A nagy kérdés elhangzása után szívem szerint azonnal rávágnám, hogy mindkettő, azaz planekommandós, mert úgy gondolom, hogy a közös munka miatt hatással vagyunk egymásra, ám az utolsó pillanatban lefújom az új titulus kiosztását és megtartom magamnak a gondolatmenetet, tekintettel a szálló por magas koncentrációjára és nem mellesleg társam idegeire is. - Rendben, legközelebb majd szólok a rosszfiúknak, legyenek kedvesek hamarabb elárulni a gonosz tervüket, hogy mi is időben tudjuk elkezdeni a tervezgetésünket, amivel meggátolnánk az akciójuk sikeres lefolytatását. - adom elő olyan bűnbánó hangon, hogy ha Raven koncentrációja egy pillanatra is kihagy, talán még egyetértőn bólint is a mondatomra és témát vált. Bár attól tartok, hogy ez sokkal érzékenyebb téma számára, minthogy ekképpen elkönnyelműsködje azt. - Látja! - emelem magasba mutatóujjamat, de rögtön korrigálok is. - Akarom mondani, érti ugye, hogy ebben a pillanatban söpörte félre a legjobb partit az életében? Itt vagyok az orra előtt és dicsérem szép szemeit, maga meg mintha nem is tudom mit mondtam volna, felkapja a vizet... - sértődöttségem művészi magaslatokba emelkedik egy pillanat erejéig, majd Parker-re pillantok, kinek szemeiben egyértelműen látszik, hogy már rég elveszítette a fonalat és meg sem próbálja összeszedni a magasröptű elmélkedésünk morzsáit. A Tizedes csicsergését először gyorsított felvételként élem meg, ami lehet, hogy nincs is felgyorsítva, csak úgy pörgeti a nyelvét, mintha legalább kétszeres sebességgel hallgatnék valakit. Fogalmam sincs, hogy mikor vesz levegőt, ha vesz egyáltalán, esélyem nincs közbeszólni, közbevágni, vagy bármi egyebet tenni. Ez a monológ felér egy verbális kivégzéssel, annyi mindent vágnak a fejemhez, hogy nem győzök hajolgatni előle, majd mikor fókuszálni kezdek a közelben lévő gyanús tárgyra, valahogy visszhangozni kezdenek kolleganőm szavai a fejemben és csak arra a szóra térek újból vissza, hogy: "imádom a süket füleket". - Én meg az éles szemeket imádom... na jó, most már tényleg leakadok erről a látom-nem látom dologról. - elmosolyodok, de főleg akkor, mikor látom Raven felrugdosós mozdulatát, ami már önmagában egy látványosság a mai napon. - Higgye el, hálás lesz még azért, ha nem a formás hátsóját pörkölik meg, hanem a mellényt lövik tropára. - cseppet sem érdekel, hogy ellenkezik vagy éppen herélőkések használatával fenyegetőzik, ragaszkodom a viselethez, amit tűzön-vízen át is viszek. - Induljunk, mielőtt még kifüstölne minket valaki... - jelzem az időközben három fővé duzzadt csapatnak, hogy mielőbb húzzuk el a csíkot ebből a tűzfészekből, mert ha jól gondolom, ma nem csupán néhány elcseszett ellenállóval találkozhatunk, ami egyébként megérne egy külön nyomozást, hogy miként jutottak át stukkerrel együtt a kapuk, állítólag rendkívül szigorú ellenőrzésén. De mindezt, ahogyan a többi felvetődött kérdést is, később átbeszéljük még.
- Úgy érzem, hogy elérkezett az idő valamihez, amit már rég el kellett volna mondanom Tizedes! - miután meggátolom, hogy egyedüli és legkedvesebb társam holmi fantomlépcsők után koslasson a korlátozott számú emelettel ellátott épületen belül csak azért, hogy elkerülje az akut és minden bizonnyal halálos dózisú ólommérgezést, időszerűnek látom a tompított fegyverropogás közepette némi belsőmonológnak. - Magácska a kabalám! Ha velem van, nekem nem eshet bajom. - egy röpke mosolyt és kacsintást küldök a teljes parában lévő lány felé, majd az idillbe hajló másodperceket Parker szavai törik meg, melyek nem érdemelnek mást, csak egy előbb is láttatott, szúrós pillantást. - Bocs, hogy közbeszólok, a világért sem zavarnék, de úgy érzékelem, hogy lőnek ránk... - kapja fel a pillantását az újabb horpadásokra, majd vissza rám, de akkor már félreérthetetlenül szembesül összevont szemöldökömmel. - ...tudom, tudom, befogtam, oké. - emeli maga elé kezeit védekezőn és végtelenül bűnbánó arcot vágva lép vissza a sor harmadik helyére, hogy nyugton hallgassa végig a mondandómat. - Mozgás! - az előző mozzanathoz hasonlóan, szinte a hónom alá kapom a sokat szövegelő, csökönyös társnőmet, Matt grabancát pedig szintúgy elkapom és szinte megemelem a földről, ha nem kap magától erőre a futáshoz. Mi már az erkély korlátján ugrunk, esünk, bukunk alá, mire a támadók behatolnak a lakásba és átfutva azon a nyomunkba akarnak érni. Szerencsére belefér az időnkbe Parker lajhárokat szégyenítő lassúsága és Raven zuhanása is, ami nem épp a legromantikusabb lányregényekbe illő érkezéssel elevenedik meg, mert ahelyett, hogy karjaimban landolna, a nyakamba esik, hogy utána azon nyomban a legközelebbi bokorba forduljunk. Nézzük az eset jó oldalát, neki nem esik baja, én meg nem érzem, ha bajom van, a rossz az, hogy sok-sok másodpercnyi előnyt dobunk a jelenettel félre, ami azt eredményezi, hogy a csapat sofőrnője néhány tompa, de határozott ütéshez hasonló érzést regisztrálhat a dereka környékén. - Vigyázzon! - odébb gurítom a frontvonalból és a kezem ügyében lévő karabélyból megeresztek egy hosszúsorozatot az erkélyről ránk lövöldöző népség felé. - Jöjjön Matthew! Futás! - intek a félelmében a falhoz simult fickó felé és felrángatom a golyófogó felszereléssel ellátott Raven-t a földről. - Meg sem kérdezem, hogy miként van, mert minden az arcára van írva. Fusson, ahogy a lába bírja! - igyekszek figyelmet megosztani, ezért leválunk Ms. Software-ről, hogy ne egy nagy célpontot nyújtsunk az időközben a többi utcán lévő különítményes számára. Meg sem lepődök, hogy errefelé is vannak mindent látó, mindent halló vájt fülű szomszédok, akik a legkisebb környezeti, vagy helyzeti eltérést szimatolva máris az utcára csődülnek, hogy közelebbről vegyék szemügyre az ismeretlen autókat, fegyverrel szaladgáló férfiakat még akkor is, ha egy kései időpontról és sötétről beszélünk. - Minél messzebb az emberektől, semmiképp ne a kapu irányába menjen! - tanácsolom az anyósülésre szenvedve magamat, miközben kettőnk közé szorítom a fegyverfejlesztőt. - Ezt biztosan gyorsabban és szakszerűbben kezeli, mint én. - belső zsebemből előhalászom a gépész-masinámat, ami nem csupán a gépészeti feladatok lecsekkolására, hanem minden egyébre is simán használható, ha a helyzet úgy kívánja, És most bizony erősen úgy kívánja, hogy egy pörgő ujjú keresse ki rajta helyzetünket és lőjön be rajta úti célt. - Ne vicceljen, ezt már a nagyim is gond nélkül kezeli. - veszi át a PDA-t és mintha csak varázsolna egyik pillanatról a másikra kerül elő a Város utcahálózatának keresztmetszeti, három dimenziós képe, rajta a pontos helyzetünkkel és az irányunkkal, amerre éppen haladunk. Eközben a mögöttünk érkező járművek közül az egyik eltűnik, ahol mi jobbra fordulunk és megroppantjuk az XS hátulját, ott ők tovább haladnak egyenesen, így a szűk kis utcán már csak egy batár követ bennünket. - El kell érnünk az Imperium-ra tartó tehersiklót, mert, ha leadják a drótot, hogy Parker meglépett, esélyünk sem lesz, tűvé teszik utánunk a Várost és ha megtalálnak, mindannyiunkat megölnek. Tizenkilenc perc múlva vége a berakodásnak - lesem le a pontos időt a jobb sarokból - az az egyetlen esélyünk, hogy eltűnjünk a szem elől és megpróbáljunk tiszta vizet önteni a pohárba. - És ezt a tehersiklós dolgot mégis honnan veszi? - pötyögés közben érkezik a kósza kérdés, amire választ inkább a pilótánknak címzem. - Onnan, hogy van tervem. - hajolok át amennyire csak tudok a közöttünk lévő Parker fölött, hogy Raven jól hallja a reakciómat és dicsérettel illessen, mert eddig meggyőződése volt: Denisov-nak nincsen semmiféle terve. Beszélgetésünket a mögülünk, nagy sebességgel érkező járgány becsapódása szakítja félbe, ami megroppantja az XS hátsófertályát, letör néhány lámpát és behorpaszt egy pár dolgot, ami tuti biztos, hogy nem fog tetszeni a perdai Fangio-nak. - Lépjen oda Moor Tizedes! - pillantok hátra és próbálok ösztönzően hatni a nőre, aki szavaim nélkül is félelmetesen veszi a kanyarokat az utcák kanyarjaiban. - Ide... vagyis, oda... ott, hölgyem, jobbra, utána pedig egyenesen, az az út a tó mellé visz minket, garantáltan senki sincs a környéken és mindkét siklóállomás arrafelé található. - Mindkettő? A Városban egy helyen van ilyenkor berakodás, vagy nem? - vágok értetlen képet, mert ez még nekem új. - Azt írja, hogy két rakodóhely ismert, közöttük néhány kilométer a távolság. - amíg átveszem az információhordozót lövések érik el a kasztnit, de mivel nem golyóálló a verda, át is hatolnak rajta. Bajt nem okoznak, de túl közel vannak már üldözőink, ideje tenni valamit, mielőtt nagyobb gondunk származik. - Itt kell ráfordulni a tóparti útra! - szinte bekalimpál a kormányt tekergető elé olyan elánnal mutatja, hogy merre is kell továbbhaladnunk. Ha sikerül ráfordulnunk egy rendőrkanyarral a Földön egykoron legalább két sáv szélességűnek minősített útra, jobb oldalon a tó tükrén csillognak a Város fényei mely csupán néhány méterrel van alacsonyabban és egyetlen egy hosszú korlát választ el minket tőle. - A francba... - adok hangot elégedetlen felbőszültségemnek, mikor a soron következő sorozat elől kell lehúznom a nyakamat. - Nyissa ki a jobb oldali Tizedes! - gőzöm nincs, hogy melyik villogó, sípoló vagy brümmögő gomb vagy joystick nyitja ki, fel, vagy húzza oldalra az ajtót, de egész biztos, hogy kormányról is vezérelhető. - Parker, fontos feladat lesz. Ha szólok, ragadja meg az övemet itt! - mutatom, hogy legyen tizenöt másodperce megemészti a hallottakat mielőtt élesben történik minden. - Már nagyon unom ezeket itt mögöttünk! - belekukkantva a kezemben lévő Khimeira lőszertárába, elégedetten biccentek és elégségesnek gondolom a feladathoz. - Jöhet az ajtó! - remélhetőleg segítségemre lesznek társaim és mind Raven, mind pedig az övfogónak felcsapott Matt is eleget tesz kérésemnek. Amint az ajtó kinyílik, hanyatt hajolok ki az XS-ből, megtartom magamat, de Parker-nek mindenképp segítenie kell a stabilizálásban, hogy véghez tudjam vinni a műveletet. Tiszta célpontként lógok ki a járműből és nem is kell tovább provokálnom, szó nélkül megkapom a nekem szánt szeretetlőszereket, csak hát hála a lenyűgözően vezető, cikázó és forduló infotech-es kollegának, nem sikerül eltalálniuk. - Tartsa egyenesben Raven! - ordítok be a fülkébe, hogy a menetszéltől és minden egyéb zajtól is kivehető legyen, amit kérek. Ha megvan, célra tartok és meghúzom a ravaszt. A karabély engedelmesen köpködi magából a lövedékeket, melyet az ellenséges batár jobb kereke felé küldök. Ha az első még nem is, de a sokadik becsapódás már megteszi a hatását és kilövi a kereket, ami azt eredményezi, hogy a jármű visszafordíthatatlanul jobbra kezd húzni, nem, vagy csak alig reagálva az ellenkormányzásra. Mivel óriási a sebesség, a fizika törvényei pedig könyörtelenek, a járgány átszakítja a korlátot és a néhány méterrel alattunk lévő tóba ugratva egy pillanattal később be is csapódik. - Igeeeen! - tör elő Matt-ből a kiáltás, mikor érzékeli a mögöttünk érkezők teljes amortizációját. - Remélem nem kétéltű volt... - visszahúzom magam, de mielőtt bármi egyebet mondhatnék a nagyérdeműnek, az üldözésünk elején eltűnt másik fekete gépszörny pontosan előttünk várakozik keresztbe állva az úton. - Ezek meg mit csinálnak? - pillant előbb rám, majd Raven-re az este főszereplője, de nem igazán tudom rá a választ. - Tizedes, maga szerint honnan indul a ma esti tehersikló? Csupán egyetlen esélyünk van és jól kell döntenünk. - ha hibázunk, végünk, de ezt azt hiszem, nem kell ecsetelnem, magától értetődik. - Csapjon oda nekik! - kedvem lenne használni az XS fegyverzetét, de ez a modell nincs felfegyverezve, mert hát eredeti célunkból kiindulva a közelében sem kellene lennünk lövöldözésnek. Így aztán marad az, hogy társamra bízzam a döntést, a válaszlépést és a csapás erősségét.
*Denisovot nem hatja meg a siránkozásom, engem meg az ő magyarázata. Naná, hogy komolyan veszem, mert körülbelül erre gondoltam. Bólintok komolyan.* -Oké, tegyen úgy! *S ezzel le is zártam a témát…egy időre, mert az akció tervezés állandó téma lesz közöttünk addig, míg nem hajlandó egyszer, csak egyszer előállni az elejétől a végéig konkrétumokkal. Persze ahogy ismerem magunkat, abba is beleköp majd az ellen, de legalább nem Denisovot kell hibáztatnom. Már ez is egy nagy előny lenne. Az udvarlása ezek után – már ha lehet annak nevezni, hogy burkoltan számonkéri rajtam a látásélességemet – még csak el sem gondolkoztat. * -Nem is tudom mit mondott. Kiheverem a veszteséget. *Közlöm nemes egyszerűséggel, könnyedén félresöpörve a művészien kivitelezett de mégis elég átlátszó sértettségét. Parker repkedő tekintetét is csak egy apró villanásként élem meg, noha ő minden bizonnyal az összes agytekervényét munkára fogta annak érdekében, hogy egyetlen morzsányit is megértsen abból, amit még én sem értek sokszor. Ennek ellenére belemegyek egy újabb monológba, amire Denisov cseppet sem figyel és én vagyok soron, hogy kiakadjak rajta. A válaszára és a mosolyára rávicsorgok, hogy még véletlenül se látszódjon mosolygásnak, belemorgok néhány mélyebb hangjegyet miközben már a port rugdosom lelkesen. Majdnem talpig mellényben, aminek a viselése felér egy divat gyilkossággal. * -Frászt! *Nem tudom Denisov vont-e már párhuzamot a rohadtul mérges állapotom és a vakkantott tőmondatok között, de ha eddig nem tette meg, akkor jó ha most sürgősen és mélyen beleássa magát a témába, természetesen minden kommentár nélkül. Arra, hogy indulásra ösztönöz, már a tőmondatot is mellőzöm, csak rádobok pár villámot a szemeimből, ahol marad még bőven tartalék, hiszen sehol nem vagyunk még. Atyaég, de hosszú út áll még előttünk… …Azt, hogy ezt a hosszú utat másodpercek alatt leredukáljuk a felére, csak a folyosón lövöldözés közben derül ki, amit sikítással kísérve fogadok és hagyok a hátam mögött. Immár _ismét_ a szétlőtt lak romjainak közepén onthatom a költői kérdéseket társamra, s meresztek rá ezek után tócsányira kerekedett szemeket forgatva, mikor megosztja velem a vallomását. Nem romantikus szerelmi, hanem hülye és teljességgel felesleges.* -Baszki! Hogy élte túl az első találkozásunkig? *Majd felemelem a kezemet, hogy ne! Ne is válaszoljon, nem akarom tudni, nem akarok hosszantartó mesét hallgatni, úgy is elmondja majd még vagy százszor, meg különben is lőnek ránk. Utóbbira Parker is felhívja a figyelmünket, mert úgy érzi, mintha körülöttünk megszűnt volna a világ létezni, momentán kedélyesen cseverészünk, pedig ez nem így van. Engem ez éltet, a duma, én meg mint kiderült cirka három másodperccel és pár ajtóhorpasztó lövéssel ezelőtt, Denisovot. Vele együtt vetek egy szemmel verő pillantást Parkerre, majd a menekülés módjának kifogásolásába kezdek bele, mely egy szépen megkomponált, több szólamú és „hangszerekkel” kísért áriába torkollik. Egymásután gyorsan peregnek az események, Denisov…erkély…bokor…sikoly. Ha csak ennyi ideig tartott volna, de örökkévalóságnak hatott míg a szobából a földön találtam magam, érzésem szerint megszámlálhatatlan zöldet köpködve szerte és széjjel…és még nem lett itt sem vége. Denisov taszít rajtam egyet mielőtt kikászálódnék a susnyásból, vagy többet, mert mintha a kezében is sorozatlövő lenne, érzem a tompa puffanásokat a derekamon, de mivel sebesülésben sem vagyok penge – hála a jóégnek – társam szeretet megnyilvánulásának tudom be. A ránk váró kocsiba pattanok, sikításommal elszórakoztatva a közben összecsődült tömeget, akik mintha csak azért gyűltek volna össze az utcán, hogy előttünk kordont képezzenek. * -Szarul vagyok, magának meg a terveinek hála! *Válaszolok némi fáziskéséssel Denisovnak, mikor Parkerrel együtt a kocsiba gyömöszöli habtestét. Csak aztán érdeklődöm, hogy merre menjek, bár egyelőre csak az előre játszik. Ahol ugye emberek vannak. Denisov tanácsa ezen a ponton értelmét veszti, elindulok. Emberek reppennek szét előttünk kiabálva és sikoltozva, nincs kétségem afelől, hogy a ránk küldött elit kommandó után, most már a városi őrség is a fejünkre száll. Egyre szűkül az egérutak lehetőségi listája. * -Esküszöm Denisov, ha élve kikerülök ebből a szarból, én fogom lerövidíteni az életét. Meglátjuk hogy bírja a három napon keresztüli sikítva mesemondást a semmiről. *Tuti, hogy Jenkins edzési módszere erre nem terjedt ki. Nem nézem, hogy mi folyik mögöttünk, néha azt sem, hogy mi előttünk, a Parker kezébe adott és életre keltett pda három dimenziós képét figyelem és vetem össze a látottakkal. * -Remek! Jó terv, csak egy ponton hibádzik. Hogy rakja fel a mindenki által körözött Parkert a tehersiklóra? Beöltözteti kislánynak és eljátssza az apukáját? *Ahogy távolodunk a tett helyszínétől, egyre kevesebb az utunkból szétrebbenő emberáradat, és egyre többnek érzékelem a sebességünket megakasztó kanyarokat. Parker felelőtlenül kiveszi részét a társalgásból, rákérdez a közeli jövőre, Denisov meg válaszol. Felhorkantok.* -Baszki! MIND MEGHALUNK! *Denisovnak nincs semmiféle terve, mindig azt mondja, hogy van, aztán közben kiderül, hogy mégsincs. Komolyan ezzel akar etetni? Csessze meg! Alig mondom ki, máris nyekkenünk az ütközéstől, egy pillanatra elveszítem az uralmam a kocsi irányítása felett, letarolok egy útba eső bokrot, mielőtt újra az útra kerülnénk.* -Tanács nélkül is tudom, hogy repülnünk kell Denisov ne idegesítsen már! *Ordítom le a haját a fejéről, miközben beletaposom a pedált a padlóba. Kellemes és bűbájos stílusom nem ijeszti el Parkert attól, hogy megszemélyesítse a GPS-t. * -Parker! *Csak egyetlen szó, csak a nevét ejtem ki halálos nyugalommal két kanyar között, mire végre megszeppen, Denisovnak azonban tovább mondja.* -Ha kettő van hát kettő van, ne vitatkozzon már baszki, amikor az életünkért menekülünk! VVÍÍÍÁÁÁÁÁÁ! CSESSZEMEGDENISOV! *Sikoltva veszem be a kanyart, miután néhány, érzésem szerint ezer lövedék megtalálja az XS-t. szerintem vaktában lövöldöznek, mert mögöttünk tetemes porfelhő kering, de ha vakon így eltalálnak, mi lenne ha még látnának is minket? Talán az utolsó lebaszarintásom ihlette meg Denisovot, de legalább nem csak a formás seggét masszíroztatja a kárpittal, hanem cselekszik is.* -Örömmel! Ki akar szállni? *Ironikus kérdésemmel egy időben csapok rá az ajtónyitóra, nem is gondolva arra, hogy ez nem azonnali megvalósítást jelent. Az ajtó kiemelkedik a helyéből, majd hátrahúzódik mire Denisov ajtóért kiált. Végre én is vigyoroghatok rá kárörvendően.* -Fűtsön be nekik Denisov! *Mindezt egy enyhén ívelt kanyar előtt mondom, amit természetszerűleg nem egyenesítek ki, így Denisovnak meg kell kapaszkodnia, de legalább nem találja el a hátulról jövő sorozat. Csakhogy abban is van egy kis hiba, hogy Parkernek kell tartania a csúcspasit, mert az utat mutató pda így a kocsi padlójára kerül, s bár nem kapcsol ki, elég nehézkes az utat is figyelni, meg a fordítva mutatott hologram térképet is. Gondolatban bokán rúgom mindkettőt, majd Denisov kérésére felsikítok.* -Hogy a francba tartsam egyenesen egy kanyargós úton? Mondja már meg? Fürödni akar? *Izzadó tenyereimet felváltva a nadrágomba törlöm, nem sokat segít, ettől az út még nem lesz egyenes, de előttünk cirka négy-öt méternyi egyenes szakasz következik, ami nem sok, de egy Denisovféle csúcskatonának elégnek kell lennie.* -MOST DENISOV! *Próbálom túlkiabálni a zavaró tényezőket és igen, imádkozni kezdek azért, hogy a társam telitaláljon. Míg aztán ők örülnek – nem sokáig – én már látom magunk előtt a keresztbeálló járgányt, fogalmam sincs arról, hogy ez az amelyik eltűnt a városban szem elől, mert akkor sem érzékeltem igazán. Ebben a pillanatban érkezik meg a „nem sokáig” rész, mivel padlófékezek. Farkasszemet nézünk egymással pár tíz méter távolságból, Denisov szavaira csak egy ördögi vigyor kanyarodik az arcomra.* -Parker. Keressen rá a leselejtezett lézerszkenner feladási számára. Csak az utolsó számot mondja. 1-es vagy 2-es? *Míg Parker lehajol, addig túráztatom a motort, a szemben álló kocsi mellett állók felemelik a fegyvereiket, a kocsi tetején lévő is becéloz minket. Talán még sem akarják mindenáron megölni Parkert, elvégre ha meghal, nem fognak tudni a tervek hollétéről és nem kockáztatják meg azt, hogy esetleg más szerezze meg. Ez a kivárás az életünket mentheti meg. Amint elhangzik Parker szájából az az egy szám, után füstölögve kilövünk a kocsival.* -Ezt már annyiszor ki akartam próbálni. *Élvezettel mondom ki a szavakat, majd élesen jobbra kanyarodva kerülöm el a felén csapkodó golyókat, melyek felszántják az útmenti zöldet.* -Mindig tudtam, hogy a „Járt utat a járatlanért el ne hagyd” mondás egy nagy baromság!
Szívből örülök, hogy társam válasza nem más, mint a "szarul vagyok, magának meg a terveinek hála". Ez többet mond számomra minden félrebeszélésnél, és ami a legfontosabb, hogy hamisítatlan, Moor Tizedestől érkező válasz ez, ami arról tanúskodik, hogy tényleg nem élvezi a helyzetet. Na, de mint tudjuk, teher alatt nő a pálma és a kiváló sofőr is így nevelődik ki a tucat kormányforgatók közül. Lássuk akkor azt a minden járműre kiadott jogosítványt, valóban úgy van-e, ahogy olvastam, vagy csak az oktatók akartak ily módon szabadulni a tanítványuktól? Rövid úton kiderül! - Borítékolom, hogy nagyon nehezen fogom bírni, de úgy érzem, mindannyian jobban járunk a sikítását hallgatva, mintha elkapnának ezek a fickók. - lehet merészek, sőt túlontúl is merészek a szavaim, de nem kívánom senkinek, hogy egy Jenkins féle pszichopata kínozzon minket a vélt vagy valós miértek után kutatva. - Akár ez is egy kiváló megoldás lenne, de nem... - eddig voltam én, innentől Parker közbevág, mert eszébe jut valami. - jól ismerem az egyik tisztet a kapunál, várjanak egy kicsit. - kapja elő a saját pda-ját és pötyörészni kezd rajta valamit, miközben hátulról nem kímélik a járgányunkat és újabb lyukakat ütnek rajta. Lassan már szó szerint szitává lőnek minket. - Igen, itt is van, ma este szolgálatban találjuk, de biztos, hogy nem lesz gáz, a kishúgommal kavar, jó fej, tuti, hogy nem dobna fel. - szent meggyőződése, hogy a kapus fickó a segítségünkre lehet az ellenőrző ponton, ami végülis nem egy rossz dolog, legalább a bejutással nem lesz gond. - Tényleg meghalunk! - üvölti a fülembe a mellettem, beszorítva ücsörgő Parker, miközben farkasszemet nézünk néhány egészen morcos nagyobbacska bokorral, melyek darabjai nem győznek szétszóródni a szélvédőn és a motorháztető ívén. - De az én fejem fog előbb szétrobbanni a kánonban üvöltésüktől! - ordítom én is, ha már mindenki valamiféle hangot ad ki, de szó mi szó én is azt hittem, hogy a fa fog minket meg, mikor vészesen és legfőképp irányíthatatlan megindul a hátsó fele a verdának. Aztán a következő másodpercben már büszkén konstatálhatom, hogy itt bizony sofőr van, nem holmi vasárnapi vezető, mert egy laza mozdulattal kerüljük ki a végezetesnek hitt útakadályt és már robogunk is tovább, egészen addig, míg feladatom nem lesz...
...miután hullámsírba küldtem a mögöttünk acsarkodó járművet, utasait pedig éjszakai úszóleckére késztetem, itt az idő, hogy Raven hathatós segítségével megfejeljem a műszerfalat, mint a vakond azt a bizonyos kútgyűrűt. - Mire készül Tizedes? - kérdezem óvatosan, mert se Ms. Software szokatlan ördögi vigyora, sem pedig a motortúráztatás nem valami jó jel. A kettő meg együtt aztán tényleg valami brutálist tartogathat a közeli jövőben a kis csapatunk számára. - 1-es! 1-es! - adja meg a választ egy szemvillanás alatt, de én már kezdem elveszíteni a fonalat, így inkább készültégbe helyezem Khimera-t, mert úgy érzem még szükségünk lehet rá, ha ez így megy tovább. - Akarom én azt tudni, hogy mit akart kipróbálni Tizedes? - süppedek bele az ülésbe, mert van erő a kis négykerekűben, főleg, ha gyorsulásról van szó. - Egyenesen nekik megyünk! De ezek lőnek ránk, uramisten most tutira meg fogunk halni! - lassan elveszítjük a közöttünk meghúzódó fegyverfejlesztőt, de azért a puska tusájával kissé oldalba bököm, hogy vegye már észre magát. Semmi kedvem halláskárosultként bedobni a kulcsot, még akkor sem, ha ez most a legkisebb gondom. A velünk szemben álló ellenség valóban nem akar kinyírni minket, mert azt valószínűleg már megtehették volna az elmúlt másodpercekben, a céljuk inkább a mozgásképtelenség elérése, amihez a megfelelő pillanatban leadnak jó néhány lövést, melyek többsége eléri a kasztnit és a motorblokkot is, ahol aztán szépen össze is kutyul mindent. Raven már akkor érezheti a nyomatékvesztést, mielőtt venne egy hanyag jobbost, a megszenvedtetett batárunk pedig még mindig bírja a gyűrődést, mert ugyan fura hangja lesz és látványosan be is lassul, míg a zöldön vágtázunk át, de nem lehet rá panaszunk, mert még mindig gurul. - Még két és fél kilométer. - dobja be a közösbe az információt kedvenc fejlesztőnk, de az út pattogása miatt nem kommentálom, éppen elég arra figyelni, hogy ne harapjam el a nyelvemet ezen a hepe-hupán, ahol most utunk vezet. Fényszoró fényei tűnnek fel a bal oldali, csodával határos módon még ép visszapillantó tükörben, ami csak egyet jelenthet. Újból a nyomunkban vannak, hacsak nem a perdai közterületesek azok, bár erre valljuk be, erre egészen kicsi esély van, de sosem lehet tudni. Aztán a következő pillanatban már a bal tükör is használhatatlanná válik, ugyanis egy nekünk szánt lövedék leszakítja a helyéről, amit nem egy felbőszült városgazdálkodási munkatárs eresztett meg, hanem az előbbi társaság, kocsiba pattant buzgó tagja. - Van egy ötletem! - igen, már félhet is mindenki, mert egyet garantálhatok, szédületes érzés lesz, ha beválik. - Sokkal gyorsabbak, mint mi és azt hiszem megpróbálnak leszorítani, hogy megállásra késztessenek. Ha itt vannak mellettünk, ne rángassa a kormányt, csak vágja be a féket, ha szólok és bízza rám magát. - tudom, hogy menni fog, hiszen olyan bizalom épült már ki közöttünk, hogy az efféle állig felfegyverzett elit kommandó marcona tisztjei még csak megrengetni sem tudják ezt a beton biztos kapcsolatunkat a hollófekete hajú társammal. Így is történik, mert, ha akarnánk se tudnánk gyorsabbak lenni a mögöttünk érkezőktől kilyuggatott, magából füstöt okádó motorral, így hát marad a széles mosolyú integetés, mikor lassított felvétel beúsznak mellénk csőre töltött fegyverekkel hadonászva. - Fékezzen Tizedes! - a megfelelő pillanatban elkurjantom magam és már tekerem is balra a kormányt, pontosan azzal a céllal, hogy kitérítsem valamennyire az ellenséges járművet. A tervem bejön, mert ütközünk, pörgünk, aki nem vigyáz, még rosszul is lehet a piruett közben, de ami a legfontosabb, hogy sikerül valamelyest a mellettünk haladó batár alá fordulnunk, ezért az a hátsó kerekeivel ráfut az így is nehéz perceit érő motorunk tetejére, majd egy pillanat múlva már az oldalán találja magát, felszántva az előttünk lévő gyepet. - Felborultak! - kap a fejéhez az izgalmakat még nem mindennaposként kezelő fejlesztő. - Még mindig több, mint két kilométer van hátra, ki fogja bírni az utat? - állapítom meg, miután előhalászom a lábmagasságban lévő zavarosból az oda csúszott PDA-t, majd kétértelműen a kérdésemet Raven-nek szegezem. Most már csak az a kérdés, hogy ki fogja kibírni a fennmaradó kilométereket. A legkedvencebb sofőrünk, vagy a négykerekű, lassan lenullázott állapotú SX.
Valahogy csak kibírja egyben az utat a kölcsön kapott, sorszámozott, mostanra már csörgő-zörgő, füstölgő példány, aminek töréstesztjéről majd maga a vezetői székben helyet foglaló társam alkot minden részletre kitérő véleményt, mikor a kihallgatásunk közben csak úgy mellékesen a fizetendő számlánkhoz csapják a felderítő járműben keletkezett károk költségeit. - Na, már csak egy csapat kapuőrt kell rávenni, hogy aludjanak egy kicsit és már itt sem vagyunk. - másodpercekkel azt követően, hogy sikeresen kikászálódtam a szépen kicsipkézett kasztnijú járgányból, kezembe kapom a karabélyt és már mennék is intézkedni, hogy a tehersikló indulásáig fennmaradó kevéske időt hasznosan töltsem el, mikor a hátam mögül Parker szólít meg. - Hé, várjon már egy percet, mielőtt mindenkinek monoklit rajzolna a képére, engedje meg, hogy elintézzem a dolgot erőszakmentesen, rendben? - kászálódik fel az avarból, mert a röpke monológja előtt sikeresen kiborult a kocsiból. Nem egyszerű kiszállni egy ilyen szűkös és rendkívül rossz állapotú gépszörnyből. - Ó tényleg, nos hmm... - Ms. Softwer-re nézek, majd pillantásommal a fickót keresem. - Három percet kap Parker, ajánlom, hogy jól ossza be! Ha nem jelentkezik, már megyünk is és így vagy úgy, de felkerülünk arra a siklóra. - jelentem ki, végül útjára engedem, hogy a sógorjelölttel megdiskurálják a mielőbbi olajra lépésünket. - Tizedes! Meg tudja piszkálni kívülről a rakodó telep kamerarendszerét? Jó lenne, ha észrevétlenek tudnánk maradni legalább addig, amíg kilövünk a Perda-ról. - fonom karba kezeimet és a társam mellé lépek. Nagyjából két perc elteltével a kapuban strázsáló őrök hátrébb húzódnak, az útban lévő teherjárművet pedig a terület belseje felé vezénylik. Látszólag szabaddá válik előttünk az út, nagyon úgy fest, hogy mindent el tudott intézni a kedves rokonnal. - Ott van Parker! Menjünk. - bökök fejemmel a felénk intő férfi irányába, majd kocogásba kezdek, reményeim szerint oldalamon a technikai guruval. Minden csöndesnek tűnik, mire a főkapu melletti épülethez érünk. Innen már tényleg egyenes út vezet a siklóig, pontosabban annak rakteréig. Azonban elkövetem azt a hibát, hogy Parker mögött, de Raven előtt lépek be a helyiségbe, ami egy iroda és egy kamerákkal felszerelt irányítóterem szerelemgyerekéhez hasonlít. - Azonnal álljatok meg, ha nem akarjátok, hogy a kis barátnőtök fejébe golyó kerüljön. - szólal meg egy rekedtes hang a hátam mögül, de tudom, hogy nem kapkodhatok, mert ha egy félőrülttel van dolgom, könnyen és gyorsan beválthatja azt, amivel fenyegetőzik. Szegény, talán teljességgel gyanútlan társam csak egy erős férfikar szorítását érezheti a nyakán, majd kicsivel később a hideg fémet, ahogy a halántékának szegeződik. - Jó ég, hát te meg mi a bánatos bogaszart művelsz? - förmed rá azonnal Parker. - Azt hittétek, hogy semmiről nem tudok? Vagy, hogy csak úgy elengedlek titeket? Nem sokkal ez előtt érkezett üzenet a seregtől, hogy három szökevény próbál egérutat nyerni a holdról... Búránként 5000 perditet ajánlottak, ami nem is olyan rossz summa ebbe a mai világban nem? És most sétáljatok szépen a falhoz, a fegyvert, meg tedd csak a földre, jobb helye lesz ott meglátod! - ha ezt túléljük valahogy és még a siklót sem késsük le, lesz miről beszélgetnünk a Dominium-ra vezető úton. - 5000 perditet ígértek? Akitől az infót kaptad az nem a sereg te barom, hanem a perdán állomásozó hiéna hordája, akiktől legfeljebb a seggedbe kapsz 5000 perditet, de elkölteni már biztosan nem fogod tudni! - fejti ki magánvéleményét Parker, de ez sem tűnik valami meggyőzőnek. - Hé, héj! - bújik még jobban a biofedezék mögé a legkedvesebb sógorkoma és ha lehet, akkor még jobban a kolléganő fejéhez nyomja a pisztoly rövidke csövét. - A trükközésnek, még a gondolatát is hess hessd el nagyember! - érkezik a szöveg, mikor kiszúrja a félmosolyt a képemen, amiből arra következtet, hogy valamire készülhetek. - Na gyere csak szépségem! - rántja magával hátrálás közben a fekete hajó nőt. - Jelzünk a barátainknak, hogy zárják le a telep egészét és tagadják meg a felszállási engedélyét a siklónak. Hamarosan gazdag ember leszek, úgy ám! - közel már a gomb, amivel berekesztheti az egész szabadulósdinkat, ami csak egyet jelent. Pontosabban kettőt. Egy: fogy az időnk, kettő: Raven-nek cselekednie kell, mert a két szabad keze és a szobában lévő dolgok talán elegendőek lesznek egy rögtönzött szabadulási kísérlethez.
*Ha nem üldöznének, még élvezném is, de baszki még azt sem tudom, pedig most ülök először XS-ben. Szerencse, hogy az összes jármű műszerfala hasonló, és persze a kormány is ugyanott van, és mint ahogy a Skorpiónál sem, ennél a járgánynál sem keresem az összkerék meghajtást. Szóval viszonylag egyszerű…lenne. Ám több zavaró tényező is fennáll, köztük Denisov járó szája, esküszöm a pasi mostanra többet beszél mint én, pedig az már szenzációszámba megy. * -Okkké Denisov, maga akarta. Meg fogja kapni. Egyébként azon gondolkodtam, hogy nem kellene-e inkább még a halálom előtti pillanatokban megkínoznom? Akkor legalább letudnám a bakancslistám. *Vezetés közben is tudok beszélni, gondolkodni…ha pedig néhány golyó csapkodta hangtól túlteng bennem az adrenalin, ez hatványozottan érvényes. Találok is némi hibát Denisov hevenyészett és most kitalált tervében Parkerrel kapcsolatban, amit némi iróniával fűszerezve osztok meg vele…de nemet mond, pedig már elképzeltem. Kockáztatok…vetek egy megrovó pillantást Denisov felé az előttünk rohamosan fogyó út helyett. Aztán szinte egyszerre sikoltunk Parkerrel, én már érzem a végzetünk közeledtét, pedig még nem látom. Ahogy a bokrokat sem melyek kockáztatásomnak hála széttrancsírozódnak a motorháztetőn, majd a menetszél folytán el is hagyjuk azokat. Ezen pont után irtózatosan gyorsan követik egymást az események, nem mintha eddig lassú tangót jártunk volna, kezdem élvezni a vezetést annak ellenére, hogy még mindig nem vagyunk egyedül. A korábban érzett végzet feltűnik előttünk, nem sokkal azután, hogy Denisov elhárította az ellent mögöttünk. Csak én nem fejelem le a műszerfalat, egyrészt mert köztünk van a kormány, másrészt, mert én készültem a satufékre. Csak Parkerre várok a keresztben álló kocsi felé száguldás közepette, majd amikor megkapom a hőn áhított számot, elkanyarodom. Csak vigyorgok, Denisov kérdésére sem válaszolok, és Parker sipítozását is figyelmen kívül hagyom, az XS hörgését is miután kapott néhány csattanó ajit. Ez most az én hosszú pillanatom. A pörgő kerekek felverik a port, jótékony homályba burkolva minket és a hátsó látóteremet is, csupán apró fénypontok törik át a függönyt…néhány lövedék meg a tükröt. Lassan már egy sincs, de kinek kell? Akarom én látni, hogy vágtat felénk a halál? Csak Denisov…mindig csak Denisov képes kirángatni a jóba süppedésből.* -Ó, BASZKI! Csak azt ne, nem akarok még egy ötletet magától csessze meg! *sírom nyavalygós hangon, de a vezetésből nem zökkenek ki, hiszen az életem múlik azon, hogy én legyek elől, bár a kis kocsi már nem annyira akarja. Fekete füstöt pöfékel, de még mindig gurul. Azt hiszem ha élve megússzuk, nem csak Denisovnak fogok sikítva mesét mondani, hanem felterjesztem az XS-t tömeggyártásra…hogy mindig legyen tartalékom. A járműpark fejlesztésének terve mellett Denisov terve is bekúszik a tudatomba.* -Ajánlom Denisov, hogy működjön, különben én fojtom meg magát! Aztán tervezgethet szellemeseeeejóóóvanmááár! *Hogy nem hagyják az ember lányának kifejteni a gondolatait rendesen. Ezért vagyok frusztrált, mert mindig bennem marad egy valagnyi gondolat, átok, szitok! Oldalra fordulok Denisov kiáltása nyomán és nem egy fegyvercsővel nézek farkasszemet…aztán az egész látvány hirtelen eltűnik a látóteremből, csíkot húz maga után, elmosódott paca lesz az egész kocsi…egyetlen szívdobbanásnyi időre, majd at veszem észre, hogy Denisov markolja a kormányt és árngatja.* -MIAFÉSZKESFENÉTCSINÁL??!! ENGEDJE EEEEL! BASSZAMEG! *A túltolt adrenalin szintre még ráfröccsen két adagnyi, sikítozva vonom kérdőre Denisovot, azt már meg sem említem, hogy megint nem mondta el a terv másik felét, mert ahogy a kocsi döccen, zökken, fordul és nyikorog minden alkatrésze, én is beleadok apait-anyait.* -VÍÍÍÁÁÁÁÁÓÓÓÓÓ!VÁÁÁÁSÍÍÍÍÍÍÍ! *Lassított felvételként élem meg a cirka három másodpercnyi történést mielőtt zökkennénk egy utolsót. *-Ó, hogy cseszné meg Denisov! Szólhatott volna, hogy fel akar borulni, megtettem volna egyedül is. Hogy a szomorú szemű édesanyja mindenit! Parker! Vegye el a kezét a mellemről! Tegyék hátra a kezüket! Senki nem nyúl a kormányhoz, értettem?! Vagy kiszállok és itthagyom magukat! Bassza meg! *Utóbbi káromkodást már az újraindítás közepén mondom, majd elindulok. Csörögve, hörögve, füstöt okádva. Ezt hogy magyarázom ki a siklónál? * *Mire a siklóhoz érünk, már nem csak az a kérdés, hogy itt hogy magyarázom ki, hanem az is, hogy a számos feljebbvalómnak mit mondok. A horpadások még oké, de a golyónyomok? Tutira nem úszom meg a fogdát és nem húzhatom elő a Jenkins kártyát, mert ő lesz a legkíváncsibb. Kiszállva a kocsiból, az első ami feltűnik, a nagy csend. Se fegyverropogás, se csörgés, hörgés, motorzúgás. Előhúzom a pda-mat és míg Denisov meg Parker egyezségre jutnak, én beizzítom a városi kamerarendszerhez tartozó belépő programomat és az elmúlt öt perc felvételét végtelenített lejátszásra állítom. Tíz perc elég lesz és nem fog feltűnni senkinek, hogy ugyanazt látja. A még be nem pakolt ládákat nézem, hogy köztük van-e az enyém vagy még leltárra várva a közeli raktárban található-e. abba bele fog férni a nyüzüge Parker, másképp nem tudjuk a fedélzetre csempészni. * -Már másfél perce megcsináltam. *Közlöm egy szarkasztikus mosollyal a képemen Denisov kamerás kérdésére, majd amikor mellém áll, fel sem nézve rá nyújtom be a számlát.* -Ezért nagyon sokkal jön nekem Denisov. Nagyon, nagyon sokkal. Egy vacsinál többel. *Hogy mit ne mondjak, két vacsinál is. Parker alakját keresem és Denisovval egy időben találom meg, s indulok el arra. Még át kell jutnunk az ellenőrzésen, be kell csomagolnunk Parkert és oda kell érnünk a Dominiumra. És tudom, hogy nem ott ér véget az utazásunk, onnan lesz csak igazán izgalmas. Hiszem én ezt, de az izgalmak korábban támadnak rám. Mintha beleütköztem volna valamibe, csak azt érzem, hogy valami hátraránt és valami kemény a halántékomat csiklandozza. * VÍÍÍÁÁÁÁÁ! *A pasi összerezzen, de nem eléggé. Talán cseng a füle, hogy nem hallja a saját hangját sem, mert hülyeségeket beszél, én meg nagyon unom már a mai napot. Ha sorra veszem, hogy mennyi mindenen kellett keresztülmennem, 5 gigát telebeszélnék. Lőttek rám, többször, beleestem a bokorba, többször, lezuhantam az emeletről egyszer, elhagytam a kedvenc fegyverem, porban fetrengtem, szétlőtték alattam a kocsit, most meg le akarnak lőni. Megint.* -És a frizurámat is összekócoltad haver! *A gondolatfonál vége hangosan csattan végszóként a fejünkre kitűzött vérdíj taglalása után. Apától kapott bicskám pedig a bal combjába siklik, míg cseppet sem profi módon ütöm fel jobbommal a fegyvert tartó kezét. A fegyver elsül, természetesen, alig centikkel elhibázva a fejemet. A fülem cseng és nagyon remélem, hogy Denisov is ugrik közben, mert más tervem nincs, csak nyöszörgésre futja.* -Miért kell mindig ezt csinálnom ha magával vagyok? Miért? Mondja miért?
Miközben meggyőződésem, hogy kettő és fél másodperc alatt érjük el a száz kilométer per órás sebességet az XS ülésébe süppedve, kedvenc kolleganőm képes a saját bakancslistás kínzásáról beszélni, melynek középpontjába engem helyez. - Örülök, hogy már csak ez hiányzik a bakancslistájáról Tizedes, de most is épp kínzásközben érzem magamat, ne tetézze egyébbel. - csak oldalra sandítani merek, jobb, ha a szememet a pályán és a ránk sortüzet nyitó, egyre csak közeledő ellenlábasainkon tartom, ki tudja mit kell még cselekednem, mert a sofőrünk szemében csillanó furcsa fény túl baljósan festett az előbbiekben. - Azt hiszem kell egy tiszta alsógatya! - az erőteljes irányváltoztatás után valahonnan lentről, szinte már az anyósülés alól hallatszik Parker elcsukló hangja. - Nem sérült meg Matthew? Egyben van? - érdeklődök, amire csak egy visszafogott "ühüm" szócska érkezik. - Na ennek örülök, már nincs sok hátra, a célegyenesben vagyunk, tartson ki. - néznék bele a visszapillantóba, hogy mi ez a különös, fülcsengető csöndesség a környezetünkben, de abban a pillanatban lövik el az egyetlen tükrünket, amiből szemlélni tudtam a mögöttünk érkezőket. - Jön nekem egy új dobhártyával Moor Tizedes! - miután sikeresen oldalára fordítottuk a monstrumot és a csúszásban is sikerült megálltunk, a bal fülem felé mutogatok, mely tuti biztos, hogy halláskárosodást szenvedett az előbbi megpróbáltatások után. - De én nem is... - szabadkozik Parker, aki a piruett közben csak két dologra figyelt. Egy: nehogy viszontlássa a vacsoráját valamelyik utastársán, és kettő: kapaszkodót találjon vész esetére… és most elég erősen vész volt. - Többször ma már nem fogok a kormányhoz nyúlni, ígérem! - emelem védekezőn magam elé mindkét kezemet, amivel remélem, elég komolyan vehető vagyok.
Egy rendkívül elégedett biccentéssel reagálok a mosolyra. - Imádom, amikor gondolatolvasó. - valóban elégedet vagyok és bár felteszem nem ez lett volna Raven szempontjából a tökéletes reakcióm, valahogy a szarkasztikus nézésekkel nem tud kibillenteni. - Benne vagyok, akkor csapjunk hozzá mondjuk egy jó kis reggelit is... de szigorúan reggeli és vacsora felállásban, nem pedig fordítva. - jegyzem meg, mielőtt még társam jó szokásához híven direkt félreértené és tovább gondolná a kijelentésemet, hogy meglovagolja az éjszakai történések lehetőségét. A hiba elkövetve, Raven utolsóként lép be, a marcona fickó pedig él a lehetőséggel és azonnal élő fedezékként használja, hogy csúcsra járassa kicsinyes terveit. Ezért is hallgathatok még, jó ég, mennyi minden van már a számlámon pedig még egy órája sem tart az akciónk. - Igaza van a hölgynek, most hogy néz ki összekócolt hajjal, nem szégyelli magát? - kérem ki fennhangon, egy fenyegető kézmozdulattal karöltve én magam is ezt a csúfondáros tényt, amire láthatóan kissé megzavarodik az eddig gondolatban Donald bácsiként, a perditek között úszkáló kisstílű fazon. Parker véletlenül elkövetett, bukdácsoló oldalmozgása egy pillanatra még a figyelmét is eltereli, amire a válasz már magától az érintettől, az akciócsapatunk női tagjától érkezik. Méghozzá egyenesen combba nyilalló fájdalommal jelentkezik, hogy utána egy részeges karate-mestereket idéző felütéssel szabaduljon fogva tartójától. A dulakodás közben az ominózus fegyver elsül, ám szerencsére a golyó elkerüli Raven fejét, sőt még a haját sem pörköli meg, csak az egyik belső lámpát teszi tönkre. Annyi baj legyen, viszont a probléma ott kezdődik, hogy a félreismerhetetlen hanghatásra a kicsit odébb küldött őrök azonnal az épület felé kezdenek rohanni. Még egy lövést már nem tud leadni, mert addigra mély álomba szenderítem egy erős jobb egyenessel, majd megkérem Parker-t, hogy jöjjön, intézze el kedvenc sógorjelöltje megkötözését, mielőtt újból virgonckodni kezdene. - Tudja, hogy miért? Mert mint már mondtam, magácska az őrangyalom. Túl sok az ellenségem és kevés az angyalom. Ez viszont a magáé! - emelem kettőnk közé a combból kihúzott bökőt, nehogy itt maradjon és illetéktelen kezekbe kerüljön. - Ja és nem esett baja a hajának se, na, de most jöjjön Tizedes. - amennyire csak tudom, finoman ragadom meg a karját és elhúzom az ablaktól, egészen a fal takarásáig. - Látja ott azt a szállítórendszert? - mutatok az egyik közeli kameraképen látható láncvontatású szalagrendszerre. - Nagyjából három percünk maradt az indulásig és kettő a pakolás végeztéig, el kell érnünk. Valahogy lassítsa le a rendszert, fogalmam sincs, hogy hogyan... - lép be időközben az első fegyveres őrszem, akit elkapok és könnyűszerrel, némi nyakszorító technikát előkapva a tarsolyból kiiktatok a képből és aludni küldök. - ...de időt kell nyernünk! - teszem még hozzá, mielőtt a másik is befut, de pontosan az öklömbe szalad, így nincs mit tenni, bentebb húzom, hogy Parker elintézze a gyorskötőzővel a mozdulatlanná tételét. - Jöjjön Parker, induljunk! Másfél percünk maradt! - felkapom az előbb földre hajított Khimeira gépkarabélyomat és kilesek az ajtón. - Ott a sikló! Futás! - mivel riasztás nem indult be és a sereg hiénacsapata is lemaradásban van, úgy nagyjából negyvenöt másodperc előnyben vagyunk, aminek elégnek kell lennie ahhoz, hogy kereket oldjunk még az előtt, hogy teljesen körbezárnának minket. - Ugrás Matt! - a feltételezhetően lelassított szalagrendszernek hála az ugrás lényegesebben egyszerűbb, így már mellé se lehet ugrani, gyakorlatilag átszakítva a nagyobbacska láda tetejét egy halom bezsákolt élelemre érkezik. - Most Ön következik Ms. Software... - de meg sem várom, hogy mondjon valamit, elkapom a kezét és átkarolom, hogy egyszerre ugorjunk, így legalább megspórolok legalább egy fél percnyi összefüggő dumát. Ha mindez sikerül, mert miért ne sikerülne, akkor beszakítjuk a soron következő láda tetejét és a Parker utániba érkezünk berakodásra. A siklóba ezen kívül még négy egyéb áru érkezik, de ezt már senki sem ellenőrzi, annál is inkább, mert jó egy emelet magasságba helyeznek el minket, ahová már senki sem mászik fel. Egy perccel később zárul a sikló raktere és menetrend szerint emelkedünk is a magasba. Szerencsénk van, mert hiába szólal meg a telep területén a vészjelző riadószó, az elindított, felszállási engedélyt megkapott teherszállítót már nem hívhatják vissza. Ez protokoll. Viszont ami nem protokoll az az, hogy egy ládában ücsörgök Raven-nel, aki egész biztos, hogy végig fogja beszélni az utat az átélt, vélt vagy valós lelki és fizikai sérüléseivel kapcsolatban, melyek mind az én lelkemet fogják nyomni. Sőt még az XS-t se vittük vissza leadni. Viszont mást úgy sem tudok, ezért vállalom a tortúrát.
Az út hozzávetőlegesen két órán át tart, de mivel Jenkins papa kezelésének „hála” nem egykönnyen fáradok el, így nem alszok, feltehetően Parker és Raven kihasználták az időt és a nyugalmat a fennforgás után és aludnak valamennyit. A sikló landol, a raktere pedig komótosan nyílik. Odakintről mozgolódás hangjai szűrődnek be, mindamellett, hogy éles, fehér fénycsóvák sokasága tör utat magának a raktér sötétjében. Kisvártatva a felszólítás is elhangzik a kint sürgő-forgók részéről, miszerint jobb, ha nem tanúsítunk ellenállást, kiadjuk a nálunk lévő fegyvereket és feltartott kezekkel megadjuk magukat. A Khimeira-t és a bebiztosított gránátot kiejtem a ládából, majd lassan, magasra emelt kezekkel tűnök elő, szinte egyszerre a szomszédos ládából a totál betojt képet vágó Parker-rel egyetemben. - Köszöntjük Önöket a Dominium-on, Phoenix Mills Százados vagyok és le vannak tartóztatva! - jelenik meg egy magas fickó a maga fegyveres kíséretével együtt a rámpa közepén, hogy őrizetbe vegyen minket. Az arcát egyelőre nem látom a ránk szegeződő fénycsóváktól, de mielőtt átadnám magunkat az értünk küldött őrségnek, az utolsó tett jogán még Raven felé fordulok, mert egy fontos dolgot majdnem elfelejtettem megjegyezni. - Imádom, ha egy terv sikerül! - kijelentésem után elmosolyodok és még kacsintani sem felejtek el, vállalva ennek a kinyilatkoztatásnak minden rám eső retorzióját társnőm részéről.
*Száguldás. Hát nem erre vágytam mindig? Persze nem a halálbrigáddal a fenekemben. Mennyivel békésebb volt amikor Simon hadnagyot túráztattam az Orkánsziget felé? Azok a szép napok! Jelenleg viszont csak egy gonosz arckifejezésre telik tőlem Denisov megjegyzésére, meg egyetlen szóra, ami mindent elmond a jelenlegi lelki állapotomról.* -Helyes! *Legalább ő is szenved. Velem mégis csak jobb szenvedni, mint Jenkins kezei között. Parker önálló életre kelt ürítési zavarára már nem is reagálok, most nincs kedvem röhögni, a lényeg, hogy még él és nálunk van, az XS-nek meg már olyan mindegy, van elég baja szegénykémnek. Szerencse, hogy nem látom kívülről és időm sincs elképzelni. Pláne nem akkor amikor Denisov átveszi a kormányt. Egy: Engedély nélkül. Kettő: előzetes figyelmeztetés nélkül. És még neki áll feljebb! Parkert is leoltom amiért nyúlkál, bár az is Denisov hibája, hanem nyúlkálna a kormányhoz, a kis nyuszinak sem kellett volna olyan nagyon kapaszkodnia. Bassza meg! * -Hát nem is, mert letöröm a kezét Denisov! *A legrosszabbat hozza ki belőlem, igen, agresszív vagyok, ami nem túl gyakran esik meg velem, de pánik hangulatban és amikor nem tudok hova elszaladni, kirobban belőlem. Ez a tulajdonságom olykor életmentő és még nem tudom, hogy később mennyire az lesz. * *Megérkezve a hangárhoz, az első dolgom az, hogy kiiktassam magunkat a kamerák felvételeiből. Aztán persze van két lélegzetvételnyi időm, hogy kegyelettel adózzak az összetört és szétlőtt kocsi önfeláldozása előtt. Épp csak könnyet nem ejtek.* -Reggel nem érek rá. Azt megúszta, de annyival sem vett volna le a lábamról. Emelje a tétet Denisov! *Bájos mosolyt villantok felé, amiben semmi kedvesség nincs, épp csak azt mutatja, hogy lassan eldobom az agyam miatta. Nem sokkal később ez majdnem kézzelfoghatóvá válik. Halál lazán tipegek Denisov után amikor a nyakamra szorul egy kar és a fejemhez egy fegyver csöve. Kész vagyok. Lepereg előttem az elmúlt egy óra – volt annyi? – minden megpróbáltatása, fennhangon azonban csak a legfontosabbat mondom ki. Hannibal kontrájára néhány szívbe célzott halálos pillantást küldök, mielőtt belemártanám apuka bicskáját a pasi combjába. Valójában nem tudom hova mártom, de feláll az összes nem létező szőr a hátamon az érzéstől. Nem igazán tudom mit csinálok, csak szeretnék életben maradni, így a kar felütés is egy ilyen….”de elegem van már” féle mozdulat. Az ezután történő dolgokra nem figyelek, jelenleg azzal vagyok elfoglalva, hogy elűzzem magamból azt az érzést, amit a combba döfés eredményezett. Mintha ezernyi apró kis bogár mászkálna rajtam, a hideg is kiráz tőle, s ahogy próbálok megszabadulni tőlük, érdekes táncot lejtek, darabos mozgással, időnkénti undorodó sikkantással és hörgéssel karöltve. A baj az, hogy Denisov vigyáz nehogy elhagyjam a cuccaimat. A kettőnk közé emelt véres bicska látványa letaglóz, arcom elfehéredik, eddig táncot járó lábaim elgyöngülnek. Csak Denisov tart meg amikor belém karol. * -Vigye innen….ez vééééres! *Hebegem ajkaimmal, melyek a bicskával ellentétben teljesen vértelenek. Csak nézek ki a fejemből és válaszaim abszolút önkívületben fogalmazódnak. Később se vállalok értük felelősséget.* -Jól áll a hajam?.....nem, nem igazán látom, mindjárt elájulok. *És úgy is érzem magam. Próbálom befókuszálni Denisov kezét, majd azt a helyet, ahova mutat. Talán látszólag sikerül, mert időt sem kapok arra, hogy összeszedjem magam, máris menni kell. Fogalmam sincs hova és merre. * -Lassítsam le? De mit? *Denisov elenged, én meg nekidőlök valaminek. A pánik segít ki időleges „azt sem tudom hol vagyok” állapotomból, mivel valaki bejön, fegyverrel a kezében, az pedig elég ok a pánikra. Körülnézek, valami rémlik, hogy mit kell keresnem. A szállítószalagot vezérlő egységet. Van itt olyan? Ekkor fut be a második fegyveres, ő is Denisovval találkozik először…és utoljára. Elönt az adrenalin és látok! Néhány monitort és irányító panelt. Az érintőképernyőn lévő stilizált sebességszabályzókat két ujjal lejjebb húzom, a szalag lelassul. Kezdem visszanyerni a jelenemet, sajnos az utam a sikló felé, földön fekvő, kinyúvasztott testek között vezet. Mint aki tojásokat kerülget, úgy lépkedek, de azt gyorsan teszem, hogy minél előbb kikerüljek onnan. A terv az, hogy Parkert berakjuk egy ládába és felmegyünk a siklóra, úgy megyünk innen el, ahogy érkeztünk. A terv ez! Volt. Denisov azonban megint mindent felülírt. * -Az nem az én ládám! *Közlöm a tévedését, fel nem fogva, hogy nincs már annyi időnk, hogy mindent elrendezzünk. * -Miazhogy én következem? Meg ne próbáljaaaaa! *Fenyegetésem vége sikoltásba torkollik, aztán nyekkenésbe, mérges helyzetjelentésbe a kapott zúzódásaimról…majd a doboz sötétjében, nekilátok revansot venni. Mégis hogy fértünk bele ketten egy dobozba? ÉS mi van alattam? Mi ez a bűz? * -Ez maga volt Denisov? Ugye nem kezdett el máris rohadni? Csupa kék-zöld folt leszek maga miatt! Miért rángatott engem ide? Hol a nyaka? Megfojtom, esküszöm megfojtom, amint megtaláltam a nyakát, vagy máshol fojtom meg, nekem mindegy! *Két kezemmel püfölöm, ahol érem. * -Nem akarok az őrangyala lenni. Volt már, hogy egy őrangyal öngyilkos lett? Nahát én az leszek! Elegem volt a terveiből. Annyival jön nekem, hogy abból még egy várost fel lehetne építeni a Perdán. Baszki, fel is építek, jó nagy falakkal és maga nem jöhet be! *Ezen a ponton kísérteties kacaj zengi be apró kis búvóhelyünket. Nem sokkal később lohad a hangulatom és sírni kezdek…mármint nem úgy, hogy pityergek és könnyzáport zúdítok Denisovra, hanem csak hanggal. Nyafogok és szenvedek, majd újra nevetni kezdek. Ezt teszi a bezártság, a halálfélelem együttese. Ezzel el is szórakoztatom csapattársamat egészen addig, míg meg nem érkezünk, vagy le nem üt. Szerencse, hogy beszédben soha nem tudok elfáradni, így alvásról szó sem lehet, már csak azért sem, mert előre azon agyalok, hogy mi lesz amikor megérkezünk.* -Tutira eljutott már a híre annak amit műveltünk, a fél város romokban hever, a berakodás sem ment simán, megtalálták a hullákat és mindegy nekik, hogy ki van a dobozokban, szitává lövik amint megérkeztünk. Gondolt már erre Denisov? Csessze meg! Túl szép vagyok a halálhoz! *A hangom elnyomja a kinti zajokat, viszont akik kint vannak, biztosan hallják és talán nem is irigylik Denisovot. A felszólítást azonban már hallom, valamikor nekem is kell levegőt vennem, bár egészen máshoz szerettem volna, de most a sikításra pazarlom az egészet. Denisov lefegyverzi magát, én felemelt kezekkel egyenesedem fel, gyűrött ruhában, kócosan, elkenődött sminkkel az arcomon.* -Kérem szépen az nem úgy volt ahogy látszik. Mi nem csináltunk semmi rosszat. Csak rosszkor voltunk rossz helyen és aztán, egyszer csak itt találtuk magunkat. Még jó, hogy életben vagyunk. Kész szerencse. Meg kell büntetni a felelősöket, igen…azokat akik…ott lent…tudják…*A sok fegyveres katona, meg az a Mills százados vagy ki a franc, olyan mogorván néznek, de tényleg! Kicsit visszább veszek, de Denisov megszólal és vigyorog. Ránézek. A tekintetem nem sok jót ígér. Egyik kezemet ökölbe szorítom és jól mellkason vágom…aztán felsikkantok a fájdalomtól, mert Denisov nagyon kemény.* -Nem ez volt a terv! Baszki! Eltört az összes ujjam!
//Köszi Hannibal! A bicskámat őrizd meg, majd visszakérem, ha letakarítottad róla a vért! //
Ez a legeslegelső alkalom, hogy idelent vagyok, a Perda holdon és titkolni se tudnám izgatottságomat. Na jó, azért próbálok normálisan viselkedni és nem úgy, mint aki majd kiugrik a bőréből, de ez csak többé-kevésbé sikerül. Magamon érzem olykor az elégedetlenkedő tekinteteket egy-egy fegyveres őrtől, ahogy a halk kuncogást is néhány polgártól, de mégse foglalkozom vele különösebben, mert ez... ez akkor is király! Hát tényleg itt vagyok, valóban létezik és csodálatosabb, mint amilyen a képeken volt vagy amit olvastam róla! Mivel a Város továbbfejlesztésén és újabb városok és utak felépítésén fogok dolgozni, ezért természetesen engedélyezték számomra, hogy némi időt idelent töltsek, megismerjem a holdat, megnézhessem, hogy mennyit fejlődtünk 50 év alatt és miként épült fel a Város, egyeztessek a többi építésszel, mászkáljak egy kicsit a természetben és talán még Elorak meglátogatását is be tudom zsúfolni az időmbe. Vagyis nem talán, hanem mindneképpen! Látnom kell az őslakosok épületeit, na meg őket is. Vajon tényleg nem különböznek annyira tőlünk? Mindenről mindent tudni akarok és a lehető legrövidebb idő alatt, így pörgök, mint valami búgócsiga és már most biztosra veszem, hogy nem sok alvásra lesz szükségem, kellő energiát ad a testem működéséhez ez a sok új inger és lehetőség. Nem futkosok azért szó szerint ide-oda, de a Város minden pontját igyekszem bejárni és körbe-körbe fordulni, hogy semmiről se maradjak le. Többféle szemmel is megnézem magamnak az épületeket, az embereket, az itteni növényeket és állatokat is, így nem csak emberként, de építészként is megvizsgálom az egyes szerkezeteket, elemzek, magamban jegyzetelek, hogy minek a felépítésére vagy éppen megerősítésére kell majd javaslatot tennem. Még a földet is jól megfogdosom, nem foglalkozva még mindig az engem fürkésző tekintetekkel, de a tőlem nem túl messze lévő katonák beszélgetése azért nem kerüli el a figyelmemet. - Nézd, ismét itt van az a dögös perdai. Lehet, hogy szörnyszülött, de azért megdugnám. - összeröhögnek, mire a társa is felel. - Nem csak te, haver! Bár ez a zöld haj még mindig furcsa, de már nem érdekel. - az egyik épület teraszán sétálnak végig jelen pillanatban, ahol én a korlátnak dőlve ácsorgom, de szavaik nyomán letekintek a térre, ahol kiszúrom ám a zöld üstököt, akiről szó volt. Innen nézve meg nem mondanám, hogy nem ember, mégse veszem biztosra az őrök szavait, így körbehordozom a tekintetem és látom, hogy mások is különösen méregetik. Többször járt már itt, mint hallottam, de az őrök már tovább is állnak, így őket nem kérdezem meg erről, viszont... viszont itt a nagy lehetőség! Nem éppen így terveztem az első beszélgetést, vagyis pontosabban sehogy se terveztem, de bolond lennék, ha elszalasztanám, így sietős lépteimet a tér felé irányítom és próbálok ám nem futni, de nem akarom, hogy eltűnjön a szemeim elöl. - Hé! Szia! - integetek neki már távolról, hogy magamra vonjam a figyelmét, bár ezzel azt érem el, hogy mások is felém tekintenek, különösen pislogva felém, utam mégis a perdaihoz vezet, így előtte állok meg, kicsit szuszogom, beletúrok egyébként is kócos tincseimbe, majd rávigyorgom. - Szia! Vagyis... Shiennel fénye ragyogjon rád! - készültem ám! Tekintetem arcára vetül, majd lassan nyakára is, hogy meglássam a kopoltyúját, amely a perdai népet jellemzi. Ha Ő megnéz engem, akkor nem éppen egy harcos fickót láthat. Szövetnadrág, ing és mellény van rajtam, na meg nyakkendő, csak a jobb benyomás végett, ha éppen egy fő építésszel találkoznék. Ne érje szó a ház elejét. - Én Caleb vagyok! És Téged hogy hívnak? - jobbom felé nyújtom, de aztán elbizonytalanodom. - A kézfogás nálatok nem tudom, hogy mennyire szokványos bemutatkozásnál. Ha zavar, hanyagolhatom. - visszahúzom félig a kezem, de aztán rajta áll, hogy megfogja-e vagy sem. Vajon olyan a bőrük, mint a miénk? Így ránézésre igen. És érteni fogja, hogy mit mondok neki? Basszus, hiszen emberi nyelven beszélek. - Nem iszunk meg valamit? Ott egész finom limonádét szolgálnak fel. - hogy milyen gyümölcsből van azt nem tudom, de én a limonádéhoz tudtam hasonlítani, amikor nemrég megittam ott egy pohárral. A tér közvetlen közelében van egyébként a hely, ki is lehet ülni, tehát nem kell messzire mennünk. Oh basszus, lehet, hogy fogalma sincs arról, hogy miről beszélek. - A limonádé egyfajta frissítő ital. Gyümölcsös... - vagy inkább fogjam be és ne rontsak a helyzeten? Na jó, hagyom Őt is szóhoz jutni, így csak mosolygok és próbálok kicsit vissza venni, mielőtt még jól faképnél hagy vagy esetleg képen röhög. Nem szúrhatom el az első ismerkedési lehetőségemet egy perdaival, ki tudja, hogy mikor lesz rá ismét alkalmam, na meg nagyon bámulni se kellene. Ahj, hogy viselkedjek most természetesen? Attól tartok nem nagyon megy.
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Lustán ásítom el magam, miközben az arcom az égető nap felé emelem. Fogalmam sincs, hogy meddig voltam fent éjszaka, de azt hiszem, hogy már hajnalodott. Abban sem vagyok biztos, hogy nem ittam-e többet a kelleténél. Igen, mielőtt megkérdezitek, ilyet azt is lehet. Csak a helyét és módját kell tudni és mindent lehet. A padon ülve, mégsem görnyedek össze, legfeljebb kelletlen hümmögéssel fogadom az égető égitest forró csókjait. Két kezem magam mögött a pad széleibe kapaszkodva tartom, ennek segítségével dőlök hátra tartom meg magam és egy darabig lehunyt szemeim mögül figyelem a körvilág zaját. - Eowen! - hallom egy vidám női hang csiripelését. Lustán nyitom ki szemem, a várandós nőre vándorol tekintetem. Ajkam szeglete megremeg, ahogy intek neki, ehhez kicsit előrébb helyezem a testsúlyom. Ha nem tenném, még a végén totál hátraesnék. Egy ideig figyelem távolodó alakját. Sokáig nem jött össze nekik a gyerek, izgult, hogy törvényeik miatt bajba kerülhet a fiatal lány. Arcomra nem engedem, hogy kiüljön bármiféle gondolat, ám kiráz a hideg ha arra gondolok, hogy mi válasszunk így párt. Egyáltalán szüljek gyereket. - Bwaaa - adok neki mégis hangot. Ha tehetem, ez soha nem fog bekövetkezni, még csak az kellene. Nem hunyom vissza tekintetem, a tér kezd megélénkülni. Mégis mi a bánat folyik itt? Hát senki sem dolgozik? Várj, most van valami ünnepség? Vagy máskor is ilyen forgalom van itt, csak én nem veszem észre? Párban járó katonák menetelnek el mellettem. Szélesen vigyorgok rájuk és intek utánuk. Ők csak morognak, jó hát nem mindenki kedvelhet, ezt lássuk be még az égieknél sem működik. Noha, ők jobban kedvelnek, mint saját népeim. Majd egy ismeretlen férfihangot hallok meg. Arra fordítom a tekintetem és megdöbbenten látom, hogy nekem köszön. Szemöldököm ráncolom és azért hátranézek, hogy nincs-e mögöttem valaki, akinek köszönhet. Nope. Nincs senki. Visszafordulok felé és nem könnyedén, de azért felállok. Csípőszélességű terpeszbe, nehogy eldőljek, mert a világ megfordul körülöttem azért egy pillanatra. Sokadjára fogadom meg, hogy ennyit nem iszok. Amúgy nem ittam sokat, csak nehezen bírom. Egyszerű, szakadt farmernadrágot és trikót viselek. A kabátot a kabinomba hagytam, úgy gondoltam, hogy nincs értelem felvennem, anélkül is elég meleg van. Viszont cipőm most nem egy bakancs, hanem tornacipő. - Szia! - köszöntöm széles mosollyal az ajkamon, hajam pedig kiseprem az arcomból, hogy ne zavarjon. Szemöldököm csak azért vonom össze, mert helyesbít. - Rád is - felelem végül, egy elismerő bólintással. Mint láthatja, hallgatok mindenre. Látom pillantását, hogy lesiklik nyakamra. Enyhén húzom össze csak a szemréseim. Érthetően köszörülöm meg a torkom, csak hogy magamra vonjam a figyelmét, és láthassa kérdő pillantásom. Nos, hát. Közvetlen vagyok, mindig is az voltam, de nem szeretem, amikor úgy méregetnek, mint egy ketrecbe zárt szörnyet. - Eowen vagyok - ejtem ki érthető égi nyelven, bár érezhető, hogy nem ez az anyanyelvem. Az egyszerű beszédnél azért már nem töröm a szavakat, a hosszabbaknál is csak néha a hangsúlynál és a hibás kiejtésemen lehet észrevenni. Az utóbbi időben már elég szépen boldogulok a nyelvvel. Zavar mégis szórakoztat. - Ne aggódj, elég régóta vagyok már a városba - fogom meg a kezét, vékony ujjaimmal. Túl hosszúra megnőtt körmeimet tegnap Gingerrel festettük ki feketére, még kopni sem kezdett el! Na majd két nap múlva. - Ismerem a szokásaitokat. Viszont - lépek el tőle egy pillanatra, amikor italra invitál. Ajkam szegletében egy komisz mosoly bújik meg, de teret neki most nem engedek. - Te új vagy - állapítom meg, ahogy tekintetem arcának vonásaira tévednek, izgága természetére. - Azok viselkednek így, akik először, vagy ritkán járnak a Városba. Nos, fogalmazzunk úgy, hogy volt elég időm megfigyelni az égiek viselkedését, de persze - indulok meg a hely felé, ahova mutat. - De csak a te kontódra! - hivatom meg magam pofátlan vigyorral ajkaimon. - Egyébként nem csak a limonádéjuk finom, hanem a pitéjük is. Ettél már perdai gyümölcsből készültet? Mh, isteni, próbáld ki! - kérdezem tőle, de a választ sejtem. Ezek ilyen izéket esznek odafent. Borzalmas.
Nagy sietségem közepette azért egyszer sikerül megbotlanom, így majdnem pofára esek, miközben igyekszem a perdai lány közelébe kerülni, de szerencsére sikerül időben megtartani egyensúlyomat, így zavarom leplezve vigyorgom és intek ismét, hogy igen-igen, Ő az, akit keresek. Láttam, hogy hátranézett, bizonyára jól meg is lepődött, de nem baj, nem fogja megbánni, ha velem beszél! Vagyis hát... hát remélem. Más jellegű öltözetre számítottam egyébként, és bár hallottam, hogy néhány perdai bejárkál a városba, hogy tetszik nekik mindaz, amit mi hoztuk erre a holdra, de én technológiára gondoltam és nem éppen öltözködési stílusra, de wáó, hát menőn fest! Meg is állok előtte, köszöntöm őt, a mosolya pedig rögtön jelzi számomra, hogy nem lesz itt gond, nem lép le máris. Huhh, szerencse! Annyira zavarban vagyok hirtelen, hogy még csak nem is illendően köszöntöm Őt, tehát korrigálok, igyekeztem felkészülni a népével kapcsolatos információkból, bár túl sok az anyag, a nyelvvel pedig még hadilábon állok. Istenem, de pofátlan vagyok, amikor megnézem a nyakát, de a torokköszörülésre rögtön észbe kapok, szemeim visszatérnek a nő szemeire, majd kezeimmel tiltakozni kezdek. - Jaj bocsánat, ne haragudj! Én csak... csak új vagyok itt... mondhatni és még sose találkoztam egy perdaival se. Tényleg sajnálom, nagyon pofátlannak tűnhetek. - pedig nem akarok ám az lenni. És hogy mit kezd majd azzal az információval, hogy "új vagyok itt", majd kiderül. Fogalmam sincs, hogy mennyit tud rólunk és tisztában van-e azzal, hogy akad Alvó programunk és rengeteg ember, akik már jó ötven éve az igazak álmát alusszák. Én legalábbis jót aludtam, remélem anyám is hasonlóan van vele. Jó lenne, ha felébresztenék. - Eowen! Szuper, nagyon örvendek! - még a kézfogás is megtörténik, hát csodálatos. - Tök jól beszéled a nyelvünket! - mondanám, hogy "le a kalappal", de azt attól tartok, hogy nem értené. Talán a kalap szót se, hiszen nem szokás mostanában már ilyesmit használni. Pedig nekem a Földön volt egy kalapom, még a papámtól örököltem és imádtam! Na de megint elkalandoztam. - Körömlakk! Nahát, ha nem tudnám, hogy nem vagy ember, azt hinném az vagy. - uhh, ez se sikerült jó bóknak, de azért meglep, hogy befestette a körmét is. Vagy náluk is szokás? Nem hiszem... - Ismered... oh. Oké, akkor próbálok nem komplett hülyének tűnni! - vigyorgok rá ismét zavartan, majd italra invitálom, de ott is elég valószínű, hogy túlmagyarázom a dolgot. Meglehet, hogy otthonosabban mozog a Városban, mint jómagam. - Nem tagadom, de már most imádom ezt a helyet. És milyen tiszta a levegő! Lenyűgöző ez a világ, alig várom, hogy mindent lássak belőle. Na meg a ti településeteket is. Úgy tudom meg lehet nézni, megmutatod? - jó, előbb maradjon a limonádénál. - Persze, én fizetek! - hagynám ám magam lerázni, ha nagyon fárasztónak tartana, de egyelőre még egész jól viseli, én pedig azért próbálok nem ráfeszülni a dologra, de akkor megindulunk a kis italozó felé. Bár kaját is adnak, szóval étterem? Mindegy... - Pitét? Uhh... vagy félszáz éve nem ettem pitét! Milyen gyümölcsök vannak itt? Anya remek almáspitét tudott sütni! - lelkesedek az édesség iránt, és tényleg bármit megadnék valami normális kajáért, mert amik odafent vannak... - Akkor két ital és két pite rendel! - az asztalhoz érve hirtelen nem tudom, hogy mennyire kéne udvariasan viselkednem vagy mennyire nem, de végül nem hezitálok sokáig, kihúzom szépen Eowennek a széket, majd rámosolygok, széles mosollyal persze és utána mellé ülök le, nem vele szemben. A rendelést pedig leadom az asztalba épített kis kütyürén keresztül. - Milyen pitét együnk? Bízom az ízlésedben! - tehát válasszon Ő. Nem ismerem a perdai gyümölcsöket. Na meg innivalót is választhat magának, én ugyanazt a savanykás ízűt fogom kérni, amit már egyszer kértem, az bevált, és egyelőre nem változtatnék rajta.
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Ajkaim préselve szemlélem a férfit, fiút, nézőpont kérdése tényleg, ahogy siet felém. Amikor megbotlik finoman harapok alsó ajkamba, egy halk köszörülés hagyja el torkomat, hogy nevetésem rejtsem el. Arcvonásaim hamar rendezem, főként amikor látom, hogy felém közelít. Barátságosan állok hozzá, hisz miért is ne tenném azt? Ez a dolgom a Városban, nem igaz? Ő pedig amúgy sem adott okot, hogy ne legyek az, na meg… Nem is az a fajta perdai vagyok ám. - Ami azt illeti, egész fajod új itt - mosolygok rá kedélyesen továbbra is, ajkaim pedig egyre jobban szélesednek. - Csak tudd, nem… jaj egyszer olvastam erről egy nagyon jó hasonlatott tőletek! Ah, mi is volt? - hajtom le a fejem, csak egy pillanatra, arcom élét vakarom meg hosszúra hagyott körmeimmel. - Igen! Nem cirkuszi bohócok vagyunk. Láttam arról képeket, ahogy ilyen ketrecekbe zárták az állatokat, meg vicces, bár igen érdekes ruhákba öltöztették az emberek és mutogatták őket a nézőseregnek. Na! Ezt a fajom egy példánya sem díjazza - vigyorgok rá szélesen, hangomba nincs megrovás, ezt mind csak azért mondom neki, hogy a jövőbe jobb, ha erre odafigyel. Főként, ha sokat lesz lent a Városba és találkozik mással is rajtam kívül. Ők nem lesznek ennyire türelmesek vele. - A háború óta járom a Várost, három év épp elég, hogy megtanuljon egy perdai bármilyen új nyelvet - felelem pimaszul, bár ez igaz. Azt mondják, hogy jó érzékem van hozzá, én meg elhittem. Ez pedig Elorakba épp kapóra jött egykor. A körömlakkomra tett megjegyzésére ívesen húzom fel a szemöldököm, vigyorom nem tud már tovább szélesedni, azonban ott maradt az arcomon, állandóan. - És honnan tudtad, hogy nem vagyok az? - teszem fel az első kérdést, ami megjegyzésével kapcsolatban eszembe jutott. Talán zavarba is fogom ezzel hozni. Még jobban, amilyenbe van. Hát zabálni való, ahogy itt próbálkozik… még nem tudom mit, de próbálkozik. Talán csak kedvesnek és barátságosnak lenni. És jó benyomást kelteni, minek következtében totálisan befeszül… pedig ha tudná… - A minden elég tág fogalom - jegyzem meg, orrom alatt somolyogva, galádul. - Na meg néha vigyázz, hogy mit kívánsz, mert nem éppen úgy kapod meg, ahogy vágysz rá - teszem még hozzá, mintha valami bölcs vénbanya lennék. Igen, tudom, hogy ilyenbe is hisznek. - Úgy tudom, hogy csak engedéllyel lehet bemenni oda nektek. Vagy kereskedelmi okból, vagy diplomáciaiból, látogatókat annyira nem szívlelik még a perdaiak - vallom meg az őszintét. Szóval ha csak nem tud valami megfelelő indokot saját feletteseinek mondani, akkor ettől el fog esni. - De egyébként persze, szívesen megmutatom neked, így röpke két perc ismeretség után is! - csapok le az információra és halkan nevetem el magam. Jó, azért lássuk be, képtelen is tud lenni az ötlet, hogy csak úgy odamész egy idegenhez és harmadik? Negyedik? mondatod egy hasonló. Rettentő jót derülök rajta. - Lássuk csak, ismerős neked a matam arida, a noga vagy a weane? - teszem fel a kérdést. Hallani, hogy amikor gyümölcseink nevét ejtem ki, hangszínem megváltozik, kiérződik, hogy saját nyelvemen szólalok meg, jóval gördülékenyebben megy, mint az égi. Noha azzal sincs gondom, de lehet hallani, hogy töröm olykor, vagy nem tudom oly dallamosan énekelni, mint a perdait. - Ami azt illeti fogalmam sincs, hogy ti ezeket hogy hívjátok, én így tanultam meg őket, mindig is így használtam őket - vonom meg könnyedén a vállam, miközben haladunk előre a kis kiülős hely felé. Az egyik asztalhoz érve, azonban nem tudok egyszerűen - úgy ahogy hozzászoktam - leülni, hanem a székem húzza ki. Hangosan füttyentem el magamat. - Köszönöm - jegyzem meg mosolyogva irányába, fejemmel is bólintok felé. Hasonló rutinossággal, ahogy ő is leadja a rendelést, az én felemen lévő készüléken is leadom a sajátom. - Akkor legyen meglepetés számodra - somolygom és könnyedén érintem meg az egyik pite gombját, italból azonban sima citromosat kérek - valamiért egyszerűen náluk ez ízletes. Fene sem tudja, hogy miért, de itt még a víz is másmilyen. - Szóval először jársz a Perdán. És tetszik neked. Miért jöttél le? - kérdezem tőle, miközben kényelmesen dőlök hátra a székbe és szemlélem a férfi arcát.
Meglehet, hogy komplett idiótának és kész szerencsétlenségnek tűnök a perdai szemében, de azért igyekszem ám összeszedni magam. - Az egész fajom, persze... de én náluk is újabb vagyok. - zavartan megvakarom kicsit tarkómat, ajkam vigyorra rándul, és már érzem, hogy rosszul nyitottam. A hasonlata eleinte nem esik le, de amikor a cirkuszi bohócokat mondja, aprót nyelek. - Félreértettél! Eszem ágában se volt ilyesmit gondolni rólad, én... ne haragudj! - rázom is meg picit a fejem. Most tényleg ilyen szerencsétlenül sikerült bemutatkoznom neki, hogy azt hiszi, egy cirkuszi állathoz hasonlítom Őt? A szüleim nem lennének most büszkék rám, én pedig igyekszem nem elsüllyedni szégyenemben. Mégse menekülök, próbálom menteni a menthetőt, mert azért jól láthatóan még nem küld el melegebb éghajlatra. Talán már megedződött a többi embernek hála. - Én azért megpróbálom rövidebb idő alatt elsajátítani majd a nyelveteket. Három év túl hosszúnak tűnik. - talán a lány kezdi sejteni, hogy eddig miért nem kezdhettem el. Vagy ha nem, akkor tényleg nem tud semmit az alvókról. Egyébként nem egoból mondom azt, amit, de remek nyelvérzékem van, így csak kihívásként tekintek a perdai nyelvre, nem pedig nehézségként. - Az őröktől hallottam. - nem jövök ettől a kérdéstől zavarba, minő meglepő, de a mosolyom is eltűnik, melyből Eowen könnyen megsejtheti, hogy nem feltétlenül hízelgően beszéltek róla. De nem számít, csak katonák, akik a feladatukat teljesítik, nem mind az eszéről híres. - Igazad van, jogos, de nem vagyok babonás. Én a tényeknek hiszek. Realista vagyok. - hogy röviden fogalmazzak, már ha ismeri ezt a szót is. Biztos vagyok benne, hogy nem kevés veszély leselkedne rám a holdon, de egyelőre lelkes vagyok, és ezt nem könnyű ám letörni. De talán a perdai lánynak ez nem is célja. - Igen, erről már hallottam, de az engedély megszerzésével nem lesz gond. - nem térek most ki rá, hogy miért nem, de mivel a Város fejlesztése, bővítése és egy második város felépítése lesz majd a dolgom, bizonyára engedélyezik majd számomra, hogy felmérjem a perdai településeket is, az útjaikat, épületeiket... Tanulhatunk belőlük, bár nem hiszem, hogy modernebb lenne a technológiájuk a miénknél, nem ezt hallottam. - Uhh, ez elég hülyén jött ki mi? Nem most azonnal gondoltam egyébként se, előbb még a Várost ismerném meg. - a saját közegemben mozognék, majd később mennék tovább. Csak szépen sorban, minek kapkodni? De viselkedhetnék éppen normálisabban is, a szomorú helyzet az, hogy zavaromban és izgatottságomban erre nem nagyon vagyok képes, de a közös ital és a pite jól hangozhat. - Öhm, nem. Egyik se ismerős, de mesélj róluk! Őszintén szólva az itt lévő növények és állatok még ismeretlenek. - nem tartottam még fontosnak azokról olvasni, de hamarosan sorra kerülnek. Addig is hallgatom Eowen ismertetőit, hogy a segítségével választhassak majd. Vagy inkább meglepetés lesz? A széket mindenesetre kihúzom, a füttyentésre pedig szélesen elmosolyodom. - Nálatok is szokás az ilyesmi vagy tőlünk tanultad, hogy ez udvariasságból történt? - érdeklődöm, majd helyet foglalok mellette, és figyelem, hogy milyen magabiztosan kezeli a panelt, de okulva az eddigi megszólalásaimból ezt most csendben teszem, nem jegyzek meg semmit. - Oké, szeretem a meglepetéseket! - hátra is dőlök, nem fogok lesni. - Abból a háromból választasz, amikről meséltél? - teszem fel azért a nagy kérdést, de tényleg nem nézek oda, egészen addig, amíg nem végez. - Igen és igen! A munkám ide fog kötni, így elég valószínű, hogy több időt töltök majd a Perdán, mint odafent a Dominiumon. - fejemet felemelem egy pillanatra, majd a lányra nézek. - A Város fejlesztésével fogok foglalkozni. - ennél mélyebben most nem megyek bele, na meg az italaink is megérkeznek, így megköszönöm azt a pincérnek, majd bele is kortyolok a hűvös nedűbe. Ez még mindig isteni! - És te mivel foglalkozol? És... mire vagy képes? - na ez a második kérdés az, amit nem kellett volna még feltennem, de most már mindegy. Lesütöm szemeimet, iszom inkább megint, majd végül újra a lány szemeibe nézek bocsánatkérő mosollyal, de nem szívom vissza a kérdést. Remélem, hogy válaszolni fog.
Nem csak a Dominium folyosóin nehéz belém botlani, de mindenhol máshol is, mégis, ritkaságnak számít, hogy a Perdára megyek. Valahogy jobban érzem magam odafent, az égben, mint itt a földön, de igyekszem megszokni a helyet, hiszen komoly terveink vannak még vele. Kora reggel óta a Városban vagyok, de most, hogy elérkezett a délután adtam magamnak némi pihenőidőt, amikor körbenézek és megnézem, hogy mennyit fejlődtünk. Tetszik, amit látok, határozottan elégedett vagyok, mert ez egy olyan hely, amit érdemes megvédenünk és amihez hasonlót létre kell még hoznunk, hogy idővel mindannyian itt élhessünk. Én is, még akkor is, hogyha idegennek érzem még a friss levegőt is, mely tüdőmbe tódul. Megállok a tér közepén a hatalmas fa árnyékában, majd lassan nézek fel rá, végig törzsén, majd a széllel játszó leveleken. Kezeim hátam mögött, tartásom egyenes, de arcom most nem komor, inkább kíváncsi. Kitűnök egyébként öltözetemmel, mely elegáns, mint mindig, bár most komor a maga fekete színével, melyen csak némi ezüst díszeleg és a kancelláriai kitűzöm szívem környékén. A testőreim távolabb vannak, onnan figyelnek és őrködnek, bár nem aggódom. Nem én vagyok egyébként se a legutáltabb kancellár, meglepne, ha engem akarnának eltávolítani a posztomról. Ez nem egoizmus, hanem egyszerű logika.
*A Perda ma is a legszebb arcát mutatja, már ami a hideg évszak ellenére bekukkantó kellemes időt jelenti. Vihar előtti csend, gyanús nekem ez a napsütés, bár eléggé kopott fényű, nyoma sincs a nyári vakító sárgán aranyló napnak, a mostani már jócskán piszkosszürkén fehéres és a felhők sem azok a bodrozottak, amiről mindig a kávé tetején csücsülő hab jut eszembe. Reggel jöttem le a Városba, hogy előkészítsem Denisov agyament ötletéhez a felszerelést és az Elorakba való utazást, hogy onnan kislisszolva észrevétlenül eltűnhessek pár napra. Alecnak már üzentem a JL kalózrádió csatornáján a Rebelliumba, a találkozó leszervezve. Épp a raktárba tartok, hogy vételezzek még néhány cuccot Castillo engedélyét kihasználva, amikor csendes sétám közben olyat látok, amit itt a Városban még sosem. Meg is torpanok, hogy jobban megnézzem, tényleg Morgi kancellár áll-e ott a nagy fa alatt, mely a tér közepét uralja. Elég szürreális tőle ahogy felnéz a fa lombkoronájára, mely már tarkább a zöld helyett és elég ritka is, de még mindig szép és méltóságteljes. Ki hitte volna, hogy a kancellárt érdekli a természet…bár inkább az megy eseményszámba, hogy egyáltalán feltűnt itt a holdon. Nem is megyek el a krónikákba illő lehetőség mellett, fülig érő mosollyal tipegek közelebb és oldalt, hogy ne vegyen észre túl korán. Kezem már a vállamon féloldalasan függő táskában kotorászik, hogy kikapjam onnan a pda-t és amint Morgi kancellár mögé érek, lekapjam a hátsóját. Nem zavartatom magam az őröktől, elvégre nem fegyvert fogok a kancellárra, talán még kíváncsiak is arra, hogy sikerül-e megörökítenem Morgi fenekét. Ha felém fordul, a pda-t a hátam mögé rejtem és rámosolygok, akár van róla képem, akár nincs. A mosoly mellé jár egy integetés is, s már lépek is előre, hogy csatlakozzam a fanéző projekthez. Hacsak nem tepernek le a testőrök.* -Üdvözlöm kancellár úr! Hogy s mint erre? Csodás időnk van, nemde? Kivételes így a hideg évszak elején. Biztos maga hozta a jó időt.
Meglehet, hogy a Perda mutatta már szebb arcát is, de számomra a természet még mindig lenyűgöző. Nem sűrűn járok idelent, tökéletesen jól elvagyok az égben a szerkezeteim között, de most szánok néhány percet arra, hogy gyönyörködjek a tájban. Megszoktam már, hogyha megjelenek, akkor több szempár vetül felém, így nem foglalkozom az érzéssel, hogy néznek és összesúgnak a hátam mögött, nem vagyok szégyenlős alkat, az viszont meglep, amikor érzékelem, hogy valaki közel jött hozzám. A testőreim figyelnek, de nem látnak fenyegetést a nőben, így bár furcsálják a PDA-s jelenetét és egy pillanatra megfeszülnek, de végül pihenő állást vesznek fel, amikor tudatosul bennük, hogy igazából semmi se történt. De figyelmük középpontjába most már nem csak én állok, hanem a társaságom is, aki felé pillantok. - Mrs. Moor! Nem számítottam itt magára. - pillantok a nő felé és mintha egy picit meglepne jelenléte. Engedem arcomra kerülni ezt az érzelmet néhány másodpercig, majd végül elmosolyodom a laza kérdésen. - Szerintem Ön is tisztában van vele, hogyha a Perdán járok, akkor azt munka ügyben teszem. - azt szerintem Ő se gondolta komolyan, hogy majd ki is fejtem, hogy mit kerestem idelent. Akad egy kezdődő projekt, ami miatt időnként jobb lesz, hogyha a holdra látogatok. - Igazán kedves feltételezés, de az időjárást nem vagyok képes befolyásolni. - de elmerengek rajta, hogy vajon képes lennék-e létrehozni egy olyan szerkezetet, ami igen. Áttörést érhetnénk el vele. Micsoda ötlet! - És Ön mi járatban van itt, Mrs. Moor? - tudok a lefokozásáról, mivel az Aquillon-on történtek miatt nem egy Kancelláriai ülés volt, így az érintettek tetteiről és jelenlegi helyzetéről is jól informált vagyok. De nem óhajtok kitérni rá, egyelőre nincs rá okom, ahogy az időjárással kapcsolatos kérdésre se kap igazából választ. Kellemes az idő, valóban, de nem hiszem, hogy a nő megerősítést várna tőlem erre. - Mondja csak, van kedvenc helye a Városban? - teszem fel a nagy kérdést hirtelen és most már teljes testemmel a nő felé fordulok. Eddig csak félig-meddig tettem ezt, inkább csak fejemmel, de most láthatja, hogy nem lesz elküldve. Jelenleg jó kedvemben talált, nem bánom a társaságát. Egyelőre legalábbis.
*Látom ám, látom az őrök testhelyzet változását, mindkettőt. Igazából már ez az apró szösszenet is megmosolyogtat, de a döbbent és kíváncsi arckifejezésük még dob egy kicsit a hangulatomon. Szélesebbre is húzom az ajkaimat vidáman, ravaszul és bohókásan, már megérte erre sétálni. Nem sok időm van képet készíteni, nemhogy a megfelelő pozitúrát kiválasztani, Morgi kancellár már fordul is felém. Na, neki is van hátul szeme, a gondolati megjegyzésem azonban sötét sarokban marad és inkább a mosoly további derűsségére koncentrálok…mintha kellene. * -Azt látom…pedig lassan többet vagyok itt, mint ott. *S mutatok az „ottnál” fel az égen büszkén trónoló Dominium felé. Tényleg nem számított arra, hogy egy planetológus a Perdán téblábol? Nahát! A kérdésem merőben költői volt, udvariasság ha úgy tetszik, bár azt hiszem ez szokatlanabb tőlem, minthogy a Perdán kavarok. Ennek ellenére komolyan veszem a választ…már csak azért is. Le is biggyesztem az alsó ajkam mielőtt felelnék.* -Sajnálatos, hogy pici szórakozásra sem jut ideje. Felháborító! Mondjon fel! *Egyik kezem a szívem fölé is teszem, nagyobb hangsúlyt adva a szavaimnak, s míg ezzel remélhetőleg elvonom a figyelmét a másik kezemről, azzal gyorsan el is teszem a pda-t a kis táskámba. Az utolsó két mondatot már nagyobb taglejtésekkel kísérem, miközben ismét teszek egy lépést a kancellár felé. S aztán szemet kell forgatnom, mert Morgi minden szavam komolyan veszi, azért kíváncsi lennék arra, hogyha azt mondanám, belezúgtam mint sánta errator az út menti árokba, akkor mit válaszolna. * -Még! De ami késik, nem múlik kancellár úr! És tényleg kedves feltételezés ez tőlem. *Kihúzom magam büszkén, nem mintha sokat segítene a magasságomon, ráadásul a tűsarkaimat is otthon hagytam. A kérdése engem ér váratlanul, nem hittem volna, hogy Morgit érdekli mit csinálok itt, mert még a számonkérő hangszín is elmarad. Őszintén érdeklődőnek tűnik…csak nem unatkozik? Máskülönben miért állt volna itt egy fát nézve? * -Egy hosszabb útra készülök, csomagolok. Mármint most láthatóan nem, de össze kell szednem néhány dolgot és korán indulnék, ezért itt alszom…majd, este. Mert akkor szoktam, vacsi után. *A szemöldökeim önkéntelenül emelkednek meg, a bennem felmerülő zavarba hozó kérdés miatt; miért is érdeklődik ennyire? A legutóbb is a puszta tényekre volt csak kíváncsi, Morgi pedig nem egy Jenkins aki állandóan mindenről kérdez. Persze lehet, hogy Morgi kancellár nem annyira paranoiás. Miért is lenne? Elvégre sosem kavar be senkinek. Mondhatni, jó kancellár. Lassan de biztosan mellé is érek, talán mindketten meglepődünk amikor teljesen felém fordul, de én biztosan. Felül kell bírálnom az iménti gondolatomat arról, hogy fura kérdéseket tesz fel. Az, hogy mi a kedvenc helyem a városban, a lehető legfurább, mert túl személyes. Egy kancellárhoz mindenképp. Persze nem én lennék ha ennyitől zavarba jönnék, így a százkarátos mosoly abszolút őszinte.* -Nos, attól függ. Hasznos kedvencre gondolt vagy romantikusra? Mert nem mindegy. Romantikus lehet a tóparton fekve a csillagokat nézve, vagy a Városon kívül a vízesésnél, esetleg a mozi, persze csak akkor ha tiltott filmet néz meg az ember, hasznos meg….*Itt elakadok. Joggal merül fel bennem a kérdés, amit fel is teszek.* -Miért kérdezi? Kísérjem el, mutassam meg? *S nem is hagyok időt arra, hogy válaszoljon, folytatom, két kézzel kapva a feltételezett és kivételes alkalmon.* -Mert hasznos kedvenc az még jobb. Mondjuk a kísérleti laborok. Na az nagyon kedvenc. Sok izgalmas dolog van ott. *S bólogatok mosolyogva, ártatlanul, mint egy ma született perdai csecsemő, mint akinek bejárása van a kísérleti laborok bármelyikébe. Még akkor sem volt amikor tizedesként erősítettem a flotta állományát, nemhogy most civilként. Hogy baszki nekem kedvenc helyem? Nincs, de akkor tutira vége a dumcsinak, amikor csak most kezdtük. Ha tudom, hogy itt van, már rég letámadtam volna. Morginak jó kedve van, a lenyelt karót is elsuvasztotta a nagyszekrénybe, mi ez, ha nem égi jel? *
Meglep hirtelen megjelenő társaságom, de nincs okom elküldeni magamtól. Éppen némi pihenőidőt tartok - igen, időnként még én is szoktam -, így azt megoszthatom akár a nővel is. - Nem követem nyomon, hogy hol tartózkodik. - udvarias válasz, részemről tovább is léphetünk a témán. Bár szakmáját tekintve valóban sok időt kell a holdon tartózkodnia, ettől függetlenül a kettőnk találkozása meglepőnek számított. Engem viszont ritkábban látnak erre, a legtöbb időmet a Dominiumon töltöm, ha pedig mégis a Perdán járok, nem a Városban szoktam tartózkodni, ahogy a legutóbb Gardel tizedessel is a hold egy elhagyatottabb részén szálltunk le, letesztelni a titánokat. - A kötelességeimet nem szoríthatom a háttérbe. Ha a munkám helyett szórakoznék, sokkal több embernek kellene többet dolgoznia. - én segítek azon, hogy ez ne így legyen. Tisztában vagyok vele, hogy mivel jár a kancellári pozíció és büszkén helyt állok. - Oh, a lemondásomat szeretné? A szövegkörnyezet alapján kedves megjegyzésnek tűnik, de ha komolyan veszem, akkor lázadónak is titulálhatom. - finoman figyelmeztetek, hogy jobb lesz, ha óvatosabban ejt ki ilyesmit a száján, mert nem biztos, hogy azt a hatást éri majd el vele, amit szeretne. Én most eltekintek a negatív hatástól, de mással nem biztos, hogy hasonlóan szerencsés lenne. Az időjárásról nem szándékozom tovább beszélgetni a nővel, inkább rákérdezek arra, hogy Ő neki mi dolga van most itt. Egyébként nem zavar, hogy közelebb lép, amíg még megtartja a megfelelő távolságot tőlem. Ugyanúgy nyugodt maradok és érdeklőd, jó hangulatomban sikerült elkapnia. - Értem. - egy kisebb mosoly jelenik meg arcomon, ahogy magyarázatot fűz az alvási szokásaihoz. - Vigyázzon magára odakint! - a Városon kívül. Testemmel időközben felé fordulok, majd a kedvenc helyéről érdeklődöm, a mosoly láttán pedig csak kíváncsiság csillan a szemeimben. Úgy hiszem, most fogja produkálni magát. És nem is tévedek, de egyelőre nem vágok félbe, nem adok választ a kérdéseire, hogy romantikus vagy hasznos helyre gondoltam-e, csak akkor felelek, amikor közbekérdez. - Csak válaszoljon a kérdésre. - legalábbis kezdetben, aztán majd meglátjuk. És természetesen nem hazudtolva meg önmagát a kísérleti laborokat is szóba hozza, mire már megcsóválom a fejem. - Fogalmam sincs, hogy miért érdeklik a kísérleti laborok Mrs. Moor, de a korábbi kérdésére válaszolva, a kedvenc helyére lettem volna kíváncsi. Nem hasznosan kedvencre, nem romantikus kedvencre, szimplán kedvencre, ahova szívesen eljár, amikor idelent tartózkodik. Ahol jól érzi magát. Ahova valóban van engedélyezett bejárása! - mondjon ilyet és ne gondoljon a kérdés mögé többet, mint ami. Felesleges. - Meglehet, hogy én kísérem majd el Önt, még eldöntöm. - a válaszától függ, de jól gondolja át, hogy mit mond. Sejtheti, hogy számára elzárt, tiltott helyre nem fog bejutni általam, ahogy randira se óhajtom hívni, hogy a tóparton sétálgassak vele a csillagos ég alatt.
-Na persze. Nem baj. *Legyintek, mint aki tényleg arra gondolt, hogy a hét kancellár közül, legalább az egyik figyeli, merre, mikor, hol jár s aztán picit csalódik, de el is engedi a témát. Morgi ma jó kedvében van, ezen csak az árnyal némileg, hogy mindent szó szerint érti. A munkájáról és a szórakozási lehetőségeinek jócskán csökkent számáról szóló rövid értekezésem és mókásan lemondásra felszólításom is komolyan veszi. Azért aranyos.* -Azért kancellár, hogy mások dolgozzanak ön helyett, nem? Egyébként ne vegye komolyan amit mondtam, maradjunk a testi-lelki jólétéért aggódó kedves megjegyzésnél. S lázadó vagyok, megmaradt még bennem ifjúkori lázadásom néhány morzsája, amivel drága jóanyám ősz hajszálait gyarapítottam, most kancellárokét próbálom. *Nem veszem magamra a figyelmeztetést, ártatlannak tűnt, másrészt ha ennyitől berezelnék, hozzá se fogtam volna mindannak, amit máig már meg is tettem. Mindehhez ártatlan mosolyt csatolok és még egy pillanatra a haját is szemrevételezem, de Morgi kancellár szerencsésebb, mint Jenkins. Mivel még…nem tudja befolyásolni az időjárást, nem is ejtünk róla több szót, viszont megengedhetem magamnak, hogy pici büszkeség töltsön el, mert az első találkozásunk komoly témája miatt, akkor nem igazán tudtam kicsalni belőle mosolyt, most viszont sikerül. Ki hitte volna, hogy Morgit pont az ittlétem személyes és kissé intim szokásai derítik fel. Fülig húzom a számat a féltésre, majd nagyon komolyan bólogatok hozzá. * -Én mindig, nagyon vigyázok magamra, nyugodjon meg! *S még közelebb is hajolok hozzá egy leheletnyit, hogy nagyobb hangsúlyt fektessek a szavaimba. Talán a hely teszi, és az, hogy nem hivatalosan futottunk össze, de most egészen más a kancellár, már-már cseverészünk egymással, ami miatt feljogosítva érzem magam, hogy közvetlenebbre vegyem a stílust. Nem mintha eddig haptákban álltam volna, de na! A kedvenc helyeimmel aztán majdhogynem zavarba hoz, mert a Városban nem igazán szoktam lófrálni, számomra nincs itt semmi érdekes a raktáron kívül, ahova még bemehetek és kancellárok sem mászkálnak, hogy elcsípjem őket. Ez a mostani üdítő kivétel. Fel is sorolom, hogy én mire gondoltam, de sejtem, hogy nem lesz nyerő. Megemelt szemöldökeim alól nézek fel rá – még mindig nem nőttem meg – ahogy minden egyes szavával lejjebb és lejjebb redukálja a lehetőségeimet. Majd amikor kilyukadunk az unalmas, szimplán kedvenc helyem kérdéséig, eljátszom az eddig tévúton járt felismerését egy nagy „Ó”-val kezdve.* -Ó! Értem, nos hát…*Lázasan töröm a fejem, mit jelöljek meg kedvenc helynek, de minden kiesik a szűkös meghatározásból…egyetlen kivétellel. Ha már itt vagyunk és Morgi látszólag ráér, és még eldönti, hogy elkísér-e vagyis nem mondott csípőből nemet, hát kihasználom az alkalmat.* -Nem fogja elhinni, de az étterem, ahol perdai alapanyagokból főznek. Oda vagyok a perdai konyháért, de sajnos a magamfajta apró kis polgár nem igazán jut hozzá az ilyen csemegékhez. ~Kivéve ha Jenkins meghív vacsira, de most már az is olyan mintha az Alvókhoz kéredzkednék be.~ Kóstolt már gyászmadarat? Hexát? És azt a gyümit aminek fura neve van? Persze mindennek fura neve van, de még állat is van olyan, valami kla…izé. A sült lárvájuk pedig mmmmennyei. *S már csorog a nyálam ahogy elsorolom a kedvenceimet. Nekem ne mondja, hogy ettől nem jött meg az étvágya, még a szemeimet is lehunyom néhány másodpercnyire, emlékezve a finom ízekre. Na oda elvihet, nem tiltott és nem titkos hely, ráadásul jót dumcsizhatunk közben, ezen elgondolás miatt nézek fel rá s emelem meg az egyik szemöldököm kérdőn, kérlelőn. *
Különös ez a nő, sajátos stílusa van, mely tagadhatatlanul képes szórakoztató lenni a számomra. Talán ezért se küldöm most el, bár mást se szoktam feltétlenül. Szimplán ritkán járok emberek közé és kevesek azok, akik oda mernek jönni hozzám csak úgy, hogy... beszélgessenek velem. Pedig minden rosszindulatú pletyka ellenére én is ember vagyok, nem pedig egy MI, mely a beprogramozott kötelességeit végzi, így olykor nekem is jól eshet a társaság, még akkor is, hogyha az egy ilyen furcsa nő személyében adatik meg. - Azért vagyok kancellár, hogy segítsem a népünket, nem azért, hogy rabszolgahajcsár legyek. - emelem meg némileg a szemöldököm. Ha így gondolja, akkor nagyon félreismert. Azaz... még nem ismer. De tény, vannak olyan kancellártársaim, mint például William, akik úgy gondolkodnak, mint ahogy a kis hölgy mondta. - Rendben van! - mosolyodom el végül, ahogy kifejezi magát. Akkor hát kedves megjegyzésnek veszem. - És mivel érdemeljük ki mi, kancellárok ezt a kitüntetett figyelmet? - ha már a mi hajszálainkat festené be más színűre. Az enyémek még rendben vannak, örülnék, ha így is maradna. Ahogy annak is örülök, hogy Mrs. Moor vigyázni fog magára. Érdeklődni kezdek tőle, részt véve a beszélgetésben, mert ez valóban az, nem csak holmi egyirányú kommunikáció, de finoman figyelmeztetem, hogy ésszel feleljen, mert a számára tiltott helyekre nem fog általam belépést nyerni. Bár kíváncsi volnék, hogy miért érdekelnék a kísérleti laborok pont Őt. Sikerül viszont felelnie, bár az étterem említése és ahogy előadja magát nekem fejcsóválásra késztet. De jókedvűen hallgatom végig, nem szakítva félbe a beleélt mesélést. - Tudja Mrs. Moor, nem gondoltam volna, hogy lesz olyan merész, hogy meghívassa magát vacsorára. - pont egy kancellárral ugyebár. Meg is csóválom némileg a fejem. - De értékelem a merészségét, bár a kedves férje nem tudom, hogy mennyire fogja díjazni. - nem kap tehát elutasítást, de némi rejtett kérdést igen. Mr. Moor vajon mit fog szólni ahhoz, hogy a felesége egy kancellárral vacsorázik, aki még csak nem is nős? - Egyébként nem ettem még sok perdai ételt, de a lányom kedveli Őket. Hasonló korúak lehetnek. - állapítom meg. - Viszont a lárvákat nem vállalnám be, annyira nem vagyok merész. - jegyzem meg mosolyogva, mintha félnék egy ételtől vagy azoktól az állatoktól. Egyszerűen számomra gusztustalanok, nem titkolom a véleményemet.
*Nem minden kancellár egyforma, és ez most eléggé szembetűnő. Egy picit propaganda szaga van annak, hogy „segítsem népünket” de láthatóan tök komolyan gondolja, és én még azt hittem, hogy a kancellárok remekül megszervezve a munkát, azt másoknak adják ki. Nahát! Mindig tanul az ember lánya! S ennek a tévedésemnek nem csak hangot, hanem meglepett, tócsányira kerekedő szemű arcot is adok.* -Nahát! Ki hitte volna. Ezt örömmel hallom, de tényleg! Kedvelhető tulajdonság. *S tényleg! Ha hihetek neki, máris szimpatikus. A kis bókom, vagy mondjuk tréfás megjegyzésnek, esetleg valóban a lelki egészségéért aggódónak, megértésre talál végre, így ezt is lerendezettnek tekinthetjük. Szerencsére a kancellárok ősz hajszálainak növelését már nem veszi nagyon komolyan, épp csak annyira, hogy érdeklődjön, vajon miért e kitüntető figyelem. Persze azt még nem tudja, hogy ez nem is olyan légből kapott tulajdonságom. * -Mindenre befolyásuk van, hát nem? Ha még meg is hallgatnak, akkor együtt jobbá tehetjük a világot! Sok ötletem van hozzá. *Általában nem ott kilincselek ahol kellene, de lássuk be, nem olyan könnyű bejutni egy kancellárhoz azzal, hogy változtassanak a törvényeken, mert mára már néhányuk elavult, másrészt jót tenne az általános morálnak, ha javítanának az ellátáson és nem minden luxust tartanának meg maguknak. Kezdve a normális kávéval és a perdai valódi hússal, gyümölcsökkel. Egyelőre azonban ismerkedem Morgival, figyelem mire ugrik, mire sértődik meg, vagy épp mi az ami megmosolyogtatja. Egészen más dolgok váltják ki belőle ezeket a reakciókat, mint például Jenkinsnél vagy Tersonnál. Morgi, Tersonnal ellentétben nem kap agylobot a sok és felesleges beszédtől, így ha óvatosan is, de szabadjára engedem magam. S ha már a számomra tiltott helyek még vele sem kerülhetnek több szóba, maradok az eredeti és első terveimnél. Kancellárral vacsorázni. Széles mosollyal veszem tudomásul, hogy merésznek titulál. Tényleg az lennék? * -Ennél sokkal merészebb szoktam lenni. *Vágom rá azonnal, nem számítva arra, hogy akadályként Bruce-t emlegeti fel. Emlékszem, mennyire ki volt akadva attól, hogy elmentem Jenkinshez, később meg meghívtam magunkhoz. Mint aki tényleg féltékeny, pedig ha lett volna rá alapja, akkor sem tettem volna ellene, ugye. Sosem értette, hogy ez stratégia és nem a levet akarom összeszűrni. A kérdéstől nem jövök zavarba, sokkal kínosabb volt városi kedvenc helyen gondolkodni.* -Ó, hát azt hiszem ha megtudja, nagyon meg fog ijedni. Másrészt soha nem adtam alapot arra, amire sejtem, hogy gondol. Nem fogok flörtölni önnel, ha ez megnyugtatja. *nem szeretem kerülgetni a témákat, a legtöbb esetben egyből a közepébe vágok, hacsak nem kell titkolnom valamit. Ez azonban nem olyan, és már az elején tisztázzuk, hogy ki mit akar vagy vár el a másiktól. Nem vagyok szívbajos. Kapok még egy finom célzást, értem én, csak nem veszem magamra, inkább rá, mintha lényegtelen lenne, de jelentősen kiemelem a csodálkozásommal.* -Kedvelheti is, finomak….egykorúak lennénk? Tényleg? Hihetetlen, nem is gondoltam volna önről, nahát! Egész jól tartja magát, nem hittem, hogy már….ennyi lenne. *Hogy mennyi? Érzésem szerint rákérdez mire gondoltam és csak bólogatok, megelőzve a kérdést. Ha nem kérdez, így jártam.* -Annyi, pontosan annyi. Szóval lárvát nem? Pedig eszméletlenül jó. Legalább kóstolja meg, adok az enyémből szívesen. ~Mindjárt éhen halok. Ennyit beszélni a kajáról, elcsöppen a nyálam.~
Egyelőre még nem tudom eldönteni, hogy Mrs. Moor reakcióját miként értelmezzem, mert érezhetően nem arra a válaszra számított tőlem, mint amit kapott, de Ő mindenképpen pozitívan könyve el, ami mégse mosolyogtat meg. - Ki hitte volna? Bele se merek gondolni, hogy milyen lehet az Ön véleménye rólunk, kancellárokról. - csóválom meg a fejem. Azért lettünk a népünk kiemelt vezetői, hogy segítsük és irányt mutassunk. Mindegyikünk nagy tudást halmozott fel a saját szakterületén, mellyel előrébb léphettünk és aminek hála most itt lehetünk, mégis akadnak folytonos elégedetlenkedők, és úgy sejtem, hogy az ex-tizedes sincs oda a Kancelláriáért. Merész ezért is, mert nekem kimondja, de mégse tehet mást, mint elfogadni, akár csak a törvényeket, amiket meghozunk. Viszont most már kezd összeállni a kép, hogy miért is érdeklődik irántunk. - Jól látja, ez így van! De ne gondolja azt, hogy nekünk más a célunk, mint a világunk jobbá tétele. Nem véletlenül hozzuk ezeket az intézkedéseket. - ki nem mondom, de tökéletesen éreztetem, nem fogom most meghallgatni az ötleteit, mert félő, hogyha olyat mondana, következményekkel járna, nem számít az, hogy szimpatikus-e a számomra vagy sem. De okosabbnak gondolom ennél a nőt. Remélem, hogy nem kell csalódnom benne. De meglepni folyamatosan meglep, így például kezdetben a tiltott helyek említésével, majd magával a vacsorával, amelyre meghívatná magát. Vajon helyes döntés lenne engednem? - A merészség olykor áldozatokat követel. - csak ennyit mondok némileg elkomolyodva, kék íriszeim pedig a nő szemeire vetülnek, figyelmeztetően, hogy jól gondolja meg, hogy meddig megy el. És én vele ellentétben a kedves férjére is gondolok. - Ha megtudja? Ezek szerint Ön nem oszt meg mindent a házastársával? - én megtettem. Holly mindenről tudott. Ő volt a legfőbb bizalmasom és vele együtt még mindig úgy érzem, hogy hiába van két gyerekem, mégis túl sokat veszítettem. Pótolhatatlan. - Hogy flörtölne velem? Ugyan, nem feltételeztem semmi ilyesmit. Nem gondolnám egyébként se, hogy én lennék az... esete. - azt hittem így szoktak fogalmazni. Mégis, megmosolyogtatnak szavai, ahogy azzal is, hogy ilyen nyíltan közöl velem ilyesmit. El is merengek néhány másodpercig arcán, jobban megfigyelve csinos, fiatal vonásait. A lányom viszont jól sejti, nem véletlenül említem meg, mert Mrs. Moor is vele közel egykorú lehet. - A pontos korát nem tudom Mrs. Moor, és most nincs kedvem utána nézni, ezért fogalmaztam úgy, hogy hasonló korúak. De köszönöm, igyekszem jól tartani magam. - nem mondok számadatot, eszem ágában sincs. De nem sért meg szavaival, a korom a tudásomat is tükrözi. Volt időm eljutni oda, ahol most vagyok. - Köszönöm, de nem tartok rá igényt. - nemet intek a fejemmel, a lárvára biztos, hogy nem fog tudni rávenni. Mindenesetre jobbom előre nyújtom. - Jöjjön, meghívom vacsorára. - én is megéheztem és nincs kedvem ismét egyedül étkezni, Mrs. Moor pedig egészen feldobhatja még az estém. Remélem, hogy így lesz és nem bosszankodásra ad majd okot.
A perdai Város rövid időn belül sötétbe burkolózva várja az éjszakai fagyok eljövetelét, viszont ez a legkevésbé sem érint minket legkedvesebb társammal, Raven-nel, kivel egy városi járgány, vezető nélküli prototípusának hátsó ülésén üldögélünk, arra várva, hogy begördüljünk a Melikov rezidencia fényűző fogadására. - Remélem elégedett az összképpel. - vigyorodok el, miközben végigsimítok az abszolút szakáll és szőrmentes képemen. - Egy valamit áruljon el... - nagy erőkkel kutakodok egy biléta után, ami az előbb megkapta tekintetemet, és igen, a zakó belsőjébe varrva meg is találom, amit keresek. - ...ki az a DeVitto? - pillantok a név leolvasása és memorizálása után Ms. Software-re. - Szó se róla, kényelmes göncei vannak. - igazgatom el magamon a ruházatot, amit a gyors öltözködés miatt nem volt időm még elrendezgetni. - Tudja, tartozom egy dicsérettel... bizony ám... - bólogatok elismerően - amit a kapunál eltáncolt azért, hogy belépést nyerjünk, nos hát, profi munka volt. Ügyes húzás, de azt ne mondja, hogy akkor találta ki a részleteket. - És ez a mi is? Írisz-manipulátor? - egész biztos, hogy rosszul emlékszek a nevére, ezért inkább a szememre mutatok, melynek lencséjén egy szinte láthatatlanul apró, bejutást elősegítő eszköz ücsörög. - Lassan azt érzem, hogy úgy, mint most, már fegyvert sem kell viselnem, mert itt van velem magácska. - elnevetem magamat, de ezzel egy időben már ki is sandítok a Városi éjszakába, vajon merre járhatunk. - Ha nem tudnám, hogy kinek a rongyrázós partijára megyünk, azt azért rögtön leszűrném, hogy nem a szegény negyed irányába tartunk. - igen, ez valóban így van, azon kevesek közé tartozunk, akik meghívást kaptak a feltaláló, Mikhail Melikov exkluzív "házibulijába". - Azt mondja, hogy ez a járgány is az ő találmánya? Akkor teszteljük le, mit is tud. - először Raven felé komolyan, majd vigyorogva a központi egységnek szólok. - Szuperverda, hallasz engem? - teszem fel az egyszerű kérdést, melyre a következő válasz érkezik. - Sajnálom, de nem rendelkezem kommunikációs egységgel, kérem élvezze az utazást. - félreérthetetlen robot hang lomboz le hirtelen a válaszával, de nem adom fel. - Rendben, de azért zenét igazán kapcsolhatnál. - szólok újból a prototípushoz, majd némi processzormunka után felcsendül a hangszórókból egy jó kis klasszikus. - Ez már igen. - fülig érő vigyorral nyugtázom, hogy sikerült rávenni a járművet egy kis zeneszolgáltatásra. - Szóval a család fekete báránya, Mikhail fia, Yuri lóg ki a feltalálok sorából és nehezíti meg a Melikov név csillogását a sorozatos tilosban járásával. - átpörgetem a PDA-n látható képet a célszemélyünkről, majd hozzáteszem: - Azt tudjuk, hogy ki a CQL térkép vevője? - gyanítom nem, de ki tudja Raven mit nem osztott még meg velem. - Na, de lássuk csak kinek a bőrébe bújtat ma este. - pörgetem ki a vendéglistát, ahol szembetalálkozok a képemmel és mellette a névvel: Fhazid Al-Ghaffari - Ugye csak viccel?! - fel sem pillantok, mert az is megér egy perdai lövöldözést, amit a foglalkozása vagy mi mellett olvasok: trendőr - Komolyan, ennek a trendőr Fhazid-nak volt a legegyszerűbb megszerezni a személyazonosságát ma estére? Egyébként is, mi a fene az a trendőr? Még ha rendőr lenne... - azt hiszem ezen nem fogunk túl sokat beszélni, mert megérkezünk a tóparti birtokra.
*Már az is elég volt, hogy puccba kellett vágjam magam Denisov legújabb akciója miatt, ráadásul egy kocsi hátsó ülésére vagyok száműzve, aminek a vezetőülésében nem ül senki. * -Mit ne mondjak, nem vagyok elragadtatva attól, hogy nem én vezetek. *Denisov felé fordulok, csupasz állát simogató kezének mozdulatára…irtó fura. * -DeVitto a Dominium sztárszabója. Vigyázzon a ruhára, kölcsönbe kaptuk, mondjuk úgy, most Devitto kiválóságát reklámozzuk….ja, kényelmesek és nem különben egy vagyonba kerülnek. *Egyelőre nem tudok mosolyogni, a senki sofőr borzalmasan vezet, borzalmasan lassan. Nincs benne semmi izgalom, az egészben annyi jó, hogy ebben a kurva hidegben remek a fűtése, különben megint lefagynának a lábujjaim. A dicsérete sem ér váratlanul, s még ha a meleg kabát sem lett volna rajtam, milyen „táncot” lejtetem volna el az alig ruhámban. * -Jó, akkor nem mondom. *Bólintok vörös parókás fejemmel, csak, hogy a kedvére tegyek. Valójában fogalmam sem volt, hogy mi vár ránk, de nem volt nehéz bejutni, csak Denisov meg ne tudja. Az írisz manipulátorra megint felé fordulok, értetlen képpel próbálom kihámozni a vonásaiból, hogy komolyan gondollta a kérdést és tényleg nem tudja mit adtam neki, vagy….s nézem a másik szemét aminek teljesen más színe van.* -Ó, baszki, csak egy színes kontaktlencse, hogy más milyen színű szemet lássanak. Hol van a másik? *S közben mutatok a sajátjaimra, melyek most nem vadító kéke, hanem szolidan világosbarnák. Rám sem lehet ismerni, és tényleg nem, a paróka fazonja legalább öt évet öregít rajtam, a sminkem is inkább diszkrét és „előkelő asszonyos”. Egyszerűen hidegrázásom volt a látványtól ami a tükörből nézett velem szembe, de most az a lényeg, hogy semmilyen módon ne azonosítsanak. * -Többet ésszel, mint erővel Denisov, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem túl eszes, de valamiért mindig az erőszakos végét fogja meg a dolgoknak. De ugye azért van magánál fegyver? *Előrefordulok csak azért, hogy ellenőrizzem jó irányba megyünk.e, nem bízom a kocsiban, mert magától megy és nem én irányítom. A végén még nem is a partira visz minket, hanem egy elhagyatott, kívülről használatlannak tűnő épületbe, onnan meg kipakolnak minket a nagyon alagsorba. Közben bólintok a kérdésre, hogy igen, a pasi találmánya, bár én nem adnék érte egy kreditet sem. Magamban csendesen pityergek az XS-em után. Kárörvendően felnevetek amikor a kocsi visszapofázik.* -Nem rendelkezik kommunikációs egységgel, de válaszol. Azért ez nem semmi. Miért nem jöttünk gyalog? *Szenvedő arccal fordulok megint Denisov felé, a jóisten tudja miért ragaszkodott ehhez a megjelenéshez. Miért nem jöttünk az XS-sel? Az is szép autó, jó autó, igaz egy kicsit kopott már, és itt-ott karomnyomok vannak rajta, de még gurul, én vezethetem és remek zene szól benne. A felcsendülő muzsikára először hátrahajtom a fejem, de végül már csinos kis cipőmben dobolom a ritmust. * -Legalább nem valami vérengzően vad metál. *Illik a csendes estéhez, nagyon remélem, hogy az egész esténket ez jellemzi majd és nem fordul metálosba. Denisov elkezdi ismertetni vendéglátónk családfáját és sötét üzelmeit, amit már én is lecsekkoltam, de hagyom, hadd memorizáljon. * -Még nem, de majd kiderül. Amikor kell, tudni fogom. Végül is csak a térkép érdekel minket, nem? *Eddig nem sok okom volt a vigyorgásra, de amint Denisov a személyazonossága iránt érdeklődik, már a fülemig ér a szám. Kárörvendő vigyor ez, nem kevés elégtétellel, hogy most az összes akcióját visszaadhatom neki egy csokorban. * -Nem viccelek, hasonlít rá. *S már hangosan kuncogok mielőtt bedobnám a bombát. * -A trendőr az valami kreditzseni, csak figyeljen a perdit árfolyamára és nem lesz baj. De van jobb is Denisov. Én Heather al-Ghaffari vagyok, és mielőtt megkérdezné, nem a húga hanem a felesége. Álmai valóra váltak Hannibal, bár van egy olyan sejtésem, hogy ez a Fhazid kicsit…meleg. Tudja, a férfiakat szereti, bár próbálja titkolni, nem sok sikerrel. Szóval csak semmi nyalifali. De ez a csupasz áll, még jól is jön most, nem olyan férfias mint a borosta. *A végén kibukik belőle a jóízű nevetés. Még mondja valaki, hogy nem a káröröm a legszebb öröm. *
A bicskámat őrizd meg, majd visszakérem, ha letakarítottad róla a vért! 
//
//
---> 