Föld. Milyen érdekes, milyen egyszerű név egy világnak... egy bolygónak? - Bolygó? - kérdezem érdeklődve, hiszen ezt a fajta kifejezést még nem hallottam. - Mit jelent, hogy bolygó? - fejtem ki a kérdést, ha esetleg nem értené, mit nem értek. - Mitől lett lakhatatlan? Elpusztultak az isteneitek? Vagy feldühítettétek őket? - kérdezősködök tovább. Aztán kiderül, hogy azokkal a "repülőkkel" már nem utaznak az emberek, csak ilyen... újakkal. Bólogatok egy kicsit, aztán figyelem, ahogy beszél. - És mi a kedvenc emberi ünneped? Ezeket az ünnepeket ma is tartjátok? - mivel nem járok a városukba, ezért nem tudom megmondani, hogy látok-e náluk szokásokat. A kérdésemre egy furcsa névvel válaszol, el is mosolyodom rajta. "Ezermester". Micsoda rang, micsoda név! - Tényleg ezer dolog mestere vagy? - kíváncsiskodok, felhúzva lábaimat átölelem a térdeim, és államat rájuk téve figyelem őt nagy szemekkel, várva a választ. Aztán a tavak szépségére bólogatok párat. - Mindig az. - értek egyet, aztán kiderül, hogyha épp nem mesterkedik ezerféle dologban, akkor felfedez. - Nem félsz a vadonban egyedül? A perdai állatok elég veszélyesek tudnak lenni. - kérdem, majd megbeszéljük, hogy elkísér növényt szedni. Aztán kicsit lelkesebb lesz, és felhozza még a piacot is, mire elmosolyodom, Liara pedig egyik szemét kinyitva rá néz. - Dana, vagy dann engedélye kell, hogy beléphess a városunkba. De Enna szerint megoldható, hogyha neki segítesz, a növények, és egyebek cipelésében. - mondja Liara, mire bólogatok párat. Biztosan be tudom valahogy vinni Elorakba, és kicsit körbe vezetni. - Enna is szeretne bemenni A Városba, de tekintve, hogy te a városi népeddel ellentétes nézeteket vallasz, gondolom nem fogod tudni bevinni. - mondja, olyan nyugalommal, mintha nem tarthatná ezt megoldhatónak, és nem kellene emiatt aggódnia.
Enna kíváncsi, és látszik rajta, hogy sok minden érdekli. Meséltem neki a Földről, ami tetszik neki és még többet szeretne tudni róla. -Hasonló mint a Ti Holdatok, a Perda. Talán nagyobb volt a Föld, de az élővilág és az életforma majdnem ugyanilyen volt ott is. –Igaz, nagy túlzással, de tényleg sok közös van a két hely között. -Talán mindkettő. Az energiaforrások kiapadtak, és az éhezés és a nyomor sokak halálát okozta. De ami utána következett, azt már nem láthattam, mert akkor már egy Űrhajón voltam „lefagyasztva”. Abból az időből elég kevés maradt meg bennem. Sajnos, - vagy inkább szerencse-, de én, már itt ébredtem ezen a Holdon. - aztán, máris érkezik a következő kérdés, és a válaszom is rá. -Kedvenc ünnepem? Huuuhh.. ez fogas kérdés! –vigyorgom el magam. Régen számtalan ünnepet tartottunk a Földön. Nem igazán vagyok „ünnepelgetős” típus. -A Húsvét, a Karácsony és a Helloween ünnepek, amik megmaradtak az emlékeimben. Ezek az ünnepek kötődtek is az Istenhez, és sokan hívőn be is tartották a szokásokat. – Talán nem kell részleteznem a mibenlétüket ezeknek a napoknak, de biztosan van Enna-nak is az Isteneikhez kötődő több ünneplésre okot adó napjuk. Hallottam róluk, - ha, nem is vagyok fanatikus hívő- de fogalmam azért van róluk. Az ünnepek után a munkám kerül megint szóba, aminek a megnevezése megint csak tetszik a lánynak. -Annyinak talán nem, de sok mindent csináltam már. – mosolyodom el rajta, de eddig ebbe nem is gondoltam így bele. Régen ez volt a „gyűjtőnév” a sok mindenhez értőek körében és ez megmaradt mostanra is. -Miért félnék? Mindenhol van veszély, bárhova is mennék. Van egy jó puskám, és ha kell, akkor használni is tudom. – Elsődlegesen nem gyilkolok, de megvédem magam, ha úgy alakul. -Tényleg? Remek!- eddig nem foglalkoztatott, hogy Elorakba bejussak, mert eleve távol tartottam magam mindig, mindentől, ami nem elengedhetetlen. Most viszont, felmerült bennem, hogy Enna-t elkísérhessem, -ahová csak szeretné-, s ebbe beletartozik a városuk is. -Szívesen veled tartok, ha szeretnéd. – Most először lépném át Elorak kapuját, de cseppet se bánom! A lány segítségére lehetek, és ezzel együtt megismerhetem ahol él. -Oda nem tudnálak bevinni körbenézni, de esetleg máshová igen. – Ha már megmutatja nekem az élőhelyét, akkor én is megmutatom, ahol tartózkodom, mikor éppen nem a vadont járom. - Ha szeretnéd, akkor megmutatom neked azt a környezetet, ahol én lakom. De, előre bocsátom, hogy semmi giccs, -vagy- luxus nincs, ahol élek. Így is eljönnél megnézni a lakhelyem? – Inkább mondhatni egy kabinlyuknak, mint szobának, de a célnak megfelel, és amúgy sem tartózkodom sok időt a Rebelliumon mostanság. Fura, de ő az első személy, akinek megmutatom, hogy hol lakom. Fogalmam sincs, mit szól majd hozzá, ha meglátja a "minimalista" berendezést a szobámban. Távol áll tőlem a lakberendezés... ami, meg is mutatkozik a látványon.
A hozzászólást John Baker összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 17, 2020 4:54 am-kor.
Egyre furcsább megnevezéseket kapunk, és össze is nézünk egy pillanatra Liarával. - Tehát a Földet Bolygónak is hívjátok? - kérdezem, aztán azt is megérdeklődőm, hogy még is miért költöztek el onnan. Kiderül, hogy éheztek, nyomorogtak. Szomorú dolog ez... - Miért apadtak el a forrásaitok? - kérdezem értetlenül. - Az istenetek nem adott eleget? - billentem oldalra a fejemet. - Hogy érted, hogy le voltál fagyasztva? - kérdezősködök tovább, aztán az ünnepekre térve mesél egy kicsit, de végül is nem válaszol a kérdésre. - Akkor ez a húsvét és a helovín a kedvenced, mert a többiek is ezt szeretik, és tartják? Azok, akik nem a "tieid", gondolom a városiak, azok mit ünnepelnek másként? Ők nem tisztelik a hagyományokat, az istenedet? - kérdezősködöm megállás nélkül, aztán kicsit saját magáról is faggatom. Megakarom ismerni az embereket, de úgy érzem, hogy ezt csak úgy tudnám teljes mértékben, ha sok időt töltenék köztük. Sajnos a Városba nem is tud bevinni, viszont máshová, meg igen? A hegyre gondol, ahol a csoportja tanyázik? Kíváncsian húzom ki magam, és Liara is felül, mert láthatóan aggasztani kezdi a dolog, hogy engem emberek közé engedjen. Hiába ismétlem, hogy igen, szeretném, Liara nem közvetíti a szavaim, úgy hogy mérgesen rá nézek, aztán határozottan a férfire és bólogatni kezdek. - Nem tartom ezt jó ötletnek. - szólal meg a nővérem. Mély levegőt veszek, felkelek a kavicsokról. Rövid szemezés alatt kisebb vita megy végig kettőnk között. Én már a magam életét akarom élni, ő pedig védeni akar. A segítségét kérem, de nem szívesen teszi, ha ez az én közeledésemet jelentené a másik faj felé. Okok, okozatok, érvek és indokok repülnek tőlem felé, és tőle felém. Végül felkel, izzó tekintettel, és elindul, kifelé. Kicsit szomorúan, de egyben mérgesen is tekintek utána. Nézem, hogyan tűnik el a barlang kanyarjában, aztán halkan sóhajtva visszahuppanok a kavicsokra, és sajnálkozó tekintettel pillantok a férfire. Habár nem hallotta, szerintem tudja, hogy veszekedtünk. Nem akarom, hogy emiatt rosszul érezze magát.
-Igen. – Bólogatok rá. – Bolygónak is hívtuk. – Talán kicsit szokatlan a számára ez a megnevezés, de látszik rajta, hogy érdeklődő és sok mindenre rákérdez. -Nem tudom. Talán sok olyan tevékenység volt, ami ezt előidézhette. – most talán nem mennék bele, hogy részletezzem, bár az utolsó napokban, mielőtt lefagyasztottak volna, elég hiányosak az ismereteim. Akaratom ellenére hurcolt el az apám a pribékjeivel, és elszigetelve voltam tartva addig a pillanatig, míg a „tartályba” nem kerültem. Onnantól már csak arra emlékszem, hogy a Perdán nyitottam ki a szemem. Van még halvány emlékem az „előzményekről”, de nagyon homályosak. Kuszák és ismeretlenek, pont mikor ezen a helyen ébredtem, a Földi életem után. Azóta meg próbálok alkalmazkodni és túlélni. Meg egy csomó olyan tevékenységet folytatni, ami ehhez elengedhetetlen. -Régen voltak ilyen ünnepek a Bolygómon, de itt már nem sokan emlékeznek ilyesmikre. Nem is tartják már, ahogy én sem. – Lehet, hogy nem is lenne rossz, ha valami „emberi” ünnepeket is tartanának az itt élő hozzám hasonlóak. Kevesebb lenne a szürke hétköznap, és kiengedhetnék magukból a felgyülemlett sok gondolatot egy pár itallal és frissensülttel. Hmmm… Jó kis Hexa-hús! -Nem járok a Városba. – annyira nem is hiányzik, az ott élő sok „agy-mosott”. –A maguk módján, biztos. – vonom meg a vállam rá. Azt, hogy kit tisztelnek, az más kérdés. Bár inkább saját magukat, mint bárki mást. Szerencsére, sokat nem időzöm a Város közelében és nem is hiányzik. A hegyek és a völgyek között megtaláltam a nyugalmam, és bőven van lehetőség alkatrészekhez jutnom, ha jó helyen keresgélek. Enna lelkesen pislog rám, mikor szóba kerül a lakhelyem és az, hogy elvinném oda. Persze, kis előkészületet kíván tőlem a „bevitele”, de remélem, hogy nem veszi zokon majd a kérésem ezzel kapcsolatban. Még nem hoztam fel neki az „álcázást”, de majd akkor ráérünk ezzel foglalkozni, ha itt lesz az ideje. A testvére nem igazán örül a felvetésnek, de ezt csak a szavaiból szűrtem le. Nem tudom, hogy egymás között miket mondanak, így csak az arcukról olvashatom le az érzelmeiket. Az első perctől fogva nem vagyok szimpatikus Liarának, ezért nem is csodálom, hogy kételkedik bennem. Igaz, nem ismer, ahogy én sem őket.. De, eddig sem tettem olyat, ami ellenségességet mutatna feléjük. Nincs bajom a Perdaiakkal. Sőt! Sok mindent meg szeretnék ismerni, amit csinálnak, és ahogy élnek. Enna eleve különös érzéseket ébresztett bennem, amit nem tudok még magamnak se megmagyarázni. Kedvelem és annak ellenére, hogy korlátozott a kommunikációnk, sokkal jobban érzem magam a társaságában, mint sok másik embertársam közelében. Liara távozik mellőlünk, majd Enna-ra nézek. Ha nem is tudom mi zajlott le köztük gondolatban, az arca mindent elárul. -Nem szívlel engem a nővéred. Megértem…. és sajnálom, hogy feszültséget okoztam köztetek. –Ismerem ezt az érzést. Még gyerekkoromból. A fivérem jut most az eszembe, mikor még velünk volt. Sokat ugrattuk egymást és talán nem is voltunk jó testvérek egymásnak, de hiányoznak a vele töltött idők. Ha egy napon ismét láthatnám, nem is tudom, mit csinálnék. Megölelném? Megkergetném? Fogalmam sincs… Hosszú ideje eltűnt és talán már nem is él. - Hagyjalak kicsit magadra? – talán most nem akar beszélni velem, és nem is tudom, hogy én mit tegyek, vagy mondhatnék erre. Zavarban vagyok és eszembe juttatja azokat az éveket, mikor minden rosszul sült el. Bármit is tettem, hogy megváltoztassam az akkori életemet. Magányos vagyok, és most először jut ez az eszembe, mióta itt élek a Perdán. Furcsa, de jól esne valami szokatlant és merészet tenni, hogy elfoglaljam magam… -Rakok tüzet. Kezd hűvös lenni.
Nem minden kérdésemre kapok választ, de ezt betudom annak, hogy John nem szeretne róla beszélni. Vagy csak olyan sokat kérdezek, hogy már nem tudja követni, ami azért egy jel, hogy talán hagynom kéne őt levegőhöz jutni. Nem is faggatózok tovább, noha nem is könnyű úgy, hogy összekapunk a nővéremmel, aki végül távozunk a körünkből. A férfi mellett ülve bocsánatot kér, én pedig megrázom a fejemet kis mosollyal, hogy lássa, nem gondolom őt hibásnak. Nem tett semmit, egyszerűen véleményünk különbözősége okoz. A kérdésére, hogy magamra hagyjon-e, megrázom a fejem. Nem szükséges, nem vagyok bánatos, vagy hasonló. Igazából észre se veszem, milyen gyorsan eltelik az idő, és csak akkor látom meg, hogy megváltoztak a fényviszonyok, amikor azt mondja, a hideg miatt tüzet rak. Bólintok, tegyen úgy, ne fázzon. Felkelek, megtapogatom a ruhákat, amik ennyi idő után meg is száradtak. A kosárba elkezdem összehajtogatni őket, majd mikor készen vagyok vele, intek a férfinek, mert vissza kell indulnom a városba. Hamarosan úgy is találkozunk, hisz megbeszéltük, hogy elkísér növényeket szedni. Ha elbúcsúztunk, elindulok, ha netán elkísérne nem akadályozom meg benne. Az biztos, hogy otthon még elteszem a ruhákat, mielőtt vízszintbe tenném magamat.
Sokat vagyok egymagam idekint a terepen, és el is szoktam talán a társalgástól. Igyekszem válaszolni Enna kérdéseire, bár az sem kizárt, hogy valami kimaradt. Különös, hogy ennyire megfogott a jelenléte, és van mikor belefelejtkezve a pillanatba, csak az arcát nézem. Biztos, hogy nem lehet neki könnyű az élete, hogy korlátozva van a kommunikációban, és a nővére, ezért is lehet ennyire …. gyanakvó mindenkire? Fogalmam sincs. Még soha nem találkoztam a lányhoz hasonlóval, és elképzelni sem tudom, mennyire lehet nehéz neki. Borzalmas lehetett az a tudat, hogy a balesete után már minden megváltozott számára és valakinek mellette kell lennie, hogy …. De, miket is gondolok!? Honnan veszem, hogy az én „segítségemre” szorulna? Biztosan az agyára mehetek, hogy most is kérdezősködöm… Valamivel le kell foglalnom magam, hogy ne állandóan Rá gondoljak. Most is zavarban vagyok, amiért a testvére „kiviharzott” mellőle. Talán jobb lenne, ha kicsit magára hagynám Enna-t, hátha egyedül szeretne lenni? Bárcsak tudnám, mit tegyek! Hamarosan megérkezik válasza, ami egyértelművé teszi, hogy egyáltalán nem akarja, hogy magára hagyjam. Ettől még a zavarom megmarad, de jó érzés is szétárad bennem, mert ezek szerint kedvel, hogy nem küld el maga mellől. A ruhákat összeszedi, majd indulni készül. Mondta is, hogy vissza kell térnie a feladataihoz, így nem tartóztatom. A tűzrakásra koncentrálok, mert hamarosan leszáll az éj. A barlang is csak addig „kellemes”, míg a Nap odafent az égen jár. -Jó éjt Enna! Holnap találkozunk!- szólok még utána, mielőtt elmenne, -és ha távozott-, akkor megint a gondolataimmal maradok a barlang magányában. Pihennem kellene, de elég nehezen jön álom a szememre. Sok mindenen járnak a gondolataim, de aztán a fáradtság végül győz és elalszom. Reggel ébredek, mikor az első napsugarak beszűrődnek a természet vájta „ablakokon”, és ha összeszedtem a holmimat, akkor ideje is, hogy felkészüljek a növények gyűjtésére, és egyben Enna társaságára. Rövid volt az éj, de nekem sokkal hosszabbnak tűnt, mert alig várom, hogy ismét láthassam…
Csak ingattam nemlegesen a fejemet arra, hogy csavarjam ki a szavakat ismét és azzal szerezzem vissza, ami a perdainál van és korábban az enyém volt, és amiről azt hiszi Szöszi, hogy az ő ajándéka. Koránt sincs így, azt nem dobtam el, eszem ágában sem volt, s erre hamarosan fényt is derítek a számára is. Ha a leplet nem is rántom le róla, de a hátizsákból előkapom az igazi ajándékot és át is adom neki, egyúttal bevallva azt is a kérdésére válaszolva, honnan tudom, mikor van a születésnapja. Kicsit aggódva mondom, de aztán megnyugszom, mert végülis nem akadt ki látványosan. Jó, hát nem az a személy, akinek az adatlapja szupertitkos lenne, hogy meglepő legyen a hozzáférésem vagy olyan adatok birtokába jutottam volna, amik kimerítenék a "juj" kategóriát. Legfeljebb az a "juj", hogy a JL nekem az ő adatlapját mutogatta, tehát újabb bizonyítéka ez annak, hogy személyes kontaktom van a hírhedt Justice League-hez. Ezt azért egész jól viseli, vagy nem esett le neki még, én meg nem fogok nyilván jobban belemenni a témába. - Aha, ő egy évvel és egy hónappal fiatalabb nálad. - Bólogatok inkább, meglepettségét annak tudván be, hogy rácsodálkozott a kerek egy hónapnyi távolság egybeesésére. Azt hiszem, emiatt is jegyeztem meg én is, mert hasonló számok szerepeltek benne, mint Raven születésnapjában és ez amúgy nagy könnyebbség, mert nem kellett így Sky-nak magyarázkodnom, miért akarom megtudni Szöszi születésnapját, hiszen értelemszerűen húgomtól nem kérdezhetek felőle semmit. Szöszitől meg kipuhatolózni... azt túl gyanúsnak találtam. - Köszönöm. - Mosolyodom el, mikor ellenkezik az ellenkezésemre, amivel palástolni akartam, hogy készültem ezzel az ajándékkal, önmagában is sokat, hát még hozzám képest. A tartó az csaknem egészében Qesa'a munkája, de az ecseteket én követtem el, még tavaly és őrizgettem és őrizgettem, magam előtt is tagadva a nyilvánvalót, hogy jobban megviselt a szakítás Szöszivel, mint azt gondoltam volna előtte, vagy mint amennyire meg kellett volna viselnie. Nem tudtam elengedni magamban és ez az érzés csak új erőre kapott, mikor múltkor találkoztunk újra a gyümölcsösben Elorak határában. Ahogy felvillant egy kis esély rá, hogy visszaszerezhetem, két kézzel kaptam a lehetőség után, mert kell ez a csaj. Kell. Egyszerűen csak kell. S ez az érzés most is itt van, mikor forrón megcsókol az ajándékért. Egy ecset-hadsereget legyártanék egy ilyen csókért! Arra felvonom a szemöldökeimet, hogy nem látott még igazi földi falevelet, de végül csak mosolyogva biccentek, nem akarván elárulni, hogy én azt hittem a Dominium kertjében azok vannak. Őszintén szólva, sosem tanulmányoztam őket, mikor ott jártam, összehasonlítást meg végképp nem végeztem, de még a tájékoztató táblákat sem olvastam el soha, szóval simán lehet, hogy azok a Földön sosem élt hibrid fajok vagy ilyesmi. De nem akarok nagyon butának tűnni, szóval legalább bölcs legyek: hallgatok. Egészen addig, míg el nem kapják a grabancomat és kis túlzással na meg részemről némi rájátszással az északi kapuig vonszolnak. Kérdezgetem, de nem tudom kiszedni belőle, mit is tervez, s valahogy tetszik ez a játék, nem is tudok nem vidáman szólni az őröknek, akik mellett elhaladunk. Hát, legalább ők is vidámak lettek tőlünk. Sandítok persze önként vállalt testhelyzetemből Szöszire is, ő mosolyog-e, s ha arcvonásaiban nem is, én látni vélem szemeiben a mosolyt, vagy legalábbis beleképzelem. Engedelmesen követem, amerre vezet, átlépve ügyesen egy adag megszáradt boga-ürüléket, és még azon is túl megyünk, ahol már a kapuban álló őrök is halló- na meg látótávolságon kívül esnek. Mmm, most kezd igazán izgalmas lenni! Éppen csak kiegyenesedem, mikor megállunk, máris meglep olyannal, amire nem számítottam: elkapja a szakállamat. Én meg a derekát, közelebb húzva őt magamhoz. - Jáájj, ne bánts! - Jól ismer, rájátszva jajdulok fel, miközben a szakállamat magam is húzom azzal, hogy a bőr finoman megfeszül az államon, ahogy beszéd közben vigyorgok. Meg Szöszi szavai közben is. - Na de... - Szólnék közbe mentegetőzve, de Szöszi is tanul mellettem, beelőz azzal, hogy ne is próbáljak szépíteni. Pedig azért fogok, főleg, mikor már a szakállam sincs kitépési veszélyben. - Ez azért így nem pontos! Az ajándékról volt szó és én eldobtam valamit, aztán csak késve jöttem rá, hogy szerinted a kettő ugyanaz, de akkor sem mondtam, hogy az az ajándékod volt, csak nem mondtam, hogy nem az. - Próbálom ártatlan mosolyomat elővéve kifacsarni a szavakat, hátha sikerül, de abban is biztos vagyok, hogy nem azért kapom az újabb csókot, mert egyetértene az elhangzottakkal. Ki is derül a csók után, hogy jól éreztem, ráadásul új becenevet is kapok, ami Szöszi szájából elhangozva újabb széles mosolygásra késztet. Nem mintha búval bélelt ember lennék, de úgy érzem, mellette mindig csak mosolygok és ez... tök jó! - Ááá! Tehát több csókot fogok kapni még több gazemberkedésért? - Szemtelenkedem vele, mint aki nem jól értette az előbbieket, de aztán én leszek az, aki ajkaira hajol egy forró csókért, méltó párja lesz annak, amit ő adott nekem az imént, pedig ezekkel csínján kell bánni, különben a Shiennel asztalai szobaajtaja után az Eloraki városfal lesz az, aminél egymásnak esünk. Piszok nehéz is elszakadni édes ajkaitól, nagyon nem is teszem, azok közelében maradva suttogom rájuk szavaimat elmerülve Szöszi szemei kékjeiben. - Ezt pedig azért, mert ennyire fontos volt neked látatlanban is az ajándékom, hogy minden áron vissza akartad szerezni! Köszönöm, ez jól esett, Szöszmösz! - Szám sarkai a végén jobban mosolyba fordulnak. Hozzá nem illett semmilyen galád jelző, mint amiket én kaptam, de kijárt már egy plusz becenév, különleges alkalmakra tartogatva... főleg, ha fennakad a Szöszi rendhagyóan kedveskedő becézésén.
*Mint később kiderül, semmi szükség nem volt arra, hogy Vadember a kérésemnek megfelelően kicsavart szavakkal és kéréssel édesgesse vissza az ajándékot a perdai fiútól, mert nem az ajándékom volt nála. Egyelőre még makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy becsapott, de az igazi ajándék olyan csodaszép, hogy későbbre halasztom ennek megbeszélését. De nem csak gyönyörködöm a nekem készített ajándékban, hanem azon is túl kell tennem magam, hogy honnan tudja Vadember a születésnapom dátumát. Az azért aggodalomra ad okot, hogy a JL figyel engem, legalábbis mindent megszerzett rólam, mégpedig Callummal való kapcsolatom miatt, de csak annyiban zavar a dolog, amiért tették. A kémkedés vádja eléggé sokkolt annak idején amikor erről szó esett, a szakításunk azonban felülírta és később már nem foglalkoztam vele. Amúgy is sok mindenben egyetértek a JL-el, de én magam nem vagyok lázadó típus, legalábbis olyan radikálisan nem, ahogyan ők teszik. A magyarázat nekem elég, és egy kis örömöt is okoz, ha őszinte akarok lenni, mert annyival többet tudok meg Vademberről és a húgáról. Ha lassan is, de csepegnek az információk amiket összerakosgatok magamban, hogy egyszer majd kerek egésszé váljanak. * -Így persze könnyű volt megjegyezni, de azért mégis figyelemre méltó…és megható is. *Igen, valójában azon lepődtem meg, hogy megjegyezte a szülinapomat, de már érthető miért sikerült, ami persze semennyit nem von le az ajándék és a szándék értékéből. Dicsérem is nagyon, mert tetszik és tényleg nagyon szép munka még az a kis levél is, amiről kiderül, Vadember kezéből származik. Nagyon örülök neki, le sem tagadhatnám, de minek is tenném? A hosszú téli hónapok alatt még arra sem volt reményem, hogy őt láthatom, nemhogy még ajándékot is kapjak tőle. Elmosolyodom mert látom, hogy jólesik neki a dicséretem, nem különben az, hogy az ajándékkal tényleg nagyon betalált, mert sok mindent foglal magába. A múltunk egy szeletét, vidámságot, az első találkozásunk emlékét, nem különben azt, hogy fontos vagyok a számára, különben nem szánt volna ennyi időt egy ajándék elkészítésére és amíg készítette is rám gondolt. Ez meg az én szívemet dobogtatja meg nem is kicsit. Mindez benne van a csókban amivel nem csak őt ajándékom meg hanem magamat is, hiszen nekem pont annyira csodálatos az ajkait ízlelni, mint neki az enyémet. Látom a szemeiben mikor felnézek rá, olyan akár azok a csillagok, amiket a ringó csónakból néztünk. A levél említésénél, amikor a földi fákról beszélek, felvonja a szemöldökét, de nem értem miért. Mivel nem szól, nem tartom fontosnak, azt viszont igen, hogy alaposan megbüntessem a kis csalásáért. Fél Elorakon vonszolom végig míg a hátsó kapuhoz nem érünk, és bár tudja, hogy bajban van, még van kedve viccelődni az őrökkel. Magamban dohogok ezen, de ajkaim szegletében a győztesek mosolya már készülődik a színpadra lépésre. Először arra gondoltam, hogy meglegyintem az arcát, de aztán letettem róla. Tywinnát megütni sem volt kellemes és még én is meglepődtem magamon, őt és a történteket idézné ha még egyszer megtenném, másrészt nem is vagyok már mérges Vademberre, így csak a szakállát kapom el és jól megráncigálom. S kicsit még jobban amikor még vigyorog is hozzá. * -Semmi de! *Vágom el a szavait, mielőtt még lyukat beszélne a hasamba, képes lenne rá. Határozottan ahogy Tywinna tanította, bár ő Csipetkére értette, de a bogákat meg a férfiakhoz hasonlította. Szóval csak határozottan, nem hagyva szóhoz jutni Vadembert, megteszem azt amit elterveztem. * -Nem mondtad, hogy nem az! *Mutatom fel az ujjamat az orra előtt, kiemelve a lényeget. Tehát az, hogy hallgatott az igazságról, felér egy csalással. Az ajándék amit végül megkaptam, sokkal jobban tetszik, mintsem ilyesmiből nagy ügyet csináljak, csak tudja Vadember, hogy legközelebb mire számíthat ha megint hasonlóra vetemedik. A csók már az ajándékért cserébe születik meg, és szívem minden szeretetét közvetíti, mindazt amit most érzek és azt amit éreztem korábban, bepótolva az elmaradt heteket, hónapokat. Mert az a kis ajándék arról is szól, a szavaiból azt vettem ki, hogy nem azóta készítette, hogy újra találkoztunk. Mindketten megszenvedtük azt az időt. De Vademberen mit sem változtatott, most is ugyanolyan szemtelen, mint a lugasban volt. Újra el kell kapnom a szakállát és meg is próbálom, hogy aztán ellenkezzek a szavaival, de nemes egyszerűséggel befogja a számat. Nagy szerencséje, hogy nem a kezével, hanem a finom ajkaival, de nem feledem, hogy megint kifacsarta azt amit mondtam. Elmerülök inkább abban a forró csókban, és a nyakába kapaszkodva egészen hozzásimulok. Az, hogy nem rég még fent a Shiennel asztalainak szobájában estünk egymásnak, szemernyit sem von le a vágyaimból és nehezen is szakadok el tőle, és csak pislogok amikor felnézek rá. Azon nem különben, ahogyan nevez. * -Szöszmösz? Már én is kapok új nevet? *Elmosolyodom, mert tetszik, és aztán el is nevetem magam. * -Szöszmösz. *ízlelgetem egy kicsit, de úgy döntök ez sokkal szebb, mint a Gazember és a Barbár. De hát vademberre nem illene valamilyen aranyos, kisfiús becenév, mert ő tényleg egy gazember, megátalkodott, vigyorgó, szemtelen és édes….nagyot kell sóhajtanom a gondolataim után, főleg mikor az ajkaira nézek, melyek még mindig nedvesen csillognak a csóktól. * -Szóval mit is dobtál el akkor a haladóban ha nem az én ajándékomat? Miért dobtad el egyáltalán? És nem! Nem kapsz több csókot ha gazembereskedsz. Jó fiúnak kell lenned! Érted? *S mutatom is fel figyelmeztetően a mutatóujjam, aztán lehajolok a táskámért és a kezébe nyomom.* -Amíg mesélsz, keressünk egy lugast.
Ritkán látom Szöszit ilyen határozottnak, mint most, de hazudnék ha azt mondanám, hogy ellenemre van. Tetszik. Dögös. Nem tudnám racionálisan megmagyarázni, miért, de nem is akarom megmagyarázni, csak elmerülök az érzésben, miközben kijutunk Elorakból és miközben félbeszakít határozottan, mikor védeném az igazam. - Azt sem, hogy az! - Jegyzem meg azért, és bűnbánóan adok egy gyengéd puszit arra az orrom alá dugott mutatóujjacskára engesztelésként, a hitelességet mindössze a szokásos zsivány pillantásom is mosolyom rombolja. Nem mondhatnánk, hogy nagyon megbántam a csalásom, egyáltalán elismerném csalásnak, de ez persze nem jelenti azt, hogy ne akarnám kiengesztelni őt. Abban a játékos, helyzetet kihasználó kis pusziban is ennek az üzenete van benne. Persze a kiengesztelés előtt még bezsebelem a második kör csókot az ajándékért, de hát ezt nem lehet megunni, egyáltalán nem! Örülök, hogy tetszik neki, hogy ennyire örül miatta, hogy volt alkalmam végül odaadni neki, és hogy a születésnap dátumának megszerzésén sem akadt ki. Én magam biztosan tagadnám mit is jelent ez, de egyébként igaza lenne: amíg készült, rá gondoltam. És a készítésbe beletartozik az is, hogy kitaláltam, fejben érleltem a gondolatot, hogyan lenne a legjobb kivitelezni, majd a végén hogyan és mikor kéne átadni vagy mit csináljak vele a szakítást követően? Magyarán sokat járt nála az agyam. Beérett a gyümölcse ilyen ragyogó mosolyban és csókban, amit kapok érte, naná, hogy ezek után úgy forgatom ki a szavait, hogy azzal további csókokat helyezhessek magamnak kilátásba. Szakállam kerül megint veszélybe, amit most azzal oldok meg, hogy az ajkaihoz hajolok ezúttal én lopván a csókot - és mentem a szakállam -, magamhoz is húzom őt, amivel egy a gond: nehéz elszakadni. Márpedig nem annyira diszkrét hely az eloraki városfal töve, mint mondjuk egy lugas lenne, szóval csillapítani kell kicsit a vágyakat. Vagy éppenhogy ez fogja tovább korbácsolni, hogy most nem engedhetünk neki és később annál édesebb lesz! Addig is kap ő is egy újabb nevet, ami meglepi és megmosolyogtatja. - Hiszen eddig is volt! Naphajú, az én gyönyörű perdaim... - Engedem el egyik kezemmel a derekát, hogy lágyan, szeretetteljesen megsimogassam kezemmel is, ne csak tekintetemmel az említett hajkoronát, melyen a fák ágai között bekukucskáló napfény aranylóan csillan meg. - Aztán Szöszi a régi mese után, de illett már egy új is, szóval Szöszmösz! - Nem vagyok valami kreatív, de kedveskedésnek szánom és megnyugtató, hogy nevet rajta, hogy úgy tűnik, nincs ellenére, legalábbis tőlem nem. Tanulok én is a korábbi hibámból: ezt a nevet megtartom csak magamnak, kisajátítva, hogy csak én nevezhessem így, más ne hivatkozhasson rá ezzel a névvel. Szerencsére jelen helyzetben nem jutnak eszembe húgom szavai és a hozzájuk tartozó még beszédesebb hangsúlyozások: a botanikus és ez még a legszebb volt tőle. Elmosolyodom azon, ahogy a számra néz, én is lepillantok az övére és az én sóhajom akkor hagyja el a számat, mikor kézen fog és elindulunk. Kár! De aztán már mosolygok a kíváncsiságán is és a többin is, na meg ahogy befog táskacipelésre. Nem mintha ne ajánlottam volna fel vagy megkottyanna a súlya, a következő pillanatban már a vállamra is kaptam. - Értem én, értem én, de ha jó fiú leszek, meg fogsz unni és keresel egy másik gazembert! - Sandítok rá a szemeim sarkából, mit szól erre? Egyébként tipikus forgatókönyv, mikor a nők meg akarják változtatni a pasijukat, aztán valahogy mégsem tetszik a végeredmény, visszasírják a régit. Vagyis inkább keresnek egy olyant, mint a régi. - Egyébként egy perdit volt. Tudod, ellenálló pénz. - Nézek ismét rá menet közben, mennyire van képben, de gondolom tudja, tekintve, hogy a Kancellária sietve be is tiltotta és a birtoklása így életveszélyes szimbólummá vált, gyakorlatilag tagságot jelent. - Ám nem csak emiatt nem kaphattad meg, hanem mert... Te is valami olyant mondtál, hogy olyan, mintha megint a kikötőben lennénk, azon a késő őszi napon és nem tudtam még, mit csináljak, hogy higgyél nekem, hogy ne végződjön ez az egész ugyanúgy? Tywinna illúziója olyan valóságosnak tűnt, előttem is alig bukott le, de hogyan bizonyíthatnám neked, szóval hülyeség, de egyetlen használható ötletem az volt, hogy eldobok valamit annak a sokszor emlegetett karmának. Egy hajszál most kevésnek tűnt lefizetésre. De! - Most én vagyok az, aki felemeli a levegőbe a mutatóujját a szabad kezén. - A hülye ötletek ha beválnak, rögtön zseniális ötletekké változnak! Bejött! - Tárom szét nagy mosollyal a karomat, mintha csak mutatnám, hogy tádámmm, ilyen egy zseniális húzásra biztos nem gondolt! Pedig csak piszok nagy szerencsém volt. - Ó, menjünk erre! Úgy rémlik, errefelé mintha lenne valami kis patak, le-lebukik a föld alá, hátha lesz lugas is. - Indítványozom, hogy térjünk le egy alig-alig használt kis ösvényre. Talán tényleg találunk valamit, ha járnak erre néha napján perdaiak. S természetesen letérni egy ösvényről a másikra úgy kell, hogy közben csókot helyezünk a barátnőnk arcára, szinte már a nyakára, de szigorúan csak egyetlen kis csókot, ám olyant, amelyik miatt többre vágyunk és még lentebb pozicionálva.
*Muszáj határozottnak lennem és egy kicsit megbüntetni Vadembert, amiért csalt az ajándékommal és olyan gondolatokat ültetett el a fejemben, melyek arra következtettek, hogy tényleg megharagudott rám, az ajándék már nem fontos és akárkié lehet rajtam kívül. Az azért nem volt olyan jó érzés, bár nem tudom mennyire látszott rajtam, egyáltalán van-e sejtése róla. Mindegy is, a lényeg, hogy nem úszta meg olyan könnyen, jóllehet én sem tudtam visszafogni magam és rögtön azután, hogy leteremtetem, megcsókolom az ajándékért. Tudom, hogy sokat készült rá, és azt hiszem a legjobbkor sikerült átadnia. Megint összevesztünk, megint egy olyan dolog miatt, amiért nem mi vagyunk a felelősek, de reméltem ez most nem fog úgy végződni, mint a kikötőben. Különben legközelebb a Shiennel asztalaiban történtek és az előtte nyúló haladó emlékeit is át kellett volna írnunk. Szó se róla, az ilyen átírások kellemesek és szépek, de nem feltétlenül csinálnék belőlük rendszert. Az a kis puszi amit a mutatóujjamra ad aztán kifogja a szelet a vitorlámból, jóllehet tényleg apróság, de olyan kedves és mókás, hogy széles mosolyt varázsol az arcomra. Vadember szó kicsavarásait azonban még ez sem feledteti és sajnos ő sem feledi, így megint a szakállához kell nyúlnom, de sokkal gyorsabb nálam. Mit ne mondjak, imádom amikor csókkal fogja be a számat és söpri félre a terveimet, és nem is akarok az öleléséből kibontakozni. Nehéz azok után, hogy korábban a szobámban egymás iránt érzett szenvedélyünkkel fűtöttük fel a kis helyiséget. Még gondolatban sem igazán sikerül kiszakadnom, pedig ő már egészen máshol jár. Meg is lep egy új névvel, és eszembe jut, hogy én eddig mindig pillanatnyi haragomban aggattam rá neveket, amelyek persze mosolygást váltottak ki belőle szerencsére és nem megbántottságot. Ő azonban más érzelmeket hívott segítségül, mint ahogy az a magyarázatából ki is derül. * -Gyönyörű perdaid? *Inkább a perdain van a hangsúly, de kíváncsi is vagyok miért is lettem hirtelen perdai. Lehunyt szemekkel, mosolyogva hajtom fejem a tenyerébe, mikor a hajamat simogatja. * -Igen tudom. Naphajú, de ezt a nevet nem te adtad nekem, ha jól emlékszem. *A szöszin még jobban elmosolyodom, hiszen az akkor született, amikor cukkolni akart és talán azóta sem szólított Jasmine-nak, amit nem bánok, de feltűnt. Nem vagyok ellene, szeretem amikor így szólít és csak ő szólít így és azt hiszem, Szöszmösznek sem fog más hívni. Vagy ha mégis – de kinek jutna eszébe? – akkor majd lebeszélem róla. Picit megvonom a vállam mielőtt felnéznék rá, s ráfogok a hajamat simító kezére, ujjammal cirógatom még egy kicsit kézfejét….* -Nekem tetszik. *…s aztán nagy sóhajjal vonom el tekintetem az ajkairól, hogy a táskámat az egyik kezébe nyomva, a másikba kulcsolva ujjaimat elinduljak a keresendő lugasunk felé. Kíváncsiságomnak adok hangot, mert érdekel mit dobott el, mi volt az az apróság ami megcsillant a fényben, és amit a perdai fiú olyan nagy vigyázón rejtegetett előlem. De egyben tisztázom is, hogy ne próbáljon meg ismét ilyeneket, mert nem leszünk jóban…legalábbis annyira nem, hogy csókot kapjon érte. A magyarázatán viszont elgondolkodom néhány röpke pillanatra, mert hát igazából tetszik, hogy ilyen…vad és pimasz, megnevettet és már túl vagyok a kezdeti bosszankodásokon is. Felé fordulok, látom ahogyan fél szemmel kukucskál felém, és ha nem is mosolyog, a szemei mindent elárulnak. * -Nem foglak megunni, de…jó, néha lehetsz gazember, csakhogy újabb nevet kapj tőlem. *Mosolygós sóhajjal adok engedélyt arra, hogy máskor is pimasz legyen és gazember, mert ha őszinte akarok lenni magamhoz, amennyire bosszantott régen, hogy folyton cukkolt, annyira tetszett is. Arra viszont felkapom a fejem, hogy egy perditet dobott el és meglehetősen sajnálkozva is veszem tudomásul. Egy pillanatra még a lépteim is megakadnak, hogy aztán újra előrelendüljek, de szemeim nagyra kerekednek a meglepetéstől.* -Egy perdit? *Annyira tiltott, hogy most is suttogva ejtem ki a szót.* -Ó, de kár, hogy nem láttam. Sosem láttam még perditet. Van még belőle? *Érdeklődöm, de ő már folytatja is, miért is nem kaptam meg, pontosabban miért dobta el és ezen a magyarázaton egészen elérzékenyülök. Nem kevésbé ül ki arcomra a lelkiismeret furdalásom amiért nem hittem, nem bíztam benne, de egyben mosolygok is azon, hogy még akkor, abban a helyzetben is arra gondolt, hogy ne legyen a Shiennel asztalaiból is egy kikötő. * -Nem bíztad a véletlenre. Egy perdit sokkal többet ér, igazad van. *Mikor széttárja a karjait, elé állok majd hozzáhajolva egy csókot adok az ajkaira. Röpke csók, mégis benne van minden köszönet, minden szeretetem amit iránta érzek és amit azért is kap, mert ő sem akart még egy kikötőt. * -Valóban az volt, de ha így haladunk, lassan mindenünket elhagyjuk vagy eldobáljuk. *Felelek nevetve, továbbindulva az úton amiről aztán le is térünk, természetesen egy újabb csókkal változtatva meg az irányt. Még fel sem fogom, már tovább is lép, de látva az előttünk nyúló ösvényt, engedek egy hirtelen támadt ötletemnek. Ha fogta is eddig a kezem, most elengedem és nagy lendülettel megindulok az ösvényen, igyekszem gyorsan szedni a lábaimat, hogy kihasználva a meglepetés erejét egy kis előnyre tegyek szert. Nem kétlem, hogy utolér, de tegye azt minél később. Csak egyszer fordulok vissza, hogy lássam milyen távol van tőlem.* -Kapj el ha tudsz! *Kiáltom nevetve és szaladok tovább előre amerre az ösvény visz, remélve, hogy ez az amelyiket említette és ami a föld alatti patakhoz vezet. A futástól, a nevetéstől hamar kipirul az arcom és ki is melegszem, de annál élvezetesebb a játék, főleg ha szándékosan nem akar egyből utolérni. *
Aprókat bólogatok válaszként a kérdésére, beelőzve a szavaimat, melyeket mosolyogva adok is elő. - Az aratási ünnepségen annak öltöztünk, emlékszel? Azóta a Rebelliumban azt mondom, hogy perdai barátnőm van, ez még mindig kevesebb kérdést vet fel, mintha városi lányt mondanék. A gyönyörű meg evidens, az vagy. Tehát gyönyörű perdaim. - Foglalom össze röviden, hogyan is lett ez a név, amivel megtoldottam a Naphajút. - Részletkérdés. - Kicsi vállvonás mosolyogva, hogy a Naphajú nem tőlem ered. Nevekben sosem voltam valami kreatív - külön szerencse, hogy a "lányaim" nem az enyémek, így June-nak nem kellett megkérdeznie engem, nekem mi tetszene névben -, tehát nem bánom, hogy más az volt Jasmine esetében. Nem bánom, amíg nem attól a kancellártól ered. Tőlem a Szöszi ered, roppant eredeti módon azt is egy régi meséből loptam, amit Jasmine is ismerhet. További kreativitásom hiányát is jelzi a Szöszi után a Szöszmösz név. De legalább szerencsés vagyok, mert a célszemélynek tetszik, egyébként nekem is, akárcsak a cirógatása, vagy a tőle kapott neveim, melyek jellemzően hirtelen mérgében születtek, de valahogy mégis van bennük kedvesség is. Nem csak azért jönnek be, mert könnyen lepereg rólam, ami bántó lehetne, s nem csak azért, mert Szöszi képtelen lenne olyan szavakkal illetni még dühösen sem, ami arcpirító lenne a számára. Nekem tetszenek a nevek, van bennük valami vagányság is, legalábbis annak biztos, aki nem tudja, miként születtek, a kedves vonatkozását meg megtartom magamnak. Talán e titok miatt is kedvemre valóak annyira. Viselkedésemen sokat nem kívánok változtatni, jó gazembernek lenni, miközben nem veszem észre, hogy Szöszi óhatatlanul is finoman formál engem, ahogy én is őt. Csiszolódunk egymáshoz, de ettől még azért kíváncsian rákérdezek, mihez kezd, ha tényleg nem leszek többé gazember, de még csak vadember sem? Szerintem szörnyen unalmas lenne és ahogy elgondolkodik, nem pedig rögtön rávágja a választ, arra jutok, hogy szerintem egyetért velem, még ha kezdetben mást is állít. - Ez az! - Szabad kezemmel bokszolok egyet a levegőbe győzedelmesen, mintha egy nap el lenne pocsékolva, ha az ember fia nem gazembereskedhet. - Megtennéd, hogy elismétled ezt még egyszer? Csak előszedem a pda-m, hogy felvehessem... - Vigyorgok rá, de valójában nem készülök hangfelvételt csinálni, pedig... hallhatnám a hangját máskor is. Annyira nem is olyan hülye ötlet! Hmmm! Mindenesetre hangfelvétel nélkül is számíthat rá, hogy előbbi szavait megfelelő időben, megelőzve újabb szakáll-rángatásokat, fel fogom használni. Persze a gazemberséggel is csínján kell bánni, szóval rendes leszek és elmondom neki, hogy mit is dobtam el Shiennel asztalai előtt. Egy fél pillanatnyi fáziskéséssel fordulok vissza felé, mikor megakad és meglátom az elkerekedett szemeit és nem tudom megállni mosoly nélkül, ahogy suttogni kezd hirtelen. - Az. Egy ellenállónál nem olyan meglepő tárgy. - Jegyzem meg, de magam keveset éltem a Dominiumon az Ellenállás létrejötte után ahhoz, hogy kellően átérezzem a fizetőeszköz súlyát egy dominiumi szemében. De mikor az ember azt gondolná, hogy ennyiben is marad emiatt a téma, mintha bárki a Városban le tudná olvasni róla, hogy perditekről beszélt, Szöszi meglepő módon érdeklődést fejez ki. - Van, persze, a lugasnál előkotrom neked. Rossz szokásuk, hogy állandóan a táskák és zsebek legaljára süllyednek be. Kivéve, mikor leveszed a nadrágot, na mert akkor hajlamosak kiesni és a kevés bútor alá begurulni. Ha nincs annyi rés, akkor meg pont berúgod alá és laposan becsúszik. Egyébként klíváncsi vagyok, mit szólsz hozzájuk. - Mesélem derűsen és utána elmondom azt is, miért e rendhagyó módon szórom a pénzt Elorak utcáin. Esküszöm nem volt szándékom megint bűntudatot kelteni benne, én már rég tovább léptem ezen. Ritkán vagyok haragtartó s még kevésbé tartom magam olyannak, aki régi, megbocsájtott sérelmeket felemleget. A tesós csatározások más lapra tartoznak, de azok nem is komolyak. Igyekszem hát biztatóan mosolyogni Szöszire, s örülök, hogy viszonzásra lel. Szavaira viszont kicsit ingatom a fejemet, nem értek teljesen egyet. - Én a hajszálat választanám, de hát a karma úgy tűnik, ilyen kis anyagias. - Nem zavar, ha végeredményben karjaimba zárhatom Szöszmöszt, mint most is, ahogy csókra hajol ide és csókot kap is bizony. Hogyne kapna, hiszen ezért volt az egész, hogy ne nélkülözzem újra az ajkai édességét! Ostobaság persze ebben a karma-dologban hinni, mármint semmivel sem jobb, mint a perdaiak isten-hite, de néha önkéntelenül is valami magasabb erőhöz fohászkodunk, mikor úgy érezzük, az irányítás már nincs a kezünkben. És én akkor ott így éreztem. Közben ugyanúgy mi magunk fordítottunk az eseményeken, mindkettőnk elhatározása, hogy nem akarunk megint szakítani... de azért jó érzés arra gondolni, hogy megtámogattuk valami felsőbb hatalom erejével. Úgy érezni tőle, hogy minden rendben lesz. Mit számít pár apró kis áldozat ezért? - Mindenünket? Minden-mindenünket? - Kérdezek vissza, jelentőségteljesen végigmérve őt tetőtől talpig egy kaján mosoly kíséretében, amiben az is benne van, hogy nekem nincs ellenemre, legalább visszatalálunk Elorakba a ruháink nyomán, ha esetleg eltévednénk a lugashoz menet. Mert hát a fő ösvényről is letérünk, csókkal jelzem az irányváltást, s ki tudja még mennyi ilyen elágazás lesz, amire nem lesz egyszerű figyelni, hiszen Szöszi meglepetésemre nekiiramodik. Először csak azon lepődöm meg, hogy elengedi a kezem, hirtelen nem tudtam hova tenni, majd ahogy futni kezd azonnal oldalra meg mögénk pillantok. Rossz beidegződés. Idekint akkor fut az ember leggyakrabban, ha lohol utána valami, ami meg akarja enni, vagy valaki, aki le akarja lőni. Előnyét Szöszi persze nem csak ezzel növeli. Mikor rájövök, hogy nincs vészhelyzet, hanem csak játszik, mosolyogva nézek utána: egyébként is szépen ringó csípője van ahogy jár, de futás közben megint másként simul a nadrág a fenekére és igencsak kedvemre való látvány. Huh, de még mennyire! - Siess akkor! - Eredek utána vigyorogva, mikor nevetve visszafordul felém, és szerintem nem fogom soha elfelejteni ezt a képet. A feneke képét sem, de azt sem, ahogy szőke haja libben, ahogy nevet nem csak a szája, de a kék szemei is, ahogy orcája piroslik... Elég fürge Szöszi, de ha az életem múlna rajta, aránylag hamar utol tudnám érni őt, viszont ez most játék, szóval annyira nem sietem el, annál is inkább, mert kíváncsi vagyok, mit fog tenni: előtte az út Y-alakban elágazik. Az egyik napfényesebb, de kicsit emelkedik a terep, míg a másik árnyékosabb, sötétebb, ritkábban jártnak tűnik, kacskaringósabb is, viszont finoman lejt lefelé.
*Kíváncsi vagyok miért is lettem perdai, de arra a magyarázatra igazán nem számítok, amit kapok. Végül is igaza van és valóban kevesebb kérdést vet fel, és még engem is véd azzal, hogy nem meséli el rólam az igazságot. De én egészen más lényeget szűrök le ebből.* -Szóval szoktál mesélni a perdai barátnődről? *Érdekel, naná, és az is miket szokott rólam mesélni és persze kinek, de ezt nem kérdezem meg nyíltan, a kérdésben úgy is benne van burkoltan. Persze lehet, hogy észre sem veszi, akkor majd később visszatérek rá. Az már valóban részletkérdés kitől kaptam a Naphajú nevet, ez is hozzátartozik ahhoz, hogy a kilétem titok maradjon az ellenállók között. Biztosan másképp gondolnának rám, ha tudnák, hogy a Városban élek, a kémség gyanújának árnyéka még mindig eltakar kicsit, de ha tudomásukra jutna, hogy valójában ki vagyok, minden bizonnyal még Vadembert is kitiltanák a Rebelliumból. A nevek terén egyikünk sem túl kreatív de nem is ez a lényege az egésznek, mindegyikhez egy-egy hangulat, történet kapcsolódik így vagy úgy, és sokkal kedvesebb is annak ellenére, hogy az én elnevezéseim éppen miért is születtek meg. A Vadember és a Barbár, no meg a Gazember valódi lényege szinte egyetlen pillanat alatt megszűnt létezni, amikor Vadember mosolygott rajtuk, mert az elsőn is vigyorgott, szélesen, pimaszul, ezzel mintegy tartósan magára ragasztva, nem mellesleg hosszú ideig nem is tudtam az igazi nevét, szóval hiába is próbálkoztam volna azzal. Most pedig már valahogy nem is állna a számra az Alec. Jól áll neki egyébként, néha amikor egyedül vagyok a kabinomban, ízlelgetem a nevét, hangosan kimondom, eljátszom a gondolattal, hogy így szólítom, de….ezek csak szösszenetek tőlem, mindig Vademberként gondolok rá, ha eszembe jut, ez a név bukkan fel elsőként. Azt nem tudom milyen volt azelőtt, hogy találkoztunk volna, de azóta ha nem is sokat, de változott. Sok mindenre tekintettel van velem szemben, bár még mindig előfordul, hogy káromkodik, de nem olyan sokat, eszébe jutnak vadító dolgok és pimasz, akár egy boga, de mindez már finomabb, olykor még talán átgondoltabb is. Biztosan nem ezt gyakorolja a Rebellium falai között, mégis…csak kedves évődés. S igaza van abban, hogy ha nem is unnám meg soha, hiányozna ha túl jó fiú lenne, hiszen a gazemberségeivel nevettet meg, még ha olykor bosszant is, később ne tudok másként gondolni rá, mint vicces helyzetként. Kérdőre vonása kihozza belőlem az „engedélyt” arra, hogy máskor is tehet így, lehet gazember és felbosszanthat, és tudom, hogy nem vinné túlzásba, úgy érzem az első pillanatban is megvolt benne a tisztelet és udvariasság, nem sértett meg. Ellenkezésem sem annak szólt, hogy nem tetszene, de anélkül is unalmas lett volna. Ahogy most is tesz, mert még ebből az egyszerű gondolatból is képes tovább fonni a történetet azzal, hogy pimaszul elismételtetné velem. Az öröme mókás, ahogy diadalittasan a levegőbe bokszol, a vigyorgása pedig, ahogyan a szemei körüli nevetőráncokat összerántja…újra és újra megdobogtatja a szívemet. Sosem tudnám megunni. * -Engedélyt adok arra, hogy gazember legyél. *Elismétlem hát, de ügyelve arra, hogy még ha szándékában is állt elővenni a pda-ját, ne legyen ideje felvételt készíteni. Elhadarom ahogy csak tudom, a végét el is nevetve, majd egy hitetlenkedő fejingatással finoman megtaszítom a vállát. * -Ha nem lennél, ki sem tudnálak találni. *Annyira különbözőek vagyunk, hogy nekem ötletem sem lenne, de talán pont ezek a különbözőségek azok, melyek egyre közelebb visznek minket egymáshoz. A perdit is egy ilyen különbség, jobban mondva a megléte. Engem megdöbbent, izgatottá tesz, még suttogom is amikor elismétlem a szót, neki viszont egészen mást jelent ahogy mondja is. Valóban, egy ellenállónál nem olyan nagy meglepetés, de nekem tiltott dolgot jelent. Ennek ellenére, vagy talán pont ezért, roppant kíváncsi vagyok rá és arra is, van-e még belőle. Legalább elmondhatom, hogy egyszer volt a kezemben perdit is, még ha a valóságban nem is fogom senkinek sem elújságolni, de ez annyira….izgalmas! * -Jó, már alig várom, hogy láthassam. Miért vagy kíváncsi arra, mit szólok hozzájuk? Csak nem te tervezted? *Nem lepne meg, bár eddig fogalmam sem volt arról milyen fantáziája és kézügyessége van – a simogatásain felül – most, hogy a magaménak tudhatok egy csodálatos ecset készletet a hozzávaló tartóval, már van némi fogalmam. Amíg el nem jutunk a lugashoz, addig a perdit más fajta jelentősége kerül terítékre, visszaidézve az első kibékülésünk idejét, s azt amit akkor kitaláltunk a hasonló helyzetek kivédésére. Sosem tudjuk meg, mi lett volna ha nem dobja el a perditet, de örülök annak, hogy megtette, jóllehet ez csupán…* -És ezt csak most mondod, vagy tényleg ez jutott eszedbe amikor eldobtad? *S visszaidézve a korábbi szavait csak a fejemet rázom és mosolygok.* -Ne is mondd, tudom. Nagyon aranyos volt tőled. A karma meg pukkadjon meg. *Csókkal zárom a gondolatmenetemet, nem csak azért, hogy finoman befogjam Vadember száját, hanem mert röpke pár perc után is szomjazom rá és hiányzik, főleg amikor így beszél és mosolyog és csillognak az ajkai. Hiába jött be, mert valóban segített, még ha nem is azért, mert a karma jóllakott, hanem mert eltérítette a gondolataimat az a mozdulat és talán őt is megnyugtatta egy kicsit, kizökkent amikor minden mást feledve arra az eldobott, akkor még ajándéknak hitt tárgyra kérdeztem rá. Más irányt vett a beszélgetésünk, ami végül a dolgok tisztázásához vezetett. Mégis, bármennyire is sikerként könyvelhetjük el, azért én az aggodalmaimat fejezem ki, az állandó dobálás miatt….amiből persze Vadember megint viccet csinál. A szavai nem vezetnének rá amire gondol, de az a pillantás amivel végigmér, nos akaratlanul is elpirulok, pedig igazán nincs már mit mutatnom magamból, amit még ne látott, simogatott, csókolt volna. Mutatóujjamat a szájára szorítom, hogy hallgasson és ajkaimat szorosan összezárom egy lélegzetvételnyi időre.* -Megint viccet csinálsz egy komoly dologból. Szörnyű vagy, hogy csak arra tudsz gondolni. *Én is csak arra tudok gondolni, de ezt neki nem kell tudnia, jóllehet sokkal tapasztaltabb nálam ezen a téren és a pillantása, az arckifejezése láttán, amit erre a mondatra mutat majd, nem segít megmaradni a komolyságomban, amit magamra erőltettem. A mosoly ott figyel ajkaim zugában, amikor tovább indulok az ösvényen arra figyelve, vajon mikor merre fordulunk majd el. Bár nem látszik labirintusnak, azért van pár keskeny ösvény, vagy csapás ami összezavarhat minket…vagy csak engem. Vissza is kell találnunk. Irányváltásnál csókot kapok de a következőt már nem várom meg, hanem elillanok mellőle. Amikor visszafordulok egy pillanatra, még elcsípem azt a zavart tekintetet amit a vigyorgása vált fel. Nem erőltetem meg magam, tudok gyorsabban is futni ha kell, de most nem kerget állat és nem egy leomló sziklafal elől kell menekülnöm, másrészt ismeretlen terepen szaladgálok, oda kell figyelnem hova lépek és mi van előttem. A futás nem csak a játék része, hanem felszabadító érzés is egyben, élvezem, hogy nem kell arra figyelnem, hogy a katonák követnek-e, mikor szólnak rám, hogy lassítsak, álljak meg, ne menjek arra…ennek azonban meg van a hátránya is. Az elágazások. Kiváltképp ha észre sem veszem. Az egyik pillanatban még nem volt nagyon látható, a másikban pedig én fordulok ismét hátra, hogy ellenőrizzem mennyire jutott hozzám közel Vadember, s mikor visszafordulok, hogy arra nézzek amerre futok, már rá is tértem egy árnyékosabb részre, ami ráadásul lejt is. Kétség kívül lugasosabb jellege van, a nap fénye apró foltokban villan csak meg, de ettől még szebbnek látom az erdőt. Óvatosabb vagyok, nehogy megcsússzak, mert akkor menthetetlenül elveszítem az egyensúlyomat és nadrágféken fejezem be a fogócskát. Érezhetően lassulok, de nem azért, mert feladtam volna, de egyrészt nem szoktam hozzá az ilyen intenzív testmozgáshoz, másrészt kezd feltűnni, hogy mennyivel sötétebb van itt körülöttem, végül de nem utolsó sorban, unalmas lenne ha Vadember nem kapna el. * -Na mi van? Lemaradtál? *Kiáltok hátra anélkül, hogy felé fordulnék, nem is tudom milyen közel van hozzám, csak nevetek és lihegek, kapkodom a levegőt és a lábaim elé figyelek.*
- Persze, hogy szoktam! Az a minimum, hogy mindenki irigyeljen, amiért gyönyörű barátnőm van! - Mosolygok rá szélesen. A praktikus oldalát bizonyára érti, már nem az irigységnek, hanem hogy miért kamuzok perdai barátnőt. De úgy sejtem, kíváncsi a részletekre, már csak azért is, mert az emberek is jellemzően felélénkülve kérdezősködni kezdenek egy ilyen egzotikus kapcsolat hallatán. Látni fogja Szöszi, hogy sok tekintetben az igazat mondom, csak kicsit perdai style-ra veszem a formát. - Egyébként csak hogy tudd, a Naphajú perdai nevet használom, Elorak közelében élsz egy faluban, füvész vagy és kézműves, aki festékeket készít. Van egy bátyád, aki vadász, de ő a családjával és a szüleid is messze élnek, Elion felé, ritkán találkoztok, így egyelőre nem volt még téma, mit szólnak egy quorsa udvarlóhoz. Ja, és ti perdaiak is hasonlóan szeretkeztek, mint mi emberek, ez valamiért igen gyakori kérdés. Remélem, tényleg így van, mert ha egyszer valaki becsajozik egy valódi perdaival és meglepődik majd légyott alatt... - Ingatom a fejem vigyorogva, hogy én leszek elővéve, egyben le is bukom, de hát azért kicsi erre az esély. Gondolom. Mindenesetre valószínűleg nagy az átfedés, elvégre a női alkatrészek is ugyanott vannak és ugyanúgy néznek ki - már amennyire láttam eddig -, legfeljebb vannak sajátos pózok. Jegyzet magamnak: pózoknak utánajárni! Hogy maradt ez eddig ki? Majd sietve folytatom, ismerve már Szöszit, hogy képes lesz túlpirulni, ha arra gondol, miket tudhatnak róla más ellenállók, főleg férfiak. - De ne aggódj, semmilyen részletbe nem mentem bele senkivel, mit csinálunk és mit nem. Egzotikus titok maradt minden, ehhez ragaszkodtam! Erről jut eszembe, soha ne mondd egy perdai előtt, hogy lan gyökeret ültettél! Ez náluk egy virágos metafora a szeretkezésre, amiben a nő... öhm, szóval, mindegy, elég ennyit tudnod gondolom. - Mosolyodom el, mikor eszembe jut, húgom mennyire kifeküdt a röhögéstől ettől a szóhasználattól, pedig én aztán tényleg nem arra a tevékenységre értettem, viszont minden körítés hozzá csak megerősítette a hasonlatot. De valóban változtam, ha változásnak nevezhető, hogy tekintettel vagyok Szöszire, s nem megyek bele jobban a kifejtésnek, hacsak nem fogja kérni. Ki tudja? Arra sem számítottam, hogy engedélyt kapok gazembereskedni máskor is, naná, hogy szemtelenül kérem is, hogy mondja még egyszer, hadd vehessem fel, hogy később ennek bizonyító ereje legyen. - Hé, na, várj! Te csalsz! - Tárom szét a karjaimat nevetve méltatlankodva, mert még hitelesen eljátszani sem volt időm, hogy a pda-mért nyúlok a felvételkészítéshez, Szöszi már el is hadarta az ismétlést. - Átadom a dicséretet apámnak! Te meg szintén az én elismerésemet a te szüleidnek! - Mosolygok arra, hogy egymást kitalálni nem tudtuk volna, kész szerencse, hogy nem is ránk volt bízva ez. Oké, szüleinknek sem kitalálni kellett, de még mindig ők állnak legközelebb az értelmi szerzőséghez, mint alkotók. És ahogy nem számítottam arra, hogy engedélyt kapok gazembereskedni, úgy arra sem, hogy érdekelni fogják őt ennyire a perditek. Nem gyanakszom, már jóval több terhelő bizonyítéka lenne ellenem holmi pár perditnél. - Ááá, nem! - Ingatom rögtön a fejemet, mikor arra kérdez rá - megtudván, hogy vannak még nálam perditek mutatóba -, hogy én terveztem-e őket? - Nekem nem adatott meg ilyen jellegű tehetség. Azért vagyok kíváncsi rá, hogy mit szólsz hozzájuk, mert láthatóan nagyon izgatott vagy miattuk, meg nyilván sokat hallottál, esetleg képet láthattál már, ha valakitől el tudtak kobozni a kancellárok, hogy mutassák, mi is pontosan a tiltott dolog. Érdekes kézben tartani egy fizetőeszközt amúgy. Nekem lassan sikerült csak hozzászokni, már a használatához. Tulajdonképpen negyed évszázadon át csak virtuális pénzem volt, itt egy csippantás, ott egy csippantás, mindig volt az embernél valami okos-eszköz, amivel azonosíthattak fizetéshez, automatikusan levonták az egyenlegből, mindig láthattam egy rápillantással, hogy mennyim van. A perdittel nehezebb. Kezdve azzal, hogy simán a szobában hagyod a másik nadrágnak a zsebében. Oké, például az Ivóban felírják neked hitelre, de attól még egyszer vissza kell oda csattogni később kifizetni, nem indíthatsz a szobádból kényelmesen egy tranzakciót. Ugyanakkor a perditek bájosak. - Magyarázom Szöszinek, hogy nekem milyen tapasztalataim lettek az ellenálló fizetőeszközzel. Kissé nehézkesnek tartom a virtuális pénznemhez képest, de még mindig jobb, mint a cserekereskedelem, jobban kézzel foghatóbb. Annak ellenére gondolom így, hogy szeretek perdaiakkal csereberélni, de azért eléggé ki is fárasztja az embert egy keményebb alkudozás. - Tényleg amiatt dobtam el, amit mondtam. - Erősítem meg a szavaimat, mert tényleg ez a karmás - igazából tök nagy butaság - motivált, de hát szeretek több lábon állni, ez igaz arra is úgy tűnik, hogy Szöszit megtarthassam. Ha egy perdit az ára a karma jó szándékának, én nem bánom, van még bőven perditem. Elmosolyodom azon, hogy aranyosnak találja a tettet tőlem és hogy a karma pukkadjon meg, de nem felelek rá, hiszen csókot lop tőlem Szöszi, csókjai meg elég gyakran feledtetnek el velem minden mást, például a beszédet is. Kiélvezem a csókocskát és naná, hogy másfelé kalandoznak el ennek mentén a gondolataim, hogy mikor Szöszi megszólal és minden eldobálását említi, természetesen a ruhákra is értem azt. És kész vagyok! Elpirult! Imádom, hogy még így is el tud pirulni, hogy valóban láttam már minden ruhadarabja nélkül őt és ő is engem. Nem mintha azért jutott volna eszembe az összes ruha eldobálása, mert úgy vélem, kimaradt valahol egy részlet, egyszerűen csak jó nézni Szöszit meztelenül is, be nem tudok telni a látvánnyal! Csendben maradok engedelmesen, mikor mutatóujját a számra teszi, de ettől még mosolygok alatta és kérdőn emelkednek meg a szemöldökeim. Szavai után húzom csak el a fejemet, hogy meg tudjak szólalni, folytatva a sétát. - Egészséges férfiként ilyen gyönyörű nő mellett, aki ráadásul így tud csókolni és pirulni, mégis mi másra tudnék gondolni? De jól van, nyertél, többet nem gondolok rá, nem is említem! Hozzád sem fogok érni! Oda se nézek! - Fordítom el a fejemet is az erdő felé, s Szöszi kezét sem fogom, mint eddig ide úton. Engem ismerve pontosan tudhatja, hogy mennyire komolyan gondolom ezt - semennyire! -, de kíváncsi vagyok, hogy méltatlankodni kezd-e. - Kibírom! Ki én... olyan tíz-tizenöt másodpercig. Szerintem már le is telt! - Fordulok vissza mosolyogva, hogy irányváltással együtt csókot lopjak vissza, ami sikerül is, s feltett szándékom a fenekére is csapni egy picit, de minimum rásimítani a tenyeremet, de alig érem ujjbegyeimmel, talán észre sem vette, mert hirtelen úgy nekiiramodott előre. Zavartan pislogok, gyanakodva nézek körbe, hogy mi elől kellene futni, mire leesik, hogy Szöszi előlem fut, hogy nincs vész, csak játék. Kicsit elnézegetem a fenekét, ringó csípőjét, ide-oda libbenőt aranyszín haját, amin a napfény játszik aranyló táncot, aztán úgy döntök, ennyi előny elég lesz neki, futok is utána. Minthogy nekem csak előre kell nézni, látom is az elágazást, és azt, hogy Szöszi hátra néz, amihez én meglóbálom az öklömet játékosan. - Na várj csak, ha elkaptalak...! - Kiáltom utána nevetve, de egyebet nem mondok, minthogy láthatóan nem készül hátra felé pillogása következtében nekimenni egy fának, hanem beveszi a kanyart az elágazásnál és lefelé indulunk. Óhatatlan, hogy lepillantok a lábfejeire, hogy pontosan ma milyen cipő is van rajta? Hát, szandálkánál jobb, mint amit első találkozásunkkor viselt, de látom azért, hogy ő is lassít, óvatosabb lesz. Nagyon helyes! - Kifárasztásra játszok! - Kiáltom vissza vidoran, mikor utánam érdeklődik, s magamban mosolygok a lihegésén, ahogy idáig hallom, hogyan kap levegő után, szaporán emelkedik a mellkasa... Oké, tényleg mindig képes vagyok arra gondolni! A választott kis ösvényünk közben szűkülni látszik, éppen csak egy ember elfér rajta a magunkfajta soványabb példányokból, és a meredekebbé váló terepen kacskaringósan ereszkedik alá, éles hajtűkanyarokkal fordulva, szerpentinesen indulva lefelé, ki tudja hova? Valami kisebb völgybe vezethet, ahova a nap jelenlegi állása szerint is alig jut be, legalábbis innen fentről nézve sötétebbnek tűnik. Befordulok az egyik hajtűkanyarnál a sarkon álló vékonyabb fába kapaszkodva, hogy azzal segítsek rá a kanyarodásra, miközben Szöszi már egy szinttel lejjebb jár. - Támadááás! - Kiáltom és elrugaszkodva úgy döntök, hogy leugrok az alattam húzódó ösvényhez, Szöszi elé, végül is alig egy-másfél méteres csak a szintkülönbség. Egy dologgal nem számoltam: az ösvény keskeny, az elrugaszkodás nagy és itt a sűrű növényzet között nem úgy szárad a föld sem, mint máshol egy kiadósabb eső után. Az ösvény széle, ahova leérkezem, megindul alattam. Nem nevezhető nagy földcsuszamlásnak, nem sodrom le vele Szöszit például, de a lendületem elég nagy volt ahhoz, hogy engem továbbvigyen lejjebb, fenéken csúszva, míg a következő ösvénynél meg nem pattanok valamin - sziklásabb kezd lenni a talaj -, hogy onnan gurulva folytassam táskástul. - Áú, bassza meg!... Ez szúrós!... Picsába! Uh! - Szöszi végighallgathatja az avarzörgésekkel, kisebb ágreccsenésekkel és tompa puffanásokkal kísért kommentálásomat, mígnem csend lesz, de ekkor ő már nem lát, eltűntem egy bukfenccel egy nagyobb bokor mögött, vélhetően az volt a szúrós fajta. Két másodperc csend, majd hallhatja a hangomat, megnyugtatóan vidám és energikus hangzással. - Megvan a lugas! - Olyan diadalmasan kiáltom, mintha konkrétan ezt kerestük volna és valamiféle elásott mesebeli kincs került volna elő.
*Elpirulok a bók hallatán, pedig nem először mondja, de nekem még mindig újdonság. Csendben is maradok, egy pillanatra mosolyogva lehajtom a fejem, s mikor megint felnézek rá, már a ki nem mondott kérdéseimre sorolja a választ. Azt már tudom miért beszél rólam perdaiként, de jó hallani, hogy egyáltalán van kedve hozzá. A történetet megismerve egyre inkább szélesedik a mosoly az arcomon, a végén már kuncogok is az egészen, ahogy felépítette egy perdai nő életét, mely mégis szinte minden pontjában hasonlít az enyémre. Emlékszem mikor hazudni próbált tanítani, és végül is neki egészen jól megy. Az igazságba csomagolt néhány eltérést, így nem fog belekeveredni a saját szavaiba. A szeretkezés már más. Úgy tűnik – szerintem csak a férfi ismerősei ilyen kíváncsiak – mindenkit csak az érdekel, hogyan szeretkeznek a perdaiak, mintha más nem is lenne olyan fontos. Újfent elpirulok, mert a szeretkezésünkről mesélt másoknak. Tudom, hogy mindezt arc és igazi név nélkül, de akkor is zavarba hoz és talán bolodnság, de most meztelennek érzem magam. * -Kkhhmm…reméljük. Azért azt nem gondoltam volna, hogy majd erre lesznek kíváncsiak. *Érthető, ha jobban belegondolok, előbb vagy utóbb biztosan bennem is felmerült volna a kérdés, a kis különbség az, hogy nem érdeklődnék nyíltan utána. Az arcom már lángol, a hajam tövéig, vagy még annál is tovább pirulok és érzem, hogy izzad a tenyerem is. Ezen már nem sokat segítenek az utólagosan a megnyugtatásomra szánt szavak, hosszú időbe telik mire visszanyerem a versenyszínemet, de a megkönnyebbült sóhaj azért hallhatóan fakad ki belőlem. Vadember azonban még mindig tud meglepetést okozni nekem, a lan gyökér ültetéssel. Először csak megemelkednek a szemöldökeim és láthatóan kíváncsian várom mi fog kisülni az egészből, miért nem említhetek egy hétköznapinak tűnő tevékenységet perdaiak előtt. Aztán ezt is megtudom.* -Ó! *S mikor rájövök, hogy az elmaradt magyarázat miről is szólhat, veszek egy nagy levegőt mielőtt döbbent felismerésemnek adok hangot.* -Óóóó! Nahát! *S a végén elnyílnak az ajkaim is néhány szívdobbanásnyi időre. Hogy ezek a perdaiak miket ki nem találnak! * -És ezt te honnan tudod? *Érkezik végül felőlem a kérdés, melynek jogosságában hiszek, de nem féltékenységből érdeklődöm. Kíváncsi vagyok _ezt_ az ismeretet hol szedte össze. Mégis milyen beszélgetés lehetett? Na és kivel? Elképzeléseim szerint biztosan férfi társaságban ült és iszogattak, talán épp perdaiakkal valahol a Shiennel asztalaiban, amikor én nem voltam Elorakban, vagy egy másik, kisebb ivóban, esetleg az őröktől hallotta. Az igazság olyan messze áll tőlem, mint ide a Dominium. Vadember azonban minden eddigi tettével alaposan rászolgált arra, hogy amikor „engedélyt” adok a további gazembereskedésére, annak ne legyen nyoma sehol, még hangfelvételen sem, így a kérésének megfelelően elmondom, de hadarom. A felháborodásán, mely éppen olyan valós, mint amilyennek látszik, már én is nevetek. * -Megérdemled. De nem mondtad, hogy fel akarod venni, és ez egy megismételhetetlen ígéret volt tőlem. *Még az ujjammal is megfenyegetem, hogy tudja mihez tartsa magát. Többször nem mondom. * -Átadom. Egyszer majd. *Amikor mesélhetek róla. addig az én titkom marad és gyanítom, hogy ő sem mostanában fog az apukájához szaladni ezzel. Annak viszont örülök, hogy sokkal több téma kerülhet terítékre kettőnk között, és nem csak az időjárásról, az én zavarba hozásomról és Vadember pimaszságáról beszélhetünk. A perdit egy olyan dolog ami számomra tiltott, és épp ezért izgalmas is, ráadásul még soha nem is láttam. Legalábbis élőben nem és pont ezt szalasztottam el. * -Persze, hogy izgatott vagyok. *Helyeselek a szavába vágva és látszik is rajtam. Kivételesen nem attól pirulok el, hogy a zavarommal kell megküzdenem, hanem a lelkesedéstől.* -Azt hiszem egyszer láttam….*de nem néztem meg jól. Igazából akkor nem is érdekelt anynira, mert oly távolinak tűnt az egész. Nem csak a perdit, hanem az ellenállók is. S míg nem találkoztam Vademberrel, féltem is tőlük, ami átélve az első találkozás első perceit, jogos is volt. Hogy valamiért fordult a kocka, abban Vadembernek nagy része van. A tőlük való félelem azonban nem írta felül az egyetértésemet. * -Pont azért különleges….de legalább kézzelfogható….látod mennyid van….nekem jobban tetszik, mint a kredit…..bájos? *Inkább hangzott kijelentésnek, a hangsúly nem a szó végén volt, mint ahogy általában a kérdéseknél, de attól még kíváncsi vagyok miért jutott erre a meghatározásra. Meg fogom látni, amint előkotorja azt a táskájából, addig viszont kénytelen vagyok beérni azzal, amit mesél róla. Nem kis szerepe volt kettőnk kapcsolatában, akár egy erős szem a közös láncunkban, ami mindig odamegy ahol szükség van rá, ahol épp szakadni készül valami. Szereznem kell perditet valahonnan. A kreditet nem lehet eldobálni….ahogyan a ruhákat. Vadember viszont amint szóhoz jut újra az édes csók után, máris pikáns vizekre evez. S megint eszembe jut, hogy ezt talán szándékosan csinálja, de nem is hagyom, hogy megint beszélhessen, hogy kiforgassa a szavaimat, hogy megint olyat mondjon, amitől a pír csak mélyülne az arcomon. Sajnos egyetlen ujjacska a száján nem elég nagy zár, s csak el kell kicsit hajolnia ahhoz, hogy tovább fűzze a gondolatmenetet. * -Tudtam, hogy a pirulásom is benne lesz. *Szemöldökeimet összehúzva toppantok egyet és vádolom meg a szándékossággal, de a folytatás már olyannyira nem tetszik, hogy ellenkezem is. * -Hééé! Ne merészeld! *Ahogy elengedi a kezem és elfordul, máris utánakapok, bár tudom, hogy nem gondolja komolyan, de ez a gondolat épp csak kicsit csiklandoz, nem karcol. Másik kezemmel az arcához nyúlok, hogy magam felé fordítsam a fejét. * -De én nem! *A hirtelen éles váltás váratlanul ér, de talán már tényleg kezdek hozzászokni a pimaszágaihoz, mert a lélekjelenlétem rögtön felébred, s amint a letelt tizenöt másodperc múlva megcsókol, már meg is érett a fejemben az édes bosszú gondolata. El is illanok mellőle nem tudva, hogy mit hagytam ki. Nevetve szaladok az úton, olykor hátrafordulva, hogy mennyire ért utol, de ha lemaradna, akkor nekem is lassítanom kell. Egyrészt mert ismeretlen a terep, másrészt nem szeretnék egyedül maradni és eltévedni ott ahol vadállatok is felbukkanhatnak. Mondjuk egy errator csapattal ő sem tudna mit kezdeni, de remélem nem is kerül rá sor. Egy ilyen hátranézés alkalmával váltok véletlenül irányt egy árnyasabb ösvényre, mely kissé lejt, ezért lassítok a tempón és jobban a lábaim elé figyelek. Kicsit megpiszkálom a hiúságát azzal, hogy felhívom a figyelmét, nagyon lemaradt tőlem. * -Na peeersze! *Vágok vissza neki nevetve és tovább szaladok remélve, hogy még sokáig bírom, de a terepfutás nem az én specialitásom, főleg, hogy az ösvény nem csak egy ösvény, hanem kanyargós, dimbes-dombos, egyenetlen is és kihajló ágak nehezítik az előrejutást. A támadásra nevetve sikkantok fel, vagy sikkantva nevetek, olyan mindegy. A cselre nem is számítok, arra, hogy megkockáztat egy elém ugrást fentről. A növényzet elég sűrű, eszembe sem jut ilyesmi, de hirtelen ott terem előttem….aztán már el is tűnik. Nem túl elegáns mozdulat rántja le és sejtem, hogy nem így tervezte. Ez azonban csak egyetlen pillanatra jut eszembe, utána már komolyan megijedek. * -VADEMBER!!!! Neneneneneeee! *S rohanok oda ahol lecsúszott, nem is érdekel, hogy az ő sorsára juthatok. Megállva nézek le a teste által lesodort új ösvényre, nem érdekel mennyi ág tört le a bokrokról, csak az éltet most, hogy segítsek rajta. Elhatározásomon nagyot dob a káromkodás ami egyre távolabbról hallatszik, s el is indulok. Na nem vetem magam előre, lassan és odafigyelve lépkedek lefelé a csúszós talajon, megkapaszkodva a maradék ágakba, fák törzsébe. A szívem a torkomban dobog, hevesen ver és érzem az adrenalin fémes ízét a számban, a félelem attól, hogy Vadembernek valami baja esett, már könnyeket is csal a szemeimbe. Sűrűn kell pislognom, hogy lássak is valamit. A hosszú csendet felőle kitölti az én lábaim alatt reccsenő ágak hangja, a cipőm talpának cuppanása a sáros talajon, de mikor megszólal, felkapva a fejemet próbálom mereszteni a szemeimet a hang irányába, de a mozdulat miatt én is megcsúszok. * -ÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍ! *Egyetlen hosszú sikítás hagyja el a számat, és még meglepődni sincs időm azon, hogy ilyet is tudok, elgondolkodni, hogy ez nagyobb hatással volt rám, mint a motorozás, és már lent is vagyok. Vadember „kitaposta” ösvényen egyenesen odacsúszok ahol ő van. Bár egy bokor eltakarja előlem, érkező testemnek engedve szétnyílik és pont Vademberre esem. Hogy holo sérültem meg és milyen mértékben, azt még nem érzem. Alső gondolatom az, hogy vele mi van.* -Áááúúúúú….jól vagy?
Úgy tűnik, ha százszor mondom el, akkor sem fogja elhinni nekem, mennyire gyönyörű, de nem baj, mert így mindig örül a bóknak, én meg a pirulásának, amivel csak tovább fokozható a szépsége. Az is jó, hogy nem botránkozik meg "perdai élete" egyetlen részén sem. Nem mintha valaha is el kellene játszania, de belegondolva tényleg annyi hasonlóságot igyekeztem kreálni, hogy kevesebbet hazudjak és jobban meg tudjam magam is jegyezni, hogy könnyű színészet lenne Szöszi számára, voltaképpen magát kellene csak adnia. Azt nem említettem - többnyire -, milyen kis pirulós, pedig most is kapok egy adagot, mikor elmesélem, hogy mi szokott még egy gyakori kérdés lenni. - Érthető pedig valahol, mert ez azért érdekesen meríti ki az interplanetáris kapcsolatot. De úriember gazember maradtam! - Kezdek bele a megnyugtatásába mosolyogva, majdhogynem hiába, mert eddigre már úgy tűnik, hogy a haja tövéig vörös. Szerintem tovább is, csak a szőke tincsek világosítanak ott már az összhatáson, na meg a dússág miatt el is takarják. Még úgy is, hogy finoman simítok odébb egy tincset, ami eddig is jó helyen volt, egyszerűen csak jó hozzá érni, jól esik nekem is, ha cirógathatom. A téma kapcsán eszembe jut, hogy mit ne említsen perdaiak előtt, ha nem akar pironkodni, mert még lehet a jó Quinlah is nevetgélni kezdene. - Jah, engem is meglepett! - Bólogatok aprókat, mikor Szöszinek is leesik - kivártam -, mi is, ami nem lett kimondva. Valahol megnyugtató is, hogy mindent nem kell elmagyaráznom neki. Mondjuk azért a pirulásért megérné! - Hehe! - Nevetek fel, mikor visszakérdez, én erről honnan tudok? Na basszús, most hazudjak vagy se, hallgassak el részinformációkat? Na meg vicces is, mert már-már számonkérő, ha nem is féltékenységből, csak kíváncsiságból, mennyire ismerkedtem én össze korábban a perdai nőkkel. Sajnos, nem ennyire. - Olyantól, aki tényleg egy igazi perdai férfit szedett fel... vagy fordítva volt, mindegy. És mikor meséltem, hogy miként segítettem másodmagammal a csajoknak lan gyökeret ültetni Rebellium-nál, és olyan sokat, hogy már fájt a derekunk és nem győztünk pózt váltani közben és mennyire kifáradt mindenki a végére, hogy remegett a lábunk is... Na hát a végére kiderült, hogy akaratlan mondtam sok áthallásos részt és így már értettem, miért fetrengett a röhögéstől az egész alatt. - Vigyorgom szélesen, s az áthallásos részek ecsetelésével nem Szöszit akarom megint zavarba hozni, látszik is, hogy ez inkább az emléknek szól, jó felidézni. Még most is előttem van Raven arca, ahogy már folynak a könnyei és meg kellett fognom az ételét, különben még magára öntötte volna, annyira nevetett. Ezzel is meg a korábbiakkal is szolgálok rá, hogy engedélyt kapjak gazembereskedni - bár nem hangzott el, de bizonyára a továbbra is úriember verzióban gondolja Szöszi -, de pechemre még ezt az engedélyt sem tudom felvenni. - Milyen vagy! Pedig hallhattam volna máskor is így az édes hangodat... miközben ilyen szépeket mondasz nekem, mint hogy gazembereskedhetek. - Vigyorodom el megint a végén, mintha az utóbbi fontosabb lenne, mint az előbbi, pedig azért nem így áll fel az egyenlet. - Én is. - Biccentek rá egyet, hogy egyszer majd én is átadom apámnak a szavait. Nem tudom, mikor tudunk találkozni, és hogy akkor mesélek-e majd Szösziről. De ezen ráérek majd akkor gondolkodni, mikor kanyarban lesz a találkozó, most viszont csak mi kanyarodtunk egy másik ösvényre, és én szeretek a jelennek élni, megélni minden pillanatát úgy is, ha "csak" beszélgetés az. Régen talán el sem hittem volna, ha valaki azt mondja, hogy egy városival fogok ma a perditről fesztelenül beszélgetni, és ez a valaki nem rokonom. Egyfelől szürreális, másfelől nagyon is valóságos. Mosolygok izgatottságán, amit még sietve közöl is, aztán mesélek a perdittel kapcsolatos tapasztalataimról. - Hát azt látom, ha már szép kupac pénzem van! Mondjuk jobb látvány, mint simán számokból látni ezt egy kijelzőn. Viszont lassabb is, hogy mennyi is az annyi. - Vonom meg a vállamat. Ez legyen az életben a legnagyobb problémám! - Aha. Mint egy játék. Majd meglátod! - Ha tudnám, miféle gondolatok keringenek Szösziben, hogy neki is kell perdit csak azért, hogy eldobhassa vagy akármiért, mikor a birtoklása is már főben járó bűn a Kancellária szemében, nos, óvatosabban fogalmaznék, mert a perdit rohadtul nem játék. Ám megmarad a gondolatai között, így a beszélgetés is vidáman folytatódik, s dobálnánk sok mindent, leginkább mindent, amit én szó szerint értek és meg is leszek vádolva. Mikor próbálom magam megvédeni, úgy gondolom, zseniális hadvezér lennék, mert kiváló taktikai érzéknek hiszem, hogy a védelmemet összefonom a neki szánt bókkal, hát melyik nő tudna ennek ellenállni és tovább haragudni rám...? Oké, nem is vártam, hogy helyben ledobja magáról a ruhát ennyiért, de hogy összevonja a szemöldökeit! Ennyit a stratégiáról! Viszont nem tudok rajta duzzogni, mert a toppantással együtt olyan bájos, hogy legszívesebben megcsókolnám, de a szám beszédre már megint gyorsabban járt, mint kellett volna, s hát nem lehet úgy megcsókolni valakit, ha épp most fogadtuk meg neki, hogy hozzá se érünk és rá se nézünk! Kezem után kapó kezéből csak finoman próbálok kicsusszanni, annyira azért nem kepesztek az érintése ellen. Olyannyira, hogy vélhetően nem is nagyon sikerül és egyébként is már arcomon érzem a másik keze finom ujjait, felé fordítom a fejemet, de azért még másfele pillogok. Na, ez a taktika legalább bejött! És minthogy bejött, nem is kell tovább színlelni, felvállalom, hogy néhány másodperc után már megveszek a csókjáért. Azt viszont alig kaptam meg, már el is illan a kezeim közül... ... Mikor úgy vélem, hogy egy ugrással beérhetem őt, nem is vagyok rest megtenni, de nem mértem fel minden kockázati lehetőséget jól. Ennek következtében éppen csak elé toppantam és villantottam egy röpke mosolyt a meglepetéstől nevetve sikkantására, de az aztán olyan röpke mosoly lett a részemről, hogy a következő pillanatban már el is kerekedtek a szemeim. Naná, én már éreztem, hogy megcsúszik a talpam alatt a talaj, s egy másodperc múlva már el is tűntem Szöszi elől. Tiszta gáz már ez is, de ezt sikerül tetéznem azzal, hogy nagyobb bukfencekkel, táskástul gurulok le, gyakorlatilag azt sem tudom közben felmérni, hogy még mennyi van hátra és ki kellene-e térni bármi elől? Úgy sem tudnék, így kifejezetten szerencse, hogy csak egy tüskés bokor volt a legrosszabb, ami jött, meg pár kisebb kő, amelyek majd kék-zöld foltot hagynak itt-ott, de nem vészes. Saját magam által keltett zaj annyira a fülemben van, hogy nem hallom tőle Szösziét, amivel elindul le utánam, vélhetően ő is letör még pár ágat emiatt. Lemaradok az eddigi legszebb bókról is így, hogy rangsorban az imádott növényei elé kerültem! Viszont aranyos és fura a Vadember nevet hallanom így kiáltva. Mielőtt elgondolkodhatnék, mikor érek már le, egy bokron átbukva nem gurulok már tovább. Leérve a kis völgy vagy mélyedés vagy fene tudja mi ennek a tisztes besorolása, de ennek az izének az aljára emelem fel a fejemet, miközben magamban gyors leltárt tartok végtag-ügyileg: minden mozog, fasza! Minden más fáj, ami nem mozog, tehát még élek és a fájdalom mértékéből tudom, hogy életben is maradok, úgyhogy már fel is ülök, mert azt is érzem, hogy ez menni fog. Kicsit forog még a világ, de kezd helyére rázódni és így meglátom azt is, amit felkiálthatok Szöszinek. Szuper helynek tűnik! Úgy hallom, elindult le utánam, de nem sejtem ekkor még, hogy nem az ösvényen maradva. Csak azt hallom, hogy közelebbről jön a hangja. Apropó hang: egyetlen hosszú sikkantás, aminél még kótyagosan nem kapcsolok pánik üzemmódba, hogy úristen, mi történhetett az én Szöszimmel, hanem ehelyett egy futó mosolyra késztet a már-már zavarba ejtő gondolat: Delgado-nak is jó lenne. - Híí, Szö... - Aztán vált az agyam, hogy sikítani ritkább esetben szoktak még a családom nőtagjai is örömükben, ergo valami baj van, ergo Szöszit meg kell menteni a nem is tudom még mitől, de gondolatban eddig jutok és felpattanásom se jut tovább, mikor hirtelen megjelenik a színen a félig megnevezett és nem az ösvény felől, hanem onnan, amerről én. Tehetetlenül dőlök el a lendülete miatt, önkéntelenül is átkarolva őt - mázli, hogy nem más érkezett valahonnan rám, magyarázkodhatnék! - és terülünk el így ketten: én alul, ő rajtam. Kissé kiszorul belőlem a levegő, de ettől eltekintve jól vagyok, nem verem be sziklába a fejem - és nem játszom el vele azt, amit Raven-nel -, egyébként meg mókásan nézhetünk ki, legalábbis szerintem az én hajamba még az övénél is több friss és száraz levéldarabka vegyülhet a bukfencek hatására. Mint valami alacsony költségvetésű terepöltözet. Mikor levegőhöz jutok, elmosolyodom ezen is, s azon, hogy rögtön felőlem érdeklődik és kihasználva, hogy ilyen közel van, apró csókot adok ajkaira beelőzve a válaszomat. - Jól, köszi. De nem kellett volna miattam a rövidebb utat választanod. - Mosolygok rendületlenül, úgy állítva be nem éppen fényes lejutásomat, mintha direkt rövidítettem volna. És mintha Szöszi ezt egy pillanatig is elhinné. - Apropó: megvagy! - Szélesedik az a mosoly, s egy leheletnyit szorítok az ölelésén is, majd finoman simítok rajta végig a vállától kezdve. - Nem esett bajod? Ó, itt sáros lettél... segítek leporolni. - A kérdés teljesen őszintén hangzott el, valóban érdekel a hogyléte, de úgy látom rajta, hogy ha komoly gond lenne, nem beszélgetne így. A mondandó másik fele - csibész pillantások közepette - meg már akkor hangzik el, mikor a simító leltárral elérek formás fenekéhez és kitapintom, hogy a fenéken érkezés hatására a nadrágja bizony földes-sáros lett. Bűntudatomat rögtön segítőkészségbe váltom át, még ha leporolásom is inkább további simogatásnak nevezhető, egyben akaratlanul is jobban beledolgozom az anyagba a földet, de legalább lehet tesztelni a dominiumos tisztítószereket. Nem mellesleg nem sietek felkelni: van valami pikáns ebben a közelségben, a helyzetben még úgy is, ha ezek után felkelünk innen, nem dobáljuk le a piszkossá vált ruhadarabokat. De addig a pillanatot ki akarom élvezni és ha lehet, lopok még egy csókot ajkairól. Imádom ezt a közelséget és feledteti velem hol sajog bármim is.
*Nem telik el úgy egy találkozásunk, hogy ne piruljak el valamiért. Érzem, hogy ezzel kezdenem kell majd valamit, de egyelőre ötletem sincs hogyan. Azért remélem, az embereknek nem az volt az első kérdésük egy perdaihoz, hogy hogyan szeretkeznek. De nem ez az egyetlen dolog ami a bőrömet megfesti, azon túl, hogy Vadember gyengéd simogatás megbizsergeti, mikor ujjai arcomat érik. Szeretem ezeket a simogatásokat, szeretem ahogyan a hajamat elsimítja és olyankor, ahogy most is, mindig elmosolyodom egy kicsit. Az érzés, nem csak a testi hanem a lelki is, önkéntelenül húzza el ajkaimat és egy pillanatra lesütöm a szemeimet is. Azonban van még min meglepődnöm, és azt látványosan teszem, még az ajkaim is elnyílnak, míg azon gondolkodom, mit és hogyan értette az egészet azzal a lan gyökér ültetéssel. Már csak az a kérdés, honnan tud erről. A tippem nem jön be, nem a barátaival ült egy sarokban valamilyen alkoholos italt iszogatva, hanem egy nőről van szó, aki perdai férfival jött össze. Ez azért mégis nagyobb meglepetésre ad okot. Nem mondom, hogy a perdai férfiak nem szemet gyönyörködtetőek, de hogyan jut eszébe egy nőnek közülünk, hogy össze is jöjjön vele? Na persze, ha már felmerült a kérdés a szeretkezésről, vállalkozó szellemű nőről lehet szó és meglehetősen kíváncsiról is. Az érzékletes meséléstől nem pirulok el jobban, érzésem szerint már nincs hova, viszont egyre jobban nevetek én is, elképzelve a jelenetet. Egy mindent tudó nő, szembesül az egyik legpikánsabb perdai szójárással, míg a másik teljesen ártatlanul ecseteli a számára legtermészetesebb dolgot. Én azért nem fetrengek a nevetéstől, de egy könnyem kicsordul azért, amit tenyerem párnájával morzsolok el. * -Mulatságos lehetett. *Felelem kuncogva. Azt hiszem nem is fogom elfelejteni ezt, akárhányszor is szóba kerül a munkám során a lan gyökér, még ha a mi elnevezésünkkel is, ez a történet fog eszembe jutni. Majd aztán magyarázkodhatok miért nevetek és megint el fogok pirulni, főleg ha anyával kerül szóba. A nevetés csitul ugyan, de el nem tűnik teljesen, hiszen vadember mindig ad rá okot. Most azzal, hogy elismételteti velem az engedélyemet, igyekszem azonban kifogni rajta, ha esetleg megörökítené a hangomat, hogy az ne sikerüljön. Szívesen mondok én bármit neki, amit később hallgathat, de ezt pont nem. * -Bizonyítékot nem szolgáltatok, de ha szeretnéd, majd felmondom milyen szemtelen vagy, hogy bosszantó amikor zavarba hozol, elmondom az összes eddig kapott neved és a végén nevetek is, hogy minden este azt hallgasd. Ez is elég szép, nem gondolod? *Azt kihagytam, hogy szeretem a mosolyát, és a bosszantás ellenére a pimaszságát is, szeretem amikor átölel és megcsókol, szeretem amikor…lan gyökeret ültetünk, szeretem a szabadság érzését vele, a sok nevetést és a vicceit is. Azt is kihagytam, hogy sosem találkoztam még olyan férfival, mint amilyen ő, és soha nem is lettem volna olyan merész és kreatív, hogy kitaláljak magamnak ilyet. Egyszer talán majd…egyelőre tovább lépünk és nem csak az úton, hanem a témában is. A perdit pedig éppolyan izgalmas számomra, mint Vademberrel motorozni. Vannak elképzeléseim a perdit előnyeiről, melyekkel minden bizonnyal egyedül vagyok a Városban. * -És biztosan szépen csilingelnek mikor számolod őket. *Nekem valóban csak egy játék, neki sokkal többet jelent és emiatt kicsit el is szégyellem magam. A mosolyom halványodik egy kicsit, mert tudom, hogy nem csak a zálogra gondol amit a karmának dobálunk. Az ellenállóknál sokkal többet jelent a perdit, azt nem mondom, hogy a túlélésük záloga, de egyfajta szimbólum is, a Kancelláriától való elszakadásé. Úgy gondolom, nem lehet azt csak úgy eldobálni, ahogyan ő tette Elorakban, még akkor is, ha a szívemet dobogtatta meg vele később, mikor már tudtam mi volt az és miért. Mégsem azért fogalmazódik meg bennem a gondolat és talán az elhatározás is, hogy szerzek magamnak perditet. Nem eldobni szeretném, ha már meg van akkor mindig rá emlékeztetne, és bár veszélyes rám nézve ha megtalálnák nálam, egy kicsit én is ellenállónak érezhetném magam. Egy kis illúzió a szabadságból, a lázadásból, a Vademberhez tartozásból. Ő pedig úgy gondolja, nem is perditet kellene eldobálni legközelebb, hanem a ruháinkat. Mert mi másra tudna gondolni? S ezt meg is beszéljük, gyorsan eljutunk az ellenkezéstől addig a pontig, hogy elforduljon tőlem. Azért kicsit mókás is amikor durcás, de csak megjátssza…nagyon jól játssza, ami azt illeti. Utána kapok, de mér akkor megfogalmazódik bennem az édes bosszú gondolata, a csók után be is teljesítem. Elillanok előle és csak szaladok… …Figyelek az útra is, hiszen csúszósabb egy ponton túl, azt észre sem vettem, hogy közben akaratlanul is választottam két út között és pont a sötétebb és lejtősebb részt sikerült kifognom. Néha hátranézek, hogy lássam, mennyire ért utol, lassítok is a kanyarok miatt, melyek elég sűrűn követik egymást, az viszont a nagy igyekezetben fel sem tűnik, hogy ez egy szerpentin, vagyis egymás alatt helyezkednek el az egyenes szakaszok. A növényzet elég sűrű, eszembe sem jut, hogy azon keresztül próbál meg vadember beérni, sőt! Elém kerülni, és nagy meglepetés, mikor felbukkan vigyorogva. Meglepődni azonban nincs időm, olyan gyorsan történik minden. A vicces vigyorja eltűnik, csak úgy mint ő. Ha ezt mindketten megússzuk, biztosan nevetünk majd rajta, egyelőre inkább a halálfélelem lesz rajtam úrrá, ő érte aggódom, mert a hangok, melyeket a zuhanás közben hallat, nem éppen biztatóak. Én meg persze nem is gondolkodom tovább, hanem utána megyek, ott ahol letarolta a fél erdőt. Nem volt jó ötlet, bár most nem jut eszembe átkozni amiért számos bokor ágát letörte, én akaratlanul is vigyázva megyek. Kapaszkodom görcsösen minden ágba, fa törzsébe, próbálok a lábaimnak támaszt találni, de sietnem is kell, mert elhal a hangja és a nagy csend vészt jósló. Amikor azonban újra megszólal, nem figyelek a következő lépésre és az erdő megbosszulja magát. Épp csak rajtam, mert magával ránt a csúszós talaj és nagyon gyorsan leérek. A Vadember által letört ágak már nem szántanak végig a bőrömön, de van ahol egy fa törzse lehorzsolja a karomon és érzem amikor egy kő a derekamba, a combomba áll, de ez csak egy pillanat. Majd később aggódom miatta és fogom is jobban érezni. Csak az lebeg a szemeim előtt, hogy élve megússzam és Vadember segítségére siessek. A túl gyors is hosszú időnek tűnik, számtalan gondolat fut át a fejemen, azok között egyik sem az, hogy mennyire fogok megsérülni, de szeretnék már leérni…bárhova. A hely kellemesebb, mint amit reméltem, éppen Vademberre esem, kiszámítani sem lehetett volna jobban és szerencsére nem a holt testére zuhanok, nagyon is él még, erről tanúskodik a mosolya is és a csókja. Hogy van még erre is energiája egy ilyen zuhanás után? Én még ott tartok, hogy megtudakolom hogy érzi magát, mennyire sérült meg, tekintetem először az arcára siklik, sebeket keresve, de csak néhány karcolást látok, melyek a bokrok ágainak köszönhető. A természet valamennyire visszaadta azt amit kapott, és úgy néz ki, mint aki bokornak álcázza magát, mg a füléből is levél áll ki hetykén. Nevetnék, de a csuklómba fájdalom hasít, amint megpróbálok feltápászkodni, lefordulni róla. Felszisszenek és elfintorodom, míg ő végre válaszol. Vigyorog. Láthatóan semmi baja.* -Azt hittem meghaltál! *Vágok vissza és megütöm a vállát azzal a kezemmel amelyik nem fáj. * -Áááóóóó! *Méltatlankodás tör ki belőlem arra, hogy megvagyok, emlékezve a szaladásom okára, ami ide vezetett minket, de hagyom magam átölelni, és még bele is bújok az ölelésébe, fejemet a nyakába fúrva, szorítom magamhoz a fájós kezem. * -Ez megadásnak számít, szóval nem te értél utol engem, hanem fordítva. Te vagy meg. Hála az égnek! *Az utolsó mondat nagy sóhajjal szakad ki belőlem, ebből is látszik mennyire aggódtam érte. * -Nem tudom…még nem érzem…csak a ….*Emelem a kezem, de szóban már nem jutok el odáig, hogy elmondjam, fáj a csuklóm, valószínűleg az esésnél húzódhatott meg, amikor ráestem Vademberre és lecsúszott a kezem a válláról, le a talajra. Konkrétan ráestem, csak Vadember válla tompította a későbbi ütést. Most viszont nem tompít, határozottan nem, mert a fenekemet simogatja pont ott, ahol korábban egy kő nyomódott bele.* -Áúú! Ott fáááj! *A hangom meglepett, most döbbenek rá, hogy sajog, ég, az már eszembe sem jut, hogy a simogatásával nem éppen leporolja a koszt, sarat, miegymást, hanem még jobban az anyagba dörzsöli. Fene bánja, éppen csókra hajol fölém….alám…nyújtózkodik és nem ellenkezem. Jó gyógyír a fájdalomra és nem is engedem el. Van ebben a helyzetben valami mókás, csipetnyi erotikával fűszerezve, mert momentán a lehullott levelek és elszáradt ágak nagyobb többségben vannak, de ha már úgy is a földön vagyunk….olyan megszokott hely ez, hogy engedek a vágyamnak és elfogadom a csókot amit viszonzok is szenvedélyesen. Épp csak annyi időre válok el édes ajkaitól, míg felbukkanó kívánságomat el nem rebegem.* -Csak egyszer kötnénk ki egy ágyban.
Könnyen lenne válaszom arra, ha feltette volna hangosan a kérdést Szöszi, hogyan juthat egy nő eszébe pont perdai férfira szemet vetni? A két faj között olyan sok a hasonlóság látszólag, hogy egyáltalán nem nehéz vonzalmat érezni, a nagy adag kíváncsiságon túl, ami húgomat teljes mértékben jellemez. Ami azt illeti, engem is, nem véletlenül keveredem rendbe gondba Tywinnával azóta a tűzvölgyi ominózus eset óta. Odáig nem jutottunk el, hogy a lan gyökér ültetés kifejezés alternatív használatával is megismerkedjem, de úgy nem is lett volna olyan vicces a beszélgetés Ravennel, mint amilyenre sikeredett és szerencsére Szöszi is, bár egészen piros a feje, de nevet a történteken. - Az volt, igen. - Bólogatok serényen, vigyorogva. Nekem eszembe sem jut, hogy Szöszi botanikusként a Városban is találkozhat e kifejezéssel teljesen ártatlan szövegkörnyezetben, ráadásul saját anyukája is mondhatja és akkor elő kell állni valami elfogadható magyarázattal nem csak a nevetésre, hanem utána a pirulásra is. Mert tuti talpig piros lesz, mikor neki kell elmagyarázni a kifejezést másnak, még ha egy nőnek is. Gondolom. Szeretnék olyankor valami észrevétlen kis bogár lenni a falon! Fel is venném a jelenetet, ha már most az engedélyt nem sikerült. Viszont úgy tűnik, más hangfelvételre hajlandó lenne Szöszi, s meglepetten pillantok felé, egy szélesedő mosollyal, ahogy hallgatom őt. - Az jó lenne, igen. Kérem! Addig nem mutatok perditet! - Le is csapok a lehetőségre, fittyet hányva rá, mennyire nyálas esetleg, hogy egy ilyen hangfelvételnek ennyire örülnék. Kicsit sem zavar, hogy a felében engem korholna, hiszen olyan édesen teszi! Bólogatok rá mosolyogva, hogy szépen csilingelnek azok a perditek, majd meglátja ő is, ahogy mutatok több fajtát és egymásra teheti őket, halkan koccannak majd. A halványodó mosoly viszont nem tűnik fel, mert én már az eldobált perditek után más minden eldobására gondolok, s ebből kellemes kis évődés alakul ki közöttünk, ami egy rögtönzött futammá változik, amit aztán egy nem túl elegáns és végképp nem eltervezett lebucskázós leszánkázással fejezek be, amivel végül is felfedezek egy lugast, amit kerestünk. Szerencse a balszerencsében! A következő balszerencsés lépés Szöszié, az enyém meg a szerencse, mert ugyan hirtelen préseli ki belőlem a levegőt és eleve már sajgó tagjaim nem örülnek a megmozdulásért, azért én mégiscsak örülök, hogy rám esett. Van ebben valami izgató a közelség és összesimulás miatt, és egyben megnyugtató is: nem a kemény földre esett. Arra nem gondolok, hogy még így is fájdalmas volt neki a leérkezés, hogy a keze bizonyára pont az implantátum vállra érkezett. A felszisszenést és fintort betudom általános testtájéki fájdalomnak, nem sejtem még, hogy konkrétan egy testrész a felelős érte. - Akkor meg már úgy is mindegy sietni, nem? - Mosolygok vissza pimaszul, miközben jól esik, hogy ennyire aggódik értem, hogy a legrosszabbra gondolt és saját épségét kockára téve igyekezett utánam, majd kuncogok, mikor megcsapkod pimaszságomért és még jobban kuncogok, mikor kifejezi, ő kapott el engem. - Igaz! - Értek egyet vele, hogy végül is ez pontosabban leírja a történteket, elismerem, hogy ő nyert, nem esik nehezemre egyáltalán. Ha valami sérelmem is lenne emiatt, hamar megvigasztalódom, ahogy formás, csinos fenekére simulnak a tenyereim. Épp a keze felé pillanatnék közben, de elvonja a figyelmemet a hirtelen hangosabb méltatlankodása, amire kibuggyan belőlem a nevetés. - Ezúttal legalább adhatok rá csókot! - Jegyzem meg kajánul, visszautalva második találkozásunkra, amikor a sziklákról való lejutás nem feltétlenül zökkenőmentes esetét követően szintén felajánlottam pimaszul, hogy megsimogatom ott, ahol fáj, jól tudván, hogy a fenekét is beütötte. Akkor el lett hessegetve a kezem, most viszont önszántamból vált az érintésem leheletfinommá, hogy ne gyötörjem a sajgó részt és feljebb is csúszik a csípő felé egyik kezem, a másik inkább a fenék alá lefelé. Új fajta felderítés: finoman tapintsuk ki, hol fáj Szöszinek! És hol nem. Mindkettő csókot érdemel, s kezdem is az ajkainál. Imádom a szenvedélyességét - ezt a tüzet, amit ki se nézne belőle az ember és annál nagyobb kincs, hogy mégis benne rejlik és megajándékoz vele - és hogy benne van ilyenkor is a mókában, nem panaszkodik a hely miatt, vagyis hát de, ám nem olyan igazi panasz, amivel lefújná az egészet. El is mosolyodom. - Ügyelek rá... hogy legközelebb... ágy mellett... essek el. - Felelem csókok között, amelyeket hol ajkaira, hol pedig onnan nyaka felé vándorolva helyezek el. A kialakuló mókának legfeljebb tényleg csak a fájdalmaink vethetnek véget, ugyanis testén barangoló kezeim közül az egyik siklik végig a vállán, karján a kézfeje felé azzal a céllal, hogy ujjainkat összefonjuk majd, éppen csak véletlenül, mit sem sejtve azt a kezet szúrtam ki erre, ahol a csuklója igencsak fáj.
*Sok mindent tudok már a perdaiakról, többek között azt is, hogy remek humorérzékük van. Az is tanúsítja ezt, amit Vadember mond el nekem a lan gyökér ültetésről, és már előre félek, hogy egyszer valamilyen formában szóba kerül otthon anya társaságában. Még nem tudom hogyan adok magyarázatot arra, miért találok mulatságosnak egy egyszerű kertészkedést. Arról nem is beszélve, hogy kitől tudok erről. Ez azonban talán még messze van, arról viszont számot kell adnom még egyszer, hogy engedélyezem neki a rosszalkodást, ám azért azt nem engedem, hogy még fel is vegye. Később biztosan behajtaná. Másra viszont hajlandó vagyok, igaz csak tréfásan jegyeztem meg, mégis egészen komoly dolog lesz belőle. Nem hittem, hogy szüksége lenne rá, de megmelengeti a szívemet, mert a szavai mögött érzem azt is, miért szeretné megörökíteni a hangomat. * -Akkor hozzáveszem még azt is, hogy kíméletlenül tudsz zsarolni. *Nyelvet öltök rá, de csak a hegyét dugom ki ajkaim között, és nem várom meg, míg előveszi a pda-ját, majd később, vagy búcsúzás előtt. Addig gondolkodom még a rosszaságain, de a perditet behajtom rajta. Nekem nem kell több, elég egy is, bár az nem fog csilingelni a zsebemben, de nem is ott tartanám. El kell dugnom majd, hogy senki ne találjon rá, különben nem mosnám le magamról azt, hogy összejátszom az ellenállókkal, és máris két fronton lennék kém és áruló. De mindent a maga idejében, amint megtaláltuk azt a lugast, sok mindenre lesz lehetőségünk, és minden percét kihasználjuk majd. A karma azonban megint vicces kedvében van, mert megrövidíti az utunkat, épp csak nem sima az az út. Az érkezés kissé fájdalmas, de szerencsésen megúsztuk kisebb zúzódásokkal és karcolással miközben letaroltuk a fél erdőt. Aggodalmamnak adok hangot, de annyira hatja meg, mint erratort egy wipite sírása. * -Neeem! *Nem csak ezért jár neki a vállon csapkodás, hanem a pimaszságáért is, és egyre csak gyűlik a gazembersége amit majd felmondhatok a felvételre. Annak viszont örülök, hogy nem esett baja, és nem bántam meg, hogy olyan gyorsan siettem utána, bár a kezembe nyilalló fájdalomról szívesen lemondanék. Ezért sem hagyhatom, hogy magát mondja ki nyertesnek, alaposan kiforgatva a szavait az előnyömre fordítom, miközben egészen elbújok a karjai között, jólesik a közelsége. Biztonságban érzem magam és szeretem amikor átölel és érzem a teste melegét, szívének dobbanásait, ám az idillt gyorsan elsöpri azzal, hogy igyekszik minél mélyebbre dörzsölni a koszt a nadrágom anyagába, arról nem is beszélve, hogy épp a legfájdalmasabb részen. * -Óóóó te gazember Vadember, teee! Tudtam, hogy mindig erre fájt a fogad. Már akkor is ott a vízesésnél. *Mintha ugyan azóta nem simogatta volna elégszer a fenekem, ráadásul úgy, hogy nem is volt a keze és a fenekem között akadályt képező anyag. Fel is sóhajtok a nem túl távoli emlékre, méltatlankodásom nem igazi, de kijár neki. A sóhajtás viszont nem csak ennek szól, hanem az érezhetően finomodott simogatásnak is, amibe egészen belelendül. Szó se róla, jólesik és a vágyamat is korbácsolja annak ellenére, hogy itt-ott még fájok. Leginkább a csuklóm, de amint ajkaimhoz hajol, azt is elfelejtem, gyanítom csak kis időre. Majdnem a csókba suttogom el egy másik vágyamat, de nem kapok rá megfelelő választ, muszáj pontosítanom, ám eközben Vadember már lejjebb is merészkedik a nyakamra és ez egyszerre tölt el melegséggel és jóleső borzongással.* -Ez a baj….látod….nem mellette kell…..igen, ez jó, ott is fáj…..hanem egyből az ágyba essél. *Hátrahajtom a fejem, hogy minél jobban hozzám férjen, s közben igyekszem megfordítani az állást…fekvést, hogy ő legyen felül. * -Gondoltad volna….akkor a….vízesésnél…..lejjebb, még lejjebb….*Hajába túrok, lehet mert elég hosszú ahhoz, hogy akár egy tincset az ujjam köré csavarjak és húzom magamhoz. Ha olyan helyre ér ahol láthatom is, ahogyan ajkai a bőrömhöz érnek, akkor őt nézem. Kezei vándorolnak ide-oda és a simogatás közben egyszer sem szisszenek fel, de mikor a kezemhez ér, ahhoz amelyik tényleg nagyon fáj, nem csak szisszenek. Kiáltásom nem olyan nagy, hogy felverjem az erdő csendjét, de ahhoz elég, hogy vége szakadjon a szenvedélyes csókok sorának.* -Áááúúúú! Azt neeee! *Aztán csak nyöszörgök, amibe nevetés keveredik, a saját kínomon nevetek. * -Na tessék, háborús sérültek vagyunk, még szeretkezni sem tudunk. Neked nem fáj sehol? *Úgy teszem fel a kérdést, mintha arra ajánlatos lenne egy „de igen, mindenhol” válasz. S fel is nézek rá, miközben elengedem őt, hogy a nem fájó kezemmel a fájót ölelgessem, mielőtt még agyon csókolná. Mert oda tartom a szája elé, ha már megígérte, adjon rá gyógypuszit.*
- De üzletelni még jobban szeretek! - Kacsintok rá nevetve a nyelvöltést követően, érti, ahogy érti, hogy mit ajánlok fel cserealapba az üzlet címén. Mindenesetre amíg Szöszi a csilingelő perditet képzeli el a zsebében, addig én annak örülök, hogy hangja csilingelése velem lesz máskor is. Nekem aztán mindegy, hogy mit mond fel szövegben, lehet egy nagyon száraz és javarészt számomra érthetetlen botanikai jelentés is! De tény, hogy a szóba hozott jellemzések rólam más hangsúlyozást kapnának, érzelemdúsabb szöveg lesz. Tippem szerint nem fog kimaradni a most történtek méltatása sem, amivel a fogócskát sikeresen mentőakcióba fordítottam, még ha a mentőcsapat is segítségre szorul és a megmentendő személyre is esik. - Áú-áú! - Nevetésem erősen csökkenti a hitelességét a szavaimnak, de nem is fáj, ahol megcsapkod Szöszi, jól találja el a helyeket. Vagy máshol jobban sajog annál, hogy ezt megérezzem. Én is nekilátok felfedezni, hogy hol fáj neki: a fenekénél igen, de úgy tűnik, hogy alatta és felette valamivel már nem, így első körben oda koncentrálom a cirógatásaimat, mielőtt további felfedezésre indulnának kezeim. - Erre is. - Pontosítom a szavait egy sármos-pimasz mosoly és pillantás kíséretében, mert én sok mindent szívesen simogattam és csókoltam volna már akkor is rajta, elvégre a szépsége már akkor látható volt, a szép nőket pedig oly sok férfitársamhoz hasonlóan én is szeretem! De hogy "merre is", azt nem hagyom sokáig rejtélyként, hiszen simogatásokkal és csókokkal kedvtelve haladok tovább, belemosolyogva a csókokba a vágya hallatán, majd azon, ahogy újabbakat fejez ki, melyek már nem az ágyra vonatkoznak, hanem arra, amit most csinálok. - Tudod... mit?... Lökj bele.. abba az ágyba! - Felelek és engedve a húzásnak fordulok vele derekánál fogva, kicsit emelve is és lassabban engedve le csípőjét, hogy a feneke is lassabban találkozzon a földdel, hátha fájna rá kerülni. Ez a legkevesebb, ha már ágyat nem tudok magammal cipelni. - M-m. - Felelek nemlegesen már a kulcscsontjánál járva, és csak azért hagyom el jobban ajkaimmal a bőrét, hogy valamit még hozzáfűzzek. Igaz, közben vissza-visszatérek a testéhez egy-egy csókocskával. - De... boldog vagyok, hogy... így... alakult. - S már hajolok is vissza a bőréhez röpke vallomásomat követően, de szerintem ennyit elismerhetek, beismerhetek még magamnak is, felfedezve az érzést: boldog vagyok. Nem csak elvagyunk egymással, nem csak jól érzem magam vele, hanem én tényleg boldog vagyok. Különös érzés, ami nem tudom, hova vezet és meddig tart majd, de elég sok gondolatot kizárok jelenleg a fejemből, annál is inkább mert örömmel követem az instrukcióit lejjebb haladva a csókokkal és simogatásokkal. Szöszi aztán érti, hogyan kell a vágyat tovább korbácsolni! Viszont hirtelen félbeszakad a mozdulatom, ahogy összerezzen és felkiált, ha nem is hangosan. Először azt hiszem, hogy a melleire is ráesett és ott fáj, elvégre épp azokra helyeztem csókjaimat, de csakhamar kiderül, hogy a probléma forrása máshol van. El is engedem a kezét ijedtemben, hogy ne okozzak több fájdalmat neki. - Oh szegényem, bocsi! - Haloványan mosolygok, de csak mert ő is nevet magán, magunkon. Jogos, teljesen! Pillantásom a kezére siklik közben, húzódásra vagy rándulásra tippelek. Komolyabb nem lehet, viszont azért ez sem maradhat így, mert rosszabbodhat egy óvatlan mozdulatra. - Ami azt illeti, mindenhol, de az még várhat. Ez nem. - Még hogy a férfiak nem értik a célzást! Kapja is a gyógyító puszit a szám elé dugott fájó csuklóra, s szabad kezemmel - másikkal ugye mellette támaszkodom - leoldom a nyakamból a szürke kendőm, az van kéznél és elkérem kezéből a fájós kezét. A kendőt használom fel fásliként, hogy a csuklója köré kössem, meglehetősen gyorsan és gyakorlottan. Anyámtól már számos alkalommal láttam a mozdulatot, meg is tanított rá, mert hát gyerekként az ember fia persze katonásat játszik és a katona ugye megsérül a harcban, szóval a szerepjátékhoz minél professzionálisabb megjelenésű játékkötést kellett feltenni, jellemzően akkor is kendőkből, sálakból, konyharuhákból, levetett pólóból, ami volt. Kreatívak voltunk, ami ment is. Megértve a kötés lényegét, mit kell és hogyan megtartania, utána már mindegy volt, hogy mivel készítjük. Legalább a kötés legyen profi, ha már a fegyverek nem voltak valódiak! Későbbiekben ez hasznos tudásnak bizonyult, és most is kapóra jön, persze bárcsak ne lett volna rá szükség! - Így ni! - Adok rá egy újabb gyógypuszit, tekintetem viszont már komiszul csillan. - Deee... az a biztos, ha nem mozgatod és inkább pihenteted. Mondjuk itt... - Ha már úgy is ő került alulra, a kezét alkarjánál fogva finom határozottsággal emelem a feje fölé a földre téve le, s oda viszem a másikat is. - Ez is pihenjen vele... - Alapvetően a kézfejénél vagy a csuklójánál fognám le, de az érthetően most nem volna szerencsés, így az alkarnál keresztezem őket, neki úgy is olyan kis vékonyak a karjai, egész jól le tudom fogni egy kézzel is úgy, hogy ugyanazon kezem alkarján támasztom meg magam. A ballal fogom, de nem erős a szorítás, így ha kényelmetlen lenne vagy egyéb okokból szabadulna most vagy később, meg tudja tenni anélkül, hogy fájdalmas lenne, csak kicsit állok ellen, a játék kedvéért. - Fáj még valahol? - Kérdezem csókra hajolva vissza ajkaihoz, miközben szabad kezem vándorol lefelé végigsimítva felsőtestén és már oldja is ki a nadrág gombjait, hogy aztán alá kalandozzon alapos felderítésre...
16+ *Tőlem, Vadember társaságában egyre sűrűbben előforduló szemforgatással reagálok arra, hogy üzletnek nevezi a zsarolást. Úgy tűnik, ebben is sok tanulásra és gyakorlásra szorulok, de rajtam ne múljon, legközelebb majd jobban felkészülök. Üzlet gyanánt aztán több minden is szóba kerül, a perditen keresztül oda jutunk, hogy rengeteg gazemberségét kell majd felsorolnom úgy, hogy később visszahallgathassa. Gyanítom nem is a szöveg, pimaszságai emlékeztetője a fontos, hanem a hangom, és ez melegséggel tölti el a szívemet. Szívesen felhoznám a kölcsönösséget, de nálam nem lenne olyan biztonságban az ő hangja, mint az enyém nála. Bár talán nem ismerné fel senki…talán később felhozom és elmondatok vele egy verset, amiben nincs semmi olyan ráutaló dolog, ami miatt veszélybe kerülhetnénk. Csak egy hangfelvétel, amit bárki felmondhatott, akár még a bátyám is. Gyanítom olyan pimaszságokkal ajándékozna meg amúgy, melyekkel pírt csalt az arcomra, pikáns megjegyzései, melyekkel bosszantott még a vízesésnél, most viszont már egyáltalán nem bosszant, sőt! A vállcsapkodást azért megkapja a miheztartás végett és mert mókás, ahogyan felkiált a cseppet sem fájdalmas ütlegelésre. Fel is kuncogok rajta, mely később csókba fullad. * -Na igen, ne is kezd el sorolni mire még. *Inkább csak csinálja, ezt azonban nem teszem hozzá, hiszen nem kell biztatni, a simogatásaival jó érzéssel el is kerüli a fájdalmas helyeket és a nadrágom szövete is megmenekül a földet belemasszírozástól. Csupán arra térek ki, merre menjen és hol jó, bár most nem jut eszembe az amit a kikötőben beszéltünk az egymás közötti fesztelenségről, önkéntelenül is kitérek azokra, hol élvezem jobban ajkaival való kényeztetését. Sóhajaim kísérik a későbbi tervek megbeszélését, az esése helyének pontosítását, ha már vágyakról beszélünk. Valahogy nem sikerül nekünk ágyba kerülni, nem mintha bánnám, hiszen mindenért kárpótol az ahogyan a testemen játszadozik, felkorbácsolva a vágyaimat. Ártatlan kérdésemre azonban olyan választ kapok, amire nem számítok és egy hosszú pillanatra a sóhajaim is elakadnak. Szemeim megtelnek boldog könnyekkel, de csupán elhomályosítják tekintetemet, nagyobbá varázsolják szemeimet.* -Igazán boldog vagy velem? *Költői kérdés, hiszen látom, és a szívem nagyot dobban a csókok közé csempészett kijelentésre. Nem szerelmi vallomás, de elég közel van hozzá, így kimondva pedig nagyobb jelentősége. Érzem, hogy ez nem móka, nem csak úgy mondta, nem egy vétlen elszólás amit bármikor elbagatellizálhat kedve szerint. Arra viszont nincs időm s alkalmam, hogy én is kimondjam, legalább a felét annak amit iránta érzek, mert hiába a finom, gyengéd csókok és érintések, a csuklóm erősen megsajdul arra mikor ujjaival ráfog. Kínomban nevetek aztán, hogy egy ilyen apró baleset mekkora jelentőséggel bírhat, mindkettőnket „rokkanttá” téve, legalábbis egy jóleső és fájdalommentes szeretkezéshez. Főleg ha eszembe jut milyen mókás pillanat volt az amikor elém ugrott és a vigyorgása nagyon gyorsan vált meglepetté mielőtt eltűnt a szemeim elől. Nem a csókjaitól múlik el a fájdalom és igazán nem is tűnik el csupán enyhül, miután megpihen kicsit, de jó ráfogni. * -Gyógyító puszik. *Jegyzem meg mosolyogva, majd kérdőn pillantok a kendőre amit leold a nyakáról és a kezemre tekeri, meglepően szakszerű fásli kötéssel. Hosszan nézek rá, kíváncsian, hálásan és szerelmesen. Az a kendő, ami most a csuklómra került, sokat jelent neki. Nem tudom mennyire, de nagyon sokat az biztos, hiszen nagyon megharcolt érte a vízesésnél, nehogy zálogban nálam maradjon. Kopott és elhasznált, mégsem vált meg tőle, mindig ott van a nyakában és nem hiszem, hogy pusztán az lenne a funkciója, hogy eltakarja az arcát idegenek előtt. * -Végre hozzám került. Ha ezt tudom, már a vízesésnél kificamítom a csuklómat. *Nem gondolom komolyan és ehhez mérten kuncogok az orrom alatt, de közben várom a reakcióját is. Azt, hogy készül valamire, a pillantásából látom, amikor ravasz tervek fogannak meg a fejében, mindig megvillannak a szemei, s még ha nem is mosolyogna, a szemei körül megjelennek a finom kis nevetőráncok, épphogy. Mint amikor a nap kikukucskál a felhők mögül, leskelődve mielőtt eldöntené, hogy érdemes-e a perdai földre vetni aranyló fényét, vagy még aludjon egy keveset. S mire idáig jutok az elmélkedésben és az izgatott várakozásban, a karom már mozdul is, nem magától a fejem fölé. Mosolyom szélesedik miközben vággyal telt sóhajomat akkor sem tudnám palástolni ha akarnám. * -Most fogoly vagyok? *Nevetve érdeklődöm, mikor az ujjai nem engedik el a karjaimat, könnyedén átfogják mindkettőt, gyengéden leszorítva a talajra. Szó se róla, izgalmas helyzet, főleg amikor a nadrágomhoz leér a szabad keze. Hogy mennyire élvezem, vékony anyagú blúzom az árulója, melyen átüt a vágyam. * -Most, hogy kérded, mindenhol. *Kissé megemelem a fejem, hogy minél előbb elérjem ajkait és szenvedélyes csókra csábítsam. Közben csípőmet is megemelem, s nem azért mert fáj a fenekem, arról gondoskodott korábban amikor megfordultunk, óvatos volt és odafigyelt minden mozdulatra. Így azonban jobban hozzápréselődöm és a fenekemről is könnyebb lehámozni a nadrágot. S míg ő ezzel van elfoglalva, addig én ajkaival játszom, mosolyogva finoman beleharapok, hogy utána újabb csókkal „enyhítsem a fájdalmát”.*
Azt hittem, rögtön lecsap az üzleti ajánlatra, de ha nem, hát nem, nekem így is jó, én a kis felvételt úgy is megkapom! Mindig mindent megkapok, ebbe beleértve a vállcsapkodást is, miután rám esett a lugasunk bejáratánál és nemcsak őt ragadtam meg, hanem az alkalmat is a pimaszkodásra. Aztán a pimaszkodás és az ő csapkodása csakhamar átvált valami sokkal kellemesebbre, finom kényeztetésre, ágy nélkül maradva ezúttal is, de biztatásokra sincs szükség, ahogy felsorolni sem kívántam, hova mindenhova fogok még csókot helyezni belátható időn belül. Teljesen igaza van abban, hogy amikor először találkoztunk, nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Később is csak arra gondoltam, hogy legfeljebb egy éjszakás kaland lesz ebből, szép emlék mind a kettőnknek, de azután az éjszaka után... nem volt elég egy, hosszabb kalandot szerettem volna pontosan azért is, amit megfogalmazok neki: boldog vagyok. Én ugyan azt mondtam ki, hogy boldoggá tesz, hogy így alakultak az események, még ha olykor elég kacifántosan is jutottunk ide, de hallom, hogy akad meg egy pillanatra erre a lélegzetvétele, szinte érezni vélem, hogy dobban nagyot a szíve a kezem alatt. - Naná! - Úgy vagyok vele, hogy a legjobb egy ilyen laza válasz - és tekintve minek a közepén vagyunk éppen, ez egy kiválóan tömör válasz is, hogy visszatérhessek a csókokhoz -, nem agyalván túl és nem is akarom körbemagyarázni, ragozni, mert hát végülis igaz: vele vagyok boldog. Nem szükséges kimondania, hogy lássam, ez kölcsönös. Tudom, hogy ez később gondot okozhat, veszélyes közelségbe kerültünk ezzel egymáshoz, de per pillanat nem látom olyan nagynak a problémát, megbabonáznak helyette gyönyörű kék szemei, elmerülök bennük, és rámosolygok, csókra csábítom. A szépséges varázst viszont az óvatlan mozdulat töri meg, aminél kiderül, hogy a csuklója szenvedte el a legrosszabbat a lecsúszás során. Meg is ijedtem kicsit, mi történt, de megnézve a fájó testrészt hamar kiderül, hogy nem olyan nagy a baj, nem tört el, nem szakadt el semmi bent, húzódás vagy rándulás vagy ilyesmi lehet, ami nem kellemes, de sokat segít rajta egy jó kötés, hogy pihenni tudjon. Többet itt most nem tehetek - a gyógypuszikon túl -, így kéznél a szürke kendő van, amit leoldok a nyakamról és ezzel kötöm be szakszerűen, szorosan, de gyengéden a kezét. Kuncogó megjegyzésére felpillantok rá a csomóval bíbelődve és elmosolyodom szélesen a szavain. - Nem úgy van az! Ezt ki kell érdemelni! És csak kölcsönbe, nagyon vigyázz rá, kérlek. - A kérésem komoly, egyértelmű, hogy valamiért a kendő számomra nagyon fontos, könnyen kitalálhatóan emlék lehet, ezért a ragaszkodásom, de bizalmamat helyezem most Szöszibe. A kendő mintája már csaknem teljesen lekopott, de az anyaga elnyűhetetlennek tűnik, ezért sem aggódom, hogy földes lesz, mikor befejezve a kötözést új ötletem támad és ennek megfelelően Szöszi feje fölé vezetem előbb egyik, majd másik kezét, finom határozottsággal fogva le őt. Imádom, hogy benne van! - Ü-hümmm... Jobb, ha megadod magad! - Felelek mosolyogva csókot lopva ajkairól, majd a nyakáról, majd a kulcscsontról. Érdekes játék lenne úgy is, ha némi ellenállást fejtene ki pusztán a móka kedvéért, de értelemszerűen ezt akkor célszerű, ha nem sajog a testünk vagy fél tucat helyen, fejenként. Kapkodva szedem le róla a nadrágot, mikor segítve emeli a csípőjét hozzá, miközben harapással és szenvedélyes csókkal őrjít meg teljesen, és ott csábítanak a blúza alatt a keblei, sietve nekilátok azokat is kiszabadítani, egy-egy csókkal búcsúzva tőlük, de csak ideiglenesen. - Nem menekül! - Figyelmeztetem, mert el kell engednem a kezeit is, hogy magamról szedjem le sietve a kabátot - valahol a bukfencek során lapocka tájékon beverhettem magam, de most tudomást sem veszek a fájdalomról - és utána kissé megemelve Szöszi testét fenekénél kezdve, a kabátot alá csúsztassam, ne fázzon meg a hideg földön. - Hol is tartottam? - Mintha nem tudnám! Ha nem mocorgott el, folytatom, ahol abbahagytam, alaposan kényeztetve őt, hogy a vágyakból gyönyörök váljanak... ... majd az utolsó gyönyör utolsó hullámai után ott maradok mellette, átölelve őt, nézve mosolyogva, ahogy a fák lombjai között idekukucskál a nap és a bőrén rajzolja ki a levelek mintáját árnyékok formájában mint valami sajátos mintájú csipkeruha, kimelegedve beleborzongani kellemesen egy-egy röpke szellőbe, és hallgatni mindkettőnk lassan csituló lélegzetvételét, szívdobogását és a környező táj halk neszeit, a víz csobogását, ahogy a kis patak szalad a kövek között és messzebbről ide-idehallatszódó madarak csivitelését. Érdeklődnék a keze felől - melyet eddigre már szabadon engedtem -, hogy van, mennyire fáj még, de egyelőre nem akaródzik megtörni ezt az idilli csendet, legfeljebb csak egy-egy apró, jóllakott csókocska halk hangját vegyíteni bele.
*Ahhoz képest, hogy csak ritkán találkozunk, sikerült eddig mindig nagyon tartalmasan tölteni az időt és nem csak a szeretkezésre gondolok, hanem a beszélgetéseinkre is, a kalandokra melyeket vele éltem meg először. Nekem sokat jelentettek, mégis a társasága az ami mindig hiányzik. Még a vízesésnél sem gondoltam volna, hogy ebből még bármi lehet, de azt már akkor tudtam, hogy nem szeretném ha az lenne az utolsó találkozás. Izgalmas volt ugyan tervezni, várni, hogy elteljen az idő ami olyankor mindig csak vánszorogni látszott, de egyre inkább biztosra vált benne az érzés, hogy nem az újdonság varázsa az ami hozzá vonz, nem is az izgalom amit vele megélek, hanem ő maga. Felpezsdítette a véremet, és imádtam azt is, hogy pimasz velem, mert más volt, mint amit megszoktam, a bókjai őszinték voltak és igen, az s fontos volt, hogy mellette teljes értékű nőnek éreztem magam, még a bolondságain túl is. Én boldog voltam vele, de addig a pillanatig, míg ki nem mondta, „csak” azt éreztem, hogy jól érzi magát velem. A kettő pedig nem ugyanaz. Féltem és mindig odafigyeltem a szavaimra, nehogy komolyabb kijelentéseim legyenek amiket félreért és megriad attól, hogy többet szeretnék. Most viszont ha továbbra is óvatosságra sarkall, kicsit lazábbra vehetem a dolgokat. A szívem nagyot dobban, bár a válasza inkább tűnik félvállról odavetettnek, ebből már nem mászik ki. Az előbbi kijelentésnek a komolyságát már nem moshatja halványabbra egy „naná”-val. S mintha a csókjai is érzékenyebbek lennének, szenvedélyesebbek, és nem hiszem, hogy csak én látom bele azt, hogy érzelmekkel telibbek. Az én érintéseim is finomabbá válnak, de nem teljesedhet ki, mert véletlenül ráfog a fájó csuklómra és a fájdalom néhány pillanatra elűzi a varázst. Azonban bármennyire is fáj, csak nevetni tudok – kínomban – azon, hogy mindkettőnket leamortizált a természettel való találkozás. Gyógypuszira nyújtom a kezem, de nem csak azt kapok, hanem egy majdnem szakszerű kötést is, ami csak azért majdnem, mert az ő kendőjéből kerül a kezemre. Az a kendő, amiért olyan nagyon harcolt a vízesésnél, és nem kaphattam meg zálogba, cserébe az enyémért, ami azóta is nála van s úgy tűnik, nem is szándékozik visszaadni. * -Csak kölcsönbe? *Emelkednek meg a szemöldökeim a nagy csodálkozásba és hangomban is ott bújik meg a méltatlankodás amiért én nem kapok tőle semmit. Semmit az nem igazán jó megfogalmazás, hiszen ott lapul a táskámban az ajándéka, de na. * -De nálad van az én kendőm is. Te egy kendőgyűjtő vagy? *Tréfásra veszem a kérdésem, de közben lepillantok a kendőre, aminek voltak szebb napjai is és minden bizonnyal nem egy tavalyi darab. Azt is látom vadember tekintetében, hogy a kérése komoly, minden bizonnyal fontos emlékkel bír a régi darab, nagyon a szívéhez nőhetett. A gondolataimat azonban félreteszem és majd később kíváncsiskodom utána, annál is inkább, mert mire idáig jutok az elmémben, már fogoly vagyok. Egy cseppet sem megszeppent, izgő-mozgó fogoly. Csak kicsit ficánkolok a színjáték kedvéért, de nem ellenkezem, mert félő, hogy akkor egyikünknek, vagy mindkettőnknek fájni fog és nem szeretném ha az elvenné az élvezet nagyját. Hagyom magam, annál is inkább, mert eszem ágában sincs elmenekülni, akkor sem lenne ha nem fájna minden tagom.* -Meg sem próbálom, mindenhol fájok. *Biztosítom arról, hogy nem kell aggódnia attól, hogy kisiklom alóla, de játékosan nem az érzékeimet lenyűgöző egyedi hatására fogom azt, hanem meggyötört tagjaimra. A hatás azonban meg van anélkül is, hogy szóvá tenném, imádom amikor vetkőzik és fel is csillannak a szemeim, le sem tagadhatnám, de nem is akarom…bár azért csalódottságomnak adok hangot, mikor a kabátnál nem jutunk messzebbre, egyelőre. * -Folytasd! Még…*S kezemmel is biztatom, mutatom, hogy miket vegyen le, de ő lovagiasan előbb az én kényelmemről gondoskodik. Elmosolyodom, és segítek is azzal, hogy megemelem ismét a csípőmet, s aztán a hátamat, s ha közelebb ér hozzám, kissé felemelkedve a bőrére hintett csókokkal motiválom a gyorsaságra. * -A nadrágnál…*Nem biztos, hogy erre gondolt, de azért nem árt, ha azt is leveszi. Merészségben még nem tartok ott, hogy én tépjem le róla, de ha sokáig szöszmötöl, akkor igyekszem segíteni. Van az a lágy csók és finom harapdálás ami az azt nyújtotta élvezettel elfeledteti a fájdalmat és minden érzéket elcsábít egy másik irányba, elvezet az érzékek birodalmába és hajlamosak vagyunk ott ragadni… …csak annyira van erőm megmozdulni, hogy félig ráfeküdjek mellkasára és forró bőrére leheljem a kielégülés gyönyörének megfáradt lélegzetét. Épp úgy fekszünk, hogy magam előtt látom a kis kanyargós patak egy részletét, ahogyan megcsillan felszínén a nap rázuhanó fénye. A csobogás hangja, körítve a ki tudja hogyan kinéző, tarka tollazatú ám most láthatatlan madarak csivitelésével olyan hangulatot teremt, amit nincs szívem hangos szavakkal megtörni. Apró kis puszikat hintek Vadember bőrére és érezheti arcomon, hogy elmosolyodom. Hosszú percek telnek el így, mikor érzem ahogy a lágy szellő lehűti felforrósodott testemet és jobban odabújok hozzá. Bekötött kezemmel ölelem át, s egyik lábam is átvetem rajta. * -Köszönöm, hogy boldoggá teszel. *Csak kibukik belőlem és nem a mostani pillanatra, vagy az elmúlt percek izgató fülledtségére értem. S ezt tisztán kiérezheti ő is, hanem mindenre, minden napra amit velem tölt, minden tréfára, bosszantásra, minden nevetésre és elmúlt haragra. Mert az is a miénk. *
Lágyan ölelem magamhoz éppolyan jóleső fáradtan, mint ahogy ő is így bújik hozzám, a szívveréseink még összehangoltan dobolják gyors ütemüket, mintha futó léptek lennének, melyek versenyre akarnak kelni a fürge kis patakkal mellettünk. A természet neszei paradox módon idilli csendet teremtenek körénk, van benne valami megnyugtató, ringató és egyikünk sem siet megtörni ezt, legfeljebb csak pár gyöngéd, halk puszit adunk egymásnak, szabad kezem ujjbegyeivel pedig cirógatom bársonyos bőrét. Itt-ott látok egy-egy foltot, ami már most, ennyi idővel a lecsúszás után megjelent rajta, s bűntudatom van miattuk. Jobban kell rá vigyáznom! Érzem a mosolyát, mely az én számat is kis mosolyra húzza és mikor a szellő hatására jobban bújik, jobban ölelem én is át, hogy védjem, óvjam. Nem csak azért, mert ha miattam megint megfázik, akkor Aliyah és Quinlah egymással versenyezve igyekezne engem lekapni a tíz körmömről. Én sem akarom, hogy bármi baja essen, így is lett neki elég azzal, hogy utánam indult ide le. Kezem e gondolatokra éppen lefelé tart simogatásban a bekötött keze karján, mikor felpillantok rá és az eddig arcomon maradt kis mosoly most teljesedik ki. Jól esik ezt hallani, látható, hogy mennyire örülök neki és az első szavam rá egy rövidebbek közé tartozó, de annál érzékibb csók, mielőtt megszólalnék. - Én is neked. - Felelem, magamban azért megköszönve az első két férjének, hogy nem rakták magasra a lécet - az a dög második szerintem még csak nem is fáradt a lécállítással -, szóval szerintem nem volt nehéz dolgom, Szöszi olyannak tűnt, aki - érthetően - vágyik az efféle törődésre, odafigyelésre, nemcsak a testi dolgokra értve, hanem a lelkiekre is. De a teljes igazsághoz hozzátartozik az is, hogy úgy igyekszem boldoggá tenni őt - és nagy igyekezetemben néha elszúrom valamivel a dolgokat: Tywi-vel, vízbe eséssel, domboldalon legurulással, stb. -, mintha az a léc irdatlan magasan lenne. Nem azért, mert bizonyítani akarok ezzel bárkinek is, hanem mert tényleg boldognak akarom látni őt. Egy olyan cél ez, amit nem szükséges megindokolni, miért is fontos. Ettől vagyok én is boldog, hogy ő az. Jó visszajelzés ez, hogy jó úton haladok, még ha érzem is, hogy a végleges elválás, amikor be fog következni, így még nehezebb lesz. De addig legyen mindenkinél boldogabb! Én is az vagyok mellette. Vele. - Egyébként tudom ezt még fokozni is, még boldogabbá tenni. - Huncut fény jelenik meg a szemeimben felváltva az előbbi szerelmes pillantást. - Például azzal, hogy azt mondom, igazad van: tényleg szereznem kell egy ágyat! - Kuncogok kicsit, ahogy akkor is tettem, mikor korábban kendőgyűjtőnek nevezett, de tevékenységünk hevében nem álltam neki elmagyarázni, miért csak kölcsön az a kendő a kezén. Nem csak a puha derékalj miatt lenne jó egy ágy. Idekint a természetben, főleg ennyire távol a településektől, azért mindig bennem van az, ami nem hagy mélyen aludni sem, mikor kint ér az éjszaka hiába az idilli csend: a figyelem, mely nem enged teljesen ellazulni, hiszen nem tudhatjuk, mikor jelenti egy ág halk reccsenése egy vagy több ragadozó közeledését. Jó lenne egy ágy - hozzá járó kis szobával -, amiben olyan gondtalanul lehetne pihenni szeretkezés után, hogy az sem számítana, ha odakint közben világvége lenne. Minden figyelmem az övé lehetne, csak ketten léteznénk akkor az egész világon.
*Kellemes így, nem is vágyom másra, úgy érzem mindenem meg van. Pihegve az elmúlt percek fülledt de cseppet sem fullasztó, izgató testmozgásától, még a korábban olyannyira kívánt ágy sem jut eszembe. A legjobbat hozzuk ki az adott helyzetből és nem panaszkodhatom, mindig van valami újdonság. Egy tóparti puha fekhely, egy bokrokkal körülvett kuckó, egy szoba ággyal, amit soha nem használtunk, csak a csábításnak volt ott….és egy barlangi patak partja. Egyszer azért visszamennék a lugasba, ahol első találkozásunk alkalmával a lehető legtöbb kárt tette, mégsem azzal téve emlékezetessé a megismerkedésünket. Belebújok az ölelésébe és elmémben még mindig az a mondat pattog amit a boldogságról mondott. Mosolyom az ő bőrén nyúlik el és nem tudom magamban tartani a saját boldogságomat, legszívesebben kiállnék a Perda közepére, ez leginkább a Városét jelenti, vagy Elorakét, esetleg a kettő között elnyúló mezőét, hogy belekiáltsam a világba a boldogságomat….de csak neki mondom, csak neki lehet és a maradék érzem szinte szétfeszít belülről. Felnézek rá, látom a mosolyát éppen szélesedni, de jobban érdekelnek a szemei, melyek most az éjszakai égboltot idézik. Bársonyos sötétségük felszínére, a barlang bejáratán beóvakodó fény rajzol csillagokat. Kezemet, melyen simogatása elakadt, arcához emelem s csak két ujjal cirógatom meg arcélét, a borosta viccesen serceg. Válaszára elmosolyodom és ajkaira hajolok, csókjának testvérét kapja tőlem, mely először lágy és rövid de szenvedélyemnek melyet iránta érzek nem parancsolhatok. Elhúzódik de érzésem szerint nincs ellenére, belebonyolódunk kicsit, szomjasan kortyolom ajkainak édesét, akár a rovarok a virágok nektárját. S aztán lehet levegő után kapkodni. Feljebb tornázom magam azzal a céllal, hogy fölé kerekedjek, kissé nehézkes…csak akkor fáj ha mozdulok, márpedig egy ilyen terv megvalósítása mozgással jár. Azért csak sikerül, persze ha még hagyja is, a combjaira ülni s remélni, hogy ott nincsenek kék foltjai. * -Igazán? Mégis hogyan? Mutasd! *Félreértem, vagy ő tájékoztat félre, de én egészen másra gondolok és ezt a tudomására is hozom. Csak egyszer szisszenek fel, amikor elfelejtem, hogy a csuklóm még nem szedte össze magát, de simogatni tudok azzal a kezemmel is és bőszen megteszem, míg ő az ágy beszerzésén mereng hangosan. * -Ezt ismételd el kérlek, hallanom kell még egyszer, hogy igazam van. *Azonban nem nyúlok a táskámért, hogy elővéve a pda-t gondoskodjam bizonyítékról. Egészen mást forgatok a fejemben. Csókjaimmal ajkairól a nyakára vándorolok, s onnan lefelé merészkedem. * -Mesélj még. Milyen ágyat szeretnél? Jó széleset…..vagy legyen keskeny, hogy szorosan…..egymáshoz bújhassunk? *Nekem most tökéletes ez a barlang is, ágy nélkül. Már a hasánál járok az lehintett csókokkal, kíváncsi vagyok meddig bírja. Azonban ahogy megmozdul, készen állok és nem hagyom magam. Most én leszek a legyőző és ő a legyőzött….. ….az utolsó pillanatban húzom fel magamhoz, hogy testünk szorosan egymáshoz simuljon, kapkodó légvételeim közé iktatok néhány apró csókot mielőtt fáradtan a vállgödrébe ejteném a fejem. Kezeim a hátán siklanak finoman, érzem bőrének nyirkosságát, mely bizonyítéka az elmúlt percek hevességének. Elmosolyodom és kuncogva harapok bele a fülébe.* -Szerintem….nem is fogjuk tudni…..mit csináljunk….egy ággyal.
