voltam, még önmagamhoz képest is. Azon gondolkodtam, vajon mennyire fog megviselni újra átlépni a város kapuján, s megküzdeni az emlékekkel? Hiába próbáltam kiverni a fejemből, az első percben Vadember arcát kerestem, noha tudtam, hogy nagyon kicsi az esélye annak, hogy Elorakba jön. Aztán ahogy megérkezett a kísérőm, Aliyah – úgy tűnt nem véletlen – örömmel üdvözöltem őt és belevetettem magam a munkába. A korábbi évekhez képest azonban most nem az Elorakhoz közeli zöld területet kezdtem el vizsgálni és nem a gabonák termőterületeit, hanem a gyümölcsösben vesztem el. Azon a helyen kezdtem el dolgozni, ahol látszólag minden mintha csak úgy „odadobáltak” volna, nem volt rendszer az ültetésben, nem volt egymás mellett két ugyanolyan fa, és ez eléggé érdekelt. Szerettem a társulásokat és az egymással szimbiózisban élő növényeket, felkutatni a titkaikat, miért és hogyan kapcsolódnak egymáshoz, melyik a dominánsabb és melyik függ jobban a másiktól. Teljesen belemerültem a munkába, ami még szórakoztatott is, egészen kikapcsoltam és még az Aliyah által hozott könnyű ebédet is úgy fogyasztottam el, hogy szinte oda sem figyeltem mit eszem. Pedig az egyik kedvencemet kaptam, a perdaiak lepényét, amit könnyű elcsomagolni, könnyű elfogyasztani, tápláló és finom. Egy érdekes bokrokkal övezett gyümölcsös részen ültem az egyik fa tövében és ALiyah-val beszélgettem, nyögvenyelősen törve a perdait, de ideje volt felfrissíteni a nyelvi emlékeimet és a perdai nő nagyon kedves volt és türelmes. Nem mellesleg remekül szórakozott a kiejtésemen. Hálás voltam, amiért nem kérdezett arról ami vadember, Tywinna és köztem történt, hogy volt-e folytatása és ha igen, hogyan végződött. A növényekről beszélgettünk, bár nem volt botanikus, fűvész ahogy Tywinna, sokat értett a gyümölcsfákhoz, a családja művelte a gyümölcsös egy részét és pontosan tudta, hogy azon részen miért van látszólagos káosz. Készültem, mindent amit mondott felvettem a pda-ra, hogy később kielemezzem azt amit esetlegesen elfelejtek és rendszerezzem a növényeket. Hoztam magammal tárolókat is, hogy mintát vehessek belőlük, a többi vizsgálatot pedig majd a laborban elvégzik. Anya újra jó kapcsolatot ápolt Saskia Jenkinsszel, remekül tudtak együtt dolgozni, és a vizsgálatok egy részét úgy is ő fogja elvégezni, az ő szakterülete. Érdekes, hogy nem volt bennem ellenérzés, sem irigység amikor megtudtam, hogy babát vár, örültem neki és Callum boldogságának is. Azonban nem csak ő nézett apai örömök elé, hanem Charles is. Január Január első napjaiban költöztem el, miután kimondták a válást és kaptam egy aprócska kabint, a rá következő héten már meg volt az utódom. Mostanra Sally Montgomery is babát várt, noha még nem látszott rajta, Charles gondoskodott arról, hogy megtudjam, de már nem érdekelt. Nem tudott olyan fájdalmat okozni, ami túlszárnyalta volna a Vademberrel való szakításomat. * -Mi jár a fejedben? *Aliyah hangjára eszméltem, észre sem vettem, hogy elbambultam, de mosolyogva néztem fel rá.* -Én gondol, ez a bokor…fensin, él együtt mi fáinkkal? Védi meg rossz fekvő növénytől? *Aliyah elmosolyodott, azzal az arckifejezéssel nézett rám, amit akkor szokott használni, amikor valami vicceset mondok, vagyis rossz szót használok. Kérdőn néztem a szemeibe és már előre elhúztam a számat, mint egy gyerek amikor valamivel bepróbálkozik, de nem jön össze neki.* -Kúszó, nem fekvő. Nem fekszik, nem álmos. Kúszik, alattomosan és megfojtja a fát. *A felismerés megemelte szemöldökeimet és lelkesen bólogattam hozzá.* -Nem álmos. Ébren lenni és kúszni. Rossz, rossz növény. *Még a homlokomat is meggyűrtem és szigorúan néztem a talajra, ahol nyoma sem volt a rossz növénynek, mert a fensin bokrok nem engedték arra…kúszni. Aliyah elnevette magát, majd elővette a bőrtömlőt és felém nyújtotta. A legfrissebb patakvíz volt benne, a legfinomabb amit valaha ittam. Sosem utasítottam el, most is örömmel kortyoltam belőle és az sem érdekelt, hogy néhány csepp elszabadulva lefolyik az államon, le a nyakam felé és a kendőm elnyeli. Kézfejemmel töröltem le a vizet és nyújtottam vissza a tömlőt Aliyahnak.*
- Áúh, bassza meg! - Szisszenek fel hangosan jó öt méternyire Aliyah-Jasmine párostól, bokrok s vastagabb törzsű fa takarásában még akkor is, mikor szavaimmal egy időben ülök fel és tépem ki a füleimből a fülhallgatókat. Lemerült ez a vacak s valami sajátos kis hibája miatt ezt éles, húsz másodperces sípolással adja tudtomra, mielőtt kikapcsolna. Ez akkor érint érzékenyen, ha mint most is, elalszom. Nem mondhatnánk, hogy a jó levegő okozza, jellemzően mindig jó levegőn vagyok, mióta itt élek a Perdán. Talán valami front, vagy a meglepően kellemesen meleg kora tavaszi nap, az elmúlt hetek terhelése - szinte folyamatosan úton voltam -, főleg, mióta olvastam Szöszi és Raven üzeneteit. Ezek így együtt eredményezték, hogy mielőtt bementem volna Elorakba, leültem egy jó öreg gyümölcsfa árnyékába, öles törzsének vetve a hátamat és itt kezdtem el majszolni az ebédemet, nem volt kedvem most Shiennel asztalaihoz beülni. Rotem-mel való találkozóm bebizonyította úgy is, hogy túl jó a perdaiak memóriája, én meg kicsit ki akartam kerülni a képből. Szóval idekint ebédeltem, közben elkezdtem zenét hallgatni, mert itt nem kell vadállat-támadásra számítanom, a vadonban viszont igen, ott nem is iktatom ki ilyen módon a hallásomat. Szabad kezemben még ott vannak az utolsó ropityúk-rudacskák, de most elcsomagolom őket az aszalt gyümölcsökkel és a lepénnyel együtt, majd uzsonnára megeszem a maradékot. Elrakom a zenehallgató cuccomat is: zsebre vágom egész pontosan és magamban eldöntöm, ha visszaértem Rebelliumba, körbesündörgöm Aine-t. Úgy is úgy szereti! Két citrusos lepisszentés között megkérem majd, hogy nézzen rá a holmimra, mi baja lehet, Carlisle nem ért hozzá. Felállok a földről, lapockától felfelé ki is látszom így a bokrok mögül. Mielőtt tovább indulnék, leveszem a kabátomat, csak a fakóbb bordó színű, bő ujjú ing marad felül, így már megsülni sem akarok. Na meg ma meg sem próbálok perdainak látszani. Összehajtom a hátizsákomba a kabátot, felkapom fél oldalasan a vállamra, a másikhoz meg hajolok le a kisebb zsákért, aminek tartalmát hoztam elcserélni. Pakolás és összeszedelőzködés közben nem nézek körbe, nem számítok senkire, annyira nem, hogy hallhatóan egy dalt dúdolok, ami a fülemben maradt a zenelejátszómból, ez szólt utoljára. Mármint mielőtt elaludtam volna, mert nem tudom végül melyik számnál adta meg a kis kütyü. A dallam lassabb, keserédesnek hat, de ennek ellenére jó kedvem van láthatóan, s mikor már a zsák is a vállamon, másik kezemmel hosszabbra megnőtt hajamba túrva nézek fel az égre, merre jár a nap, mennyit szundíthattam? Mindkét kézfejemen ott a szokásos ujjatlan fekete kesztyűm, de a bal alatt már csak kicsi kötés látható, húgom által szerzett "ragasztó" sokat segített, ha mindent nem is oldott meg. Elindulok ki a bokros részből oda, ahol könnyebb járni, de ekkor sem nézek fel, mert oldalt előre húzott hátizsákomba kotrom odébb a kabátomat, hogy az alatta lévő kulacsomat előszedjem. Meg lehet szomjazni az alvásban.
*Aliyah szavain gondolkodtam, a bokrokon, melyek szinte járhatatlanná tették a fák közötti keskeny ösvényeket. Akárhogy is próbálkozott az ember, valahol mindig beleakadt egy-egy ágba. A fáknak viszont láthatóan jót tettek, láttam már olyan helyet ahol az a mérgező kúszónövény károkat okozott. Nehéz is volt kiirtani, ezt Aliyahtól tudtam meg mikor kérdeztem róluk. Érdekelt, hogy vajon mitől olyan jók azok a bokrok, mi van bennük ami a kúszónövényt távol tartja és persze mindkettőből mintát kell majd eltennem, hogy a laborban megfigyelhessem az egymással való viselkedésüket. Minden bizonnyal fitokémiai hatásuk is van, ez azonban nem az én területem. A lényeg, hogy megpróbáljam a saját fáinkat is megvédeni, és akkor nagyobb területen, akár a városfalon kívül is terjeszkedhetünk a gyümölcsöseinkkel. Ha sikerül, még a perdaiakkal is kereskedhetünk, biztosan ízlene nekik az alma, vagy a barack. Mikroszaporítással pedig korlátlan mennyiségben állna rendelkezésünkre a tökéletes gyümölcsfa. * -És a…bogarak? Lenni rossz és jó bogár? *Nem csak magam és a munkám miatt kérdezek rá, hanem apa miatt is, biztosan érdekelni fogja és akár együtt is dolgozhatunk azon, hogy a lehető legjobb körülményeket teremtsük meg. * -Van rossz bogár. Sok rossz bogár. Fensin nem jó ellenük. Készítünk gyökérből és hamuból erős levet, bekenjük a fák törzsét. Bogár nem mászik fel, nem eszi meg a leveleket. Többi bogár jó. És csinálunk füstölőt mikor a nagy szarvasfejű rajzik. Akkor sok van, de csak akkor vannak. Nap havában. *Mosolyogva hallgattam, amilyen lelkesen mesélt és hálás voltam mindazért, amit értem tett, a türelméért és a kedvességéért. Kedveltem őt. Igyekeztem mindent lejegyzetelni és emlékeztetőket írni, hogy minek nézzek utána, mire kérdezzek rá apánál. Épp egy ilyen jegyzetelés közben, mikor Aliyah a vízből kortyolt és mindketten csendben voltunk, szólalt meg egy ismerős hang a közelben. Nem csak a szóhasználat volt gyanús, ami nem perdaira utalt, hanem a hang is. Ezer közül is felismertem volna, de nem mertem elhinni, hogy tényleg vadembert hallom, biztos voltam abban, hogy csak a képzeletem játszik velem. Már mindenhova odaképzelem, őt várom. Aliyah is felkapta a fejét a hang irányába, mindketten lestük, ki lehet az. A pda-mat letettem a táskám tetejére és felálltam, hogy jobban lássak a bokrok felett, s szinte egyszerre emelkedtünk fel Vademberrel. Néhány méterre lehetett tőlünk, épp elindult a gyümölcsös pereme felé és mintha halkan dúdolt volna. Nekem torkomra forrt a szó, alsó ajkamat beharapva néztem őt. A haja hosszabb volt, és kissé kócos, mint aki most ébredt és nagyon elmerült a táskájának mély bugyraiban, fel sem nézett. Önkéntelenül nyúltam a hajamhoz, mintha számított volna hogy nézek ki, ujjaim aztán elakadtak a nyakamon lévő kendőben, ami ugyanolyan volt, mint ami Vadembernél maradt, s valahányszor felvettem, vagy csak ránéztem ahogy a székem karfáján nyugodott, mindig a vízesésnél történtek jutottak eszembe. Az a néhány perc, amikor még csak a kezeimmel „láthattam” az arcát, ujjaim alatt érezve a mosolyát. Az érintés és az illatának emléke még ott élt bennem. Aliyah is felállt mellettem, ő bezzeg meg tudott szólalni. * -Hé te! Mit keresel itt egyedül? *Körülnézett, hátha csak elhagyta a kísérőjét Vadember, lemaradt tőle valamiért, de nem igazán jelentkezett senki. Én csak bámultam és minden emlék megrohant, szinte letarolt, ledermesztett. A hiánya még erősebbé vált, kár volt tagadnom, oda voltam érte még mindig, minden nap azzal a tudattal, hogy nem láthatom, nem ölelhetem, nem csókolhatom többé, egy kicsit meghaltam. Az amit rajtam láttak csupán önmagam becsapásaként működött, ahogy a Callummal való találkozásomkor is igyekeztem a legjobb formámat hozni, több-kevesebb sikerrel. Nem tudtam mi lenne jobb, ha megpróbálnák beszélni vele kettesben és tisztázni mindazt amit leírtam a neki szánt üzenetekben, vagy szó nélkül elmenni, elmenekülni, hogy ne érjen több fájdalom. Végül lehajoltam a holmimért, ami volt válogatás nélkül dobáltam bele a táskámba és emeltem meg a tárolókat tartó dobozt is a fülénél fogva, hogy minél előbb elmehessek. Most én menekültem. Képtelen lettem volna úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mert semmi nem volt rendben, de azt sem akartam, hogy így lásson, vagy megint elsírjam magam. Aliyah azonban megállított, még mielőtt karnyújtásnál távolabb kerültem volna tőle.* -Állj meg Jasmine! Ketten vagytok, két kísérőnek kell lennie, de csak én vagyok, ez nem jó így! *Vademberhez fordult anélkül, hogy szavai között szünetet tartott volna, őt még meg is fenyegette a mutatóujjával.* -Te megint rossz úton jársz! Hallottam rólad, mindig belopózol a városba. Te most jössz velem…velünk a bírához. *Aliyah hangjára kénytelen voltam megtorpanni, de csak fejemmel fordultam felé míg magyarázott. A bíra említésénél azonban vissza is léptem hozzá.* -A bírához? Miért? Nem tett rossz dolog. *Aliyah-t azonban nem lehetett meggyőzni.* -De igen. Folyton belopózik Elorakba, kijátssza az őröket, perdainak öltözik. Furfangos quorsa. *Csak most néztem Vademberre. Eszembe jutott mit mondott utoljára. Valami sosem változik. S milyen igaza volt. Azért valahol mókás, hogy fél Elorak róla beszél.*
Olyan váratlanul ér a rám kiáltás, hogy ha eszembe jutna, se tudnék fegyverért nyúlni, de mivel nem állattámadásról van szó, hanem érthető perdai beszédről, ezért nem is lenne most jó ötlet semmi olyant tenni, ami támadásként felfogható. A dúdolás és a táskában kotorászás hirtelen szakad félbe, s egy hosszabb másodperc késéssel fogom fel, mit is mondtak nekem s kapcsolok át magamban is perdaira. Meglep a kérés. Kiváltképp, hogy ma kivételesen nem is akartam sompolyogni. - Ide is kelleni már kísérő? - Fejemet a hang irányába kapom, de tekintetem csak egy pillanatra esik Aliyah-ra, emlékszem is rá, s önkéntelenül is keresnék mellette valakit akkor is, ha egyedül lenne a perdai. Ám sokáig nem kell keresnem sem, hiszen a perdai nő egyenesen megszólítja - felszólítja - a vele lévőt, szőke hajzuhatagáról ezer közül is megismerném. Arcát még nem látom, csak azt, hogy valami kisebb tárgyat foghat kezeiben s távozott volna, félbe maradt mozdulatában benne van a sietség. Tehát nem akart velem találkozni, s nem tudom ezzel mit kezdjek. Véletlenül összefutni, mint mikor megismerkedtünk, azt mondanám erre, hogy kezdenék hinni valami sorsszerűségben. Épp csak azt nem tudom, hogy ez valami jót jelentene vagy újabb pofonokra számítsak a sorstól? Aliyah szavaiból kiindulva inkább utóbbi, szuper... Már épp felelnék, de ekkor szólal meg Jasmine is - most döbbenek rá, milyen régen hallottam a hangját, igazából, nem csak emlékeimből felidézve -, ismét a védelmébe vesz engem, pedig eddig tudomást sem akart venni rólam, és ez egyszerre esik jól, de egyszerre össze is zavar. Hátrateszem a hátizsákom hamar, mikor Szöszi felém fordul végül, s pillantásom megakad a nyakában lévő kendőn. Szerzett egy másik ugyanolyant, mint ami az én hátizsákomon lóg, amit zálogba vettem. Valahogy ez az egyetlen apróság elég ahhoz, hogy ne jelenjen meg a mosoly az arcomon, de még a szemeimben sem, hogy odagyűrje sarkukba a nevetőráncokat. Persze lehet már korábban szerezte be, neki nem jelentett annyit, csak kedvelhette a kendőt, amit nem adtam vissza neki, s valóban jól is áll neki... mégis... Egy hosszabb pillanatig fürkészve nézem őt, majd elszakítom a tekintetemet tőle s Aliyah-ra nézek. - Rendben, te hozni bíra, én itt megvárni. Vagy mi várni meg... Beszélhetünk pár szót? - Ez utóbbit már Szöszinek intézem, s nyoma sincs benne annak a merész pimaszságnak, amivel választás elé állítottam a perdait: vagy itt hagy minket kettesben egyedül s elkocog a bíráért, ha annyira akarja, vagy kénytelen lesz ő is maradni. Vagy valami módon rávesz, hogy menjek velük mégiscsak. Igazából nem érdekel, a bíra sem, ha idejön ítélkezni, habár fogalmam sincs tettemért mi jár, tudok-e majd elég jól ellenérvelni, egyáltalán kapok-e lehetőséget rá? Vaknak kellene lenni hozzá, hogy ne lehessen látni, hogy nem is Aliyah válasza izgat, hanem Jasmine-ét várom. Nem tudom, hogy mit felel majd, sok jóra nem számítok, hiszen el akart menni innen, ahogy felbukkantam, és nem akarom felzaklatni sem, ha sikerült már levelével ellentétben elfelejtenie. Még azt sem tudom, hogy ha beleegyezik, mit is mondok majd és miért? Miatta mondanám vagy magam miatt? Van értelme ennyi idő után?
-Ez perdai gyümölcsös. *Válaszolt Aliyah azonnal, és nem is ragozta túl. Bár a város peremén helyezkedett el, a perdaiaké volt, az ő területük és úgy tűnt Aliyah nagyon is védelmezi azt. Vadembernek pedig már híre volt Elorakban, ami egyébként megmosolyogtatna, ha nem érezném magam pocsékul. Örültem, hogy láthatom és tudom, hogy jól van, de ezt is jelentette, hogy nem sérülés vagy más tartotta vissza a vízeséstől. Nem akart velem találkozni, ahogy mondta, már az is hiba volt, hogy néhányszor kísértettük a sorsot. Jobbnak láttam ha elmegyek, és nem érdekelt, hogy ez puszta megfutamodás egy kellemetlen találkozás elől. De inkább összeszedtem a holmimat és elindultam, minthogy szenvedjek attól, hogy nem rohanhatok oda hozzá s nem ölelhetem meg, ahogy szeretném. Aliyah azonban visszatartott, amilyen kedves tudott lenni, olyan határozott is, elég volt egyetlen rövid mondat. Korát tekintve az anyám is lehetne, de egyáltalán nem úgy nézett ki de az egyik ismert képességét tekintve, jobbnak láttam ha magamtól állok meg, semmint ő dermesszen bele a talajba. Azt viszont nem állhattam, hogy Aliyah az eloraki bírához vigye Vadembert és próbáltam lebeszélni róla, egyelőre sikertelenül. Letéve a táskámat, maradtam hát, hogy megkíséreljem Aliyah-t meggyőzni. Ahogy aztán Vademberre néztem, még elcsíptem a kendőre vetülő pillantását és önkéntelenül ismét odanyúltam. Kerestem rajta az enyémet, azt a régit amit elvett tőlem, de sem a nyakán, sem a karján nem láttam, a táskáját pedig pont hátralökte magán. Persze lehetett akár a táska mélyén is, de nem bíztam benne, minden bizonnyal megszabadult tőle. Nem is szólt hozzám, rögtön a perdai nőhöz fordult, megmakacsolva magát közölte, hogy nem hajlandó a bírához menni. Aliyah csak pislogott, mert nem volt hozzászokva, hogy ellent mondjanak neki, de nem sokáig tartott a meglepettsége. Az enyém akkor kezdődött, nem hittem, hogy Vadember még bármit megbeszélne velem, ajkaim elnyíltak, de hang nem jött ki a torkomon, nem tudtam mit válaszoljak. Aliyah azonban válaszolt helyettem, miután úgy rendesen végignézett rajtunk.* -Rendben. Maradhatsz, de én is maradok. Hallgatok mindent. *Szája sarkában megjelent egy kárörvendő mosoly kezdeménye, belőlem csak egy sóhajtást váltott ki. Aliyah legjobb tudomásom szerint nem igen beszélt a mi nyelvünkön, de ez nem jelentette azt, hogy nem is érti. A kíváncsisága győzött amikor rábólintott arra, hogy maradhatunk. Éreztem, hogy Vadember engem figyel és tudtam, hogy választ kell adnom, de abba már nem voltam biztos, hogy nyugodtan végig tudom hallgatni. A szívem már így is tanyát vert a torkomban, és egyre inkább melegem lett a perdai perelin alatt. Szerettem volna Vademberrel lenni, de azok után ami a kikötőben történt, nem tudtam elképzelni, mi mást mondhatna még. Csak jobban beledöngöl a földbe…mégis rábólintottam, mert nem akartam megbántani. * -Rendben. Beszéljünk. *Otthagyva a földön a holmimat, tettem előre néhány lépést korábbi helyem felé, s előrelátóan leültem a fához. Aliyah nem mozdult, de még így is hallótávolságon belül maradt. *
Nyelvem hegyén a csípős válasz, hogy esetleg nem akar-e kézen fogva hazakísérni a Rebelliumig, mert az utolsó fűszál meg kavics is perdai, legalábbis az ő szemszögéből, de hiábavaló kérdés lenne, na meg nem kellene Jasmine még egy barátnőjét magamra haragítanom, azért a túlélési ösztön bennem is dolgozik. Azt viszont nem tudtam megállni, hogy pimaszul ne vessem oda, hogy ha bírát akar, aki ítélkezik felettem, hát rajta, menjen el érte, én itt megvárom, kiváltképp ha Szöszivel tudok váltani pár szót. Hogy miért? Magam sem tudnám ezt rendesen szavakba önteni, vagy ha mégis megpróbálnám, hát Delgado-féle fényévnyi hosszú szöveg lenne belőle, aminél már én sem emlékeznék, mit mondtam az elején. Szöszi kutató pillantását láttam, kendőn saját ujjai, míg én csak jobban hátra toltam könyékkel a táskámat. Pedig vissza kellene adnom neki, keresi a régi kendőjét, gondolom visszakérné. Aliyah válaszára tért újra a perdaira a pillantásom. - Rendben lenni. - Hallgassa, s ugyan a Kikötőknél nem zavart semmi vizet Aliyah, azért nem örülök, hogy itt marad bio-díszletnek. Biztos nem meri a barátnőjét egyedül hagyni velem, a női szívek összetörőjével, vagy minek tűntem ott akkor kora télen. Aztán ki tudja, hogy azóta a történet szájról szájra járva mivé érett meg. Lehet így is örülhetek, hogy nincs a perdaiaknál újságírás, főleg bulvár-rovattal. Bár lehet az égi-ellenes propaganda-rovatban lenne kiemelt helyem... Aliyah kárörvendő mosolyát egyébként láttam, de nem érdekelt jelenleg, Szöszit figyeltem, hogy ő is marad-e, mert igazából ez volt a lényeg. Látom Jasmine-on, hogy habozik, de most már nem visszakozok, a bíra helyett előbb az ő ítéletét várom be. Szuper, tudunk beszélni! Szerencsére az okát nem tudom, miért bólintott rá, így ezt haladásként könyvelem el, pedig a neheze csak most jön. Követem abba a pár lépésnyi távolságba, meglep, hogy leül, de magam is így teszek, majdnem törökülésben, egyik térdem felhúzva s arra támaszkodva egyik alkarommal, úgy intézve, hogy a táska továbbra is takarásban legyen. Aliyah-ra pillantok, aki nem ült le hozzánk - még jó! -, de ahogy elnézem, meg sem próbál úgy tenni, mint akinek a fülei nem itt lennének. - Öreg korára igazi pletykás vénasszony lesz. Tudod, az a kabinajtóból leskelődő típus. - Suttogom csak félig halkan Szöszinek, nem hajolva bizalmaskodó közelségbe, szám sarkában pimasz mosollyal. Nem számítok rá, hogy humorral fogom lehengerelni Szöszit - egyelőre még azt se tudom, le akarom-e hengerelni -, inkább Aliyah felé sandítok: csúnyán néz-e vagy repül-e felém valami? Legalább kiderülne, hogy mennyire érti a beszédünket? Nem mintha számítana, de jó tisztában lenni ezzel. Visszapillantok aztán Szöszire és egy hosszabb pillanatig nézem régen látott kék szemeit - főleg, ha Aliyah helyett tőle kapom meg a szúrós pillantást -, majd orromon fújva ki a levegőt halkan szusszantok egyet, mint egy kis sóhajtás. Kezdjünk bele! Kellett volna valami tervvel készülnöm, s nem állítom, hogy nem gondoltam el, hogy mit mondok neki, ha újra találkozunk, volt több verzióm is, egyikben szavak nem is szerepeltek, most mégsem ezek valamelyikéhez nyúlok, hanem rögtönözni fogok. Mint mindig. Aztán kiderül, hogy jól döntöttem-e? - A bocsánatodat szeretném kérni. - Sértett nőnél ez a legjobb, amivel indítani lehet, tudomásom szerint. Minden más csak olaj lehet a tűzre. - Legutóbb ezt az egész beszélgetést nem sikerült felnőtt módjára intéznem, és nem felzavarni akarom az állóvizet, ha már megnyugodott, de van, amivel még tartozom neked... És bocsánatot kell kérnem a leveleid miatt is. Festesz már újra? - Úgy kérdezek ez utóbbira rá, mintha ez lenne a legfontosabb dolog, holott csak tapogatózom, hogy milyen lelki állapotban lehet Jasmine és mennyire sikerült továbblépnie? Beszéd közben többnyire Jasmine szemeibe nézek, őt fürkészem, néha pillantok csak le a fűre, habár semmi érdekes nincs ott. Mármint szerintem, egy botanikus biztosan mást mondana. Én magam próbálok nyugodt maradni és annak is látszani, de valahol meglep, hogy erre oda kell figyelnem, nem tudok most sem úgy beszélni vele, hogy majd lesz valahogy és ahogy lesz, az is megfelelő, függetlenül a végkimeneteltől.
*Vadember megszokott pimaszságával válaszolt vissza Aliyah-nak, de a perdai nő nem hagyta magát. Egy kicsit megkönnyebbültem, mikor nem lett belőle mégis vita, hogy ki hova menjen és miért. Aliyah kíváncsi volt, Vadember pedig rábólintott az ő maradására. Én meg kettejük között álltam és igazán nem volt mit tennem, mint megadjam magam a sorsnak, mely pont most vezérelte ide Vadembert. Szó se róla, jó volt látni, a kellemes emlékek megrohantak, szinte ajkaimon éreztem az ő ajkainak ízét, az együtt töltött éjszaka illatait, és emlékeztem arra hogyan nézett rám akkor. Most nyoma sem volt annak a tekintetnek, csupán kutató volt ahogy megakadt a nyakamban lévő kendőn. Végül rábólintottam arra, hogy beszéljünk, noha még halvány és reménykedő ötletem sem volt, miről. Nem akartam már remélni, mindig megbántam később, ahogy a Vadembernek írt üzeneteket is, akkor még reméltem. Mára elfogyott minden, bár nem felejtettem el és nem léptem túl rajta, valahol mégis elengedtem. Leültem a korábbi fa tövébe, hogy hátamat a törzsének támasszam, kezeimet ölembe ejtve próbáltam nyugodt maradni, de ez korántsem volt így és azon látszott, ahogyan a perelin szegélyét gyűrögettem. Én észre sem vettem, önkéntelen kapaszkodás volt. Vadember is leült mellém, de érezhetően meg volt köztünk a távolság, és ez fájt. Mintha eltiltottak volna tőle, épp csak ezt ő maga tette meg. Amikor megszólalt, őszintén…nem erre számítottam, de visszaidézte a pimaszságát, ajkaim zuga megrándult, de a mosoly most nem tolakodott ki a helyére. Aliyahra néztem egy pillanatra, de nem tudtam volna elképzelni róla azt aminek Vadember titulálta, ismertem már. Kíváncsi, de nem szokott mások háta mögött beszélni. Karba fonta a kezeit, de nem úgy ahogy én szoktam magamba kapaszkodni, mikor nem tudok mit kezdeni a kezeimmel, vagy akaratlanul is el akarok zárkózni mások elől. Aliyah határozott volt és láthatóan jottányit sem akart engedni, sem elszalasztani akár egyetlen szót is. Élt bennem a gyanú, hogy jobban érti a nyelvünket, mint azt mutatja, noha előttem még soha nem szólalt meg rajta. Már-már bosszantóan meredten nézett Vademberre s mikor ő vetett rá egy pillantást, a perdai nő fürkésző szemeivel találkozhatott. Akartam valamit mondani a megjegyzésre, de nem jutott eszembe semmi, nem az a hangulat lebegett most köztünk, ami szavakat adott volna a számba. A korábbi ajakzug rándulás picit elnyúlt, de nem mosoly volt és egyetlen szívdobbanásnál több ideig nem is néztem Vademberre. Nem akartam a szemeibe nézni, látni azt a finom bársonyos fényt, ami íriszeiben tükröződött, és ami pillantástól nőnek éreztem magam a karjaiban. A nagy sóhajból ítélve ő is kellemetlenül érezte magát, de éreztem a határozottságot is, ami a találkozásunk pillanatában lobbanhatott fel benne. Az első mondatnál már nyíltak az ajkaim, hogy ellenkezzek vele, de nem volt elég időm rá, így dolguk végezetlen csukódtak be újra, de akkor már ránéztem. Az arcát és a haját, minden mástól ellágyultam volna és benne volt a kezemben a mozdulat, hogy ujjaimat végighúzzam a homlokán, ívelt szemöldökén, arcélén le egészen a nyakáig. S ennél a pontnál, a szavai közben bennem megfogalmazott válasz hirtelen összezavarodott, a szavak egyetlen kivehetetlen kupacba borultak a fejemben és a kérdésre elnyíltak az ajkaim. Hosszú másodpercek teltek el, mire megtudtam szólalni, közben a fejemben kavarogtak a gondolatok. Olvasta az üzeneteimet, de nem válaszolt rájuk, most meg azért kér bocsánatot…a leveleim miatt. Mert megírtam őket, vagy azért amit tartalmaztak? Mert tele voltak reménnyel, hogy újra lássam őt és az egész kikötői beszélgetés meg nem történtté váljon? * -Olvastad őket? Nem válaszoltál egyikre sem. *Szemöldökeim összerándultak a homlokomra is gondráncok gyűrődtek, majd lemondóan sóhajtottam a második, tényt kijelentő mondatnál. Tekintetem elkalandozott az előttünk bőszen nyúló fűszálakra, melyek közül néhány kissé meghajlott.* -Nem kell semmiért sem bocsánatot kérned. Megértem a döntésedet. Nem volt túl szerencsés Tywinnával együtt megbeszélni…nem úgy akartam, nem…*Egy fájdalmas sóhaj szakítja félbe a mondatot, de nem olyan hosszú, hogy Vadember közbe szólhasson. Végig kell mondanom, ha már beszélünk, el kell mondanom azt, amit akkor nem tudtam. * -…nem volt jogom számon kérni és nem is akartam. Csak, szerettem volna tudni, hogy tényleg úgy volt-e ahogy Tywinna mesélte, és nem akartam, hogy kavarodás legyen. Kedvelem őt, nem akartam megbántani és annyira furcsa volt, hogy pont te, pont vele…mégis mi volt az esélye? De végül is mindegy már. *A kérdésnél felnézek rá, de aztán csak megvonom a vállam és újra a fűszálak lesznek a főszereplők. Mit mondhatnék még? Amit szeretnék, azt nem mondhatom, amit kellene, azt nem akarom. Ujjaim a fűszálak közé nyúlnak, szórakozottan kezdem tekergetni a harsogózöld szálakat, s fel sem tűnik, hogy néhányat le is tépek, mikor az ujjaim között ragadnak. * -Azt akartam kérdezni akkor, hogy hogy legyen…velünk. Tywinna miatt. Félreálltam volna, ha köztetek van valami, ha boldoggá tesz, csak tudnom kellett.
Jasmine-nal szemben ülve jól látom arcának rezdüléseit, szája sarkának rándulását is megjegyzésemre, melyből nem lesz mosoly, ami úgy tudott ragyogni arcán. Azt nem tudom, hogy vajon mosolyogni nincs kedve vagy ez afféle női dac, mikor haragszik a férfira a nő s csakazértsem mosolyog rá, tehát nem a kedv, hanem döntés áll a mosoly elmaradása mögött. Hacsak nincs húgomnak igaza azzal kapcsolatban, hogy Jasmine kém - amiben egyre kevésbé hiszek, főleg a kikötős beszélgetés után -, akkor nem hiszem, hogy ő gyakran adná fejét efféle játszmázásokra. Kicsit sajnálom, azt könnyebb mosolyba fordítani. Tekintetem fordul most Aliyah felé, fürkészőn s komolyan néz rám. Élek a gyanúval, hogy értett legalább nagyjából, de ennyivel nem árulja el magát. Majd később. Ez a része úgy sem érdekel annyira ennek a beszélgetésnek, de azért egy kicsit zavar, hogy nem csak hallgatózik, hanem szemeivel is figyel minket, főleg engem. Próbálok Szöszire koncentrálni, kizárva bio-díszletünket tudatomból amennyire csak tudom. Látom, hogy azok a kívánatos ajkak szóra nyílnak, de nem szólal meg végül, mikor belekezdek, de tekintetét sikerül elcsípnem s látom azt is, miként fürkész engem. Ez legalább választ adott egy olyan kérdésre, amit csak magamban tettem fel, de amennyire ez bizakodóvá tesz, annyira jelent problémát is, akárcsak az, hogy az egyszerű kérdésre a válasz megvárat. A kérdés ugyan egyszerű, de nem véletlenül kérdeztem pont ezt. - Nem a kérdésre válaszoltál... Tehát nem. - Szám sarkában megjelent egy halovány mosoly, de gyorsan kifakult onnan, mikor eszembe jutott, hogy ugyanezt a megjegyzést ő mikor alkalmazta felém-ellenem, így inkább helyette is gyorsan megválaszolom a kérdést. A levél dolgára is felelnem kell, tudom, de nehezen jönnek a szavak, mert magamban is nehéz megfogalmazni azt a sok érzelmet, amit kiváltott az olvasásuk, ráadásul egyszerre "kaptam meg" mindet. - Olvastam őket, két héttel ezelőtt. A legutolsó január eleji volt, úgy véltem, már hiába való lenne válaszolni rá. - Jasmine meg az elmúlt két hétben nem járt a vízesésnél, különben látta volna, hogy a kavicsnak álcázott adathordozó eltűnt, tehát olvashattam. Ez persze nem változtat a tényen, hogy nem válaszoltam, se azon, hogy miért voltam ott a vízesés mögött, mikor vége volt már rég köztünk. Mielőtt ezt beismerhetném, Jasmine kezd el beszélni s jól érzi, hogy közbeszólnék, de erőt veszek Delgado-véremen - nyelvemre harapok - és nem kotyogok bele, hanem kivárom a végét. Közben figyelem őt, szép arcát, selymes haját, lesütött szemhéjai végén hosszú pillái finom rezdüléseit. Egészen olyan szomorú az arca, mint a régen nekem küldött képen. Kihasználom, hogy szabadon nézhetem, mert ő inkább a fűszálakkal foglalkozik maga előtt, pedig emlékszem, hogy azon az éjjelen miként köröztek ujjbegyei szórakozottan az én bőrömön. Csak a kérdésénél pillantunk össze. - Amilyen hülye vagyok, nagy esélye volt. A Földön ezt címeres hatökörnek mondták, itt gondolom plecsnis nyolctithernek felelne meg. - Húzom el a szám félmosolyba, Aliyah meg ha hallgatózik, akkor csak tessék, próbálja tartani a lépést, hogy mit is mondok. Az viszont biztos, hogy lehetett volna annyi eszem, hogy mindkét barátnővel nem kezdek ki, igaz, nem gondoltam, hogy ilyen szoros a barátság, nem csak ismeretség. Annál gondolom nem okozott volna bajt. Vagy de? Na meg nagyon úgy tűnt, hogy Jasmine-t többet nem látom, a találkák rendre nem sikerültek, Tywinna viszont ott volt hús-vér valójában, könnyű volt engedni a csábításának, s szerencse, hogy hamar bedobta a házasság témáját, különben lehet nagyobb lenne most a baj, nagyobb lett volna a felfordulás. - Tudom. - Biccentek arra, hogy félreállt volna. Kicsit el is mosolyodom a jólelkűségén. Ezt láttam ott is, de nekem kellett félreállni ott, így volt helyes, vállalva a gyűlölt felelősséget. De hogy mi lesz velünk, arra nem most reagálnék, már ha egyáltalán kell. Nagyon múlt időben fogalmazott Jasmine. - Nem tudom, Tywinna mit mondott neked, de valószínűleg nagyrészt igaz volt. Én nem találkoztam vele egészen a kikötőig, lezártnak hittem mindazt, ami abban az alig egy órában volt köztünk a Tűzvölgyben. Úgy tűnt ott még, hogy ő is lezárta... - Veszek egy nagy levegőt, nem hagyván őt közbeszólni, mert a lényeg most jön. Nem azt akarom újra felemelegetni, ami volt és a történtek javára már úgy is fény derült, a részletekben nincs olyan ördög már, ami változtatna érdemben bármin is. Egyetlen részlet van csupán... - Azt mondtad, hogy mikor veled lennék képtelen lennél nem arra gondolni, hogy mással is így teszek, hogy egyszerre több barátnőm van... vagy volt, míg veled voltam. Ez az egyik, amivel adósod vagyok. Nem volt más. Az Aratási ünnepségtől egészen a kikötőben történtekig nem volt más, csak te. Nem is akartam mást. Ezt nem azért mondom, hogy magamat mentsem vagy jobb színben tűnjek fel. Ahogy mondtad, már mindegy. Miattad mondom. Nem akarom, hogy azt hidd... hogy úgy érezd, nem voltál elég már megint. - Nézek fel rá, bocsánatkérőn, mert úgy vélem, ez is rosszul eshetett neki, akkor nem lett megcáfolva s árnyékba vonta az összes szép emléket. Egyébként beszéd közben felcsippentek egy fűszálat, amit Szöszi tépett le. Oda sem figyelve az én javamra játssza a fogadásunkat, habár lehet annak a vége már sosem fog kiderülni. Más esetben felhívnám a figyelmet a tettére, pimaszul az orra alá dörgölném, de érzem én is, hogy nincs helye ennek most. Pótcselekvésként veszem hát fel a fűszálat, de balomban hagyom, mikor újra Szöszire nézek, s folytatom. - Tywinnának igaza volt, tisztességtelen voltam veled is. Sajnálom, hogy nem bíztam meg benned. Mondjuk már tudod, na meg utánam is nézhettél, de ettől még így fair és ezzel is tartozok neked: Alec "Vadember" Delgado. - S jobbomat nyújtom felé, kézfogásra, elmaradt s utólagosan pótolt bemutatkozásomhoz. Szemeim sarkába finom ráncokat gyűr a mosoly, ahogy rá nézek, csak most nem takarja szürke kendő arcom javát és magabiztosságom is csak látszólagos. Azzal az eggyel nem számolok, hogy a fűszálakkal babrálás pótcselekvés volt, mert kezét nem mertem megfogni, viszont ha elfogadja most a kézfogást, hogy fogom elengedni? A bemutatkozást meg megejthettem már. Ha Ravennek igaza lenne, már rég bajba kellett volna kerülnie neki is meg nekem is december eleje óta, főleg, hogy Szöszi együtt teázgat megint Jenkins kancellárral, akkor, mikor már nem remélt választ az üzenetekre, ha esetleg csapda lett volna a visszaédesgetés. Mégsem szólhatott rólam, talán pont azért, amik a levelekből kiérződtek és megijesztettek. Így viszont, hogy nem kém, csak rosszabbul érzem magam, amiért eddig tartott neki elmondanom azt az egy nyomorult nevet.
*Annyira sok minden kavarog bennem, kezdve azon, hogy Aliyah minket fürkészve áll, és még csak hajlandóságot sem mutat arra, hogy elforduljon, addig a pontig, hogy mit is érzek valójában. Mit éreztem és mivé vált a hosszú, Vadember mentes hónapok alatt. A festés, ahogy a hétköznapjaimból is eltűnt, másodrangú kérdéssé vált és mint olyan, nem is igazán jutott el a tudatomig az arról való érdeklődés. Saját, kikötőbeli szavaimat kapom vissza könnyed dorgálásként, mely korábban megmosolyogtatott volna, most keservesen érzem magam. Talán ez a legjobb szó a hangulatomra. Vadember meg sem várja a választ, megadja azt, így nekem már csak egyetértőn a fejemet kell megráznom. Charles feleségekként, mielőtt találkoztam volna Callummal, a festés jelentett mindent, menekülést a valóság elől, megnyugtatott és mintha a festékkel az érzelmeim nagy része is a vászonra került volna, a lelkem könnyebbé vált. Jót tett, hogy ha csak az én szememnek is, szépet alkottam. Ám ez a visszájára fordult a kikötő után, szép lassan kiveszett belőlem a vágy és…vagy csak nem mertem borús és sötét képeket alkotni. A hangulatom mit sem változik attól, hogy megtudom, mégis olvasta az üzeneteimet, épp csak nem válaszolt rájuk. Persze ha csak januárban olvasta, ahogy mondta…az utolsó üzenet óta azonban nem mentem a vízeséshez, nem volt már miért. Az adathordozót azonban otthagytam, mert…nem is tudom miért. Utoljára is érintetlen volt a kavicsba rejtett adathordozó, így már nem is nyúltam hozzá, csak ültem egy órát a vízesés mögött, majd egy utolsó pillantást vetve kedvenc helyemre, hazamentem.* -Lett volna mit válaszolj? *Azt már nem is kérdezem miért ment el oda mégis, ha eddig nem mondta, lehet nem is akarja. Viszont amennyire nehéz volt belekezdeni, nem szalaszthatom el az alkalmat, hogy elmondjam azt, amit a kikötőben szerettem volna, Tywinna nélkül. A sors nem volt kegyes hozzánk, alaposan megkeverte és megnehezítette az amúgy sem könnyűt, nem elég, hogy nehezen tudtunk összehozni egy találkozót, még Tywinnát is belekeverte a képbe olyképp, hogy előtte megkedveltem a perdai lányt és mondhattam, hogy a barátom. A kérdésem hűen tükrözi a gondolataimat, a válasz rá…máskor megnevettetett volna, most csak ajkaim zuga húzódik el egy félszeg és halvány mosolyba, mert bár nincs jó kedvem, Vadember humorát nem lehet mosolygás nélkül hallgatni. De végül eltűnik, mert jön az a rész, amit nem tudtam Tywinnának elmagyarázni, a bonyolult és a nem tőlem függő. S még ennek a hozadékát kellene valahogy Vadembernek is szavakba öntenem. A történet aztán kezd kibontakozni, Vadmber mesél, én meg hozzáteszek, amikor rövid szünetet tart.* -Én meg nem is tudtam az egészről. Gondolhatod mit éreztem amikor Tywinna szóba hozott és kiderült, ugyanarról az ellenállóról beszélünk. *Tekintetemet megosztom Vadember és a fűszálak között, mert nem tudok a szemeibe nézni, már csak azért sem, mert igazán még mindig nincs jogom őt kérdőre vonni, magyarázkodásra kényszeríteni. S aztán jön az, ami még bennem is egy merő kuszaság, Vadember vallomásnak tűnő szavai sok mindent helyre tesznek, és jólesnek a szavai, hogy csak én voltam akkor és…addig. De erőszakkal kell rávegyem magam arra, hogy mindez nem lobbantson bennem újra reményt. * -Köszönöm…de nem volt jogom…az igazság az, hogy igen, szerettem volna ha csak én vagyok, de közben tudtam, hogy nem kérhetem…nem várhatom el tőled. Hetek, hónapok telhetnek el egy-egy találkozó között, te pedig szabadon élsz és azt teszed amit csak akarsz, vannak igényeid…én csak élveztem a jelent, amikor én voltam és nem gondoltam a jövőre amikor más is lehet. *A fűszálak éppúgy válnak áldozatokká, ahogy az én reményeim is, ahogy a gondolataim bontakoznak ki abból a gomolygó kupacból, amit a lelkem mélyére sikerült raknom. Nem tudom sikerült-e a lényeget elmondanom, hogy lesz-e hatása, következménye. Lesz-e még jövője? Erre a kérdésre azonban még nem egyértelmű válasz az amit ezek után mond, a bemutatkozás, ami kísértetiesen hasonlít arra a jelenetre, amit a kutatóállomás vízesésénél játszottunk el. Bár keserédes, de mégis az első halvány mosoly ami ajkaim zugába tolakodik, mikor eszembe jut mindez. * -Egyszer már újrakezdtük. *Mondom anélkül, hogy a mosolyom szélesedne, de legalább nem tűnik el. A kezére nézek amit felém nyújt és félek megfogni. Néhány szívdobbanásnyi ideig tombol bennem a félsz, hogyan érint majd ha megérzem kezének melegét és puhaságát? Nem fog-e duplán fájni ha újra el kell engednem, s azzal nem csak a kezét, hanem őt magát is? De egyrészt kínos lenne számára, ha feleslegesen várna arra, hogy megfogjam, másrészt úgy tűnne, mintha nem bocsátanék meg, noha nincs mit. Az alatt a néhány szívdobbanás alatt, míg nem nyújtom én is a kezemet, Aliyah idegesen megfeszül, talán még meg is moccan, hogy közbe avatkozzon, épp csak nem tudja mit tegyen, de végül fellélegzik, amikor kezem, kiejtve belőle a letépett fűszálak utolsó maradékát is, Vadember kezébe simul, s ezt már mi is hallhatjuk. Én azonban csak arra tudok figyelni, hogy tényleg meleg és puha a tenyere, épp ahogy emlékeztem. * -Az Alecról tudtam, de nem néztem utánad, nem akartam többet tudni. *Ezt azért tisztáznom kell, mielőtt én is bemutatkozom, elvégre én is tudok újat mondani az első bemutatkozásunkhoz képest.* -Örvendek Alec Delgado, Jasmine „Szöszi” Benedict vagyok. *S elmosolyodom ezen a megismételt jeleneten, de a mosoly nem változtat azon, hogy tudom; el kell engednem. Ahogy ő mondta, nekünk nincs jövőnk. Ám a kezét még nem engedem el, bármennyire is fog fájni később, és a múló pillanatokkal egyre jobban, még nem engedem el. *
A festésre vonatkozó részt nem cáfolja meg, sőt aprókat bólogat is hozzá, én meg az orromon át fújok ki egy nagyobb adag levegőt erre. Ez baj. Mármint a festés elmaradása. De mielőtt erre mondhatnék bármit is, Jasmine kérdez, érthetően őt a levelei jobban érdeklik, nyilván összefüggésben is vannak a festési kedvével. - Igen, lett volna... Öhm, azt hiszem azzal kezdtem volna, hogy bocs, hogy így elkúrtam, majd azzal folytattam volna, hogy ijesztőek a leveleid. - Nem mintha eddig sok viszonzásra talált volna, de elmosolyodom, ám némi rosszallás is kiül a tekintetembe s képemre, mert tudom, hogy levelei jelzőjére rá fog kérdezni, és ki kell fejtenem. - Nagyon sokféle hatást váltottak ki a leveleid, egyszerre kaptam meg ugye mindet, és így magamban válaszoltam csak, gondolatban kértem bocsánatot, csókoltalak meg, öleltelek át, ráztalak meg, szidtalak le, kívántam szebb új évet, új életet... És meg is ijesztettél. Azzal, hogy ennyire hiányoztam. Azzal, hogy még te kértél bocsánatot tőlem. Azzal, hogy elfáradtál, hogy nem festesz, hogy feladnád. Tudom, hogy nem erre értetted a levélben, de megijesztett, hogy valami butaságot fogsz talán csinálni... - De sokkal jobban megijesztett az, hogy emiatt én is majdnem valami butaságot akartam csinálni... Többnyire a szemeibe nézek, míg beszélek, de bal tenyeremmel a nyakamat dörzsölöm meg párszor, mint aki védekezésből takarná a nyaki ütőerét, holott csak a zavarát takargatná. Pedig ez most még egy jobb helyzet. Ott a vízesés mögött állva és olvasva a leveleket olyan sokféle érzelem hullámzott át az arcomon, hogy ha ezt meg a leveleket látta volna húgom, csak úgy sorolta volna egymás után a baszki összes szinonimáját és még talált is volna ki újakat. Próbáltam a kérdésére egy tőlem megszokott laza válasszal előállni és egy halovány mosolyt elkönyvelhetek sikerként, legalábbis eddig ez a legtöbb, amire jutottam nála. De folytatnom is kellett a történtek elmesélését, s mindez azt a kis napsugárként létező mosolyt is letörli Jasmine arcáról, sajnos. A hozzátett részre elhúzom a számat, mert megértem, hogy nem lehetett kellemes, tőlem kellett volna megtudniuk, mindkettejüknek. És mondjuk külön-külön. Bár Tywinnánál akkor is ragaszkodtam volna a nyílt utcához, ott jobbak a túlélési esélyeim, sok a szemtanú, stb. - Bocs, tényleg. Mondanom kellett volna, de egyrészt nem gondoltam, hogy van jelentősége... jó-jó, tudom, most már másképp gondolnám! Másrészt ez nem éppen első randi téma... vagy harmadik randi. És tényleg felpofozott? Ha igen, nyugodtan továbbítsd, az igazi címzettje én voltam. Most át tudom venni! Meg csak kíváncsiságból, miről lettem beazonosítva? A kendődről? - Ééés megállom, hogy ne jegyezzem meg, hogy van neki új belőle, ugyanazzal a mintával. Megállom, muszáj. Már csak azért is, hogy befejezhessem a korábbi gondolatmenetemet, amiért igazából akartam vele most beszélni: bocsánatot kérni és elmondani, hogy nem volt más, már csak azért is, mert korábban sem volt önbizalomban erős és ez tovább rombolhatta benne. Figyelem őt a válasza közben, hogy rám is néz meg nem is, láthatóan nem egyszerűbb neki sem beszélni az érzéseiről. Valamely részéről könnyen, a levelekbe is beleírta, mondhatni Tywinnásan tette és hasonlóan ahhoz kisebb frászt kaptam. De valamiről nehéz szólni, mert az ember mondaná is meg nem is: bármennyire is próbálja nekem bizonygatni, tudom, hogy nem menne neki. Hiába győzködi magát, a kikötőben őszintébbnek tűnt ebben. - Nekem igényeim? Neked tán nincs vagy nem lehet, hogy csak rólam beszélünk? - Ott motoszkált nekem is korábban a fejemben, hogy van férje, s ha ő nincs is, akkor is ott a barátja, Jenkins kancellár, akivel már hozták őt hírbe. Elhittem, hogy csak barátok, mégis... Raven levelére, hogy ők ketten újra találkoztak, bármennyire is lazán válaszoltam neki, furcsa, szorító érzést éreztem a gyomromban, eddig ismeretlent. - Nem tudom, hogy nyílt kapcsolatot szerettél volna, vagy csak elviselted volna, de mindkét esetben nemet mondanék rá, utóbbi esetben mindenképpen. - Nézek rá komolyan, majd folytatom azzal, amivel még adósa voltam, egy tisztességes bemutatkozással, egy valódi névvel. Ha el akart árulni, már megtehette számtalanszor, most már mindegy, és kicsit jobb érzés is, hogy kimondhattam a Rebellium határain kívül. Jó ómennek veszem a halovány mosolyát, én is emlékszem arra, hogy nem ez az első újrakezdésünk. Visszamosolygok elnézegetve az övét, akármilyen halovány is. Mint esőfelhők mögül egy kinyúló napsugár... - Egyszer csak jól csináljuk. - Vagyis én. Múltkor is miattam kellett újrakezdeni, csak más okból. Vajon emiatt meg minden történt és elhangzott miatt várat meg a kézfogással? Már épp elkezdek gondolkodni, hogyan jöjjek ki ebből aránylag jól? Laza integetésbe fordítsam át a mozdulatot vagy fűcsomókhoz visszatérjek lefelé fordítva a tenyeremet? Sajnos minden eshetőség kínosan feltűnő. Megesik, hogy koppanok, nem zavart sosem, mindig is úgy véltem, hogy sok csillag van még az égen. De ez most valamiért mégis zavarna, kurvára zavarna, de az is, hogy érzem, hogy nem azért, mert férfiúi büszkeségem karcolgatná a nemleges válasza, reakciója. Mikor már azon lennék, hogy egyszerűen csak visszahúzom a kezem, mozdul az övé és elfogadja az enyémet. Na ez most mit jelent? Újrakezdtük most? Mármint mindent? Aliyah rendellenes ritmusú légzésével nem is tudok foglalkozni jelenleg, mert lekötnek a gondolataim, melyek kapcsán semmi értelmes válaszra nem jutok, csak arra a megállapításra újra és újra, hogy milyen bársonyosan puha a bőre... Bár nem mondom ki a kérdést, de felvont szemöldökeim és kérdő pillantásom üzenik, hogy miért nem akart többet tudni, ám jobban örülök a bemutatkozásának, el is mosolyodom rajta és érdemben csak erre reagálok. - Örvendek Szöszi. Jobban áll a Benedict... a Montgomery eléggé sápasztott. - Kacsintok egyet hozzá, s komolyan is gondolom. Jó, most is elég sápadt, a szomorúság is sápasztja, és ugyan nem tudom, miként élte meg a válását, mit mondanak róla az emberek a Városban a háta mögött vagy éppen a füle hallatára, de férjétől elválva jobb esélyei vannak a boldogságra. Egy valamitől viszont nem lesz egyszerű elválnia: nem engedem el a kezét. Lássuk mi lesz! Ha nagyon akarná, ki tudná húzni, engedném, el tudnám engedni, de nem akarom, így ha csak kicsit is bizonytalanságot szimatolok, akkor finoman megszorítom, hogy maradásra bírjam. - És... - Kezdek bele, majd megrázom a fejemet nemlegesen. - Akartam valamit kérdezni, de előbb tesztelnék valami mást, ha benne vagy. Csak ehhez fel kellene innen állni... - Picit emelkedem csak meg, figyelve, hogy követ-e engem?
*Ha őszinte akarok lenni magamhoz, nem számítottam válaszra, és meglep amikor Vadember megszólal és a szavai a kérdésemre adott válaszok. Csak egy kicsit akad el a lélegzetem amikor megint káromkodik, de már a mondat végére figyelek fel és összevont szemöldökeim alól nézek rá értetlenül.* -Ijesztőek? Miért? *El nem tudom képzelni, biztosan azért nem, mert nekem meg sem fordult a fejemben olyasmi, amit aztán kifejt, talán a kérdezésem nélkül is megtette volna. Könnyeket nyeldesek csendesen mindarra amit elmond, a szívem erősebben dobog az említett csókokra, ölelésekre…még arra is, hogy leszidott volna. Mindegy mit akart csinálni, ha megtette volna bármit szívesen elviseltem volna, mert azt jelenti, mégis törődik velem. Akkor nem kellett volna elszenvednem a hiányát. Az viszont újra a lelkembe mar, hogy új életet kívánt nekem, s ezzel ha lett volna is reményem, megint kiszakította belőlem. A végén kapok választ a kérdésemre, hogy miért is volt olyan ijesztő olvasni a soraimat. Bele sem gondoltam, hogy tényleg olyan borúsak és reményt vesztettek…de hiába az eltelt idő, be kell vallanom magamnak, hogy mit sem változtak az érzelmeim. A feltételezése viszont engem ijeszt meg és hevesen rázom a fejem miközben próbálom meggyőzni arról, hogy felesleges volt az aggodalma.* -Nem, én olyat soha nem tennék. *Két lehetőség jut eszembe a „butaságra” mindkettő menekülés lenne, az egyik drasztikusabb, a másik azonban a családomat sodorná veszélybe, de bármelyikkel is csak azt értem volna el, hogy valakinek, valakiknek fájdalmat okozok. Már bánom, hogy megírtam azokat az üzeneteket, hogy végül otthagytam az adathordozót. Nem kellett volna elolvasnia mindazt amit leírtam, mindazt amit éreztem…a túlzott ragaszkodás világosan kitűnik a sorokból és pont ez az amit soha nem akartam elmondani neki. Igen, butaságot csináltam, de nem azt amire gondolt. A velünk történtek végül napvilágra kerülnek, nem szépítve egyetlen részletet sem, s a kérdésem jogos. Tényleg, mi esély volt arra, hogy így alakuljon? A válasza halvány mosolyt csalt az arcomra, ám az nem maradt ott sokáig. * -Senki nem gondolta volna, hogy van jelentősége, ez az egész a sors fura fintora, nehogy jól érezzük magunkat. Nevezhetjük a Dominium árnyékának is. *Vagy átoknak ami engem sújt menetrendszerűen. Arra, hogy Tywinna valóban felpofozott, csak bólintok de még utólag sem tudok rajta derülni, mert akkor is inkább őt féltettem. A katonák közelében s majd gyűrűjében elég merész volt és majdnem végzetes lett fellobbant haragja. Engem is gyűlölt, jóllehet én aztán végképp nem tehettem semmiről, csak kapkodtam a fejem azon, hogy mi is történt. A korábbi mosoly keserédesen kerül vissza az arcomra és újra csak ingatom a fejem.* -Sosem tennék olyat. *Nem ütném meg, úgy nem, hogy fájdalmat okozzak. A motorozás után is ügyeltem arra, hogy hátának csapkodása csak jelzésértékű legyen. * -Nem. Igazából mindketten meséltünk a másiknak arról mi történt velünk…~mi tett boldoggá~…és Tywinna végül konkrétan személyleírást adott rólad, de még akkor sem hittem abban, hogy te vagy az, csak összeraktuk a képet, hogy mikor hol voltál. *Valójában Tywinna miatt akartam tudni, hogy az egész igaz-e, mert nem akartam neki rosszat, és azt sem, hogy csalódnia kelljen. Pontosan tudom milyen érzés, senkinek nem kívánom és tényleg félreálltam volna, ha boldoggá teszik egymást. Valahogy azonban nem sikerül elmagyaráznom azt amit érzek, azt, hogyan gondoltam a kapcsolatunkra, még én magam sem tudom. Csak abban voltam biztos, hogy nem szabad többet beleképzelnem…de mégis sikerült. S ez okoz most fájdalmat. * -Tudod jól a helyzetemet. Hozzám képest te szabadon élsz, nem kell elszámolnod senkinek, nem vagy szem előtt. Igen, csak rólad beszélünk. *Hogyan is lehetnének nekem igényeim? Akkor férjnél voltam, nem számított milyen a házasságom, számomra már az is tiltott és bűnös dolog volt, hogy találkoztam vele és nem jelentettem. S mindezt megtettem újra és újra. * -Magam sem tudom, csak azt tudom, hogy nem kérhettem volna…semmit. *Egy röpke pillanatra elakadok mielőtt még kiejteném azt, hogy „elkötelezze magát”. Nekem ajándék volt minden perc amit vele tölthettem, függetlenül attól, hogy ő hogyan éli az életét amikor nem velem van. S minden maradt volna így, ha nem derül ki Tywinna…és hibát követtem el azzal, hogy annyira ragaszkodtam az igazsághoz. Nem tehettem mást, mert ismerem Tywinnát, a barátnőm és előbb vagy utóbb minden kiderült volna, talán jobb, hogy még most az elején. Nekem sosem volt lehetőségem a választásra. Akkor sincs igazán amikor újra bemutatkozunk egymásnak. Semmit nem fog megváltoztatni, nem fogja eltörölni a történteket, nem fogunk randikat tervezgetni…csak helyre tesszük a dolgokat, hogy békében váljunk el egymástól. Csak azért hezitálok, mert fel kell készülnöm arra, hogy megérintem, megfogom a kezét és tudom, hogy fellobban majd bennem a vágy a csókjára, az ölelésére és nehéz lesz elengedni. Csak a mosolyom rebben kicsit kifejezőbbé a szavaira, de végül felvértezve magam kezemet az övébe csúsztatom. Szinte minden érzékem kigyúl és nehezen ejtem ki a nevem, csak az segít, hogy tudok én is újat mondani, bár a körülmények nem voltak épp derűsek. Látom rajta, hogy meglepődik azon, hogy nem néztem utána és nem akartam róla többet tudni, de nem kérdezi miért, épp csak a szemei teszik fel a kérdést, de már el is mosolyodik. Úgy ahogyan csak ő tud. Pimaszul kedvesen….s nem tudom nem viszonozni. A szép emlékek, a sok nevetés, a humoros megjegyzése amivel igyekszik a figyelmet elvonni a tényről, ami végül elválasztott Charles-tól, mosolyra fakaszt. * -Köszönöm. Tolmácsolom apának. *Biztosan nem fogom elmondani neki, de nem tartom azt hazugságnak, még csak füllentésnek sem. Az sem jut eszembe, hogy ezzel kvázi azt jeleztem, hogy nem mentem újra férjhez máshoz, csak kicsúszott a számon. Kezem a kezében és úgy tűnik Vadember sem nagyon akar elengedni, de már tanulva a korábbiakból, nem gondolom túl és a szavai is elterelik a figyelmemet. Kérdőn nézek rá és némileg gyanakodva is, ugyan mit szeretne tesztelni amihez ráadásul fel is kell állnunk? * -Mégis mit? *Teszem fel a kérdést, de Aliyah is mozdul, egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát és halkan ugyan de hallhatóan megszólal perdaiul.* -Na erre én is kíváncsi lennék. *Odakapom a fejem, s lesújtó pillantással nézek a nőre, de közben már állnék is fel, ahhoz viszont megpróbálom visszahúzni a kezemet Vademberéből. Önkéntelen mozdulat, hogy megtámaszkodva magam mellett lökjem fel magam…*
Megállom mosolygás nélkül, mikor látom elakadni a levegővételt egy pillanatra, utólag esik le nekem mindig a reakciójából, hogy olykor káromkodva beszélek és lennének alkalmasabb és finomabb szinonimák... de ehhez mindig késő és őszintén szólva meg is hagyom neki. Vajon ha egy órácskát eltöltene húgom társaságában, elkezdene ő is "baszki"-zni? Mindenesetre inkább azzal törődök, hogy alighogy kimondta a várható kérdést, meg is felelem azt, kicsit lopva kutakodva figyelem, mire hogy reagál, s legfőképpen a végén mennyire lőttem mellé? Remélem, hogy nagyon. Úgy néz ki, mint akinek szúrja valami a szemét, ám a könnyeken ezúttal felül tud kerekedni, s hálás is vagyok emiatt. Etikátlan fegyver férfi emberrel szemben a női könnyek, kiváltképp ha nem is biztos, hogy meg tudjuk vigasztalni a másikat. De nem csak magam miatt örülök, hanem miatta is, ezek szerint erősebb lett Szöszi, de szerencsére az is kiderül, hogy olyan gyenge a levelek írásakor sem volt. Meglepett arckifejezése majd heves tiltakozása megnyugtat, hiszek neki. - Az jó, ne is tegyél soha, bármi történjék is. - Nem tudok a másik lehetőségről, ami most eszébe jut, akkor lehet másként fogalmaznék, de én most csak arra gondolok, amire a levelei olvasásakor is: hogy Szöszi feladása az élete feladása is lett volna, mert most már attól érezte, hogy él, hogy fáj. És hát hosszú távon ki akarna így élni? Tél ellenére leizzadtam attól, hogy mit tettem, hogy mi történhetett volna akár miattam, még ha nem is szándékosan okoztam a bajt. S éppúgy butaságra hajlottam, ahogy róla gondoltam: oda kellene menni a Város kapujához felemelt kezekkel és feladni magam, csak hogy megkereshessem és megvigasztalhassam őt valahogy. De én is tudtam, hogy nem létezik olyan forgatókönyv, amiben egy töredéknyi reális esély is lett volna rá, hogy csak egy pillanatra is lássam őt. És a családom is megitta volna a levét az újabb meggondolatlanságomnak... Leveleitől sikerült rendesen elszégyellnem magamat, s ösztönösen szabadulni akartam az érzéstől, el akartam tolni magamtól az egészet, azt gondolván, hogy ha a leveleket elfelejtem, akkor mindent magam mögött tudok hagyni. Így csakhamar arra ébredtem, hogy bal tenyerembe zártam a kis kavics-adathordozót és lefelé fordított öklömet a vízesés fátyla mögött a víz fölé tartottam, már csak ki kellett volna nyitni a markomat. Elsőre nem is tűnt ez nehéznek, hiszen az implantátum kar praktikusan az idegek révén az aggyal van összekapcsolva, nem a szívvel... - Kell egy ágyú... - Morgom csak a szavaira, arra utalva, hogy ha ez a Dominium árnyéka, akkor valaki leszedhetné már onnan fentről. Nyugodtan evakuálják előtte, azt meg tudom várni még éppenséggel... addig hátha belebotlok egy ilyen nagy tűzerejű fegyverbe, mert a hátizsákom sok mindent rejt, de az pont nincs benne. Addig is marad ez az árnyék a Perda felett, még felettünk emberek felett is. Ahogy Jasmine írta a levelében: "Távolról látni egymást." Majdnem olyan lenne, mint most. Érintésnyi közelségben van, mégis szakadék van közöttünk, amit egy pofon erejéig sem hidalna át. Egyébként nem mondom, Tywinna aztán tűzről pattant egy nő... - És mit tennél? - Hamarabb bukik ki a kérdés, semmint átgondoltam volna, de már másodjára mondja, hogy sosem tenne ezt vagy azt, így adta magát, hogy megkérdezzem. De át tud Jasmine siklani a kérdés felett, ha csak arra akar válaszolni, hogy mivel ismertek rám mindketten, elvégre egyikőjüknek sem volt fényképe, amit mutogathatott a másiknak. A kendőre gondoltam, hogy Jasmine már talán korábban beszerzett egy ugyanolyant, és Tywinna láthatta, hogy nálam is van egy. Bólintok egyet a válaszára, hogy értem, de nem fűzök hozzá semmit, inkább azt emelem ki a szavaiból, mikor igényekről kezd beszélni. Abban az egyben igaza van mégiscsak, hogy rólam beszélünk. Én a rendszerben élve is tiltott utakon jártam, én megtettem, ahogy June is, de ők ketten teljesen más személyiségek. Vagy lenne Szöszinek is igénye több szeretőre, csak a bátorság, a lehetőség hibádzik? Végülis, a Szent tónál is meglepően nem kérette magát túlzottan... De mégis azok a szemek, ahogy nézni tud, és a levelei... Inkább csak a Városon belül nem nézelődhet, azon túl kellett, mert itt egy kicsit el tud tűnni szem elől, ahogy ő mondta. - Kellő diszkrécióval megoldható, a férjednek is sikerült... - De jó vagyok, most komolyan én bujtom fel arra, hogy szerezzen egy városi szeretőt magának?! De mire kimondtam a kérdést, az is eszembe jutott, hogy Jasmine saját bevallása szerint rosszul hazudik, amiben én is szeretnék hinni, ahogy abban is, hogy nem tud ilyen mesterien és pont jó időben pirulni, mint szokott. Egy dolog eltitkolni, hogy nem találkozott valakivel, mint mások előtt össze is futni akár minden nap az illetővel és úgy tenni, mintha semmi sem lenne. Meg nekem nem volt kancellár barátom. Vajon mennyit gyaníthat az a Jenkins? És mennyit tudhat? Mikor és mire használja majd fel mindazt, ami a markában van? - Egy nyílt kapcsolatban a felek közötti ilyen egyenlőtlenség csak sérülést okozott volna. - Ingatom a fejemet nemlegesen átugorva az elakadása felett inkább. Kérni mindig mindent lehet, megkapni másik dolog, és ez rám is igaz. - És... én is hiába kértem volna, férjnél voltál. - Van az a férj, aki még a válás előtt tapos még egyet-kettőt bele a feleségébe, Szöszinek nincs meg a fizikai ereje ez ellen, még ha határozottan fel is lépne, mint mikor elreccsentettem az ecseteit. Remélem, hogy nem így történt, de örülök neki, hogy már nincs férjnél, még ha Raven előtt üzenetben is igyekeztem úgy tenni, mintha nem érdekelne. Igyekeztem magam előtt is eljátszani ezt, mantrázva, hogy badarság az egész, csak a kaland, a veszély az, ami ennyire vonzóvá teszi. Ha kivennénk ezt belőle, ha én is ott laknék a Városban vagy ő a Rebelliumban és minden nap találkozhatnánk... Vajon bevált már bárkinek is a mantrázás? Talán Szöszi is épp ezzel próbálkozik, mikor a kezemet nyújtom a bemutatkozás után. Nem tudom, mi játszódik le benne, csak a habozást látom, pedig szívesen olvasnék a gondolataiban, segítene eldönteni, hogy hagyjam-e a francba ezt a kézfogást vagy várjak még, de mielőtt visszavonnám, Jasmine mégis úgy dönt bármi hatására is, hogy elfogadja. Végre nem csak távolról látjuk egymást, mint a kikötőben is, hanem megérinthetem és nem is sietem el a mozdulatot, meglepetésemre Szöszi sem. Bármiért is habozott, most a visszájára fordult és ráadásul még egy igazibb mosollyal is megajándékoz, s inkább ez az, mint a szavai, amelyek tovább szélesítik az enyémet. - Na, ha azt is elmondod, ki mondta, ő már sápadni fog! - A széles mosoly rövid vigyorrá lesz. Kell egy kis egészséges önkritika: minden apa álma, hogy a lánya ellenállókkal találkozgasson, és akkor a többiről még nem is tud. De mindketten Jasmine-nal csak tréfálkozunk, hosszú idő után először, mert tudom, hogy nem mondja majd, nem teheti, és így Benedict apuka is megússza a lábon kihordott szívinfarktust. Szívesen rákérdeznék most valamire, ha már a név kiderült és a levelében is írta, hogy elvált és ezek szerint nem is házasodott újra, a levelében is említett olyant még, ami érdekelne, de valahol rá kell jönnöm, hogy ez az óvatos puhatolózás nem én vagyok. Ha nyíltan rá is kérdezek, a kérdéseknek is csak akkor van értelme, ha valamire előbb fény derült, így inkább megkérem, hogy álljon fel velem. Gyanakodik, megértem, és Aliyah közbeszólásának köszönhető-e vagy sem, de mozdulni látszik Jasmine, még mindig bízik bennem ezek szerint. Aliyah meg jól le is buktatta magát, habár nem tudom, a korábbiakból mindent értett-e vagy csak pár szót, egyszerűbb mondatokat. Igyekszem nem nevetni Jasmine lesújtó pillantásán, pedig végre nem én kaptam azt! Remélem, egyszer Aliyah letép egy virágot a jelenlétében! - Több mindent. Nem mondhatom el előre, mert félő, hogy csalni fogsz akkor! - Pimaszkodom kicsit Szöszivel, ahogy a motorozáskor vagy számtalanszor máskor már megtettem, na meg remélem, csak még jobban felkeltem a kíváncsiságát. - Te meg mereszd csak a perdai szemedet és a kezemet figyeld, mert én is csalok! - Ez már Aliyah-val pimaszkodás, de nem is tekintek ki rá, ja és csak azért sem perdaiul hangzik el. Szöszinek ismerős lehet a szófordulat, gyerekek szórakoztatására előadott kis trükkök mai napig ezzel a mondattal járnak és minden kicsit is idősebb tudja, hogy pont nem a kezeket kell nézni, nem ott lesz a lényeg. Ha Jasmine nem a kezemre figyel, hanem mást, talán a tekintetemből már megsejti a megoldást, ha hisz a szemeinek. Én könnyedén felállok a földről, másabb pozícióban ültem, mint Jasmine, s ha mód van rá, akkor nem engedem el a kezét, inkább felsegítem őt. Ha nagyon akarja, persze elengedem, megvárom, míg biztosan megáll a lábán. És most jön a csalás. Ha fogom a kezét, akkor annak segítségével húzom és lépek előre egyúttal, ha elengedte a kezem felállás közben, akkor kézfogás nélkül hidalom át a távolságot köztünk, egyre megy: a teszt nem Jasmine reflexeit hivatott vizsgáztatni, váratlan támadásommal nem akarok különösebben esélyt adni arra, hogy ajkaink ne érhessenek össze. Ha Aliyah nem pánikolt be a hirtelen mozdulatsortól és dermesztett bele, akkor akár én léptem oda Jasmine-hoz, akár őt húztam hozzám, magamhoz ölelem még ha csak röpke másodpercre is tehetem és ajkairól lopom a csókot. Ugyan ebben sok választást nem hagytam neki, de abban már igen és rá is bízom, hogy ha sikerült a tervem, akkor mennyi ideig is tart az a csók? Ellök-e rögtön, most adja át a pofont vagy viszonozza az ölelést, nem különben a csókot is elmélyíti? De nem csak az ő jelzéseire figyelek, hanem a sajátoméra is, a reakciói mit váltanak ki belőlem, kezdve azzal, hogy újra megérezhetem ajkai puhaságát és forróságát. Talán...
*"Bármi történjék is"a mondat ott visszhangzik a fejemben még sokáig, noha rögtön rá is bólintottam, de a gondolatok már gyökeret eresztettek. Minden fájdalom ellenére szeretek élni, van még szépség a világban, hogy érdemes legyen...de olykor az ember elkeseredik és elhagyja magát, ahogy én is. Lélekben, egy kicsit feladtam, de ettől még nem dobnám el az életemet. Persze soha nem voltam szorongatott helyzetben, nem tudom milyen hatással lenne rám, ha mondjuk a családomat fenyegetnék, de biztosan törekednék más megoldásra. Ezen még csak gondolkodni sem akarok...egy kicsit most nekem ijesztő, hogy Vadembernek egyáltalán eszébe jutott ilyesmi, de jólesik, bármilyen bizarrul is hangzik. Az árnyék, vagy nevezhetjük átoknak, szinte már az életem részévé vált, valamiért mindig rossz útra terelt a sors és még csak azt sem mondhatom, hogy az én választásom volt, és valahogy nem érzem azt, hogy megerősödtem volna attól amit át kellett élnem. A világom nem akkor omlott össze, amikor Tywinna Vademberről mesélt, hanem amikor Vadember azt mondta;vége. Egy kicsit akkor meghalt bennem valami, a lelkem egy darabja...és félő, hogy újabb darab esik áldozatul, amikor ma a beszélgetésünk végén ismét el kell engednem. Vágytam látni őt, még ha csak távolról is, de most rá kell jönnöm, hogy csak magamat kínoznám, hogy nem érinthetem, nem ölelhetem át, nem csókolhatom. Mégis, képes egyetlen morgással, szóval, halvány mosolyt csalni az arcomra, bár nem tudom mire értette az ágyút, de elég nagy tűzerő a problémánkra. S aztán, hogy a magam fájdalmát adjam át neki azzal, hogy felpofozom, cserébe azért amit én kaptam Tywinnától...de annál többet, mint amit a motorozás után kapott tőlem, nem adnék. A kérdés váratlanul ér, de ennek ellenére nagyon sok minden merül fel bennem...hogy mit tennék? Mit tennék legszívesebben? Nem mondhatom el és nem is lenne már értelme erről beszélni, csak megvonom a vállam.* -Nem tudom. *Tényleg nem, azon kívül amit megtennék de nem lehet, nem tudom a választ. Azt viszont igen, hogyan került szóba, hogyan derült ki, kiről beszélünk egymás közt Tywinnával. Ez azonban nem annyira lényeges, hogy több szót vesztegessünk rá, bár később már azt kívánom, hogy ragadtunk volna le ennél a témánál, egyszerűbb és kevésbé lenne kínosabb annál, minthogy szeretőt tartsak. Jóllehet ez történt ha a szó legszorosabb értelmét vesszük, dehogy még Vadember is erre akar ösztönözni, az már sok. Nem a hazugságok miatt, amit megkíván, hanem mert képtelen lennék más férfival lenni....az az éjszaka Vademberrel, nekem többet jelentett, sokkal többet még annál is, mint amit leírtam az üzenetben. Ezt viszont nem mondhatom el, és újra visszakerülök a magam ördögi körébe, így inkább arra válaszolok amire tudok.* -Én nem vagyok Charles. *Sok mindent mondhatnék még, de azokra már nem maradt időm, a kikötő óta már értelme sincs bármit is mondani. S pont a helyzetünk az, ami olyan bonyolulttá teszi az egészet, ami rákényszerít arra, hogy kimondatlan szavakat tegyek el magamban, elfeledve, porosodni hagyva. * -Mindegy már. *Ki hogyan sérült volna, egy csak elképzelt helyzetben. Nem hiszem, hogy a mostaninál lehetne rosszabb, a semminél minden jobb. Kivéve Charles-t, de épp ezért nem kért volna semmit sem hiába Vadember. * -Látszat házasság volt. *Megállom, hogy ne kérdezzek rá, valóban csak ennyi tartott vissza? Most már nem vagyok férjnél, bármit kérhetne és sok mindent komolyan megfontolnék, ha ő kérné, de mi már nagyon eltávolodtunk attól a ponttól, ahol ennek még lenne bármilyen tétje. Akkor is ezt gondolom amikor a kezét nyújtja és újra bemutatkozik. Úgy érzem ez nem változtat semmin, aminek a kettőnk jövőjéhez van köze, de legalább nem rossz érzésekkel búcsúzunk majd el egymástól, ahogy azt tettük legutóbb. A vágy azonban mindentől függetlenül ott ég bennem, megérinteni őt, bár habozok is, hiszen utána el kell engednem és tudom, hogy csak jobban fog fájni. De ahogy korábban is tisztában voltam azzal, hogy a ritka találkozásokon felül többet nem kaphatok, most ezt is ajándéknak tekintem és nem engedem. A kezét fogva, ujjaim hol szorosabban, hogy lazábban fogják az övét, hogy ezek az apró szünetek kicsit többnek mutassák azt amikor újra érzem a bőrét a bőrömön. Egy kis csalás, míg a szavak peregnek, egy keveset visszahozva a korábbi humorból* -Anyukám talán jobban. *S visszahoz ez a mosolyomból is, ha arra gondolok, hogy az édesanyám mindig is jobban féltett. Nem mintha apámat nem érdekelném, de úgy hiszem ő többet kíván nekem, és talán örülne, ha függetlenül a körülményektől, megtudná mit éreztem Vadember társaságában akkor ott a tóparton. Örülne ha tudná, hogy legalább egy kicsit boldognak éreztem magam, hogy kaptam egy keveset a szabadság édes ízéből, kaptam nevetést, szeretetet, csodálatot, hogy nőnek éreztem magam és egy kicsit még gyereknek is, hogy kipróbálhattam a motorozást, hogy egy kis izgalomban volt részem, hogy képes voltam kockáztatni. S pont ezeknek a hiánya az ami végül elbizonytalanított az érzéseimet tekintve. Még mindig egymás kezében folytatja, de valami egészen mással. Nem értem mit szeretne kipróbálni, a reményeim már szertefoszlottak és nem is merek újakat előhívni, így eszembe sem jut az, hogy meg fog csókolni, s még Aliyahra is szúrós tekintettel nézek, mikor megszólal, egy kicsit elárulva magát azzal, hogy valamennyit értett a beszélgetésünkből. De ezen nem gondolkodom el, inkább Vadember kitérő szavain és egyszerre jelennek meg arcomon, homlokomon a gondráncok és a mosoly. * -Mikor csaltam én? Soha, nem is lennék képes rá. *Vágok vissza ahogy régebben is tettem, de már készülök felállni, azonban érzem a pici szorítást, a marasztalás jelét mikor önkéntelenül is el akarom húzni a kezem. Hagyom hát, hogy felsegítsen.* -Te mindig csalsz, mi a különbség? *Válaszolok én Aliyah helyett, aki csak morog valamit az orra alatt, így sosem tudjuk meg, hogy értett-e akár egyetlen szót is abból amit Vadember pimaszkodott vele. Nincs időm sem erre, sem semmi másra, mert Vadember azonnal magához húz és átölel. Abban a pillanatban tudom, hogy meg fog csókolni, de reagálni már nem tudok rá. Valóban csak egy pillanat az egész és ajkai máris az enyémeken nyugodnak. Az ölelés és a csók édes emlékeket ébreszt bennem, a szívem a torkomba ugrik, hirtelen elönt a melegség, az arcom kipirul. Önkéntelenül viszonzom, az ajkaim emlékeznek ugyanúgy ahogy az elmém, a szívem és a lelkem, és követelik maguknak a folytatást. Annyira finom és puha és édes, és érzem az illatát mely ismerősként kopogtat, tóparti képeket hívva elő emlékeim legrejtettebb zugából, ahova mindent száműztem. Néhány másodpercnyi boldogság, mielőtt az eszem felébred és rám nem borítja a valóságot. Nem fonom karjaimat a nyakára, nem merülök el a csókban ahogy szeretném, ahogy megtenném ha a kikötői beszélgetés soha nem történt volna meg. De megtörtént, és fájó szívvel engedem el ajkaimmal, hajolok hátra kissé, hogy a szemeibe nézhessek. Egészen szorosan szorítom össze a számat, az állkapcsom már fáj attól az erőtől, mely segít abban, hogy a könnyeimet ismét visszatartsam, hogy aztán ha halkan is, de meg tudjak szólalni. Mély sóhajjal szakadnak ki belőlem a szavak, akár egy könyörgés.* -Miért csináltad ezt? Azt mondtad köztünk mindennek vége, hogy nincs értelme…most mégis…csak fájdalmasabb lesz az elválás. Miért kínzol?
Ezúttal nem hiszek neki, mikor azt mondja, hogy nem tudja, mit tenne. Igazából ezt az ember legtöbbször tudja, csak kimondani sem mondja, mert annyira lehetetlennek véli. Nem firtatom viszont, mert bár jelen helyzetünkre is vonatkozhatna a kérdés, mégsem pontosan ezen van a lényeg. - És nem vagy én... - Jegyzem meg, mikor határozottan, némileg sértetten kijelenti, hogy ő nem a férje. Szerencse. De hogy mennyivel vagyok én különb a férjénél? Azt hiszem, a házastársai hűséget nézve még rosszabb is, sokkal, függetlenül attól, hogy June-nal megegyeztünk. Kijelentésem viszont egyszerű ténymegállapítás, beismerés, nem vettem zokon semmit. Azt elítélem, ahogy Charles bánhatott Szöszivel, de egyébként... csak egy bolond ő is, aki a boldogságot kereste. Aki mellett kikötött, annak biztos jó vele, talán nem ismeri eléggé, de nem is fontos már, mindegy, nem része már Szöszi életének. A látszat házasság kijelentést is szó nélkül hagyom, csak aprót biccentek. Elég sok olyan házasság volt és van, meg még lesz is. Fogalmam sincs, hogy Szöszi meddig tudja elkerülni ezt, de nem érzem úgy, hogy helyénvaló lenne most erről érdeklődni, na meg jogom sincs hozzá. Már. Azt hiszem. Kis újrakezdés jellegű, ahogy kezet nyújtok és bemutatkozok, de inkább csak egy régi adósság megfizetése. A késedelmi pótlékot meg kirója rám azzal, hogy elfogadja, hogy megérintjük egymást hónapok után először, és szívem szerint már most közelebb húznám, örülnék, ha karjai újra körbefonnák nyakamat, hogy ujjai lefussanak a mellkasomra, hogy érezzem a virágillatot, mely olyan idegenül otthonos érzetű idelent a Perdán megszokott virágokhoz képest. Nem is sietek elengedni, épp elég megállni, hogy ne húzzam már most magamhoz. Halkan és röviden felnevetek, mikor édesanyját hozza szóba. Fogalmam sincs miért, de lelki szemeim előtt egy Tywinna-temperamentumú nő jelenik meg, csak szőkében és hasonló vonásokkal, mint Szöszi. Mindenesetre szerintem édesanyja nem szívbajt kapta tőlem, hanem a hadsereget megszégyenítő módon kutatna fel és verne laposra. A saját implantátum karommal. Izgalmas egy pofa-vizit lenne, de aligha kell valaha is tartanom egy személyes bemutatkozástól, ami inkább szomorú, mint megnyugtató. Hagyom is, mint sok mindent az elmúlt pár percben, mert ki kell derítenem valamit és ehhez felállásra kérem Szöszit, aki szerencsémre teljesíti. - Mindig van egy első alkalom! - Mosolyodom el, de a másikra már nem felelek szóban, csak egy kis mosollyal és pimasz kacsintással, elvégre én már tudom, hogy csókra készülök, az előtt meg még egy Delgado sem bonyolódik hosszas szócsatába. Aliyah közben lebukik, ugyanakkor ennek egyikünk sem szentel most túl nagy figyelmet, mi több, kicsit ki is zárjuk most a világunkból, csak ketten maradunk és halkan susogó szél, mely megrezgeti a bimbózó-rügyező fák ágait és a fűszálakon simít végig, már amit még nem tépett ki Szöszi. A csókra összeforr az ajkunk és ugyan a tópartihoz képest csak pár másodpercig tart - de hasonlíthatnám bármelyik későbbihez is, mind hosszabb volt ennél - a választ a fel nem tett kérdésemre megkapom vele azzal, ahogy visszacsókol, ahogy e rövid időre - ha nem is teljesen - ő is átadja magát az érzésnek, mint én. Összetett teszt volt, mert mást is megválaszol nekem, mikor a saját érzéseimre figyelek, melyekre akkor megy a legjobban, mikor elválnak ajkaink. Fellobbanó tiltakozás ég az ajkaimon: ennyi kevés volt. Jobban vágytam erre a csókra most, mint a legelsőre, és ez a pár szívdobbanásnyi idő közel sem volt elég, főleg, hogy az a szív gyorsabban ver, mint általában. Felpillantok rá, nem húzódom hátrébb, az ölelésen is csak finoman engedek, kicsit tanácstalanul. Nem akarom elengedni, de látom, hogy Jasmine hátrébb hajol, hogy miként szorítja össze szinte pengevékonyra azokat a kívánatos ajkait, majdnem úgy, mint mikor mérges rám. Csak a szemei nem küldenek villámokat hozzá, ez most valami más. Tanácstalanul mit tegyek, kezem most is emelkedik, szeretném megsimítani az arcát látván, hogy könnyeit szorítja vissza, de amilyen merész voltam a csókkal, most olyan bátortalan a folytatással, mert nem tudom, mire vágyik igazán Szöszi? Mi tenné őt boldoggá? Kezem csak a válláig jut, finoman simítja meg a felkarját, még ha e furcsa kabátszerű ruhadarabon át csak tompán is érezhető. Ennyi volt az édes csók és most jön a szótár utálatos szava: a de... A számonkérésre számítottam, de az utolsó kérdés valahogy mégis fájdalmasan érint. Ám igaza van, meggondolatlan és felelőtlen voltam megint. - Akkor még jó ötletnek tűnt... - Lazaság mögé rejtett suta mosoly, majd egyre jobban elkomolyodva folytatom. - ...és a csókért nem kérek bocsánatot, bármikor újra megtenném, mert nem akartam úgy visszanézni erre a pillanatra, hogy mi lett volna ha... De azt bocsásd meg, hogy fájdalmat okoztam vele, csak tudnom kellett, hogy működik-e még köztünk a kémia, hogy mindez, amit érzek, nem csak az emlékekből táplálkozik, nem az idő szépített rajtuk. Anélkül, hogy ezeket tudnám, nem lett volna értelme megkérdezni, hogy sikerült-e leveleddel ellentétben mégis elfelejtened? Ha igen, feltétlenül mondd el a receptet, mert én már mindennel próbálkoztam, igaz, nem túl elszántan... - Rá kellett ébrednem, hogy csak pótoltam, szilveszterkor is nem szomjasan már, és pár órára örömöt okozott, pár órára azt hittem, hogy elfelejtettem, de aztán még a fejfájáson át is éreztem az űrt magamban, amihez nem szoktam hozzá. Teljesen ismeretlen volt. Sajnáltam, hogy nem vele ünneplem az új évet, hanem valaki mással, akire jó eséllyel csak azért is esett a választásom, mert szőke volt. Szerencse, hogy ő sem gondolt többet, mint egy közös új év köszöntő ünneplést, mert anélkül is eléggé szégyelltem magam, hogy neki is magyarázkodnom kelljen. Ijesztő érzés volt ez a szégyen, s utána találtam meg Szöszi leveleit... - És igen, azt mondtam, hogy vége. Te is tudod, hogy az volt a helyes döntés. Most is ugyanúgy vélem, de ahogy akkor sem akartam, úgy most sem akarok igazából helyes döntést hozni. Nem akarom, hogy vége legyen, mert szerintem még nincs vége, és így újrakezdeni sem lehet. Folytatni szeretném. - Egy pillanatra elakadok, mielőtt folytatnám. - Nem tudok semmit sem ígérni neked a jövővel kapcsolatban. Nem tudom, meddig tartana. Nem tudom ígérni, hogy nem lesz fájdalmas... még fájdalmasabb. Nem tudom ígérni, hogy nem torkollik katasztrófába, hogy nem sodrunk vele másokat veszélybe. Hogy nem egy kicseszett öngyilkos húzás ez... Nem tudok jövőt ígérni, csak mindig egy kis jelent... Jóllehet egyetlen józan érv sem jutott eszembe december óta, miért kellene hallgatnod rám, miért ne legyen vége, én csak... nem tudom... csak reméltem, hogy... reméltem, hogy te is olyan plecsnis nyolctither leszel, mint én. - Kicsit elhúzom a szám mosolyogva, megemelve leheletnyit a vállaimat. A saját döntésemet meghoztam, bár nem tudom, Ravennek mit mondok majd, főleg, ha tényleg katasztrófa lesz ennek a vége a családomra nézve, mindezt a saját önzőségem miatt. Most Jasmine-nak kell átgondolnia, és igazából a teljes döntés súlyát rá bíztam, nem túl tisztességes módon. Neki kell erősnek lennie és neki kell helyes döntést hoznia, neki kell kimondania, hogy vége, tényleg, visszavonhatatlanul vége. Kellene... Magamat is meglepem, mennyire szorongva várom az ítéletét, és jelen pillanatban az eloraki bíra színe előtt is szívesebben állnék, úgy vélem, jobbak lennének ott az esélyeim, mert Szöszi helyében nem szavaznék rám.
*Tudom mire céloz azzal, hogy nem vagyok ő…sem. De Charles és Vadember között óriási különbség van. Vadember egyetlen éjszaka alatt többet adott nekem, mint Charles egész házasságunk alatt. Többet szeretetből, jókedvből, emberségből…és amit a tó partján mondtam, annak minden szava igaz. Egy világot adott nekem, és ezt vette el a kikötőnél. Ezért jártak a gondolataim mindig azon, hogy miért szeretnék vele lenni, miért jó nekem, és ezért nem voltam tisztában az érzéseimmel. S talán félreértené ha azt mondanám, így még mindig jobb volt vele, mint Charles mellett bármikor. Vadember azonban nem egy pótlék, mellette megtaláltam azt a boldogságot és figyelmet, amire mindig is vágytam. Sokszor átgondoltam, hogy vajon mit éreznék iránta, ha a Városban futunk össze, ha ő is ott élne és nem kellene menekülnie, bujkálnia a kancellária katonái elől, ha a világunkhoz képest normális életet élnénk. Mi lett volna akkor? Ezt azonban sokszor el is vetettem, hiszen nem élne olyan szabadon mint most, a családjával lenne és róluk gondoskodna, biztos vagyok abban, hogy nem kacsintgatna más nők után, talán észre sem vett volna és ezen a ponton megint minden borult. Rá kellett jönnöm, hogy sosem tudom meg mit érzek iránta igazán, hogy miért vágyakozom utána, miért nem tudom elfelejteni őt és az együtt töltött csodálatos órákat. S a leveleim is erről szóltak, hogy végül elengedtem, feladtam, nem reméltem tovább. Amikor újra megláttam, ezért is igyekeztem eltűnni. Nem a viszontlátás fájt, hanem az újra elválás, és most a közepében vagyok. Minden érzékem rá koncentrálódik, a kellemes hangjára, az illatára amit a könnyű szellő felém fúj, tekintetének bársonyos fényére és már csak meg kellene érintenem, hogy megint a tó partján érezzem magam. Ezért is habozok megfogni a kezét amit felém nyújt, nem akarom újra átélni a veszteséget, nem akarom újra elengedni, de túl gyenge vagyok ahhoz, hogy nemet mondjak. Utána meg már elengedni nem tudom, beleveszek az érintésbe, elképzelem, hogy a keze nem a kezemet fogja, hanem finoman a derekamra simul…halk nevetése is az éjszakát idézi, jóllehet ott nem került szóba az anyukám. Megmosolyogtat, ahogy az is amit én elképzelek és biztos vagyok abban, apukám nem sápadozna ha tudomást szerezne a kapcsolatunkról, még talán szorgalmazná is, talán falazna…de már nem lesz rá szükség. * -Úgyis egyből lebuknék. *Mindketten tudjuk, hogy csalásban és hazudozásban nagyon a sor végén kullogok, függetlenül attól kinek adnám elő, egyszerűen alkalmatlan vagyok rá és nem hiszem, hogy ez tanulható. Azonban semmilyen tudás nem kell ahhoz, hogy tudjam mire készül. Van egy pillanat Aliyah morgása és a csók között, amikor a szívem a tokromba ugrik. Ha lett volna időm, akkor sem tudtam volna mit tegyek, így azonban ezt a lehetőséget Vadember elveszi tőlem. Amikor ajkaink összeérnek és keze a derekamra simul úgy, ahogy korábban vágytam rá, már tudom, hogy nem csak a kaland és az izgalom, az újdonság varázsa volt mindaz ami a szívemben lángolt. Ő az akire vágyom, akkor is ha csak egy sötét sarokban ücsörgünk, vagy egy szikla peremén a vízesés mögött, vagy csak tervezgetem mikor és hogyan láthatom őt újra. Egyetlen csók, érintés, egyetlen szippantás az illatából, arcomon érezni a bőrét, a finoman csiklandozva szúró borostát, szívének dobbanásait elég ahhoz, hogy tudjam, nem akarok lemondani róla. Ezért szakadok el tőle, fosztom meg ajkaimat az övéitől, mert már így is fájdalmas a tudat, hogy többé nem láthatom, nem kereshetem, nem várhatom. S nem tudom miért teszi ezt velem s talán magával is, mire volt jó ez az egész. Kezeim még sem a mellkasán nyugszanak, hogy alkalomadtán eltoljam magamtól, hanem felkarjába kapaszkodom, összegyűrve a kabát anyagát és a szorítás csak erősödik mikor magyarázatot ad. Már szavai közben lassan ingatom a fejem tiltakozásul és erőm utolsó morzsáit használom már, hogy visszatartsam a könnyeimet. * -Nem a csókod fájt, hanem a hiánya. *Hangom elcsuklik, képtelen vagyok bármit is megfogalmazni most, a gondolataim viharsebességgel száguldoznak. Ugyanazt hallom ami bennem is lángol, minden egyes nap rá gondoltam, akkor is eszembe jutott amikor nem akartam. Szenvedtem. Csak a reményt engedtem el, de őt nem tudtam elfelejteni. Azt hiszem, sosem hallottam még ennyit egyfolytában beszélni, de jó hallgatni. Pontosan tudom, hogy igaza volt amikor azt mondta, nekünk nincs közös jövőnk, de jelenünk lehet. Mindig egy kicsi jelen ebben a forrongó, kegyetlen világban. Menedéket találni a másik karjai között, kizárni a külvilágot annak minden mocskával. Minden erőmet felemésztette a csók utáni bizonytalan és fájdalmas pillanat, a könnyeim már szabadon peregnek le arcomon, de ezek a könnyek már nem a fájdalmat hirdetik, hanem halvány mosolyommal együtt a reményt és a boldogságot is. Mikor egy szívdobbanásnyi időre elakad a hangja, kezem a mellkasára simul. Nem hallom, ahogy Aliyah idegesen megmozdul és előrébb lép, mint aki közbe akar avatkozni, vagy jól megrázni, hogy térjek észhez, de nincs is szükség rá. Jelenleg észhez térni annyit tenne, hogy sarkon fordulok és elmegyek, hogy soha többé ne lássam, így senki más nem fog sérülni sem most, sem később. De egyetlen pillanatra sem jut ez az eszembe, jóllehet pontosan tudom milyen veszélyeket rejt ha újra és újra találkozunk. A végén még pityeregve nevetek fel, nem ő lenne ha másképp fejezte volna be a mondatot. * -Melletted hogy lehetnék más? Kész öngyilkosság, és önzőség, csak magunkra gondolunk, borzalmas veszélyeknek téve ki magunkat és másokat. Biztos, hogy ezt akarod? *Mintha a Perda összes sziklája gördült volna le rólam, bár még mindig félek elhinni, hogy még sem ez volt az utolsó találkozásunk.* -Ne ígérj semmit, sosem kértem volna tőled ilyet, beérem a jelennel, de…ha még egyszer azt mondod nekem, hogy vége, eláslak a kertben. Kérlek szépen, ne csináld ezt velem még egyszer, nem bírnám elviselni. *Tudom mire mondtam most igent, de valahogy olyan távolinak tűnik a családom, az ő családja, a szabadsága, a kettőnk jövője. Tudom, hogy ez a döntés végzetes lehet mindkettőnkre nézve, de inkább halok meg vele, semmint magányosan, elfeledve, beletörődve abba, hogy az életem észrevétlenül suhant el mellettem. Aliyah pedig okulva korábbi hibájából, vagy tényleg nem sok mindent ért abból amit beszélünk, kíváncsian lép közelebb semmibe véve a privát szférát és néz egyikünkről a másikra. *
Finoman mozdul csak szám sarka halvány mosolyba a lebukás említésére. Egyetértek és azt is csodálom, hogy eddig mi ketten hogy nem buktunk le, ha találkozgat kancellárral is, valahogy felfoghatatlan és húgom biztosan csapdát kiáltana most, de hát... a csapdák arra valók, hogy belesétáljunk, nem igaz? Én meglehet páros lábbal ugrom bele abba a csapdába, amiből nem tudom, hogyan jönnék ki, de nem tudom reálisan felfogni a helyzetet. Most különösen nem, hogy karjaimban van, hogy újra látom naparanyszín tincseit, hogy nézhetem a kék szemeit, melyek a tóra emlékeztetnek és látom, hogyan akarnak ezekbe a kis tavakba újabb sós cseppek gyűlni. Érzem ujjai szorítását a kabát anyagának feszüléséből, jó jelnek veszem, hogy nem eltol magától, hanem kapaszkodik, mint aki meg akarná akadályozni, hogy hirtelen eltűnjek, ha ez lehetséges volna. Az a kimondott pár szó pedig bennem is reményt kelt, így folytatom. Biztosan beszéltünk már ilyen hosszasan, például meséltem neki egy-egy helyről, ahol jártam, de érzésekről valóban nem esett szó ilyen hosszan. Nem is szokásom, egyszerűen csak nem tudom, hogyan öntsem szavakba, amelyek kellően kifejezik, ami nem érthető félre, hogy miként éreztem akkor, azóta és most, és mit akarok. Valahol menet közben túlcsordulnak a könnyei, s jobbom tétován emelkedik, hogy legalább egyik oldalt némileg le tudjam törölni arcáról hüvelykujjam simításával. Ezúttal legalább mosolyog a könnyeihez, akkor jó úton járhatok, ezt támasztja alá az is, hogy egyik kezével elengedi a kabátom és a mellkasomra simul a tenyere, ahogy már sokszor korábban. Bármennyire is nem akarok tudomást venni róla, de ettől még tudat alatt tudom, hogy mekkorát dobbant a szívem az érintésére. Aliyah ténykedését szemem sarkából észlelem, de minthogy félbeszakad a mozgás, nem foglalkozok vele. Ha közbe akart avatkozni, ha észhez téríteni akarta Szöszit vagy mindkettőnket, nos, igaza lenne. Mondandóm végére el is bizonytalanodom. Nem abban, hogy én mit akarok, nem is abban, hogy helyes döntés-e - tisztában vagyok vele, hogy hülye vagyok -, hanem abban, hogy szabad-e ilyen döntési helyzetbe hoznom Szöszit? Tudatosan sodrom veszélybe, aligha fog ez nem fájdalmas véget érni, valami módon biztosan az lesz, csak idő kérdése. Kicsi az esély a békés elválásra. Hülyeség, amit csinálunk, ezt is öntöm szavakba, s jó hallani rá adott kis nevetését, de a válaszát még jobban. - Nem, nem ezt. - Rázom meg kicsit a fejemet mosolyogva. Ki akarná ezt? - De téged akarlak, úgyhogy... - Kicsit feljebb húzom a vállaimat. Nincs más választásom. Ha Szöszivel szeretnék lenni, akkor kockáztatnom kell. Mindkettőnknek. És igaza volt abban, hogy mellettem ő sem lehet más. Kölcsönösen hatunk egymásra: ő egy kicsit lazább lesz, én egy picit komolyabb. Ketten talán csak összehozzuk ezt jól, ahogy Raven-nel is eddig sikerült. Legszívesebben újra magamhoz húznám egy csókra, de inkább figyelek a folytatásra, melyre aprót biccentek, hogy kis jelenekkel tervezünk, aztán majd alakul és tart, ameddig tart, de amit utána mond, azonnal magasra ugrasztja a szemöldökeimet és széles vigyorra húzza a számat és nevetgélek egy sort rajta. Sosem feltételeztem volna ilyen morbid humort róla, de jól áll neki, és megfelelő helyen adagolja. De kellően kiörömködni sem tudom magam afelett, hogy van olyan bolond quorsa, mint én, sem pedig évődni, hogy azért néha locsoljon majd meg, hátha valami szép virágzik majd a helyemen, mert már folytatja is, és nem a kertben elásási szándék, hanem ez az, ami egy picit ijesztő. Nem úgy és annyira, mint a levelei, de azért az. - Jól van, majd más szót használok. - Vigyorgok pimaszul, mint aki akarja a verést vagy kertben elásást. Inkább csak finoman jeleztem, menekülőutat hagytam magamnak, hiszen előtte lett kimondva, hogy csak kis jelenek lesznek, semmi ígéret, most mégis megkötne. Pont erről beszéltem, hogy lehet egyszer fájni fog, még jobban. Nem ez a terv, igazság szerint nincs terv, de berzenkedek attól, hogy megkössem magam. Nem mert más felé akarok kacsintgatni, hanem mert egyszerűen csak nem látom a jövőt. Talán nincs is jövő. Kipillantok Aliyah-ra, aki kifürkészhetetlen kifejezéssel az arcán lép közel hozzánk. Közbe akar avatkozni? Vagy annyira drukkol, hogy az első sorból akarja nézni a műsort? Egyikre sem akarok neki esélyt adni, így mikor visszapillantok Szöszire, így folytatom. - Te sem csinálhatod azt, amit a kikötőben. Csak akkor szabad sírni, ha van esélyem megvigasztalni. Figyelmeztetlek, ez jellemzően csókkal jár. - Szó szerint figyelmeztetés, mert ha már úgy is karoltam Szöszit, másik kezem az arcánál volt, hát ez utóbbi most hátrébb fut a tincsekhez, ott tartom meg őt, na meg a hátánál-derekánál, és ahogy Aliyah-tól elfordítom Szöszit, táncos mozdulathoz hasonlóan döntöm is meg, biztos és erős kezekkel, de gyengéden tartva, így adván neki csókot. Vélhetően nevetésbe is fog fulladni - ez is a cél, hiszen akkor nem pityereg -, de ezt próbálja meg a perdai megakadályozni vagy győzzön helyezkedni, ha kukkolni akar! Vagy írja a lista aljára, amikért felelnem kell a bíra előtt!
*Lelkem egy szegletében érzem először ahogyan ujja az arcomhoz ér, hogy letöröljön egy könnycseppet s csak azután tudatosul bennem, hogy megint eleredt szemeim árja és pirosló arccal hajtom le fejemet, egy kicsit közelebb a tenyeréhez. Bár mosolyom most más színben tünteti fel a pityergést, nem akartam, hogy így lásson. Halom szavait, de félek, hogy mindez nem igaz, csak a képzeletem játszik velem, csak azt hallom amit hallani szeretnék de hamarosan felébredek, s ez az ébredés fájdalmasabb lesz, mint a kikötőnél az elválás. Mint amikor az ember még húzza az időt, hogy a szép álom ne érjen véget, én is ezt teszem azzal, hogy visszakérdezek, megismételve mindent ami boldogságunk útját keresztezheti, melyen át kell majd kelnünk vagy lezuhanunk a mélybe, magunkkal rántva mindenkit, akit szeretünk, aki fontos a számunkra. Tudom mit kér tőlem, tudom mit kockáztatok…mégis megtenném újra és újra. Szívemnek kedves amit mond és nagyot dobban arra, hogy engem akar, s csókjának nyomát viselő ajkaim mosolyognak, de kicsit félve teszem ezt és muszáj nekem is kérnem valamit tőle. Bár azt mondtam nem kérném, hogy bármit ígérjen meg nekem, most mégis megteszem. Hogy elvegyem a komolysága élét, furcsa és morbid humorba csomagolom, jóllehet először fel sem tűnik. Azt mondom ami épp eszembe jut, játékos figyelmeztetés, mégis egy kicsit komoly, hogy ne hozzon megint olyan helyzetbe, mint a kikötőben. Nevetése azonban ragadós és felfogom végre mit mondtam. De nem felejtem azt a nagyon hosszú pillanatot, mely mélyen megsebzett, s egyszerre omlott össze bennem a világ, minden vágyam, a boldogságom. Semmi előjele nem volt igazán, valóban olyan volt mint amikor a napsütést egyik pillanatról a másikra felváltja a viharos eső, szürke fellegbe öltözik és villámok cikáznak az égen. Ítéletidő…és számomra a szakítása olyan volt mint egy ítélet. * -Jó, kezdetnek megteszi. * Válaszolok pimasz vigyorára mely most már olyan akár az erdőben volt, vagy amikor letépte a virágot és a hajamba tűzte…vagy sorolhatnám még, hiszen volt ezekből a vigyorgásokból bőven és mind emlékezetes. A hangulatváltozás Aliyah-t is kíváncsibbá teszi és közelebb lép hozzánk, épp csak nem hajtja fejét az arcunkba, a mozdulatra mindketten egyszerre fordulunk felé, én megdöbbenve emelem meg szemöldökeimet, bár ez nincs nagy visszatartó hatással a perdai nőre. Az viszont amit Vadember csinál, minden bizonnyal kizökkenti a bámulásból, nekem sincs időm bármit is tenni ellene, jóllehet nem is akarok. Vadember, szavait egyértelműen figyelmeztetésnek szánja, de mosolyt csal vele az arcomra és a következő pillanatban már csak azt érzem, hogy a testem perdül, az egyik lábam a csavaró mozdulattól felemelkedik a talajtól és ezáltal az egyensúlyomat is elveszítem. Ha nem esünk mindketten a földre, az csak Vadember lélekjelenlétének és erejének köszönhető. A csók bármennyire is édes és finom, nevetésbe fullad, önkéntelenül kapaszkodom Vadember karjaiba míg Aliyah horkantása és motyogása kíséri. A hosszúnak szánt csókból több apró, kuncogós lesz de közben igyekszem feljebb tornázni magam, ha Vadember hagyja, hogy ismét függőlegesen legyünk. Ha sikerül, s ajkaink már nem forrnak egybe, a perdai nőhöz fordulok. Van mit még megbeszélnünk, de ahhoz nem szeretnék tanút, főleg nem olyat, aki a tapintat leghalványabb jele nélkül bámul az arcunkba, hogy aztán majd gazdagabb legyen egy szaftos pletykával. * -Aliyah! Szabad mi ketten lenni? Te nélkül. Én kérni te, menni kicsi messze el tőlünk. *Próbálom a legszebb és legkedvesebb mosolyommal rávenni arra, hogy hagyjon minket kettesben, vagy legalább tegyen úgy, hogy ne érezzük a jelenlétét. Furcsa milyen gyorsan felderül az arca, és tekintete Vademberre rebben, a mosolya valamiért úgy érzem semmi jót nem kínál, s mikor megszólal, gyanúm beigazolódik. Vademberre mutat, majdhogynem a mutatóujjával bökdösi, bár nem érinti meg. * -Ha megint bántod, én teszek arról, hogy ne legyél férfi. Érted amit mondok? *A mosolygós arccal csomagolt fenyegetésre emeli kezét és ujjait ökölbe szorítva mutatja, mit szándékozik tenni. Szemöldökeim magasra ugranak és kezemet az ajkaim elé kell tennem, hogy elrejtsem s elfojtsam a nevetésem. Aliyah már fordul is el morogva, távolodtában tisztán hallható minden szó, ami nem hízelgő.* -Minden quorsa bolond, férfi ostoba. *Ahogy eltűnik előlünk belőlem kirobban a nevetés ahogy Vademberre nézek. * -Most megvigasztalhatsz. Van mit bepótolnod.
Szégyenlősen mosolygó, piruló, könnyáztatta arcát elnézve hogy is mondhatnék mást, mint hogy akarom őt? Őt akarom. Mégis megkockáztatom, hogy utána tréfába rejtve de önkéntelenül is figyelmeztessem, hogy túl gyorsan akar haladni. Úgy tűnik most megúsztam, nem csapkod meg gyöngéden sem azért, mert kis kibúvót adtam magamnak, ha esetleg mégis vége lesz köztünk annak, ami most újra elkezdődött vagy folytatódott. Örülök neki, mert jobban érzem magam, hogy ha van is kerítés, nem látom, vagy azt gondolom, hogy át tudom ugrani vagy kiásni magamat alatta, ha szükséges. Lehet nem sikerülne, de a tudat, hogy volna rá mód, elegendő ahhoz, hogy ne akarjam direkt keresni a mielőbbi szabadulást pánikszerűen menekülve, mint aki nem kap levegőt. Az amúgy is elég kegyetlen húzás lenne most, mikor egy röpke csókkal és szép szavakkal már visszaédesgettem Szöszit magamhoz. Nem, ezúttal akkor legyen vége, mikor már mindketten úgy érezzük, hogy ez ennyi volt, váljunk el barátként vagy valami ilyesmi. Hogy Aliyah ilyen közelről azt akarja-e megvizslatni, hogy ez most mennyire komoly közöttünk, esetleg van valami perdai szívügyekre vonatkozó jövőbelátó képessége, azt nem tudom. Ugyan csinos, de nem esetem, meg amúgy is, Szöszire vágyom, de a perdai nő nélkül, még úgy is zavart a jelenléte, hogy több lépéssel odébb állt, nem hogy érintésnyi közelségben, szóval hamar fordítok is a helyzetünkön, szó szerint is. Fel voltam készülve rá, hogy váratlanul éri majd ez Szöszit és egyensúlyát veszítheti. Ez akkor is előfordulhat, ha tudja, mi vár rá, ezért úgy intéztem, hogy biztos kézzel tartsam és ez még implantátum nélkül is menne. Egyébként is szeretek táncolni, józan is vagyok, legfeljebb Jasmine illata bódíthat, így nem kerülünk újra a földre, mint a tóparton. Ha magunkon nem is nevetnénk a játékos megmozdulásom után, a perdai nő reakciója megteszi a hatását úgy is, hogy nem látjuk őt, csak halljuk. Sok apró csókocskát lopunk le egymás ajkairól kuncogva, mintha mi sem történt volna köztünk korábban, s mikor észlelem, hogy felállna, akkor segítek neki visszajutni függőleges helyzetbe, de nem engedem el. Jasmine kérésével egyetértek, de bólogatni sem merek, mert tudom, hogy fekete pontom van a perdai nőnél, s ugyan biodíszlet akarok csak lenni a kérdésben, szemöldökeim mégis meglepetten mozdulnak feljebb Aliyah felderülő arcát látván. Most akkor örül nekünk? Tekintete már felém is rebbent és hamar kiderül, hogy egészen másnak örült előre. Micsoda gonoszság! - Értem. A többit ő ássa el. - Biccentek fejemmel Szöszi felé, kicsit sem segítve elő neki, hogy azt a nevetést vissza tudja fojtani. Nekem is remeg a szám, de azért a tekintetemben láthatja a perdai, hogy komolyan vettem a szavait. A koronaékszerekről van szó, ennek a fele sem tréfa! Szerintem oda nincs is implantátum, nem mintha be tudnék rá jelentkezni. Aliyah szerencsére beéri ennyivel vagy úgy van vele, ő előre szólt, és távozik is előbbi felderült arcához képest meglehetősen puffogva. A perdai nők még bonyolultabbak, mint az ember-nők, ez most már hivatalos. Kapok pár fényes jelzőt, van közte régi is és új is. Vajon a bíráért megy? Egyszerre nevetjük el magunkat Szöszivel, még össze sem kell ehhez pillantanunk. - Biztos? Nem is vagy szomorú! - Incselkedem vele, de értem én, mire célzott. Az elmúlt fél órában kétszer loptam el tőle csókot váratlanul, sok esélyt nem hagyván neki, ám harmadjára már nem így szándékozok tenni. A korábbi csókok gyorsak is voltak, most szeretnék egy hosszút, mélyet, kiélvezni az édességét, forróságát, érezni Szöszi illatát, hozzám simuló testét, ölelő karjait, mindent, amit nélkülöztem a téli hónapok alatt. Az ölelést finoman veszem szorosabbra, mintha csak a tóparton állnánk újra az első csók előtt, Jasmine-nak van esélye bármit reagálni, nem csak tehetetlen sodródni az árral, melyben a hullámokat én korbácsoltam. Nem kívánom rabolni az időt, csak egy kis időre állok meg, elszakadva ajkai látványától és nézek azokba a gyönyörű kék szemekbe bűnbánó komolysággal, pimaszságtól mentesen. - Ne haragudj, hülye voltam... - Foglalom össze négy szóban, amit korábban hosszabban kifejeztem, de el akartam mondani úgy is, hogy csak Szöszi hallja, csak neki szóljon közönség nélkül, elvéve minden cifra körítést, Delgado-féle bő lére eresztést, és a pillantásomban, közelsége kiváltotta halk sóhajban ott van a még ki mondani nem tudott ötödik szó is: hiányzott. Hogy mennyire, azt csak most érzem igazán, a korábbi rövidke kis csókok előhívtak minden régi emléket, mégis mikor újra megérzem a csókját hosszabban ajkaira hajolva, hogy megvigasztalhassam utólagosan is, újra ráébredek arra, amire az előbb a teszt alatt is: emlékeztem, hogy eszményi a csókja, de hogy ennyire...! Gyengéden szorítom közben még jobban magamhoz őt, realizálva a problémát: az előbb nem a kezét volt nehéz elengedni, hanem majd Jasmine-t magát lesz nehéz elengedni, mikor Aliyah egyszer visszatér. Mert előbb vagy utóbb, de vissza fog jönni, leltár szerint el kell számolnia Jasmine-nal.
*Talán nem úgy hangzott, ahogyan szerettem volna, a kérésem, hogy soha többé ne csináljon velem olyat, hogy azt mondja vége. A szívem és a lelkem vezérelte szavaimat, az eszem pedig bármilyen jól is eltervezte, az utolsó pillanatban visszakozott. Éreztem Vadember szavaiból, hogy kibúvót keres, hogy az ígéret ne legyen végleges, mégis rábólintson. Valójában csak azt szerettem volna, ha már egyszer kimondja, akkor érezze is úgy és ne csupán a körülményekre fogja, arra, hogy veszélyes és nem tehetjük meg, hogy mindazért nincs jövőnk, mert két külön világban élünk, melyet egyikünk sem választott. De félve attól, hogy ez az egész csak egy szép álom melyből hamarosan felébredek, azt mondtam, azt kértem, amit éreztem magamban. Ráadásul Aliyah sem könnyítette meg a helyzetet, vizslató szemeit magamon éreztem és elmémben hallottam korábbi szavait, amit még annak idején mondott, hogy elszabadulva Tywinnától a vendéglátóimhoz kísérve végre magamba zuhanhassak. Faggatott, hogy mi miért történt, de nem volt kedvem újra elmesélni mindent, így csak kéretlen tanácsokat kaptam abból, hogyan tartsuk meg a férfit akit szeretünk. Még tiltakozni sem volt erőm, így gondolom a mostani kíváncsisága is ennek szól. Vadember azonban tett arról, hogy kizökkenjek abbéli félelmeimből, hogy mindez csak egy álom. Újra éreztem ajkait és erős ölelését amire egész télen vágytam, éreztem a borostáját arcomon, csókjának nevetős játékát, és ez valamennyit visszahozott abból a csodálatos napból, amit vele töltöttem. Szerencsére nem a földön kötöttünk ki, így felegyenesedni is könnyebb s Aliyahoz fordulok arra kérvén a nőt, hogy hagyjon minket magunkra. Bízom abban a hitében, amiben nem cáfoltam meg, hogy nem mond ellent, ám arra nem számítottam, amit végül fenyegetésként Vademberhez címez. Nagy erőfeszítésembe telik, hogy visszatartsam a nevetést, még ajkaimra szorított tenyerem alól is kihallatszik némi halk kuncogás, és Vadember sem könnyíti meg a helyzetemet azzal, hogy szó nélkül bólogat. Nem, neki hozzá kell tennie még, utalva az én játékos fenyegetésemre, esélyem sincs arra, hogy ne nevessek hangosan. Némileg tompítja a tenyerem amit nem veszek le a számról mindaddig, míg Aliyah el nem tűnik a szemeink elől, de aztán egyszerre nevetjük el magunkat Vademberrel, immár szabadon. Egyik kezem mutatóujjával törlöm le szemem sarkából az utolsó könnycseppet, amit már a derű és a nevetés hagyott ott árván, de ajkaim szünet nélkül mosolyognak. * -Nem, nem vagyok szomorú, de borzasztó humorod van. *Amit persze én indítottam el azzal, hogy elásom a kertben ha megint azt mondja vége, de emellett megpróbálok észrevétlenül elsiklani. Vigasztalásra vágyom, a csókjaira melyek még akkor is megborzongattak, amikor csak gondoltam rájuk, azzal kínozva magamat, hogy soha többé nem érezhetem forró ajkait az enyémeken, a bőrömön a nyakamnál, vagy kicsit lejjebb, vagy sokkal lejjebb. Belesimulok az ölelésébe úgy ahogyan régen, karjaimmal átfonom a nyakát és elmerülök ajkainak édes kényeztetésébe. A lelkem megnyugszik és biztosan érezhető a testemen is ahogyan az eddig önkéntelenül megfeszülő izmok – arra várva mikor akarok elszaladni – elernyednek. Tekintetem megtelik fénnyel mikor egymásra nézünk s mikor megszólalok, még érzem csókjának nyomát az ajkaimon. Nem engedem el, ahogyan ő sem engem, de ez már nem görcsös kapaszkodás mint korábban a kabátjába markoló ujjaimé, kezem el is kalandozik közben hajába túrva, magányos tincseket próbálva ujjamra csavarni, míg másik kezem a nyakát cirógatja.* -Meggondolatlan….hiányoztál. *Egy mély sóhaj után mondom ki azt az egyetlen szót, amit szemeiben látok, s tenyerem mégis inkább az arcára simul.* -Fájt a hiányod, az is, hogy még csak tervezgetni sem tudtam, várni a napot amikor találkozhatunk. Ha te is így éreztél, miért akartál véget vetni? *Adtam neki lehetőséget, még Tywinnát is elküldtem volna ha azt mondja, beszéljük meg négyszemközt, de esélyt sem adott. Nem értettem és most sem értem miért. *
Simán megérte bevállalni Aliyah fenyegetését és a kockázatot, hogy mit reagál majd a visszaszólásomra, mert Jasmine nagyon édes, ahogy a nevetését egyre kevésbé tudja visszatartani. Kitartóan tapasztja finom kezét a szája elé, de még így is tökéletesen hallani, hogyan csilingel a nevetése. Felszabadultan. Az utolsó, hangbéli korlátot akkor veti le, mikor a perdai nő puffogva-morogva távozik, valószínűleg szándékosan intézve úgy, hogy minden szót jól halljunk és értsünk. Kellett ez a nevetés mindkettőnknek, mintha ezzel ráztuk volna le mindazt a szomorúságot, ami hónapok alatt a vállainkra, de még inkább a szívünkre nehezedett. Ezek után csak tessék-lássék módon ellenkezem, hogy vigasztalnom kellene Szöszit, hiszen a mosoly immár nem tűnik el az arcáról, sem pedig a szemeiből, de tudom, hogy késedelmi kamattal kell megadnom minden elmaradt csókot. Egyáltalán nincs ellenemre a "büntetésem", szívesen rovom le a tartozásomat. - Taníts, úrnőm! - Pimaszkodok még ennyit, mikor borzasztónak nevezi a humoromat, amire éppen csak nem pukkadt meg a nevetéstől. Ám további pimaszság nem várható tőlem, inkább egy tisztességes bocsánatkérés, ami csak neki szól, része a vigasztalásának. Lehet e ponton viszont már mindkettőnket jobban érdekel a vigasztalás további részei, az ölelés, a szorosan karomba zárás, és persze a csók, nem sietve el, hanem megadva a módját. Micsoda örömöt, magabiztosságot és energiát tud adni, ha csók így lel viszonzásra, ahogy Jasmine adja, ahogy átölel hozzá, hát még az, ahogy érzem, miként nyugszik meg és lazul el, annak jeleként, hogy biztonságban érzi magát velem, a karjaimban. Nem fél attól, hogy újra megégeti magát, hanem ennyire megbízik bennem. Nagy felelősség, azt pedig sosem szerettem, de most valahogy félre tudom tenni aggodalmaim és élvezem mindazt, amit ad és hogy végre én is adhatok neki. Igaz, csak addig tehetem most, míg ajkaink el nem válnak, elmosolyodok a jelzőn, amit kapok, ami egy lényegesen enyhébb szinonimája annak, amit én használtam, de a mosoly akkor szélesedik ki, mikor kimondja azt a szót, amit én valamiért képtelen vagyok. Most sem teszem meg, csak egy újabb nagy csókot nyomok ajkaira rá válaszként, némán. Lágyan simogatom a hátát s a mozdulat csak akkor áll meg, mikor elér a kérdés. - Tehát a hülye vagyok nem volt kielégítő magyarázat? - Teszem fel a költői kérdést kis mosollyal, de érzem, hogy ebből nem jövök már ki. Adhatnék újabb és újabb csókokat, hogy elfelejtse Szöszi a kérdését, ám ez csak ideiglenesen szólna és a legtöbb nőnek megvan az a bámulatos képessége, hogy később, a legváratlanabb helyzetekben hozakodjanak elő a megválaszolatlan kérdésekkel. Márpedig ez olyan lenne, hónapokon át ezen rágódhatott, kereste a miértekre a választ, ha gondolt arra, hogy nem egészen önszántamból vetettem véget az egésznek, ami köztünk van vagy volt. Próbáltam helyes döntést hozni, ahogy mondtam is nemrég, de ez összetett dolog volt. - Egyrészt nem tudtam, hogy így fogok érezni, még hónapok múltán is. Az volt a terv, hogy majd elfelejtjük egymást szép lassan... - Kicsit elhúzom a számat mintegy suta bocsánatkérésként. A teljes igazság az, hogy azért is ittam le magam annyira, mert tudtam már akkor, hogy ez nem lesz olyan könnyű felejtés, mint más esetekben volt. - Másrészt Tywinna ismer engem is és a húgomat is. A húgom nem ellenálló, a családból csak én vagyok ilyen szerencsés idióta. Rólad a legtöbben úgy tartják, hogy Jenkins szeretője voltál, de ha az nem is a felesége váratlan kiolvadása miatt, akkor minimum a kéme lehetsz, mert jóban vagy a kancellárral, rendszeresen találkozgattok. Tavaly is, idén is. Hogy mindig csinosabb vagy, mint általában. - Beszéd közben néha el-elpillantottam a hajára, arca egy-egy részletére, de itt a szemeibe nézek, hogy tudok az idei teázásáról is. Tudtam a válásáról is, és valószínűleg Raven megüzente volna érdekességként azt is, ha újra férjhez ment volna. Raven figyeli őt, ahogy a kancellárt is, s mintha meg akarna még mindig győzni arról, hogy Szöszi kém, pedig nem is tudja, hogy nyár óta találkoztunk és mi minden történt azóta... - Megijedtem, hogy mi van, ha tényleg az vagy, és Tywinna révén már tudtad az igazi nevemet is. Tudtad a húgom nevét is. Külön-külön se gyakori a két név, de testvéri párosításban főleg nem az. Féltettem a családomat. Tywinna terve, hogy elhíresztel engem, téged is bajba sodort volna, téged is féltettelek, a családoddal együtt. Mi van, ha a kancellárnak nincs elég hatalma vagy kedve, hogy kimentsen ebből téged? Ha feláldozhatónak talál? - Simítom meg az arcát finoman, tekintetemmel követve ujjbegyeimet vonásai szép ívén. Nem mondom ki ezt sem, de féltésemben benne van az is, hogy számomra is fontos Jasmine. Akkor se akartam volna neki rosszat, ha tényleg kém lett volna. - Harmadrészt az is ijesztett, hogy úgy tűnt, komolyan gondolsz velem, ha nem is annyira, mint Tywinna. Velem nem szabad senkinek sem úgy gondolnia, jövőt remélnie, se városinak, se perdainak, se ellenállónak... - Ezt már nem a szemeibe nézve mondom, hanem oldalra lefelé kitekintve, el kellene még ehhez mondanom valamit, sokáig úgy sem halogathatom, most mégis remélem, hogy ennyivel is beéri Jasmine, még ha ez így ebben a formában nem fest rólam előnyös képet. Ellentmondásos. Ne tervezzen velem, nem lesz ennek jövője, mégis fontosnak érzem, hogy jó benyomás alakuljon ki rólam, mintha lenne jövő. - Negyedrészt ott volt Tywinna, akivel barátok vagytok és miattam vesztetek össze. Én nem érek ennyit. Szóval ha ma úgy válunk el, hogy mi... járunk újra... - Bizonytalanul keresem meg a tekintetét, mert hát benne van a pakliban, hogy inkább visszavonja azt, amit még negyed órával ezelőtt döntött és inkább kihátrál. Bizonytalan vagyok abban is, hogy annak nevezhetjük-e mindazt, ami volt meg ami most folytatódna, hogy járunk. Csodás kis társadalmunkban a túl hamar elrendezett házasságokkal egyes fogalmak megkérdőjeleződnek. - ... akkor felkutatom valahol a vadonban Tywinnát, bármerre is jár mostanság és beszélek vele rólunk. Ha megint pofozkodós kedvében lenne, ezúttal rajtam csattanjon. - Kis mosolyba rándul a szám sarka takargatni próbálván, hogy némileg izgulok, megint. Mit fog mondani Szöszi? Meggondolja-e magát? Megbántottam-e megint? Én mondtam, hogy nem szól mellettem racionális érv... Mégis arra vágyom, hogy olyan bolond quorsa legyen, mint amilyen én vagyok.
*Aliyahnak igaza volt, bár én is tudtam, hogy Vadember bolond ember, a szónak a legszebb értelmében, ha ugyan lehet ilyet mondani. Ez a bolondság az ami először megnevettetett, legye bármilyen pimasz is, és a vadsága, amiről a nevét is kapta tőlem, az a lazaság amivel bármit képes kezelni. A humora sem mindennapi és csodálom, hogy még csak gondolkodnia sem kell, egyből bármire rá tud kontrázni, ahogy Aliyah szavaira is és most az enyémre. A könnyem már nem a szomorúságtól hanem a derűtől csillan meg a szemeimben, pimasz megszólítására orromat ráncolom s csak megbököm az ujjammal a mellkasát, amihez nem sokkal később már testemmel simulok. Hiányzott, nem tagadom. A csókjai, az ölelése, a jókedve, az, hogy úgy nézzen rám ahogyan csak ő tud, amitől nőnek érzem magam. S nem félek kimondani, az még nem kötelezi semmire, ha tudja mennyire hiányzott és persze azt sem árt tudnia, hogy amit tett meggondolatlan volt. Egyik pillanatról a másikra, hiszen ott a kikötőben láttam a szemeiben, hogy nagyon várt rám, egy röpke pillanatig ott volt az öröm az arcán amikor meglátott, míg Tywinna be nem sétált a képbe, hogy jelenlétével mindent felforgasson. Abból az érzelemből hogyan született meg végül a szakítás gondolata, nem tudom. Azóta is erre keresem a magyarázatot, de csak Vadember adhat rá választ. Nem lesz kellemes megtennie, ezt abból is érzem ahogyan lágy simogatása abbamarad, de most az egyszer nem sajnálom. Muszáj megtudnom, noha legutóbb is nagy baj és szomorúság lett abból, hogy valamit nagyon meg akartam tudni, de most kettesben vagyunk, talán meg tudjuk beszélni, hogy később ne legyen köztünk félreértés. * -Az, hogy…bolond vagy, tény, a miért az talány. *Nem tudom kimondani a hülye szót, ha magára mondja szíve-joga, de én megbántanám vele még akkor is ha tréfásan mondom ahogyan ő adta elő. A bolond, egy kicsit könnyedebb, szelídebb megfogalmazás, számomra óriási a különbség. Ettől persze még kíváncsi vagyok, mert nem napok, hetek átrágott öntése volt azt éreztem, mi változhatott egyik percről a másikra, mi volt az amin gondolkodott és végül erre késztette. Már csak azér is tudni szeretném, hogy ha lehetséges, máskor el tudjuk kerülni, vagy ne emlegessük az okot, tegyünk úgy mintha nem is létezne, bármit, csak ne legyen megint derült égből villámcsapás. Elhatároztam, hogy végighallgatom, nem szólok közbe, csak a végén teszek megjegyzést, ha ugyan lesz mire. S ez szépen működött is mindaddig, míg róla át nem tért rám, és már a régebben is felhánytorgatott képtelenségnél, hogy Callum szeretője és vagy kéme vagyok, veszem a nagy levegőt…de aztán az ellenkezésemet megakasztja valami. Nagyon át sem kell gondolnom, hiszen egyértelmű amit rólam mond, amiről nem is tudhat, márpedig olyan részleteket mond ami megdöbbent. Szemöldökeim összerándulnak, homlokomon gondráncok gyűlnek, harag helyett inkább csalódottság ül ki az arcomra. * -Te figyeltetsz valakivel? Honnan tudod mikor találkoztam Callummal? *S ekkor eszembe jut az az érzés ami egy ideje kerülget, de képtelenségnek gondoltam. Mintha valaki figyelne, követne, ott lenne a sarkamban, éreztem a pillantást a nyakszirtemen, de valahányszor hátrafordultam, nem láttam mást, mint ismerős arcokat. Végül eszembe jut, csak mert megint megemlítette a húgát, s mivel ő nem ellenálló, bárhol is él és dolgozik, a Városban is felbukkanhat. * -A húgoddal? *Elnézek mellette, a fejemben rengeteg gondolat kavarok, a lelkemben ugyanennyi érzés. Azt hittem jobb lesz, idővel változni fog valami és reméltem is, de csak rosszabb lett minden. Még mindig nem bízik bennem, és soha nem is fog. Ez ott marad kettőnk között mint egy láthatatlan fal, amiről megfeledkezhetek kis időre, de újra és újra felbukkan majd. Nem az lesz a vesztünk, hogy lebukunk, hanem a bizalmatlanság. S ez elszomorít. Vadember közben folytatja, és csak bólogatni tudok, mert tényekkel vezeti fel a félelmeit, melyek az én félelmeim is voltak, de hittem, hogy Tywinnával meg tudom beszélni, ha végre el tudom magyarázni neki, miért is olyan bonyolult az életünk, miért nem mehetünk egyszerűen arra amerre szeretnénk, miért nem azzal élünk akit szeretünk, miért kell bujkálnunk. De nem csak Tywinnán múlik az egész. Bármennyire is bízom Callumban, mégis csak kancellár és ezért szenvedtem a vele való beszélgetés során is. Szívesen elmondtam volna neki, mint a barátomnak, hogy boldog vagyok, hogy találkoztam valakivel és Charles árnyékát már elsöpörte…de nem mondhattam el és még egy egyszerű kérdéssel is bajban lettem volna. Ha rákérdez miért nem akarok beszélni arról, aki boldogságot hozott az életembe, ha rákérdez arra, hogy nős-e, s azért. Még ez a kérdés is zavarba hozott volna, s bármit is mondok, rögtön rájön, hogy tilosban járok. Vajon abban is segített volna? A szomorúság ott marad az arcomon, hiába érzem finom tenyerének simogatását, a kérdésre én sem tudom a választ. A féltése jólesik, legalább arra a ki nem mondott kérdésemre megkaptam a választ, hogy fontos vagyok a számára. Már ezzel is megelégszem. Lassan megingatom a fejem, hiszen nem tudok mit mondani rá, nem tudok vitatkozni vele. A folytatás sem jobb, de legalább őszinte. S tudom, ez az amit nem akartam, hogy bármikor is érezzen, előtte is titkoltam, elhallgattam…de a neki írt üzenetekben benne volt, még ha a sorok között is. Azt hiszem nem is neki írtam azokat az üzeneteket, hanem magamnak. Úgy éreztem nem fogja már elolvasni és szabadon leírhatom amit érzek, de hiba volt. S ezért nem mondhatom ki, hogy ő ennél, bárminél, bárkinél sokkal többet ér a számomra. * -Értem. *Hangom kissé rekedt, mert sok mindent nem mondhatok ki, mert elszomorít mindaz amit mondott, mert még így is vágyom rá, vágyom azokra a percekre, órákra amit a magunkénak tudhatunk. Az első mosoly, mely eléggé keserűre sikerül akkor bukkan fel amikor Tywinna pofozkodós kedvét említi meg. Kezem, ha az övé még arcomat fogja, akkor rásimul az övére, ha nem, akkor megkeresem, hogy ujjaimat az övéibe fűzzem. Bátorításként? Hogy legyen egy biztos pont, egy kapaszkodó mikor megszólalok.* -Tywinna már megnyugodott, új céljai vannak. Majd én beszélek vele, Elorakban úgy is összetalálkoztok majd, fogadót nyitott. Már akkor tervezte, amikor összezörrentünk, azóta teljesen belevetette magát, még engem is be akar fogni. *Elmosolyodom a gondolatra, és arra, mennyire megijedtem, amikor közölte, hogy ő választ nekem „munkaruhát”. A keserű dolgok csak ezután jönnek s fel is nézek Vadember szemeibe. Néhány dolog tőlem is magyarázatra szorul.* -A kémed sok mindent nem vett észre. Találkoztam Callummal, ő a barátom, bármennyire is furcsának tűnik. És igen, kiöltöztem, megpróbáltam magam összeszedni, hogy ne lássa rajtam, mennyire szomorú és elkeseredett vagyok. A családomon kívül ő az egyetlen aki törődik velem, de sem neki, sem másnak nem mondhattam el, hogy mi történt. Sem azt, mennyire boldog voltam a tóparton, sem azt, hogy szomorú a kikötőben és azután. Iszonyú nehéz volt, mindezt magamban tartani és egyedül feldolgozni. S pont azért, mert nem tudom mit tenne ha tudomást szerezne rólunk, akkor is ha boldognak lát, nem árultalak volna el ha rákérdez. Legfeljebb annyit tudott volna meg, hogy ellenálló vagy és az az én bűnöm, de a nevedet nem és mást sem. A húgodról sem beszéltem volna. Hazudni nem tudok, de hallgatni igen. *Sosem fog hinni nekem, de muszáj volt elmondanom. S mondanám azt, hogy nem gondolok vele komolyan, ahogy azt kérte, de ezt sem tudom megígérni.* -A kapcsolatunkat, bármilyen is legyen, igenis komolyan gondolom. Különben nem érdekelne, hogy mi lesz veled, ha lebukunk. Komolyan gondolom, mert másképp nem tudom, de nem kérem, hogy ígérd meg, örökkön-örökké. Nem foglak számonkérni, nem leszek féltékeny és nem remélek jövőt sem. Csak a legközelebbi találkozásig gondolok majd. *Elfogadom, bármit is tud nyújtani, de most én várok szívszorongva, hogy neki jó-e az amit magamról mondtam, vagy ez volt az utolsó találkozásunk. Legfeljebb összefutunk Elorakban, és elmegyünk egymás mellett. Hogy hogyan fogok érezni, az már az én dolgom. *
Ott még van okom mosolyogni, mikor ő is lebolondoz engem, sőt, tényként kezeli. Ennyien csak nem buggyantak meg, szóval lassan el kell fogadnom, hogy ez tényleg tény, és valóban hízelgőbb a hülyénél a bolond. Érzékeltem, hogy még ezt a szót sem akarja kimondani. Hogy általában vagy miattam, majdnem mindegy, de őt ismerve mind a kettő egyszerre és mind a kettő rész megmosolyogtat. A mosoly viszont eddig tart, mert menekülőutat nem hagy, a miért érdekli. Nem ítélhetem el, régóta rágódhat rajta, nekem meg volt időm magamban tisztázni mindazt, ami lejátszódott bennem akkor ott a kikötőben és utána a motorra ülve tépelődve vagy négyszer visszafordulva, és miért adtam a fejem menekülésként két napnyi matt részegségre. Nem szól közbe egy ideig, csak amikor a kényes részhez érek, ami az őt illető pletykákat veszi sorra. Mire felelnék az első kérdésére, addigra kapok még kettőt és ebből az utóbbi az aggasztó. Magamban visszapörgetem, miket mondtam, de az alapján nem utal semmi arra, hogy Raven lenne a megfigyelő, még ha igaz is. - Ööö, mi? Nem, nem vele. Mármint nem is figyeltetlek! Majd elmondom mindjárt... - Rázom meg kicsit nemlegesen a fejemet, de szerintem leginkább azért, hogy addig is elpillanthassak másfelé, mert rossz látni, hogy mindaz, amit mondtam, milyen tőr let a szívébe, de ha már belekezdtem, végig akarom mondani többnyire egy szuszra, azután majd felelek a kérdéseire, szavaira. Abban bízom, hogy most ketten vagyunk, jobban van rá időm, lehetőségem. Legalább a kezem nem fejtette le az arcáról, de láthatóan nem is vigasztalja, szomorú marad és Jenkins-t illetően csak ingatja a fejét. Aztán tudom még ezt folytatni is, látom, hogy ezt nem akarta volna már hallani, de már nem tud a saját maga keltette helyzetből szabadulni, végig kell hallgatnia. Akkor is tudná, mit akarok mondani, ha félbeszakítani azzal, hogy elhallgattat egy csókkal. De ő inkább végighallgatja, bármennyire is fáj. Eszembe jut az egyik levele egy sora: a fájdalommal érzi, hogy él. Hogy lehet ebből a gödörből kimászni? Ujjaimat összefűzöm az övéivel, én éppúgy rászorulok jelenleg a bátorításra, mert rá kell jönnöm, hogy küzdeni akarok Szösziért és nem akarom, hogy igaza legyen: csak egy még fájdalmasabb elválás vár ránk most. Nem lehet máris vége, mire Aliyah visszaér és nem a perdai nő fenyegetése miatt. Semleges témával kezd Jasmine, Tywinnát említi és némileg feljebb is moccannak a szemöldökeim, hogy micsoda váltást eszközölt a perdai nő, pedig részben nem kellene meglepőnek lennie. Rémlik, hogy a Tűzvölgyben is említette, mennyire jól tud főzni. - Ha úgy is összefuthatok vele, akkor annál inkább nekem kell vele beszélni. - Pontosan azért, amit az előbb is mondtam: ők barátnők, Tywi haragja engem érjen, főleg, hogy a fogadóban tervez Szöszivel. Fogalmam sincs hogyan gondolja, kicsit összébb is vonom a szemöldökeim, míg Jasmine mosolyog, de nem kérdezek rá, ez mit jelent. Majd később, előbb mást kell tisztázni, és ahogy erre Jasmine is rájön, szép mosolya úgy halványul el teljesen az arcán. Nem szólok közbe, végighallgatom most én őt, még ha zavar is a "Callum" szó, hogy csak így említi, zavar az is, hogy zavar, nem kellene zavarnia, nem? Egy tünékeny kis mosoly akkor észlelhető a tekintetemben, mikor a tópartot említi, hogy aztán a kikötő szó elmossa azt onnan a szemeimből. Valóban nem hiszek neki, látszik, hogy szólnék, ellenkeznék, de nem teszem. Habár nem azért, amire gondol, hanem hogy tudna-e hallgatni? Ha megtudnák, hogy milyen szoros szál fűzi egy ellenállóhoz, vajon a kancellár nem tenne meg mindent, hogy akár erővel, de kipréselje belőle a lehető legtöbb információt? Ritka kivétel, aki nem törik meg, és nem hiszem, hogy Jasmine az lenne. Szerintem én sem lennék ehhez elég erős és bátor... Az viszont jól esik, hogy a szándéka ez, hogy védene a végsőkig nem csak engem, hanem azokat is, akik számomra kedvesek. Jól esik, ahogy kimondja, érdekli, mi lenne velem, de valami fura, csak még nem jöttem rá, mi. Míg ezt végiggondolom, addig reagálok arra, amit korábban kérdezett és amit most is említett: a kémem. - Nincs kémem és nem figyeltetlek. Az ellenállóknál is csak a legjobb barátom tudott rólad, ő nem fecseg. Meg talán a RebellIvó csaposa, sok mindenre nem emlékszem, de belőle kínzással se lehetne semmit kiszedni... - Gondolkodom el egy másodpercre, majd hagyom a fenébe az egészet, mert csak azt nem mondom így, amit valóban akartam. - De a lényeg, hogy én nem kértem meg senkit, hogy tartson szemmel téged, főleg nem a húgomat, ő sem tud rólunk. A JL figyeli a Kancelláriát, az összes rokont, közvetlen beosztottat, barátokat, találkozókat, így érthetően ebbe a körbe belekerültél te is. - Oké, ehhez azért hozzáköltöttem, de szerintem húgom napjai valahogy így telnek. Kukkolja a kancellárokat és keresgél, mire csaphat le. Nem mondhatom el, hogy húgom a JL, azt sem, hogy valóban ő figyeli Jasmine-t, de az igaz, hogy nem kértem meg erre. Viszont nem is tudom leállítani anélkül, hogy ne fogna gyanút, ám ha gyanút fog, annál jobban figyelné Szöszit. Valamiért mindenáron be karja bizonyítani, hogy Jasmine kém, bár úgy sejtem, ezt többnyire szeretetből teszi, hogy engem megvédjen. - Az aratási ünnepségen azt mondtad, hogy nem vagytok vagy voltatok szeretők és nem vagy kém sem. Én hiszek neked. Hinni is akarok. A kikötőben is hinni akartam, mégis megijedtem a lehetőségtől, hogy mi van, ha tévedek? - Húgom jópofa vicce, hogy Szöszi keblei között ő jusson az eszembe nem úgy működik, ahogy azt ő gondolta. Igaz, azóta mell-közelbe nem kerültem, most vagyok hozzájuk a legközelebb, de nem hiszem, hogy húgom képe jelenne meg. Viszont valahányszor meghallom a Jenkins nevet, Raven jut eszembe és mindaz, amit feltételez Szösziről. Mint valami rossz mérget, a bizalmatlanságot csepegteti minden egyes Szösziről szóló "bizonyító" jelentéssel, eleve ellehetetlenítette, hogy el tudjam Szöszit felejteni. Na meg kivívja a dacos ellenkezésemet, hogy nem, nem lehet kém Szöszi és csak barátok lehetnek a kancellárral maximum, akármilyen csinosan jelenik is meg. Mindig vártam húgom üzeneteiben, hogy említi őt, de tartottam is attól, hogy mit fog írni. Mikor jön az a hír, hogy újra férjhez ment? Ám mielőtt elgondolkodhattam volna azon, ez miért is gond, addigra megjelent az üzenetben Jenkins neve, s vele megint itt ez a rohadt bizalmatlanság... Elgondolkodom egy kicsit azon, amit mondott, látom, hogy várja a választ, s nem kínozni akarom azzal, hogy nem sietek megszólalni. Kényelmes lenne rábólintanom mindarra, amit ajánlott nekem, de nem tetszik az alku rá eső része, mindaz, amit jelent és amilyen érzést kivált belőlem. Így már nem is lenne olyan kényelmes az a bólintás. Megrázom egy kicsit nemlegesen a fejemet, s közben el is kezdem mondani. - Ez így nem lesz jó, Jasmine, ha már komolyan gondolod mindezt köztünk. Azt elfogadom, hogy nem kérsz örökkön-örökkét, én sem kérek tőled, és rendben van, hogy csak a következő találkozóig tervezünk, de igenis legyél féltékeny és igenis kérjél számon, ha úgy tűnik, hülye voltam! Azt kérdezted a kikötőben, hogy mi tenne boldoggá engem? Hát az biztos nem, hogy meg kell játszd mellettem, hogy minden klassz és faszányos! Jobban szeretném, ha elmondanád, ha valami bánt, nem pedig megalázkodva eltűrj és lenyelj minden szart, csak hogy ne szakítsunk újra. - Azt a kezünket hagyom úgy, amelyikkel összefontuk ujjainkat, de a másikat most visszavezetem arcához, finoman cirógatom hüvelykujjal, s keresem a tekintetét, ha esetleg másfele nézett el, míg engem hallgatott vagy ha valamilyen oknál fogva lehajtotta volna a fejét. Félig mosolyogva, de félig komolyan folytatom. - Én azt a büszke nőt akarom, akit ott a kutatóállomás mellett megismertem, azzal a tűzzel, amivel lecseszett, mert kiborítottam a festékét és eltörtem az ecseteit! Azt a nőt, aki számon kért egy leszakított virágért vagy levélért, és számon kért, mert nem a bogát kapta, hanem a motort és még sorolhatnám! Nem akarom, hogy miattam más legyél, hogy magadba fojtsd, ami elszomorít vagy elbizonytalanít, mert ezzel örökre a kikötőben ragadunk, én viszont nem akarom azt még egyszer. A mosolyodat szeretném, az örömödet, de szeretnélek kiengesztelni, ha a mérgedet kapom és megvigasztalni, ha a könnyeket adod. - Úgy vélem, egyikünk sem attól lesz boldog, hogy a boldogságot meg kell játszanunk egymás előtt. Egy ideig telik szép cseppenként a pohár, de aztán nem fér bele több, kiborul és a másik nem fogja érteni, hogy mi történt hirtelen. Márpedig bármennyire is csak egy kicsit tervezünk előre egymással, ez attól még egy kapcsolat. Szerintem rövid idejű, minden kapcsolatom az volt, de az alatt a rövid idő alatt igazinak akarom megélni, nem egy színjátéknak. Azért fájjon, mert igazi volt, és ne azért, mert egy hazugság volt. - Azt ígérd meg, hogy önmagad leszel mindig, bármilyen következménytől is tartasz. Én pedig ígérem, hogy nem akarok okot adni a féltékenységre: amíg azt nem mondjuk, hogy vége, csak te vagy. Nem akarok több kikötőt, de ígérek több tópartot és vízesést. Meg tengerpartot is. - Kacsintok egyet a végére, a leendő szöktetési tervem megemlítésére, bár a helyszín korábban is felmerült közöttünk, nem véletlenül küldtem neki képeket a tengerről. Persze hogy mikor kerítünk rá sort, azt nem tudom. Célszerű lenne nyáron, nem olyan hideg a víz, de ehhez az kell, hogy még akkor is tartson ez a kapcsolat.
