A Város körbeöleli a tó azon szakaszát, mely mellé épült, itt egy nagyobb parkot alakítottak ki az idelátogatók - és az itt élők - számára. Néhány őshonos fát meghagytak, mely éltető árnyékot tud biztosítani a nyári rekkenő hőségben. A fűvel hintett parkot a tótól egy-két méterre felváltja az apró köves, homokos rész. Néhány bátor városlakó a vízbe is merészkedik, hogy a természet lágy ölén is bizonyítsa úszási képességeit. Gondos munka ára, hogy az ártalmas élőlények víz alatti, megfelelő hanghullámmal sugárzó szerkezetekkel távol vannak tartva, azon túl nem ajánlott merészkedni. Bárki, aki idelátogat, gyönyörködhet a látképben. Az erdővel tarkított messzeség a túlparton, oldalról pedig a perdaiak gyönyörű városának sziluettjét is látni lehet egyes napokon, mikor az ég oly tiszta, hogy kilométerekre is enged ellátni.
Szeretném hinni, hogy a múlt hibáit ki tudjuk javítani, nem túl késő tenni ezért. Ha volt is időszak, túl hosszú ideig is, amikor a tökéletességtől messze álltunk, a remény ott él a szívembe, hogy ezen képesek leszünk változtatni. Szeretném hinni, hogy ott van bennem. Valóban olyan boldogságban élek mellette, általa, melyre mindig is vágytunk. Nem csak csalóka ábránd ez a részemről, hiszen ebben a szent pillanatban, amikor mellette ülök az ágyon valóban így érzem magam. Még akkor is ha kétségek gyötörnek, melynek egy gondolata sem miatta fogalmazódott meg. Sokkal inkább miattam. Fejcsóvalására mégis haloványan, értetlenül ráncolom össze a homlokomat. Vajon nem hiszi el, hogy így van? - Mrs. Cambridgre sok mindent lehet mondani – emelem meg mindkét szemöldököm. Túl sok mindent is. – De azt nem, hogy ne a legjobbat kívánja a gyerekeinek, még ha azok nem is feltétlenül látják át az adott pillanatban ezt. Nem döntene másképp – somolygok rá szelíden. – Ki kell ábrándítsalak Shane Gregor, de a családom szeret és elfogad téged – húzom szélesebb mosolyra az ajkamat. Tudom, hogy ez számára olykor hihetetlen tud lenni, emiatt nem is tudnám hibáztatni. Ő nem kaphatta meg azt a szeretet gyerekként, amit én – még akkor is ha az enyém is messze állt attól, amit mi a lányainknak adunk meg. Az összetartás, az egymásért való kiállás mégis mindig jelen volt az életünkbe, történjen bármi is. A dolgok elhumorizálása most valamiért kedvemre való. Nem érzem oly súlyosnak saját gondolataimat, mint előtte. Képes vagyok elhinni, hogy nem úgy van, ahogy az én elmém látja a dolgokat és ebben most mindennél jobban szeretnék hinni. Apróbbat bólogatok, bár ígérni nem tudok semmit sem ezzel kapcsolatba. Ne mindent vegyek magamra, nehéz, amikor miattam, a szavaimtól tűnik el mosolya. - Gondold el, enélkül már rég egymás agyára mentünk volna, vagy olyanná válunk mint Hank és Serena, kik semmiről sem tudnak igazán beszélgetni – ráncolom össze a szemöldököm. Fejem rázom csak meg. – Sose szeretnék ilyet – teszem még hozzá, hisz ez így is van. Inkább legyenek nézeteltéréseink, melyeket meg lehet beszélni, mellyel megismerhetjük egymást, minthogy túlságosan is egyformák legyünk és ne tudjunk egy idő után miről beszélgetni. Ezzel az új kezdettel, újra megismerhetjük egymást és működőképessé tehetjük… Bárcsak ez nem csak ennyin múlna. Bár ez biztosítaná, melyre olyannyira vágyunk régóta. Öltözetem mégsem érti és az értetlensége valamiért vidámságot költöztet orcámra. Elnevetem magam kérdése hallatán. - Nos, ez igazán egyszerű. Ez azon régi időkből származik, amikor a Földön még képesek voltak bőrből készíteni bármilyen lábbelit. És nem szintetikus bőrre gondolok, hanem rendes állati… Vagyis remélem, hogy állati. Na most, a csizma – tekintek le a lábamra, hogy mégis mi ok lehet rá. – Sok mindentől megvéd – emelem rá tekintetem, s láthatja, hallhatja, hogy az egészet most találom ki, nem mentem tovább annál, hogy ez tetszett meg. – Plusz ha pléden fogunk ülni, akkor le tudom venni és! Illik a ruhához! – fejtem ki bővebben, még ha nem is várta volna az álláspontomat ezzel kapcsolatban. De azért még végigmutatok magamon. Az összkép, általában ez a lényeg. Bókjára mégis erősen ráncolva a homlokom tekintek el mellette, ajkaim is nyitva maradnak. Elképzelem, ahogy egy zsákba állok, eltelik két szívdobbanásnyi idő és vidáman nevetem el magam. Fejemet rázom meg, még mindig nevetve, ám mielőtt még mennénk, a napszemüveget megkeresem. Könnyeddén sétálok elé és lépek ki az ajtón. - Viszlát fiúk, még visszajövünk – köszönök nekik vidáman. Valahol marcangol a bűntudat, hogy idefele jövet elfeledkeztem a köszönésről. Nagyon hátul kapargatja csak a tudatomat, fel sem veszem. S mikor Shane kezem fogja, viszonzom és elindulok arra amerre a fejével bök. - Gondolom most ki kellene jutni az épületből. Tudom, egy zseni vagyok, hogy erre rájöttem – nevetem vidáman, finomabban fogva rá kezére. Jelen pillanatban tetszik, hogy így sétálunk, s nem zavar, hogyha a szembejövő emberek meglátják. Végülis házasok vagyunk, miért lenne ez furcsa? Útmutatásával – ugyanis a tónál nem jártam, menni akartunk oda, de nem jutottunk el, nem jártam még. Így időbe fordulok mindig utána, csak néha szakadok le, leginkább miután már kiléptünk az ajtón és mellen vág a rekkenő hőség. Lépteim lassabban vezetem, de csak mert mindent megnézek magamnak, a fákat, a fűt, a tereket, az utcák kövét. Az ablakokat, melyek azért számomra még mindig furcsák. Néha felgyorsítom lépteim, hogy felzárkózzak Shane mellé, de valami mindig elvonja a figyelmem, leginkább a lustán tovavándorló felhők, a szellő lágy érintése. Mígnem egy kanyar után megérkezünk a tóhoz. - Wáó – ejtem ki könnyedén, megtorpanok egy pillanatra. A látvány teljesen lenyűgöz. A tó vize, ahogy a nap fénye finoman tükröződik, fodrozódásán törik meg. A hatalmas zöld övezet, hol alig látni embert – vagy ha vannak is elegen, szinte semmisnek tűnik a nyílt terepen. – Gyönyörű – lehelem magam elé, széles mosollyal az arcomon. Átjárja minden porcikámat valami földöntúli békés érzet.
Lassan ingatom meg a fejemet oldalirányban. Nem ellenkezem vele, elhiszem, hogy ő ezt gondolja vagy inkább elfogadom. Az már más kérdés, mennyiben vagy mennyire látom másként az általa felállított tézist, amely követeztetésre csupán csak a házasságkötésünk óta eltelt évek adnak bizonyságot. A szemöldökeimet enyhén, inkább csak leheletnyit vonom feljebb a homlokomon, úgy érzem elkalandozott attól, ami jelen esetben konkrétan elhangzott, de nem javítom ki. Az nem merült fel bennem, hogy a családja ne fogadna el, eddig legalábbis a hozzátartozók közül senki részéről nem érzékeltem, akár minimálisan is jelen lenne az említett, de akkor is tartom magam ahhoz, amit mondtam és ennek nem sok köze van a személyem kedveléséhez. Kijavítani mégsem áll szándékomban vagy pontosítani, miszerint arra az emlegetett kiábrándításra nem sok szükség van. Végül apróbbat biccentek, továbblépve az egész kérdéskörön. - Nem látsz bele a házasságukba. - Ami azt illeti, én sem. Nem szánom nagyon sarkosnak a kijelentést, hitem szerint nem is hangzott annak, sokkal inkább amolyan észrevételezés vagy lábjegyzet. Hank és Serena semmiféleképpen nem érdemlik meg, hogy bárki, bármiféle kritikával éljen feléjük vagy kimondatlanul címkézze fel, miként vannak egymással. Az ő dolguk és pont. - Egyébként, ha már itt tartunk; milyen házasságot szeretnél? - Ha valamikor, most úgy hiszem, kifejezetten aktuális a felmerülése és a megvitatása is egyidejűleg. Az, amin az elmúlt hetekben átmentünk, merőben írt keresztül tulajdonképpen mindent és ha korábban szót érdemelt közöttünk a téma, most egészen más játékszabályok mentén lett újra aktuálissá. (…) Az okfejtése számomra több szempontból sem hoz feloldozást. Szemöldökráncolást viszont annál inkább. - Rejtegetsz a zsebedben egy kormeghatározó analizátort vagy titokban felcsaptál régésznek, esetleg rányomták arra, hogy pontosan mikor készült? - Bökök az állammal a csizmák irányába, mert innen elég meredeknek hangzik a magyarázat. Az pedig fogalmam sincs miért jelent jót, ha valóban állati bőrből készült, de úgy érzem ez is olyan dolog, amire nem okos dolog rákérdezzek. Főként, hogy az előadásmódból erősen az érződik, most találja ki az elhangzottakat. Részemről tulajdonképpen nincs jelentősége a választásának, ha ezt akarja, akkor ezt akarja. Ennyiben engedem el az egészet. Az őrök felé egy biccentést engedek meg, mást azonban nem. Szolgálatban vannak, nem dolguk a bájolgás és képzelem egyébként is mennyire lehet ínyükre a parancsteljesítés, akkor is, ha felteszem azzal nincs semmiféle fenntartásuk. A nejem keze után nyúlok, ahogy közvetlenül mellé lépek, immáron odakint. Időben jelzem az irányt, mégis merre forduljon majd, ne váratlanul érje a kanyar. Nem sietős számomra, hogy mielőtt a tónál legyünk, ezért nem különösebben zavar a nézelődése. Tulajdonképpen ezért is jöttünk és tekintettel arra, hogy a holnapi nap folyamán mindenképpen vissza akarok térni a fémbárkára, ha ennyi jutott neki, akkor persze, nyilván élvezze is ki. Mindenesetre kellemetlen érzés üli meg a gyomromat, várva azt, mikor akad ki megint úgy, mint alig néhány perccel ezelőtt. Hülyeség volt az egész út, nem kellett volna felhozzam vagy egyáltalán az, eljöjjünk. Ennek a gondolatnak az ízétől pedig aligha tudok szabadulni. A tóhoz érve vagy inkább a látványához, amely előbb a szemünk elé tárul, semmint ténylegesen is megérkeznénk, csendesen figyelem miféle hatást gyakorol rá. Vele szemben esetemben egészen másképpen alakult annak idején, eleve nem kedvtelésből léptem első ízben a holdra és egyébként sem engedhettem meg magamnak – ahogyan senki sem –, hogy bármi elvonja a figyelmünket a háborúról. Élet-halál kérdése volt, a rácsodálkozás nem szerepelt opcióként, akkor sem, ha hozzá hasonlóan még elég sokan voltunk úgy, akik számára ez a látvány és tapasztalás nem képezte egyébként a mindennapok megszokottságát. Ahogy megtorpan, úgy állok meg mellette. Tekintetét követve pásztázom végig az elénk tárulót. Újfent megszólalása azonban ismételten magára vonzza a szempáromat. Finoman noszogatom meg, hogy menjünk közelebb, ahol aztán leterítem a magunkkal hozott plédet. - Olyan, amilyennek elképzelted? - Teszem le magam meg a kezemben tartott táskát is nagyjából egyszerre.
Szemöldökének felvonására finoman préselem össze ajkaimat, elnyomom az ott vibráló mosolyomat, mely szemeimbe amúgy is megül. Könnyedén vonom fel a bal vállamat és engedem is vissza, amolyan ezen már nem fogunk tudni tenni. Vagyis tudnánk, kérdés, hogy igazán szeretnénk-e. Ha rajtunk múlik, míg világ a világ, mi ketten együtt maradunk, a rendszernek semmi oka sem lenne szétválasztani minket. Hacsak ő nem szeretné. A gondolatra szívem újra összeszorul, s bár soha nem láncolnám magamhoz, ha szabad akaratából menni szeretne, tudom hogy elengedném. S azt is tudom, hogy fájdalmam elviselhetetlen lenne, mégsem tudnám megakadályozni. Szeretem annyira, hogy boldognak akarjam látni, még akkor is, ha mellettem nem találná ezt meg. - Ez igaz – mosolygok rá bocsánat kérően. Mindössze, amit mutatnak… amit láttatni engednek, de épp én szólnám ezt meg? Ki mások előtt ugyanúgy visszafogja magát? Mégis, azok a metsző hideg pillantások, melyekkel egymást illetik. Nem, nem tudnék, nem akarnék ilyet, de soha nem is voltunk ilyenek, igaz? Ha meg is jelentünk valahol, őszintén tudtam mosolyogni mellette, tényleg vidám voltam, tekintetem tele volt melegséggel, nem csak iránta, de a lányok, a szeretteim felé is. - Őszintét, kölcsönösségen alapulót. Tudom, hogy ezek még most is megvannak – teszem hozzá lágy mosollyal. – De tudom, hogy sok mindent nem mondtam el neked, nem időben, nem amikor tudnod kellett volna, ezen szeretnék változtatni. Szeretném, hogyha rossz érzéseket is vált ki, talán egy-egy téma, de tényleg őszintén tudnánk beszélgetni egymással, megosztani egymással, nem csak, ami velünk történik, vagy ami épp egymás mellett, vagy a lányokkal. De idővel majd az érzéseinkről is, kendőzetlenül, újra – hajtom enyhén félre a fejemet. Tudom, hogy sokat kérek, és tudom, hogy erre mindkettőnknek időre van szüksége. De működhet talán. – Igazából semmi olyat, ami ne volt már meg nekünk egyszer, s talán ez csúnyán hangzik majd, de felnőtt fejjel, talán máshogy látunk majd sok mindent – somolygom orrom alatt. Nem tagadjuk, már rég nem tesszük, hogy a nyolc év az nyolc év volt. Rengeteg hullámvölggyel, mely azt eredményezte, hogy eltávolodtunk egymástól, az elmúlt majd három hétben mégis közelebb éreztem magam, hogy mint bármikor máskor. Még akkor is, ha újra meg kell ismernünk egymást – noha pontosan ismerjük is. Szemöldökének ráncolására már szélesen mosolygok rá. Visszakérdezésének sorozatára mély levegőt veszek, kezem vállamig emelem és mutatóujjam meresztem az ég irányába, azonban ajkaim félig tátva maradnak. Utolsó kérdése ugyanis elgondolkoztat. Előbb a jobb lábam emelem meg, fejem fordítom csak hátra, majd a balt is, miután az előbbit visszatettem, hogy megnézzem, nincs-e a talpára rányomtatva. Mert még lehetséges is lehetne. - Sógornőm említette. Ám a ruhatára egészségtelen mértéket öltött és drága fivérem választás elé állította. Vagy szortírozz, vagy szortírozz. Így egy részét leküldte ide – vonom meg a vállam. – Készül arra, hogy egyszer talán le kell költöznie – bár, hogy ebből valaha is lesz-e valami. Hamarabb kinézem Peterből, hogy Nagykuzint küldi le, hogy helyette, vagy épp mellette segítsen be a Város irányításába, tervezésébe, kivitelezésébe. De ez a mi számunkra rettentő mellékes vágány. Végül pedig elindulhatunk, mosolyogva intek búcsút az őröknek – régi beidegződés, kint pedig Shane könnyedén fogja meg kezemet és irányít el a Városban. Én pedig leplezetlenül nézelődök. - Az rendben van, hogy nem igazán először vagyok itt, de mintha teljesen más látvány tárulna elém. Vagy épp erre nem jártam – jegyzem meg, talán félúton járva. A madarak csiripelése, bogarak lágy zümmögése olykor a fülem mellett, a fák árnyéka, melyekkel útközben találkozunk, számomra továbbra is lenyűgöző összhatást kelt. Főként, az, amikor kilépünk az épületek takarásából, a fák óvó árnyékából és elénk tárul a végeláthatatlannak tűnő tó. A felszínén megtörő napfény, szinte elvakít, csalogat magához. Tekintetem köti le, ahogy a fodrozódó víz a partot mossa. Karommal dőlök csak az ő karjának, egészen addig, amíg meg nem noszogat. Mintha álomból ráznának fel, rezzenek össze és követem lépteit, hogy a pokrócot leterítse. Szürke lélektükreim mégsem tudom levenni arról, amit látok. Nem is nagyon figyelem, amit csinál, csak amikor újra megszólal, veszem le egy pillanatra a tekintetem a tájról, a két oldalt magasodó erdősorról, a távoli messzeségtől, ahol a horizonttal eggyé válik a tó. - Nem… - ráncolom össze a szemöldököm, fejem enyhén megrázva. Szemmel láthatóan a hatása alá kerültem. – Nem igazán – ereszkedem le mellé a pokrócra. Lábaim egymás mellé igazgatva hajlítom be combjaim mellé, kezemmel támaszkodom meg a hepehupás talajon. - Sok képet láttam már róla az elmúlt évekbe, a terveket, amikor Peter mutogatta őket, hogy mit terveznek ide, hogy fog kinézni, és hogy miként készült el, de… Az az egész semmi sem ahhoz képest, amit valójában nyújt. Mármint ez… - tekintek rá újra a szemüvegen keresztül, majd vissza a tó irányába. - Szóval, ne nagyon meredjek a visszatükröződésre, igaz? Pedig annyira babonázó – sóhajtok letargikusan. – Szoktak benne fürödni? – nézek újra Shanere. – Nem, nem akarok, csak érdekel – nevetem el magam halkan, majd pedig közelebb hajolok hozzá, csakhogy egy hálás csókot lehelhessek az ajkára. Nem mondom ki, hogy köszönöm, mert azt kérte, hogy inkább mutassam ki. De hálás vagyok neki, hogy kihozott ide. - Fürödtél már szabad vízbe? – üt szöget a gondolat a fejembe. Talán még hasonlót nem is mesélt még sohasem. Vagy csak nem emlékszem?
Én kérdeztem. A legcsekélyebb mértékben sem azért telik meg a szám keserű nyállal, mert mindezekre vágyik. Úgy tudja, az őszinteség adott, a valóság azonban más támpilléreken áll meg, eltérőeken még azoktól is, amelyeket felsorol, ő maga változtatna rajta. Kelletlen teher húzza a gyomromat és ül meg a vállaimon. Miközben hallgatom, laposan pislantok rá és közben nem tudok egyetérteni azzal, ténylegesen is minden megosztásra kerüljön. Van az, ami nem érné meg és eszemben sincs rá is kiróni ugyanazon súly fonákját, mint amit cipelek. Kihallom a szavaiból a rám vonatkozót is, ami számomra jelent nagyobb feladatot és dolgozom is rajta, de igaza van, ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Nem is kell, hogy menjen. Jobb híján bólintok, apróbbat, de jól láthatóan, határozottan. Tudomásul vettem, mit is szeretne, mire vágyik és mi az, ami számára fontos, szem előtt tartana. A többi pedig majd elválik idővel. - Rendben, legyen így. - Közel sem engedélyadásról van szó, inkább a nyugtázás érződik a szavakból, a hangsúlyból. Egyelőre még nem látom át miként fog ez történni, de majd együtt kitaláljuk. Mindenesetre kénytelenek leszünk, ha azt akarjuk, működjön a dolog és egyelőre ebben egyeztünk meg. Tartom magam hozzá, most is éppen annyira, mint azon az estén. Komolyan gondoltam és ez egyetlen pillanatra sem ingott meg bennem. Térültét-fordultát ugyanolyan módon nézem meg, miként a szett bemutatót szemrevételeztem eddig. Az újabb magyarázathalomra viszont már csak egy hangtalan áh! hagyja el a számat. Gondolataimat bölcsen megtartom, amelyek olyan sebesen futnak át koponyám zártságán, hogy részemről alig valamivel később már teljességgel túlléphetünk az egész témakörön. Igazság szerint nem különösebben érint meg a tény, hogy esetlegesen költözésre adja a sógorom és a családja a fejüket. Az ő dolguk, nem a miénk és ennyiben nálam teljességgel ki is merült a lényegi rész. Kivéve persze, ha a szemben lévő szeretne még hozzátenni, mert úgy nyilván meghallgatom. Ahogy máskor is. (...) - Miben találod másnak? - Oldalra pillantok közben. Nem nagyon volt alkalmunk részletesen átbeszélni azon esetet leszámítva, amelyről csak jóval később értesültem, mint azt kellett volna. Az emlék azonban nem marad velem jelenleg, pusztán a kíváncsiság vezérel, miként és miért tapasztalja különbözőnek a jelenleg látottakat, mint korábban. Sietősség egyáltalán nincs bennem, élvezze csak, amit lát, hall, tapasztal mindabból, ami új vagy kevéssé ismerős számára a megszokotthoz képest. A maga tempójában hagyom befogadni és feldolgozni a teljes elé tárulót, nem csupán a tó látványát alapul véve. A pokrócon ülve felhúzom a lábaimat kényelmesen, térdeimen támasztom meg mindkét könyökömet, alkarjaim enyhe szögben előttem lefelé lógnak ezáltal. Kényelmes testhelyzet, a figyelmem pedig végig az övé marad. - Úgy veszem észre, azért tetszik. - Szempárommal követem az irányt, amerre ő is néz. Tényleg nem ronda látvány, bár őszintén, eddig még nem jutott eszembe, hogy ilyen módon nézelődjek. Ha itt járok, minden esetben akad dolgom és azok élveznek értelemszerű prioritást. - Igazság szerint fogalmam sincs. - Húzom valamivel feljebb mindkét vállamat, sosem figyeltem vagy érdeklődtem a tóban fürdőzésnek utána. A közelebb hajolást még időben érzékelem ahhoz, hogy fogadni és viszonozni is tudjam futó csókját, éppen olyan röviden, amiképpen kapom azt. - Jepp, de nem itt. - Biccentek egy apróbbat közben és enyhe barázdák jelennek meg a szemöldökeim között a homlokomon. - Ez most, hogy jutott eszedbe? Ki akarod próbálni? - Élek azon egyszerű és ösztönös gyanúval, hogy valamiképpen ide akar kilyukadni és nem feltétlenül repesek az ötlet felmerülésén, több szempontból sem jelen pillanatban. Már azzal is többet engedtem, hogy maradunk egy éjszakát, holott a józan ész mindenképpen azt diktálta volna, még ma menjünk vissza a Dominiumra.
Működni fog. Érzem az ereimbe, a lelkembe és nem csak azért, mert sikerül sok mindent megbeszélnünk, hogy változtatunk, hanem mert tényleg ott van minden mozdulatunkba, minden tettünkbe az akarás és a cselekvés is. S tudom, azzal, hogy ígéretet tesz, megpróbáljuk, sikerülni is fog. Idővel, de sikerülni fog, újra működni fog a házasságunk, a kapcsolatunk. Az eltávolodást pedig többé nem engedhetem be kettőnk közé, de ha őszinte szeretnék lenni, már nem is szeretném. Egy pillanatra még odahajolok hozzá, hogy egy puha csókkal fejezzem ki a hálámat irányába. Egy kis divattanácsadás után pedig már útnak is indulunk, kezem az övébe simul, puhán szorítok rá és ezúttal egy pillanatra sem érzem kellemetlennek. Egyébként sem éreztem soha, de amíg odafent jobban odafigyeltem erre, ezúttal itt lent nem érdekel. Pontosabban érdekel, de a véleményem megváltozott azzal kapcsolatban, hogy miként viselkedjek a férjem oldalán mások előtt. Többet ér, ha kifejezzük valódi érzéseinket, ha természetesebbek vagyunk. Kevés a jól működő házasság, talán, ha csak egy kicsit tudnánk megmutatni másnak, hogy van rá esély, hogy működhet… - Azt hiszem, hogy a város ezen szakasza nem így nézett ki, vagy épp a másikon voltunk? – fordulok csak félig hátra. – De nem a megszokott panelek ezek. Kellemesebb vonalakat kaptak, valahogy… Otthonosabbnak tűnik, nem egy acéltömegnek. Vagy lehet csak én emlékszem így rá, a szürkeséggel együtt a szürke acélok kerültek előtérbe, a napfényben pedig minden más – vonom meg a vállam, talán ha újra látnám egy vihar előtt, megtudnám mondani, hogy mi pontosan a különbség. - Ezúttal sokkal élettel telibb az egész város – fordulok Shane felé széles mosollyal az ajkamon. A korábbi rossz érzés, ha nem is nyomtalanul, de eltűnt. A kétségek nem gyötörnek, a kínzó emlékek elbújtak, hogy egy jóval kellemesebb hangulatnak adják át a helyüket. Biztonságnak, boldogságnak. De mindez semmihez sem fogható ahhoz, amikor a tóhoz érünk. A pléden ülve, felváltva figyelem a tájat, már nem csak a tavat, hanem a parkot, a vízpartot, a mellettünk húzódó városi részletet, mellette az erdővel és a férjemet is, kire nem tudok nem mosolyogni, önfeledten. - Nagyon – felelem könnyedén. – Sokan mesélték már, hogy a képek, a beszámolók, de olykor a leírások is szegényesek a valósághoz képest és az ember egészen addig nem tudja, hogy mire céloznak, amíg először át nem éli. Mindjárt abbahagyom az ömlengést – nevetem el magam, egy pillanatra tekintek csak vissza Shanere, majd újra a tóra. - Hah, nem itt? Nem mutogatod akárkinek a fedetlen hasfalad, igaz? – csipkelődöm, szemöldökeim felhúzogatva, széles mosollyal az ajkamon. Pimaszságom is lassan kúszik vissza bőröm alá, lassan, de biztosan jelezve, hogy állapotom kezd visszaállni a megszokott kerékvágásba. – Merre? – kérdezek mégis vissza. - Mééég, csak nem is gondoltam erre – mosolygok rá. – Bár bevallom, most hogy mondod, minél tovább nézem, annál jobban csábít, de nem gondoltam arra, hogy meg is tegyem. Csak ha már neked van tapasztalatod, elmesélhetnéd, hogy sokban különbözik-e a dominiumi medencei víztől – sokáig az úszás volt az egyetlen hobbim, amit a két lány mellett űzni tudtam, főleg, mert ők is szeretik és együtt tudtunk járni. Kérdésemmel hátsó szándékom mégsem volt. Fordulok annyira, hogy lábaimat kinyújtsam előre, hátamat pedig a pokrócnak vessem. Jobb kezembe fogom a szemüveget, melyet most leveszek és hagyom, hogy a nap finoman cirógassa az arcomat, melegítse át minden sejtem. - Mh, ez most finom – szólalok meg halkan, ajkamra vont halovány mosollyal karöltve, mélyen szívom be a virágoktól terhes forró levegőt és jó pár másodpercig bent is tartom. Kiélvezem az itt létünk minden pillanatát és ezúttal nem hagyom, hogy bármi is kimaradjon.
Segítségére nem tudok sietni olyan kiegészítéssel, ami közelebb vinné a legutóbbi és addig egyúttal egyetlen alkalomhoz köthető látogatásához még mely részeit fedezte, fedezték fel a lányokkal a Városnak. Akkor nem voltam itt, hiába szerettem volna megmutatni nekik, a dolgok nem úgy alakultak. Ez nem egy alkalommal esett meg velünk az elmúlt évek alatt és több, mint valószínű lesz még olyan, amikor a tervezett programot keresztül húzza a hivatás. Nem ideális, végképp nem kellemes, de ez van. Hozzászokni már volt időnk, akkor is, ha nem párosult a belenyugvás természetességével. Apróbb biccentések kíséretében veszem tudomásul az elhangzottakat, számomra az épületpanelek pontosan ugyanolyan módon festenek, mint előtte is minden alkalommal. Nyilván, kettőnk közül számára a nagyobb az újdonság, nekem mostanra a látkép kevéssé érdekes részét jelenti vagy még annyit sem. Ami időt itt töltök, annak igencsak minimális része az, amelyet valóban ezen a helyen kell lehúzzak, ami pedig a település határvonalain kívül esik, egészen más kategória. - Lehet több a lakos is. - Igazából passz. Nem tudom biztosra, mi több ebben talán pont, hogy neki lehetnek frissebb értesülései a fivérétől, már ha egyáltalán szóba kerül közöttük. Peterrel csak ritkán töltjük egy időben egy helyiségben az időnket és akkor se nagyon fülelek arra, ami a testvérek között elhangzik, amikor pedig értelemszerűen a társaságom nélkül találkoznak, nos arról nem kívánok részletes beszámolókat. Nyilván, amit elmesél a nejem, azt bármikor meghallgatom és még érdeklődésre is képes vagyok, de a maximumot is magában foglalja eme tény. Ebben pedig ki is merül a témák sora közöttünk, ha róluk vagy a dolgaikról van. A történtek ellenére örülök, hogy kedvére van a látvány. Legalább akad valami apró pozitívum is a kirándulásban. Mégis nehéz szívvel veszek levegőt, jó lett volna, ha szerencsésebben sül el az egész. Persze ezzel eszemben sincs hibáztatni, nekem kellett volna jobban odafigyelnem rá és a nyaralás kudarcát a saját vállamra veszem minden tekintetben. - Csak nyugodtan. Én kérdeztelek. - Nem zavar, hogy ekkora hatással van rá a táj meg a hold meg bármi, aminek a látványa leköti. Tulajdonképpen az eredeti elképzelés is ez lett volna, arra viszont nem vállalkoznék jó szívvel, hogy a történteket figyelembe véve mégis maradjunk. Már most sem tölt el jó érzéssel a tudat, hogy nem fordultunk vissza nagyjából rögtön. Azt kellett volna. Szusszanva engedek meg egy félmosoly kezdeményt magamnak az irányába. - Kellene, hogy mutogassam?! - Csóválom meg az üstökömet lassan. Tudja mennyire semmi esélye már csak az elgondolásnak is és nem azért, mert bármi problémába ütköznék. Nem magamutogatás miatt teszek akármit is, az sosem volt cél, ettől függetlenül nem fogom rosszul érezni magam, ha adott esetben megszabadulok attól az általa emlegetett felsőtől. - Majd megmutatom a térképen. - Számomra ez az egyetlen logikus módja annak, hogy megválaszoljam a helyet érintő kérdést, minden mást teljességgel feleslegesnek és hasztalannak ítélek, különösen úgy, hogy semmiféle helyismerettel nem rendelkezik. Tök mindegy melyik irányt vagy esetleg emlékezetesebb helyet lőném be a számára. Az viszont a téma feszegetése közben azonnal felmerül bennem, van másodvonulata is az érdeklődésnek, ami viszont nem feltétlen tölt el jó érzésekkel. Minden esetre nem élek az eddiginél jobban a gyanúval. - Igen és nem. Víz-víz, szóval ez a része nem más. Viszont nem látni le az aljáig, van élővilága, amiben szintén különbözik. - Vonom meg az egyik vállamat szinte alig láthatóan. Nem teljesen vagyok biztos abban, miféle összehasonlítást szeretett volna hallani vagy milyen szempontok szerint összeszedni azt általam. - Örülök, hogy jól érzed magad. - Azonban valójában nem teljesen vagyok őszinte és ennek nem ahhoz van köze, az jelentene számomra problémát, hogy jól elvan per pillanat, hanem ahhoz, nem tudom jó érzéssel követni ebben. Nem, amíg itt vagyunk, amíg minden percben az kattog a fejemben, mi fogja kiváltani ismét az újabb pánikrohamot és így tovább. Szívesebben lennék otthon és tudnám őt biztonságban. Talán majd egy másik alkalommal újra megpróbáljuk. Mindenesetre azt már most tudom, abból nem vagyok hajlandó engedni, hogy holnap felüljünk a visszafelé tartó siklóra.
-Ó, az más, az más. - Szórakoztat hogy ilyeneket mond, úgy fest némiképp elengedte magát. Ez később is megmutatkozik, a kóstolás, az, ahogy mesél magáról, arról is hogy halad az edzése a hadnaggyal. -Szerencsére! - Emelem égnek a tekintetem egy pillanatra, de érezni a magam nevében is beszélek, hogy nem lettem az. Egyikünknek sem való igazán, bár ha nagyon muszáj lenne szerintem mindketten tudnánk teljesíteni. A kisebbik lányom is talán megedződik általa, amiatt is küldtem oda, felfedezni véltem benne a bátyám makacsságára utaló jeleket, ami családi vonás, mondhatni Castillo vér. -Már miért bánnám? És nekem is kell némi kikapcsolódás. Mostanában a szabadidőmben is dolgoztam. - Vallom meg, mert munka mindig van és néha inkább azt választottam minthogy Marthával bajlódjak. -A vízen? Eléggé hánykolódó érzésnek írták le a régiek... a közelben van egy tó is, nem tudom tudja-e... lehet megmutatom azt is. - Miért ne? A vízeséshez utána is átmehetünk, legalább ennyivel is többet lát a holdból. A családja, ezen belül a bátyja meglep valamelyest, főleg mert úgy gondoltam a bátyja is örül majd hogy rangos feleség lesz a húga. Persze az is tény ezzel meg is előzi, tehát úgy hiszem főleg a rangommal a gondja a Vincent nevű fiúnak. Ezt megcáfolva persze a korra hivatkozott. Pedig manapság se jelent semmit a kor, maximum ha fordított lenne a felállás, én lennék 17 Elizabeth pedig 40. -Érdekes feltételezés hogy ilyesmivel ugratná a testvérét, nem tűnt ilyen jellemnek. - Csodálkozom rá a dologra, mert rögtön rájöhetett volna a fivér hogy ilyet nem találna ki a húga. -A kor nagyon relatív dolog, főleg mert maga érettebb a sajátjánál és én sem érzem magam úgy mint aki... hogy is szokták mondani? Eljárt felette az idő? A számok persze a fivérét igazolják, ezt nem tagadom. - Nem éreztetem neheztelnék, mert igazából nem is, nem izgat öregnek gondolnak Elizabethez. Arra csak meglepetten tekintek rá hogy gyerekesnek vélik a küllemét, legalább is a megjelenését. -Így már jobban értem a mai ruháját. Nekem az általános viselete is tetszik, praktikus, bár tagadhatatlan ma mennyire csinos. A frizuráiban sem látok kivetni valót, de lehet én elfogultnak számítok, mert nekem minden esetben tetszett. - Finom bók, utalva arra számomra mindenhogy szép.- A fivére úgy hiszem arra próbált nem túl elmésen utalni, hogy a kancellárok feleségei előkelőbben és konszolidáltan öltözködnek. Ezt vitatnám, épp Callum felesége a jó példa, Saskia mindig is szabadabb szellem volt, saját stílussal. A saját előkelő bája a maga természetességével szerintem ugyan úgy megfelel és magának is tejesen megfelelő a ruhatára és a stílusa is visszafogott, elegáns. Ez a ruha némiképp... kilóg, de a jó értelemben. Persze én magam a visszafogott szépséget részesítem előnyben, emiatt ha nem túl harsány és figyelemfelkeltő nem fogom megszólni magát mint a fivére tette. - Még csak az kéne hogy olyan stílusa legyen mint mondjuk Mrs Moornak... -Értem, nos, talán idővel mégis megütöm a testvére mércéjét. Avagy átformálom azt a mércét. - Kortyolok az italból, lehet csak el kellene beszélgetni a fiúval ne legyenek tévképzetei amit a húgára vetít ki. Ami Williamet illeti jobb finoman fogalmaznom féligazságokkal. -Mint mindenben ebben is vannak túlkapások de arról nem írnak mennyire rajong is a hadnagyért... más kérdés ez nem kölcsönös. - Ez így eléggé elsimított mondat lett, főleg mert a jelentés szerint megerőszakolta azt a szerencsétlen nőt, amivel akkor nem lenne baj ha William ésszel csinálná. Nem értem ha a beosztottjai akikkel kivételez meg tudják oldani a dolgot Ő miért nem, számomra ez rejtély, úgy hiszem mert ez a nő tényleg elvette az eszét. Tudnám mivel, amennyit én láttam belőle semmi extra. Mindegy is, Miss Shirleynek emiatt nem kell aggódnia, engem nem hajt az ilyesmi. Feleslegesen nem kínzok vagy ölök meg senkit, Őrá pedig kimondottan vigyázni óhajtok. No meg a kedvére tenni, nem is értem Williamet miért nem próbálja meg ezt az utat, néha sokkal egyszerűbb mint folyton zsarolni valakit... legalább is gondolom ezt tette, szereti ezt a módszert. Ahogy kezd lemenni a nap sétára invitálom a jegyesem, hogy kellőképpen gyönyörködhessen a tájban, a városban így a narancsszínben fürödve. Tényleg van szépsége a dolognak, nem tagadom, bár kimondott igényem kétlem lenne az ilyetén jellegű nézelődésre. Ahogy elérjük a vízesést hagyom hogy ott nézze végig a teljes napnyugtát. Érzékelem közvetlenebb lett, de nem ennek ellenére nem kívánok semmit sem tenni, nekem most bőven elég karon sétálva lenni. Ami azt illeti ezt is szokom, hiszen magamnak való természet vagyok. -Még ne köszönje, megmutatom a tavat is. Azon jobban tükröződnek a csillagok, mire odaérünk látni fogja! Mintha összemosódna ég és föld. - Mutatom kövessen, bátran vezetem arra mivel a vacsora közben említette kedvel minden vizes helyet. Ráadásul a tópart számomra kellemesebb is, mert direkt ilyen jellegű pihenésre lett kialakítva. Igaz most így hogy leszállt az éj a túlpart és annak erdős része sötéten mutatkozik, ellenben a csillagok valóban szépen tükröződnek a víztükrön így a szélcsendben. Meg is állok vele a parton, maximum hellyel kínálom az egyik padon, ha úgy érzem szívesen elücsörögne még itt kicsit mielőtt indulunk. No meg érezhető engem a vele való csendesebb séta sem feszélyez, számomra az is tud beszédes lenni.
Néha valóban szükség van némi pihenésre és szabadidőre, és örülök, hogy Dorian ezt szívesen tölti velem. Mesélek neki, ahogy kéri, így a víznek hála a tengert is szóba hozom, miközben a hajókázáson merengek. - Meglehet, hogy az, de különleges lehet. A tavat szívesen megnézném, még nem láttam, csak hallottam róla. - ismerem be mosolyogva, majd ez után kerül szóba a testvérem. Vincent nem örült annak, hogy a kancellár jegyzett el, de nincs választása ez ügyben, nem az övé volt a döntés. - Mert nem is vagyok ilyen és ezt a fivérem is tudja. Néha... annyira furcsa. - tényleg mintha kicserélnénk időről időre. Máskor viszont rettenetesen szeretnivaló. Nehéz kiigazodni rajta. A korral kapcsolatos további szavakra viszont nem reagálok, hiszen én magam is előhozakodtam már ezzel, nem is egyszer. Tehát igen, kicsit zavar a különbség, de egyre jobban eltekintek tőle. Nem a kort látom Dorianban, hanem a férfit, aki a férjem lesz. El akarom fogadni őt úgy, ahogy van. Ez mindkettőnk érdeke. A véleménye is érdekelne természetesen, mivel Vincent szerint nem csak a hajammal, de az öltözködésemmel is gondok vannak. Tényleg gondok lennének? A mai viseletem említésére picit elpirulok, jól esik, hogy észrevette, mert ez volt a cél. Hogy feltűnőbb legyek számára, mint máskor, hogy igen is tetszek neki. - Köszönöm! Örülök, hogy így gondolja! - tényleg mindig tetszettem? Soha se bókoltak még nekem, de most rendesen betalál minden szava, ezt pedig láthatja is rajtam. Valamilyen szinten érettebb vagyok a korombelieknél, de akad olyan terület, melyben éretlenebb. - Nem akartam kihívóbban öltözködni csak Vincent kedvéért, mert nem akartam, hogy csak a külsőm miatt akarjon valaki elvenni. Szerettem volna, ha valaki arra figyel fel, aki vagyok, és... ezt Ön megtette. - mosolyodom el kicsit. - De ma van életem első randevúja, most ki akartam tenni magamért, hogy méltó legyek Önhöz. - hogy igenis akit Dorian mellett látnak, az megfeleljen annak a képnek, amit most az előbb a férfi is leírt nekem. Még akkor is, hogyha ezt senki se várja el. Eleinte talán adni kell a látszatra. Na de tovább lépünk a témán, így kerül szóba McGrover kancellár és a hadnagy, akit elvett nem is olyan régen. Terjednek a pletykák velük kapcsolatban... Nem találom a megfelelő szavakat, hogy mivel reagáljam le Dorian mondatát, a rajongást, így inkább maradok csendben és elfogyasztom az italomat. Hamarosan távozunk és egészen a vízeséshez sétálunk a naplementében, amelyet ott nézünk végig. Egy picit közvetlenebbé válok, de tudom a határokat és egyébként se mernék semmit se kezdeményezni. Nem is akarok csak... megélem a pillanatot. - Rendben van! Biztos csodaszép lesz! - és így is van. Amikor odaérünk bár a túlpart félelmetesnek tűnik, a csillagok tükörképe valóban lenyűgöző látvány. Kis ideig ácsorgom még a parton, de utána helyet foglalok a part mellett lévő padon és ott ülve élvezem az éjszaka csendjét, a bogarak halk ciripelését, a lágy szellőt, mely kezd hűvössé válni. Sokáig már tényleg nem maradhatunk. Picit meg is dörzsölöm kezeimmel vállaimat. - Szeret úszni? - pillantok a férfi felé kíváncsian. Nem feltétlenül idelent, de a Dominiumon is akad uszoda. Én sokszor le szoktam oda járni és már életet is sikerült ott mentenem. Carter hadnagyét. Jó rég nem találkoztam azzal a férfivel, de biztosan jól van.
Néha a legkülönösebb felismerés a lehető leghétköznapibb körülmények között ér minket.
Miután megbeszélem vele hogy elviszem a tóhoz is vízszeretete miatt szóba hozom a családját, így jutunk el a bátyja nem tetszéséhez ami az eljegyzést illeti. -Lehet önmagát próbálta igazolni és ez egyfajta tagadás a részéről. Vannak különös emberi reakciók. - A "néha annyira furcsa" kifejezést nem tudom másra húzni, minden esetre próbálom Elizabeth tudtára adni, hogy semmi gondom se a stílusával se a viselkedésével. Apró mosolyom árul csak arról elégedett vagyok magammal, hogy hatnak a bókok, tehát vélhetően felülírom ne a bátyja, hanem az én szavam legyen mérvadó, kiváltképp egymásnak akarunk majd tetszeni, nem másnak. Legalább is ez lenne a cél, de ez inkább neki lesz új, én eddig sem voltam sármőr, mint mondjuk Callum. -Tudja a szépség relatív. Azt látjuk vonzóbbnak akit kedvelünk. Ezért van az hogy megszépülnek emberek, helyek, képek. Tény hogy feltünűbb ruhával hamarabb Önre terelődik a tekintet, de ha valaki megismeri úgy sem a külleme miatt fog kizárólag beszélgetni. - Nem mondom nincs igaza a bátyjának, csak azt hogy immár felesleges erre treníroznia magát ha kényelmetlen neki, én nem várom el, hogy kirívó ruhákat viseljen miattam. Ha valami ünnepségre megyünk is lehet visszafogottan elegáns. -Megtisztelő hogy én lehetek az első udvarlója! - Veszem el a kezét, hogy ajkam épp csak kézfejéhez érintsem. Állítom jóval könnyebb dolgom van egy fiatal lánnyal mint egy földről származó idősebb nővel, van elég kihívás az életemben... Amire utalok is William kapcsán, de szerencsére elengedjük a témát. Az étkezés és a felvázolt tervek sokkal inkább idevalóak, így mikor végzünk már viszem is a vízeséshez, majd a tóhoz is. Én élvezem a csendes sétát, élvezve a látképet, mert így éjszaka magam is szépnek látom a csillagos eget, emlékeztet az űrre amit nagyon is szeretek. Észreveszem a finom mozdulatot mellyel vállait melengeti, el is felejtettem idelent nem egyforma az időjárás és a hőmérséklet, nem csoda ha inkább a hajót szeretem... -Fázik? Engedje meg hogy magára terítsem. - Mondom az öltönyömre, nem lenne szerencsés ha megfázna... az nem cél, csak hogy jól érezze magát így ha nem utasítja el akkor segítek a vállaira kanyarítani a ruhaneműt. -Úszni? Nem. Nem kimondottan. Nincsenek kellemes emlékeim vele. - Már csak a bátyám miatt se, mikor edzette a tüdőmet de igazából mindenki tudja nem ez történt. Aztán a mostani elázások se hoztak közelebb a vízhez. Nem tartok az úszástól de ha lehet kihagyom. -Gondolom maga szeret, jól is úszhat. Érdekelné a Perdán lévő szabad vizekben való úszás is gondolom. - Következtetek erre emiatt is kérdezheti. Szerintem nem lenne akadálya kipróbálja, de csak felügyelettel, nem akarom baja legyen... nekem a víz nem biztonságos közeg.
Dorian valóban sikeresen felülírja Vincent véleményét, mert bókjai rendkívül jól esnek, szinte simogatják a lelkemet. El is fogadom Őket, és tudatom vele, hogy neki akartam ma tetszeni, ami szerintem sikerült is. Nem hiszem, hogy csak úgy ilyeneket mondana. Őszinte embernek ismertem meg, hiszen a házasságunkkal kapcsolatban sem kertelt. - Igen, tudom. Mindenki máshogy látja ezt a kérdéskört. - és talán akadnak olyanok is, akik mégis csak a külsőm miatt akarnának velem beszélgetni. Bár nem tartom különlegesnek magam, Vincent is szépen rombolt már az önbizalmamon. Megjegyzésére csak finoman mosolygok, és amikor kezem ajkához emeli újból elpirulok, de most már nem olyan feltűnően. Annyira udvarias és romantikus most! Tökéletesen tisztában van vele, hogy vegyen le a lábamról, én pedig bele is sétálok ebbe a "csapdába", már ha csapda és nem a valóság. Nem tudhatom még. De én is élvezni szeretném a társaságát, a közös sétánkat a naplementében a finom vacsora után. Az idő viszont kezd hűvössé válni, ezt pedig bár nem jelzem szavakkal, Dorian figyelmes és észreveszi. - Köszönöm, de nem szeretném, ha Ön miattam fázna. - pillantok felé, miközben helyet foglalunk, de ha mégis nekem adja a zakóját, akkor azért elfogadom. Kellemesen meleg, jól esik lehűlt bőrömnek, és meglepően nagy rám. Nem vagyok túl nagy darab lány... Ismét zavarbaejtő, hogy pont Dorian Castillo kínálta fel nekem a ruháját, érzem rajta illatát is, így lopva felé tekintek, de próbálom terelni gondolataimat, ezért hozom szóba a vízzel kapcsolatos úszást. - Igen, én nagyon szeretek és szívesen kipróbálnám egyszer a tavat vagy a tengert is. - jól gondolja. De tudom, ez veszélyes lehet, főleg a benne élő állatok és növények miatt. Na meg, ez mégis csak más jellegű víz, a tenger pedig elvileg nem kicsit veszélyes. Még kis ideig beszélgetünk a vízparton, de aztán egyre jobban lehűl a levegő, így ideje lesz visszatérnünk a Városba, majd pedig a Dominiumra. Jól éreztem magam, nagyon jól! - Köszönöm ezt a mai napot, Dorian! - most már megköszönhetem. A zakóját egyébként a hajón adom vissza neki és odafent a Dominiumon csak finom biccentéssel köszönök el tőle. Hamarosan újra látjuk egymást, hiszen az esküvőig lesz még pár randevúnk.
//Köszönöm szépen a játékot, imádtam! Jöhet a következő! //
Néha a legkülönösebb felismerés a lehető leghétköznapibb körülmények között ér minket.
Örvendetes, hogy el tudom oszlatni a bátyja okozta sötét fellegeket a gondolataiból, alkalomadtán lehet valóban elbeszélgetek majd ezzel a fiatalemberrel, de ez még odébb lesz. A tóparton pedig természetesen odaadom a zakóm, az ing és a mellény is elég számomra, talán túl is öltöztem, megeshet. Az úszás azonban nem doppingol, ezt a tudtára is hozom, de egyben közlöm is nem zavar Őt éltetné a víz ölelése. -Majd visszatérünk rá. - A tenger meg a tavak... nem lehetetlen kérés, csak kell tenni némi óvintézkedést majd. Legalább is remélem annyi elég lesz. Még egy darabig elbeszélgetünk apróságokról, utána viszont finoman megkérem induljunk vissza. -Számomra volt öröm Elizabeth! - Mosolyodom el enyhén, míg sétálunk, majd a Dominiumon is elkísérem egy jó darabon karomon a visszakapott zakóval, csak utána válok el tőle enyhe fejhajtással és megyek a lakosztályomra. Mára ha úgy vesszük szabadnapot vettem ki, bár kérdés valóban megállom-e ne dolgozzak ma már... vagy legalább megtervezzem a többi randevút.
*Nevetésre ad okot Callum burkoltan munkakerülésre biztató szavai, de most csak egy elhúzott mosolyt nyújthatok. A munka most csak azért jó, hogy eltereljem a gondolataimat, máskülönben biztosan lenne okom arra, hogy tologassam magam előtt, vagy több szünetet tartsak, mint az Castillo kancellárnak tetszene. Egyelőre még rá tudom fogni a válásra, friss még az „élmény”, ami cseppet sem tett jót annak ellenére, hogy vágytam rá. Önmagamhoz képest a pletykákat is hamar letudtam, persze bántott, hogy rosszindulatú nyelvek rajtam fenték az élüket, és Charles sem hagyta, hogy elfelejtsem, de valójában Vadember hiánya fájt igazán. Az, hogy anyának elmondtam mit érzek a válásommal kapcsolatban nem volt ugyanaz, mintha Vadember szerető karjaiba bújva panaszolom el, miközben biztosan simogatta volna az arcom és csókokkal enyhítette volna a szégyen és megaláztatás miatt érzett fájdalmamat. Nem Charles-t sirattam volna, örültem, hogy megszabadultam tőle, a körülmények húztak aljasul hálót körém. Egy időre azonban megkönnyebbülhetek, szándékosan vagy sem, de Callum témát vált, és vagy készségesen követ engem, könnyedebb vizekre evezünk. Az előzményeket tekintve másnak talán meglepő lenne, hogy örömmel beszélek Saskiáról és arra gondolok, milyen jó látni, hogy Callum boldog mellette. Sok minden történt azóta és ha nem találkozom Vademberrel, előbb vagy utóbb akkor is rájövök, hogy amit Callum iránt éreztem nem szerelem volt. Nem kellett ehhez Saskia ébredése sem, csupán ez a két dolog felgyorsította a változást. * -Gondolod nem tűnne fel neki egy üvegfolyosó? *Minden bizonnyal az első percben rájönne miért is épül és akkor Callum nem tervezhet többé folyosós sétákat. Érdekes véletlennek tartom az az ellentétet ami Callum és Saskia között felmerül, vagy inkább viccesnek, a sors fintorának, vagy esetleg a Perda édes bosszújának, ha hinnék az Isteneikben, még azt is mondanám, mindez az ő humorukat dicséri. * -Nem aggódom érted, jót fog tenni egy kis erdei eltévedés. *Mondom most még viszonylag vidáman, válaszul arra, ahogyan ő kicsavarta az én szavaimat, jó szokásához híven. A jó hangulat azonban nem tart sokáig, bár jó felé indultunk, végül a leveleim szóba hozásával megint rossz irányba fordultunk. Hogy mennyire vadember körül járnak a gondolataim, az mutatja, hogy az ő szóhasználatával élek és ezzel majdnem lebukom. A magyarázkodásom sem sikerül túl fényesre, csupán Callum türelme, diszkréciója az ami megment a további kérdésektől. Most még. Az az érzésem, hogy nem sokáig fogja nyugodni hagyni a téma, és minden hátsó szándék nélkül rá fog kérdezni. Ha nem is nyíltan, de közvetve, érintve a témát…és erre nem igazán vagyok felkészülve. Anya felbukkanása teszi rosszabbá a helyzetet, mégis alkalmat ad ara, hogy a rövid elakadás után mással folytassam a beszélgetést. Ha nem az időjárás vagy a természet, akkor a tea, ami még szót érdemelhet, de nem azért, mert olyan finom lenne. * -A teához, csak a teához és vicceltem, miért ne merném kimondani? Neked remek humorod van. *Próbálok rávilágítani arra, hogy a humora miatt vagyok ilyen bátor s nem szemtelenségből mondtam, ami miatt félnem kellene. * -Úgy értettem, hogy lepénnyel többre jutnál mint kávéval. Azért ne bízd el magad, neked sem sikerülhet minden. *Még ha halvány is, de mosoly az ami a válaszomat kíséri, ám alig néhány lélegzetvétellel később, már annak sem marad nyoma. Tényleg próbálom elkerülni azokat a témákat, melyek Vademberre emlékeztetnek, de ma nem vagyok jó társaság és ezt én is érzem. Erőtlen, vérszegény nevetést csikar csak ki belőlem, egy talán jól megjátszottat a természetbaráttá válására. Pedig mennyivel másabb lenne ha….szeretem Callum társaságát, szeretem a humorát, jó vele beszélgetni akár komoly dolgokról is, érdekel a véleménye és a meglátásai, beszélgethetnénk a festményeimről is, melyekből mostanra minden bizonnyal több lenne, adhatnék tanácsot a perdai életre….* -Nem az én tisztem ebben sikerrel járni, nem szívesen oroznám el a dicsőséget Saskiától. Azt viszont megérteném ha gyalog akarna elvinni Elorakig. Képzeld mennyi bogárral találkoznál. *Apa most valószínűleg felhörrenne, bár nem mondtam semmi rosszat a bogárral, de emlékezve arra a valamire ami Callum arcába repült, apa kijavítana. Nem is fontos igazán, csak ez a cukkolás jobban megy most, mint bármi más. Callum korábban is partner volt benne és bár nem szép dolog egy baráttal szemben, de most kihasználom ezt a kegyes tulajdonságát. Ennek ellenére sétánk végén a tóparton csend áll be közénk, vihar előtti csend. Ha mást nem, de ezt jól érzem és látom is amikor lopva Callum arcát fürkészem oldalról. A szívem már a kérdése előtt hevesebben kezd verni és melegség önt el, lázasan gondolkodom azon mit fogok mondani, hogyan mondok majd nemet neki, hogyan kerüljem el azt, hogy válaszolnom kelljen. A kérdés egyszerűsége sem segít, nem tesz semmit sem jobbá, még úgy sem, hogy a lehető leghalkabban teszi fel. Mint aki nagyon vigyáz egy értékes tárgyra, nehogy megsérüljön. Benne van az aggódása, a segíteni akarása és ettől csak nehezebb lesz. Nagy levegőt veszek, mialatt minden gondolatom elillan. Tudom, hogy választ vár és azt is, hogy barátként érdeklődik, és válaszolnom illene, de egyszerűen nem megy. * -Jól sejtem, nem elégednél meg annyival, hogy semmi? Vagy, hogy nem akarok beszélni róla? *Fordulok felé, és ugyanazon a halk hangon kérdezek vissza, ahogyan ő is. Valahol a lelkem mélyén szeretnék mindent elmondani, kiadni magamból mindazt ami nyomaszt, de nem tehetem. Még a felét sem mondhatom el, mert azzal elárulnám Vadembert és elárulnám magamat is, ami miatt Callum már nem lehetne a barátom. *
- De igen, túl hamar is! - Már az első ásónyomnál kérdezne, mi készül. De nem csak amiatt nem tervezek üvegfolyosót, hogy több szempontból is hiábavaló próbálkozás lenne. A perdai vadonhoz már többször volt szerencsém, elképzelésem szerint ahhoz képest a Város könnyedén vehető akadály lesz. Nem is kell megugrani, elég lesz csak elegánsan átlépni, még a felöltőt sem kell megemelni hozzá. - Jót fog tenni? Igen, az eddig is mindig így tűnt! - Ironizálok kicsit, hiszen jobbára karcolásmentesen nem úsztam meg egy alkalmat sem. A legjobb még a siklós merénylet volt, de onnantól csak egyre rosszabbak jöttek. William-et leszámítva viszont szerencsémre mindig jó társaságom volt az eltévedésekhez, úgyhogy ha sikerül Saskiával is így járni, szintén javítaná az átlagot és remélhetőleg érte nem kellene aggódnom. Vagy pont hogy igen. - Köszönöm! - Mosolyodom el finoman, mikor a humorérzékemet dicséri, de én is csak ugrattam őt az imént, jóllehet a humorérzékem szóbeli megnyilvánulása nem mindig olyan sikeres, mint amikor nekem kell venni a lapot. Váltunk is inkább a kávéra, mint beszédtéma, s máris magabiztosan állítom, hogy a győzelem már a kezemben is van. - A lepényt most is szereted! Rendben, hogy ne bízzam el magam, de azért ennél nagyobb kihívásra vágyom, mint olyant megkedveltetni veled, amit eleve ízlik! - Védem meg magamat, hogy miért kombinálnám a lepényt a kávéval, és valóban nem tűnik rossz taktikának, de sajnos ez a téma is hamar hamvába hull, Jasmine mosolya tünékeny vendég marad továbbra is az arcán. A természetbaráttá válásom az, ami finom mosolyt csal még az arcára, erőtlent, mint mikor felhők közül éppen csak átsejlik a nap fénye, de nem erős sugárként tűnik elő. Borongós Jasmine hangulata továbbra is. Az apja helyett viszont én vagyok az, aki ha nem is felhördül, de szusszant egyet. - Borzasztóan unalmas élete lehetett a perdai bogaraknak, amíg le nem jöttem ide a holdra, hogy mind engem találjon meg! - Mosolygok azért, és azt nem teszem hozzá, hogy az egyik első kívánalmaim egyike volt az új otthonunknál, hogy bentre egy bogár vagy rovar se juthasson. Nem érdekel, hogyan oldják meg. Kényelmesen ezt a gyerekre foghattam, mielőtt bárkiben kérdés merült volna fel. Mert hát azért is engedélyeztük a háziállatnak megfelelő lények tartását a Városban, mert az érvelés jó volt: sok lényt nem tartanak kint a falaink, egyszerűen nem akadály nekik. Sajnos, ez a bogarakra és egyéb ízeltlábúakra is igaz. Szerencsémre, itt a tóparton egyelőre nyugton hagynak minket mindenki mással egyetemben, így a tó csendje hamar körbeölel minket, ugyanakkor valahol érződik, hogy ez a csend kissé kínos is. Előbb vagy utóbb meg lesz törve, s ugyan Jasmine-nak van lehetősége, hogy ezt maga tegye meg, maga válassza ki a témát is, mégsem teszi. Így hát én vagyok az, aki előbb megszólal egy rövid, de célratörő kérdéssel. Nagy levegőt vesz s az első kérdésnél halovány derű látszódik rajtam. Sejtettem, hogy első válasza egy jellegzetes női "semmi" lenne, ami mindig valami, csak tagadják. Ki tudja miért. Remélem mindig, hogy ők legalább igen. A folytatás viszont azt a kevés derűt is elűzi. Fürkészőn nézek rá egy pár másodpercig, mielőtt megszólalnék. - Nem az lenne a lényeg, hogy olyan választ adj, amivel elégedett lennék. Az én elégedettségem irreleváns most. De jól sejted, a semmit nem tudnám elfogadni, mert megbocsáss, nehéz ezt finomabban megfogalmazni: pocsékul tudsz hazudni. - Szám sarka remeg csak meg egy pillanatra finom mosoly-kezdeményként, de sosem teljesedik ki. - Azt viszont el tudom fogadni, hogy nem akarsz róla beszélni. Ha olyan valamiről van szó, amit nem akarsz elmondani a barátnak, vagy a férfinak vagy a kancellárnak, vagy többnek együttvéve, akkor mondd azt! Meg fogom érteni, nem élnék vissza a hatalmammal, hogy kikényszerítsem a választ belőled. - Folytatom tovább, s a felsorolásom alatt lopva fürkészem, melyiknél rezdül bármi is rajta, ami talán sejtetné egy kicsit, kinek nem akarja mondani. Nem állítanám, hogy a témakörök számát különösebben lecsökkentené, de legalább úgy érezném, hogy egy kicsit többet tudok. Megállok sétánk közben, felé fordulva teljesen. - Tudom, hogy a titkolózást én kezdtem, de kérlek, legalább ne hazudjunk egymásnak. Így ha nem akarod elmondani, akkor arra válaszolj, hogy tudok-e bármivel segíteni?
*Saskia éles eszű és szemű nő, amellett, hogy kedves is, talán ő az egyetlen akit Callum akkor sem tudna becsapni, ha akarná. Ez azonban túl komoly gondolat ehhez a témához, mással meg nem tudom továbbfűzni, valószínűleg nem is kell. Nehezen jönnek a gondolatok és azokat még nehezebb kipréselni magamból, ha mégis sikerül, azzal alaposan mellényúlok, ahogy Callum erdei sétáival is. Amint utal arra ilyenek voltak a korábbiak, mert volt bőséggel, már tudom, hogy jobb lett volna meg sem szólalnom. Az egyik ilyen „kalandját” épp velem élte meg és volt ami után még a gyengélkedőn is látogatást kellett tennem. * -Saskiával biztosan szerencséd lesz. *Próbálom menteni a menthetőt, jóllehet Callum inkább viccesnek fogta fel a megjegyzésemet, amilyennek eredetileg készült is, de valahogy mellényúltam. Érezhető, hogy most nem vagyok olyan, mint szoktam lenni, csak néhány felvillanásom van, mint amilyen a tea és Callum kapcsolatának előremutató elemzése. Valószínűleg a kávé megkedveltetésével nagyobb sikert fog elérni, mint most a jó kedvem kicsikarásával.* -A lepény csak lefizetésre kell, és nekem lesz nagy kihívás kávézni, de talán meg tudsz lepni. *Próbálom a társalgásban a témákban elmélyíteni magam, belefolyni úgy ahogy azt máskor is tenném, tényleg igyekszem. Mégis képtelen vagyok teljesen odafigyelni mindenre és dühös is vagyok magamra emiatt, mert ha én észrevettem, Callum már azelőtt tisztában lehetett azzal, hogy valami nincs rendben, hogy nekem feltűnt volna. Ördögi kör, mert közben ez jár a fejemben, ez is…és előre félek attól, mikor fog rákérdezni mi a bajom, mi történt velem, és nem fogom tudni a válásra fogni. Még nem adom fel.* -Benned szó szerint emberükre akadtak. Eleinte én is tartottam tőlük, de csak azért, mert mind ismeretlen volt még apának is és nem tudott megnyugtatni. Azóta viszont már tudom, melyik teljesen ártalmatlan. *Máskor biztosan lelkesen mesélnék arról, mennyire szépek is az itt élő bogarak, főleg ha sikerül a kezünkre csalogatni őket és közelről megnézni. Színpompásak, érdekes testfelépítésűek, még nekem is aki igazán nem érdeklődik a rovarok iránt. Még a munkámhoz sem tartozik szorosan, bár kifejezetten előnyös, hogy apától sokat tanultam róluk. Azonban most ezek a szösszenetnyi történetek nem kerülnek felszínre és ahogy a tóhoz közeledünk, a várt „vallatástól” való félelmem miatt másról sem beszélek. Pedig ha tudnám, hogy a semmiről csacsogással, ami a nőknek egyébként jól megy, elhessegethetném Callum gyanakvását, folyamatosan beszélnék, de bennem még ennyi női praktika sincs. A csend már kínossá vált azelőtt, hogy Callum megtörte volna, most viszont a beszélgetés kezd azzá lenni. Ideges vagyok, ez jól látható rajtam, melyen csak villanásnyira enyhít Callum tréfás, baráti megjegyzése. Felnézek rá, az övéhez hasonlóan húzom el ajkaimat egy mosolyra, de ebben is vibrál a feszültség. Nem szólok, csak bólintok vele egyet értve, a folytatásra viszont nem vagyok felkészülve. Felmerül bennem egy gondolat arról, hogy félreismertem Callumot, de rögtön le is teszek róla. Rossz megfogalmazás lenne, inkább az állná meg a helyét, hogy van még olyan oldala amit nem ismertem meg és ez az igazi, együtt érző baráté, mely mellett egyszerűen nem kap helyet a kancellár. Olyan mintha az apám lenne…csak a felsorolásban más is szerepel. A barátnál összerezzenek, mert annak tartom, még sem mondhatom el a barátnak, mi bánt. Képtelen vagyok eltüntetni a kancellárt, hiába próbálja szétbontogatni darabokra a titulusokat, nem megy, és a kancellár említésénél minden izmom megfeszül. A megkönnyebbülés ezért is látványosabb a kelleténél, amikor közli, hogy nem fogja kikényszeríteni belőlem a választ, hogy nem kérdez rá mi az a „semmi” ami komor, vihart idéző fellegként borul rám. Amikor megáll, önkéntelenül én is felé fordulok, de nem nézek fel rá. Szégyellem magam, mert bár nem hazudtam neki, már önmagában az, hogy ezt szóba hozza, lelkiismeret furdalást okoz, mintha eddig nem lett volna belőle elég. Hogy tudna-e segíteni? Minden bizonnyal, az lenne a kérdés, hogy vajon akarna-e. Ez persze akkor állná meg a helyét, ha Vademberrel nem szakítottunk volna, de most már mindegy. * -Sajnálom. Kérlek bocsáss meg, nem voltam veled tisztességes…nem…becsültem meg a barátságod, de egyszerűen képtelen vagyok most, ebben elválasztani a barátot a kancellártól. Nem szeretnék beszélni róla és nem tudsz segíteni. Ezen…ezen nekem kell túllépnem. *A bocsánatkérésre már felnézek rá, abban legalább őszinte tudok lenni, de zárkózottságomat nem csak szavaim, hanem újfent magamat ölelő karjaim árulják el. Tudat alatt még mindig félek attól, hogy kitudódik mindaz ami Vadember és köztem volt és hiába múlt el, akkor is árulásnak számít. * -Sajnálom, hogy nem vagyok túl jó társaság most, reméltem, hogy melletted majd feloldódom, elmúlik, elfelejtem egy kis időre, de menthetetlen vagyok. *Utolsó szavaimnál kínomban nevetek fel, az önirónia ezen foka már megkívánja, a nevetésből aztán egy bocsánatkérő mosoly marad. * -Köszönöm, hogy segíteni szeretnél és azt is, hogy nem faggatsz. Tudod…nagyon is kedvellek és mindig is jól éreztem magam a társaságodban és kitüntető a barátságod, de nem olyan egyszerű egy kancellár barátjának lenni. *Főleg ha az ember lányának ellenálló barátja, szeretője van. Még azt sem tudtam tisztázni magamban, hogy mit érzek iránta, miért olyan fontos a számomra, miért szeretek vele lenni, miért vagyok oda minden mosolyáért és azért is amikor piszkál…olyan hamar vége lett. Az űr amit maga után hagyott pedig túl nagy, semmint bármivel is ki tudjam tölteni. *
- Úgy legyen! - Bólintok könnyedén, kedélyesen arra, hogy a feleségemmel szerencsém lesz. Ő maga a szerencsém, habár ha bajba kerülök a vadonban egyszerre akarnám magam mellett tudni és valahol távol is, mondjuk itt a Városban. Mindkettőnek meglenne a maga veszélye, de biztonságérzete is. Így várandósan viszont próbálnám minimalizálni a balesetek lehetőségét, ami nem feltétlen sikerül, ha erős akaratú asszonyom átmegy Elorakba valamiféle perdai, fonott ládikát vadászni új otthonunkba. El bírom képzelni a sofőrt, akire jutott az ő át- és visszafuvarozása: helyben megtérhetett a perdai és mindenféle hitre, csak hogy baj ne történjen, az én haragomtól tartva. Teljesen jogosan. - Lefizethető vagy? És hány lepénybe kerül egy jó vélemény a kávéról? - Kérdezek vissza derűsen, még próbálkozva a társalgás folytatásával, legalább ennél a témánál maradva, ami kellően semlegesnek tűnik és a felhozottak közül a legtöbb mosolyt eddig ez csalta ki Virágocskából. De nem kell túl jó emberismeret, sem pedig Jasmine régebb óta tartó ismerete ahhoz, hogy feltűnővé váljon, mennyire szórakozott most. Mint akinek rendre elkalandoznak a gondolatai, s valószínűleg így is van, beszédtémáink is kissé csapongóak lesznek, visszakanyarodunk a természetszeretetemhez, azon belül is a bogarakhoz és rovarokhoz fűződő viszonyomhoz. Pedig akkor, mikor először találkoztunk, tényleg csak megtorpantam, hogy odébb legyezzek egyet, mielőtt homlokomnak koppan, de igaz, hogy ez az apró jelenet is kellően jellemző volt. Saskia vagy Jasmine növények iránti lelkesedését értem. Hannah Robertson állatokért való rajongását is. De hogy Alexander Benedict-et megértsem, az nem megy, még ha tudom is, hogy az apró élőlényeknek milyen fontos szerepe van az élővilág körforgásában. - Tehát elegendő lesz csak a te reakciódat figyelnem. Ha aggódsz egy csípésem miatt, kezdhetek én is aggódni. - Foglalom össze a következtetésemet, de igazság szerint én azokat az ízeltlábúakat se szeretem, amelyek a legtökéletesebb módon ártalmatlanok. Elfogadom a létezésük szükségességét, de ne az én két méteres környezetemen belül tegyék azt. Ezt fenntartom úgy is, hogy én mozgásban vagyok és alkalmazkodniuk kellene ehhez, mint most is, mikor kiérve a tópartra némán haladunk egy darabig, és se Jasmine szóval, de még egy kis bogár zümmögése se töri meg a csendet. Megteszem hát én jórészt olyan választ kapva utána, amire számítottam. Jórészt. Ami a többi részt illeti, azt próbálom kitalálni, kikövetkeztetni a szavaimra adott reakciói alapján, még ha nem is önti azokat mondatokba, elég egy-egy rezdülés is. Abból pedig akad bőven. Idegessége tisztán tapintható, pedig ez akkor sem jellemezte, mikor legelőször beszéltünk, és akkor sem, mikor felajánlottam neki a "megbetegítését", mint menekülőutat és ennek folyományaként levelet kapott a Családügyi Hivataltól. Ez most valami másféle feszültség. Akkor tudtam az okát, de a mostani homályba burkolózik, nem fedi fel magát előttem. Megrezzen a barátnál, megfeszül a kancellár említésénél, megkönnyebbül, mikor megtudja, hogy nem kötelezem válaszadásra hatalmamnál fogva. Bocsánatkéréssel és szemlesütéssel kezd, ami őt ismerve nem meglepő, valahogy úgy tűnik, gyakran él ezzel, próbál a másik kedvében járni, ahogy mondta is: olyant választ akart adni, amivel elégedett lennék. Mondandójának így a folytatása az, ami lényeges és megerősíti a korábbi benyomásaimat: a barátnak elmondaná, ha az a barát nem kancellár lenne, tehát valami törvényellenes dologról van szó. Jasmine és a törvényszegés. Mint valami szürreális mű címe, úgy hangzik, hiszen eddig minden ilyenbe más rángatta bele: édesanyja a lilafűvel, én a nem létező betegségével, hogy megkerülhesse a törvényt. Talán most is más rángatta bele? Nem véletlenül kérdezek rá, hogy tudok-e neki segíteni, és válasza alapján úgy tűnik, hogy szüksége lenne segítségre, de tőlem nem kérheti. De vajon van-e bárki, akitől kérhet? Akihez fordulhat? És mintha védene valakit... Talán megint az édesanyját? Kínjában felnevet, de én nem teszem, fürkészően figyelem, valamennyire ez a kancellár figyelme is, nem tudom csak úgy levetni magamról a lényemmé vált rangomat, mely megkívánta, hogy mindenre figyeljek, mindent próbáljak meglátni és átlátni. Jasmine feladja a leckét most, hogy nem vethetek be mindent ellene. Attól tartok, tényleg a hatalmam ereje kellene, hogy megtudjam, mi történt, de nem akarom a saját szavaimat meghazudtolni még úgy sem, hogy lelkiismeret furdalására hatva, némi érzelmi zsarolással szedjem ki belőle a titkot, nem konkrét paranccsal élve. Akkor sem tenném, ha nem mondta volna, hogy kedvel. Furcsa. Rövid időn belül ő a második, aki ezt mondja. Valamit rosszul csinálhatok...? - Ez utóbbit megértem. - Nem teszem hozzá, hogy én sem barátkoznék magammal, a többiekről nem is beszélve. Jasmine késztetést érezne bizonygatni, hogy de én igenis érdemes vagyok a barátságra. Nem szeretnék hízelegtetni magamnak, főleg úgy nem, hogy teljesen nem is őszinte, mert mégsem tudunk barátok lenni igazából. Nyugodtan szólalok meg, miután egy kicsit fontolgattam a szavaimat és azt is, mire és hogyan akarok reagálni az elhangzottakból, s mit tartok meg magamnak, gondolkodni valónak. - Egy kancellárnak sem egyszerű barátnak lenni. A hatalom korlátlannak tűnik, mégis gyakran szembesülünk azzal, hogy ez mindenre nem elég, hogy vannak mégiscsak korlátok, hogy végtelen hatalmunk ellenére is olykor tehetetlenek vagyunk. - Nem egy "pofonon" vagyok túl. A legnagyobb az volt, mikor hiába összpontosult a létező emberi orvosi hatalom, eszköztár, tudás az én kezemben, bármit megmozgathattam volna, ami és aki csak rendelkezésre áll, mégsem tudtam Saskiát magam megmenteni. Most meg... Nem tartom magam túl segítőkésznek, de akkor sem tudok segíteni, mikor valakinek akarnék. Pedig lehet tudnék, de elzárkózik, bezárkózik. Nem tehetek mást, mint tiszteletben hagyom, abban a taktikában bízva - lám, itt is taktikázom -, hogy idővel ez megtérül, nő vele a bizalom. Csak ne legyen túl késő. - Köszönöm, hogy elmondtad, hogy érzel. Egy dologban tévedtél csupán: nem neked kell a barátot elválasztanod a kancellártól. Ez az én dolgom. Ha úgy érzed egyszer, hogy erre szükséged lenne, nos.. valahogy csak megbirkózom vele. Főleg, ha hozol hozzá kávét! - Suta kis vicc a végére apró mosollyal, ha már korábban a lefizethetőségről és a kávéról is szó esett. Veszek egy nagy levegőt az orromon keresztül és lassan fújva ki a tó felé fordulok. - Remélem, hamar sikerül túllépned ezen, bármi legyen is, s találsz megfelelő támaszt hozzá, hogy ne egyedül cipeld a súlyt... - Hallgatok el és összébb vonva a szemöldökömet nézem a tavat, a túloldali tájat és elnézek balra s jobbra is, ameddig a szem ellát a jelenlegi páratartalom mellett. - Fejből festetted azt a tavas képet? Azt hittem, ezt a tavat ábrázolja, de nem olyan a táj a túloldalon... - Hirtelen váltás az előbbi témához képest, csak ideérve a tópartra tűnt fel hirtelen az, ami korábban nem, pedig jó darabig nézegettem az akkor átküldött festmény képét. Persze nézhettem, ha nem volt előttem az Irlian-tó látképe.
*Könnyedén mondom, hogy Saskiával szerencséje lesz, nem ismerem úgy, mint ő és nem tudhatom milyen tervei vannak. Az utazás eszembe sem jut, mely tudva milyen zötyögős, várandósan nem biztos, hogy kívánatos lenne. Persze ez már Callum gondja, nem kétlem, hogy ha arra kerülne sor, lenne egy csokor érve ellene amit Saskia el is fogadna. Egy pillanatra megfordul a fejemben, milyen jó lenne most ilyenekről beszélgetni, de rendre én kerülök fókuszba így vagy úgy. A kávézásnál még tartom magam, az nem vészes és az alku, a lefizetés kellő biztonságot ad szavaimhoz és még mosolyt is kicsal belőlem. Igaz nem olyan lelkes és őszinte, mint amilyeneket Callum megszokhatott tőlem. * -Az attól függ mennyire tartom rossznak a kávét, de talán kettő elég lesz. *Még az is eszembe jut, hogy majd minden korty kávét egy-egy falat lepényhez kóstolok és akkor elviselhető lesz. Tudom milyen a kávé, bár nem én kóstoltam, elég érzékletes leírást kaptam róla anyától. Érdekes, hogy a családunkban csak anya és én nem szeretjük, kettőnk közül én nem is kóstoltam. Apa, Max és a felesége szeretik, jóllehet ők talán csak a hatás kedvéért isszák és nem az íze miatt. Ha jól sejtem, többnyire mindenki azért issza, nekem viszont jó a tea is, ébren tart, ha most még gondolkodni nem igazán tudok, hiába ittam. Ezt a témát is elhagyjuk, a nem túl távoli múlt jó esélyt nyújt arra, hogy az én pocsék hangulatom és társaságom nem kerül szóba többé és sikerül is két mondatnál többet kigyömöszölnöm magamból, ami derűt hoz amúgy borongós beszélgetésünkbe. * -Nos, azt hiszem elég látványosan tudok aggódni, úgy hiszem hamar észreveszed majd. *Elmosolyodom, de hamar eltűnik arcomról, ahogy kiérünk az épületből és azt a nem túl jó módszert választom, hogy ha nem beszélek, nem árulhatom el magam. Barátok között azonban ez még árulkodóbb, de sajnos későn kapok észbe. Míg lázasan agyalok azon, hogy milyen témát hozzak fel, addigra Callum már előáll a kérdéssel és nekem válaszolnom kell. Próbálom összeszedni a gondolataimat úgy, hogy azokban ne legyen semmi olyasmi amivel rosszat tennék Vadembernek s magamnak. A baj csak az, hogy ezzel nem tudom elkerülni azt, hogy megbántsam Callumot, mert nem bízom benne. Egyszerűen képtelen vagyok nem kancellárként tekinteni rá, ebben nem is lehet. Ez egészen más, mint amikor nekem segített időt nyerni, meghamisítva a vizsgálati eredményeimet, mely aztán felgyorsította a válásomat. Most csak arra figyelek, hogy elhárítsak minden olyan tényt amivel még jobban megbántanám, de a lelkiismeret furdalásomat nem tudom háttérbe szorítani. Ezért a bocsánatkérés újra és újra, amiért eltolom magamtól a barátot. Annyira szeretném elmondani, még akkor is ha nem segít, ha nem tud vagy nem akar, de nem csak rólam van szó. * -Ne haragudj rám ezért kérlek. Nem akartalak megbántani. *Válaszom rögtön kibukik belőlem arra, hogy megérti, miért nehéz egy kancellár barátjának lenni. Ez azonban így nem igaz, egyszerűen csak nem ismerem még eléggé, nem kerültünk olyan közel egymáshoz, hogy a barát nagyobb súllyal hasson mint a kancellár. Ezt sajnálom, nagyon sajnálom. * -Igen tudom. Volt benne részed. *Lehajtom a fejem és magam elé nézek. Tudom mire célzott, és együtt is érzek vele. Nagy veszteség érte és nem tudott segíteni, jóllehet nem csak a rangját birtokolta hanem az orvosi tudását is, de elveszítette a harcot. Vadember nem halt meg, mégis úgy érzem mintha olyképp veszítettem volna el, a hiánya nagyon fáj és magam is tehetetlen vagyok. Mégis minden pillanatban felbukkan a személye, ahogyan most is, itt van velem a tóparton míg arról próbálom Callumot meggyőzni, hogy ne kérdezzen többet. Megkönnyebbülök mikor ezt megkapom és ennél még sokkal többet. Ajánlatot, lehetőséget nyújt szavaival ha mégis meggondolnám magam és az utolsó mondat halvány mosolyt csal arcomra. A legsötétebb pillanatokban is képes könnyebbé tenni a vállaimra nehezedő súlyt, és ezt csak ő tudja. * -Köszönöm. Azt hiszem sok kávéra lenne szükség. *Magamat ölelő karjaim szorosabbra fonódnak, bólintok reményeit kifejező szavaira és én is nagyon remélem, hogy nem fog már annyi ideig tartani, mint amennyit eddig eltöltöttem vele. Persze az ember ilyen esetekben nem túl okos lény, és én is így vagyok vele. Amikor már majdnem sikerül egy egész napot eltölteni anélkül, hogy eszembe jutna, akkor szándékosan emlékezem a szép, együtt töltött percekre, tovább fájdítva a szívemet hiányának tudatával. Talán jobb lett volna azt mondani Callumnak, ami igaz, a történet egy része és megelégedett volna vele. Azzal, hogy szerelmi bánatom van…de a jó ötletek mindig utólag jutnak eszembe. Most szóba hozni már nem olyan hatással bírna, így inkább a tó felé fordítom a tekintetem, megkönnyebbülve valamilyen más témán agyalva, amivel kitölthetném a csendet, de Callum megelőz.* -Mert nem ezt a tavat festettem le. *Jóllehet ő említette, én most konkrétan be is vallom, hogy nem ezt a tavat ábrázolja a festmény, ám ahogy kimondom, eszembe jut, hogy ezt nem kellett volna mondanom. Önkéntelen válasz volt, gondolkodás nélkül rávágtam Callum megjegyzésére, nem is sejtve, hogy benne gyanakvásra adhat okot. Minden más tó ami szóba jöhet nem a közelben van, ami azt jelenti, hogy több szervezést igényel az odalátogatás, amit könnyedén ellenőrizhet, vagy…felmerülhet benne a kérdés, miért nem újságoltam el neki, hova készülök, hol voltam, milyen szép volt ott. Hiú remény, hogy nem tűnik fel neki ez az apró, ám igen fontos részlet. * -Emlékezetből festettem, ahogyan a vízesést is, több részletben. A vízesést persze könnyebb, mert oda elég gyakran kijutok, hála neked és a kutatóállomásnál is volt időm, hogy több képet készítsek az ottani vízesésről és szakadékról. Szinte minden napszakról van egy, egészen mások a fényviszonyok és a hatás is. *Ezen a ponton azonban lefagyok. A fejemben ott van a tudat, hogy tilosban jártam és akaratlanul elárultam, másrészt görcsösen keresek valamilyen témát, amivel ezt átléphetnénk, de ahogy korábban ezernyi gondolatom volt Vademberrel kapcsolatban, most mintha minden egyszerre röppent volna ki a fejemből. Nem is nézek Callumra, makacsul a tóra szegezem a tekintetem és a könnyű szél által fodrozódó vízfelszín mozgását figyelem, de érzem az engem vizslató szempár könyörtelen erejét. *
A mosoly nem túl lelkes vagy őszinte, de ez már menetrend szerinti, s továbbra is gyanús annak ellenére, hogy nem gondolom, hogy annyira csillogtatnám a humoromat, már amennyi van. Egyszerűen csak Jasmine másmilyen szokott lenni. - Olcsón megúszom. - Jelentem ki úgy, mint akinek számolgatnia kellene, hogy kijöjjön a fizetéséből. - De figyelmeztetlek, ha kiderül, hogy jó a kávé, neked kell engem lefizetned lepénnyel a hallgatásomért cserébe! - Magabiztos vagyok a győzelmemet illetően, ez a szám sarkában játszó mosolyból és a hangomból is kiérződik, pedig lehet nem lennék ennyire elbizakodott, ha tudnám, Jasmine a fejében milyen taktikát dolgoz ki máris a kávé leküzdésére. Arra meg én eszeltem ki taktikát, hogy mely bogarak esetén aggódjak: Jasmine-ra bízom magamat, legalábbis azon kevés alkalmakkor, mikor találkozni tudunk és mint most is, kimegyünk az épületekből. Mintha kísérteném a sorsom, de igazából csak kíváncsi vagyok. Nem a városi bogárállományra, hanem arra, hogy Jasmine valóban jobban fogja-e érezni magát idekint - nem úgy tűnik -, és hogy mit fog mondani, mert a kérdést nekem kell végül feltenni, magától nem szánja rá magát és másra sem tereli a témát. Még akkor sem, mikor rákérdeztem. - Nincs miért haragudnom, nem bántottál meg. - A bizalom és mint Raven Moor-tól megtudtam, a barátság is lassan épül fel, szintjei vannak. Mi csak még valahol alul vagyunk, de bízom benne, hogy lesz ez jobb is, így egy kedvesnek szánt mosollyal próbálom megnyugtatni, hogy elhiheti a szavaimat. Az ő szavaira meg figyelek, de nem reagálok, csak nézem, hogy vajon az együttérzéstől ilyen szomorú megint vagy gondolatai ismét ott járnak, ami nyomasztja? Mert valami nyomasztja és szemlátomást a szomorúság különféle árnyalatait mutatja ma be. Nem kérdezek többet, most nem, majd szép apránként, idővel, de tudom, hogy számos teendőm miatt nem tudunk gyakran összefutni, talán még akkor sem, mikor Saskiával leköltözünk ide. Viszont nem akarom, hogy azt érezze, magára maradt, s ugyan épp az imént mondtam, hogy nincs hatalmam még nekem sem minden felett, azért megpróbálnék a meglévővel segíteni neki, ha tudok és ha kéri. A lehetőséget adom meg, hogy kérjen, hogy megkeressen, amikor úgy érzi. - Szerencse, hogy szeretem a sok kávét! - Mosolygok rá viszonozva a halovány mosolyát, s bár elfogadja a lehetőséget, van egy olyan rossz megérzésem, hogy utolsó utáni mentsvár lesz, vagy inkább soha nem fog élni vele. Vajon milyen törvénytelen dologba keveredett, ami miatt fél beszélni velem? A szívügy, házasságügyet egyelőre kizárom, nem látták Jasmine-t itt a Városban mással egyelőre, na meg figyelembe véve, hogy betegséget behazudva neki segítek az új kényszer-házasságot elkerülni, sejtheti, hogy ilyenben én is lazábban kezelem a Családügyi Hivatal törvényeit. Azt hiszem, akkor is így tennék, ha nem William vezetné azt... De William-mel az élén jobban szeretem utálni. Folytatom szavaimat, de elakadok félúton, ahogy a tóra emelem a tekintetemet Jasmine-ról és hirtelen bevillan a melankolikus képe a tóról. A tóról, mely nem hasonlít erre itt és ahogy elnézek jobbra vagy balra, nem is látok semmi olyan pontot, ahonnan a látvány hasonlítana a festményen lévőhöz. Gyanúmat megerősíti Jasmine egyszerű kijelentése, és figyelek a továbbiakra. - Oh, ez lenne az Omnum-fátylánál lévő tó? A kutatóállomásoknál? - A vízrajz... nos, nem tudom betéve részletesen. A főbb tavakat, folyókat tudom - főleg a sivatagnál lévő felé fordult mostanság a Kancellária figyelme -, rémlik, hogy az egyik kutatóállomástól délre van is egy kisebb tó, de minthogy egyik kutatóállomáson sem jártam és nem is szándékozok egyébként, azt gondolom most még, hogy ez az ottani tó. Vagy valamelyik a mocsár felé, mert emlékszem, hogy egy perdai füvész barátnő miatt kért engedélyt és kapott is Castillo-tól, hogy oda elmehessen. - Megleptél az éjjeli képpel, mikor először láttam. Még sosem küldtél éjszakait, mondhatni, te inkább a napfény festője voltál addig! Egyébként képzeld, a perdai "neved" is Naphajú lett! - Pillantok rá mosolyogva, elfordulva a tótól vissza felé. - De kockázatos éjjel odakint tartózkodni, több a vadállat is, na meg az ellenállók is megláthatnak. Legalábbis gondolom kellett valami fényforrás a vázlatok elkészítéséhez... - Próbálok a festés témájánál maradni, a magam laikus módján találgatva, hogyan is készülhetett, és micsoda szenvedély lobog Jasmine-ban a művészet iránt, hogy éjjel sem alszik, hanem akkor is inkább megörökítené azt, amit lát. Viszont azért is érdeklődöm, mert lehet nem az éjszakai fények miatt olyan melankolikus az a kép, hanem mert valami emlék fűződik hozzá. Ahogy Jasmine-t elnézem, lehet annál a tónál kezdődött mindaz, ami miatt ilyen most a kedve. De melyik tó lehet? Vajon ha nem árulja el, van rá esély, hogy ha futtatok egy összehasonlító keresést, akkor az algoritmus felismeri egy festett kép alapján is a jellegzetes pontokat? Kár, hogy nem látszódik rajta valami jól felismerhető formájú hegycsúcs vagy hasonló ismertetőjel.
*Halvány mosoly kerül arcomra a válaszára, máskor nevetnék ezen, de most valahogy nem megy. * -Gondolod, hogy el akarnám titkolni? Úgy sem menne. *Minden egyes szóról Vadember jut eszembe, vagy az, hogy eltitkoljam a kilétét, az iránta való, még önmagam előtt sem biztosan tudott érzelmeimet, mindent amit vele átéltem, vagy amit a szakításunk óta. Még képes vagyok némi derűre, elnézve Callum mosolyát ami az enyémmel ellentétben őszinte. Sajnálom, hogy pocsék társaság vagyok most, talán nem kellett volna találkoznunk, de most már késő visszakozni. Ha elmondhatnám neki mi bánt…de azt hiszem már késő és igazából az sem lenne jó, ha csak egy részét mondanám el, hogy megismertem valakit, de végül szakítás lett a vége. Biztosan kíváncsi lenne ki az és miért nem sikerült együtt maradnunk, annak pedig ismét csak titkolózás lenne a vége. Belegabalyodnék mindabba amit eddig mondtam és pillanatok alatt lebuknék. Az sem jó stratégia, ha nem válaszolok a kérdéseire, mert könnyedén rájön mi az amit titkolnék előtte. A bogarak említése után már nem tér vissza a korábbi derűből semmi, lelkiismeret furdalásom van amiért ellököm magamtól a barátot, pedig ez nem jellemző rám. * -Köszönöm. Hálás vagyok amiért így gondolod. *Szavaimhoz mérten mosolyom is hálás, ebben legalább őszinte tudok lenni, ebben nincs mit titkolnom. S el is hiszem, hogy nem bántottam meg, jóllehet én még úgy érzem, s talán sosem múlik el ez az érzés. Pocsékul érzem magam, most már nem csak Vadember hiánya miatt, hanem mert a titok szembeállított Callummal. Nem számítottam rá, hogy ez lesz belőle, magabiztosabb voltam míg nem álltam vele szemben, vele aki a legapróbb jelét is észreveszi annak, ha valami nem stimmel és barátként rákérdez. Szeretem és becsülöm Callumot, épp ezért akkor sem tudnék a szemeibe hazudni, ha egyébként képes lennék rá. A felajánlása megérinti a lelkem, lehetőség, hogy egyszer valamikor hozzá fordulhassak segítségért úgy, hogy tényleg, a szavát adva félreteszi a kancellárt. A gond csak az, hogy a bajomon úgy sem tudna segíteni, ez a helyzet a megvalósítást tekintve pont olyan, mint amikor Saskiával és a fiával szemben tehetetlen volt, jóllehet nem olyan fájdalmas és végzetes. De lehetetlen. Visszamosolygok a sok kávéra tett megjegyzésére, de szóban nem reagálok, különben azt találnám mondani, hogy annál sokkal erősebbre lesz szüksége ha egyszer mégis úgy döntök, elmondom mi az ami árnyékot vet a hangulatomra, a lelkemre és a szívemre. A tó felé fordulok magamba kapaszkodva, már régen letettem arról, hogy ne engedjem ilyen módon felszínre törni az érzelmeim szakadékba zuhanását. Gyanútlanul, azzal a tudattal, hogy magunk mögött hagytuk a titkaim feszegetését válaszolok a festményre tett kérdésére, de szinte azonnal meg is bánom. Azt hiszem feladom, nem tudunk olyan témát találni, amiről ne Vadember jutna eszembe, vagy ne keveredhetnék hazugságba. Még azt a mentsvárat sem tudom kihasználni, amit akaratlanul Callum nyújt. Csak rá kellene bólintanom, hogy igen, az az a tó, de még ez sem megy.* -Ugye milyen gyönyörű? *Helyette visszakérdezek és csupán a tóra helyezem a hangsúlyt, nem a pontos helyszínre. Legjobb tudomásom szerint Callum még a kutatóállomásoknál sem járt, így egyik tavat sem láthatta, remélhetőleg nem fog feltűnni neki, hogy egészen másról van szó. El is mondom gyorsan hogyan készítettem a képet, remélve, hogy több szó nem esik róla, de megint csak csalódnom kell. Egyszerűen képtelen vagyok ebből a körből kikerülni. Arra sem gondoltam soha, ami Callumnak feltűnt, hogy korábban mindig csak nappali fényben ábrázoltam a tájat, már lenne a megjegyzésére válaszom, elkerülve a valódi okot, de későbbi szavai hideg jégcsapként szúrnak belém. Szemeim nagyra kerekednek épp mikor felém fordul és látható a bennem hirtelen fellobbanó ijedtség. A perdai nevemet tőle viszonthallani már gyanakvásra ad okot, valamit tudhat rólam és Vademberről, hiszen én tőle hallottam az Aratási ünnepségen együtt töltött napunkkon, Callumnak mégis kitől volt alkalma rólam beszélni? S utána rögtön az ellenállókat emlegeti, ami nem lehet véletlen, mintha ravaszul vallatna. Nem tűpontos kérdéseket tesz fel, hanem alattomosan, hátulról közelít. * -Tényleg? Kitől…kitől hallottál erről? *Csak hebegek zavartan, ijedten próbálva többet megtudni, s közben azon gondolkodom lázasan, mit válaszoljak a felvetésre, a kép készítésének körülményeire, mellyel talán el tudom terelni a figyelmét. * -Csak…az emlékezetembe véstem….és készítettem…készítettem néhány fotót. *Válaszom közben ismét a tó felé fordulok, meredten nézve a könnyű szél keltette fodrozódást, miközben a szívem már a torkomban dobog, s úgy érzem a lebukás küszöbén állok.*
Rövid mosollyal felelek arra, hogy nem tudná eltitkolni, de nem mondom ki, hogy ez igaz is meg nem is, és csak részben múlik rajta. Ahogy telik az idő, ahogy haladunk tovább a beszélgetésben, egyre jobban az a benyomásom, hogy titkol valamit jelenleg is, ráadásul mást véd. Talán az édesanyjának vannak megint remek ötletei lánya megsegítésére. Mindenesetre nem árulja el a titkot, de ez nem csak saját titoktartási képességének köszönhető, hanem nekem is, aki újra és újra, bármilyen témába is fogunk bele, nem erőltetem ki a válaszadási kötelezettséget. Inkább maradjon titok, épüljön lassan ki a bizalom, minthogy hazudjon. Hátha a probléma is megoldódik idővel, mert ha a kancellárnak nem kell megtudnia, az azt jelenti, hogy nem nagy a baj. Ha viszont egyszer megkeres ezzel, bármi legyen is, az már komoly gondot fog jelezni. Próbálok hát átlépni a téma felett, s minthogy megakadt a szemem a tavon és eszembe jutott egy festménye, maradok ezen a vonalon, kezdetben teljesen ártatlanul szemlélve az egészet. Nem gondolom, hogy egy képbe van elrejtve egy bizonyítéka a törvényszegésnek, tényleg csak megérdeklődöm, hogy melyik tavat ábrázolja, mert nem a Város mellettit, de még csak nem is Elorakból nézve ugyanezen tavat. - Igen, különlegesnek tűnt. Meg az is, hogy a vízeséstől nézve festetted meg... - Pillantok Jasmine-ra szavaim után, csak egy röpke pillanatra akad meg tekintetem azon, ahogy görcsösen magába kapaszkodik. Ha ez nem lenne, visszakérdező lelkesedését a helyért elfogadtam volna megerősítő válaszként és abban a hitben maradtam volna, hogy az a festmény az Omnum-fátylánál lévő tavat ábrázolja. Most viszont már biztosan tudom, hogy nem az. Mindenesetre úgy siklik tovább onnan kezeiről a tekintetem, mintha nem láttam volna semmi furcsát és úgy folytatom megemlítve azt is, hogy korábban csak nappali fényben fürdő képeket festett, esetleg pár hajnali vagy alkonyi volt, de éjjeli egy sem. Vagy csak nekem nem mutatta. Minthogy egyelőre nem tudom, hogy hol járt, felhívom a figyelmét a veszélyekre is, egy részéhez már volt is szerencséje, de az ellenállók támadását sikeresen megúszta. Ám fontos kirakós-darab hiányzik nekem, hogy tudjam, ezek a különálló kis részletek valójában összefüggenek, egy egészet alkotnak. - Hallottad már te is? - Kérdezek vissza most én is, ijedten kerek szemeit elnézve. A kérdés módja is árulkodó volt. Nem csupán azt kérdezte, hogy kitől hallottam, hanem erről kitől hallottam, nem újdonság a füleinek a Naphajú elnevezés. Nocsak, ez érdekes részlet... - Elorak Első Gyógyítója, Roda nevezett így. Nem csak a gyógyítás a képessége, hanem a múltba is belelát. Nem is tudnék választani, hogy a kettő közül melyiknek örülnék jobban, személy szerint. - Jegyzem meg könnyed mosolyogva, mintha tényleg minden rendben lenne a társalgásunkban. A világító kezek ugyan elárulnának, de látnám Jasmine titkát is... és a többi kancellárét is, mert igazán erre kellene nekem ez a múltba látó képesség. Ám a képességeik működésének megértése még várat magára, nem beszélve arról, hogy mi is el tudjuk sajátítani, ha egyáltalán lehet. - Saskiát is így látta meg az emlékeimben, de téged is látott. Nem sokkal előtte találkoztunk a vízesésnél, és valóban ragyogott ott a hajad a napfényben! - Mosolygok rá, hátha egy hátsó szándék nélküli, ártatlan bók könnyít valamennyit a feszültségén. Ha segített is, a festmény készítésének módjáról való érdeklődésem érdekes módon visszarántja az egészet, mintha el sem hangzott volna a kedveskedés. Az akadozó válasza, a tekintetem kerülése - mely máskor nem jellemző rá, ma viszont nagyon is -, és megannyi apró kis nonverbális jel mind azt mutatja, hogy feszülten érzi magát jelenleg a jelenlétemben. Megszoktam ezt már másoktól, de tőle nem. És tudom most már azt is, hogy nem csak titkolózik, hanem hazudik is. Hát... lesz mit dolgozni azon a bizalmon. Milyen könnyű lenne arra kérni, hogy mutassa meg azokat a fotókat, melyek lehet nem is léteznek, vagy ki tudja mi lenne még rajtuk, ami a festményre nem került rá. Egy pillanat alatt átgondolom a lehetőségeket és jutok döntésre: évente egyszer mutathatok kegyelmet. Nos, idén már februárban letudom ezt. - Sajátos hangulata lett, hogy napfény helyett holdfény világítja meg a tájat. - Folytatom a csevegést úgy, mintha az előbb nem vettem volna észre semmit. Mintha nem bántott volna kicsit a hazugsága. Mástól nem bántana, csak Saskiától még. Másnál nem is zavarna, magam is gyakran élek ezzel. Lopva veszek egy mélyebb levegőt, s egyelőre ennyiben hagyom a témát. Legalábbis most a beszélgetésben igen, aztán majd később meglátom, mihez kezdek ezzel a rejtélyes tóval... - Ha nem is ez a kép... - Nem tudom, hogy mennyire fontos számára, vagy nem is akarná látni, mert a szomorúsága okára emlékezteti, mindenesetre furcsa melankóliája a képnek valahogy ragadósnak látszik, ha az ember sokáig nézi, így ha nem is kimondva, de ezt kihagynám. - ...volna olyan festményed, amitől hajlandó lennél megválni? Amivel esetleg elégedetlen vagy s nem hiszed el, hogy pompásan sikeredett, s legszívesebben kidobnád? Mert örömmel megmenteném ettől a sorstól őket. Egész pontosan vennék festményeket. Saskiával azt beszéltük, hogy szívesen látnánk a műveidből még párat leendő otthonunkban. Persze nem kötelező, ha inkább szívesen tartanád meg mindet. - Adok kis menekülőutat neki, hogy ne akarjon megint a kancellárnak megfelelni, hiszen annak a kérését nem utasíthatná vissza.
*Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz Callummal beszélgetni, de az a téma amit szeretnék elkerülni, mindig visszaköszön, sehogyan sem tudom elkerülni, vadember és a titka, a mi titkunk, mindenhol ott van. A fűben, a fákban, a képeimben, a tó látványában. S ha azt hittem, hogy Callum felajánlásával mindezt magam mögött tudhatom, hogy bocsánatkérésemmel túllendülhetünk és nem kérdez többet, súlyosan tévedek. Jóllehet a kérdés ártatlannak tűnik és talán az is volt, pusztán érdeklődés egy olyan témát keresve amiben otthonosan mozgok és megnyugodhatok, ám ez nincs így. Callum jó érzékkel tenyerel bele a közepébe és megint csak szorongok és vergődöm a hazugság hálójában. A kép ami annak az éjszakának az emlékére született, az utolsó volt amit festettem, sok mindent hordoz, olyasmit amiről Callumnak fogalma sem lehet. Bánat van benne, fájdalom, szép emlékek, az egymásra húzott festékrétegek között ott van a boldogságom is, a nevetés és a szenvedély. Csak kettőnk homályos alakja hiányzik róla, amit a minket bilincsbe zárt titok miatt nem festettem a képre, de valahol a tó partján…szinte pontosan megtudnám jelölni azt a helyet, ahol testünk nyomott hagyott a fűben. Nincs visszaút, kénytelen vagyok hát a hazugság mezsgyéjén továbbmenni, bármennyire is próbáltam úgy összerakosgatni a szavakat, hogy a valóságot feddjék, mégse áruljak el velük semmit…nem megy. Vadembernek biztosan lenne rá ötlete, ahogyan akkor is volt, én nem tudom úgy csavarni a szavakat. A lelkiismeretem pedig lázadozik, minden egyes mondat elhangzásakor. * -Unalmas lenne ha minden kép ugyanabból a szemszögből ábrázolná. *Szenvedek, és ez biztosan látszik rajtam a ritkán és halványan felvillanó mosolyaim ellenére is, nem tudok odafigyelni még a testtartásomra is, a feszülten ugráló, vagy éppen egyetlen pontra – nem Callumra – szegeződő tekintetemre…de a szívem fájóan izgatott kalapálása, hogy valamit elrontok, az nagyon is feltűnő számomra. Ez pedig csak fokozódik amikor meghallom a Naphajú nevet. Callum nem sűrűn jár Elorakba, de tény, hogy találkozott már perdaiakkal, bár azt sem viszi túlzásba. Nem tudom kitől hallotta a nevet amit én Vadembertől hallottam. * -Hozzád képest sokat járok Elorakba és anya is jó kapcsolatot ápol néhány perdaival. Igen, hallottam már. Hízelgő. *Elmosolyodom a végén, de csak azért, mert megjelenik előttem vadember mosolygós arca, mikor ezt közölte velem és elmémben cseng a hangja ahogy közli, hogy neki akkor is Szöszi maradok. Fájóan szép emlék. Végül kiderül, hogy Callum is a névadómtól hallotta és ez újabb ijedtségre ad okot. Roda könnyedén összeteheti a képet és akaratlanul is elárulhat minket, elég egy vétlen megjegyzés és Callum mindent tudni fog. Csak idő kérdése. * -Még nem találkoztam vele, de hallottam már róla, azelőtt is, hogy segített volna Saskián. Elorakban tisztelik őt. A gyógyítás képessége, szerintem nagyobb kincs. *Mondanék még mást is, de elhallgatok. A múltba látás veszélyes, nem csak arra nézve akinek a titkait felfedik, hanem annak is aki meglátja azokat. Nekem már az is gondot okoz, hogy azt elrejtsem amit e képesség nélkül megtudtam. Az viszont meglep, hogy Callum hagyta, hogy Roda a múltjába tekintsen, és ez a reakció kicsit talán elfedi a fölötti ijedtségem, hogy Callum rájön, valaki másnak a múltjában is felbukkant a személyem Roda számára. A bók azonban mosolyt csal az arcomra, ha megkönnyebbülést nem is.* -Ez kedves tőled, köszönöm. Meglep, hogy nem álltál ellen a múltadba való betekintésnek. *Nem kell mondanom, kiemelnem, hogy miért. Callumnak több titka van mint nekem és valószínűleg nagyobb bajba kerülne miattuk, mint én, ha kitudódnának. Nem biztos, hogy egy perdai birtokában biztonságban vannak. Persze én nem tudom, hogy e képesség mennyire nem irányítható, hogy csak a szerencse vezérli mit mutat meg és nem a használójától függ. A rövid, ám kétségtelenül kedves megjegyzés azonban nem feledteti Callummal a festményemet és az újabb megjegyzése ismét visszahozza a feszültséget, amit igyekszem elhessegetni egy válasszal, de tudom, bár nem fordulok felé, hogy talán most játszottam el a bizalmát. Rettenetes érzés, akárcsak a további színjáték, mintha mi sem történt volna. * -A két másik hold fényei teszik különlegessé, nem is tudom miért nem festettem eddig éjszakai képet. *Oka van ugyan, de nem olyan jelentős. Keveset tartózkodtam kint éjszaka, pont azért, amit Callum korábban említett, hogy veszélyes, a Város falain belül pedig nem sok mindent látni. Ám valóban tőlem szokatlan és azt sem tudom mikor lesz kedvem újra ecsetet venni a kezembe. Most még elhagyatottnak érzem magam, lehangoló az a magány, amit Vadember és a találkozásra várás hiánya okoz. Ez utóbbinak is megvolt a maga szépsége. Mielőtt Callum megszólalna, még nem tudom hova fog kilyukadni ez a beszélgetés, de nem is remélem, hogy elkanyarodunk az engem fájón érintő témától. Mégis megtörténik, a kérése pedig elhozza azt a megnyugvást amire a tudtom nélkül várt. Erre az érzésre mondják azt, hogy legördült a mázsás szikla. Először értetlenül nézek rá, hosszú idő után először fordulva Callum felé, hogy mégis mit akar a képeimmel, de a végére elmosolyodom és ez már őszinte örömöt sugároz. Nem csak afelett, hogy magunk mögött hagytuk a kellemetlen témát, hogy nem faggat tovább, s nem visz akaratlanul is a hazugságok és titkok erdejébe, hanem mert eszembe juttatja egy régi beszélgetésünket is.* -Te tényleg a mecénásom leszel….van olyan képem ami nem sikerült, de azt nem adnám neked, főleg nem azért, hogy azzal díszítsd a leendő otthonotokat. Ha eljöttök, szívesen megmutatom az összes képemet és válogathattok és eszedbe se jusson fizetni érte. Tekintsd…lakásavató ajándéknak. Nekem öröm, ha ilyen sokra tartod a festményeimet. *Erre nem számítottam, hitetlenkedve ingatom a fejem a kérése felett, még azután is, hogy válaszoltam. S most határozottan megkönnyebbülök, ujjaim szorítása is enyhül karjaimon, s remélhetőleg már nem egy űzött vad jut rólam Callum eszébe.*
- Az igaz. - Bólintok rá, mintha elhinném, hogy azért választott a tóra más szemszögből való festést, mert úgy érdekesebb lenne. Elhinném, ha mutatott volna még vagy tíz másik képet, amely az ottani vízesést ábrázolja s emiatt unt rá a szokott látványra. Az itteni vízesésnél nem tett így. Elhinném, ha a testbeszéde nem ordítaná, hogy hazudik éppen. Vagyis titkolózik, a jó kifejezés. Tudom innen, hogy az nem az a tó, de melyik? Lehet rá kellene keresnem valami algoritmussal, hátha hoz valami eredményt vagy csak megmutatni Katja-nak. Felderítő volt, talán ráismer, járt ott. Egyelőre ennyiben hagyom, nem faggatom tovább, legalábbis Jasmine-t nem, s inkább más témával állok elő. - Hozzám képest mindenki sokat jár Elorakba! - Mosolyodom el én is, s kezdeti ijedt reakciója után végre egy őszinte mosolyt is látok az arcán, majd érdekes módon újra ijedtté válik. Tehát valami perdairól lehet szó, bizonyára a perdai barátnője révén ismerte meg és Roda is ismerheti. Nocsak! Ezek után vajon az igaz vagy újabb hazugság, hogy Jasmine nem ismeri Rodát? Gyanakszom, de igyekszem ezt nem kimutatni. - Nos igen, mindkettő jó képesség. Remélem, megérem, hogy lássam, mi lesz a harmadik képessége! Már csak a kíváncsiság kedvéért is. - Jegyzem meg kis mosollyal, egyébként tényleg érdekel. Azt tudjuk, hogy hetvenöt éves korban alakul ki a harmadik különleges képességük a perdaiaknak, de ötletem sincs, hogy Roda hány éves most? Náluk egy hetvenöt éves nem úgy néz ki, mint nálunk. Ránézésre nálam fiatalabbnak mondanám az eloraki gyógyítónőt, de lehet ez nincs így valójában. - És Elorakban merre szoktál járni, kiket ismersz? Hallottam a perdai barátnődről, volt is vele és a katonákkal valami... félreértés ősszel itt a vízesésnél. Azóta minden rendben? - Kérdezek rá, úgy téve, mint aki csak ártatlanul tovább viszi a beszélgetés fonalát, érdeklődik, kikkel ismerkedik Jasmine, de valójában célzatosabban kérdezek. Valami perdait sejtek Jasmine egész hangulata mögött, de azt még nem tudom, hogy merre induljak? Az őszi incidens nem került jelentésbe, legalábbis nem az egésze és próbálom is felidézni a katona azon szavait, amelyeket különösnek találtam, de végül nem kerekítettem a dolognak nagy feneket, akkoriban sokkal több más teendőm volt, ami figyelmemet lekötötte. Talán hiba volt nem jobban odafigyelni. - Látom, ismersz. - Mosolygok, mikor megemlíti, hogy furcsállja, hogy hagytam Rodát a múltamba tekinteni. Na igen, normál körülmények között ezt nem hagytam volna, de szerencsémre a perdai gyógyítónőbe nem szorult rosszindulat, hogy a megszerzett tudását ellenem használja fel. - Idővel elkaptam a kezem, de olyan gyorsan fogta meg a karomat, hogy hirtelen fel sem fogtam, mit csinál. Sárgán derengett a keze, de nem éreztem semmit, hogy mit tesz velem, mi történik. Ellentétben a gyógyítással, ott enyhe melegséget is érezni hozzá. - Sóhajtok egy aprót. - Túl messze vagyunk még attól, hogy megértsük a képességeik működését! - Csóválom is meg kicsit a fejem hozzá, látható, de valószínűleg tudható is, hogy mennyire érdekelnek ezek a képességek, az eredetük. Így számomra az is érdekes, hogy egyik képesség jár némi hővel, míg a másik nem. Vajon a sejtek reakciója miatt keletkezett a hő? Nem merülök el ebben, mert képes lennék olyan hosszan értekezni erről, hogy Jasmine inkább bevallana mindent, amit eddig eltitkolt, csak ne untassam tovább - mondjuk nem lenne rossz taktika tőlem ez -, de inkább más módszert választok. Abban biztos vagyok, hogy a festményen szereplő tó, a perdaiak és Jasmine pocsék hangulata összefüggenek, de a kapcsot még nem látom. Talán a tó volt a helyszíne valaminek. Vagy a tó lett az "elszenvedője" a komor hangulatnak, hogy így lett megfestve. Egyikben sem vagyok biztos, de egyelőre nem akarom tovább kínozni Jasmine-t, hogy beszéljen erről, inkább mást említik. Festményekhez kapcsolódik ez is, de mégis más, s hosszas, cirkalmas felvezetőmből még nem tudja, mit is akarok, de végre felém fordul és örülni is látom. Másnem ezért megérte átlépni a korábbi téma felett. Na meg mert lesznek szép, igazi képeim a falakon. A mecénás említésére röviden felnevetek. Emlékszem rá, pedig most úgy tűnik, mintha egy évszázada lett volna az a beszélgetés. A folytatás viszont nem lep meg, mosolyom annak is szól, hogy számítottam erre a válaszra, erre a gáláns ajánlatra, annak meg örülök, hogy nem tart meg minden képet Jasmine és a festmények átengedése sem tűnik kényszernek, mert egy kancellárnak nem mondhat nemet. - Lakásavató ajándéknak legfeljebb egyet fogadunk el, s ezt köszönjük is. A többit viszont tessék beárazni! Ééés, mivel ez a barátság dolog még nem igazán működik közöttünk, azt jelenti, hogy nem adhatod őket baráti áron! - Mosolygok ravaszul, a csapdámba csalva Jasmine-t, de a csapda jelenleg csak azt jelenti, hogy nem kótyavetyélheti el a műveit, habár magam sem tudom, mennyit ér egy festmény. De nehogy négy-öt kávé kreditértékével akarjon előrukkolni! Nem felróni akartam neki, hogy nem tekint rám barátként, de gátlástalanul felhasználom most ehhez, hogy a kancellárt nem tudja elfelejteni, ha rám tekint. Hát akkor a kredit-összeget is mérje egy kancellár pénztárcájához! - Viszont lehet első körben egyszerűbb, ha kiválasztod te a szóba jöhető festményeket, a képeket elküldöd róluk és a minket érdeklőket pedig megnézzük személyesen, egyben el is hozzuk majd. Így neked is megfelelő?
*Mintha a perdaiak Istenei könyörültek volna meg rajtam, vagy Callum inkább a barát énjét helyezte előtérbe és azért nem faggat tovább, azért hagy rám olyan válaszokat, melyekről neki már messziről ordít, hogy nem fedi a valóságot. Csak hálás tudok lenni eért, jóllehet rendre felmerül valami még ami Vademberhez kapcsolódik, így vagy úgy, mint példának okáért Roda, az eloraki gyógyító, pontosabban Elorak Első Gyógyítója, akitől perdai nevet kaptam. Nem véletlen, Vadember emlékei között látott és Calluméban is, ez utóbbi az én szerencsém, mert gondolkodás nélkül vágom rá, hogy nem találkoztam vele személyesen. * -Úgy tudom még elég fiatal, hacsak nem lesz belőlünk is perdai, nem valószínű, hogy akármelyikünk megérje. *Sokkal többet én sem tudok, csak amit anya perdai ismerőse a beszélgetéseik lakalmával elhintett. Véletlenül szóba kerülő témák, egy épp odaillő de rövid megjegyzés, más nem. Valójában nem is érdeklődtem utána, jóllehet sokat tudhat a gyógynövényekről, engem jobban érdekelnek a termények, az egész ökoszisztéma, ahogyan egymásra épülnek az egyes telepek és ezekről a gazdálkodók többet tudnak. Nem volt hát érdekem Rodát felkeresni, ellenben Tywinna sokat tudott mesélni más növényekről is, ő az aki megmutatta nekem a mókás kis bwi`ensa lelőhelyét, amit Callum mutatott először. A barátságunk remekül alakult, szerettem a perdai lányt, bár voltak néha furcsa megnyilvánulásai, azok még a szórakoztató kategóriában maradtak. A kikötőben viszont egyikünk sem szórakozott, az fekete napként van elkönyvelve az életemben, és újabb ijedtség ver a lelkemben tanyát, igaz csak néhány másodpercnyire, míg kiderül, Callum egy korábbi vitát említ s nem azt ami a kikötőben történt. Az ijedtség helyét a csodálkozás veszi át, nem gondoltam volna, hogy Callum hallott róla. Sejtettem, hogy jelentés készül az incidensről, mivel egy katona is érintve volt benne, de legfeljebb Terson kancellárt feltételeztem volna, mint végső célt. * -Nyelvi nehézségek. Egész jól megértetem magam a perdaiakkal, de vannak bonyolultabb dolgok amiket nehéz elmagyarázni és ha mégis sikerülne megfogalmazni, akkor azért nem értik, mert más a kultúránk, mások a törvényeink. Tywinna pedig elég harcias, temperamentumos személyiség, nagy igazságérzettel. *Halvány mosollyal mesélek a lányról, jóllehet elég nehéz volt megbékítenem és úgy érzem még mindig nem ért mindent, de legalább jóban vagyunk. Vele legalább. * -Tywinnán kívül csak néhányukat, akik már az elején eljöttek a Városba segíteni anyának. Ők mind sokat tudnak a terményekről és a gyümölcsösökről. *Mesélem még tovább a számomra kedvezőbb, lebukást nem jelentő témában azt, hogy kiket ismerek Elorakban, ehhez pedig nem kell a múltamba tekinteni, hogy lássák, igaz. Megkönnye4bbülés számomra, hogy olyasmi került szóba, amiről bátran, szabadon beszélhetek. Callum nem volt ilyen szerencsés, meg is lepődöm azon, hogy hagyta magát és a múltját feltárni, bár volt bennem némi sejtés, hogy esetleg nem volt választása. S bólintok is mosolygós válaszára, ennyire már valóban ismerem, hogy tudjam, nem önként adta át az információkat. Nagy szemeket meresztve hallgatom a történetet és én ott akadok el, amikor a gyógyításról beszél.* -Mikor kellett téged gyógyítania? *Nem is nagyon érdekel, hogy mikor dereng sárgán a keze és mit lehet érezni. Callumot gyógyítani kellett….vagy, és ez a másik lehetőség, hogy szándékosan úgy intézte, hogy kipróbálhassa. El tudom róla képzelni. * -Én ebben nem vagyok kompetens, de nem is nagyon akarom megérteni a képességüket. Én jobban örülnék annak, ha sokáig bírnám a víz alatt levegő nélkül, mindenféle eszköz nélkül. Persze, ha jól sejtem, téged ez nem elégít ki. *Egy pillanatra fordulok felé, hogy lássam gyanúm beigazolódását, nem sokkal később azonban megint belekeveredek a titkokba. A komor hangulatú kép eredete, hol és mikor készült, hogyan láttam és festettem…nem sok híja volt annak, hogy akaratlanul is eláruljam magam és ezzel Vadembert is. Ám a festészeten túl, mindezt Callum félreteszi, nagy adag megkönnyebbülést okozva nekem. Sokkal kellemesebb témába kezdünk ami már őszinte mosolyt csal ki belőlem és láthatóan el is lazulok tőle. * -Ó, nem tudom beárazni Callum…*Közbe vágok ellenkezve, de nem modortalanságból, hanem mert nem akarom, hogy tovább folytassa azt a fizetős dolgot, ám helyette lelkiismeret furdalást okoz amit a barátságunk működésképtelenségéről mond. A mosoly ugyan megint eltűnik az arcomról, de most ijedtség és zavartság helyett sajnálat és egészséges bűntudat ül ki rá, mert igaza van.* -Sajnálom…szeretném ha működne. És nem ér…*Időben észbe kapok, jóllehet Callum nem veszi olyan komolyan azt amit mondott attól függetlenül, hogy az elevenembe talált vele, a mosolyából arra következtetek, ez most csupán játékos évődés…nekem nincs jogom azt mondani, hogy nem ér felhasználni ellenem. Nagyot sóhajtok, és szeretném ezt a fizetség dolgot elódázni. Egyrészt mert nem tudom mit is kérhetnék értük, másrészt nem is akarok kérni még egy képért sem semmit. Azzal, hogy majd hogyan és miként választják ki nekik tetsző képeket, el is érem, hogy ne kelljen az értékükről beszélnem.* -Rendben, nekem tökéletes. A napokban elküldöm a képeket, csak rendeznem kell, mert sok mindenben rendet tudok tartani, a képeimet nem igazán és a szüleimnél is vannak még helyhiány miatt. Egy kisebb raktár jól jönne. *Nézek fel rá mosolyogva és kissé szégyenlősen a bevallott rendetlenségem miatt, és máris mentséget is nyújtva, amiről aztán eszembe jut, mit is kérhetnék a képekért. Nincsenek nagy igényeim, egy aprócska, félreeső kabin valahol egy folyosó végén, ahol biztosan nem sérülnek a képek. Kancellári feladat, ha már a barátra nem hivatkozhatok.*
Jöhet a következő! 
//
