Ó, igen, egyből megkapom a választ az enyémhez hasonló köntösbe csomagolva, de már nem mondok rá semmit, csak oldalra hajtom fejem s úgy nézek Callumra tekintetem beszédesebb minden szónál. Nem mintha sok választásom lenne a csípőből előhúzott visszavágásokkal szemben, de valóban nem hadakozom. Szeretem ezeket a csipkelődéseket, a könnyű évődést ami olykor nagyon is megmozgatja az elmémet, hogy méltó legyen Calluméhoz a válasz. Néha azonban nem kellenek a szavak sem, elég egy apró megmozdulás, amikor a kötények kerülnek elő, kellemes fűszert adva a főzési előkészületekhez. Callum szemei villannak s velük együtt az én mosolyom is szélesebb lesz, az ujjam azonban nem húzza tovább a ruha szegélyét. Eszem ágában sem volt ennél merészebb lenni, ez is csak azért fér még bele, mert tudom, hogy Callum jelenlétében, még ha vannak is figyelő kamerák a konyhában, biztonságban vagyunk, és a testőrök nem engednek be senkit. Mégis maga a hely azért feszélyez, mégsem az otthonunk és nem is a vendég apartman privát szférája. Callum sem számít, nem számíthat ennél többre, de azt látom rajta, hogy az ötletet nem veti el, épp csak a Jenkinsek számára fogyaszthatóvá formálja. * -Ki tudja mennyi kötényt piszkolnak be egy nap, de persze Mr. Savatiernek is el kell számolnia valaki felé, ne hozzuk kínos helyzetbe. *Más kérdés, hogyan jutna el a köz fülébe a történet arról, hogy a kancellár és kedves neje szükségben szenved és kötényeket lopkod. * -Gondolod, hogy eddig nem néztünk körül kellőképpen? *Félig komolyan és elgondolkodva, félig viccesen kérdezek vissza, ezzel egyszersmind el is fogadva Callum ötletét, mely tényleg megfontolás tárgya lehet. Már csak azért is, mert ez egy újabb kaland lesz számunkra, vajon mennyi mindent rejthet egy normális, rendes és minden szempontból főzés kompatibilis konyha, amiről nem tudunk. Nos, orvosi csipeszeket minden bizonnyal nem, de nem tudom ismét Callum orra alá dörgölni, mert megint a fekete színnel jön, amiből bőven található a ruhás szekrényében. Csupán némi zöld töri meg a komor színt, ennél többet alig hajlandó viselni, pedig a fekete hajához és kék szemeihez remekül állna az ezüstszürke, a kék és néhány világosabb szín is. Olykor próbálom rábeszélni valamelyikre, de nem vagyok erőszakos. Így szeretem és nem akarom megváltoztatni, viszont attól még remek csipkelődés tárgya lehet és most látványosan sóhajtok is, lemondóan ingatva a fejem.* -Nem is te lennél. *Ejtem ki még egy sóhajjal de szeretgetve a véleményemet. Valahogy egyikünk sem unja meg és Callum sem sértődik meg, hozzátartozik az életünkhöz, mint a kávé és a tea. Az örökös párharc, a kettőnk közötti különbség, fekete és fehér. A főnök és a kukta…ez adta magát, és ha már így állunk, figyelmeztetem is az én imádni való kuktámat, hogy nincs lazsálás.* -De kell! *Vágom rá nevetve, bólogatva, jóllehet úgy is ketten pakoljuk majd be az összes edényt a mosogatóba, ezzel letudva a munka végét. Volt már ez fogadás tárgya is és nem vesztünk össze, és volt úgy is, hogy reggelre maradt, mert sokkal jobb ötletem támadt helyette, pedig még két percig sem tart az egész. A recepttel és a főzéssel-sütéssel gyanítom jobban meggyűlik majd a bajunk, de ha valamilyen csoda folytán sikerül, érdemes megörökíteni, ahogy sok minden mást is. Felvetem ezt a lehetőséget, Callum pedig már veszi is elő a saját pda-ját, mindent bevetve a ma esti kis kalandunkhoz. Elmosolyodom, de már arra gondolok és remélem, nem nekünk kell a vacsorához levadászott állatot megnyúzni, és ehhez érveim is vannak.* -Callum, csak nem hozzák be ide az egész állatot. *Intek körül az egész, ragyogó tisztaságú konyhán, utalva arra, hogy Mr. Savatier biztosan nem hagyná.* -Biztosan van egy külön feldolgozó itt is. *S már olvasom is a hozzávalókat, hogy megkereshessük, a méregnyelvnél azonban kicsit elakadunk. Bár a nevéből ítélve bármi lehet, szerintem növény, zöldség, salátaféle lehet, de nem tudok róla többet. Azt viszont biztosan, hogy csak a nevében méreg, és ki fog derülni, miért. A konyhanövények eddig kimaradtak az életemből, igaz, hogy áttértem a perdai növényekre a munkámban, ahogy azt meg is beszéltem Doriannal, de még nem jutottam el addig. Túl sok van és mindent előröl kell kezdenem, ahogy a földi növényeknél is, lassan haladok. * -Ha nem bíznék Clarában, ez a mondat nem lett volna túl biztató. *Jegyzem meg mosolyogva, de nem ezért hagyom rá a megkeresését. Pusztán gyakorlatias okokból, az edények helyére még emlékszem. Nos, kis idő múlva a mérleget és Callum diadalittas arcát látva, kétségeim támadnak, hogy valaha elkészül a vacsoránk. Ezzel a tempóval éhen fogunk halni, hacsak nem jutunk el a vendég apartmanba még időben, hogy rendelni tudjunk. Éjszaka. Amikor már az étterem is bezárt. Csak tréfából kérdezek rá a vonalzóra, Callum mintha komolyan venné, még tiszteleg is, bár azt a kukták nem szoktam érzésem szerint, engem viszont megnevettet. De azt hiszem akkor fogok nagyon nevetni, ha tényleg talál vonalzót, akkor viszont átírjuk Clara receptjét, sült hexa geometria módra. * -Te már csak tudod. A kávét csak azért nem méricskéled, mert mértéktelenül iszod. *Emelem meg picit a szemöldököm az újabb pimaszságom mellé. Szerencsére, nem bíztam a véletlenre a memóriánkat, így nem sokára Mr. Savatier magyarázó hangja csendül fel. Callum után nézve még látom ahogy megtorpan és visszafordul, a dicséretére szélesen és büszkén elmosolyodom.- -Igen, köszönöm! *Az viszont sem akkor amikor a chef élőben magyarázott, sem most amikor ismét hallom a hangját, nem tűnik fel, hogy, hogy miről van szó, csak amikor Callum megjegyzi, mennyire tetszik neki a zöld szín.* -Nem a hűtő zöld, hanem csak a jelzése. *Javítom ki a fekete után leginkább a zöldért rajongó férjemet, miközben elrendezem az edényeket aszerint, hogy mit kell előbb használnunk, mibe keverünk és miben sütünk majd. Callum el is tűnt a hűtők között, melyekből van bőven, ilyen-olyan, mindenben elkülönítve a hús és a zöldség egymástól, s a gyümölcsök, illetve a tejtermékek. Erre emlékeztem is, csak épp nem tudtam volna mit, hol keressek. Callum után indulok, nem mintha azt gondolnám, hogy eltévedt, csak végeztem az edényekkel és biztos jól jön neki a segítség. Közben hallom, hogy mindent megtalált, mire én is megtalálom őt, azonban már dilemmába esett a perdai dióval kapcsolatban. Talán ha három lépésnyi távolságból szólok hozzá, de közben közeledem is.* -A gombákhoz sorolnám, bár a perdai növényeket elég nehéz a földi fajokba csoportosítani. Én azt mondom a zöld jelzésű hűtőben lesz, ha ott nincs, akkor szárazon tárolják. *Oda is érek a dobozokkal felpakolt Callumhoz, a legfelsőt elveszem tőle, ki nem hagyva a lehetőséget, hogy közben megsimogassam a felkarján. * -Keressük meg együtt. *Ajánlom fel magam segítségnek, de nem mozdulok, hogy akár a nyitva hagyott ajtajú hűtőbe benézzek, vagy máshol keressem a perdai diót. Csak nézem Callumot a dobozokkal, fehér kötényben és nem tudok betelni a látvánnyal.*
Hogy mennyi kötényt piszkolnak be, azt én sem tudom. Az is lehet, hogy alig lesz olyan a nap végére, elvégre ők mégsem olyan ügyetlenek, mint mi, de ha tornyokban is áll a kötény, akkor sem akarom elvinni innen. - Biztosra veszem, hogy nem tettük. - Én legalábbis nem, de Saskiát sem kaptam rajta, hogy a szekrényeket nyitogatja kíváncsian a vendégapartmanban. Valami ösztönös mozdulattal érzünk rá mindig, hogy melyikben vannak a bögrék, melyikben a tányérok és evőeszközök, így az edények száma és fajtája folyton jótékony homályban marad sok más konyhai felszereléssel együtt, s eddig ezzel nem is volt problémánk. Tudtam viszont, hogy a kötényen egyetlen változtatni valóm sóhajt fog kiváltani Saskiából, mosolygok is, és nekem a pillantásomban van benne, mennyire szeretem őt. Olyankor is, mikor látszólag lemond rólam, de tudom, hogy igazán sosem tenné, és egy-egy otthoni ruhadarabba belecsempész más színeket is merészen, de a színek mégsem merészek, így nem bánom. Azon meg már felnevetek, hogy mégiscsak mosogatásra ítél, még ha az este végére a chef le is ereszkedik majd hozzám, szerény kis kuktához és besegít a pakolásban. De ettől még vicces, az is, hogy eddig elmondásra mindent én fogok csinálni, s meglehet Clara receptje Saskia-kompatibilis, de biztosan nem Callum-kompatibilis, úgy meg aztán nagyobb bajban leszünk, mint most. Megjegyzésére körbepillantok a nyomokban laborjaimat idéző konyhában és bólintok. - Jól van, tudom, hogy ezt akarod valójában hallani: szeretem, amikor igazad van. - Szemtelenkedem kicsit, de ettől még azért van igazság a szavaimban. Az elejében is, de főleg a végében: tényleg nem bánom, ha igaza lesz és az egyik hűtőt kinyitva nem egy fél, szőrös hexával fogunk találkozni. Egyáltalán szőrös? A vacsora így is feladja a leckét, nem kellenek külön nehezítések. Van így is, például nem csak a hexa-hozzávaló ad nekünk fejtörést, hanem a méregnyelv is. - Oda se neki, ahogy mi főzünk, lesz ebből még rendes méreg! - Legyintek rá derülve, némi túlzott önkritikával ismét, pedig eddig legfeljebb csak ehetetlent készítettünk, mérgezőt nem, s ezt a szintet nem is akarom megugrani, ha lehet. El is indultam a hozzávalókat felkutatni, a legfontosabbat, a mérleget meg is találtam, ami újabb vidám pillanatokat csempész az amúgy sem komor főzésünkbe, pedig igazán még el sem kezdtük. Pimaszságért Saskiának sem kell a szomszédba mennie, széles vigyort varázsol az arcomra, és igazat kellene adnom neki, tíz percen belül már másodjára, de félő lenne, hogy a chef-ünk túlságosan is elbízná magát. - Egyrészt van skála a csészében... - Hívom fel a figyelmet arra a kicsi vonalra, amit ki tudja miért, de szükségesnek éreztek a kávéscsészék belsejében is jelölni, hogy jelezze a teljes térfogatot. Ha meg már ott van, akkor szeretem addig tölteni a csészét. Ha úgy vesszük, van ebben mérték, persze tudom, hogy Saskia igazából a csészék számára gondolt. - Másrészt ne sajnáld tőlem. Sikerült egy gyönyörű és még fiatalabb feleséget szereznem. Tartanom kell valahogy a tempót vele! - Tárom szét a karjaimat kicsit, mintha én itt szegény öreg áldozat lennék, s nem átallok a kávéim számát azzal menteni, hogy Saskiának szánt bókba csomagolom. Ráadásul még igaz is, mert tényleg fiatalabb lett hozzám képest, mint mielőtt hibernáltam volna. Van még egy kártyám kávéim menekítésére, a hercegnő-kártyát én is bevetem, ha kell, mert főleg az energiával teli aprósággal kell majd aztán mindkettőnknek tartani a lépést. Ki tudja, lehet még Saskia is rászokik a kávéra! Magamban ravaszul ezen somolyogva indulok el a hozzávalókért, és nem vonalzóért, csak Savatier hangja akaszt meg egy pillanatra, de kiderül, ez Saskia ravaszságát dicséri. Igyekszem közben figyelmen kívül hagyni a sok edényt a pulton, amit odasorakoztatott feleségem, mert csak újra aggódni kezdenék, hogy ez mégsem olyan egyszerű recept. - A zöld az zöld! - Kiáltom vissza elégedetten, s már kutakodok is zöldségek, mérgek és hexák után. Szerencsére nem nézett szó szerint szembe velem egy hexa feje, hanem a húsát szeletelve dobozban megtaláltam, ahogy a többi hozzávaló javát is, egyetlen kivétellel. Saskia közeledését nem csak hangjából veszem észre, hanem a hűtőktől ellépve picit kukkantok ki rá meglepetten felvont szemöldökkel. - Gomba? A múltkor a sikító lóféle pontatlan elnevezése "izé"-re, most meg a botanikusok ilyen szertelenek, hogy diónak neveznek el egy gombát! - Csóválom meg a fejemet cukkolva kicsit botanikus feleségemet, mintha a névadás az ő felelőssége lenne. Szerencse, hogy attól nem kell félnem, hogy a felkarom simogatása helyett inkább belém csíp és csikizni sem akar, amíg nálam vannak a hozzávalók, különben már a kezdés olyan összerázott lesz, mint egyik vacsoránk ősszel a lakosztályban. - Megtisztelsz, chef Saskia! - Mosolygok rá felajánlására, miután magamban nyugtáztam, hogy egy könnyebb dobozt vett magához, nem mintha bármelyik is komoly súlyt képviselne. Még így egymásra halmozva sem. Felajánlását és simítását egy arcára adott csókocskával viszonozom. - A hűtőben szerintem nincs, nézzük ott, ahol szárazon tárolhatják... Azt kivételesen tudom merre van, ott volt a mérleg is. - Villantok mosolyt Saskiára, elkapva pillantását, amellyel engem néz. Jól esik, de meg is lep és meg is mosolyogtat, na meg nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem. - Szakmát váltsak vagy csak új egyenruhát vezettessek be az Alvó-részlegbe?
Volt az életemnek olyan szakasza, amikor szekrényeket nyitogattam és fiókokat néztem át, de az a saját lakosztályunkban volt, amikor épp az életem elveszett darabjait kerestem. A vendégapartman konyhája nem volt kutatás tárgya sosem, így fogalmam sincs, hogy milyen egy jól felszerelt konyha.* -Nem tettük, de ezek után, azt hiszem ez prioritást élvez majd. *Már csak a kíváncsiság kedvéért és azért, ha egyszer majd tényleg leköltözünk ide a holdra, ne legyünk tanácstalanok a konyhánk berendezését és felszerelését illetően. Ki tudja, ha a mai vacsoránk jól sikerül, később is próbára tehetjük magunkat. Ezzel aztán le is teszek arról, hogy kötényt lopjak az étteremből, Callumnak különben sem tetszik a fehér, és ezt igyekszik a tudomásomra is hozni…mintha nem tudnám. Nem lehet elfelejteni, mennyire oda van a feketéért. Sóhajtásom és megjegyzésem hallható válasz nélkül marad, de reakció nélkül nem és az egyik számomra legkedvesebbet kapom. Azt a tekintetet amit annyira szeretek, amitől különlegesnek érzem magam. Mosolyom azonban beleveszik a feladatok kiosztásába, jobbára Callumra testálva mindent, még a mosogatást is, és úgy tűnik a nevetéséből, hogy még tetszik is neki. Persze majd mindenben észrevétlenül segítek neki, sosem volt ez másként, szavak sem kellettek hozzá, hogy megosszuk a munkát. Ez az egyik amit szeretek benne, vele, hogy képesek vagyunk egymásra hangolódni. Sokan talán nem veszik a fáradtságot arra, hogy megismerjék a párjukat, még akkor sem, ha a sors kegyes hozzájuk és szerelmesek is egymásba. Valahogy elkényelmesednek, mi megdolgoztunk azokért a pillanatokért, melyekért érdemes élni. Például amikor a férj igazat ad a feleségének. * -Valójában azt szerettem volna hallani, hogy igazam van, de úgy is jó, hogy mindezt még szereted is. *Kicsit kicsavarom az ő szavait, de hát ez ismerős lehet Callumnak, gyakran él ezzel a képességével, én pedig igyekszem jó tanítvány lenni. Örömmel venném, ha Clarától a főzést is így sikerülne megtanulni, de most magunkra vagyunk utalva. Ha bármi kétségünk, vagy problémánk adódna, ilyen későn már nem tudunk tőle tanácsot kérni és Mr. Savatiert sem citálnám vissza. Pedig már a hozzávalókkal meggyűlik a bajunk, köztük pont egy növénnyel, ami nevében is már óvatosságra int. Callum persze ebben is talál iróniát. * -Én is azt remélem, nehogy rontsunk az imázsunkon. *Könnyed kacagásom kíséri el a beszerző körútjára, de közben sem maradunk csendben. A konyha falai pedig remekül verik vissza a hangunkat, nem kell nagyon kiabálnunk. Callum azonban nem a hozzávalókkal tér vissza és a mérleg megléte, egészen más vizekre visz minket. Ez az este menthetetlenül a pimaszság estéje lesz, de nagyon élvezem. * -Nem is igaz! *Callum kávéscsészéjére reagálva nézek rá zavartan, mert nem tudom, hogy most csak viccel vagy tényleg van ilyen skála a csészében. Az igazság az, hogy sosem néztem a csészék belsejébe, vagy annyira nem foglalkoztatott a dolog, hogy átsiklott rajta a figyelmem…és ha van is, akkor csak Calluméban van. A folytatás azonban megnevettet, sajnálkozó arcot vágok a kijelentésére s nézek végig rajta, mert széttárt karjai szinte kívánják, hogy megmustráljam.* -Ó, te szegény vénember! *Ezzel engedem útjára, immár a másodikra, de segítséget is hívok, ami viszont az én előrelátásomat igazolja. A dicséretet bezsebelve keresgélem én is az edényeket, kiigazítva Callumot a hűtő színével kapcsolatban, de makacs férjem most nem hagyja, hogy igazam legyen. Fejcsóválva indulok a keresésére, a mi lakosztályunkhoz képest a konyha akkora, hogy el is tévedhetünk benne. A hangja először valahonnan mélyről érkezik és feltételezem, hogy éppen a hűtőben kutakodik, de mire odaérek hozzá, már az ajtónál kukucskál. A méregnyelv meghatározó szereplője lesz a vacsoránknak, de a perdai diót sem fogjuk elfelejteni. * -Ne cukkolj Callum! Valószínűleg nem a botanikusok nevezték el hanem azok akik először találtak rá és ráadásul földiek voltak. Úgy hallottam nagyon emlékeztet az íze a földi dióéra. S mégsem nevezhették el azt is izének. *Magyarázom, míg elveszek tőle egy dobozt, s könnyedén végigsimítok a karján. Egyetlen alkalmat sem hagyok ki, hogy megérinthessem, és nincs ez másképp most sem. Ezek az apróságok észrevétlenül lopták be magukat a mindennapjainkba, mégis nagy jelentőséggel bírnak. Szavaira elmosolyodom és fejet hajtok, mielőtt arcon csókolna. * -Vajon miért oda mentél először? Szerintem te kommunikálsz a mérlegekkel. *Teszem fel a kérdést, mely szerintem jogos tekintve, hogy az volt az első amit megtalált, és amúgy is szeret mindent megmérni, kiszámolni, pontosan, precízen és még a desszert sem menekülhet előle. Pillanatokkal később azonban el is felejtem a mérnöki pontossággal újraalkotott édességet, s csak nézem őt csodálva egy olyan helyzetben, amiben még nem láttam és talán kicsit idegen is neki, de Callum remekül alkalmazkodik. Kérdésére eszmélek fel a gyönyörködésből és elnevetem magam, felrémlik előttem kötényes alakja, és az ott dolgozó orvosok elhűlt arca. * -Akkor hol maradna a különlegessége? Elég ha otthon húzol kötényt, csináltatok neked egy feketét, zöld szegéllyel, a sarkában egy kicsi kancellári jelvénnyel. *Azzal el is indulnék, de nem tudom merre vannak a száraz tárolók és a mérlegek raktára, s az első lépésnél már kérdőn nézek Callumra. * -Callum kukta, vezessen kérem a száraz tárolókhoz.
Mosolyogva biccentek rá, hogy fel kell fedezni a vendégapartman konyháját. Készséggel leltárba veszem az összes fiókot, ha nem a bokrokat kell kint az erdőben, még ha a téli táj jobban kedvemre is van, mint mikor zöldell az egész. - Áh, azt hittem, azt már unod és kell a változatosság. - Szélesedik a mosolyom, mikor Saskia a saját fegyveremet fordítja ellenem, de végülis igaza van - igen, már megint -, még csavarnia sem kellett sokat a szavaimon, mert tényleg azt mondtam. Valahol szeretem is, ha igaza van. Nem magát a tényt, hanem ilyenkor a mosolyát és pillantását, ahogy lehet számára észrevétlenül egy leheletnyit emel is büszkén az állán elégedettsége jeleként. Nem tervezem úgy, hogy emiatt gyakran legyen igaza, mert sokkal élvezetesebb így elkapni ezeket a pillanatokat, mikor nem számítok rá előre, nem kifundált cselre jöttek létre. Némi kétkedéssel indul a vacsora elkészítése, az egészséges önbizalmunk inkább abban mutatkozik meg, hogy biztosra vesszük, hogy ezt is el fogjuk rontani, de ezt legalább jó kedvűen tesszük. Talán még akkor is jó kedvünk marad, mikor már korogni fog a hasunk és néma csendben állunk a biológiai bombakísérlet utáni romoknak látszó valami fölött, amit eredetileg mi vacsorának szántunk. - Lehet, hogy csak én jelöltem be rajtuk... - Mikor megpróbál a kávéscsésze mércéjével megfogni, ravaszul mosolyodom el, azzal a fajtával, mely a kialakuló kétséget csak tovább mélyíti, semhogy eloszlatná. Előre látom, hogy ha hazaértünk, akkor lopva, de bele fog kukkantani a csészékbe, én meg majd ekkor próbálom őt rajtakapni. A mustrálását viszont szívesen fogadom, hogy aztán én nevessek fel, mikor ezzel ellentétes jelzőt, sőt jellemzőt kapok. Még hogy vénember! Ám ezt a részét nem most fogom tagadni, és az érvelésem se feltétlen szóban hangozna el. - Most mondtam, hogy gyönyörű és fiatal feleségem van. Hogy lehetnék szegény? - Kacsintok egyet hozzá hátrálva téve meg ez alatt a pár lépést, majd fordulok is a zöld jelölésű hűtők irányába. Aránylag gyorsan meglesz minden, a hexa is előkészítve, így ezzel időt nyerünk, amit elveszítünk a keresgéléssel. Nem mintha határidőhöz lennénk kötve, de ha elkezd korogni a gyomrunk, lehet türelmetlenségünkben fogunk hibázni, ha addig mindent jól is csináltunk. Egy hozzávaló bújt el, az a bizonyos perdai dió, ami gomba, legalábbis amennyire a perdai növények a földi kategóriákba sorolhatóak. - Ne is említsd az izét! De egyébként jól hangzik, ha jóra gondolok. - A diót én legfeljebb csak szintetikusan előállított aromákból ismerem, de kellene kutatnom kicsit az emlékeimben, ha el akarnám különíteni az ízét a többitől és kíváncsi is vagyok, mennyire fog hasonlítani az igazi dióra. Mármint a perdai majdnem igazi dióra. Örülök, hogy nem vagyok földi születésű, így nem csalódok semmiben, hogy nem egészen olyan, mint régen. Saskia finom érintései, bőre puhasága, mosolya ragyogása viszont olyanok, mint régen, s ugyan biztosan megszoktam volna ezek változását, ha nem tértek volna vissza az emlékei, azért jó arra gondolni és azt érezni, hogy minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Teljesen nem ugyanolyan, a történtek változtattak rajtunk, de egyelőre mindent a javunkra tudtunk fordítani, és ez így van jól. Míg Saskia nem volt velem, kezdtem elfelejteni, milyen jó nevetni, s az ő társaságában ennek szabadabban is engedhetek, kuncogok a mérlegekkel való titkos kommunikációs képességemen. Sokkal jobban jártam, mint Moor, aki sikítással a perdai állatokat vonzza. - Ha kicsit figyelsz, te is meghallod a hívó hangjukat! - Teszek rá egy lapáttal Saskia évődésére, majd a dobozokat a pulthoz viszem, leteszem ott, hogy legyen elég szabad kezünk kutakodni. Közben a kötény újra napirendre kerül. Én csak az ötletet vetettem fel, de feleségem nevetéséből látom, hogy ő jobban maga előtt is tudja látni, élénkebb a fantáziája az enyémnél. - Kancellári jelvény? Micsoda túlzás, elég egy sima fekete. De legalább nem hímezteted bele, hogy "Callum kukta"... - Csóválom meg a fejemet, mikor megint annak szólít, de mosoly bújik meg a szám sarkában, mert az egész felszólító mondata vicces és minden pontjában idegenül cseng a fülemnek, egészen szürreális élmény. Nem kérdezek vissza, hogy milyen lesz az ő köténye, részemről hordhatja az enyémet, bár sokkal izgalmasabb, mikor egy-egy ingemet veszi fel vagy pólót - legalább van, aki hordja -, igaz, ha a kötény alatt ő sem visel majd mást, akkor szavam sem lesz az izgalmasság hiányára. És gyakorlatilag teljesen mindegy lesz, milyen az a kötény. - Igen, chef, irány a mérleg-raktár! - Karomat kínálom fel neki, s így együtt megyünk a megfelelő helyre, a kis raktárba, amelyben polcokon kisebb-nagyobb tárolók lettek felhalmozva, mindegyiken ott a digitális kiírás, hogy mi van benne, mikor került bele, meddig jó és egy hozzávetőleges jelölés, hogy kinyitás nélkül is tudható legyen, mennyi van az adott anyagból a tárolóban. - Nem, itt nincs. - Állapítom meg lemondó sóhajjal nagyjából tíz másodperc után, s ha Saskia rám pillant, folytatom is, kis mosollyal. - Nincs vonalzó. Na de, keressük meg azt a dió-gombát! Tied a jobb oldali tárolók, enyém a bal oldaliak, középen találkozunk. - Előre engedem a chef-et, s utána lépek be én is, tekintetem a tárolók neveit futja át az én oldalamon. - Ha kedvet kapunk a főzéshez... ennyi minden fog kelleni a mi konyhánkba is? - Teszem fel tűnődve a kérdést. Nyilván kisebb tárolók is elegendőek, kettőnkre főzünk, idővel hármunkra, na de attól még a dobozok mennyisége így is sok. És ezek csak a száraz hozzávalók... - Egyébként... a konyhai felszerelésünktől függetlenül, ellenedre volna, ha megkérdezném Jasmine-t, hogy vannak-e eladó festményei? Új otthonunkba? - Teszem fel a kérdést, ami egy ideje motoszkál bennem, s valamiért a megfelelő alkalmat is kerestem hozzá, bár nem tudom, hogy miért. Vélhetően azért, amit Saskia is tud már, hogy a fiatal botanikus lány egy időben nem éppen barátsággal gondolt rám, még ha inkább tekintem én rajongásnak is érzéseit, hiszen nem ismert, még most se igazából. Ugyanakkor ha van az érzelmeknek olyan területe, ahol meglehetősen vakon mozgok, na ez az. Azt tudom, hogy egy baráti teázásról sem akart Saskia lebeszélni, de lehet nem akarja Jasmine festményeit minden nap nézni. Hiába szépek, ha ő jut eszükbe róla és zavarja, még ha bennem bízik is. Fogalmam sincs, mi járhat a nők fejében olykor. Most rákérdeztem, emlékezve Saskia szavaira, hogy valamire nincs jó alkalom.
Callum remek magyarázatot ad az egyáltalán nem kifogásolt szavaira én pedig nem vitatkozom vele.* -Á, értem. *Bólintok és mosolyogva annyiban hagyom. Az nem mondom, hogy szinte sosincs igazam és az ilyen ritka alkalmak, mint amikor igen, különlegesek és ki kellene használnom, mert ez sem lenne igaz. Épp csak a helyzet és, hogy Callum fennhangon elismeri, tölt el jó kedvvel. Ha egymásról van szó, sokkal magabiztosabbak vagyunk, s a kezdeti nehézségek, mint a hozzávalók megtalálása is pont ezért nem keserít el minket. Egészséges öniróniánk és az esélytelenek nyugalma az ami elkísér minket, s közben jut arra is időnk, hogy csipkelődjünk egymással. * -Élek a gyanúval Callum. *Vonom össze szemöldökeimet s szavaim kétséget sem hagynak afelől, hogy fogalmam sincs most mit higgyek. Bár volt időm bőven kiismerni Callum ravasz mosolyait és pillantásait, néha még azokon is tud csavarni ha nincs szó, amivel megtehetné, és mint most is meghagy a kétségeim között. Valószínűleg az lesz az első dolgom ha hazaértünk a dominiumi lakosztályunkba, hogy előveszem Callum kávéscsészéjét, hogy jókedvű nevetése közepette megnézzem a belsejét. Most viszont én nézem őt jókedvűen, annál is inkább, mert szóba hozza mennyivel „lettem fiatalabb” nála, és ez a korábbi megjegyzésekkel ellentétben már nem szomorúsággal tölt el. A lelkünk gyógyul, lassan de biztosan és ehhez kellenek az ilyen apró kis tréfálkozások is. A bókjára elmosolyodom, de válaszra már nincs időm, mert elfordul, nem is jutott volna eszembe ilyen gyorsan semmilyen frappáns, de ahogy én is a dolgom után nézek, a szívem megtelik szeretettel, újra és újra. Az jár a fejemben, miközben keresgélek s olykor Callumot segítem ki a távolból, hogy sokkal szerencsésebb vagyok nála, mert _ő_ van nekem. Ez a gondolat aztán vissza is kísér hozzá, és rögtön belekeveredünk a perdai növények besorolhatóságába és elnevezéseibe, mely utóbbi tényleg nem az én számlámra írható. Próbálom menteni a menthetőt és frissen szerzett ismereteimre hivatkozni, míg Callum az izével bajlódik.* -Gondolj mindig jóra. *Egyszerű tanács, amivel valószínűleg nem sokra megy, legfeljebb egy rétetlen vagy derűs pillantást csalok ki vele, simogatásom azonban kifizetődőbb, mert a csók még ha apró is, könnyű akár egy perdai nyári szellő, mindig megborzongat. Az érzéki érintést felváltja a derű, miközben már a pulthoz igyekszünk a zsákmányunkkal, de a mérlegre tett megjegyzését kénytelen vagyok visszafordítani a magam előnyére.* -Én is ezt mondtam neked a fákról, de nem hittél nekem. *Arra utalok amikor fa ölelésre biztattam, de nem igazán láttam rajta azt a lelkesedést, amit egy mérleg megtalálása váltott ki belőle, pedig a természet mely éltet minket sokkal többet ér, mint egy tucatáru, ami itt a konyhában talán minden szekrényben megtalálható, valószínűleg kevesebb, mint ahány kötény, de ez utóbbit is meghagyjuk az itt dolgozóknak. Callumban való gyönyörködésem érdekes kérdést vet fel, mely azonnal beindítja a fantáziámat és nem feltétlenül arra gondolok most, hogy otthon csak azt viselje.* -Még az is meglehet. *Emelem meg a szemöldökömet leheletnyit, figyelmeztetve Callumot, ha ötleteket akar adni, csínján bánjon velük. Nem valószínű, hogy valaha elkészül az a kötény, felirattal vagy anélkül, de már eljátszani a gondolattal is éppen elég szórakoztató, hát még amikor újfent kuktának szólítom. Korábban nem tudtam elképzelni milyen lesz a mi közös konyhai tevékenységünk, de az most már biztos, hogy Callum komoly erőket vonultat fel, hogy minél emlékezetesebb legyen. Senki el nem hinné nekem, talán még Clara sem, hogy mennyivel másabb ember olyankor amikor kettesben vagyunk és van okunk a szórakozásra, mennyire könnyed és ötletes, és milyen sok dologba lehet bevonni. Nevetve karolok belé, hogy megkeressük a perdai diót…nem egy újabb mérleget.* -Azért remélem nem csak mérlegeket találunk majd. *De már előre tartok attól, hogy sosem találjuk meg ezt a hozzávalót. A raktárban ez a gyanúm csak növekszik, még be sem lépünk mikor Callum már a sikertelenségről számol be nekem.* -Egy tárolót sem néztünk meg, mégis mit vártál? *Kérdezek vissza, de rögtön érkezik a válasz ami nagy sóhajt vált ki belőlem. * -Szerencsére. Ma vonalzó nélkül leszel kénytelen alkotni. *Nézek rá jelentőségteljesen, emlékezve a legutóbbi desszertre, bár akkor sem volt a kezében vonalzó, de a mozdulataiba oda lehetett képzelni. Azért elképzelem, mi lesz később, amikor már benne vagyunk a főzésben, amikor Callum előveszi a precizitását, én meg a „jó lesz úgy is” oldalamat. A végén még össze fogunk veszni…bár ha belegondolok, igazán sosem veszekedtünk, még ez is szórakoztató lesz. Belépve a raktárba, Callum utasítására jobb felé indulok és szisztematikusan próbálom keresni a kiírások alapján. Nem abc sorrendben vannak, az már biztos, így a lejárati idő és a tárolókban elhelyezett növények alapján kutakodom. A kérdésén röviden elgondolkodom, de arra jutok, hogy vagy elveszi a kedvünket a főzéstől a mai sikertelenségünk, és a könnyebb utat választjuk, vagy nem gondolkodunk nagyban.* -Nem valószínű, csak kettőnkre fogunk főzni, nem egy egész városra. S lesznek kedvenceink, amiből mindig lesz otthon. Gondolom alap dolgokból kelleni fog, amint kiderítjük, mik azok. *A hangomból kihallatszik a derű, mely kísértetiesen hasonlít a mély öniróniára. Majd tanácsot kérek Clarától, ő egy egész családra főt, minden nap…azt hiszem, így elég lesz azt a mennyiséget megfelezni, vagy harmadolni, de mindenképpen több kell, mint ami most van. Sok eszközt így sem használtunk még, csak rakosgattuk a fiók végébe, vagy a szekrény hátuljába. S persze találnunk kell Callum orvosi eszközeinek is egy jobb helyet.* -Azt hiszem a csipeszeidet száműzzük a konyhából, jobb helyük lesz a fürdőben. *Épp akkor találom meg a perdai diót, amikor Callum megszólal, s ezért nem szólok arról, hogy sikerrel jártam. A kérdés elgondolkodtat, már csak azért is, mert most tette fel és mert jellemzően akkor amikor két sornyi polc áll közöttünk. Nem mintha gyanúra adna okot, de szinte mellékesként hangzik, aminek nincs jelentősége, vagy csak Callum hiszi azt, hogy nagyobbat éreznék bele, mint ami. Jasmine személye egy időben elgondolkodtatott, míg nem beszéltem Sonia-val. Nem konkrétan kérdeztem rá és nem is féltékenységből. Callumban megbízom, de nem akartam, hogy később ebből bonyodalom legyen. Azonban kiderült, hogy Jasmine kedves, szeretetre éhes nő, de nem mániákus. A sors és a családügyi hivatal nem bánt vele kesztyűs kézzel és ha valaki megismeri Callumot közelebbről, nem lehet nem szeretni. Ahogy valószínűleg Jasmine-t sem. Az egyik minket egymástól elválasztó polc sarkánál állva találtam rá Callumra, épp csak annyi ideig csendben maradva, hogy azt rá lehet fogni arra, hogy őt kerestem. A mosolyom azonban ha volt is bármilyen kétsége, elsöpri azt.* -Remek ötlet. Akkor a vízeséses festmény maradhat a mostani helyén. Terveztem, hogy ide hozom. Meg van a dió. *S ezzel egy időben emelem is a dobozt, kicsit megrázva, bennük a gombák tompán puffanva ütköznek egymással és a doboz falával. *
Csak ravaszul mosolygok tovább a gyanúja szóbeli kifejezése hallatán, nem csak látván, hogy nem hisz nekem, de nem árulok el semmi többet. Majd otthon folytatjuk ezt, mikor belekukkant a csészék belsejébe. Megyek is hozzávaló beszerzésre, az edényeket meghagyva gyönyörű és fiatal feleségemnek, ezúttal már sikerrel is járok, de örülök, hogy személyében erősítés érkezett. Szusszantok arra, hogy gondoljak mindig jóra. Vannak optimista pillanataim természetesen - javát feléltem azzal, hogy bíztam az ő meggyógyulásában és most bízik abban, hogy ez a várandóssága nem fordul katasztrófába -, de azért közelébe sem érek Saskiának, e tekintetben utána kullogok. Mérleg-raktári helyismeret szempontjából meg előtte járok, vagyis mellette, egymásba karolva, de mutatva az utat. - Ne mondd nekem, hogy a fák azt suttogták neked, hogy ölelést kérnek! - Pillantok Saskiára jelentőségteljesen, szám sarkában mosollyal. Az én mérlegeim és vonalzóim legalább nem ilyen szeretetéhesek, megelégednek azzal, hogy megtalálom őket és használatba vannak véve. A kötényeknek bezzeg nincs ilyen hívó szava, gyanítom, az otthoninak sem lesz. Mondjuk ha most se sikerül jól a vacsora, akkor nagyjából mindegy is, kávéfőzéshez nem kell kötényt kötni. És Saskia képes lenne "Callum, a borzalmas kukta" feliratra bővíteni a hímzést, de ahogy felhívja rá a figyelmemet, nem adok neki ötleteket. - Ha ilyen kegyetlen a chef, fellázadnak a kuktái! - Jegyzem meg, bár nem tervezek leülni az előre elkészített asztalunkhoz és csak nézni és várni, sem pedig szabotálni a vacsorát. Amilyen tehetségesek vagyunk, ezt önkéntelenül is el tudjuk követni. A raktárba lépve rögtön meg is állapítom, hogy nincsenek vonalzók, és Saskia sóhajára leplezetlenül elégedett mosollyal reagálok. - Korlátozzák a művészi szabadságomat! - Dohogok játékból, fura módon nekem a szabadságot a mérések precizitása, azok általi kötöttségek adják meg. Ahogy az élet sok területén is, kellenek bizonyos keretek, amelyek között mozogni lehet. Egyébként tényleg szeretem, ha valami rendben van, még ha nem is kényszeresen, de jó viccelődési alap ez közöttünk már jó ideje. Hanem kénytelenek leszünk azt is megkeresni, amire komolyan szükségünk lesz a vacsorához, így el is indulunk a raktárban átnézve a tárolók címeit. El is tűnődöm félhangosan, hogy ennyi minden fog-e nekünk kelleni? A méret evidens, hogy nem lesz ekkora, én is tudom, hogy csak kettőnkre-hármunkra főzünk majd, de a sok kicsike tároló attól még úgy jeleníti meg előttem a leendő közös főzéseket - ha lesznek -, mint egy felfedező küldetést. Saskia öniróniája megmosolyogtat. Sosem lesz nekünk tisztességes konyhánk! - Kávé és tea! - Szúrom közbe nem kevésbé derűsen, hogy én mit tartok alap dolgoknak, de ezek most is meg vannak a konyhánkban. Na meg a kekszek Saskiának, amikből néha én is lopok egyet-egyet. - A-ha! És a te virág- és növényápolási felszerelésed, hm? - Kérdezek vissza kaján örömmel. Máshol mindkettő praktikusabb lenne, az enyém is és az övé is, de a konyha annyira nem volt kihasználva, még az a kicsike sem, hogy a tárolói kiválóan megfeleltek bármi más tárolására is. Azt most nem jegyzem meg, hogy egy-két csipesznek helye van a konyhában. Lakosztályunkban az volt a központi tér, halszálkás balesetek esetén ideálisan közel volt a segítség, ezt egy planetológus is meg tudná nekem erősíteni. Elég kelletlenül tenné, de nem is a kedvén lenne a hangsúly. Böngészem tovább a tárolók neveit. Egy kis ideig úgy vélem, hogy sikerrel járok, gombafélékre bukkanok, de egyik sem viseli a perdai dió nevet, nem ezen a soron lesz. Áttérek a másikra és jobb alkalom nem lévén kérdezek is Saskiától. Meglepni akartam vele, de eszembe jutott a tekintete, arckifejezése, mikor hazatérve az Alvók részlegéről a festményt nézte. Mint aki megérezte, hogy ez az alatt az idő alatt, nélküle került oda, míg ő nem volt velem. Nem tudtam megfejteni akkor sem, mit látok, se azt, amit később láttam rajta, mikor meséltem Jasmine-ról és az irányomban táplált, szerintem téves és alaptalan érzéseiről. A Raven Moor-ral elköltött második vacsora eseményét könnyedén vette Saskia, pedig azt mondtam volna rizikósabbnak, így aztán nem tudom, hogy erről mit gondol. Inkább lemondok a meglepetésről, minthogy el kellene játszania, hogy örül. Ismerem, miattam, a rám való tekintettel eljátszaná, de nem volna jó így. Kicsi csend áll be közénk, ruhája surrogását hallom halkan, a közeledését is érzékelem s a hang irányába fordulok pont akkor, mikor odaér hozzám. Előbb szólal meg, mielőtt elgondolkodnék azon, hogy a csendnek tulajdonítsak-e jelentőséget vagy sem. Mosolyát fürkészem egy pillanatig, de őszintének tűnik, s így meg is nyugszom, magam is elmosolyodom és finoman megsimítom a felkarjánál egyik oldalt. Nem ezért, hanem csak úgy, mert szeretem a közelségét. - Igen, akár maradhatna is odafent. Örülök, hogy nincs ellenedre. Van esetleg valami kívánságod is a képekkel kapcsolatban? Elkérjem a fotókat róluk és közösen kiválasztjuk? - A vízeséses festményt én is gondoltam lehozni, ha itt fogunk több időt eltölteni. Jobban kötődöm ahhoz a darabhoz, talán mert az volt a legelső. Másnem majd kicserélem fent egy másikra, már ha Jasmine is hajlandó lesz néhány festményétől megválni. Erőltetni nem fogom, és ha nemet mond, akkor biztos is, hogy a vízeséses festmény velünk költözik. - Áh, de jó! Akkor megvan minden, igaz? - Pillantok le a dobozra, amit megráz. Se a feliratot nem látom innen, se a dobozba nem látok, de elhiszem neki, miért is ne tenném? - Akkor jöhet a munka nehezebbik része! - Sóhajtok egy aprót, s karomat nyújtom Saskiának, hogy visszatérjünk a pulthoz és a receptünkhöz. - A hexa már szeletelve van, így az első pont kész is. Ugyanazon dolgozzunk sorban végig haladva vagy tied a hús, enyém a mártás, esetleg fordítva? - Pillantok fel rá kérdőn, meg bizonytalanul az edényekre. Vegykonyhában "főzni" sokkal egyszerűbbnek tűnik... Ám kénytelenek leszünk nekilátni, mert különben éhen fogunk maradni ma.
-De mondom. Vágynak a szeretetre, ahogy a virágok is. Beszélni kell hozzájuk és akkor szebbek lesznek, kivirulnak. *Árulom el mosolyogva a titkomat, bár nem valószínű, hogy az a kis kék virág attól éledt fel, hogy minden biztosítottam a szeretetemről és dicsértem, milyen ügyesen növekszik…de megtettem. A hit már fél siker és ebben azért lehet hinni, nem úgy a mérlegek és vonalzók hívó szavában, és a kötények sem mondják meg, mi legyen rájuk hímezve, de ebben viszont nekünk van sok ötletünk. Callum pedig még ki is segít, mielőtt még figyelmeztetném, ne tegye. * -Csak egy kuktám van, megjegyzem igen kedves nekem, de már lázad, hiszen csak beszél és nem dolgozik. *Koppintok szóban Callum „kukta” orrára arra utalva, hogy sehol sem vagyunk még a főzésben. Egyelőre a hozzávalókat keressük, de a keresésben is tartunk szünetet, hogy csipkelődjünk a másikkal s jóllehet ebben én is hibás vagyok, de a chefnek ez megengedhető. Legközelebb azt hiszem én leszek a kukta. Főleg, mert ahogy belépünk a raktárba a perdai diót keresni, reményeimet fejezem ki a vonalzó hiányát illetően. Bár Callum derűsen fogadja, a dohogása csak színjáték, azért jócskán elültetett bennem kétségeket. Ha véletlenül mégis találnánk vonalzót, már csak azért is hozná magával.* -Te egy Picasso vagy. *Nem vagyok képes visszatartani a kuncogásomat mikor egy régi híres festő munkáira utalok, melyek közül néhány ott van lent a nagyraktárak egyikében és nem igazán nyerte el a tetszésemet, mikor kíváncsiságból megnéztük. Talán nem vagyok elég jó műértő, de borzalmas volt az a sok szöglet és egyenes vonal és összevisszaság…vagy csak az én lelkem nem készült fel rá, hogy megértse. Ezzel a kijelentésemmel nem Callum borzalmasságára utalok, hanem a precízségére, ami még egy desszertnél is kiütközik. A vacsoránk nem lesz Picasso, de, hogy a konyhánk milyen lesz, az is rejtély. Kezdve ott, hogy bevallásom szerint nem is igazán tudjuk, milyen alapdolgok kellenek bele. Természetesen Callum egyből tudja.* -Keksz. Ezekből félek nem sok vacsoránk lesz. Éhen fogunk halni. *Szúrom a végére kissé drámaian, de végül elnevetem magam. Én inkább az eszközök átrendezésével kezdeném, száműzve Callum, szerintem oda nem való csipeszeit, nekem még sosem volt rájuk szükségem, sem mostanában, sem a múltban. A visszavágásból hűen tükröződik, mennyire nem volt kihasználva a konyhánk. Fel sem háborodom, színleg sem, inkább rajtakapott kislányként nézek rá és húzom be a nyakam. Mindez azonban úgy gondolom megkíván egy újabb és eddig nem létező helyiséget a perdai otthonunkba.* -Kvittek vagyunk. Kelleni fog egy kis szoba, egy raktár, vagy legalább egy beépített szekrény, ahova mindezt elrámoljuk. Mit szólsz? Természetesen zárható, hogy a lányunk ne férjen hozzá semmihez. *Most jutott eszembe, eddig nem is mertünk nagyon tervezni, de az idő előre haladtával és mert dr. Salsbury sem talált semmilyen rendellenességet, több reményünk lehet, s gondolnunk kell arra is az otthonunk berendezésénél, hogy bababiztos legyen. Ezen is gondolkodom többek között, míg a perdai diót keresem, így ér utol Callum felvetése Jasmine képeivel kapcsolatban. Nincs ellenemre, de a hallgatásom talán kétségeket ébreszt benne, pedig csak meg akarom keresni a polcok között, hogy úgy válaszoljak. Ki is kukkantok az egyik mellett mosolyogva, amivel a látható gyanakvó fürkészést elsimítom.* -Szeretem amikor egyre gondolunk. Válasszuk ki együtt. *Rábólintok az ötletére, amúgy sem láttam minden képét, de csodálom, hogy a munkája mellett még erre is van ideje s energiája. S közben fel is mutatom a talált dobozt, amiben a perdai dió van, s kezdődhet a neheze. Callumba karolva indulunk is vissza a pulthoz, ahol már ott vár ránk minden edény és hozzávaló. Most kezdek izgulni.* -Minden meg van…nem tudom, szerinted? Legyen külön-külön feladatunk, vagy segítsünk be egymásnak? Clara mindent egyedül csinál, nem is értem hogy képes rá. Persze az évek és a rutin. *Leteszem a dobozt a pultra amint visszaértünk és a receptet kezdem olvasni. Előbbi kérdésemre meg is kapom a választ. * -Úgy tűnik szinte mindent egyszerre kell csinálni. A hexa húsnak idő kell, addig míg magában sül, elkészíthetjük a többit. Clara úgy kezdi, „mindent pucolj meg és készítsd elő”. *Jelentőségteljesen nézek Callumra és úgy közlöm a feladatot, mintha valami nagy titok lenne.* -Meg kell pucolni a zöldséget.
- Bosszantóan lelkizősek a zöldségeid. - Pimaszkodom vele egy kicsit, utalva a virágokra, fákra, gyakorlatilag mindenre, amivel Saskia mint botanikus foglalkozik és amikért otthon is úgy rajong. Az igaz, hogy nem sokat beszéltem az egyetlen túlélő virághoz - meg a többihez sem előtte - , egész pontosan a nullához tendál, néha sóhajtottam csak egy "tarts ki"-t, de azt hiszem, azt inkább mondtam magamnak, mint a növénynek. Tudós ember létére nem tudtam megállni, hogy ne engedjek az alapvető emberi természetnek és ne keressek jelet abban, hogy az az egy virág még élt. Gyöngécskén, de életben maradt, és úgy véltem, amíg ez így van, addig Saskiának is van esélye. Semmi összefüggés a kettő között, pontosan tisztában voltam vele, mégis kellett egy kis kapaszkodó, valami, amiben hihetek, ha már saját magamban egyre kevésbé tudtam. Rodát talán az utolsó pillanatok egyikében találtam meg, s néha még most is alig hiszem el, hogy sikerült. Néha még emlékeztetnem kell magamat, hogy nem álmodom, hanem ez a valóság, a mostani is, hogy itt vagyunk a Városban, Saskia él és virul, mi több, gyerekünk is lesz és jelenleg az a legnagyobb gondunk, hogy nem lesz vacsoránk, mert én, a mai este kuktája nem dolgozok. - Abban jobb a kukta! - Mosolygok a megrováson, de hát meg kell szívlelnem a kritikát, mert valóban messze még a főzés vége, hiszen nem is álltunk neki, egyelőre a hozzávalók egy része sincs meg. - Picasso? Inkább Mondrian akarok lenni! - Kuncogok én is, de fejemet is megrázom nemlegesen. Amennyire szeretem a precízséget, a rendet, a festmények terén a kettő felsorolt közül egyik sem hatott meg. Nagy szerencse, hogy Jasmine nem ilyen stílusban fest, mert gondban lettem volna a kapott festménnyel. Nem mintha járt volna nálunk valaha is, hogy ellenőrizze, kitettem-e a képet, s pusztán udvariasságból nem is tettem volna, ha annyira nem tetszik... Ám szerencsére ez a kínos probléma elkerült, Jasmine lelke nélkülöz minden egyenes vonal festésére való hajlandóságot. Ami pedig az otthoni festményt illeti, azzal is lenne tervem, nem csak azzal a képpel, de kicsit később hozom fel. Úgy is épp belementünk az új otthonunk berendezésének témájába, drámai kijelentéseket is téve öniróniánk mellé. - A lányunk élvezné. Mármint a kekszet. - Mosolyodok el. Nasi vacsorára. Minden nap. Nem egy gyerek álma, más kérdés, hogy ettől nem fog nagyra nőni, sem pedig egészséges nem lenne. Szerencsére fogunk tudni rendelni, ha továbbra sem leszünk főzési tehetségek, így nem aggódjuk túl a kislány étkezését, megmaradhat a viccelődés szintjén. Ahogy a jelenlegi konyhafiókok tartalma is, mely alapján és jelenlegi ténykedésünket figyelembe véve az étterem chef-je bizonyosan felsírna, ha minket kellene alkalmaznia a konyhájában. De nem ezen a gondolaton mosolygok, hanem Saskián, ahogy behúzza a nyakát. Eddig nem nagyon mertem elképzelni a lányunkat, hogy milyen lesz, de most felvillant előttem a kép, hogy biztosan édesanyja mása lesz: egy szőke kis apróság, aki így fogja behúzni a nyakát és felpillogni rám, mikor lebukik valami rosszalkodása után. Kőszívet is megolvaszt majd vele. - A szekrény jó ötlet! A szoba szerintem felesleges, meg miből kanyarítanánk le? Hozzáépíteni meg csak a kert rovására lehetne, habáááár... - Mosolygok és persze csak cukkolom Saskiát. Nem tolnám ki a beköltözésünk idejét ilyen módosításokkal és az imádott kertjét sem csonkolnám meg. Ráadásul ami eddig elfért pár fiókban, az továbbra is el fog férni. Ekkor hozom szóba a festmény dolgát is, nem csak az otthon már meglévőt, hanem újakra is gondoltam. Perdai tájak, java a Város környékét ábrázolja, amit alapvetően láthatunk egyébként is, de Jasmine tálalásában jobban szeretem nézni. Én azokkal már le is tudom az erdei sétámat. - Rendben, beszélek akkor vele! - Biccentek megnyugodva, hogy Saskia sem neheztel az ötletért, remélhetőleg Jasmine-nak sem lesz ellenére, nem csak udvariasságból bólint rá, vagy azért, mert én kancellár vagyok. Ez a jövő problémája mindenesetre, remélhetőleg hamarosan tudunk találkozni, felrázni őt kicsit a téli álomból. A jelen problémája viszont a vacsora, aminél most jön a neheze: a hozzávalók egymás mellé téve a pulton nem készítik el magukat. - Szerintem dogozzunk össze. Ha már elég ügyesek leszünk, vetélkedhetünk, de egyelőre azt csak szendvicskészítésben vállalnám be. - Állok meg én is a pultnál, nem egészen Saskia mellett, inkább picit mögötte, egyik kezemmel a pult szélén támaszkodva meg, a másikat könnyedén a derekára simítom, és válla felett pillantok le a receptre. Mindent egyszerre csinálni... Nem hangzik jól elsőre, aztán kiderül, hogy mi a lényege: a húsnak több idő kell és amíg megsül, addig lehet a mártással bíbelődni. Valóban egyszerre készül, mégis egymás után. Így azért jobban is hangzik. - Oké. - Bólintok rá a kijelentésre, miszerint zöldséget kell pucolni, s nem véletlenül helyezkedtem így, a bólintás vége egy apró, vállra adott csókban fejeződik be. A felém forduló arca és jelentőségteljes pillantása lesz az, amire eszmélek. - Ja hogy én. - Kapcsolok, hogy kuktai feladatot kaptam, s minthogy ezt innen már nem tudom elsunnyogni, mellé lépek, direkt Saskia másik oldalára, hogy azért a chef-emnek odacsenjek a másik vállára is egy csókot, csak hogy egyensúlyban legyen, majd nekiállok a pucolásnak. Ennyi azért még megy, hogy mi a szükséges célszerszám hozzá és miként kell használni, még ha Clara esélyesen köröket is verne rám időben. - A pucolást értem, de a "készítsd elő" pontosan mit takar? - Adom át az első megpucolt zöldséget Saskiának, azt az előkészítést gondolom ő csinálja majd... legalábbis szívesen áttestálom a feladatot, mert bonyolultnak és elronthatónak tűnik, ergo chef-et kíván a dolog, nem egy kuktát.
Halkan felnevetek Callum zöldségeimhez való viszonyára, mely azért ha lassan is de fejlődést mutat. Ha nem is minden alkalommal, de a közös viráglocsolás megmaradt esti programnak, bár nem beszél hozzájuk, lelkes. Már csak azért is, mert közben sok dologról tudunk beszélgetni, olyanokról is, melyeket korábban, míg nem találtam az emlékeimet, leírtam. A naplóm írása elmaradt, helyette megosztom az érzéseimet, gondolataimat szóban. * -Igen, azt látom. *Feddem meg újra tréfásan, mosolyogva. Ha így folytatjuk, azt hiszem kételkednem kell a sikerünkben, vagy ha mégis tévednék, mire kész lesz a vacsoránk, a gyomrunk hangosan fog lázadozni, a pöttöm kicsi lányról már nem is beszélve, akit még alig érzékelek, a finom kis mozgásai olyanok mint a tó lágy hullámai, mégis mindig mosolyt csalnak az arcomra. A hógolyózás óta már jobban figyelek rá és azt hiszem, amint elkezd járni, rohangálhatunk utána. Egyelőre azonban még a főzéssel kell végeznünk és nem úgy tűnik, hogy gyorsan fog menni, főleg ha Callumra bízom az esztétikai részét, már így is vonalzót keres és mérleggel tért vissza. Én Picassonak titulálom de rám licitál, amire elszörnyedek, a kuncogását hallva és a fejrázását látva csak megjátszom, de hozzám képest látványosra sikeredik.* -Jaj ne! Szerencse, hogy egy képet sem lehet kihozni a raktárból. *Mosolygós fejrázással értékelem a humorát, az is szerencse, hogy képek terén viszonylag egyezik az ízlésünk, bár amíg Jasmine képe nem került a hálószoba falára, addig más sem volt. Azt látva viszont rájöttem, mennyire „öltözteti” a szobát a festmény, épp csak az odakerülésének részletei érdekeltek. Visszagondolva arra az időre, féltékeny voltam kicsit, bár akkor nem tudtam volna megfogalmazni az érzést, hiszen Callumra sem emlékeztem, a szívem azonban igen. Még nem tudok arról, hogy Jasmine festménye később szóba kerül, egyelőre a konyhánk berendezésével foglalkozunk, de rá kell jönnünk arra, hogy a kávén, teán és a kekszen kívül nem igazán mozgunk otthonosan a lakosztályunk ezen részén. S úgy tűnik a lányunk sem fog, hacsak nem sikerül a mai vacsorakészítés.* -Máris elkényeztetnéd? Hosszú ideig nem kell tőle féltenem a készletemet. *De minden bizonnyal elég lesz egyszer adni neki és utána már kérni fogja, Callum pedig…ahogy ismerem, még a hátam mögött is odacsúsztatna neki egyet. Jó lesz vigyáznom, ám kicsit előreszaladtam a képzeletemben, s mikor visszatérek a jelenbe, csak egy mosoly marad utána. Tovább rendezzük elméletben az új otthonunkat, azon belül azzal, hogy helyet kell csinálnunk majd az eszközöknek és rögtön Callum csipeszeit száműzném, de ahogy visszavág, nekem is van bőven elrakni valóm, épp csak a konyhával nem boldogulunk. * -Neeem! A kertemet nem adom, elég lesz egy szekrény is, egy nagyobb szekrény. De a kertápoláshoz szükséges holmikat, akár a kert egyik sarkában is tárolhatjuk egy ládában. Elorakban láttam is ilyet, nagyon helyes kis láda volt, talán valamilyen vesszőből fonhatták. *Még illene is a kertbe, oda ahova néhány kisebb bokrot terveztem. Callum viszont inkább a lakosztály belsejét gondolja újra, ahhoz viszont, hogy válaszoljak, előbb meg kell keresnem őt a polcok között, és addig nem is mondok semmit, pedig az ötlet nagyon is tetszik. Végül még azt is eldöntjük, hogy az első kép a mostani helyén marad. Én meg remélem lesz Jasmine-nak még egy vízeséses képe. Ám nem rég Callumot feddtem meg, hogy kuktaként csak lustálkodik és sokat beszél, de én is ugyanolyan hibás vagyok, ezért igyekszem belekarolni és visszasietni a pulthoz, ahol a munka nagyja vár ránk. * -Szendvics készítésben nem versenyzek veled. *Ezt előre leszögezem, mert úgy is csak veszítenék, főleg ha a küllem is számít. De az is eszembe jut amikor mögém áll és a keze elvándorol a derekamra, nyakamon pedig érzem a lélegzetét is, ahogy a vállam felett előre kukucskál, hogy még sokáig így marad, nem lesz vacsora. A vállamra adott finom csók késztet arra, hogy felé forduljak, és a kiosztott feladatnak egy pillantással nagyobb jelentőséget adjak. * -Ja, hogy te. *Nézek rá nevetve, de már a másik vállam felé kell fordulnom, mert elsiklik mögöttem és újabb csókot kapok. Egy jóleső hümmögéssel válaszolok rá, de már a receptet nézem és azon sajnálkozom, hogy képek nincsenek hozzá. Azért mégis jó lenne tudni, hogy kell majd kinéznie a végén a vacsoránknak. Mellettem Callum tényleg nekiáll zöldséget pucolni, én meg ámulattal nézem, mert ilyet még nem láttam tőle és biztos most csinálja először, de úgy megy neki, mintha már évek óta gyakorolná. * -Orvos kéz szerencsés. *Jegyzem meg halvány irigységgel, és egy kés után nézek, ami fele annyira jól nem áll a kezemben, mint Calluméban a pucoló. * -Meg kell mosni és fel kell darabolni mindent, ahogy a receptben van. Utána a húst kell megfűszerezni és amíg sül, összeállíthatjuk a többit. Azért kell mindennek készen lennie, hogy csak elvegyük a tálról. *S ahogy készülnek a pucolt zöldségek, egy tál vizet teszek Callum kezének közelébe, hogy oda tegye azt ami már készen van, nekem pedig csak fel kell darabolnom. Nem megy gyorsan és oda kell figyelnem, mit hogyan vágok, mert a receptben – mintha csak Callum írta volna – az áll, hogy mindennek egyforma nagyságúnak kell lennie, különben nem egyszerre puhulnak meg. Míg vagdosok, olyan témát hozok fel, amit eddig hallgatólagosan nem mertünk, de egy ideje már ott motoszkál a fejemben, főleg Ewan Noah miatt. * -Gondolkodtál már azon, hogyan hívjuk a lányunkat? Egy ideje már szerettem volna szóba hozni, de nem mertem. De egyre többet beszélünk róla és most, hogy már érzem is őt….hmm? *Callum felé fordulok félénk mosollyal, nem tudom mit szól ehhez, mennyire forgatom fel a lelkét, gondolkodott-e róla egyáltalán, vagy következetesen elutasította magában. *
Az első perdai közös főzésünk - mert a tea- és kávékészítést mégse tekinthetjük annak - igencsak jó kedvben telik el. Némi menetrendszerinti cukkolással hol Saskia növényeit illetően, hol az én kuktai képességeimet véve elő, vagy az elmaradhatatlan precízségem gyakorlati megnyilvánulásaira utalgatunk. Mosolyogva értek vele egyet, hogy bizonyos képeket kár volt megmenteni a Földről, legalábbis a mi ízlésünk szerint biztosan, mások biztos a Jasmine-féle tájképeket hajigálnák ki onnan. Viszont Saskia fogalmazása eszembe juttat valamit, és nem csak a későbbi témát, hogy Jasmine festményeivel is dekorálhatnánk a falakat, ha a feleségemnek nincs ellenérzése, hanem valami mást... Megjegyzem gyorsan, hogy biztosan eszembe jusson, mikor a fiatal festőnővel találkozom. - Ne tégy úgy, mintha te nem tennéd... - Sandítok Saskiára somolyogva, mikor lányunk előre való elkényeztetésével vádol. Ennél azért átgondoltabbnak vélem magamat, minthogy engedjek ilyen könnyen. Most még. Igaz, egyáltalán nem vagyok felkészülve, milyen hatással lesz rám két szép csillogó szemecske, holott lehetne már e téren tapasztalatom, hiszen Saskiának is nemet csak indokolt esetben mondok. Ilyen az, hogy külön kis szobákra ne szabdaljuk fel az otthonunkat feleslegesen, a bővítés is hamar le van szavazva, elég csak megemlíteni, hogy minek a rovására menne, és máris egyetért velem Saskia, hogy egy szekrény is jó. Vagy egy láda. Érdeklődve hallgatom, hogy mit tervez. Nem mert érdemben hozzá tudnék szólni vagy mert megszabnám ennél jobban, hogy a holmijait mibe rakja és hova, egyszerűen csak szeretem hallgatni, mikor a régóta vágyott kertjét tervezgeti. Nem kevésbé nézni, hogyan csillog hozzá a tekintete. - Az nem megy hamar tönkre odakint? - Kérdezem eltűnődve a vesszőládára. Ellenvetésem nincs, csak gondolkozom. Mondjuk házaik is vannak fából, annak a teteje is természetes anyagból - döbbenet! -, mégsem áznak szét, talán valamivel kezelik. Vagy majd megoldjuk mi ezt a vízhatlanná tételt. - Akkor már csak ki kell találni, mit adunk a ládáért cserébe... Hogy tudnak ilyen fizetési móddal élni?! - Sóhajtom. Ezt sem tudom felfogni a perdaiaknál, de értesüléseim szerint, mikor nekik a mi kredit- illetve egykori pénz-rendszerünket magyarázták, ők ugyanúgy nem találták a szavakat, hogy miként tudunk mi így élni. Szívesen meglepném Saskiát egy olyan ládával, de sajnos nekem egy fonott darab sem rémlik. Roda gyógyítói házában is egy fa ládika volt... mintha. Nem fordítottam ennek különösebb figyelmet, így végképp esélytelen is lennék a feleségem ízlésének megfelelő darab kiválasztásában, meghagyom neki a beszerzést. Mással úgy is fogok tudni még kedveskedni neki. Sikerül időközben minden hozzávalót beszerezni és neki is tudunk látni a vacsora elkészítésének. Ebben sem versenyzünk, pedig a szendvicskészítésben sem feltétlenül nyernék, de mosolyogva zsebelem be a fél győzelmet érte. A másik fél meg közös lesz, ahogy a bukás is, ha nem lesz most jó a vacsora. Már az elején megakadunk, mert nem észlelem időben, hogy nekem lett feladat kiosztva - nem is vagyok hozzászokva, főleg a konyhában -, és Saskia finom ívű vállai egyébként is vonzóbbak, de mielőtt felrémlene előttem, hogy miként mozdította a ruha pántját egy leheletnyit lejjebb, a feladatra koncentrálok, örülve a nevetésének közben. Oda is állok a kinevezett zöldségpucoló állomásunkhoz, a magam részéről örülve, hogy nem mellékelt Clara képeket. Attól tartok, úgy a végeredményünk - meg részeredményeink is - csak lesújtóbbak lennének. - Boncoláson tanultam, pont így kell embert is nyúzni... - Forgatom meg a kezemben a zöldséget, mintha valami lábszár lenne, de Saskia pontosan ismerhet már a sokszor sötét humorommal együtt. Úgy tűnik, a hámozás valóban megy, legalábbis laikus szemmel nézve. - Jogos. Nincs kapkodás. - Bólogatok rá, hogy így már érteni vélem az előkészítést és hámozok tovább, kis mosollyal köszönve meg a vizet, oda pakolgatva a zöldségeket. Közben oda-odapillantok arra, amit Saskia csinál. Neki a kés a kezében szemlátomást bizonytalanabb, de legalább nem siet, így remélhetőleg nem kell az ujjait sem féltenünk. Az egyforma nagyságra való instrukciót én is olvastam. Biztosra veszem, hogy emiatt kell nekem hámozni, Saskia lehet tényleg aggódott, hogy előkerítek egy vonalzót, vagy a mérlegen mérem le, hogy egyformák-e súlyra. A mérleget amúgy is befogtuk, a feldaraboltak egy tálkában oda kerülnek, ott látjuk, hogy még mennyit kell meghámoznunk és feldolgoznunk. A kis csendet Saskia töri meg, és meg is lep a témával, pedig bennem is felvetődött már a névválasztás szükségszerűsége és tudtam, hogy sokáig nem is halaszthatjuk. De halasztottam, nem mervén beleélni magam. Még mindig nem tartunk annál a hétnél, ami a kritikus lett a legutóbbi várandósságnál. - Pontosan értem, hogy miért nem merted, de pont amiatt kellene időben eldönteni. Legalább azzal a bölcsességgel gazdagabban állunk most neki, hogy ha nem értünk egyet, megkapja mind a két nevet. - Húzom el a számat egyik oldalt keserédes mosolyba, ezzel felelve az ő félénkjére. Lehántok az épp a kezemben lévő zöldségről még egy-két héjdarabot, mert a téma felvetésére nekem fel sem tűnt, de hanyag kukta módjára megálltam a munkában. - Őszinte leszek. Ugyan bíztam benne, hogy ezúttal lányunk lesz, de sosem gondolkodtam el rajta, hogy milyen neve lenne. Még csak az sem, milyen vonalon kellene elindulni. Talán... csak azt kötném ki így első körben, hogy ne hasonlítson se az Ewan-re, se a Noah-ra. - Teszem hozzá a végén némi keserűséggel, mert még mindig nincs nap, hogy ne úgy keljek vagy feküdjek, hogy ne jutna eszembe a fiunk, és hiába takargatom Saskia elől, igenis magamat hibáztatom még mindig. Nem tudom, mikor heged be a seb, és tudom, hogy sosem felejtjük el, nem is akarom, de a remélhetőleg élő és egészséges kislány minden egyes megszólításában nem az elveszített fiút szeretném látni. - Saskia? Lehetne ő a pici Saskia. - Mosolyodom el aztán kreativitásomon. Ha már az apák nevét is olykor öröklik a fiúk, lányoknál miért ne? Amúgy is szép név, én szeretem, de ahogy ismerem a feleségemet, nem ez lesz az, amire rá fog bólintani. Közben befejezem a hámozást, így a válasz alatt Saskia felé fordulva tudok figyelni, hacsak nem kapok újabb feladatot.
Esténként, amikor Callum még ébren talál, vagy időben hazaérkezik, sok mindenről szoktunk beszélgetni és a jókedv sem ismeretlen a számunkra, de ez a közös főzés, legyen bármi is az eredménye, a lehető legjobb ötlet volt. Olyan dolgok is felmerülnek, melyek jó eséllyel nem egy esti beszélgetés folyamán, és okot adnak arra, hogy egymással csipkelődjünk. Határozottan tetszik, s úgy hiszem mindez a tegnapi hógolyózás folytatása, melynek egy igen fontos részletéről készült videót, kétszer is visszanéztünk este. Ezt a kis téli kirándulást újabb mérföldkőnek könyvelhetem el, s Callum bármennyire nem szereti a Perdát, ez a hold változásokat hoz az életünkbe, melyek jó irányba terelnek minket. A lányunk elkényeztetéséről ugyan nem ezt gondolom, de persze Callumnak igaza van, nem tudom én hogyan fogok viselkedni azzal az apró kis lénnyel, mely a csodát hozza el nekünk, s akire régóta vágyunk már. De ez az idő még nagyon messze van, amíg pici elé csak szeretnünk ahogy szívünkből telik. Nem is vitatkozom Callummal, csak mosolyogva lesütöm szemeimet és inkább azzal foglalkozom ami éppen a kezemben van. A tervezgetés azonban megmarad témának csak más irányt vesz, természetesen ebbe is örömmel vetem bele magam. Elég csak megnézni a lakosztályunkat, ami nagy változáson ment keresztül azóta, hogy felébredtem. Szó se róla, nem Callumot okolom amiért hideg és személytelen lett minden míg távol voltam, talán én sem törődtem volna semmivel sem, ha nekem kellett volna őt hiányolnom…mindenkinek meg lesz a dolga amihez a legjobban ért. Így dobjuk ki a külön eszköz szoba ötletét és még a szekrényét is. * -Nem hiszem, különben nem használnák a perdaiak. Ők tartós dolgokat készítenek, nem kell egy év után kidobni. *Ezt már biztosan tudom, nekik az a legnagyobb érték ami tartós, erős, és sokáig hasznát veszik. Ez az egyik dolog ami miatt tökéletesen működik a társadalmuk, jóllehet nem vagyok politikus és gazdasági szakértő sem, de ezt még egy laikus is látja. * -Pont ez a fizetési mód az ami értékesebbé tesz mindent. Mihez kezdenének kredittel? Mi is csak azért használjuk, mert nem tudunk semmit elkészíteni gépek nélkül. Ők a saját kezük munkáját teszik bele, akinek szüksége van egy ládára, attól kér, aki el tudja készíteni, de a ládakészítő éppenséggel borzasztóan tehetségtelen a vajkészítésben, ezért vajat kér a ládáért cserébe, mindenki boldog és elégedett. Semmi nem vész kárba. Szerintem tökéletes. *Beillene a perdaiak melletti propaganda kiáltványnak is, de tényleg csodálom őket ahogyan mindent megoldanak és sokszor együtt függetlenül attól, hogy kinek segítenek. Ha az otthonunk tervezésénél csillogtak a szemeim, akkor a mostani csillogáshoz képest az csak halvány fény volt. Talán Roda segítségét is kérhetjük, elvégre hivatalosan is kapcsolatban van Callummal, bár egy vesszőládika beszerzése nem feltétlenül orvosi, gyógyítói tevékenység, minden bizonnyal segít majd a csereüzlet lebonyolításában. Vagy Sonia, neki is vannak kapcsolatai Elorakban. Ez a gondolat elégedetté is tesz, és mivel mindent összeszedtünk már a főzéshez, lehet arra koncentrálni. Meg is egyezünk, hogy mindent együtt készítünk el, így nem fogok csúfos kudarcot elszenvedni, ahogy az elérne a szendvics készítésében. Mosolyogva ingatom a fejemet Callum elégedett arcán, ahogy magáénak tudhatja a le sem zajlott verseny első helyezését. Ezért hát rábízom a zöldségek pucolását, amihez némi fáziskéséssel ugyan de hozzálát. Nem dorgálom meg érte, még viccesen sem, mert az én vállaimat kényezteti el egy-egy finom és puha csókkal és szinte már bánom, hogy a zöldségek helyett nem engem simogat. A kellemes hangulatot rögtön ketté is tudja vágni, a dicséretemet borzalmas fekete humorral díjazza. * -Callum! *Nézek rá szigorú szemekkel, amennyire tőlem telik. Tudom, hogy csak viccelt, de könyörgöm, ez a mi vacsoránk lesz.* -Hogy gondoljak ezek után a vacsoránkra mikor megkóstolom? *De a végén már egy halvány mosoly utat talál az ajkaim szegletében és nekiállok, hogy feldaraboljam a megpucolt zöldségeket, amiket az odakészített vizes tálba tesz Callum. Nem vagyok olyan precíz, mint ő, de Clara utasításai, hogy egyforma nagyságúak legyenek a zöldségek, különben nem egyszerre puhulnak meg, kissé kényszeressé tesz, még a nyelvem hegyét is kidugom nagy igyekezetemben. Bár túl vagyunk már néhány próbálkozáson, melyeknek pocsék vége lett, az esélytelenek nyugalmával csinálhatnám, de magam sem tudom miért, fontos, hogy jól sikerüljön. Hogy ez a jó alkalom-e arra, hogy nevet válasszunk a lányunknak, nem tudom, de egy ideje már dédelgettem a gondolatot magamban és előhozakodom vele mikor beáll egy kis csönd és csak a kések „beszélnek”. Féltem és most is félek attól, hogy felszakítom Callum sebeit, a magaméiról nem is beszélve, de előbb vagy utóbb át kell ezen esnünk. Ott él emlékeimben korábbi késedelmünk, de mégsem ez az oka annak, hogy sietnék nevet választani. Callum viszont úgy gondolja, keserű mosolyát látva majd` megszakad a szívem. Az én kezeim is megállnak a darabolásban, a kés halkan koppan a munkaasztalon. * -Nem lesz hasonló…lányunk fog születni. De nem azért hoztam szóba…nem mert elkésnénk vele, csak szeretnék úgy gondolni rá, hogy a nevén szólítom. *S a keserű mosolya mellett az enyém inkább biztató, bár lehet túlzottan beleélem magam, de egyszerűen nem tudok másképp tenni. Bíznom, hinnem kell. S azt is megértem miért kéri Callum, hogy ne hasonlítson hangzásában a fiúnk egyik nevére se, tudat alatt is olyat kerestem volna, ami egészen más. Callum ötlete meglep és okot ad arra, hogy szélesen elmosolyodjak, de már a fejemet ingatom. * -Ez hízelgő, de nem szeretném. Épp azért, amiért Ewan Noah sem lett Callum. Mit szólnál a Lilies-hez, vagy Lily? Egy csodaszép virágot neveztek így a Földön és ártatlanságot, tisztaságot jelent. Amellett egységet, fenséget és…reményt is. *Utánanéztem és ebből Callum már tudhatja, hogy jobban foglalkoztatott ez a névválasztás, mint az tűnt elsőre. Persze az is lehet, hogy neki nem fog tetszeni és mást mond majd, de nem lesz meglepő. Ewan Noah nevében sem jutottunk dűlőre. *
Hogy mi lesz, mikor a pici lány is velünk lesz, a jövő kérdése marad, de jelen állás szerint egyikünk se fogja túlzott szigorral megfojtani őt beárnyékolva a gyerekkorát. Vet arra éppen elég más dolog árnyékot majd. Most csak mosolygunk Saskiával és tovább tervezgetünk, éppen a virággondozáshoz szükséges holmijai helyét keresve meg gondolatban. - Rendben. - Biccentek rá a válaszára, habár szerintem a mi dolgaink is éppen elég tartósak, sőt! Ám láthatóan Saskia olyan ládikát szeretne, amilyent a perdaiaknál látott, a mienkéhez fogható kisebb mértékű tartósság elenyészik, mint szempont, ahhoz képest, hogy hangulatosabban nézhet ki egy olyan perdai ládika. Nem is ellenkezem, de a beszerzését inkább rá hagyom, ő tudja, hogy milyen felelne meg neki a legjobban formára, mintára, méretre. Már csak az a kérdés, mit adunk érte, s ezzel szóba kerül a fizetési mód is, mely nekem roppant idegen. Vélhetően ezzel nem vagyok egyedül, mert a hírek szerint az ellenállók is megalkották a maguk pénzét, csak nem virtuálisat használva, mint mi a kredittel. - Azt értem, de hogy nem vesznek össze rajta, hogy mennyi vaj ér fel egy ládával? Vagy mennyi láda egy adag vajjal? Mondhatjuk, hogy a vaj értékesebb, hiszen élelem, kell a túléléshez, a láda nem. Abból jó bármilyen összetákolt is, a funkcióját ellátja. Nekem ez túl... szubjektív. Na meg körülményes is. Ha a vajkészítőnek nincs szüksége ládára, akkor futhat plusz köröket a ládakészítő, hogy a ládáját elcserélje olyanra, ami kell a vajkészítőnek. - Ingatom kicsit a fejemet, és ez újabb ok, hogy a láda beszerzését meghagyjam Saskiának. Láthatóan ő lelkesebben készülne alkudozni is az áccsal, fafaragóval vagy ki csinálja azt a ládát, ezt nem nekem találták ki. Arról nem is beszélve, hogy túlzottan megszoktam a kancellári létet és a vele járó előnyöket: a kreditnek más értéke van számomra, kimeríthetetlen számlával rendelkezve. Tudom, mennyit ér, tudom, mi mennyibe kerül a Dominiumon, miként változnak az árak, de fura módon a virtuális fizetőeszköz nekem kézzel foghatóbb. Összeveszni ezen nem fogunk Saskiával, ha perdai holmira lenne szükségem, majd megkérem rá őt, az az ő feladata lesz, míg a zöldségek pucolása az enyém lesz most és Saskia dicséretét hallva, ha máskor is fogunk főzni, esélyesen ezt örökre meg is nyertem magamnak. Mosolygok a sötét humoromra adott rám pirításán, a legkisebb megjátszott bűnbánattól mentesen, nem hogy igazival. - Hús-hús. - Nézek rá ártatlanul a hexás tálra mutatva, habár lehet ő költői kérdésnek szánta, de persze tudom, hogy ezt sem fogja díjazni, ez látszik is abból, hogy picit behúzom a nyakamat az újabb pirítást várva. A hexa is meg lett nyúzva - szerencsére nem nekünk kellett ügyetlenkednünk vele -, de nekem nem jutott soha eszembe és ma sem fog, hogy hasonlíthatna arra is, amit mondtam és nem csak azért, mert a vacsorának nem lesz felismerhető emberi alkatrész formája. Embert nem eszünk, tehát fejben tökéletesen el tudom különíteni a kettőt, de ezzel lehet egyedül maradok. Mindenesetre ennél tovább nem szemtelenkedem Saskiával, nem akarom elvenni az étvágyát. A zöldségekkel egész jól haladunk, legalábbis a saját megítélésem szerint, de Saskia is így lehet vele, mert kis csendet követően új témát hoz fel, amivel némileg meglep, noha igazat adok neki praktikum szempontjából is. Ugyan akkor is idejében elkezdtünk neveken gondolkodni, de ellazáztuk, mert azt hittük, minden rendben lesz. Nem lett, és maradt a gyötrő kín, mikor a halott gyermeket tartva kezünkben el kellett neveznünk... Névötletem mondjuk nincs, csak az az egy kérésem, hogy nyomaiban se hasonlítson a fiú nevére. Saskia felé fordulok, mikor hallom és szemem sarkából látom, hogy leteszi a kést. - Igazad van. - Bólogatok aprókat a szavait követően és biztató, remélő mosolyát és szemeit elnézve kissé elszégyellem magam, hogy amit mondott, nekem nem jutott eszembe. Hogy vele ellentétben én pesszimistaként a legrosszabbra készülök, mikor pont én szoktam őt lelkesíteni, mikor Saskia adná csüggedésre a fejét. Neki nem is szabad, neki csak a jó dolgok jussanak, a sötét gondolatokat megtartom magamnak. Próbálok hát valami névvel előállni, Saskia energiájából merítve, de egyelőre csak az ő nevéig jutok el. Nem nyert, ezt már látom a feje ingatásából, mielőtt megszólalva, pedig szép név. - Hát jó, akkor te leszel az egyetlen Saskia, akit szeretek. - Mosolygok rá, és azt hiszem, ez volt az, ami miatt az ő neve jutott először eszembe. Könnyű volt a szeretetnek az ő nevét megfeleltetni. - Lilies, Lily... - Ismétlem elgondolkodva próbálván kideríteni, mit érzek a névvel kapcsolatban. - Tehát virágvonalon mozogjunk? - Kérdezek rá, s sejtem, hogy Saskia ezen már régebb óta gondolkodik, hogy így tudja a nevek jelentését. - Szép jelentése van. Tudod a többiét is? Rose... Hmm... - Itt már el is akadok, mert persze tudok még női virágneveket, de nem tetszenek. A Poppy, Marigold, Rosamund... Inkább nem. A Jasmine szép, de az érthetően nem jöhet számításba és a Jasmine Jenkins nem is hangzik jól. Perdai növények valahogy eszembe sem jutnak, mint lehetőségek. Visszatérek Saskia ötletéhez. - Lilies Jenkins. Lilien... Liliana... - Próbálgatom, ízlelgetem elnézve Saskia mellett. Lily... Elmosolyodom lágyan. Arra jutottam, hogy tetszik, és ez tovább szélesíti a mosolyomat. - A Lily-nek becézésnek kellene maradnia, a teljes név komolyabb legyen, hiszen fel fog nőni, lehet nagy tudós is, Lily-vel nehezebb komolyan venni. Szerinted? - Pillantok vissza Saskiára, ő hogy látja?
Mosolyom egy kicsit ragyogóbb lesz mikor Callum lezárja a kertünkbe gondolt ládika beszerzésének ügyét. Szerintem egy kertbe, és ha már a Perdán vagyunk, egy olyan ládika illik, ami beleolvad a környezetébe, és nem egy nagyon kocka alakú fémből készült, vagy épp valamilyen más anyagból ami a Dominium ridegségére emlékeztet. A saját kis kert is többek között azt a célt szolgálja majd, hogy ellensúlyozza a lakosztályunk keltette bezártság érzését. Bérmennyire is otthonossá tudjuk tenni, mégiscsak falak vesznek körül. Most, hogy már tudom milyen az igazi természet, a friss levegő, a hóesés, szeretném azt minden nap megtapasztalni, akár úgy is, hogy kiülök az esőbe. Ha Callum tudná mire készülök, biztosan nem a perdaiak fizetési szokásai érdekelnék a legjobban, mely mellett még én is derűsen kiállok. Tetszik, az a harmónia és egyetértés ami általában jellemzi az őslakosokat és ami számunkra ismeretlen. Az én drága férjem azonban rögtön a problémákat találja meg, bár ésszerű az amit felhoz, nekem teljesen mindegy és szerintem a perdaiak sem így állnak hozzá. Kicsit még szórakoztat is, hogy Callum ezen problémázik, én azt hiszem könnyedebben veszem ezt. Elnéző mosollyal fordulok felé és hallgatom végig, a végére ajkaim szeglete még jobban elnyúlik az arcomon. Nem tudom én sem hogyan fogok hozzá majd, mert úgy tűnik ez az én feladatom lesz, de lelkesedésbe nincs hiány. * -Nem tudom Callum, biztosan megoldják valahogy és ők sosem rohannak sehova. A láda és a vaj csak példa volt. Mi megszoktuk, hogy mindent azonnal megkapunk, de ha ennyit kell alkudoznunk és szaladgálnunk egy ládáért, megteszem. Izgalmasnak tűnik és szórakoztatónak. Annál jobban fogunk örülni a ládikának, mert megdolgoztunk érte. *Talán csak az újdonság varázsa, most, hogy belegondolok az ő okfejtésébe, de nem fogok kétségbe esni. Azon annál inkább, amit a dicséretemre mond. Így legyek kedves vele, hogy a zöldségpucolást a boncoláshoz hasonlítja és hiába szólok rá, most olyan mint egy rossz gyerek, neki kell lennie az utolsó szónak, és mindezt képes a legártatlanabb arccal mondani. Nincs más hátra, elkapok egy kisebb marékkal a már lehántott zöldséghéjból és felé dobom. Nem dühből, nem haragszom rá, ezért a mosoly ott játszik az arcomon, de halványabb, mint amikor ezt hógolyóval tettem. Már azelőtt szétszóródnak a héjdarabok, hogy elérnék őt, így csak egy-kettő landol a vállán, a mellkasán és ha védekezőn felemeli a karját, akkor azon. Az arcát el sem érik, de hógolyó helyett épp megfelel ez figyelmeztetésnek, ne folytassa tovább. Lehet, hogy ő képes elvonatkoztatni, orvos és számtalanszor találkozott már holttestekkel, megszokta, ez a dolga. Nekem nem. Azok után, hogy még több takarítani valót csináltam, inkább az alkotás felé fordulok és megpróbálom minél egyformább darabokra vágni a zöldségeket. Rövid ideig csend borul ránk, de csak míg megbeszélem magammal, hogy születendő lányunk nevét most beszéljem-e meg vele vagy máskor. Végül csak belefogok, sem jobb, sem rosszabb alkalom nem lesz a mostaninál. A névválasztás okában azonban kivételesen másra gondolunk. S épp azért, amit Callum tekintetében látok, hezitáltam és tologattam az idejét. Ugyanazt érzem én is, félek minden egyes nap amikor felkelek és mikor lefekszem, ott van lelkem egy zugában, hogy baj lesz, elveszítjük őt is, és félek, hogy onnan már nem leszünk képesek együtt sem felállni, de napközben sikerül elfelejtenem egy kicsit, bízni bármiben ami eszembe jut, bízni magamban, Callumban, Dr. Salsbury-ben, Rodában és az ő teájában. Bízni abban, hogy minden rendben lesz. S tudom, hogy mosolyommal most nekem kell egy kicsit biztatnom Callumot és azért is említem meg neki, valójában miért szeretném már, hogy leragadjunk egy név mellett. Válaszából kiderül, hogy még nem gondolkodott rajta, de ügyesen kivágja magát azután is, hogy nem voksolok a saját nevemre.* -Azt jól teszed. *Mosolya tükörképére talál az enyémben, s aztán kíváncsian figyelek rá, van-e ötlete, segített-e az amit én mondtam. Egyelőre próbálgatja, én meg hozzáteszem a családnevünket.* -Lilies Jenkins. *Megvallom őszintén még nem gondoltam ebbe bele, csak a neveket keresgéltem, az nem jutott eszembe, hogy illő is legyen a Jenkinshez.* -Hacsak nincs jobb ötleted. Esetleg régi nemesi családokban előforduló nevek. *Teszem hozzá a magam ötletét, bár abban nem mozgok otthonosan és fel kellene túrni az archívumot is, de nem most kell eldöntenünk. * -Megnéztem néhányat, de a nevek hangzása nem tetszett, bár virágnak gyönyörűek. *Eszembe jutott sok virág neve, érthető, hogy ezeket próbáltam meg legelőször és azt is számításba vettem, hogy lehetőleg ne legyen még egy ugyanolyan név a Dominiumon. Én ebben voltam gyakorlatias, Callum egy kicsit magasabb szinten folytatja. Halkan nevetek azon, hogy máris tudósnak képzeli el, persze a mi világunkban elég nehéz a tudománytól elrugaszkodva olyan elfoglaltságot találni, ami munkának is beillik. A művészet szinte ismeretlen fogalom, és haszontalan. Legalábbis eddig az volt. * -A Liliana is tetszik, kellemes a dallama. Ahhoz, hogy milyen névvel veszik komolyan az embert, nekem is lenne néhány szavam. Először is nem biztos, hogy tudós lesz, másodszor a Lily mellett ott lesz a Jenkins is, azt a nevet igen komolyan veszik, s ha a tudásával már tiszteletet vív ki magának, mindegy milyen neve van. Lilien Jenkins? Az első tíz évében úgy is Lily lesz. Persze csak ha neked is tetszik. Készen vannak a zöldségek? *A végére azért odabiggyesztem a főzésre való noszogatást is, és én is nekilátok az aprításnak.*
- Jól van, na! Nem mondtam, hogy ne szerezz be olyan ládikát, hiszen tetszik neked és láthatóan nem tántorít el a beszerzés kacskaringós útja. - Visszakozom, mikor Saskia - legalábbis az ő mércéjével nézve - szenvedélyesebb védőbeszédbe kezd, mennyire jó a perdai cserekereskedelem. Remélem a végén a többesszám a részéről, hogy megdolgoztunk érte csak véletlenül lett úgy fogalmazva. Szerintem akkor is körülményes ez a fizetési mód, de nem éri meg ezen összeveszni, annál is inkább, mert nem téma, hogy nálunk is bevezetésre kerüljön. Ezen el is mosolyodom. - Azért eszembe jutott, mi lenne, ha nálunk is ez lenne. Próbálnám elsózni valakinek az orvosi csipeszeimet, hogy egy kis kávéhoz jussak! És amennyit én iszok, állandóan csörgő zsebű felöltővel jönnék-mennék! - Érzésem szerint ez lenne az egyetlen módja, hogy leszokjak a kávéról, habár esélyesen mást próbálnék meg elcserélni a szeretett fekete nedűre. A boncolásos humorom miatt Saskia szerintem elsőként adna túl az orvosi cuccaimon, kiváltképp, ami kicsit is emlékezteti őt az említett tevékenységre. Remélhetőleg azért nem jut később az eszébe a vacsora során, ám nem kell amiatt aggódnom, hogy hallgatása annak szól, hogy próbálja ezeket a képeket elűzni a fejéből. Szerencsére születendő gyermekünk körül forognak újra a gondolatai és igaza is van abban, hogy ideje nevet is találnunk. Nem csak mert hátha ismét olyan szomorú helyzetbe kerülünk, mint legutóbb, hanem mert jó lenne nevén nevezni a kislányt, magunk előtt látva őt, milyen lesz és miként szólítjuk, becézzük majd. Nem tudom, miért jutott eszembe a becézés, mert se Saskia, se az én nevem nem alkalmas arra, hogy úgy tudjuk becézni, hogy attól a másiknak ne álljon égnek a haja. A becézés sokszor elég nagy kiszúrás valakivel, ezért alaposan meg kell gondolni. Ebből a szempontból az Ewan és a Noah is ideális volt. Valahogy kézenfekvőnek tűnt a Saskia is, a szeretettel könnyen meg tudtam feleltetni, de a nagyobbik Saskia inkább az egyedüli Saskia akar maradni, így az ő névötletére térünk át, ami kapásból egy becézett forma. Elgondolkodok más virágnéven is, de egy biccentéssel adok neki igazat: ami csak eszembe jut, virágként még rendben is van, de mint név... Borzalmas. Nemesi neveken is gondolkozom, de végül rá kell jönnöm, hogy voltaképpen mi zavart a Lily-ben és megpróbálom megfogalmazni, amin Saskia kuncog is kedvesen, s próbálja megvédeni a nevet, eléggé jól érvel, de nem jól fogalmaztam az előbb. - Ez igaz, akkor másként mondom: nem akarom, hogy mindenkinek Lily legyen! Önzőség vagy sem, de csak mi becézzük így, később pedig az, akinek ő megengedi. Egy név is képes távolság tartásra és közel engedésre is, utóbbit ki kell érdemelni. Úgyhogy én a Lilies vagy Lilien mellett tenném le a voksomat... - Vonom fel szemöldökeimet kérdőn, ő mit szól ehhez? - A zöldséges kérdést miért tőlem kérdezed? Besegítsek? - Marad a szemöldök kicsit a magasban, s mosolygok is hozzá, hiszen én mindent meghámoztam, amit a recept előírt, a darabolás az, ami leállt, mert a neveken kezdtünk el gondolkodni, egyezkedni. Meglepő módon ez utóbbival elég jól állunk azt hiszem, de nem merem kimondani, hogy talán ez annak a jele, hogy ezúttal minden rendben lesz. Nem akarom elkiabálni, hiába tudom magam is, hogy a kettőnek semmilyen hatása nincs egymásra, mégis, emberi gyarlóság, amitől egy magamfajta tudós sem tud teljesen megmenekülni. - Egyébként mi más lenne, mint tudós? És belegondoltál abba, hogy komolyan vehető Jenkins névvel mi ketten egyszer anyós és após leszünk? - Utóbbira ravasz és gonoszkás mosoly ül ki az arcomra, letagadhatatlanul kárörvendek és előre várom már, holott az olyan sokára lesz még, hogy azt meg is kell élni. De most először gondoltam bele, hogy lányos apuka leszek, ergo lesz egy lányom, akit meg kell védenem. Hát ember a talpán, aki mer majd neki udvarolni...
Nem rég még nem gondoltam arra, hogyan és mivel dobhatnánk fel a kis kertünket, de most még a perdai cserekereskedelem mellett is védőbeszédet tartok, annyira tetszik. Talán csak azért, mert a Perdán minden annyira más és jó kiszakadni az eddigi életünkből, vagy vonz az, hogy sok időt tölthetek a perdaiakkal, míg megszerzem azt a ládikát, nem tudom. Mindenesetre Callummal együtt képzelem el és ezért a többes szám, bár ahogy a szavaiból kiveszem, olyannyira szabadkezet kapok ebben, hogy ő nem is akar ott lenni. * -Szerintem minél kacskaringósabb, annál izgalmasabb. *Ezt persze nem tudom elképzelni a mi világunkban, a jól bevált kreditrendszer az életünk része, a cserekereskedelem nem is működne, ahogy azt korábban kifejtettem, vagy csak gondoltam? Callum viszont már azzal újabb mosolyt csal az arcomra, hogy szavakba önti a gondolataimat. A csörgő zsebeknél felnevetek, elképzelve hogyan próbál alkudozni. Mégis kinek kellenének a csipeszei?* -Szerintem le kellene szoknod a kávéról. De majd eltartalak, gyógynövény biztosan mindenkinek jól jön, az remek cserealap lenne. *Továbbra is nevetek a képtelen ötleten, de egyre jobb a hangulat, szeretem Callum humorát amivel képes a legszerencsétlenebb helyzetben is megnevettetni, de van egy sötét oldala is, amit a boncolást a zöldségpucolással összehasonlítva csillogtat meg. Nagyon remélem, hogy mire a vacsorára kerül a sor, addigra elfelejtem, vagy nem lesz ehető a vacsoránk és akkor nem kell aggódnom. Ennek ellenére igyekszem, mert szeretném ha jól sikerülne, boncolás ide vagy oda. Kell egy kis csend ahhoz, hogy túllépjünk ezen és közben azon gondolkodom, mennyire lenne jó, ha most hozakodnák elő születendő gyermekünk nevével, de amint ez megtörténik, minden kétségem elszáll. A sors nagyon elbánt velünk, sokszor előfordult, hogy egymást kellett támogatnunk, valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy amikor egyikünk erejét vesztette, a másik épp feltöltődött és segített. Most ennek halvány formája bukkan fel, nem ért ugyan baj minket, de a közelmúlt eseményei még kísértenek. Callum aggódik, ahogyan én is, de bennem most több hit van és ebből adok neki azzal, hogy a névválasztást egészen más alapokra helyezem. Szinte észrevétlenül támogatom, de aztán egészen belelendülök, már kész ötletekkel, felkészültséggel. Régóta gondolkodtam már, az, hogy tegnap éreztem is a csöppséget mozogni, nagyobb lökést adott a terveimhez. Mondhatni törvényszerű, hogy olyan nevet kerestem ami valamilyen módon kapcsolódik a virágokhoz, de az már nem, hogy mindenképpen becézni lehessen, sőt, az egyik év önmagában véve is becézés. Egyikünk neve sem alkalmas rá, a nővéremé sem volt az, és ha sorra veszem az ismerőseimet, azokat akikkel együtt nőttem fel, a nyolcadik szint lakóit, nem is találok igazán olyan nevet amit becézni lehetne. Mintha hozzátartozna az elit életéhez, hagyományaihoz. Vagy csupán sznobság ez is. Én szeretném ha a lányunkat lehetne becézni, akarom is, Callumnak azonban megint igaza van. Egyszerre ésszerű és kedves, hogy ez jutott eszébe, lágyan elmosolyodom ahogy felnézek rá, önkéntelenül törlöm meg a kezem a kötényben. * -Igazad van. Csak mi becézzük. Lilies Jenkins…Lilien Jenkins. Szerintem a Lilien tökéletes, de…várjunk csak! Egyetértünk az első névben amit mondtam? Te nem is ajánlasz másikat? *Úgy tűnik most mindenben változás áll be a korábbiakhoz képest. Ewan Noah nevében nem tudtunk megegyezni, nem tudom végül hogyan neveztük volna el, ha van rá időnk, de minden bizonnyal még sokáig vitatkoztunk volna. Ettől a gondolattól zavartan húzom össze a szemöldökeimet és ez marad is így, mikor Callum figyelmeztet, hogy kettőnk közül én vagyok lemaradva a zöldségekkel.* -Ó! *S lepillantva a pultra látom, hogy valóban minden kikészített zöldség meg van pucolva, csak darabolásra várnak. * -Megköszönném ha segítenél. *Hálás mosollyal arcomon lépek arrébb, hogy odaférjen mellém, s nekilátok a darabolásnak, remélve, hogy ebből nem lesz másik boncolásos téma felhozva. Szerencsére maradunk a lányunk jövőjénél, Callum kissé nagyot ugrik az időben, de nem bánom. Felnézve rá látom azt a kárörvendő mosolyt, ami rosszat sejtet, most azonban inkább mulatságos.* -Te félelmetes após leszel. Mindenki tőled fog rettegni. Após is kancellár is. Lehet a lányunk örökre hajadon marad. *Elnevetem magam, mert bár ez elképzelhetetlen, azért eljátszom a gondolattal, ugyan nem ezt kívánom neki. Persze azt sem, ami rám várt, noha jó vége lett. De történhetett volna másként is…talán. Én azt szeretném, ha lenne valaki akit szerethet és aki viszont szereti, olyan életet kívánok neki, mint amit én kaptam csak maradjanak ki belőle a fájdalmas részek, a gyász. * -Ki tudja milyen élet lesz mire ő felnő. Lehetne zongoraművész, de az is lehet, hogy a katonaság jobban vonzza majd. Lázadó kamasz lesz és csak azért sem a tudományt választja. *Közben a kezem is jár, és remélhetőleg Callum sem pepecsel el azzal, hogy minden egyes darabot lemér. Jöhet a napbogyó a mártáshoz. A zöldségek is szépen, szinte egyformán nyugszanak a tálban. *
- Az igaz, hogy története lesz általa a ládikádnak. Lehet még ki sem kell színezni, hogy egy jó kalandos esti mese legyen belőle! - Mosolygok elképzelve, hogy hetvenedjére is kéri majd a kislány a "ládás mesét". Ha más nem, ez rá tudna venni, hogy egy kicsit belefolyjak abba a kalandba, abba a kacskaringós útba, de ettől eltekintve nem hoz lázba a perdai cserekereskedelem. Tőlem annyira távol áll, hogy megpróbálom az életemet elképzelni úgy. Már ott indul a dolog, hogy valamiért fizetnem kell. Aztán persze hamar megtalálom a legképtelenebb, de mégis legjobban vizualizálható lehetőséget a mindennapokból. Orvosként persze a tudásom többet is érne, de az nem olyan vicces, hogy mosolyt csaljak vele feleségem arcára, márpedig azt mindennél jobban szeretem nézni. - Eretnek gondolat! - Háborodok fel a kávéról való leszokás ötletére. Milyen szerencse, hogy nem a férfinak kell ezekre figyelnie a várandósság alatt. Ott viszont rajtam van a sor nevetésben, mikor azt mondja: eltart. A szó, amit szerintem soha egy kancellár feleség nem mondott a férjének. - Csak ne a kamilla-teád ajánlgasd mindenkinek, mert felkopik az állunk! - Piszkálódok kicsit vissza, sosem volt titok, hogy kezdetektől fogva nem szeretem azt a teáját Saskiának, főleg úgy nem, ahogy ő issza: üresen. Ő meg a kávéval van így. Néhány dologban szöges ellentétei vagyunk egymásnak, mégis sikerült egy jól működő, harmonikus kapcsolatot kialakítanunk, még akkor is, mikor elvesztette az emlékeit. Én emlékeztem helyette is, s ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a rám jellemző fekete humort csak néha villantsam meg, nehogy elijesszem vele. Emlékeit visszanyerve már bátrabb vagyok, még most főzés közben is megejtek egyet, noha pontosan tudtam, milyen lesz a fogadtatás. Vagyis csak majdnem pontosan. A felháborodásban biztos voltam, az viszont nekem is újdonság, hogy otthoni párna híján Saskia máris sikeres csereberén lesz túl: zöldséghéjakkal leszek megdobálva. Felkapom a karomat meg igyekszem távolabb is lépni a pulttól védekezésképpen, nevetve. Majd nem fogok, mikor majd realizálom, hogy ezzel micsoda rendetlenséget csinált! Ugyanakkor ezt sikerül elhalasztani azzal, hogy a születendő gyermekük nevét hozza fel Saskia témának, s ezzel el is terelte a figyelmemet. A maradék zöldséget meghámozom ugyan, de a mozdulatok sokkal monotonabbak, nem is oda figyelek, hanem a felmerült névötletet ízlelgetem. Lily. Lilies. Lilien. Lilien... - Lilien Jenkins... - Ismétlem meg a nevet vele együtt és bólintok hozzá mosolyogva, elégedetten, hogy valóban tökéletesnek tűnik a név. Benne van, amit Saskia szeretett volna, s hivatalos bemutatkozásokat leszámítva otthon kedvére hívhatja Lily-nek a lánykát, sőt így hogy ténylegesen becézés lett még több pluszt kapott ez a rövidke név. Ráadásul virágnév, ahogy Saskia kigondolta. És benne van, amit én szerettem volna: egy kis komolyság, amikor szüksége lesz rá. A "de" és a "várjunk csak" szavaknál nézek fel Saskiára. Már azt hittem, hogy valami eszébe jutott, ami a név ellen szólna mégiscsak, ehelyett pont ennek a hiányára világít rá. - Nos... ajánlottam, a Lilien-t... - Jegyzem meg, de értem, hogy mire gondol valójában. Egy pillanatra el is tűnődöm, de nem azért, hogy egy teljesen más nevet előhúzzak a kalapból vagy felöltő alól, mintha kötelesség lenne egyet nem értenünk. Az előzményeket tekintve valóban furcsa érzés. - Most jó nevet mondtál! - Jutok végül végeredményre somolygó komisz mosollyal, hogy mitől lett ez a névválasztási forduló olyan hatékony. Még egy kis zöldséghéj-darabkát is pöckölök át Saskia munkaterületére incselkedésül. - De ne gondold, hogy azért bólintottam rá, mert "csak" egy lány, így mindegy lenne a neve. Tényleg tetszik! - Felvetődik a kérdés, hogy legutóbb ez miért nem ment így, de szimplán csak ostobák voltunk, utólag persze könnyű bölcsnek lenni. De legalább bölcsebbek lettünk, még ha nem is a felesleges vita elkerülése motivált minket, hogy gyakorlatilag az első névnél megálltunk. Valamikor valóban teljesül, hogy az első gondolat a jó gondolat. Mosolygok azon, ahogy összevonja a szemöldökeit és tudatosul benne, hogy a zöldségek terén a chef van elmaradva. Büszkén mutatom is az én pultrészemet, hogy itt már minden kész, de a büszkeség alábbhagy, mikor azt is észreveszem, miért volt pont kéznél az előbb a pöcköléshez egy héjdarab: rendet kell tenni. - Máris, csak ezeket eltüntetem... Remélhetőleg olyan helyre, ahol holnap reggel senki nem csodálkozik rá, hogy mit keres ott? - Pillantok fel Saskiára némán a segítségét kérve: tőlem szokatlanul trehány voltam a körbevezetéskor, mert az efféle zöldhulladék helyére sem emlékszem. Ha nincs is most meg, akkor ideiglenesen a pult egy félreeső részére gyűjtöm csinos kis kupacba a héjdarabokat, elnapolva a problémát. Amint ezzel meglettem, már besegítek Saskiának a zöldségdarabolásba, de szeme sarkából érezheti fejem mozdulását, ahogy átnézek hozzá: mekkorákra is vágja és mennyire elegánsan hagy rá plusz-mínusz eltérési lehetőséget? Közben egy korábbi témát fűzök tovább, Saskia szerencséjére sötét humorom a leendő vejemet célozza, bárki is lesz az. - Köszönöm! - Mosolyodok el elégedetten már az első mondatnál, mintha csak dicséretet mondott volna Saskia. - Lehet jobban is jár, ha hajadon marad! Gyávának nem adom! Hogy védené meg őt? - Kérdezem mosolyogva és hirtelen nagyon kell ügyelnem a vonásaimra, hogy rezdülésnyit se változzanak gyanúsan gyorsan. Nem volna rossz, ha a vejem nem akarna engem kinyírni, mint ahogy én tettem az apósommal. Robert McCart is kancellár volt, a félelmetesebb fajtából... Szerencsére Saskia továbbfűzi a gondolatot a jövőről és nem a múlt árnyát látja meg, így segít, hogy az a mosoly őszinte maradhasson a képemen, főleg, mikor a zongoraművészt említi. Valóban nagyot fordul a világunk, ha ilyen luxust megengedhetünk majd. A katonaságra elfintorodom, azon is, hogy lázadásból valaki csak azért se azt csinálja, amihez értene és szeretne is egyébként, majd el is mosolyodom utána. - Vajon Victor örülne vagy hidegrázást kapna, ha a katonái sorába kapna egy Jenkins-t? - Én azért örülök, hogy nálam nem ténfereg egy Terson sem, épp elég Castillo friss felesége is! Meglepetésemre a lány - vagyis már nem is lány - meglehetősen boldognak látszik mellette. - Saskia chef-nek jelentem, az összes zöldség darabokban előállíttatva! - Teszem le a kést olyan nyugodtan, mintha ezzel be is fejeztük volna a főzést. Ki tudja, lehet itt kéne abbahagyni. Hátha ezek nyersen is jók...
Callum által felvázolt ládás mese ötlete nagyon tetszik, és fel is veszem a mesék listájába, amit majd elmondhatok a lányunknak, biztos vagyok abban, hogy tényleg kalandos lesz és sok derűvel jár majd, tekintve, hogy az egész újdonságként hat majd rám. Már a gondolat is, és izgatottsággal állok elébe. Mosolyom és távolba tekintő szemeim jelzik, mennyire tetszik amit kitalált és bár nem fűzök hozzá semmit, a ládás mese már a tervek között van. A perdai cserekereskedelem azonban mást is felvet, a mesénél még derűsebbet, nekem legalábbis az, Callum felháborodik rajta. Csilingelő nevetést csal ki belőlem, és csak azért nem tudok mélyen elgondolkodni a problémán, mert sosem szerettem a kávét, így most leszoknom sem kellett róla a várandósság miatt. szerencse, hogy a teáimról nem kel lemondanom, de azok is, pontosabban a kamilla teám, terítékre kerül. * -Mi bajod van a kamilla teámmal? Egészséges, a legjobb gyógynövény amit a Földről elhoztunk, egy igazi csodaszer, és finom. Csak esélyt sem adsz neki, hogy hozzászokj. *Eretnek gondolataim kiváltotta felháborodását utánzom le, több-kevesebb sikerrel, Callumnak ez mindig jobban ment, de legalább ezen nem fogunk összeveszni. Komolyan máson sem, a nagy viták elkerültek minket már a kezdetektől fogva. Ha visszatekintek életünk pillanataira, azon csodálkozom, hogy sosem vesztünk össze semmin. Annyira különbözünk egymástól…de valahogy ez inkább az előnyünkre vált, semmint a hátrányunkra. S ahogy Callum megnyilvánulásai finomodtak, úgy a reakcióim is, pofonból egy volt, ezt felváltotta a párna, most pedig, jutalmul a fekete humorára, zöldségesőt kap. Nevetve hátrál, de én már most tudom, őt ismerve, hogy később még kapok azért, hogy rendetlenséget csináltam. Nem igyekszem hát felhívni a figyelmét erre, más témát vetek fel, ami sokkal inkább a kedvemre való azzal együtt, hogy fájó emlékeket idéz. Sikerül azonban túllendülnünk rajta, most nem a szomorúság hatalmasodik el rajtunk ahogy korábban, valahányszor Ewan Noah szóba került, vagy csak némán gondoltunk rá, meglátva a másik szemeimben az emlékezés apró lángjait. Én már kész ötletekkel állok elő, melyen legnagyobb meglepetésemre, Callum nem igazán kezd el vitatkozni. Igaz, az ellenkezés azért megvan, de mindaz amit felvet ésszerű és nekem is tetszik. Egy kis szabadság a lányunknak, hogy később ő dönthessen, elfogadható. Szinte egyszerre ejtjük ki aztán a végleges verziót, de nem tudom nem szóvá tenni, hogy egyetért velem. * -De az az én ötletem finomított változata. *Nézek rá félkomolyan és kíváncsian, vajon mit szól ehhez. Igazából arra vártam, hogy teljesen más nevet mond, úgy tűnik azonban egyáltalán nem gondolkodott ilyeneken, viszont nem akarom, hogy csak úgy elfogadja azt amit én találtam ki, s később jusson eszébe változtatni. Callumnak azonban erre is van válasza, amit pimasz mosollyal kísér, meg egy hozzám pöckölt zöldséghéj darabbal. Csak, hogy ne maradjon ki a szemetelésből. * -Óóó, igazán? Mert korábban nem? Ez borzasztó! *Színlelet felháborodással pöckölöm vissza a zöldséghéjat az ő térfelére. Azon amit ezek után mond, el sem gondolkodom, máris a fejemet rázom.* -Ez eszembe sem jutott. *Bár nem vitatkoztunk, jól látszik ahogy megenyhülök és a vonásaim is komolyabbá, de nem komorrá változnak. Szelíd hangomban is az iránta érzett szerelmem hallatszik és nem gondolva arra, hogy zöldséges kezemmel milyen kárt teszek az ingének tisztaságában, simítom meg a felkarját.* -Tudom, hogy neked ugyanúgy fontos és az lesz amikor megszületik is. *Egy mosollyal zárom szavaimat mielőtt Callum rádöbbentene elmaradásomra. Aztán a segítségét kérem, hogy behozzuk a lemaradást, de máris elakadunk, én is. Néhány pillanatba beletelik, mire eszembe jut, hol is található a hulladékledobó, de végül a pult alatti részt húzom ki, ahova csak be kell söpörni a héjakat. A darabolás közben már nagyon előre ugrunk az időben, ajkaim zugában lévő mosoly nem csak ennek szól, hanem annak is, hogy lopva egymást nézzük, ki hogyan és mekkorákat darabol. Callum tőlem les, én pedig őt ellenőrzöm, miközben már férjhez is adtuk a lányunkat. * -Megtaníthatod rá, hogyan védje meg. A legjobb választás egy kiváló képességekkel rendelkező katona, aki nincs túl magas rangban, de okos és gyorsan tanul. *Vetem fel a lehetőséget és éppen egy újabb zöldséget veszek magamhoz darabolás céljából, az utolsók közül, ezért nem is fordulok Callum felé, nem látom arcának változását, sem azt, mennyire igyekszik, hogy ez ne legyen látható. Helyette a lányunk jövőjét tervezgetem egy szebb világban, de állítok mellé kontrasztnak valót is, amire azonban már felnézek Callumra és látom, hogy imádott férjem, leendő apaként elfintorodik. Lilien imádni fogja ezt a fintort, én is elmosolyodom rajta.* -Szerintem először örülne, hogy végre ugráltathat egy Jenkinst, de Lilien gyorsan a fejére fog nőni. A te lányod, mindenre lesz válasza és mindezt lerázhatatlan bájjal teszi majd. Igen, a hidegrázás is meglesz. *Bólogatok szavaim végén határozottan és remélhetőleg meggyőzően, legalább annyira, ahogyan Callum jelenti be, hogy készen van, vagyunk. Addigra én is végzek. Eddig könnyű volt minden, most jön a neheze, amiben már ronthatunk is, és ha rontunk, az az egész vacsorát a szemetesbe küldheti. * -Igen, látom. *Végignézek a munkánkon, örülve annak, hogy most még elégedett lehetek. * -Ha nem akarjuk nyersen megenni, bele kell vágnunk a munka nehezébe. *Sóhajtásom látványos, akárcsak korábbi mosolyom elbizonytalanodása. Már nyúlok is a pda-ért, hogy Clara receptjében előrepörgessek, majd Savatier chef hangját is hozzá kell igazítanom, mit melyik edénybe és sütőbe tegyünk. Egy ideig csak az ő hangja hallatszik és az edények zörgése, ahogy szépen magunk elé rakom azokat. * -Nos akkor, ebbe kell a húst tenni a sóval, amit…abba a sütőbe teszünk. A zöldségeket pedig abba. *Rámutatok mindenre amiről beszélek, a húsnak egy nagyobb, a falba épített sütő kell, míg a zöldségeknek egy kisebb. * -Melyiket választod? A húst vagy a zöldséget? Amíg azok készülnek, nekiláthatunk a mártáshoz. *Remélhetőleg még a megfelelő hőfokot is be tudjuk állítani, de a kezeléshez ismét szükség lesz Savatier chef hangjára, amit remek előérzettel vettem fel, különben most nagyon nagy bajban lennénk. *
Habár tréfának szántam a mese ötletét, meglepve látom, hogy Saskiának láthatóan tetszik, márpedig úgy gondolom, kettőnk közül mindenképpen neki van több érzéke a gyerekekhez. Esetemben meg... azt hiszem, erre mondták a régiek, hogy vak tyúk is talál szemet. Hanem a cserekereskedelem vidámmá lett témáját tovább fűzve újra eljutunk kettőnk örök ellentétpárjához: kávé és tea, s itt egy fokkal jobban kiéleződik mindig a harc, még ha nem is megy soha vérre. Mosolyogva is hallgatom, egészen az utolsó mondatig, amelyre már sokkal őszintébben tudok felháborodni. - Mi az, hogy esélyt sem adok? Kapott tíz évet! Jó, tudom, vonjak le kettőt, bár néha csak az emlék miatt megszagoltam a kamillás teadobozkádat, de akkor is: nyolc évnyi esélyt kapott, mennyi kellene még?! - A végére már újra szélesen mosolygok, s persze néha megiszok vele egy-egy csészényit, de sosem üresen. Ami a kávénál megy, az ebben nem. A kávé feketén jó, meg néha a humor is, amit ezúttal Saskia néhány zöldséghéj-darabkával honorál meghátrálásra kényszerítve, szó szerint is. A keletkezett rendetlenség azonnal nem tűnik fel, mert Saskia ekkor zöldséghéj helyett egy ötlettel dob meg: miszerint ez is jó alkalom arra, hogy megbeszéljük születendő gyermekünk nevét, vagy legalábbis az névötleteket képzeletben felvéssük. Mindketten meglepődünk rajta, hogy ezúttal olyan hatékonyak vagyunk, hogy meg is találtuk a nevet, ami mindkettőnknek tetszik. Feleségem szóvá is teszi, na meg magának írja fel győzelemként, hogy az ő általa javasolt nyert, még ha finomodott is. Készséggel el is ismerném, de ha már kóstolgat Saskia, hát szívesen megyek bele én is az évődésbe. - Hm, a gyémánt is csiszolva a legjobb, nem? - Pimaszkodom, s a magam részéről nem aggódom, hogy később találnék egy jobb nevet. Még csak nevet sem, nem hogy jobbat. A Lilien tényleg kellemesen hangzik és nagyon gyorsan helyére tudtam tenni magamban, gondolatban már félig megfogalmazva a hírt, amiben bejelentem, hogy megszületett. Csak az előzmények miatt nem merem gondolatban sem befejezni, nehogy kihívjam magam ellen a sorsot, még ha nem is hiszek benne. A Perda már párszor bebizonyította, hogy mindegy, én mit hiszek. - Szerintem is! - Helyeselek nevetve és a visszapöckölt zöldséghéj elől fél lépést hátralépek a korábbiakból tanulva, de felesleges óvintézkedésnek bizonyul. Most nem jut eszembe az ingem tisztasága, de ha így is lenne, Saskia ilyen lágy érintését akkor sem ráznám le magamról, csak hogy a ruha ne legyen koszos. Szavaira elmosolyodom, szelíden, szerelmesen, ahogy ő maga is, s közelebb hajolva egy ehhez illő finom csókot veszek s adok, s megnyugodok, hogy nem értette félre Saskia, miért bólintottam rá ilyen hamar a névre. Ezután fordulunk vissza a pulthoz és állapítjuk meg, a főzésben még nem vagyunk annyira hatékonyak, mint névválasztásban, ideje ebbe is belehúzni és be is segítek Saskiának, na meg most szemet szúr a sok zöldséghéj, amit el is takarítok a pultról, főleg, miután megmutatja nekem Saskia hova is tehetem a szemetet. A zöldségaprításnak már közös erővel esünk neki és továbbra is Lilien a téma, csak nagyot ugrottunk az időben. - A legjobb választás? - Kérdezek vissza felé sandítva, somolyogva, némán kérdezve, hogy netán magából indult ki? Szerencsére Saskia nem tesz ugyanígy egy fél perccel később, így egy komoly magyarázkodást ismét elodázhatok. Azon még mosolygok, hogy Terson eleinte örülne, a többire viszont összevonom a szemöldökömet. - Lerázhatatlan báj? És katonának megy... - Nem, még mindig nem értem, s remélem, hogy nem így lesz. Abban igazat adok Saskiának, hogy az én lányom is lesz, örökölheti azt, hogy mindenre van kész válasza... de ő hiába lesz magas rangú, nem lesz teljesen egyenrangú Victorral, mint én, hogy büntetlenül megússza az ilyesmit. Kancellártársamat sem kell félteni, ráadásul ő már nagy rutinnal kezelheti a nagymellényű gyerekeket. - Szerintem inkább mi vigyázzunk, nehogy a mi fejünkre nőjön! - Teszem hozzá aztán mosolyogva, mielőtt bejelenteném, hogy a zöldségdarabolás kész. Saskia is megfogalmazza azt, amit én gondolatban: nyersen. Azért egy másodpercig eljátszom a gondolattal, mielőtt elvetném. Míg Saskia a receptet hangolja össze Savatier chef instrukcióival, addig én megmosom a zöldségeket, és letörlöm rendesen a pultot is. - Ó, azt hittem, ezek együtt sülnek! - Jegyzem meg meglepve, mikor bemutatja az eredményt, mit hova kell. Meg voltam győződve róla, hogy a hús együtt lesz a körettel és csak a mártás lesz külön. - Akkor maradok a zöldségnél. - Választok, de nagyjából mindegy - melyiket rontom el -, mindenesetre figyelek Saskia további instrukcióira, a receptre és a zöldségeket elhelyezem a tepsiben, a fűszereket is mellé- illetve rá rakom, majd megyek is a sütő felé, ahova beteszem, s ha a másik tepsi nehéz lenne - márpedig Saskia várandós, tehát minden nehéz, ami fél kilónál többet nyom -, akkor azt is viszem én a sütőhöz, s beállítjuk a hőfokot meg programot. Mikor a sütő megfelelően, halkan felzúg, elmosolyodom, ezt is sikerként élve meg. - Erre innunk kell! - A mártás elkészítése előtt a nekünk kikészített asztalhoz lépek, s minthogy Saskia alkoholosat nem ihat most és úgy is szóba került korábban az eretnekség, a kikészített borospoharakba gyümölcslevet töltök mindkettőnknek és azt viszem oda a pulthoz, kínálva neki az egyiket. Koccintunk jókedvűen, s az első kortyok után a mártáshoz lapozunk a receptben. Napbogyó-mártás, olvasom el a címet és nézek végig a pulton újra a számhoz emelve közben a poharat, de nem iszok bele, mert ekkor ér a szörnyű felismerés. Amikor Saskia is keresni kezdi a napbogyókat, s ennek hangot is ad, akkor szólalok meg, tőlem ritkán látható kínos mosollyal. - Azokra gondolsz, amiket lelkesen szintén beraktam oda sülni? - Pillantok jelentőségteljesen a sütő felé, amelyben a zöldségek pirulnak éppen. A mártás alapanyagával együtt, aminek nem kéne ott lennie. - Vajon késő kivenni?
Callumnak igaza van, valóban adott esélyt a kamillateának, nem is keveset. Ha nem is volt túl lelkes, néha azért velem teázott, jócskán megédesítve, amit azért tett érzésem szerint, hogy ne érezze a kamilla ízét. Ami viszont nem engedi, hogy felnevessek, az a két évnyi kihagyás a történetben, és előttem van ahogyan szomorúan és kétségbeesve beleszagol a teásdobozba, azokkal a félelmekkel, melyeket később a nekem írt leveleiből olvastam ki. Megható, a szívem csordultig telik szerelemmel és ez könnyeket csal a szemeimbe, de csak megnagyítja azokat, le nem gördülnek arcomon, hogy elérjék leheletfinoman mosolygó ajkaimat. Erre nem is tudok most mit mondani, gombóc szorítja el a torkomat, de jólesik minden gondolat. Örök ellentétünk ezáltal veszít most erejéből s merül feledésbe rövid ideig, míg újra nem töltöm Callum teás poharát kamillateával. Némi szemetelés közepette eljutunk addig a pontig, amit korábban talán nem tudtunk volna ilyen vidáman megbeszélni. Most is ott van a gondolataink között Ewan Noah, most is fáj az elvesztése, de már nem ragadunk bele, már nem bénít meg minket a gondolat, az emlék. Szívem alatt lágyan mocorgó csöppség gondoskodik arról, hogy ne a bánat öleljen minket körül, hanem a boldogság és a várakozás öröme. Először kicsit megijedtem, hogy Ewan Noah elvesztése után ilyen hamar várandós lettem, de azt hiszem a sors most az egyszer kegyes volt hozzánk. Segít a lelkünknek gyógyulni. A névválasztás is könnyedén megy, mintha valaki lesöpört volna minden akadályt az előttünk álló útról, ám Callum mintha rosszul érezné magát amikor nem piszkálódhat, amikor nincs rá alkalom, teremt magának, hogy pimaszkodhasson. * -Ó! Szóval mindenképp a te érdemed. Értem. Rendben. *A végszó kellőképpen vészjóslóra sikerül, ahogy terveztem. Nem mintha bármilyen módon is megtorolnám, de ennyi jár, főleg azelőtt amit a korábbi névválasztásomról mond. Callum Jenkins kóstolgat, amiért visszakapja a felém pöckölt zöldséghéjat. Ám ahogy mindig is korábban, úgy most is sikerül úgy visszakoznia, hogy ellágyuljak tőle. Pedig a mondat egyszerű, de ilyet is csak tőle lehet hallani és muszáj odasimulnom hozzá, hogy karját érintve, tekintetemmel is kifejezzem az iránta érzett szerelmemet. Callum mindenkit be tud csapni, és sokszor mindenkit be is akar, de velem mindig őszinte volt, sosem kételkedtem a szavában, nincs mit félre értenem a szavain. Egy csókkal zárjuk le a névválasztást, annál is inkább, mert jócskán le vagyunk maradva és még a lányunkat is férjhez kell adnunk. A zöldséghéjak a helyükre kerülnek, amint megtalálom a pult alatt a zöldszemetest, de közben már a leendő vejünk a téma. * -Szerinted nem? Persze az is lényeges szempont, hogy szeressék egymást. *Könnyedén elmókázzuk a jövőt, de biztos vagyok abban, hogy sem Callum, sem én nem fogunk olyan helyzetet teremteni a lányunknak, amibe minket rángattak a szüleink, még úgy sem, hogy mi vagyunk az ellenpélda arra, hogy jó is lehet a vége. * -Csak lehetőségként vetettem fel, hogy ellenkezzek veled, de tudóson kívül nincs sok választás. *Kicsit elhúzom a szám, mert most tudatosul bennem, hogy igazam van. Nagyon kevés lehetősége marad a lányunknak arra, hogy a legjobb pályát válassza, de talán mire felnő, a világunk is változik annyit, hogy ez ne okozzon problémát. A Perda talán több lehetőséget nyújt majd addigra. * -Nos igen, ezt is szem előtt kell tartani. Hacsak rád gondolok…*Befejezetlenül hagyom a mondatot. Kettőnk közül Callum a furfangosabb, gyerekként is kalandosabb volt az élete attól függetlenül, hogy fiúként nagyobb mozgástere volt. Nekem nem volt hajlandóságom arra, hogy csínyeket kövessek el és most sem sajnálom. Mire idáig érünk a témában, a főzésben már szinte behozhatatlan lemaradásunk van. Ha ezt folytatjuk majd a későbbiekben, éhen fogunk halni és nem az alkalmatlanságunk miatt térünk vissza a jól bevált ételrendeléshez, hanem azért, mert különben elbeszélgetjük az időt. * -A hús kicsit tovább sül, a zöldségnek ropogósnak kell maradnia a recept szerint. *Callum végül a zöldséget választja, nekem marad a hexa hús és azt helyezem el szépen a sóágyra a rászórt fűszerrel. Eddig tartott a konyhai karrierem, mert Callum kiveszi a kezemből a tepsit és végül mindent ő pakol be a sütőkbe. Nekem már csak annyi marad, hogy a húsnál beállítsam a hőfokot, addigra Callum is kész a zöldséggel. Úgy mosolyodik el, mintha már nem kellene semmit sem csinálnunk, én meg úgy, mint aki pontosan tudja, hogy mi vár még ránk.* -Előre iszol a sikerre? Hogy is mondták ezt régen? *Valami rémlik egy földi állatról, de feltételezem azért nem jut eszembe, mert az életünkben eddig nem voltak állatok és a jövőben sem lesznek már olyanok, mint a Földön voltak. A mondás viszont jó, főleg ha képes vagyok azt pontosan idézni. Elveszem a nekem nyújtott gyümölcsleves poharat és belekortyolok a frissítőbe. Jólesik az édes íze, itatja magát, csak addig veszem el ajakaimtól a poharat, míg szóban rátérek a vacsoránk mártásos részére. Tekintetemmel keresem is a korábban kikészített napbogyókat, de csak az üres tálat találom. Rögtön elfelejtem milyen finom a gyümölcslé. * -Callum! *Első reakcióm, hogy összehúzom a szemöldökeimet. Lehet, hogy a lányom sokat fogja látni ezt az arcomat, azzal együtt sorrendben, amit ezek után fordítok Callum felé. Kicsit lemondó, kicsit tanácstalan, majd lassan elnyúló mosoly. * -Szeretnéd szemenként kiválogatni? *De közben a fejemet rázom, mert bár alig két perce sül, gyorsan elkészül, az a napbogyó már nem lesz alkalmas mártásnak. Gondolom. Biztosan nem tudom persze, és addig szigorúan a receptet követve tudok csak ítéletet mondani, az pedig most az, hogy már késő.* -Van még napbogyó a hűtőben. Szerinted csináljunk mártást? *Leteszem a poharat a pultra, és merőn nézem a sütő ablakát, melyben a zöldségek vannak. Gyanúmat megjátszott bosszankodással adom elő.* -Ahogy ismerlek, még ebből is jól jössz ki.
Eleinte értetlenül pillantok rá, amikor meglátom a könnycseppeket a szemeiben. Visszapörgetem párszor, mit is mondtam, de végül arra jutok, hogy sikerült meghatnom Saskiát kitartó kamillatea-próbálkozásaimmal, mint szerelmem jelével. Nem jut eszembe, hogy arra a két évre gondolt Saskia és a neki írt levelekre, hogy elképzelt engem úgy, hanem elérzékenyülését betudom a várandóssága okozta hormonváltozásoknak. Akárhogyis, aranyos vele, elmosolyodva hajolok közelebb, hogy adjak arcára egy puszit - kezünk épp tele, na meg piszkos is -, hogy aztán emiatt az emlékek miatt vagy sem, de Saskia felhozza a névválasztás témáját. Kívánni sem lehetett volna, hogy egyszerűbben menjen, de kitartóan elhessentek mindenféle negatív gondolatot, hogy túl sima ez az út, vihar előtti a csend, mintha csapdába sétálnánk bele. Ha csapda is, ráadásul vidáman sétálunk bele együtt, mert egymást piszkálva, finoman évődve vitatkozunk. Ha már a kislány nevén nem sikerült, akkor legalább azon, hogy kinek is az érdeme a remek név! Hátha egy kis vitával nem olyan sima látszatú az út, hogy megnyugodhassunk belül... - Ajjaj! - Nevetek halkan, mikor azt az ismerős "rendben"-t meghallom, és biztos vagyok benne, ha nem is ma este, egyszer még előkerül ez. Eltekintve az amnéziás időszaktól, Saskiának is nagyon jó a memóriája, mondhatni olykor túl jó is, és bár ő azon az elven van, hogy valamire egyszerűen nincs jó alkalom - szerintem ezzel csak engem vigasztalgat -, ő mégis tűpontosan találja meg mindig a megfelelőt. Ez a "rendben" is egy ilyen alkalmat sejtet, s kíváncsian várom is. Könnyen lehet, hogy akkor csap majd le, mikor a lányunkat tényleg férjhez adjuk, nem csak így elméleti síkon, mint most. - Azért kérdeztem, hogy legjobb választás, mert neked nem egy közép-magas rangú katona jutott. - Emelem meg kicsit a szemöldökeimet, szám sarkában mosoly árnyéka játszik, érdeklődve várva, erre mit fog felelni? - Igen, legalább ők szeressék egymást. Amilyen szerencsém van, biztosan Doriannak fia fog születni Elisabeth-től és az ifjú Castillo révén vághatok jó képet Dorian-hoz... - Kerekednek el a szemeim takarítás közben jelezve, hogy mennyire vágyom ezt a lehetőséget. Az nyugtat egyedül, hogy kancellártársam hasonlóan érezne. Persze, ehhez még egy párszor meg fogja kerülni a Perda a Caligo-t és a Caligo is az itteni Napot. Közben eszembe jut, hogy a lányunkat még érkezésének híre előtt részben elígértem Raven Moor fiának is, már ha fia lesz, már ha egyáltalán lesz gyereke. Magamban mosolyodom el azon, hogy már csak azért is kellene két gyerek, hogy Castillo-t és Moor-t is a rokonságban tudjam és élvezzem a közös családi ebédeket, némi szórakozás nekem is jár elvét követve őket szándékosan egymás mellé ültetném... Saskia szavaira ébredek gondolataimból, pont a lényeget csípve el, hogy tudóson kívül sok lehetőség nincs. - Akad azért, de maradjon a Városon belül. - Már féltem, jó élményeim hatására, amelyek odakint értek a vadonban. - Genetikus vagyok, mindent meg tudok magyarázni! - Mosolyodom el aztán arra a befejezetlenül hagyott mondatra. Ki fogok magyarázni mindent, kellőképpen csavarva is egyet-kettőt rajta, hogy miért is nem én leszek a hibás, ha hozzám hasonlóan csínytevő gyermek lesz Lilien. Saskia viszont a recept kapcsán tud mindent megmagyarázni, azt is most, miért nem egyben sülnek a zöldségek a hússal. Biccentve elfogadom a válaszát, logikusan hangzik, és elég magabiztosan mondta, hogy egy magamfajta laikus higgyen neki. A tepsibe innen már hamar bekerülnek a húsok, zöldségek, fűszerek, eljutnak a sütőig is gond nélkül, én pedig arra jutok, hogy az első fontos részfolyamat sikeres lezárására innunk kell egyet. - Medvére! Láttam róla képet már, az itteni démontigris rosszabbnak tűnik, úgyhogy nyugodtan ihatunk! - Jelentem ki ezt én magabiztosan, hiszen az a földi lény bundás állat volt, biztosan könnyebb volt leteríteni, mint az erratort a vastag bőrén át. Kortyolunk is párat arra a medvére, a poharak a pultra kerülnek olyan helyre, ahol nem lesznek útban, de adott esetben kéznél vannak mégis. Magabiztosságom ott kezd el bizonytalanná változni, mikor a mártás receptjét ismerteti Saskia és súlyos leltár-hiányt fedezek fel. - Rendben, elismerem, az én hibám! - Ha Saskia arcát gyakran látjuk majd a következő években, akkor lehet az enyémet is, ha tényleg rám üt a kislány, mert egyszerre bűnbánóan bocsánatkérő szép szemekkel nézek rá, de pont Saskia arckifejezése, hangsúlya az, ami a képem többi vonását elfojtott mosolyba fordítja, igazán komisz összhatást keltve. Már-már megkérdőjelezhető, hogy véletlen hibáról van-e szó? A kérdésére én is megrázom a fejemet nemlegesen, vele szinte egyidőben. - Nem, nincs csipeszem itt. - Én a problémát innen ragadtam meg, a napbogyó két perc sütés utáni állag-változásáról fogalmam sincs, hogy azt is számításba vegyem. - Csináljunk! Ha a mártás és a hús jó lesz, akkor háromból kettő sikerült, az már többségi győzelemnek tekinthető! - Na meg ezzel a hibámat is korrigálhatom valamennyire, így el is indulok a megfelelő hűtő felé, az első kör után már meglehetősen rutinos hatást keltve, céltudatosan haladva. Így fordulok vissza Saskia felé nagy mosollyal, mikor ő bosszankodik. - Abban az esetben visszavonom a bocsánatkérést, és nem az én hibám, hanem az én dicsőségem lesz! Persze a chef-em volt a múzsám! - Kacsintok hozzá egyet vidáman, komiszul, hogy a további esetleges bosszankodást megpróbáljam rögtön ellágyítani. - Meg is van. - Térek vissza hamar az újabb adag napbogyóval, amelyet az előzőekhez hasonlóan mosok és készítek elő, ezt magamra vállalva, hiszen úgy is miattam van. - Melyik edénybe mehetnek, mielőtt egy újabb tepsit találok meg? - Pillantok fel Saskiára még mindig derűsen.
Elégtétellel tölt el amikor Callum feljajdul, igaz kicsit színpadiasra sikerült azzal a nevetéssel, amit annyira szeretek benne, de legalább biztosan tudom, hogy olykor eszébe fog jutni várható bosszúállásom. Igyekeznem kell hát, hogy kitaláljak valamit, hogy a blöff ne maradjon az ami. Mióta visszatértek az emlékeim, nagyon is jól emlékszem mindenre, a legapróbb dologra is. Magamat is megleptem azzal, hogy milyen banális dolgokra tudok visszaemlékezni, de ez majd jól fog jönni később és lecsaphatok gyanútlan férjemre. Nem szeretném addig húzni, míg a lányunk házasságának ideje el nem jön, pedig már azt is tervezgetjük, és említés szintjén a miénk is szóba kerül, aminél szerencsésebbet el sem tudok képzelni, pedig nem annak indult. Elnevetem magam, főleg azon ahogyan Callum ajkai várakozó mosolyba görbülnek s már csak azért sem fűzök hozz többet, mert várja. * -Nem, nekem nem az jutott. *S az én mosolyom most fordul ravaszabb formába, hogy elhallgatom a választ. Pedig nem titok, nem volt nehéz kitalálni korábban sem, hogyan érintett apám választása, a hideg zuhanyként ért döntése és később Callum megváltozott stratégiája. A finom udvarlás, az igyekezet, hogy minden előítéletet elsöpörjön és jobbá tegye a házasságunkat, mint ami várható lett volna. Sokkal jobbá. A mi szerencsénket tekintve mégis azt kívánom, hogy a lányunknak ne kelljen átélnie egy súlyos és a feje felett eldöntött kérdés következményeit. Ne kelljen harcolniuk a szerelemért, hanem kapják azt meg már az első találkozáskor, és a találkozás ne rajtunk múljon. Callum azonban még ezt is képes tovább gondolni és én már előre sajnálom azt a fiatalembert, aki Lilly oldalán a családunkba kerül. * -Vagy ő hozzád. Csodás családi vacsorák lennének. Remélem Elisabeth jobban megtanul főzni mint én. *Egy kis önirónia is belefér a továbbcukkolásba, ha már ennyire előre ugrottunk az időben, s érzésem szerint minden egészen másképp fog történni. Nem tudok arról, hogy Elisabeth várandós lenne, így a lányunk esélyesen idősebb lesz Dorian fiánál, nem valószínű, hogy ők ketten egymásba szeretnek. Sok más lehetőség nem is marad, csak a közép-magas rangú katona. Nekem nem lenne kifogásom ellene. Callum kissé elmereng ez jól látszik az arcán és elrévedő tekintetén, de nem kérdezek rá, ha fontos, úgy is elmondja azzal együtt, miért mosolyodott el közben. Bár nem akartam nagyon előrerohanni az időben, mégis sikerül a lányunk pályaválasztását is a témák közé cseppenteni, aminek nincs túl nagy lehetőségi köre. * -Ha ennyire behatárolod, tényleg nem sok választása lesz. Ne akard bezárni. *Mosolyodom el azon az érzésen, ami fellobbant bennem Callum szavainak hatására. Nem akarom elrontani a terveit, ha a lányunk rá hasonlít majd, bőven több lehetősége lesz elrontani neki, mint hivatást választani. Következő megjegyzésére azonban kérdőn és kételkedve emelem meg szemöldökeimet. Jóllehet én hívtam el a befejezetlen mondatommal, de nem egészen arra gondoltam, amit kaptam.* -Genetikusként? Azt hittem a magyarázkodás és füllentés a politikusok tulajdonsága. Persze ha belemélyedsz a genetikailag örökölt tulajdonságokba, engem hagyj ki kérlek. Az én génjeimet ne szedd szét. Ha rám hasonlít majd, akkor kedves, szép, szófogadó, otthonülő gyerek lesz. *A tréfálkozás végén azért magam is elmosolyodom és megrázom a fejem.* -Kizárt. *S nem véletlenül pillantok somolygósan Callumra. El nem tudom képzelni, hogy a mi lányunk olyan legyen, mint én voltam. Callum egészen más, mint az apám volt. Félteni fogja az nem kétséges, de nem korlátozza majd. Ha ott is lesz mindig a sarkában, Lilly előtt az egész világ nyitva áll majd annak minden szépségével és rútságával is, hogy később ne kelljen csalódnia. Ezt a gondolatot végül az ételek sütőbe kerülésével zárom le, s már iszunk is előre a sikerünkre, mely még épp olyan képlékeny, mint a vacsorára szőtt terveink. * -Igyunk a hexa bőrére! *A földi mondást ekképpen fordítom át perdai változatra és kis túlzással még szó szerint is érthető. Sajnos azonban a mondást szinte azonnal be is váltjuk, ahogy észrevesszük, hogy a vacsoránk egyik lényeges eleméhez kikészített hozzávalót Callum a sülő zöldségek közé tette. * -Igen, a te hibád és nem is tudod mennyire örülök ennek. Mégis van remény, hogy egyszer megtanulok főzni. *Már somolygok, leginkább Callum bűnbánó arckifejezésén.* -Ha Lilly is így fog ránk nézni, valahányszor rosszalkodott, akkor bajban leszünk. *Mutatok rá arra a tényre ami Callum arcán összpontosul, majd a kérdésemre adott válaszától kedvem lenne szemet forgatni, de csak egy elfojtott mély sóhajtással adózom a csipesz újbóli emlegetésére. Visszakanyarodok a probléma gyökeréhez, a „hogyan mentsük meg a vacsorát” kérdéséhez, nem sejtve, hogy Callum ezt is majd a saját javára fordítja. * -Az én többségi győzelmemnek. A zöldségköretet te rontottad el. *Mondom ezt úgy, mintha már el is készült volna és biztosan tudnánk, hogy rossz lett, holott az is előfordulhat, hogy a napbogyótól még jobb lesz. Erről azonban bőszen hallgatok és milyen jól teszem, mert Callum a napbogyó vadászat közben visszafordulva felém, már a saját sikerét koronázz meg. * -Abban, hogy valamit rossz helyre teszel, nem szeretnék a múzsád lenni. *Csak annyira bosszankodom, mint máskor, korábbi csekély számú próbálkozásaim alkalmával, amikor elrontottam valamit a nagy igyekezetben. Most viszont épp Callum jelenléte az ami figyelni enged, nem izgulok annyira, hogy kapkodjak. Az elfelejtés kitüntető címe most ráhull. * -Ebbe, ide. A tűzhelyre kell tenni egy kis vízzel, hogy ne égjen le. Clara szerint hamar puhára fő és akkor be lehet sűríteni. *Már adom is a megfelelő edényt és bekapcsolom a tűzhelyet, majd rövid pillantással ellenőrzöm a hús és a zöldség sütőjén az idő kijelzőt. Végül, remélem gyanúsan mosolyogva, Callum kezébe adom a kanalat amivel a napbogyót lehet kevergetni.* -Már csak ez hiányzott az összhatáshoz. Kevergesd. Csak gondold azt, hogy gének vannak az edényben.
Saskia ismer, néha túl jól is, s ravaszságával vegyítve olykor ez olyan elegy, amiből nem tudok jól kijönni. Jól érzi, hogy többet várok, mint amennyit hozzáfűz, szemmel látható a várakozó pillantásom, hogy mikor hangzik el az a "de", ám az a szócska egy további mondatrésszel csak nem akar megszületni. Valamiért nem számoltam ezzel a lehetőséggel. Gondoltam rá, hogy valami kedveset mond, miért is jobb velem, mintha egy katona jutott volna neki, vagy hogy piszkáljon érvelni kezd amellett, miért lett volna jobb egy katona. De az nem volt benne a pakliban, hogy csak egyetért és nem indokolt se pro, se kontra. Ravasz mosolyát meglátva jövök rá egy pillanattal később, hogy nem is érdemes várnom itt már. Elmosolyodom, de nem ígér tekintetem bosszút, csak egy elismerő pillantást kap a szép húzásért. Tényleg tudom értékelni, hogy én akartam csapdába csalni, de ő rántott a sajátjába. Ha Lily rá fog hasonlítani - remélem, így lesz -, akkor hajrá a párjának majd, bármi legyen is a foglalkozása... na meg hajrá neki miattam is, mert nem elképzelhetetlen, hogy nem fogom megkönnyíteni a dolgát, amíg érdemesnek nem látszik. Ha Castillo családnévvel fog rendelkezni, akkor ez hatványozottan igaz. - Legfeljebb versenyezhettek, ki rendel jobban! - Mosolygok rá, de egyebet nem tudok hozzáfűzni, mert jelenlegi tanítványom magánéletéről keveset tudok, de majd szép apránként kiderül ez, hiszen meg kell ismerni kancellártársainkhoz legközelebb állókat. A főzés kellően ártatlan téma lesz, hogy átfordítsam majd valami olyanba, ami tényleg érdekel és fontos információ lehet Dorian-ról. Ezzel elleszek egy darabig, addig Lilien is tud cseperedni... kellően vigyázó szemek előtt, a falakon belül minél tovább. Biztosra vettem, hogy feleségemnek ehhez lesz egy-két szava, hiszen ő maga is szeret azokon kívülre kívánkozni, s olykor tényleg nehéz megértenem ennek az okát, hiába igyekszem. - Jó, nem akarom bezárni... De megtehetem azért? - Villantok hamiskás mosolyt Saskiára, most találja ki, hogy mennyire komoly a kérdésem. - Politikus is vagyok. - Vonom fel lassan kicsit a vállaimat, mely gesztust egyedül csak Saskia jelenlétében engedem meg magamnak, legalábbis egyéb alkalmakkor igyekszem ügyelni a mozdulataimra is. Mindehhez most ártatlan hangú kijelentést is kap, mintha magától értetődő lenne, hogy így már szabad hazudnom genetikusként is. - Ez az otthonülő nem áll ellentétben azzal, hogy ki akar majd menni a Városból? - Emelem meg a szemöldökeimet a felsorolás végén, de előtte mosolyogva hallgattam és meg tudtam volna még toldani pár szép jelzővel. Mondtam én, hogy lehetne kicsi Saskia is névre. Szórványos emlékeim vannak Saskiáról korábbról, kisgyerek korából, de csak egy-egy kép. Valahogy nem foglalkoztatott, hogy jobban megismerjem korábban és nem csak azért, mert nem sejthettem, hogy idővel nekem fogják kiszemelni. Ha Lilien rá hasonlít majd, legalább megnézhetem, milyen lehetett Saskia, persze egy kicsit másként, hiszen ahogy egyetlen szóval és somolygós pillantással rávilágít feleségem is, lesz belőlem is a lányban. Furcsa érzés, ezt nehezebb elképzelni, s ahogy haladunk előre az időben, ahogy egyre kézzel foghatóbb valóság lesz belőle, úgy lesz egyre nehezebb elképzelni. A jól sikerült vacsorát - pedig rólunk van szó - könnyebb elképzelni, veszem is a bátorságot, hogy előre igyunk rá, s mosolyogva koccintok a hexa bőrére. Azt már végülis úgy is elejtette valaki, hiszen ott pirul az egyik tepsiben. Sajnos hamar kiderül, hogy a másik tepsiben olyan is süldögél, ami eredetileg nem oda való lett volna. Saskia nem is kicsinyíti a részemet a hibában, de az indoklásán nem tudok nem felnevetni. - Csak jobb kuktát kell találnod. - Teszem hozzá mosolyogva, de már képemen az a komisz, de bűnbánó arckifejezés ül, mely lehet előre vetíti a jövőt, csak egy másik kis arcocskáról fog visszaköszönni. - Kezdheted a gyakorlást! - Vigyorodom el leplezetlenül élvezve a helyzetet és a vacsora megmentéséből is próbálom a legjobbat kihozni. - Lehet feljavítottam, vagy a napbogyót vagy a többi zöldséget. - Próbálom úgy csavarni a dolgot, hogy ha nem is lesz jó a napbogyó sütve, akkor a többi sült zöldség javít az átlagon, jó politikusként próbálván elsunnyogni a tényt, hogy a napbogyónak eleve semmi keresnivalója sem volt a tepsiben, hogy feljavítást igényeljen. Ezt a lehetőséget fűzöm tovább szóban, mikor további napbogyókért indulok a mártáshoz, s menet közben fordulok vissza, de nem sikerült kellően meghatnom Saskiát. De nem én lennék, ha ennyivel feladnám. - Én úgy fogalmaznám, hogy figyelemre méltó szépséged minden másra figyelmetlenné tesz! - Bókolok még, már visszafelé haladva a megfelelő mennyiségű napbogyóval, melyeket már hamar elő tudok készíteni az előbbiek alapján. Megy ez! Beleteszem a felém nyújtott edénybe őket, vizet is hozzá, amennyit Saskia mond, csak ott nézek rá összevont szemöldökkel, kissé értetlenül, hogy sűríteni is kell. Remélem, ő tudja, hogyan kell azt, annál is inkább, mert meglep a kezembe nyomott kanállal, s neki is állok engedelmesen kevergetni egyszerűen körbe-körbe haladva valamiért óramutató járásával ellentétesen haladva, mígnem megakadok a szavaira és egy hosszabb pillanatig csak nézek az edényre és a benne lassan puhuló napbogyókra, meg a vízre, mely kezdi átvenni a zöldség élénk színét. - Hogyan kell kettős hélixben keverni? Egyébként ha a géneket is így keverném, abból ember biztos nem lenne... - Jövök aztán rá, hogy talán nem a hélixekre gondolt Saskia, viszont ilyenfajta vegykonyhává ledegradálni a genetikai munkámat... Láthatóan kapargatja önérzetemet, hiúságomat.
Callum arcát és pillantását látva elégedett lehetek magammal, amiért nem léptem bele a kedves csapdába, amire lett volna nagyon sok válaszom, várakozásának megfelelően mind mellette szóltak volna, de majd kárpótolom a vacsora után és szerintem nem fog bánkódni az elmaradt válasz miatt, megkapja csókokba foglalva. A ravasz és most már elégedett mosoly azonban marad az arcomon, a gondolataimban felmerült kárpótlásnak még halvány árnyéka se látszódjon. Kívánom a születendő lányunknak is, hogy olyan férjjel áldja meg a sors – és nem a Családügyi hivatal, vagy Callum – amilyen nekem jutott, még ha nem is katona. A leendő férjnek pedig sok erőt és kitartást, márpedig szüksége lesz egy kancellár após mellett. A házasságnál kicsit le is ragadunk de elég könnyed a téma, ha azt vesszük, hogy csak mókázunk, mert reális esélye szerintem nem lehet annak, hogy Dorian még talán tervbe sem vett fia kerüljön a családunkba. * -Évek tapasztalata van a hátam mögött Callum, Elisabeth esélytelen velem szemben. *Nevetem el a szavakat, melyek még úgy sem vetnek rám rossz fényt, hogy igazak. Callum sosem kérte rajtam számon, így a mostani alkalom is inkább szórakozás és semmiképp sem kényszer. De már ott tartunk, hogy vajon milyen lesz majd a lányunk és ezen akár órákig elcseveghetnénk, mert mi is annyira különbözünk egymástól, mint a fekete és a fehér, az édes és a sós, de pont ezért tudjuk egymást kiegészíteni, ám mindebből Lilly fog örökölni, innen is egy kicsit, onnan is egy kicsit a végeredmény azonban képlékeny. Callum viszont nem bíz semmit a véletlenre, a próbálkozására elnevetem magam és az orrnyergemet is ráncolva ingatom a fejem.* -Neeeem! *Arra viszont nem tudok mit mondani, hogy nem csak genetikus, és tudom azt is, hogy ezt a két oldalát gyakran váltogatja attól függően, hogy épp melyikre van szüksége, mely oldala az, ami az ő érdekeit képviseli épp, az ő előnyére válik. * -Igen, igazad van, roppant kényelmes így. *Bólintok a megjegyzésére, de el is mosolyodom azon a ritka gesztuson amit más társaságában nem enged meg magának. A vállrándítása pont azért nem vállalható mások előtt, mert – szerintem – nagyon bájos. Ezzel persze Callum vitatkozna, egy kancellár, egy megbecsülésnek örvendő orvos, egy férfi nem lehet bájos, de egy férj igen, bármikor. * -De igen, azért is mondtam, hogy kizárt, hogy rám hasonlítson, igaz én is csak gyerekkoromban voltam otthonülő típus és ez többnyire apámnak volt köszönhető. De te egészen más vagy, engedékenyebb és kedves és sok bolondságban benne vagy. Tudom én, nem jól titkolod. *Még mutatóujjamat is felemelem, hogy nyomatékosítsam a jellemzésem, amivel nem kétséges, le akarom venni Callumot a lábáról már most, hogy később a lányunknak ne kelljen mindenért könyörögnie. Felőlem lehet egy csapat testőr is a nyomában, de ne érezze azt, hogy a lakosztályon kívül csak borzalmak várnak rá, mert a világ szép. Ezek a gondolatok azonban elveszik a figyelmemet, nem fordítok eleget Callumra míg a zöldségeket pakolja bele a tepsibe, így a mártásnak való is bekerül a sütőbe. Egyértelmű, hogy az ő hibája, de tudom, hogy még ebből is képes jól kijönni és nem kellenek hozzá mentegetőző vagy épp kifacsart értelmű szavak, elég ha csak a karmáját nézem, valahogy mindig, mindenből jól jön ki a végén. Legalábbis ami tényleg rajta múlik. * -Ha a kuktán múlik, akkor inkább nem akarok jó szakács lenni. Semmiért nem cserélném le a mostanit, de pssszt! El ne áruld neki, különben a fejébe száll a dicsőség. *S teszem a mutatóujjamat ajkaimra mikor csendre intem, s némileg halkabban is beszélek, mintha nem ő lenne az akiért még rossz kukta formájában is epekedek. A ravasz és bűnbánó tekintet azonban félő, hogy visszaköszön majd a jövőben és ennek hangot is adok. Callumnak több sem kell, hogy fokozza a helyzetet.* -De te is. Sajnálatos módon neked nem lesz ehhez partnered. *Kicsit kárörvendő mosollyal mutatok rá a tényre, hogy én nem tudok olyan komiszul és bűnbánóan nézni, mint ő. Nekem csak az ellenállhatatlanul kérlelő pillantás jutott, amit gyakran bevetek Callum ellen, főleg amikor egy újabb virágot szeretnék a lakosztályba. Ezek után nem csoda, hogy bármennyire is próbálom, nem tudom rákenni, hogy hibázott.* -Sejtettem, hogy ezt mondod. *De azért reménykedem, hogy igaza lesz és nem rontjuk el a vacsorát egy ilyen aprósággal. Kell, hogy legyen egy kis sikerélményünk, még akkor is, ha később lemondunk a további közös főzésekről. Azért elküldöm másik adag napbogyóért, adjuk meg az esélyt magunknak és csináljuk meg a mártást. * -Ó! Szép mentés. *Dicsérem meg, de a további munkát nem ússza meg ennyive és a kanalat is a kezébe adom, hogy kevergesse a vízbe rakott bogyókat, míg én Clara receptjét olvasom tovább. Meg is találom a sűrítéshez szükséges hozzávalót és kivételesen erre emlékezve, a helyét is, amit aztán odakészítek Callum keze ügyébe. A dobozban fehérjepor van, amiből nem kell sok, de látom rajta, hogy valami egészen más foglalkoztatja, s szavaiból kiderül, hogy micsoda. A vállára teszem a kezem békítően, míg háttal a pultnak dőlök.* -Csak a lelkesedésedre gondoltam. Ha ugyanolyan lelkesen kevergeted a mártásnak valót, akkor biztosan tökéletes lesz. *S még egy puszit is nyomok az arcára, de már fordulok is, hogy a háta mögé kerüljek és onnan kikukucskálva tartsam szemmel a munkálkodását, természetesen átölelve őt a karjaimmal a dereka és a hasa tájékán. * -Ha szétfőttek a bogyók, akkor kell két kicsi kanálkányi a sűrítőből, de akkor már nem szabad nagy hőfokon kevergetni, különben csomós lesz. *Idézem vissza Clara receptjét szóban, a kezdőknek adott utasítások közül.*
Szusszantva nevetek fel halkan a sajátos témában szerzett tapasztalat hallatán, s gonoszság vagy sem, de nem állok neki megcáfolni, sem pedig - hamis - bókokkal elhalmozva kicsinyíteni Saskia ezen érdemeit. Ami azt illeti, a tapasztalatunk e téren egymással versengene, de sosem akartuk eldönteni a győztes ki lenne ebben. Élveztük, hogy azon dolgok egyike ez, amiben hasonlítunk, amiben ellentét nélkül kiegészítjük egymást. Az is érdekes lesz majd, hogy Lily miféle konyhai érzéket örököl? Nem tudom felidézni, hogy Helen Jenkins-t láttam valaha is főzni, sem pedig apámat. Saskia szüleiről meg nincs ilyen érdemi információm, édesanyjáról meg még magának Saskiának sem lehetnek emlékei. Ha Lily sem lesz konyhatündér, teljesen jogosan okolhatja majd a géneket. Addig is megpróbálunk összehozni mi úgy egy vacsorát, hogy az vállalható legyen és legalább ennyit átadhassunk neki. Vagy legalább elmondhassuk, megpróbáltuk, mert próba nélkül egy csatát sem szabad feladni. Ennek mentén reagálok arra az édes, orr-ráncolós ellenkezésre is. - Rendben. Tehát még aludnod kell rá párat. - Fordítom le somolyogva azt a neeem-et a saját értelmezésemre, mert hát nem vagyok az a könnyen feladó típus. Felpillantok aztán rá, mikor felsorol egy rakás olyan jellemzést rólam, amit ha más hallana név nélkül, az utolsók között jutnék eszébe megoldásként. Lehet még én se tippelnék magamra, de jól esnek Saskia kedves szavai. - Nem ér előre kitaposni az utat. Neki is meg kell dolgoznia azért, amit el akar érni! - Résen vagyok, tudom, miért is csinálja ezt Saskia, de szívesen kivárom, hogy Lily próbáljon meg így hízelegni... bár jobban szeretném, ha inkább érvekkel győzne meg. Így vagy úgy, de sok mindenben engedni fogok, olyanban is, amire egyébként csípőből nemet mondanék, mert a világ szépségét illetően én szkeptikusabb vagyok. Mindenféle értelemben nézve is azt a szépséget. A vacsoránk eddig jól alakuló szépségét is elrontom, s csak remélhetem, hogy utólag ezt úgy mesélhetjük el, hogy a zöldségköretbe kell egy titkos hozzávaló, amit a recept nem ír. És persze a napbogyó mennyiségét vegye emiatt duplára, mert kell a mártáshoz is egy adag. De amíg ki nem derül, hogy véletlen zseni vagyok, addig bizony én vagyok a hibás és a rossz kukta, amit vállalok is. Fel is ajánlom a leváltásomat, de Saskia válaszán elmosolyodom és szeretetteljesen nézek rá. - Pedig el kellene mondani a kuktának ezt, hogy biztosan tudja, mekkora mázlija van! - Hajolok oda a végén egy puszira az arcára - nagyon is tudom, milyen szerencsés vagyok -, majd kuncogok halkan azon, hogy nekem nem jut gyakorlópartner, s azon, ahogy kárörvend ezen Saskia. Mikor épp kicsit rosszmájú, olyankor is édes! - Ez esetben neked kell megkeményíteni a szívedet, én hamar el fogok esni a harcban! - Nekem a kérlelő tekintet elleni szív-acélozás jutott, amiben szintén nem állok túl fényesen, Saskiának is nehezen és ritkán mondok csak nemet. Legalábbis szerintem, ő lehet erre másképp emlékszik. Szavaim közben finoman megsimítom a hasát s benne a pici lánykánkat, tiszta kézzel, mielőtt visszatérnék az újabb napbogyó-adag feldolgozásához és próbálnám kimagyarázni magam, miért is jó az előző adag a többi zöldség között. Mosolygok, hogy nyerésre állok, legalábbis ami a szavakat illeti, de hogy az ízek hova döntik el a mérleg nyelvét, nos, abban mindketten reménykedünk, hogy szintén nekem lesz igazam, mert ez esetben ma este finomat eszünk. Amennyiben nem ég el szenesre az egész a sütőben. Mintha csak Saskia is erre a gondolatra jutott volna, ellenőrzi a sütőket, én meg próbálom kavargatni a napbogyókat, kettős hélixben, ami szerintem most minden, csak nem kettős és nem is hélix. - Ühüm, ügyes próbálkozás a mentésre. - Én nem vagyok ilyen engedékeny, hogy szép mentésnek mondjam a lelkesedéssel való összehasonlítást, habár az a puszi láthatóan lágyít rajta, hát még az ölelése! Szám sarkában már mosoly játszik, egészen egy bizonyos pontig, mikor összeugranak a szemöldökeim. - Két kicsi kanálnyi... Hogyan képesek naponta úgy főzni, hogy nincsenek konkrét mértékegységek! - A főzéssel nekem ez volt a fő gondom: érzék híján patikamérlegszerűen akartam mindig mindent kimérni, de ha így is tettem, attól még nem volt garantált, hogy az eredmény is ugyanolyan ízű lesz. Ez az én "vegykonyhámban" nem fordulhatna elő. - Nos, szépséges chef-em? Áldásodat adod rá, hogy belemenjen aaa... fehérjepor? - Hajolok jobban oldalra, hogy ráláthasson a napbogyók aktuális, szétfőtt állapotára, s közben vadászom le gyorsan a dobozról a hozzávaló nevét. Most már legalább tudom, mivel kell sűríteni és azt is, hogy két kis kanállal... jelentsen ez bármit is. Át is testálom a feladatot, én ugye lelkesen kevergetek, így a kikészített kiskanalat Saskiának nyújtom és lejjebb veszem a hőfokot gondolomformán. Precízség teljes hiánya, amitől teljesen berzenkedek. Nem nagy hőfokon. De hogy mennyi a nem nagy...? Ha belekerült a fehérjepor, akkor keverem tovább lelkesen, ahogy elnézem, sikerül csomómentesre egy-két apró kis gömböcskétől eltekintve, amelyek folyton kitérnek a kanál útjából. A kanalat fogom és felemelem egy kevés szósszal rajta, megfújom és meg is szagolom, mintha nem a szemem előtt lett volna beletéve minden, s ne éreztem volna eddig is a gőzéből az illatát. Aztán kóstolok csak egy aprót, a kanálon lévő mennyiség harmadát-felét, a maradékot Saskia felé nyújtom. - Nem rossz. Szerinted ilyennek kell lennie? Ettél te már ilyen ételt, mikor Clara főzte? - Kérdezek rá, hogy vajon van-e összehasonlítási alapunk? Nem is tudom, melyik válasznak örülnék jobban.
Callum remekül meg tudja választani a helyzetet, a felvetett kérdést, hogy mire kell és mire nem is érdemes válaszolnia. Így marad el öniróniám értékelése, mely csupán egy szusszanásban nyilvánul meg, ám Lilly élete, nevelése, távoli jövőképként is fontosabb témának tűnik, semmint akár egy tréfás megjegyzést is elszalasztana. S természetesen, még egyetlen szót is képes a maga előnyére átfordítani. Callum próbálkozik, de ebben nem fogok engedni és nem hagyom, hogy másképp értelmezze azt a nemet. Az egy határozott nem volt, nem pedig egy női talán, annak ellenére, hogy kedves fintorba csomagoltam.* -Nem kell rá aludnom. Nem zárhatod be. *Komolyan gondolom, de mosolygok, mert nem egy vérre menő vita ez, amiben feltétlenül igazam kell legyen, másrészt még nagyon messze van az az idő, amiről beszélgetünk, addig pedig sok minden történhet, változhat. Szándékosan nem gondolok a legrosszabbra, hogy a tervezgetésünk megint egy olyan öröm, aminek sírás a vége. Nem. Nem is gondolkodtam ezen, nem tudom mikor és hogyan született meg az elhatározás, de nem fogok arra gondolni, hogy újra megtörténhet. Ezért inkább maradok a lányunknál, akinek az apukája itt áll előttem mosolyogva, és próbál arról meggyőzni, milyen szigorú lesz. Én azonban ismerem már, el is mondom mit gondolok róla, hamar rá is jön, hogy Lilly számára készítem elő a terepet. Mosoly fakasztó a védekezés, ami arról árulkodik, hogy Callum már most tisztában van a vereségével.* -Meg fog dolgozni érte. Elég lesz szépen rád néznie és azt mondani: kérlek apa! *Ahogy kiejtem az „apa” szót, én magam is megilletődöm és meglepődöm, mert furcsán hangzik. Talán mert kettőnk között még nem hangzott el így, ebben a formában, el is akad a szavam és a lélegzetem néhány szívdobbanásnyi időre, és csak nézem Callumot, mintha épp most akarnám rávenni valamire. Talán ezek a gondolatok fonódnak bennem tovább, és kerülnek felszínre akkor, amikor Callumot mint kuktát minősítem. Bár nem egészen a recept szerint járt el, még esélyes, hogy rosszat nem tett azzal, hogy a napbogyót is a zöldségek mellé tette, jóllehet az előnyeit nem a segítségének arányában mérem. * -Szerintem tudja. *Most rajtam a sor, hogy könnyedén, egy picit megvonjam a vállam, épp azelőtt, hogy puszit kapnék az arcomra. Ezt úgy hálálom meg, hogy felhívom Callum figyelmét arra, hogy bár én remekül fel tudok készülni a jövőre ha vele gyakorolok, én azonban nem tudom a kellő igényt kielégíteni ezen a téren. Talán egy kicsit kárörvendőre sikerül, de közben már azon elmélkedem, milyen lehet Callum, amikor elesik a lányával vívott harcban. * -Szeretném látni. Félre ne érts, nem azért, mert a vereséged örömmel töltene el, hanem mert úgy gondolom, jól állna neked és lehet, akkor még jobban foglak szeretni. Nem lehet, biztos. *Kezemet a hasamra simuló kezére teszem és egy picit magamhoz szorítom. Bár ő nem érzi, még nem érezheti, én igen. Apró, leheletnyi kis remegés fut át a hasamon, felhőssé téve a tekintetemet. * -Szeretem a megadó arcod. *Ezzel fejezem be a gondolatmenetet, és nézem ahogyan profi módon lát hozzá az újabb napbogyók megtisztításához, majd lassan végre odakerülnek, ahova az elődjeiknek kellett volna. Addig a húst és a zöldségeket ellenőrzöm, már nincs sok hátra, hogy lejárjon a beállított idő, számításaim szerint mire a mártás kész, a többi is befut a célba. Callum motiválása elsőre nem úgy sikerül, de igyekszem magyarázatot adni, mikor látom rajta, hogy a tudós lelkébe gázoltam amikor a vegykonyháját az ittenihez hasonlítottam. * -Csak ügyes? *Észreveszem ám a finom különbséget, ami Callum és az én korábbi szavaim között van és szóvá is teszem. Nem mellesleg puszival és öleléssel is szépítek, de hiába. Úgy tűnik ezen később még jobban kell dolgoznom, előtte viszont Callum mértékegységek iránti mániáját kell egyengetnem. A kiskanálnyi nem igazán pontos számára, viszont elővéve azt a „kiskanalat” amit Mr. Savatier mutatott, már kiülhet arcomra a diadal. Megjegyeztem, mert már akkor felfigyeltem arra, hogy három méretű van belőlük és a chef elmondása szerint a legtökéletesebb mértékek.* -De ez mértékes kanál. Kicsi, közepes és nagy. Látod? *S elő is veszem a kicsi mellé a két másikat, melyek nyelének kiszélesedő végében ott van a gramm mérték is. * -Egy szavad sem lehet Callum. *Mosolygok rá és egy csókkal próbálok lángolva háborgó tudós patikus énjén enyhíteni. Sikerül is, mert már sokkal kedvesebben szólítja meg a chef-et.* -Nézzük csak…igen, biztosan ilyennek kell lennie, bár még sosem láttam, de hát puha, szétfőtt, nem? Én vagyok a chef, enyém a felelősség, tegyük bele. *S bátran nyújtom is a kanalat, de végül enyém a feladat, mert Callum keverget. Kuncogva a tökéletes munkamegosztáson, mérem ki a két kanálnyi fehérjeport és dobom rá a napbogyókra, melyek színe egy kicsit intenzívebbé válik, ahogy Callum tökéletesre keveri a mártást. Nem veszem észre az apró gömböcske csomókat, míg Callum a kanállal szagol, én a kezemmel legyezgetem magam felé a még fövő mártás illatos gőzét. Az illata csodás, az íze pedig akkor derül ki, amikor Callum felém nyújtja a kanálon lévő maradékot. Bátran kóstolom meg, hiszen ő már előfújta nekem, nem égethetem meg a számat. Az íze is jó, de ahogy Callum rátapint a lényegre….nincs összehasonlítási alapom. * -Ilyen mártást még nem. Clara a barátnőm de nem vagyok nála olyan sokat, hogy az egész repertoárját végig kóstolhattam volna. A napbogyó mártás pont kimaradt, de szerintem finom és ha mindkettőnknek ízlik, akkor rossz nem lehet. Bár az hiszem, elrontott ételek tekintetében, mi már immunisak vagyunk. *A végére még egy kis önirónia is belefér, de rögtön fel is kapom a fejem s fordulok a sütők felé. Épp időben, mert a zöldséges pittyeg is. * -Na, most ugrik a…perdai…izé a vízbe. Melyik állat ugrál a vízbe a Perdán? *Ismerem a régi mondást, bár még úgy sem értem igazán, hogy tudom milyen állat volt a majom, ám hogy ugrált-e vízbe és ha nem, miért pont ezt mondták ha ismeretlen eredményre vártak; nem tudom. Mindenesetre próbálom behelyettesíteni, de hirtelen nem jut eszembe olyan állat, és tőlem szokatlan módon az „izét” említem meg, valószínűleg, mert korábban szó volt róla. nekem, bár nem szoktam használni, könnyebben a számra áll, mint Callumnak. Közben edényfogóba bújtatom a kezeimet és kinyitom a zöldséges sütőt, hogy kivegyem a tepsit. Az illatok bíztatóak, a nagy kérdés, hogy a sült napbogyó milyen.*
