18+ Az érzéki csók nemcsak hogy fogadtatásra talál, de választ is kapok vele vissza, nem is akármilyent! Ennyit a feszült figyelmemről, hogy mégis kint vagyunk a vadonban, bármi történhet! Ez már simán kimeríti a fülledt érzékiség fogalmát, főleg, ahogy fölém kerekedik közben. Ajkai után kapok, finoman harapva az alsót. Világért sem avatkoznék közbe egyébként, sőt, inkább segítem is, egyszer kapva csak el a kezem a fenekéről, mikor hirtelen bevillan, hogy ott fáj neki. Vagy legalábbis valahol ott. Mindegy, bőven van hely még, ahol szíves örömest simogatom forró csókja közepette. És boldogságára szerintem tudok tenni még egy lapáttal, habár elsőre félreértjük egymást, de határozottan tetszik a gondolatmenete, hogy mutatnom kellene. Arra is sor kerül! - Igazam van. Ööö... igazad van! - Helyesbítek szándékos pimaszkodásom után, és én hajlandó is lettem volna felmondani ezt arra a pda-ra, de hát erről lemaradt Szöszi. Én egészen biztosan nem bánom, számon állandósult a mosoly, ahogy halad lefelé a csókokkal, nekem meg mesélnem kellene ágyakról. Jelen pillanatban csak azt tudom, mire használnánk, bánom is én, ha kényelmetlen! - Úgy... ebben a sorrendben lehet? Széles, keskeny... süppedős, marasztalós... jó kemény... Kár lenne elhamarkodni egy... ilyen fontos döntést... Mmm! - Mikor már a hasamnál jár, érezhetően nem szabályos ütemű a levegővételem és nem könnyíti meg a válaszadást, plusz lejjebb is igen egyértelmű jelét adom annak, mennyire kedvemre valóak testemre adott csókjai. Amíg és ahol csak érem, simogatom, de egy ponton túl mozdulok érte, ahogy Szöszi erre számított is, én viszont nem az ellenkezésre. Meglepetten ugranak feljebb a szemöldökeim, majd rögtön megértve mit is akar, elmosolyodom és hagyom győzedelmeskedni. Nem mintha ettől vesztesnek érezném magam egy kicsit is, épp ellenkezőleg. - Húúúú! - Adok hangot suttogva és summásan azon véleményemnek, ami rajta végigfutó tekintetemben is félreérthetetlenül látszódik: piszok mázlista vagyok, mert ő a legszebb nő a világon! Hogyisne hódolnék be, mikor fölém kerekedik és máris az ölembe ül, nekem meg így remek rálátásom van csípője-dereka ívére, a dús keblek finom hullámzására, az aranyszín tincsek mozgást követő játékára, ahogy elrejtenek vagy épp megmutatnak részeket kecses nyakából, szép arcából. Ebben és változatos sorrendben is haladnak kezeim rajta, elsőnek finoman ringó csípőjénél ragadva meg... ... utolsónak meg átölelem, mikor felhúz magához. Egyik kezem hátul a hajába túr a nyaka fölött, enyhén nedvesek a tincsek ahogy kimelegedtünk mindketten, míg a másik a finom, puha bőrbe mélyed bele jobban, ahogy szorosan magamhoz húzom. Azokat a kapkodó csókokat viszonozom ölem még pár lökése alatt, mielőtt a jóleső fáradtságnak átadnám magam én is. Szavaira adott halk nevetésemből kihallani ezt az édes fáradtságot, amit neki köszönhetek, és beleborzongok egy kicsit a fülharapdálásba. - Azért csak... feltaláljuk magunkat... valahogy! - Apró csókokat hintek a nyakára, gyengéd levezetésként folytatva ezt tovább. Nem siettetem az elválást, se fizikai, se átvittebb értelemben. - Én inkább attól tartok... hogy elkényelmesedünk és... nem fogsz többet így... bújni hozzám idekint. Pedig... mindig meg tudsz lepni. - Mosolyodom el és finoman néhány hosszú másodpercig szorosabban ölelem őt magamhoz, melyre nem a fülharapdálás okozta borzongás miatt van szükségem, sokkal inkább a léleknek kellett ez. A racionális énem hideg fejjel nyugtat, hogy ezt csak az iménti - fú, de még milyen! - gyönyör okozza, semmi több. Ez egyfajta természetes védekező mechanizmus tőlem, hogy ne fájjon annyira, hogy el kell engednem majd Szöszit. Nem csak itt az ölelésből, hanem majd ha visszaértünk Elorakba, akkor is. Amennyire csak lehet, el akarom ezt odázni és ha még mindig a vállamon pihenteti a fejét, akkor odafordulva, arcára-homlokára, halántékára, ahol elérem, adok egy hosszú csókot neki. - Hm, te jobban tudod a legfrissebb dominiumi fejlesztéseket. Nem csinálnak ágyból olyant, mint a hadsereg sátrai? Tudod, eldobod és menet közben ki is csomagolódik és ott a kész sátor! Csak ágyban. A legközelebbi legurulásnál már előre ledobnám. - Kuncogok most én, mert nem kevés fájdalmas zúzódástól kímélhettük volna meg magunkat, ha puhára érkezünk. Talán még Szöszi csuklója is jobban megúszta volna! Más kérdés, hogy ehhez nem ágy kellene, hanem hogy ne ugráljak vakmerő módon ismeretlen terepen.
*Nem tudok betelni ajkaival, ami azt illeti mással sem, de egyelőre a csókjaival kell beérnem…és az érzéki simogatással, mely elvándorol a fájós testrészek felé is, de most nem nagyon érdekel. Ha fel is szisszennék, azt elnyomja a gyengéd harapását követő elégedett nyögdécselés, mint aki finom ételt kóstol és eltelik az ízekkel. Hogy csókjaimnak köszönhető-e figyelmének lankadása vagy előre tudja mit szeretnék és neki is teszik, nem tudom, de sikerül fölébe kerekednem. A helyzet pikantériáját az adja, hogy most nem ő fordult velem, mint a tónál hanem én kezdeményeztem. Közben teljességgel érdektelen témák merülnek fel, mint, hogy igazam van, de mire ide jutunk már nem is tudom miben és meg sem örökítem az utókornak az újabb vallomását, amit persze önmagához híven elszólással kezd. Csak nevetek rajta, halk kuncogó hangok törnek fel torkomból, de már meg sem fordul a fejemben, hogy méltatlankodva ingassam azt. Kuncogásom aztán belefullad a bőrére hintett csókokba, melyekkel merészen haladok lefelé, galád módon lefoglalva a figyelmét egészen mással. Kérem, hogy meséljen az ágyról, milyenre vágyik és magamban folytatom a nevetést akadozó szavain. Szó se róla, az enyémek is akadoznak, de a csókokba aztán mosolygás vegyül és nehezen adott válaszai közé én iktatok párat.* -Lehet….marasztalós…az jó…..meglehetősen kemény….hmmhmmm…ne hamarkodjuk el. *Nem csak ajkaimmal cirógatom hanem ujjaimmal is végigszántok az oldalán és a combján, épp ahogy érem, ahogy elérem, testemen pedig érzem akadozó beszédének okát, amit nem átallok szándékosan félreértve az ágyról alkotott kívánságait kuncogva közölni vele. Nem is engedek neki midőn visszavenné az irányítást és még csak egy csipetnyi fájdalomba sem kerül, a szeretkezés jót tesz a sajgó tagoknak. Ezen az új tapasztalaton felbuzdulva helyezkedem el és már talán el sem pirulok mikor elégedett véleményének, csodálatának ad hangot. Elmosolyodom, egy kis büszkeség is van ebben a mosolyban, nem mondom jólesik, még ha ez a bók csupán egyetlen szóban, hangban is nyilvánult meg, körmondatban sem mondhatta volna szebben. Sokat dob azon amit most magamból adok, fejemben lágy muzsika szól s annak ritmusára ring a csípőm ölén…. …Az utolsó pillanatokban közel akarom érezni magamhoz, könnyed érintéssel simogatom meg a vállát és aztán húzom fel magamhoz, hogy átölelhessem. Hátam ívben hajlik rá engem tartó karjára, hajam tincseinek vége a combjait érik, majd elbújok vállgödrének finom árkában. Kapkodó lélegzetem a nyakára hintett csókokkal együtt simogatják, felvetésem előtt játékos gyengédséggel harapok a fülébe, de ajkaim máris nyúlnak el, ahogy eszembe jut a korábbi téma, aminek szorosan kellene kapcsolódnia az imént végzett élvezetes tevékenységhez, de nekünk valahogy nem sikerül a kettőt összekapcsolni. * -Gondolod? Én már nem vagyok olyan biztos ebben. *Torokhangon kuncogok, fejem oldalra billen, nyakam megnyúlva kínálkozik fel ajkainak. Karjaimmal amennyire csak lehet, szorosan átölelem a nyakánál vagy a karjai alatt, ahogy esik, el-elkalandozom selymes bőrén. Ahogy számítottam rá, erre is meg tud felelni és nem is akárhogyan. * -Ó, nahát….félsz, hogy lemaradsz valamiről? *Fejem a vállán pihen, karom emelkedik, hogy ujjaimmal a másik vállát cirógassam elgondolkodva. Meg tudom őt lepni…újabb bók, ami elégedettségének bizonyítéka és engem szétfeszít mindaz az érzés, ami eddig is ott tombolt a szívemben és a lelkemben. Soha nem éreztem még ilyet senki iránt és soha nem mondott nekem ilyet senki sem. Annyira szeretném kimondani, hogy szeretem, hogy a szívem az övé és vágyom rá minden pillanatban, nem csak a testére és a vele való szeretkezésre, hanem a szavaira is, a mosolyára, a pimasz tekintetére…nem tudom megmondani mi az amit szeretek benne, egyszerűen csak…kimondhatatlan. S épp ebben a pillanatban dönt úgy, hogy megcsókol, mintha gondolataimra adna pecsétet és nagyon elmerülök ebben a csókban, egész lényemet eltelíti, így mikor ajkaink elválnak és újabb ötlettel áll elő, az első pillanatban fogalmam sincs mire is gondolt igazán. Dominiumi fejlesztések, ez a két szó visszhangzik a fejemben és zavartan tekintek fel rá, homlokomat ráncolom, majd lassan azért kitisztul a világ…de még mindig az ágyakról van szó. Felnevetek rajta, ilyen is csak neki juthat eszébe. * -Nem, ilyen nincs, de majd írok egy beadványt az ötletedről. De addig is, mi lenne ha óvatosabbak lennénk amikor ismeretlen terepre tévedünk? Mi lenne ha lassan, kézen fogva sétálnánk és figyelnénk mindenfelé? *Teszem fel a kérdést, ami hasonlít az ő gondolataira, bár én nem tudok róla, s aztán csak nézek a szemeibe. Belegondolva abba amit szépen felvázoltam, rájövök, hogy nincs benne semmi izgalom, sem játék, ami megfűszerezné az együttlétünket, ami jellemző rá és lassan rám is az lesz mellette. Végül felhúzom az orromat, kissé ráncolom is és megrázom a fejem.* -Neeeem! *S ha már őrültségekről esik szó, valami egészen más is eszembe jut.* -Megfürdetett már valaki? Úgy értem…mit szólnál ha megfürdetnénk egymást? Itt van ez a kis patak…*S mutatok a barlangban csörgedező vízre, tőlünk kissé távolabb, mely egy tóba torkollik.* -…én szívesen megmosdatnálak, egy kis ízelítő a tengerben való fürdéshez. Na, mit szólsz? *S, hogy nagyobb kedvet csináljak neki hozzá és még nemet se tudjon mondani, máris elkezdek mosolyogva bólogatni, amivel lelkesítem, hogy ő is bólintson rá.*
18+ Meglehetős egyetértés alakul ki közöttünk. Egyrészt az ágyak tekintetében, hogy ez egy rendkívül fontos döntés, tehát sok félét le kell tesztelni, mielőtt elköteleznénk magunkat valamelyik mellett. Másrészt abban, hogy amit a másik épp csinál, az nagyon jó! Ágy nélkül is nagyon jó, sőt isteni! Nem csak a fölém kerekedés pillanatában adóztam szépségének, később sem tudok betelni vele, kiváltképp mikor a gyönyör csúcsán ívben feszül meg kecses alakja karjaimban, nyaka csak úgy hívogat csókra - engedek is a hívásnak - és haja vége combjaimat érik, csikizik, de nem zavaróan és pár másodperc múlva magam is követem őt arra a csúcsra erősebben szorítva őt magamhoz. Mikor már egymás karjaiban pihegjük ki az elmúlt idő örömeit, eljutunk oda, hogy lesz erőnk újra megszólalni, és azt az ágyat gondolatban mégsem engedtük olyan messzire el. De mielőtt válaszolnék, nem hagyhatom ott árválkodni az ajkait, melyek csókra kínálkoznak! - Majd apránként haladunk. Kezdetben teleszórjuk földdel és levelekkel, virágokkal, hogy otthonosan érezzük magunkat. - Húzódik a szám szélesebb mosolyba, egyrészt elképzelve a látványt, másrészt Jasmine reakcióját, hiszen az jó sok letépett fűszálat és levelet jelent! Közben tartom őt karjaimban, lágyan simogatom, s ha már levélkék, egy darabot óvatosan kiszabadítok a napszínű hajszálak közül, míg ő a vállamat cirógatja szeretetteljesen. - Naná! De ha megígéred, hogy hozzám bújsz ott is, akkor lehet jobban igyekszem ágyat keríteni... - Évődök vele kicsit, amihez hozzátesz az is, hogy a hajából kiszabadított levelet nem engedtem el, annak végét húzom végig bársonyos bőrén, incselkedőn. Ha nem akadályozza meg, már a fenek formás ívénél járok a csikizős levéllel. Persze tudom, hogy ígéretét fogja adni, nem is kellene kérnem, és tudhatja Szöszi is, hogy igyekszem megoldani a szállást is, tekintve, hogy Shiennel asztalaihoz nem mehetünk. Quinlah-hoz sem. Aliyah tuti szívesen látna minket! Nagyjából akkor van erre esély, ha kitörne a Tűzvölgyi tűzhányó, de hát nincs kilátásban, hogy az a vulkán mostanság akarna működni. Pedig valamit ki kell találni erre az ágyra tényleg. Abban lustálkodva összebújni, vagy csak nézni, ahogy a kellemes fáradtság erőt vesz rajta és lehunyja pilláit. Biztosan gyönyörű olyankor is. Hogyne lenne az? Boldogan szeretkeznénk az ágyban, boldogan aludnánk el, boldogan ébrednénk, ahogy most is boldogok vagyunk egymással... Különös, ismeretlen érzés. Az ágyon gondolkodom, így jutok arra a komolytalan ötletre, amit el is kezdek felvázolni, s csak mikor értetlenül, szemöldökráncolva néz fel rám, akkor esik le, hogy hülyén kezdtem neki. Mint aki azért feküdt le vele, hogy utána könnyebben szedjen ki a másikból titkos információkat a dominiumi fejlesztésekről. Szerencsére gyorsan folytatom, mielőtt ez a lehetőség-gondolat túl mély gyökeret verne Szösziben is és nevetés lesz a vége. Hála az égnek! Oda kell figyelnem a szavaimra, ez a kém-téma kényesebb, mint hittem eddig. - Azt az indoklást elolvasnám! - Nevetek fel a beadvány hallatára. Majd felvonom a szemöldökeimet és jelentőségteljesen nézek rá a folytatást hallva. Nem véletlenül: ki volt az, aki fogócskába kezdett elengedve a kezemet?! Jó, az most lényegtelen, hogy ebből nem lett volna esés és gurulás, ha én nem állok neki lerövidíteni az utat csalva egy kicsit. - Ugye, hogy nem? Nem bírnád ki. - Jegyzem meg, bajszom alatt somolyogva ugratva őt, majd kíváncsian pillantok fel rá. Örülök, hogy elkezdi kifejteni, mert már kezdtem volna agyalni azon, hogy mit illik erre a kérdésre válaszolni? Van bennem annyi jó érzés, hogy nem beszélek számos korábbi kapcsolataim egyikéről sem, ezzel együtt azokról sem, amelyek vízközeli afférok voltak: medencéknél, zuhany alatt, tavakban, stb... Követem tekintetét és a mutatott irányt a patakra, majd elnézek arra, amerre folyik, majd a másik irányba, amerről jön. Még jó, hogy nem szóltam semmit. Pár centis vízben még tényleg nem csináltam. Meg nem is fürdettem mást. - Hááát, ha én ebbe ide beleülök, az biztos, hogy eltorlaszolom és felduzzasztom annyira, hogy egy mini-tengert csinálok neked a végére ízelítőül. - Fordulok vissza mosolyogva Szöszihez, ami csak jobban szélesedik a lelkesedését látva. - Vigyáznom kell magamra. Neked nehéz nemet mondani, mikor így nézel és mosolyogsz! - Jegyzem meg, mintha egyébként megvétóztam volna az ötletet. Eszemben sem volt! Szerintem ez látszódik is rajtam. - Viszont kell egy kis erő, hogy innen felkeljek... - Teszem hozzá és ajkait keresem meg, egy finom csókból merítve azt a hiányzó erőt a megmozdulásra. Ja, és kell még egy, hogy elengedjem őt!
*A szívem, a lelkem és a testem is csordultig telt boldogsággal, nem csoda, hogy sokáig nem is tudok megszólalni, és nem csak azért, mert még kapkodom a levegőt. Aztán ahogy csitul mindkettőnkben az elmúlt percek izgalma, visszatérünk oda, ahol félbeszakadt az ágy téma. Nekem mondjuk nincs semmi bajom a derékaljainkkal, legalább változatos, de az feltűnt, hogy még egy szobában sem jutottunk el az ágyig és muszáj volt szóba hoznom korábban. A folytatást egy érzéki csókkal vezeti be Vadember, gyanúsnak kellene lennie, de egy csók tőle minden mást kimos az elmémből. Egy időre. Így az ötletén elmosolyodom, sőt még egy halk kacajra is futja, mielőtt…* -Hogy otthonosan érezzük magunkat? Remek ötlet. *…észbe kapnék. * -Hééé! Várj csak! Te virágokat és leveleket tépkednél? *Szemeim holdnyira kerekednek és ajkaim is elnyílnak a döbbenettől, hogy képes volt, pont nekem ilyet mondani, de persze érthető, én vagyok itt vele és én reklamáltam az ágy miatt. S míg ő egy emlegetett levelet szed ki a hajamból, mely a kis balesetünk áldozatává vált, addig én két ujjal nyomom össze az arcát ajkai két oldalán, hogy kénytelen csücsöríteni. * -Te tényleg barbár vagy. *S elfújok egy tincset az arcomból, nem túl mérgesen persze, mert a jelen helyzetben, amikor simogat és becézgetnek az ujjai és csókot hint ide meg oda, nem lehet tiszta fejjel gondolkodni. Gyorsan visszazuhanunk a kellemesebbik részébe, már-már az ágyban érezzük magunkat és igyekszem előnyt kovácsolni a szavaiból.* -Ott bújok csak igazán hozzád, jó szorosan átölelve. *S meg is mutatom mennyire, ajkaim a nyakán kalandoznak ismét, míg karjaim átölelik őt, de csak addig, amíg nem csiklandoz meg valamivel. Nem látom, hogy a korábban a hajamból kiszedett levél az, de biztosan nem a keze. Össze is rándulok picit, elhúzódom a csiklandozás elől, hajlik a derekam, s csípőm íve még inkább hangsúlyt kap. * -De ha csiklandozol, akkor elszaladok. *Jó előre figyelmeztettem, nehogy a nagy nehézségek árán megszerzett ágyban is ilyesmire vetemedjen. Most viszont nem szaladok el, hanem ölelő karjaim egyikét csúsztatom lejjebb, hogy viszonozzam a csiklandozást egy kicsit, azt is szigorúan figyelmeztető jelleggel, ha nem eresztene, akkor visszavágok. Oldalán húzom le ujjaimat, nagyon finoman érintve bőrét, ez nem simogatás, majd hirtelen két ujjal meg is csiklandozom. Persze lehet, hogy ő ott éppen nem érzékeny az ilyen érintésre, de ki kell tapasztalnom hol tudom majd bosszúmat beváltani. Ez azonban csak egyetlen próbálkozás, nem folytatom tovább, annál is inkább, mert közben elcsábulok a csókjától, elmerülök benne, mely gondolataimat erősítette meg abban, hogy talán még lehet olyan jövőnk amit megálmodtam magunknak. Csak beszélnem nem szabad róla, nem akarom, hogy azt higgye, ráerőszakolom magam. Pedig néhány elejtett szava bizakodással tölt el, melyek arról szóltak, hogy milyen boldog velem. Nem csak jól érzi magát a társaságomban, hanem boldog, igazán, ahogyan talán én is. Mindezt kincsként őrzöm, vigyázok rá, hogy ne veszítsem el. A kérdése épp ezért hoz zavarba, mert kiragad abból a szép ébren látott álomból, ami magával rántott egyetlen csókja ízétől. Sikerül gyorsan eszmélnem és már nevetve válaszolok, de persze tovább nem gondoltam én ezt.* -Arra én is. *Mint indoklás, már nem kerül megfogalmazásra bennem, de nagyon valószínű, hogy a beadvány sem fog megszületni. Az n felvetésem sem állja meg a helyét, pedig elsőre megfontoltnak és érettnek tűnt, de a lelkem máris lázadozik ellene és úgy hiszem Vadember sem az a kimondott óvatosan sétáló típus. Csak a fejemet rázom a kijelentésére, megerősítve őt abban, hogy nem kell félnie, hogy andalgós sétákra veszem rá, kizárólag a későbbi biztonságunk érdekében. Más jut eszembe, ha már itt vagyunk egy barlangban amit nevezzünk lugasnak, rejtekhelynek, amit láthatóan nem igazán látogat más. A kis patak mely halkan és csilingelőn csörgedezik a közelünkben, nem alkalmas semmilyen fürdésre, de én még ebből is igyekszem kihozni a romantikát. * -Na azt megnézném. *Nevetek fel, mert el is képzelem közben ahogy a víz közepén ül, mögötte meg egyre nagyobb és nagyobb tó kerekedik, s fantáziám még a hely alkalmatlanságát is felülírja. Lelkesedésem azonban most is elcsábítja és már ugrom is fel, már amennyire lehet ugrásnak nevezni azt, ahogyan vigyázva felállok, miközben Vadember még csókkal marasztal. De mivel én voltam felül, én is pattanok fel elsőként és a kezemet nyújtom felé.* -Gyere vénember, segítek, nehogy csikorogjanak öreg csontjaid. Tudtad, hogy az ilyen barlangoknak gyógyító és fiatalító vizük van? *S pont úgy nézek rá, miként az előbb, mikor rá akartam venni arra, hogy kihámozza magát az ölelésemből és velem fürödjön egy zsebkendőnyi helyen, két kanál vízben. Lássuk be, a kapcsolatunkban szemernyi ésszerűség sincs, de pont ettől olyan izgalmas. Kézen fogva tartom, ha elfogadta az imént a segítségemet és húzom magammal a patak legmélyebb pontjához. Vagy megint a földön kötünk ki, ezt ugye nem tudhatom előre, egyelőre csak tervbe vettem, hogyan is fürdetem meg. De ha sikerül elérnem, hogy oda jöjjön velem ahova szeretném, akkor a háta mögé állok, kezemmel összefogva hajamat csavarok rajta néhányat, hogy egy ideig ne lógjon az arcomba, s mivel kissé nedves még, a hátamhoz tapad. Aztán lehajolok és vizet merítek a kezembe, amit Vadember hátán folyatok le. A víz hideg, érzem a kezemen is, de a hátának minden bizonnyal hidegebb érzetet ad. Tenyeremmel simogatom meg, hogy hamar hozzászokjon a hűvöséhez. Csókkal is hintem, majd rövid időre hozzásimulok.* -Na milyen? *Érdeklődöm a fürdetés minőségéről, közben kezemet lejjebb csúsztatom a fenekére is. Szép formás. * -Hmmmm…
Lehet a testbeszédben éppen csak észrevehető várakozásom is hatott, hogy visszapörgesse magában Szöszi a szavaimat, hogy aztán én kuncogjak jókat, mikor leesik neki, mit is mondtam az ágyhoz való szoktatásunkról. - Én? Soha! _Mi_ tépkednénk! Te meg én. Főleg te. - Kuncogok tovább még egy lapáttal rátéve az ötletre a pimaszságommal, és számítok vállcsapkodásra, de sérült csuklója és egyéb kis zúzódásaink hatására inkább a számat támadja le ismét, sajnos nem csókkal. Pedig azzal hatásosabban tudna lebeszélni virág- és levéltépésekről. Most viszont meg kell dolgozni azért a csücsörítésért, mert az én szám nagyon széles vigyorba akar helyette húzódni. - Ez nem kérdés. Az viszont igen, vajon te is azzá válsz-e, ha ennyit ölelgetlek? - Emelem meg kicsit a szemöldökeimet, kíváncsian, erre mit fog felelni, miközben szorosan, de gyengéden az ölelésemben tartom, lágyan simogatom és apró csókokat hintek rá itt-ott. Nem mintha aggódnék, hogy nagyon elkényelmesednénk az ágyban, de már csak a móka kedvéért is hangot adok ennek, hogy biztosítsam, ott is ilyen közel tudom majd őt magamhoz. - Mmmm! - Elégedett morranással felelek válaszára és a nyakamra adott csókokra, mosolyomat ekkor még nem látja hozzá, de szerintem el tudja képzelni mennyire ínyemre van ez az egész. Közben megtalálom a kis levéllel, hogy hol csikis és kuncogok, ahogy rándulva aprót odébb húzódik. Na nem nagyon, nem is hagynám, de ahhoz eléggé, hogy ne csak tekintetem legeltessem feneke-csípője-dereka csodás ívein, hanem azonnal elengedve a levelet a tenyeremet simítsam oda. Fenyegetése viszont nem válik be, komiszan villannak rá a szemeim, nagy nehezen elszakítva a tekintetem a simogatott résztől. - Szaladj csak! Egy szobában leszünk az ággyal együtt. Könnyen elkaplak és jó barbárhoz illően a vállamra doblak majd és úgy cipellek vissza az ágyba! Majd meglátod! - Figyelmeztetem most én őt, mire számítson, elvégre hűnek kell lennem a kapott nevemhez, jelzőmhöz. Persze semmi durvaság, ezt ő is tudja. Próbálkozik ő is csiklandozni, és alapvetően csikis az oldalam, most valahogy sikerül megállnom, hogy ennek jelét adjam, nem húzódom el, libabőrös sem lettem, egyedül a hasfalon az izmoknál érződik-látszódik, hogy kissé megfeszültek, ahogy igyekszem ellenállni a csiklandozásnak. Ehhez mérten nagyon önelégült fejjel nézek rá egy pillanatig, de aztán sietek újra megcsókolni, mielőtt megint csikizés alá vet, amit már esetleg nem bírnék ki ilyen hősiesen. Szerencsére utána sem térünk vissza ide, hanem más ötlete lesz Szöszinek - persze én itt még nem sejtem, hogy egyéb kreatív módon is bosszút tud állni a csikizésért -, és nem is mondok rá nemet, habár elképzelésem sincs, hogyan fogjuk kivitelezni ebben a bokáig érő vízben. Hanem olyan könnyen nem engedem el, minden alkalmat kihasználok arra, hogy ne kelljen sokáig távol lennem édes ajkaitól. Arra viszont nem gondolok, hogy a csók után szavaimat ellenem fordítja, el is nyílik a szám az enyhe döbbenettől, hogy most ő a pimasz, nem is kicsit, és képes volt vénembernek nevezni engem! - Vénember, hm? Na megállj csak! - Nevetem el aztán magam, megfogom a kezét, de úgy állok fel, hogy igazából az ő erejét, tartását egyáltalán nem veszem igénybe, nehogy a másik csuklója is megránduljon vagy húzódjon. Két kendőm nincs. Vagyis de, de akkor mi marad nekem? - Óóó! Én úgy tudtam, hogy az ilyen varázshelyeknél a víz tündére az, aki fiatalít a magamfajta öreg barbárokon. Mindig csodaszépnek írják le a tündéreket, ja! És meztelennek! Mintha látnék is itt valakit, akire igaz a leírás. - Bókolok jelentőségteljesen végigmérve az én gyönyörű vízitündéremet, miközben követem őt be a patakba. Ha szirén lenne, aki magával ragad és a vízbe fojt, szerintem én akkor is követném. Ilyen csodás, érzéki alakot hogy a viharba ne követnék? A víz hideg, s bár nincs tél, attól még kifejezetten nagy a különbség a levegő és a víz hőmérséklete között, de itt még nem zavar. Nem sejtek még akkor sem rosszat, mikor mögém lép, bár így nem tudom őt csodálni. - Héé, a tündérem! - Ellenkezek is, de csak szóban, mert kíváncsi vagyok, mire készül. Bár ne tettem volna! A következő pillanatban hideg víz folyik le a hátamon. Mit hideg, ez jeges! Itt most nem tudom úgy tartani magamat, mint a csiklandozásnál, ösztönösen mellkasom előbbre nyomom, vállaim hátra, hogy a hátam jobban eltávolodjon, nem mintha a rajtam folyó vizet ez egy kicsit is zavarná, hűen követi a gerinc ívét. Hirtelen kaptam levegő után, de aztán erőt véve magamon próbálok újra ellazulni, nehogy a végén tényleg leöregezzenek! Szöszi csókjai és teste hozzám simulása - most még forróbbnak érzem, mint eddig - ebben a lazításban azért sokat segítenek. - Ühm, frissítő? - Kérdő hangsúly, hogy jó válasz-e, miközben fejem kicsit oldalra fordítom, hogy vállam felett hátra tudjak lesni rá, majd elmosolyodom, ahogy a fenekemre fog rá és hümmög. Kajánságban nem maradok el én sem. - Csatlakozom: hmmmmm! - Nyúlok én is hátra, s így, hogy hozzámsimult, én is könnyedén elérem egyik kezemmel formás, imádott fenekét. Elképzelem, ahogy libabőrös lesz, mikor rajta csorog majd végig a hideg víz... - Szerintem én már elég tiszta vagyok! - Próbálkozom, miközben előrébb csúsztatom a kezem megkeresve az övéit és próbálom előre vonni őket a derekam köré, rásimítva tenyerem karjára, a bekötözött csuklójára és kicsit összekulcsolni ujjainkat. Addig sem mer újabb jeges vizet! - Szerinted... ha a Városban lennénk mindketten... miket csinálnánk? - Kérdezem aztán mosolyogva, mert hát effélét nem csinálnánk. Mármint de, csak a víz mennyisége lenne másabb. Meg ahogy én a Város melletti vízeséses kis tavat ismerem, a hőmérséklete is másabb lenne. Ugyanakkor kíváncsi is vagyok, Szöszi mit képzelne el kettőnknek? Egyáltalán mit lehet a Városban csinálni? Amikor én belülről utoljára láttam, akkor még csak az első épületek voltak kiépülőfélben.
*Ha a szemeim holdnyira kerekedtek a levéltépkedéstől, arra már a szám is eltátom, hogy szerinte én is tépkedni fogok. Meg is érdemli ezek után, hogy összenyomjam az arcát, de elég nehéz, tekintve, hogy vigyorog. Fájdalmat nem akarok okozni neki, ezért nem is igyekszem nagyon, de kiérdemli újra a Barbár nevet. * -Kizárt. *Adom meg gondolkodás nélkül a választ a feltett kérdésre. Nem hiszem, hogy az ölelgetésnek ilyen gyökerestől való változás lenne az eredménye, még a csókoknak sem. Legfeljebb azt váltja ki belőlem, hogy minden izmom érezhetően elernyed a karjában és apró sóhajok szállnak fel ajkaimról. A meggyőzősédem nem változik. * -Ezzel nem veszel rá a levéltépkedésre, másra igen, de arra nem. *Susogom somolyogva és élvezve a bőrömre hintett forró, ám annál apróbb csókokat, melyek még másodpercekkel később is érezhetők, miután ajkai már távolabb vannak. S ennek bizonyítására közlöm, hogy ágy vagy nem ágy, tőlem nem szabadul, mert végül is mindegy hol, de jobb a karjaiban szorosan ölelve, semmint tőle távol dideregve magányosan. Gyengéden letámadom én is a nyakát, ahol a legfinomabb a bőre és elégedetten vágom elképzelt zsebemre torokhangú morgását. Azonban az idillt némi csiklandozás akasztja meg és bár nincs a terveim között a szaladgálás, főleg a korábbi baelsetünk fényében, azért még megfenyegetem vele. El is érem a kívánt eredményt, mert a vékony kis levél után már a kezeit érzem magamon ismét és egyszerűen imádom. Nincs nagy lapátkeze, mégis úgy érzem az egész tenyere elér mindenhova. Azonban csak a kezei fogadnak szót, a szája ellentmond annak, amivel kényeztet, de az ő fenyegetése halk gurgulázó nevetést csal ki belőlem, kissé hátrahajolok a fejemmel, hogy lássam az arcát, ő meg az én mosolyomat és cinkos, „mindenben benne vagyok” pillantásomat.* -Nosza. Nem győzöm kivárni. Ezek szerint legközelebb eljutunk az ágyig? *Ismét a Tywinnától kölcsönkapott szobára utalok és az ott zajló eseményekre, melyeknek főszereplője inkább az ajtó volt, sajnos túlságosan is. A perdaiak igazán készíthettek volna vastagabb, a hangokat nem áteresztő ajtókat is, főleg egy olyan helyre, ahol egymástól különböző vendégek szállnak meg. Ennek és a korábbi csiklandozásomnak folyományaként az én ujjaim is elindulnak Vadember derekán, hogy nevetést és más furcsa mozgást csikarjak ki belőle, de nem sikerül. Nagyon tartja magát, bár érzem ahogy a hasához közeledem, hogy a izmok megfeszülnek, meg-megrándulnak, de az nem ugyanaz, mintha el is hajolna a kezemtől és felnevetne. Csalódásomra rátéve még egy lapáttal, lebiggyesztem az alsó ajkamat, mert igazán nem szép tőle, hogy megtagadott tőlem egy ilyen apró sikerélményt. A csókja azonban mindent felülír, és nem tudom palástolni, pedig nem jó ez. Ne higgye, hogy egy csókkal majd mindent elrendez a jövőben, mert bár lenne rá bőven lehetősége, hiszen ahogy ismerem, katonásan lépked ezen a téren; egy pimaszság, egy szemtelen önelégült vigyor, ahogy a lábaikat teszik egymás után. Bal, jobb, bal, jobb. Az édes bosszúról azonban nem teszek le, csak későbbre halasztom, és igazán nem jut eszembe még akkor, amikor az egymás fürdetésének lehetőségét felvetem. Tényleg csak egy kis romantikára vágyom, de pimaszság terén tanultam már tőle annyit, hogy én is olyat tudjak mondani, amire eltátja a száját. Az én ajkaim széles mosolyra húzódnak és egy lágy nevetés is legördül róluk, miután kiakad a Vénember megszólításra. * -Nem állok meg és jobban teszed ha te sem. Gyere már. *Fel sem kell húznom, bár az elválásunk belekerül pár csókba, nem adom magam könnyedén. Szavaira már nem pirulok el, inkább körülnézek, mikor egy „másik” meztelen tündér jelenlétéről beszél. * -Ó, tényleg? Hol? *Majd elmosolyodom, jelezve, hogy értettem a célzást, a bókot és köszönöm szépen.* -Gondolod, hogy sikerül megfiatalítanom téged? Akkor jobb ha nem járunk ide túl sokszor, mert a végén még gyerekké fiatalodsz. Pedig szép hely, kellőképpen néptelen és még egy ágy is beférne ide. *Jelentőségteljesen nézek rá, mielőtt még a háta mögé lépnék, abszolút hátsó szándék nélkül. El tudnám képzelni, hogy minden szabadidőnket itt töltsük egymás karjaiban, és ha ehhez még egy hevenyészett ágy is lenne, egy olyan amit magunk készítenénk, ha nem is levelekből…elégedett lennék. De inkább a fürdetésre koncentrálok, halkan kuncogva méltatlankodásán, amivel a háta mögé kerülésemre felel, és két tenyerembe vett vízzel a hátát locsolom le. Ahogy a víz éri a bőrét, látom, hogy nem volt jó ötlet, de igyekszem felmelegíteni a csókjaimmal és azzal, hogy hozzásimulok. Ez utóbbi rám is hatással van, érzem a víz hidegét és összerándulok kicsit, de nem engedem el. A játék tovább folyik akárcsak a víz, mikor a fenekére fogok rá, viszonozza, bár neki nehézkesebb, mert hátrafelé kell nyúlnia, de végül megoldja. Az is segít, hogy amennyire csak tudok, hozzásimulok. * -Hmmmm….ennyitől még nem leszel tiszta. Hideg a víz? *Nevetésem tarkítja pimasz kérdésemet, és nem tudom nem észrevenni, hogy mi a szándéka azzal, hogy összefonja a kezeimet a sajátjaival. Cserébe, bár ez nem büntetés, néhány elkószált vízcseppet nyalok le a hátáról. Kuncogásomat a kérdése némítja el, nem számítottam ilyen kérdésre, tulajdonképpen soha, de főleg nem most és itt. Nem mondom, hogy nem képzeltem el, mert magamnak is hazudnék, de talán Vadember számára már túlgondolás lenne és árulkodna arról, mit érzek iránta. A csend nem nyúlik kínosra, de felfedezhető némi hezitálás. * -Nem tudom. Te mit szeretnél csinálni? Ott a tó, fürödhetnénk benne, vagy kimehetnénk a gyümölcsösbe uzsonnázni, elmehetnénk a vízeséshez, bár oda már csak kísérettel. A Városban nincsenek ilyen izgalmas, titkos helyek, viszont van ágy a kabinokban. *Valójában, a képzelgéseim Vademberrel kapcsolatban, a Várostól messze mutatnak. Inkább azon túl, ahol nincs őrség, nincs kancellária, nincsenek szabályok és törvények, csak szabadság, és lombkunyhó, a természet gazdagsága, csillagos ég. *
Felnevetek a habozás legkisebb jele nélkül megadott válaszára, majd csak egyszer gyorsan, mosolyogva megemelem a szemöldökeimet, amolyan meglátjuk üzenet-jelleggel. A csókokat nem csak meggyőzési szándékkal adom, de ha van ilyen hatása, nos, nem fogok panaszkodni. - Nem? Biztos? Akkor adok még párat, hátha csak kevés volt! - Mosolyodom el és még néhány csókkal megkínálom őt, nem csak ajkait, hanem arcát is, füle tövét is. De ha már levéltépkedésről van szó... - Apropó a levéltépkedős-fogadásunk, emlékszel rá? Meghosszabbítsuk három hónappal? Vagy szerinted az aratási ünnepségig még tudsz nyerni? - Teszem fel úgy a kérdést, mintha nem nekem lenne nagyobb szükségem plusz időnyerésre a dolgok jelen állása szerint. Nem is csoda, télen ugye nem tudtam puhítani őt, hogy szedjen virágokat. A következő találkát át kell gondolnom: mindenképpen virágos rétre kell tervezni. Itt a korábban gurulás és csúszás által letört gallyakon és leveleken kívül nagyon nincs mit tépni, esetleg még a víz partján a kövekről lehetne mohát felszedni, csak minek? Legfeljebb csak mohaágyért csinálnánk meg, de a fél napunk rámenne, mire elegendő mennyiséget összeszednénk. Szóval kell a virágos mező. Ezen tervekkel ellentétben szóban viszont más hangzik el, rendes ágyról fantáziálunk, ahonnan aztán nem hagyom menekülni sem, ha mégis megtenné, előrevetítem, hogy miként fogom rendes barbárhoz illően visszacipelni őt. Biztos vagyok benne, hogy akkor is ilyen édesen fog nevetni, mint most, legfeljebb hozzá rendes elrabolt hölgyhöz illően ellenkezve megpaskolja kicsit a hátam vagy a fenekem a vállamon lógva. - Ígérem, ha egy közelébe jutunk, nem hagyjuk érintetlenül! - Azt nem merem megígérni, hogy legközelebbre már kerítek ágyat. Nem vagyok biztos benne, hogy Shiennel asztalainál kellene nekünk találkozni és elég nehéz lenne összehozni a találkát úgy, hogy Tywinna éppen szabadnapos legyen vagy az egyik titkos hozzávalót vadássza a vadonban. Az sem volt jó ötlet, hogy ennyire nyíltan az orra előtt enyelegtünk, de a háta mögött sem tenném. Quinlah is kiesik, Aliyah-t meg se kérdezem, hogy van-e vendégszobája, de ezen most nem agyalok, ráérek akkor, mikor Szöszi nincs velem. Mármint fizikailag, mert a gondolataim igen gyakran nála járnak felidézve csodás alakját, gyönyörű arcát, selymes haja érintését, kellemes hangját és a szavait, enyémekre adott reakcióit. Mellé fogom tenni a csikizés elől menekülőset is és azt a csalódottat is, amellyel kifejezte, hogy nem sikerült visszacsikiznie. Már ezért megérte kibírnom! És az az alsó ajkacska olyan csábító, nem is tudom megállni csók nélkül. Meg még néhány nélkül, mikor kiderül, hogy fel kellene állni a földről, pedig úgy tetszett, ahogy az ölemben volt! De hát fel kell kelnem, mert jó érzékkel piszkálja meg férfiúi hiúságomat, mégsem hagyhatom, hogy a vénember kifejezés rajtam ragadjon. - Hááát... - Kezdek bele és hagyom befejezetlenül, még egyszer mosolygós és jelentőségteljes végigmérésben részesítve őt, elvégre annyira tetszik, hogy szívesen legeltetem rajta a szemeimet, minden alkalmat megragadva rá, akárcsak egy csókra. A vízbe tocsogva bele aztán a folytatásra halkan felnevetek. - Hajaj, én gyerekként? Képzeld el, hogy mostanra megkomolyodtam és rendesen viselkedek. Gondolhatod, milyen voltam mini-barbárként! - Jegyzem meg még mindig vigyorogva. - Nem rossz, nem rossz a hely. De nekünk nem inkább egy fát kellene vadásznunk? - Nézek körbe röviden, majd vissza rá most én hasonló jelentőségteljes üzengetéssel. Mindenesetre amíg ő mögém ér és vizet merít a kezébe, eljátszom a gondolattal, hogy miként lehetne itt ideiglenes szállást létrehozni? Ami még ellen is áll az esőnek, viharnak, amikor nem vagyunk itt. Vagy itt vagyunk és akkor azért ne csorogjon be a hideg víz. Az olyan hideg, mint ami most a hátamon csorog végig Szöszi jóvoltából. Még jobban is esik utána a hozzám simulása, mint egyébként. - Majd mindjárt megmondhatod te! Ha én már tiszta vagyok, te jössz! - Nézek hátra vállaim felett rá, amennyire tudok, de a pimasz fenyegetésem ettől még hangomból kiérezhető, hogy nem látja a mosolyomat hozzá. Egyébként nem lenne vészes a víz hűvöse, ha egy mozdulattal nyakig lehetne merülni benne. Hirtelen sokk, de utána már megszokná az ember. - Segítség! Nem is vízi tündér, hanem szirén, meg fog enni! - Kuncogom az első meglepettség után, hogy vízcseppeket kapdos le nyelve hegyével rólam... és az agyam eldobom, hogy mindegy mit csinál, szexinek találom! Meg kell köszörülnöm kicsit a torkomat, hogy koncentráljak és ne akarjak most rögtön megfordulni és újra úgy húzni magamhoz őt, amilyen forrón öleltük egymást nemrég a parton. Kérdésem viszont meglepett csenddel találkozik, már éppen fordulnék meg emiatt, hogy megnézzem, megkérdezzem, minden oké-e, mikor belekezd Szöszi. Ööö oké, ne agyald túl Alec, csak átgondolta a választ, azért volt a csend. Bizonyára. Nem? De. De? Hm. Az viszont feltűnt, hogy minden program a falakon kívülre lett helyezve - talán mégis szívesen jönne el onnan? -, egyet kivéve. Az ágy újbóli említésére felnevetek. - Öröm hallani! Már kezdtem attól félni, hogy azért vágysz egy ágyra, mert nem adnak a Városban! - Pimaszkodom egy kicsit vele, közben egyik ujjainknál összekulcsolt kezét számhoz emelem és egy csókot hintek rá. - Én mit csinálnék? Ezeken kívül, nossss, ha a beosztásom engedné, akkor ott sertepertélnék a műszakod végén az üvegháznál. Ott dolgozol többnyire, nem? Vinnék virágot, ha esetleg odabent kevés lenne. - Vigyorodom el és nem kell belefűznöm a mondatba, milyen virág lenne az, úgy is tudja, hogy "tépett". - Aztán elhívnálak egy italra, hogy kiengeszteljelek. Vagy vacsorázni! Úgy tudom, van már étterem! - Úgy rémlik, mesélte az egyik nemrég hozzánk csatlakozott ellenálló. Közben elengedem a kezeit és próbálok megfordulni, derekánál karolva őt át. - Mehetnénk bulizni, táncolni is és filmezhetünk is! Kizárólag nálam, házimozi! A jó filmeket úgy is csak kerülőúton lehet beszerezni, a kancellári mozi csak arra jó, hogy a hátsó sorban a sötétben csókolózzon az ember, de azt meg máshol is lehet, ahol van ágy például! - Egyik kezem a derekától az arcához emelem és a füle mögé tűzök egy aranyszín tincset. - És... nem tudom... - Suttogom, homlokomat homlokának döntöm. Nem is tudom, hogy e képzeletbeli programtervvel kinek a szívét is sikerült jobban megfájdítani? Az övét vagy az enyémet? Talán mégsem volt olyan jó ötlet megkérdezni, ugyanakkor kezd körvonalazódni az érzés miatta, hogy ez az egész lehetne egy cél is. Homályos még az egész, csak azt kezdem élesebben látni, hogy ezt akarom. - Egyszer talán össze is jön, Szöszmösz. Valahol... - A felsoroltak javát végülis tudjuk máshol is csinálni, ki nem mondottan a Rebelliumban is, hiszen a Városhoz azt hiszem mindketten csak a szeretteink miatt ragaszkodnánk. - Bocs, hogy szóba hoztam... Csak... néha elképzelem, milyen lenne, ha nem lennénk hivatalosan ellenségek. - Vajon akkor is észrevettük volna egymást? Akkor is ennyit gondolnék rá és várnám a találkozást, ha nem lenne a tiltottság izgalma? Akkor is szórakoztatná barbárságom?
-Mindig kevés, de levéltépkedésre nem használ. *Válaszolom nevetve, mielőtt belesóhajtanék a szavaimba. Csókjai ismét olyan helyeken érnek el, melyek kiváltképp érzékenyek és élvezem azt a finom kis bizsergést, melyet maguk után hagynak ajkai. Nem csoda, hogy eszembe sem jut milyen fogadást kötöttünk annak idején, hiszen még egy fájdalmas tél is közbeszólt, nélküle. Ő azonban mindenre emlékszik, mint a növénytan tanárom. Felnézek rá, némi csodálkozás is csillog a szemeimben és elnyílnak ajkaim, végül megrázom a fejem.* -Hogy te mikre emlékszel! Nem hiszem, hogy szükség lenne hosszabbításra, nyerni fogok így is. *Magabiztosságom azonban csak a felszínen ragad meg, a lelkemben biztosan tudom, hogy egy olyan makacs férfi, mint Vadember, még ha rá is vehető arra amiben fogadtunk, csak a határidő lejárta után lesz oly szíves megadni magát. Ez a harc azonban feltüzel és remélem lesz alkalmam arra, hogy lebeszéljem az esztelen virágtépkedésről, másrészt az ellenkezőjére is rá kell vegyem, mégpedig a virágültetésre. Nos, kissé nehéz helyzetben vagyok, mert az őröket is ki kell játszani valahogy, az idő pedig nem a mi kezünkre dolgozik. Nem adom fel, legalább lesz még egy dolog amit tervezhetek amikor egymástól távol vagyunk. A tervezés azonban itt nem áll meg, az én Vademberem továbbszövi az ágy iránti vágyamat és olyat mond ami nevetést csal ki belőlem, de mást is. Lelkendezve várom, hogy megvalósuljon és el is képzelem ahogy a vállára dob akár egy perdai a gabonás zsákot, majd az ágyon végzem. Na igen, hevességünk nem ismer határokat, csak egy kis lendületet kell vennie az ajtótól és teljesül a vágyam. * -Helyes! *Bólintok rá egyből nehogy meggondolja magát, bár még nagyon messze vagyunk ettől a kalandtól. Tekintve, hogy meg van kötve a kezünk és most már Tywinnához se nagyon mehetünk ha jót akarunk magunknak, nehéz lesz kivitelezni. Lehet tényleg kell kerítenünk egy ágyat és hozzá egy kunyhót is magunknak, ahova elszökhetünk kettesben. Csikizéssel próbálom rávenni arra, hogy megmozduljon de nem sikerül, pedig a kicsiny patakra tekintve vannak még ötleteim hogyan dobhatnánk fel ezt a mai napot, de galád módon kibírja. Sebaj, csókot kapok engesztelésül, ám nem adom fel elhatározásomat miszerint itt és most megfürdetem. Végre sikerül felhúznom, noha sok erőt nem kellett belefektetnem, de kezét nem engedve már a patakocska felé veszem az irányt. Bókjára úgy teszek, mintha nem értetem volna, de engem végigmérő éhes pillantása nem hagy kétséget afelől, hogy tündérré léptetett elő. Vicces szavaimat tovább fűszerezi, olyannyira, hogy tényleg elképzelem mikor gyerekként a Dominium kertjében leveleket tépkedett, anyukájával a sarkában. * -Mini barbár? Igen, el tudom képzelni, és anyukád biztosan kergetett mikor észrevette, hogy mit tettél. *Nevetek fel, majd` a könnyem csordul s aztán eszembe is jut valami.* -Várj csak, _az_ te voltál? Egyszer valaki összetaposta a virágokat a kertben és marokszám voltak a talajon letépett levelek. Te már akkor is? *Megdöbbenve nyílnak el ajkaim, holott ilyesmi nem fordult elő soha, hiszen az egyetlen hely a Kert volt, ami a Dominiumra felszállókat még emlékeztette az otthonukra és ezt adták át a gyerekeiknek és unokáiknak is. Mindenki vigyázott rá. Ez a hely azonban nem a Dominiumon van, ez az igazi természet és nagyon imádom, főleg, hogy háborítatlanul megoszthatom Vademberrel, arról nem is beszélve, hogy kellőképpen tágas és már látom is az ágyunk helyet a sarokban. * -Azt majd később, egyelőre érjük be ezzel. *Örülök, hogy nem felejtette el a jövőre vonatkozó terveinket, melyeket azzal az indokkal tagadtunk le, hogy nem tervezünk. Persze minden második mondatunk a jövőről szól, de elsiklunk a tény mellett. Közben már neki is láttam a fürdetésnek, nem éppen humánus módon, a hideg víz érdekes táncra készteti Vadembert, ami miatt a hőmérsékletéről érdeklődöm. * -Nem is olyan hideg. *nem ijedek meg a fenyegetésétől, egyelőre úgy sem mozdul és úgy gondolom túl fogom élni ha hideg vízzel lelocsol, másrészt remek játék ez, ami további nevetésre ad okot. A víz hidegét úgy igyekszem kompenzálni, hogy szorosan hozzádörgölőzöm, majd néhány cseppet egyszerűen lenyalok a hátáról. Hangos nevetésemet a barlang remek akusztikával rendelkező falai verik vissza és már kész is vagyok a válasszal.- -Nyaminyami! *nem tudom mi következett volna ezután, vadember úgy dönt, hogy elhalasztja a fürdetésemet és érdekes, meglepő kérdést tesz fel. Váratlanul ér és a csendet érzékelhető hezitálás tölti ki. Egyetlen szavam sem hazugság, még sem azt mondom amit szeretnék, ami a szívemben, lelkemben és a képzeletemben él. Remélem sikerrel toltam félre a gyanúját ha volt és inkább visszakérdezek. Hogy ő mit csinálna szívesen, bár egyik válasz sem reális, nem tudom, hogy miként gondolta. Úgy, hogy el sem kellett mennie a Városból s akkor talán esélyesen össze sem találkozunk, vagy egy pillantást sem vet rám ha mégis, hiszen nem keveredtünk volna olyan helyzetbe, mint ott a lugasban. Vagy a visszatérése után hogyan élnénk a Városban és mi lenne a kedvenc időtöltésünk. Lenne egyáltalán olyan, hogy visszatér? Jelenlegi helyzetünk alapján nem sok reményt látok rá. * -De adnak, csak abban nem vagy benne. *Vadembernek viszont kész tervei vannak, mintha már előre tudná, hogy mikor és hogyan lesz újból városlakó és bár nem nagyon hiszek benne, jó érzés, hogy velem tervez. Azonban még így is nevetnem kell, mert kihallom a hangjából pontosan mire is gondolt.* -Természetesen kaspóba ültetett virágról beszélsz ugye? Ugye?! *Szóismétlésem nem véletlen, és nem is igazán kérdezem hanem határozottan kijelentem, mire kell gondolnia. A további képzelgések már sokkal konlrétabbak….de nem tudom elképzelni, hogy megfésülve, borotválkozva, vasalt ingben ott ül a tóparti étterem teraszán. * -Van étterem, a tó partján van a terasza. *Felnézek rá mikor megfordul és szemből ölel magához, arcomon mosolyt láthat, ami még az elképzelhetetlen kép nyomát hordozza magában. * -Film? Jól hangzik és közben csemegézhetnénk is valamit…..igen, az ágyban. Látom fejlődsz. *Jegyzem meg pimaszul az ágy emlegetésére lelkendezve, ám a mosolyom gyorsabban hervad el mint egy virág. Ahogy homlokomhoz dől és hangja elhalkul, érzem lelke hangulatának változását és tudom, mi suhanhatott át rajta. Mindez csak egy játék, egy fájdalmas játék, elképzelni azt, ami jelenleg nagyon lehetetlennek tűnik. Kezemet az arcára simítom és megcsókolom, ajkairól igyekszem lecsenni a szomorúságot, hogy helyét valami más vegye át. * -Egyszer talán. Én remélem….de addig jó nekem így is. *A lényeg, hogy együtt legyünk és ezeknek a találkozóknak a tervezésével egyre kreatívabbak leszünk, ha eléggé akarjuk, bármit megvalósíthatunk. * -Nem kell bocsánatot kérned. Nekem már az is elég, hogy elképzeled, és nem vagyok az ellenséged. Nekem is eszembe jutott néha. Vajon megismerkedtünk volna? Én hiszem, hogy igen, egyszer csak a raktárak mögé tébláboltál volna, hogy eltaposd az ecseteimet és kiborítsd a kék festékemet. Ugyanúgy lehordtalak volna, mint akkor és kész az ismerkedés. Figyelj! Megbeszéltük, hogy nem tervezünk semmit a jövőre, mindig csak egy lépést. Most beszéljük meg, hogy nem képzelgünk olyasmiről, amiről nem tudjuk, hogy valóra válik-e. Ha tudunk így boldogok lenni, akkor minek mást tervezni, nem igaz? *A szemeibe nézek, már mindkét tenyerem az arcán pihen és magamhoz húzom. Ajkaim az övéire tapadnak szavaim megpecsételéseként, s leginkább a boldogság hangulatát idézi, nem pedig azt ami nem vált valóra. *
- Nem? Mmm, és mi használna szerinted? - Hajolok közelebb még pár csókra, melyekkel elvándorlok a nyaka felé is, de ha ez még mindig kevés lesz, rútul abba is hagyom, habár ezzel magamat éppúgy büntetem. Biztos, ami biztos, messzire azért nem húzódom el. - Fogadást sosem felejtek el! - Jegyzem meg aprókat bólogatva hozzá megerősítésképpen, és mosolyom vigyorrá szélesedik, mikor nem kér Szöszi hosszabbítást. - Jól van, szépséges és elbizakodott ellenfelem, majd meglátjuk október elején! - Egy ajkaira adott puszival nyomok újabb pecsétet a fogadásunkra és kíváncsian várom, mivel és mikor fog engem rávenni, hogy ne tépjek levelet, virágot. Igazság szerint nekem van a könnyebb dolgom a fordítottjára, csak ezt ő még nem tudja, hogy a megfelelő alkalomra lesek. Lehet az most jön el, lehet később, de abban biztos vagyok, hogy a határidőig sort tudunk keríteni rá. Sokkal könnyebben jutunk dűlőre az ágy dolgában, amelyet megszavazunk és menekülése esetére kilátásba helyezem, hogy előszedem barbár énemet és vállamra kapva cipelem őt oda vissza. Nem kell kimondani, hogy tudja, nem lesz rossz sora ott aztán, gyors és határozott helyeslése is mutatja, hogy ezzel tisztában van, én mosolygok rajta, várván ezt az alkalmat is. De addig is abból élünk, amink van, jelen esetben egy kis patakocska, amit fürdővé avanzsálunk át valahogyan, leginkább Szöszi tudja hogyan, őt pedig tündérré nevezem ki, de azt nem tartom jó ötletnek, hogy túlfiatalítson engem. Mostanra egész megkomolyodtam, a mini barbár énemet igazán nem akarhatja. - Volt ilyen, épp csak járni tudtam. - Bólogatok mosolyogva, míg Szöszi nevet, hogy könnyezni kezd tőle, így legalább talán nem látja a mosoly keserédességét, talán a hangomból sem tűnik ki. Talán. Aztán felkapom a fejemet kirázva magamat az előbbi állapotból, mikor eszébe jut valami Szöszinek. - Iiigen, az én volt... miii?! Ja, nem, az nem én. - Már előre rábólintottam, hogy én voltam az a pernahajder, mikor leesett mit is mondott Szöszi bűnténynek, na az viszont nem én voltam, de nem gyanakszom, hogy ezt csak most találta ki. - De az, akit egy jó időre kitiltottak a Kertből, mert felmászott a fákra és az őrök meg egy szőke botanikus nő elől menekülve a kis tóba esett letörve valamelyik fa ágát és kilapítva némi sást vagy mit, na! Na az én voltam. - Vallom be, vagy inkább dicsekedem el vele, mert ábrázatomon még a felém igen nagy jóindulattal viseltető Szöszi sem találná nyomát a megbánásnak. Mini barbár voltam, én szóltam előre! Azon kuncogok, hogy most nem vadászunk fát, de azon már kevésbé, hogy a hideg vízzel engem gyötör. Nem volna vészes, de a felhevült testünkre az, a hát meg szerintem amúgy is kényes erre. Mindenesetre férfias virtusból igyekszem tartani magam és húzni az időt, míg megszokom. Mosolygok a nevetésén, ahogy visszhangozzák a sziklafalak, emlékeimbe zárom, majd hozzávegyül az enyém is, mikor a nyaminyami-t mondja. Olyan édes, hogy én fogom mindjárt megenni őt! Vajon milyen lenne, ha ez mindennapos lehetne? Ha nem kellene bujdosni, titkolózni, hazudni? Ezen gondolat mentén haladva teszem fel a kérdésemet neki, bónusz, hogy ezzel a további hideg vizet is el tudom kerülni, legalábbis egy ideig biztos. - Botrány! Hogy mondhatja így Evans kancellár, hogy a népjólétért felel? Mondjon le! - Jelentem ki mosolyogva, jó lázadó módjára az óhajt, mikor Szöszi közli, hogy ágy jár a Városban természetesen alanyi jogon, csak én nem vagyok benne. Egyébként jól esnek a szavai, ezt egy csókkal is tudatom vele, mielőtt én is megfelelnék a kérdésre. Visszakérdezésére a már jól ismert zsivány mosoly ül ki a képemre. - Hogyne, amennyiben a kaspó vázát jelent, az ültetés meg vázába tételt. - Bólogatok, mintha ugyanarról beszélnénk, nem két különböző dologról. Majd mesélem tovább, hogy a félreértés kiderülése után mivel engesztelném ki, mert hát kettőnk mentalitása nem változna. - Tóparti étterem? Szuper! - Vajon drága hely, mint fent a panoráma étterem? Az viszont meglep, hogy nem ellenzi a kalóz eredetű filmek nézését. Lám-lám, mégse annyira jó kislány, mint elsőre látszik! De hát végülis ellenálló szeretőt tart... - Jó tanárom van, szóval igen, ágy. Meg sötétíthető üvegű nagy ablakok. - Pimaszkodok vissza vigyorogva, hogy ha ő így, én sem maradok el. Vagy mégis, mert eszembe jut, hogy sosem lesz nekem olyan nagy ablakom, sosem fogok a Városban élni, sosem térhetek vissza. Ellenálló vagyok, és bízom az Ellenállás győzelmében, de igazából nem hiszek benne. Szöszi meg aligha csatlakozna hozzánk. Miért is jönne? Csak mert legalább ágyunk van? Áh... És ha nem kellett volna eljönnöm, akkor is észrevettük volna egymást? Tolerálná a hülyeségeimet? Elbizonytalanodom és kissé el is szomorodom, mert a múltba nem tudok visszamenni, hogy változtassak a jelenemen, ugyanakkor a jövő nem túl fényes és paradox módon nem úgy néz ki, hogy azon érdemben tudnék változtatni. Szomorúságom, keserűségem kiül arcomra, melyről Szöszi finom ujjaival ügyesen simítja le és csókja édesen csal kis mosolyt szám sarkába. Hallgatom őt továbbra is átkarolva tartva és az a mosoly kezd egyre határozottabb és szélesebb lenni, azon meg már halkan fel is nevetek és bólogatok rá, ahogy leírja találkozásunk egy lehetséges alternatíváját. Igazat kell adnom neki, ez valóban elég életszerű, ráadásul csak a helyszín változott meg mínusz négy kiütött katona van a leltárban, de az érdemi lényeg maradna: jól leszidna, aztán teával kínálna, megismerkednénk, én meg naná hogy nem hagynám ki a lehetőséget, hogy csapni kezdjem a szelet egy ilyen gyönyörűségnek! Mondjuk kevésbé tudtam volna lenyűgözni olyan különleges tóparti kiruccanással, de biztos lett volna más lehetőség és nem került volna messzebbre az a bizonyos első csók sem. Csókjai édessége mit sem veszített az eltelt idő alatt, mi több, egyre finomabb, amit nem tudom, hogyan csinál, de nem lehet betelni vele. Egyik kezem közben derekáról lejjebb csúszik, formás fenekére simul rá tenyerem. A hosszú csókot apró kis csókocskákban fejezem be és már a korábbról ismerős zsivány Vadember néz újra rá. Ugyan szavaimból nem ez derül ki, de tekintetemben azért egyértelműen látni a hálát is. - Azért ez nehéz kérés volt most tőled. Tudod mennyiszer elképzeltem már, hogy szedsz egy csokor virágot? - Incselkedem vele és mielőtt rendesen felháborodhatna, már folytatom is. - Vagy hogy felkaplak a tó mellett és ezt csinálom majd? - Szavaim közben fenekére simult kezem még egy picit lejjebb megy, feneke alá, hogy így tudjam őt felkapni a mondottaknak megfelelően, hátán lévő kezem tartja őt meg és egyúttal döntöm is, hogy azt a csinos feneket és hátat lógassam bele a kis patakocska hideg vizünkbe. Kezei úgy is az arcomnál voltak, lehet a nyakamba kapaszkodni és kíváncsi vagyok, nevetni fog-e vagy sikítani és menekülni próbálni?
-Semmi! *Talán kegyelemdöfés ez, ha a fogadásunkra érteném, mert levéltépkedésre nem fog rávenni, az viszont csak ezután kerül terítékre. Néhány vérpezsdítő csók után, amit a válaszom szakít félbe. Méltatlankodom is, mielőtt meglepődnék a memóriáján, de aztán már el is hessegetem a hosszabbítás kegyét. Bár csak szavaimban vagyok elbizakodott, valahogy sejtem, hogy ezt a fogadást nem nyerem meg. A baj csak az, hogy nem emlékszem mit is „fizet” a vesztes. * -Meglátjuk. S ha már ilyen jól emlékszel, mi is a vesztes büntetése? Csak, hogy jobban legyek motiválva. *Nem árt tudni és tényleg motiválna, főleg ha azt beszéltük meg, hogy akkor nekem kell virágot tépkednem. Van amiben viszont teljes az egyetértés köztünk, mégpedig az ágy kérdése. Be kell szereznünk egy titkos ágyat egy titkos helyre, míg mások ellentétei feszülnek köztünk. S persze, hogy tetszik a lefestett jövő, a barbár énje, főleg ha nem az ecseteimen éli ki azt. Kiderül, hogy már kicsi korában is barbár volt, nem mintha kétségeim lettek volna efelől, minden bizonnyal égetnivaló kölyök volt és már ez a gondolat is mosolyt csal az arcomra. Az anyukájának nehéz dolga lehetett vele és ezt a gondolatomat hangosan ki is mondom, nem számítva arra, hogy valamibe beletenyerelek. Nevetek, majd` a könnyem csorog, és már ajkaimon van a kitalált történet, de látom, hogy valami nem kerek. Épp elcsípem még azt amikor felkapja a fejét és látom elsuhanni a sötét árnyat. A nevetésem csitul és valamennyit komolyodom is, de a válasza eltereli kis időre a kérdést ami fellobbant bennem. Elmémben kutatok a történet után amit magáról mesélt, de nem emlékszem ilyesmire, a szőke botanikus nő viszont akár az én anyukám is lehetett. Majd rákérdezek nála, ha hazaértem, de most egy kis csavarral vezetem fel azt ami engem érdekel. Bár megnevettetett azzal mennyire „rossz” gyerek volt, anyukám szerint nincs rossz gyerek csak eleven, mikor megszólalok már csak halvány mosolyt láthat az arcomon. * -És anyukád mit szólt hozzá? *Figyelem, hogy most is elszomorodik-e, de a választ nem várom meg.* -Az előbb elszomorodtál, elkomolyodtál. Miért? Csak egy pillanat volt, de észrevettem. *Nem sokat tudok a családjáról, nem mesélt róluk, eddig a húgáról beszélt a legtöbbet és gondolom nagyon közel is állnak egymáshoz, de mást nem nagyon osztott meg velem én meg nem kérdeztem. Végül aztán csak eljutunk a kis patakig, ahol igyekszem újra visszahozni a derűt és teszem ezt nem túlságosan humánus módon, jóllehet egy kis hideg vízbe nem fog belehalni. S még ezt is árnyalom azzal, hogy hozzábújok, hogy a testemmel melegítsem és némi erotikát is viszek bele a játékba azzal, hogy néhány vízcseppet lenyalok róla. Nevetés harsog a falak között, nem csak az enyém és örülök, hogy sikerült jó kedvre derítenem megint. Szeretem hallgatni a nevetését, ahogy szeretem nézni a mosolyát is, olyankor egészen megváltozik az arca, nem mintha anélkül ne lenne olyan a „szeme sem áll jól”-féle, de egészen kölykös olyankor. Kis csibész. Nem tudom hogyan jutott eszébe az amit aztán megkérdez tőlem. Sok mindent képzeltem már el vele, de valahogy egyik kép sem a Város falai közé született meg. Nem tudom miért. Nem bízom abban, hogy egyszer következmények nélkül visszatérhet, vagy inkább magamat képzelem el jobban távol a Várostól, a Dominiumtól és a kancelláriától….vagy egyszerűen csak békében és nyugodt körülmények között szeretnék élni vele, mint a perdaiak. Nem azt mondom ami az igazság, egy része az, de nem vallhatom be mindet, mert az talán elijesztené. Túl sok lenne neki. Az ágy azonban ismét szóba kerül, vele együtt Evans kancellár is. Felháborodásán nevetek, kézcsókján elérzékenyülök. Ez olyan fajta gesztus amit csak tőle kaptam, és képes belevinni érzelmet is, nem pusztán egy udvarias megnyilvánulás, hanem olyan értékkel bír számomra, mintha az ajkaimat csókolta volna. Tisztelet, amit csak egy férfi adhat a nőnek. Ez pedig okot ad arra, hogy visszakérdezzek, ő pedig mintha már tényleg sokszor elképzelte volna, gondolkodás nélkül válaszol. A virágoknál elakadok és erős késztetést érzek arra, hogy tisztázzam az ajándék virág állapotát. * -Ezek után nagyon ki kell majd engesztelned. *S persze tudta előre, hogyan fogok reagálni, vagy hogyan reagálnék és már az engeszteléssel folytatta. Borzasztó, hogy mindig fel akar bosszantani, de olyan édesen teszi ezt, hogy nem lehet rá haragudni, másrészt szerintem a felét nem gondolja komolyan. Remélem. Legalább a tépett virágokat nem, ugye? * -Igen, teraszt alakítottak ki, csodás a kilátás, de persze pont ezért drága is. *Sóhajtok, mert hát tényleg drága hely. Egyszer-kétszer kibírnám, nem szoktam nagyon magamra költeni, de rendszeresen nem tudnék én sem ott étkezni. A filmezés is tetszik, jó program, jóllehet amit eddig láttam nem túl sok és csak azt néztem ami engedélyezett volt, de nem vagyok ellenére annak, hogy ha megoldható, szabadon választhassak. Már csak kíváncsiságból is, vajon miért kerültek a kancellária tiltólistájára és ha már megtörtént, miért nem törölték végleg? A lényeg persze megint az ágy, már kuncogok valahányszor szóba kerül, mert lassan szállóige lesz ez kettőnk között, de a végén „elrontja” a pimaszságával. * -Ablakok! Minek? *Már megint kezdi. Erről is le kell szoktatnom, mint a virágtépkedésről. A mosoly azonban gyorsan eltűnik az arcáról és saját gondolataimat fejti ki szavakban. Mindazt, hogy ez most csak egy játék volt, de a valóság ennél sokkal szomorúbb, mert szinte lehetetlen. Csak az új nevemen mosolyodom el halványan aztán csókkal igyekszem elmosni mindazt a szomorúságot, amit a lehetetlennek tűnő jövő korbácsolt fel benne…és bennem is. Más irányba terelem a beszélgetést, bár ez is képzelgés, nem a jövőre vonatkozik, hanem egy alternatív múltra. Érzem ahogy karjaim között elernyed, megnyugszik és utána már ismét ugyanaz a csibész, mint korábban volt. A keze lassan lecsúszik meztelen fenekemre és fellobbantja bennem a vágyat, szavaival megint csak bosszant, de tudom, hogy ez csak terelés. Látom a szemeiben azt amit el akar rejteni, és én boldog vagyok, hogy sikerült kizökkentenem a szomorúságból, jóllehet én is ugyanazt éreztem. * -Ó, neee! Szép álom, neked, de csak álom marad. *Az igen, hogy szedek egy csokor virágot, az viszont nem, legalábbis remélem, hogy a jövőben újra részem lesz benne, hogy felkap a tó mellett és….ezt csinálja velem. Gyanútlanul nevetek fel és kapaszkodom meg a nyakában amikor felemel, még a dereka köré is fonom a lábaimat, és aztán mikor hátradönt, eszembe sem jut, hogy alattam a hideg vizű patak van. Arra gondolok, hogy most….de neeem. A vágyakozás rögtön elillan ahogy a bőrömet éri a víz és felsikkantok. * -Áúúúú, neneneneeeee! *Kezemmel aztán a hátát és a vállát csapkdom, miközben elátkozom.* -Te barbár gazember, te csaló szélhámos! Emelj fel azonnal, ez hideg! *És természetesen még jobban kapaszkodom belé a karjaimmal és a lábaimmal is, már csak azért is, hogy szorosabban hozzábújjak, ezáltal feljebb emelkedjek, hogy ne érjek bele a patakba. Hátam homorítom, egészen rátapadok.* -Elaltattad a gyanúmat a tervezgetéssel, közben egész idő alatt erre készültél, ugye? Te kis piszok! *S gondolva egyet, ha még nem emelt fel, ha még bír, akkor az egyik kezemmel próbálom elengedni és lenyúlni a patakba, hogy vizet fröcsköljek az arcába. Persze így rám is kerülni fog a hideg vízből, de megéri.*
- Szívtelen! - Jegyzem meg nyakára lehelve szavamat, ezzel válva el a finom bőrtől, mielőtt elhúzódnék hasonló szívtelenséggel. Na nem nagyon, éppen csak annyira, hogy ne folytassam megkezdett tevékenységemet, habár rá kellett jönnöm, nem egy díjnyertes ötlet ez a részemről, mert magammal is kiszúrtam. - Azt nem határoztuk meg. - Gondolkodom el egy kicsit, de nem rémlik, hogy a vesztesnek mondtunk volna bármit is. - A győztes kérhet a másiktól valamit-bármit. De ha a vesztes rész jobban motivál, kitalálhatunk arra is valamit. - Emelem meg a szemöldökeimet kérdőn, incselkedőn. Vajon még mindig magabiztos, hogy bevállal büntetést is, bízván abban, hogy úgy sem ő fog veszíteni? Én sosem voltam ellene a fogadásoknak, még ha sejtettem is előre, hogy nem fogok nyerni, attól még a móka az móka. Igaz, ez nagyobb koromra jellemző, kisfiúként csak szimplán rossz voltam és úgy csináltam meg a hülyeségeket. El is mesélek egy ilyen alkalmat elhessintve a keserédes korábbi emlékeket és sikerül is Szöszit megnevettetnem. - Ó, hát anya... - Kezdenék bele széles mosollyal, mert vicces emlék és ez már a pótanyukámhoz kapcsolódik, nem okoz komorságot. Ezt persze nem tudhatja Szöszi, mert rákérdez arra, amiről azt hittem, hogy sikeresen rejtettem el és most újra letörli a mosolyt az arcomról a gondolat. Édesanyám emléke. - Csak eszembe jutott az édesanyám. Aki nem ugyanaz, mint amikor anyát mondok. Édesanyám öt éves koromban váratlanul meghalt, később apa újranősült és bár azt gondoltam, hogy olyan igazi mesebeli boszorkányt kapok majd mostohának, szerencsére nem így lett, anya azonnal saját fiaként tekintett rám. Sokat segített feldolgozni... az egészet. - Beszéd közben egyik kezem azon a karján fut le végig, amelyet befásliztam a kendővel, önkéntelenül simítom meg. Halkan mesélek és valahogy inkább keltem most egy magába forduló fiú érzetét, mint a már megszokott laza, magabiztos, mások felé nyitott férfiét. Fel-felnézek Szöszi szemeibe a magam sötétjeivel, de többnyire másfelé, lefelé pillantok, a kendős kezét emelve meg finoman, fel sem fogva, hogy így teszek és azt nézem. - Apa másként gyászolt, fájdalmában eltüntetett mindent, ami rá emlékeztette. Ez a kendő volt édesanyám kedvence, és ezt ki tudtam menteni. Ostobaság, tudom, ragaszkodni hozzá, a minta is úgy megkopott már, ahogy édesanyám emléke is, sajnos alig emlékszem már rá. Csak néha villan be pár kép, mint mikor a botanikuskertben sétáltunk és szedett ki a bokrok alól elszáradt leveleket, hogy azokat szétmorzsolhassam... Khm, szóval ezért kértelek meg, hogy vigyázz a kendőre és ezért nem akartam azt zálogba adni. Viheted az összes ruhám helyette. - Vigyorodok el gyorsan a háttérbe szorítva a sebzett kisfiút, aki voltam és előtérbe kerül a zsivány férfi, akivé lettem. Aztán persze lehet, hogy Szöszi nem hagyja, hogy meztelen menjek egészen a Rebelliumig, és a ruháim helyett inkább engem visz most a patakba, ahol a hideg víz mellé némi forró erotika is jut ölelések, simítások, csókok, nyalintások képében és talán a korábbi emlékek felidézése is okozza, hogy hangosan kimondom a bennem megfogalmazódott kérdést: vajon milyen lenne, ha nem lennék ellenálló, hanem még mindig a Városban élhetnék? A megismerkedésünk felvázolt módja tetszik, erősen hajaz arra, ahogy az megtörtént idekint, éppen csak annyi a híja, hogy aligha lett volna ott okom megmotozni őt. Jól van, akkor sem az eszményi testén jártak a gondolataim, rejtett fegyvert kerestem, hiszen az a könnyed nyári ruhácska lehetett volna rafinált női darab is, mely ügyesen tereli a tekintetet a szemnek kedves idomokra és rejt el fegyvert. Aztán a magam részéről is megtoldom, hogy miket csinálnánk a megismerkedésünk követően, amiben természetesen a virág is benne van, természetesen vágott verzióban. Imádom, ahogy berzenkedik ennek a gondolatától! - Meglesz! Meglesz! - Bólogatok serényen, de vigyorogva a kiengesztelésre. Nagyon ki is fogom, bízza csak ide. Be is dobom, hogy elvinném vacsorázni is, főleg, ha annak az étteremnek tényleg olyan klassz kilátása van a tóra. - Meg piknikeznénk is. - Mosolyodom el rejtélyesen, mert lelki szemeim előtt megjelent, hogyan is valósítanám meg ezt a pikniket. Fel is jegyzem magamban, hogy egyszer erre sort kell keríteni, elvégre ezt nem muszáj a Városban csinálni, ezt lehet Elorak mellett is a tóparton. Kis szervezés kell hozzá, de nem lehetetlen. Fel is írtam! Ott még kuncogok, ahogy az ablakok említésén megint felháborodik, de rövid éltű mosoly lesz, mert eszembe jut, hogy mennyire távol vagyunk mindettől. Hogy hiába én voltam az, aki feltételként tűzte ki, hogy nem fogunk tervezni, mégis én vagyok az, aki magában tervez. Vagy ez inkább csak álom. És ez az, ami elszomorít, bocsánatot is kérek és Szöszi szavaiban és ölelésében némi megnyugvásra is lelek és újra ott lesz a mosoly az arcomon, ahogy incselkedek a virágszedéssel. - Hát soha rosszabb rémálmot neked! - Nevetek fel, ahogy közli, ez csak nekem álom, nekem szép. Mit fog szólni a másikra? Lehet kedvet kap ahhoz a virágszedéshez, mert ott még édesen készséges, amikor felkapom őt. Ahogy a lábaival is átölel hát nem hagy hidegen, mégis már döntöm lefelé hajolva vele, hogy háta, feneke formás íve érjen a vízbe. Belecseng a fülem abba a közeli sikkantásba, felnevetek ezen is és a csapkodáson is, az engem illetett szavakra nem különben, amire némi hintázásba is kezdek olyan módon, hogy kicsit felemelem őt ki a vízből, majd újra le a vízbe és kezdem elölről. Nehogy már ne szolgáljak rá a jelzőimre! És amúgy is imádom, ahogy hozzám simul. - Hideg lenne? Ez biztos? Most is? - Kérdezgetem, miközben bele-belemártogatom őt a hideg vízbe, ezzel akaratlanul elősegítve, hogy könnyedén elérje kezével is a vizet. Nem gyanakodtam, azt hittem újabb adag csapkodás miatt enged el, ehhez képest egy adag hideg víz repül a képembe, nyakamba és indul el lefelé csorogva, amit vigyorogva tűrök belül, kívül viszont... - Jajj! Elengedlek, elengedlek! - Kiáltom, játékból és természetesen direkt teszek úgy, mintha Szöszi eddig az elengedését kérte volna és nem a kiemelését, ezért el is engedem, tudván, hogy kapaszkodik ő kézzel-lábbal, meg tudja magát tartani. Gondolom. Ha nem, akkor gyorsabban kapok utána, ha igen, akkor is visszatérnek kezeim testéhez, nem tudok tartósan távol maradni. Főleg, hogy összeérő ölünknél érezheti, nem maradt hatás nélkül ez a fajta simulása sem. Fel is emelem Szöszit és már csókért hajolnék ajkaira - már ha ennyi galádság után kapnék én olyat - mikor észreveszek valamit megcsillanni a háta mögött a bokrok fölött elnézve és ha Szöszi hagyja, akkor ölemben-karjaimban tartva őt meg indulok el arra, semmit sem szólva egyelőre, miért is hagyjuk hátra a ruháinkat.
*Én vagyok a szívtelen, közben ő hagy csókok nélkül, na szép! Szemöldököm kérdőn emelkedik felfelé, hogy némán számon kérjem őt a paradoxon miatt, de aztán rátérek a fogadásunkra, pontosabban a vesztes fizetségére, mert hát tényleg motiválna egy s más. Nem emlékszem, arra sem amit ő mond, hogy nem volt ilyen megállapodás közöttünk, de felcsillannak a szemeim és már rázom is a fejem amikor belengeti nekem az új ötletét.* -Nem, nem. Fogadás után már nincs módosítás. *Bár a nyertes rész jól hangzik és lehet rajta gondolkodni, inkább lemondok róla, mert gyanítom, hogy elveszítem a fogadást. Nem vagyok olyan bátor, hogy bevállaljak bármit, ismerve Vadember pimaszságát, feltételezhetően a fizetség is hozzá méltón felháborítóan arcátlan lenne, és ezt a pillantásából előre látom. Sejtettem, hogy mindaz amivel most felnőtt korában engem megajándékoz, kellően megalapozott volt gyerekkorában, ebben meg is erősít és az elmesélt történet, még ha csak a fele is igaz, rá jellemző. Már akkor is a virágokkal harcolt. Azért ironikus, hogy pont velem, egy virágbolonddal, egy botanikussal került össze azok után, hogy egy másik üldözte őt a Kertben. Az egész történetben viszont van egy másik jelentőségteljes mozzanat, amire később rá is kérdezek. Mókás volt az egész és meg is nevettetett, ám rajta láttam, hogy közben elszomorodott az emléken és pont akkor amikor az anyukájáról kérdeztem. S persze beletenyereltem valami olyasmibe amiről nekem elképzelésem sem lehet, de osztozom a fájdalmán. * -Óóóhh! Sajnálom. *Szólok közbe akaratlanul mikor kiderül, hogy az édesanyja még gyerekkorában meghalt. Túl sok emléke nem lehet róla, gyerek volt még, nagyon kicsi gyerek. A legrosszabb a veszteségben, amikor az ember már a szerette arcára sem emlékszik, bármennyire is igyekszik, az emlék megkopik, elhalványul, s köddé válik. Kezem, az amelyiken nincs rajta a kendője, az arcához emelem és megsimogatom s igyekszem a tekintetét keresni, mely mindenhol mászkál, csak ott nem ahol kellene. Kénytelen vagyok követni és lepillantok a kezemre, melyen a kendőt az övé simogatja. Tudom mennyire odavolt érte és nem adta nekem, akkor azt gondoltam, hogy csak az arcát félti, nem akarja nekem megmutatni, később pedig nem is gondoltam vele. Most viszont nagyobb jelentőséget kap. Furcsa ilyennek látnom, egy gyámoltalan, elveszett kisfiú néz rám, arcvonásai is megváltoztak, bizonytalan és félszeg.* -Egyáltalán nem ostobaság. *Súgom egészen közel hajolva hozzá, félve, nehogy félbeszakítsam. Csak akkor mosolyodom el picit, amikor a másik anyjáról beszél, hogy ő milyen jó volt hozzá és mennyire nem ezt várta. Érdekes, hogy mennyi mindent tud kihozni az emberből az a világ amiben élünk. Vadember szerencsés, még akkor is ha nem annak érzi magát, a családja szereti és biztos háttér a számára, az új anyukája pedig áldás. Felemelt kezemen végigsimítok most a kendőn, óvatosan, finoman, Vadember anyukájának emlékén melynek értéke most tudatosul bennem igazán és sok mindenre ad magyarázatot. Elhúzom aztán a kezem, hogy átölelhessem szorosan, együtt érzőn s mikor elhúzódom tőle egy lágy puszit ejtek az arcára. Ám ő már a nevetés felé kacsintgat, a szomorú mégis szemtelen kisfiú már el is tűnik, de örülök, hogy ha csak néhány pillanatra is, láthattam, s ezért örökké hálás leszek. Kijelentésére viszont halkan felnevetek és játékosan megfenyegetem a mutatóujjammal.* -Vigyázz mit kívánsz! *Én nem vagyok telve olyan ötletekkel, mint ő, mégis eszembe jut, hogy ellopjam a ruháit. Természetesen nem hagynám, hogy meztelenül menjen haza, vagyis oda ahol most kénytelen lakni, de azért megnézném az arcát. Itt és most viszont egészen más fűtött hangulatú játékba megyünk bele, miután megkínáltam egy kis hideg vízzel. Ezt váltja fel a kíváncsisága, vajon mi lett volna ha? S ezen én is elgondolkodom, de ugyanoda jutok, ahol elkezdődött, csak némi változtatást eszközölök a történeten, a Városhoz igazítva azt. Az egész szépségén azonban csorba esik amikor Vadember tovább gondolja és beleszövi a virágokat. Vágott virágot hozna nekem ajándékba, ami egyszerűen felháborító. Nem kis engesztelésre lesz szükség ha mégis megpróbálja, ezt azért közlöm vele, nehogy később meglepődjön. Sejtem mire gondol amikor vigyorogva beleegyezik. Már előre félek a következő találkozásunktól, legalábbis attól, hogy ajándékot hoz nekem és el kell fenekeljem, vagy le kell locsoljam egy nagy adag hideg vízzel, már ha lesz a közelben, de lehet az is elég ha megcsapkodom a vállát vagy meghúzom a szakállát. Ha viszont vágott virág helyett egy piknikkel lep meg, annak nagyon fogok örülni. Ez azonban most még csak az elképzelt múltra vonatkozik.* -Igen a piknik sokkal jobban tetszik, főleg ha előre tudok róla, mert azért jó készülni rá. *Valahogy mégis az ágynál ragadunk le megint, amit aztán kiegészít a mániájával, a nagy ablakokkal. Ezen megint felháborodom, de sem ez, sem az ő nevetése nem tart sokáig. Megint elszomorodik és tudom miért. Az egész képzelgés fájó, mert már túl vagyunk rajta és egyáltalán nem ott tartunk ahova képzeltük magunkat. Sikerül azonban ebből kirángatnom őt is és magamat is, aztán már csak a móka marad. * -Amíg álom marad, addig nem is baj. *S ezt kétségkívül a virágszedésre értem, a simogatást viszont szeretném megélni ahogy most is. Gyanútlanul csimpaszkodom a nyakába és ölelem át a lábaimmal a derekát, arra számítva, hogy nemsokára majd korábbi nyoszolyánkon kötünk ki, hiszen nem hagy hidegen ahogyan hozzám simul és átölel…de ekkor éri a hátamat a hideg víz és felsikkantok.* -Igen hideg…..Biztos! Héééé! Mit művelsz, emelj fel, neeeenene csináld! Piszok gazember! Megállj csak! Áúúúáúúáúúú! *Minden második pillanatban leér a hátam a vízbe, ahogy szorosan tartva hintázik velem, de most már csak az édes bosszún jár az agyam és sikerül is beváltanom egy nagy adag arcfröcsköléssel, jóllehet rám is szépen patakzik a vízből, de nem bánom. * -Nem azt mondtam,k hogy tegyél le, hanem, hogy emelje fel! *S ha lehet lábaim és karjaim még szorosabban fonódnak rá, ha elenged, akkor is rajta maradok, míg bírom. Szerencséje, hogy hallgat rám és velem együtt felegyenesedik, de csókból most nem kérek, ha ajkaimra is hajol, megharapom. Ha ez érdeklődés hiányában elmarad, van ami újabb kérdést vet fel bennem. Ahogy elnéz mellettem, majd megindul arra szó nélkül, biztos vagyok benne, hogy galádságon töri a fejét.* -Most meg hova viszel? *Jóllehet nem csak engem izgatott fel a szoros „együttműködésünk”, valamiért nem hiszem el, hogy oda vinne vissza, ahol korábban szeretkeztünk. * -Most már tegyél le….miben mesterkedsz? Figyelmeztetlek Vadember ha megint valami rosszaságon töröd a fejed én megcsapkodlak! *S megpróbálom magam felé fordítani a fejét, a szakállánál fogva, de csak óvatosan engedem el az egyik kezemmel a nyakát, nehogy leessek. De nekem is eszembe jut egy fegyver ellene, s a szakállrángatás helyett inkább szájon csókolom. Édesen, szenvedélyesen, de nem minden hátsó szándéktól mentesen.*
- Ám legyen. - Bólintok rá, hogy nem módosítunk a fogadásunk tétjén, vagyis nem is bővítjük ki. Azon el lehetne gondolkodni, hogy ez most a magabiztosság jele vagy hiánya Szöszinél, de nem teszem, mert a szó is tovább terelődik a virág vonalon maradva. Némi mókás anekdota után fény derül egy nem túl vidám emlékre is, amely legalább megmagyarázza, korábban miért voltam önző a kopott szürke kendőmet illetően és vagyok most is kicsit, mert ugyan a meghúzódott csuklójára tekertem, hogy kímélhessük így a mozgatásoknál, de megkértem, hogy vigyázzon rá és majd adja vissza legközelebb, amikor találkozunk. Szerencsémre Szöszi természete kivételes, megértő velem mindig, így ebben is, sőt a sajnálata is őszintének tűnik, hálásan is pillantok rá, és az, ahogy végigsimít a kendőn, majd átölel és a puszija... Különös békességet ad vele, ölelése mintha gyógyító kötés lenne a szívem régi sebeire. Hogy is lehetne egy ilyen ember kém? Nem is értem Ravent. Anya is vajon ilyennek látná Szöszit? Vagy olyannak, amilyennek én? Így vagy úgy, tudom, hogy szerencsés vagyok, az eredeti és a mostohaanyám is szuperek voltak, igazán klassz családom van úgy összességében. Hááát, könnyen megtámogatták a félszeg kisfiú önbizalmát, amiből lett az a nagyszájú, csibész férfi, aki jellemzően vagyok és szívesebben is mutatom ezt az énemet, mégsem bánom, hogy Szöszi másként is látott... kiváltképp, hogy nem ijesztette el, ugye. - Úgy se mered! - Adom alá vigyorogva a bogát, habár lehet nem kellene, mert velem ellentétben Szöszi szokva van a bogagoláshoz. De majd kiderül, amikor eljutunk odáig, hogy öltözködni kezdünk, mert az most egyelőre egyáltalán nincs a fejünkben, helyette évődünk, viccelődünk, egymást ugratjuk és gondolatban feljegyzésre kerül egy piknik ötlete is. Más kérdés, hogy nem éppen tervezetten fogjuk ezt a közeljövőben kivitelezni, de ezt most még nem tudjuk. Na meg, több pikniket is lehet tartani, kiváltképp nekünk, akik a legszabadabban idekint tudnak találkozni. Virágszedésről hát egyelőre le vagyok beszélve, de ettől még felkapom karjaimba a hold legszebb virágszálát - vagy ő ugrott a nyakamba, részletkérdés - és hogy el ne hervadjon, friss hideg vízbe mártogatom, leginkább a fenekét, hátát tudom így, de az általam olvasott botanikai szakkönyvek is ezt javasolták. Szerintem jól csinálom, a sikkantások is erre utalnak. Nagyban vigyorgok, ki gondolta volna, hogy ez a kertészkedés ilyen élvezetes dolog? - Megálltam! - Nevetem, mikor a "megállj csak" felszólításnak azonnal engedelmeskedek: természetesen a hideg vízbe mártva tartva meg Szöszit, ott állva meg. Ezt tetézem meg azzal a kijelentéssel, hogy le is teszem, de aztán megkegyelmezek és felemelkedem vele, már csak azért is, mert közelsége nem hagyott hidegen, csókért hajolok édes ajkaira és őszintén meglep, hogy harapással felel. Hoppá! Egy húsevő virágszál! Pillanatnyi meglepettségem hamar mosolyba fordul át és nem rettent meg vele, inkább újra ajkaira hajolok, most én csapva le finoman alsó ajkára harapással, miközben megindulok vele. Kérdésére elmosolyodom, s néha el-elpillantok a válla felett, mert hát csúnya lenne így együtt nagyot esni. Abból mára elég volt. - Számít? Te nem bízol bennem? Te nem bízol bennem, cc-cc-cc... - Ciccegek kis fejcsóválással, de valóban nem arra tartunk, amerre a ruháinkat elhagytuk. Némi szerencsére nem jár pont erre egy csapat cladac, hogy lenyúlják a felszerelésünket. Se más. Igyekszem öles léptekkel haladni, néha bicsaklik csak meg a mozdulat, ahogy sikerül mezítláb valami ágra vagy kőre vagy nem tudom mire rálépnem és okoz pillanatnyi kényelmetlenséget, minimális fájdalmat. De eddig jól haladunk, a kinézett cél már majdnem itt van előttünk, vagyis én előttem, Szöszi csak némi simogatást érezhet fenekénél, hátánál, ahogy egy-egy vékony kis ág végén lévő levelek próbálnak félrehajolni előlünk. Felnevetek a próbálkozására. - És ha szeretem, amikor csapkodsz? - Dobom vissza talányosan a labdát, és milyen jól tettem! Csapkodás helyett más taktikához folyamodik. A szakállhúzás ugyan nem tetszik, már éppen megjegyezném, hogy bosszúból le fogom borotválni a képemet és akkor egész nap szemtelenkedni fogok vele. Ám ekkor jön a csók, méghozzá olyan, hogy azonnal érezhető, hogy lassítani kezdek, majd megállni szép lassan, mert hát az nem létezik, hogy egy ilyen nő ilyen csókját én visszautasítsam még csak játékból is! Hiszen ez egy olyan csók, amelytől férfi ember elfelejt mindent, mit tervezett, hová tartott, hol is van éppen, gondolatai egyre csak a csók és a hozzá tartozó gyönyörű női test ölelése, újbóli felfedezése, birtoklása körül forognak. Szöszi módszere tökéletesen bevált, nincs semmim, amivel hatástalanítani tudnám, és igazság szerint még az affinitásom sincs meg hozzá, hogy ellenállásba kezdjek. Pedig a kinézett cél, a helyes kis tó már csak pár méternyire volt...
*Jó, a fogadáson már nem módosítunk és ezzel remélem elértem azt, hogy rosszabb már ne legyen. Talán egészen másképp alakulnak a dolgok, ha nem töltjük egymástól fizikailag és lelkileg is távol a hideg hónapokat, de azt hiszem akkor sem nyertem volna. Egy kicsit még messzebbre megyünk aztán az emlékek sorában, egy olyan időbe amikor még nem ismertük egymást és újabb történetet ismerek meg Vadember múltjából. A főszereplője pedig az a kendő ami most a kezemen van gyógyítás, vagy legalábbis fájdalomcsillapítás céljából. Hatásos lehet, mert ő is erre használta, használja. Enyhíti a veszteség fájdalmát, egy kis emlék az édesanyjáról, jóllehet még ez sem akadályozza meg azt, hogy arcának mosolygós ragyogása elkopjon. Az idő múlása a legszebb dolgokat is szürke, átláthatatlan felhőbe vonja és ez alól semmi és senki sem kivétel. Bár én nem veszítettem el a szüleimet, el tudom képzelni az a fájdalmat amit gyerekként érzett és ami még most is ott van a lelkében, ölelésem mit sem segít ezen, nem hozza vissza az édesanyját, mégis karjaim a nyaka köré fonom. Ölelem, hogy kis ideig mindkettőnk szíve együtt dobogjon. Sajnálom azt is, hogy nem ismerhetem már meg, hogy felfedezzek kettejük között néhány hasonlóságot, igaz mindezidáig az élő családtagjai után sem kutattam szándékosan, de nagyon remélem, hogy majd annak is eljön az ideje és a lehetősége, hogy megismerjük egymást. Egy csipetnyi ízelítőt azonban kapok szomorúsága okán abból a kisfiúból, aki hajdanán meggyászolta az édesanyját. Van benne kópéság is, de erőteljesebben van jelen a félszeg, bizonytalan kisfiú, akit igyekszem megőrizni emlékeimben. Érdekes látni, hogy van egy ilyen oldala is és boldog vagyok, hogy megmutatta, hogy nem rejtette el előlem. Bár mindig is tudtam, éreztem, hogy több van a pimasz fickó álarca mögött, nekem most ez sokkal többet jelentett látni, mint annak idején az arcát. Aki magából ennyi mindent ad, az megbízik a másikban; igaz? Szeretném remélni, hogy így van, de ettől még ellophatom a ruháit egy fürdőzés alkalmával ha úgy hozza a sors. Erre biztat, vagy legalábbis felvetette az ötletet és nekem tetszik is. Azzal, hogy szerinte nem merem, máris arra sarkall, hogy legközelebb ne felejtsem ezt el, pillantásom is erről árulkodik, még mindig nem vagyok mestere az érzelmek elrejtésének, de talán a következő találkozónkkor már nem fog erre emlékezni. * -Majd meglátjuk. *Viccelődés helyett azonban egy kis időre megint a szomorúság kerül előtérbe, persze mint minden mást, ezt i sikerül elűzni. Az elképzelt múltunk csak álom marad, azonban újabb tervekre ad okot és ötletet, sajnos Vadember továbbra is vágott virágokban gondolkodik, így erőteljesebbé kell tennem a próbálkozásaimat ennek leszoktatására. Mintha olvasna a gondolataimban, nagyon gyorsan és hathatósan tereli el a figyelmemet erről azzal, hogy felkapva a karjaiba, engem mint gyanútlan rajongóját a hideg vízbe merít. Galád és váratlan bosszú ez minden a jövőben elkövetett „bűnömre” és persze minden megfékezésre irányuló szavamat félreérti vagy szó szerint veszi. Utóbbi miatt maradok kicsit hosszabb ideig a vízbe mártva és ezért később csók helyett harapást kap. Természetesen visszakapom és mint ahogy neki sem fájhatott, úgy nekem sem fáj, inkább ellenkezőleg hat rám, felkorbácsolja a vágyaimat, melyekből ő sincs híján, ezt azért elég erőteljesen érzem. El nem mosolyoghatom magam, mert a pillantását nézve megint valami rosszban töri a fejét.* -Adtál rá okot! *Vágom rá szavaira mérgesen, jóllehet ez a düh nem valódi…na jó, csak kicsit és az is azért, mert jelenleg tehetetlen vagyok az ő karjaiban. S főleg mikor elindul, nem merek nagyon mocorogni, mert vizesek vagyunk és félő, hogy megcsúszom a karjában, vagy éppenséggel ő csúszik meg a nedves köveken, melyekből van bőven. Ezeket most nem látom, de korábban észrevettem, amikor a nyoszolyánkról a kis patak felé lépkedtem. Most viszont nem arra megyünk, ahol túlfűtött vágyainkat elégítettük ki – igen rövid időre – hanem egészen másfelé. Próbálok a nyakába kapaszkodva hátrafordulni, hogy lássam merre tartunk és mi van ott amit azzal a csibész pillantásával észrevett. Nedves hajam mindkettőnk vállát csapkodja, de ha nem fogad szót, a kezem fogja csapkodni az ő vállát.* -Igazán? *Teszem fel a meglepett kérdést, az ő csibész pillantásához hasonlatos nézéssel, melyről természetesen fogalmam sincs, ám pont ezért egészen más taktikához folyamodom. Csapkodás helyett csókkal igyekszem elvenni az eszét, igaz erre apró szakáll húzogatással veszem rá. Merész és galád tettemet siker koronázza, mert vadember lelassít és meg is áll a végén, hogy belevesse magát az általam is élvezett csókba, amibe büszkén belemosolygok. Persze a fegyverem ellenem is fordul, mert a terv, hogy lemásszak róla dugába dől. Csak csimpaszkodom a nyakában és elmerülök a forró, édes csókban, ajkának érintésében, a vízével kevert mámorító illatában, bőrének selymes tapintásában és ölelésében. Így hullik porba, vagyis patakba az elhatározás.*
- Meg. - Mosolyra húzódik a szám, ahogy beígéri azt a ruha lopást, már ha nem felejtődik el és valóban meri is majd. És ha meri, meddig megy el... gyakorlatilag szó szerint értve. Én viszont galád tréfát ötlök most ki és ebben egész sokáig elmegyek, rendre direkt félreértve Szöszi szavait, csak hogy plusz okokat tudjak találni a hideg vízbe mártogatására, mindezt látszólagos engedelmesség álcája mögé bújva. Imádom, ahogy felsikkant, ahogy korhol, ahogy visszatámadva lefröcsköl és mindezt megkoronázza egy harapással, ami lehet bosszú akart lenni, ehelyett iszonyú vágykeltőre sikeredik. Na, nem mintha nagyon keltegetésre szorulna az a vágy, már ami engem illet. Letesztelem, hogy áll ő ezzel, visszaharapok, finoman, érzékien puhatolózva, mégis szenvedéllyel. Nos, a vágy kölcsönös, már csak egy apró kis részlet kell, amely felé meg is indulok, miközben Szöszi aggódni kezd, hova viszem. Szívem szerint a Rebelliumig. Mondjuk néznének egy nagyot, ha így érkeznénk meg, ahogy vagyunk! - Ééén? Soha! Összekeversz egy másik ellenállóval! - Vigyorodom el mérgességére, mely leginkább annak szól, hogy nem tud szabadulni, erősen, szorosan fogom tartom őt. Dehogy engedem el! Szerencsére az út sem vészes, eléggé lekerekedtek a kövek az évszázadok során. A vizesebb fajtája csúszósabb, de csak egy-kétszer billenek meg, akkor sem nagyon, így a kiszemelt tavat, ahova ez a kis patak is siet, balesetmentesen tudjuk megközelíteni. Alig pár méter választ el tőle minket, mégis megtorpanunk. Nem szándékos, csupán blokkolja az agyamat Szöszi taktikaváltása: nem semmi csókkal éri a célját, hogy megálljunk, bármire legyen is ez jó. Nem boncolgatom az okokat, csak elmerülök a csókban, haja illatában, ujjaim alatt érzett bőre bársonyában, mohóbban vonom magamhoz feneke alatt tartva meg őt. Nem túl nagy titok a vágy, hogy annyira közel tudhassam őt, amennyire ez köztünk csak lehetséges és amennyire volt már rá jó néhány példa. - Akarlak... - Lehelem vágytól rekedten a nyakára azt, ami eddig is egyértelmű volt. Még mindig nem tudok magamhoz térni, hogy ennyire klassz csajt találtam! De hogy eljutottunk-e a tóig most vagy csak valamivel később, vagy megint a kövek és a föld meg a fű volt természet-alkotta ágyunk...
//Köszönöm a játékot és áú, bocsi, hogy leamortizáltam a csuklód, de azért hátha tudsz majd még festeni az új ecsetekkel, már ha ott lesz még a motyónk, amikor visszamegyünk érte //
*Ahogy mosolyog az ígéretemre, nem kicsit motivál arra, hogy legközelebb eszembe jusson az olyan kis csíny, ami neki valószínűleg figyelmeztetés nélkül menne, és most már tényleg nem fogom elfelejteni. Erre tesz még rá egy lapáttal azzal, hogy galád módon finom puszilós ölelgetés helyett a hideg vízbe márt és hiába sikongatok, néhányszor el kell viseljem, ahogyan a víz, mint egy jégcsap, végigcsókolja a testem egy részét. Amikor végre felemel, dideregve bújok hozzá, ám a bosszú annál édesebb, csak visszafelé sül el. Harapásomat viszonozza és mondhatnám, hogy újra felkelti a vágyamat, de az mitsem csillapodott. Ettől függetlenül sem hiszek neki, mikor megindul velem és az irány egyáltalán nem a szétdobált ruháink felé mutat, inkább még beljebb a barlangba, de mivel szorosan tart, meg sem tudok fordulni, hogy lássam, nem egy újabb csínyen töri a fejét. * -Mintha lenne összehasonlítási alapom! *Vágom rá azonnal, kissé korholva is őt, hogy ugyan hova gondol, mikor találkoztam én másik ellenállóval? Főleg férfival akinek egy szavát sem lehet elhinni. Szabadulnék is meg nem is a karjaiból, egyrészt azért szeretném ha elengedne, hogy lássam merre akar vinni, másrészt kapaszkodom, hogy ne csússzak le a nagyobb kövekre, mert annak nem csak egy csuklórándulás lenne a vége, és a lejtőn való leguruláskor összeszedett, lassan csodás színekben pompázó zúzódásaim számát is növelné. Egészen más taktikát választok arra, hogy megállítsam. Elmarad a csapkodás és a harapdálás is, a számomra is kellemesebbik végét fogom meg a dolgoknak, édes, mámoros csókkal zárom le lódító száját, és nem bánom azt sem, hogy engem is magával ragad. A hatás nem marad el és sikerül épp csak kicsit belemosolyognom a csókba, sikert könyvelve el. Karjaim a nyakára fonódnak, ujjaim vizes hajába túrnak bele és már el is felejtem azt, miért is csókoltam meg. Két lélegzetvétel között hallom halk sóhaját, mellyel egyértelmű vágyát közli velem és végre szélesen elmosolyodhatok anélkül, hogy bármilyen gyanúba keveredhetnék a cselemmel. * -Ennek örülök. *A nyakába kuncogom a válaszomat, néhány ott elejtett szédítő csókkal együtt, kétség sem férhet hozzá, hogy a vágya viszonzásra lel. Hogy mennyire akar, abból derül ki, eljutunk-e egyáltalán oda ahova vinni akart, vagy megint csak a kövek és a talaj lesz a nyoszolyánk. Tényleg kellene már egy ágy….*
//Köszönöm ezt a csodás játékot, mindig olyan szórakoztató és mozgalmas. A csuklóm miatt ne fájjon a fejed, lehet, hogy nem tudok hazudni, de kemény fából faragták a botanikust. //
//
A csuklóm miatt ne fájjon a fejed, lehet, hogy nem tudok hazudni, de kemény fából faragták a botanikust. 
//
