*A történet megdöbbentő, sosem gondoltam volna Rotemshelről, hogy ilyen fájdalmas múlttal küzd, és még mindig nem sikerült túllépnie rajta. Megbánás, megbántottság, magányosság és tanácstalanság, mindez ott van a tekintetében és fáj így látnom. Megtisztelve érzem magam amiért mindezt megosztotta velem, hiszen oly sok hosszú éven át nem beszélt róla senkinek. S ha olyan nagy port kavart volna, mint amilyennek érzi, hallottam volna róla Cadarban, jóllehet már régen elhagyta a várost amikor megszülettem. Ő azonban megélte, én csak átérezni tudom de épp ez a jó, mert kívülállóként másképp látok sok mindent, s amiben ő átkot lát, én egészen mást. A Danntól sokat tanultam, nem csak a gyógyításról, hanem Isteneinkről is, egészen kicsi voltam még amikor megkaptam a kegyet Shienneltől, nem értettem miért ró rám ekkora felelősséget és sokáig féltem attól a képességtől, ami most Elorak Első Gyógyítójává emel. Dann Tierran bölcsessége azonban mindezen átsegített és most az ő szavai és tanításai jutnak eszembe. Rotemshelt láthatóan meglepi mindaz amit mondtam, ahogyan érzek…úgy sejtem nem ezt várta, ő mégis megnyílt számomra és ezt megbecsülöm. Amikor letekint a kezeinkre, anélkül, hogy tenyereit összenyomnám a törött darabokon, kicsit jobban megszorítom a kezét, a kérdésére viszont lágyan elmosolyodom.* -Mire nem tart méltónak? *Leheletnyit emelkedik szemöldököm, de nem hagyok időt sem gondolkodásra, sem válaszra.* -Úgy hiszed, mert hajad áldott színét elveszítetted, az Istennő elfordult tőled? Hát nem itt vagy velünk, Elorak megbecsült kovácsaként? Ha Shiennel elfordult volna tőled, gondolod eljutottál volna idáig? Úgy hiszem valami egészen mást látott meg benned, mint amilyen utat elsőként szánt neked, talán Shaz`or nyitotta fel szemeit. Nézz magadra…*Kiveszem a törött darabokat a kezéből s az asztalra teszem, aztán újra megfogom a kezeit, felemelem kissé, tenyerén még ott vannak a tea nyomai, a csészedarabok okozta halvány rózsaszín benyomódások. * -Nézd a kezeidet, erősek és ügyesek, te magad is az vagy, Shaz`or erejét birtoklod és nem csak testben hanem lélekben is, hiszen képes voltál új életet kezdeni még akkor is, ha a régit nem felejtetted el. Meg fogod találni a módját, hogy kiszabadítsd magad és elindulj azon az úton amit Shaz`or mutat, Shiennel áldása akkor is rajtad lesz, megóv téged. Higgy bennük, higgy magadban. *Noha hangom továbbra is halk marad, a szenvedély mellyel Rotemshelt igyekszem lelkesíteni, kihallatszik belőle, ahogy szemeimben is fellobban a fény. Hiszem, hogy úgy van ahogy mondom. Rotemshel többet érdemel, mint amennyit enged magának. *
A váratlan fordulatok egymás után érnek este. Az átlagos edzésből a gyógyító társasága rántott ki, és a nehéz témák egymást váltották a könnyed beszélgetéssel. A napot úgy tűnik, ismét valami komollyal zárjuk, mert a múltamról kérdez, és végül úgy döntök, megtöröm a sok évtizedes jeget, és kiöntöm a lelkem a nőnek. Nem tudom, mi adta ezt a bátorságot. Talán az ő tisztasága, kedvessége, talán valami isteni intuíció. Kétségtelen, hogy a végén nem bánom meg. Maga az emlékezés rettentes, de a végén kicsit mintha könnyebb lenne... arról nem is beszélve, mit tesz utána Roda. Mellém ül, fogja kezem, kérdésemre adott mosolya, és kérdése egy pillanatra elnémít. Mielőtt azonban kitalálhatnám a választ, már folytatja is. Szavain csüngve figyelem mit csinál a csészével, aztán kezeimmel. Letekintek azokra. A durva, tea áztatta, nyomott bőrre. Roda felemelő szavai lelkem mélyéig hatolnak. Sose próbáltam meg így felfogni a dolgot... úgy, hogy egyik isten átvette volna felettem a "felügyeletet" a másiktól. A kezeinkről rá pillantok, és pár másodpercig hol egyik, hol másik tavát nézem szemeinek, míg emésztem a tőle hallottakat. - Köszönöm, Roda. - szólalok meg végül halkan, és amennyire csak kezem durvaságával tehetem, finoman megfogom áldott kezeit, tekintetem hálás lesz. - Bölcsességed fény az éjszakában... követni fogom azt. - biccentek mélyet, ezzel is jelezve hálám, amiért megmutatott nekem egy olyan ajtót ebben a labirintusban, amely kivezethet a fényre. Csupán ki kell nyitnom, és át kell lépnem a küszöböt. Viszont ennek időt akarok adni, nem válthatom meg a világomat egy nap alatt. Nem is lennék rá képes egyik pillanatról a másikra megemészteni és elfelejteni mindent. Az őszinteségről, a meghallgatásról és tanácsról akaratlanul is az este eleje jut eszembe. Az, hogy tettek valamit vele a quorsák. - Ma számomra bebizonyítottad, hogy éleslátású, tapasztalt, bölcs nő vagy. A dolgokat így bizonyos szemszögből jobban át is láthatod, mint egy sebzett férfi, de nem tudok nem arra gondolni, amit korábban mondtál. - kezdem mondandóm szemem törékeny, finom kezén legeltetve, amelyet még mindig enyémben tartok, hacsak nem húzza el. A mondat végén felpillantok rá, tekintetem aggódó, és komoly. - Azt mondtad, hogy nem történt veled semmi, majd azt, hogy nem történt komoly dolog. A kettő között ég és föld a különbség, és ez engem arra enged következtetni, hogy talán olyan dolgot tettek veled, amit félsz megosztani. - mondom ezt a saját tapasztalatom alapján, amin épp a mai este léptem túl. Újabb pár másodpercet szentelek a selymes bőrnek, és habár látszólag az köti le a figyelmem, a gondolataim azért kavarognak. - Tudd, hogy a harag, amit tőlem erre a gondolatra láthatsz, nem feltétlenül igaz mindenkire Perdán. Egy férfinek, akinek nincs senkije, és a "közösség" adja a menedéket, másképp viselkedik. Ha bántanak téged, aki szintén ezt a menedéket nem csak hogy képezi, de bizonyos tekintetben ennek a megtestesülése vagy, te, akit Shiennel megáldott azzal, hogy kezed fénye életről és halálról döntsön, és ezt te csak jóra használod... persze, hogy sértett dühvel ontanék vért, ha történne veled valami. - homlokomra ráncokat rajzolnak a dühös gondolatok, de igyekszem nem haragosan, hanem nyugodtan, átgondoltan beszélni. Noha abban már nem vagyok biztos, hogy csupán azért ontanám a vért, mert őt, mint jelképet bántanák... úgy érzem, hogy a mai este gyökerestül felforgatta a viszonyomat a nővel, vagy mondjuk úgy, elmélyítette. Már nem csak egy jelkép, amelyért harcolnék, annál sokkal több. - A szívemmel nem, de az eszemmel értem miért tartod vissza az igazat, bármi is legyen az. Nem kérem, hogy oszd meg. Csak arra kérlek, gondold át, mivel tarthatod meg néped bizalmát... ha később kiderül, hogy a quorsák javára visszatartottál valamit, sokan megsértődhetnek. Ha pedig ez a legrosszabb időkben kerül sorra, akkor végzetes lehet, és teljesen elvesztheted a bizalmukat. - mondom, bár nem kételkedem abban, hogy erre is gondolt már.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Lehet valami Elorakban, ami mindkettőnket ide vonzott, ami miatt itt nyertünk megnyugvást a múltunk elől való menekülésben. Hazudnék ha azt mondanám, nem örültem Dann Tierran azon bizalmának, amivel ide helyezett. A szüleink halála megviselt, főképp azért, mert segítenem kellett volna, de még a Shienneltől kapott erőm is kevés volt. Minden nap, minden pillanatban rájuk emlékeztem valahányszor ránéztem azokra a dolgokra, melyeket korábban ők tartottak a kezeikben, még az elszakadt függöny is emlékeket idézett fel bennem, az asztal megkarcolt lába, egy megrepedt edény, amire anyánk azt mondta, magot tárolni még jó lesz. Gyerekkori csínytevéseink helyszíne, a nevetésé, az örömkönnyeké…és a veszteség fájdalmáé. Elorak igazi menedék volt a számomra, Rotemshel is itt kötött ki, itt ragadt oly sok éven át, nem lehet véletlen. Csupán nem találta az utat mely kivezeti őt a fényre, magába fordult, nem engedett közel senkit sem. Hogy nekem most megnyílt, minden bizonnyal Shiennel közbenjárása és mikor Rotemshel hosszú idő után végre megszólal, érzem az Istennő áldását magamon, érzem az örömét mely az enyémbe fonódik, hogy segíthettem s ez az érzés ragyogja be mosolyomat is. Kezeink helyet cserélnek, immár az enyémek vannak Rotemshel tenyereiben, majd elvesznek bennük, csak egy pillanatra nézek le, majd vissza a nyári eget idéző tekintetébe. * -Én köszönöm, ha megteszed. S nem az én érdemem, Shiennel szavai, nem hagyott magadra. *Hiszem, hogy így van, érzem a jelenlétét, a békességet, ahogy belopakodik a csendbe, érzem figyelő tekintetét és elégedettségét. Dicséretét nem érdemlem, ő sokkal tapasztaltabb nálam, csak nem jó irányból közelítette meg azt az ajtót. Lesütöm szemeimet és lehajtom fejem, s meg is ingatom, hogy ellenkezzek, hogy ne vegyem magamra mindazt amivel elhalmoz, ám a mondat végére felkapom fejem. Amit korábban mondtam….a kellemes meleg hirtelen jéghideggé változik, megborzongok tőle és talán kezeimen is érezhető ahogy megremegnek. Sosem jó érzés ha hazugságon kapnak, én pedig eddig nem igazán éreztem ezt, mindig Aideen volt az aki füllentett, én pedig bölcsen hallgattam, hogy ajkaimat ne hagyja el hazug szó. Néha muszáj volt mégis, borzasztóan éreztem magam, de a húgomért bármit megtettem volna, gyerekként pedig egy nővér sosem gondolkodik. Azonban felnőttem, pontosan tudom, ismerem szavaim és döntéseim súlyát, tisztában vagyok a következményekkel…ettől persze nem lett jobb, sőt! A fejemet rázom, tekintetem kérlelő, könyörgő, hogy ne folytassa, hagyja abba. Csak hallgasson arról amiről én sem akarok beszélni. Ajkaim megremegnek, és képtelen vagyok a szemeibe nézni. * -Kérlek….*Hangom alig hallható és talán el sem jut hozzá, mert folytatja. Mintha Rhywent hallanám és talán igazuk is van, de aztán belegondolok, mi lenne ha elmondanák mindent. Rotemshel szavai arról, hogy értem ontana vért, azonban meggyőznek, hogy nem lehet. Éppen ezért. De ő, megérdemli, hogy az igazság egy részét megismerje. Elhúzom a kezeimet ölembe ejtve fonom egymásba ujjaim, magamba kapaszkodom. Aideen távolléte óta magányosabb vagyok mint valaha és, hogy nincs kivel megbeszélnem a velem történteket, a gondolataimat, a terveimet…ez a lelkemre ül. Félek mindent elmondani, de egy részét megosztom most vele, felnézve rá, hogy tudja őszinte vagyok, de tekintetemben ott csilloghat mindaz amit a lelkemben érzek. Félelem a jelentől, a jövőtől, Tierran Mesterrel való beszélgetésemtől, Elorakba való visszatérésemtől. Hogy mire jutok majd és vajon eredményes lesz-e az utam, vagy újabb csalódás vár rám Cadarban, amibe bele sem merek gondolni. * -Amit mondok, csak egy része annak ami történt és ami történni fog, de megtiszteltél a bizalmaddal és úgy érzem igazságtalan lenne ha én nem tenném ugyanezt veled. Másrészt, el kell mondanom, mert…régóta gyötör a gondolat. Kérlek, ne beszélj erről másnak, még ne. *Nem kérem, hogy ígérje meg, hogy esküdjön Isteneink nevére. Szándékait látni fogom a szemeiben. * -Igen, történt velem valami azon az estén a quorsa városban, de láthatod, itt vagyok épségben. Az életemért cserébe egyezséget kötöttem, azért mentem a Dwaworuu-ra, de mindent amit tettem a népemért tettem, a perdaiakért és amiért elhallgatom, azt is az ő javukra fordítom majd. Mert…*A szívemen ülő súly egyre nehezebb és az a nagy sóhaj sem segít felszabadítani amit a rövid csendben megejtek.* -…mert úgy érzem Elorak magára maradt. Nem tudom miért, nem tudom hogyan, de tennem kell valamit. Hamarosan elutazom Dann Tierranhoz, muszáj beszélnem vele, ő a tanítóm volt, apám helyett apám, a vezetőnk, bízom benne….de egyszerre kételkedem is, ez pedig fáj. Nagyon fáj. Ha válaszokat kapok tőle és visszatérek, ígérem, mindent elmondok neked. Addig bízz bennem kérlek….tudom, mit kockáztatok. *Szavaim közben elnézek mellette mikor a kételkedésről beszélek, mert nem akarok hinni benne, ezért van szükségem válaszokra, melyek ha el is indultak Cadarból, nem értek ide. De végül újra Rotemshel szemeibe nézek, ugyanazzal a könyörgéssel, mellyel nem rég. Nagy terhet vettem a vállaimra, de ezt az utat végig kell járnom, akármi is lesz a vége.*
Nem igazán tudom megmagyarázni azt a kellemes érzést, amely most körbe ölel minket. Szavai lelket öntenek belém, megmelegítik elveszett szívemet. A fény a szemeiben, a csillogásuk, kezének meleg érintése, mint egy csepp víz a szomjazónak. Lenyűgöz minden pillanattal, hangjának finom csilingelésével. Nehéz levennem a szemem róla, pedig tekintetem finoman szorító keze is vonzza. Sok dolog kavarog most bennem, ez az egész este megmagyarázhatatlanul más irányba halad, mint azt elsőre hittem volna. A nehéz témák váltják egymást, és miután kiveséztük az enyémet, akaratlanul is eszembe jut az övé. Látom, miféle terhet cipel, és ahogy elkezdek róla beszélni, mintha félne... nem tőlem, hanem az emlékektől. Bosszant. Nem az, hogy nem beszél róla, vagy nem akar. Az bosszant, hogy egyáltalán volt merszük tenni valamit vele. Elhúzza apró, finom kezét, kérlel, de el kell mondanom neki, hogy tudja, nálam megfelelőbbek is vannak erre a témára. Tekintetét elveszi tőlem, kerül. Fordult a helyzet, és látom, hogy ő zárkózik be épp úgy, mint én az imént. A sors fintora lenne talán. Aztán még is bele kezd, és én homlok ráncolva hallgatom. Némán és komolyan hallgatom, aztán ahogy halad előre, egy bizonyos pontnál... amikor azt mondja, üzletet között az életéért... na akkor veszek egy igen mély levegőt. Nem szakítom félbe, és egy ha egy pillanatra belém is áll az ideg, és legszívesebben járkálni kezdenék, visszafogom magam, és a fortyogó dühömet. A nő belém fektette a bizalmát, meg akarok annak felelni. Ráadásul a dühöm lassan inkább az aggodalom, és egy fajta sajnálat veszi át, ahogy látom őt, miként húzza össze magát apróra, kapaszkodik saját magába, és érzi magát rosszul. Az érzelmek kiülnek az arcára, láthatóan nehezen tudja őket magában tartani. Ez erősödik, amikor Dann Tieranról kezd beszélni, és arról, az az érzése van, hogy nem ügyel már úgy Elorakra - és talán a népre -, mint kellene. Halkan sóhajtok egyet. Én, akinek eddig a legnagyobb baja az volt, hogy az istenek elfordultak tőle, nem igazán foglalkozott azzal, hogy a Dann mennyire figyel oda Elorakra, és a lakóira. Nem tűnt fel nekem ebből semmi, mert az égiekkel se foglalkoztam túlságosan, saját nyomorom foglalt le, és az, hogy távol tartsam magam mindenkitől. Önzőségem észrevéve pillantok oldalra bűnbánóan, aztán vissza a nőre. Szeretném, hogy jobban érezze magát, hogy megnyugodjon. Ismerem ezt a fajta magányt, mint amit szomorú lélektükreiben látok. Kezeihez nyúlok, finoman szorítom be ujjaim a tenyerei közé, hogy kizökkentsem a görcsös kapaszkodásból, és hogy tudatosítsam benne, nincs egyedül. Kicsit felém is mozdítom a kezét. Megállok egy pillanatra a mozdulatban, mert fogalmam sincs, hogy amit szeretnék, nyitottan fogad-e. Az esélytelenek nyugalmával kockáztatom meg még is a dolgot. Közelebb húzom kezénél fogva, másik kezemmel vállait karolom át, és ölelem magamhoz. Szeretném, hogy érezze, nem kell félnie, vagy tartania sem tőlem, sem haragomtól, sem a magánytól, sem attól, hogy netán eljárna a szám. Halkan dörmögöm a szavakat magam elé, ha hagyja, hogy "elrejtsem" a világ elől a karjaimmal, ha nem. - Ígérem, hogy nem fogok erről beszélni senkinek. Tisztelem a bizalmat, amelyet belém fektetsz, és nem árulom el. Nem foglak magadra hagyni ebben. Azt tudd, hogy aggódom érted. Remélem... remélem semmi olyat... - nehéz arra gondolnom, mit tehettek vele, és nem akarok arra gondolni, kimondani meg végképp. A félbe hagyott mondatot inkább csak egy sóhajjal lezárom. - Örülök, hogy jól vagy. - közelítem meg más oldalról a dolgot. Ugyan gondolataim bizonyos tekintetben sötét fellegek közt jár, azok felett ott a fény, hogy itt van, jól van, és leszámítva azt ami történt, boldognak mondható a nő. Legalább is remélem, az. Annak tűnt amikor találkoztunk.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Valahol sejtettem, hogy ez elől nem menekülök, épp csak a velem szemben ülő személy kiléte volt kérdéses, és soha eszembe sem jutott volna, hogy pont Rotemshel lesz, aki hallgatásával és együtt érzésével levesz némi súlyt a vállaimról. Noha a problémákat nem oldotta meg, de ahogy egy-egy vödörnyi vízén, úgy a lelkemre nehezedő súlyon is jólesik osztozni. Nem tudom nem észrevenni amikor mélyet sóhajt, s erőfeszítéseit, hogy minden indulatát magában tartsa, mely szívemet melengeti ugyan de nem állok meg, nem szakítom félbe szavaimat, mert félek, hogy végleg elakadok. Így is van egy pont amikor hangom megremeg és tartok egy lélegzetvételnyi szünetet mielőtt hangot adok kételkedésemnek és nem is tudok a szemeibe nézni, ahogy valószínűleg a Dann szemeibe sem leszek képes, de aztán tovább mondom. Ujjaim elfehérednek már, annyira szorítom őket egymásba fonva és miután hangom elhalt is úgy maradnak, míg Rotemshel sajátjával szét nem választja. Érdekesnek találom a mozdulatot, nem két tenyere közé fogja kezeimet, csupán betolakszik a magáéval és úgy kér helyet, ez a pillanatnyi gondolkodás pedig kizökkent. Oly lágy és finom az érintés, hogy halvány mosolyt csal ki belőlem, s úgy nézek fel rá mikor magához húz, majd átölel. A teste ugyan már átmelegedett, de érzem a korábbi verejték, a friss hideg szél és a hó illatát is, melyek a kinti békés világra, kettőnk derűs beszélgetésére, a mosolyára emlékeztetnek. Az, hogy most mellettem áll, mindennél fontosabb számomra, megnyugtat és erőt ad, biztat abban, hogy amit éreztem jól éreztem és bár a kételkedés még ott van a lelkemben, most valahogy úgy érzem mindent meg fogok tudni oldani. Fejemet önkéntelenül a vállára hajtom s karom mely szabadon maradt a hátára simítom. Mély hangja olyan akár a balzsam, mely minden fájdalmat elmulaszt, csupán a félbehagyott kérdés, vagy inkább a reményeit kifejező szavak azok, melyeket először nem értek, de amint tisztán látok, elmosolyodom, noha nem láthatja, talán érzi s hangomon is hallható.* -Jól vagyok, nem bántottak. *Anélkül, hogy elengedném bontakozom ki öleléséből épp csak annyira eltávolodva tőle, hogy a szemeibe nézhessek.* -Köszönöm….hogy meghallgattál és tudom, bízhatok benned. Ígérem, amint visszatértem Cadarból, elmondok mindent, azt is milyen eredménnyel jártam Dann Tierrannál. És ne aggódj, vigyázok magamra. *Elmosolyodom, már csak azért is, hogy tényleg ne aggódjon, látom a tekintetében úszó sötét felhőket, arcán az árnyékokat, melyeket szeretnék elsöpörni, elűzni. Remélem meg tudom tenni, ha nem most, akkor biztosan, hogy visszatértem. *
A nő szorongása rossz érzéseket kelt bennem, az ahogy görcsöl, félelemmel teli hangja, fejének rázása, a könyörgő tekintet... Nem akarok kínozni törékenynek tűnő, tiszta lelkét. Még is túl esek a nehéz témán. Nyomta volna a lelkem, ha nem mondom el neki mindazt, amit. A jó dolog, hogy megérti ezt, és végül ha nem is teljesen, de részben kitárulkozik, megosztja velem aggodalmát, kételyeit. Próbálom őt megnyugtatni, legalább is szeretném, nagyon. Nem tudom, hogy óvatos közeledésemet hogyan fogja fogadni, de görcsét oldva kezei közé nyúlok, majd magamhoz húzom, majd mivel nem ellenkezik, át is ölelem őt. Nem csak ezzel a mozdulattal, szavaimmal is nyugtatom, igyekszem komfortosabbá tenni a helyzetet számára. Fejét vállamra hajtja, ami kellemes érzéssel tölt el, és ahogy kezével hátamra simít, úgy csúsztatom én is lejjebb a kezem. Puha, hosszú haja selymesen csiklandozza kezem, finom szuszogása leheletnyien simogatja nyakamat. Kellemes borzongás fut végig rajtam, kellemes hangjából hallani, hogy most már jobban van. Ezt meg is erősíti, ahogy finoman elhúzódva rám tekint, és kéri, hogy ne aggódjak, mindent el fog mondani. - Nem erőltetem. Annyit mondj el, amennyit jónak látsz. - felelem halkan, és habár a téma még mindig nem kellemes, maga a kettőnk közti hangulat egészen más. Olyan közel van hozzám, finom, törékeny nőies teste karomban, és a csillogó szemek, amikkel néz. Gyönyörű nő. Meg tehetném, hogy oda hajolok hozzá, hogy ajkam az övére simítsam, és habár vágyakozással tölt el a gondolat, és meg is lenne az esély arra, hogy nem utasít el, nem fogom megtenni. Ez nem a megfelelő pillanat, nem akarom a helyzetet kihasználni, korábbi negatív érzéseit meglovagolni, csak azért, hogy előrébb jussak. Egyáltalán hová? Nem tehetem. Még a gyanúját sem akarom annak ébreszteni, hogy talán kihasználom. Elengedem őt kezemmel, amivel éppen átkarolom, ugyan ezen kéz hüvelykujja simítja meg orcáját, épp csak egy pillanatra, ellopva magamnak egy édes érzést. - Mennem kellene... - mondom halkan, bár láthatóan nem akaródzik, még is magamra erőltetem a távozást. Nem akarok meggondolatlan, vagy felelőtlen lenni, és így cselekedni sem szeretnék. Tekintetem a törött cserépre kúszik. Azt magammal fogom vinni.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Amikor beléptem a gyakorlóterek falai közé és megláttam Rotemshelt, nem gondoltam, hogy idáig jutunk, hogy a beszélgetésünk milyen irányt vet majd, még azt sem hittem, hogy egyáltalán szóba elegyedünk. Az első pillanatban nem is volt célom, hiszen nem szerettem volna lebukni, hogy leskelődöm, mert hát az volt. Azóta oly sok mindenről szó esett, hogy jutottam el odáig, hogy titkaimat bevalljam, nem tudom. A kedvessége, az aggódása amit nem csak szavakkal, hanem tekintetével is kifejezett, ragaszkodása…mind olyan megnyilvánulások voltak, melyek megérintették a lelkem és azt hiszem a szívem is. Jóllehet joga van tudni azokról a dolgokról, melyeket még nem mondok el neki, nem kívánja, hogy osszam meg vele és megérti azt is miért tartom meg magamnak. Nekem mégis az fontosabb, hogy ő képes volt megnyílni nekem, hogy átvehettem a lelkét húzó súly egy részét, noha már nem beszélünk róla, ott maradt kettőnk között. Úgy érzem ez az este sok mindent adott mindkettőnknek. Szívesen maradnék még ölelő karjai között, nehezen is bontakozom ki, de még magamban is le kell tisztáznom azokat az érzéseket, melyeket Rotemshel idézett fel bennem. Sosem éreztem még ennyire erősnek és szépnek, kellemesen ringatónak, jóllehet Cadarban volt valaki aki iránt vonzódtam, de hamar kiderült, hogy nem oly erős ami kibírna egy egész életet. Szép volt és derűs, lelket simogató, mégsem éreztem igaznak….vagy elégnek. Utam majd távol tart Rotemsheltől, és a távolság arra is jó lesz, hogy tisztába jöjjek az érzéseimmel, hogy mikor visszatérek biztosan tudjam, csak pillanatnyi csalódást vagy hosszantartó hiányérzetet okoz, amiért ajkai nem követik tekintetének útját és vágyódását, mellyel az én ajkaimat simogatja. Szeretném ha maradna még, de igaza van, mennie kell. Ez most nem az a pillanat amit feltétlenül ki kellene használnunk. Elmosolyodom az arcomat ért érintésre, mely rövidsége ellenére forró nyomot hagy bőrömön és mintha megállna az idő, egyetlen hosszú lélegzetvételnyi ideig, tekintetem az övébe fonódik mielőtt lesütném pilláimat, a következő sóhajom már száműzi a varázslatos pillanatot. Felnézve rá látom, hogy a törött csészét nézi és mosolyom tovább nyúlik. * -Még mindig bánt? Ne foglalkozz egy törött csészével. *Fejemet ingatom és bár nehéz eltávolodnom tőle, elhúzom kezem az övéből és a csésze darabjaiért nyúlok, majd felállok.* -Ha visszatértem, maradhatnál vacsorára. *Nem mondom ki, hogy menjen, hogy igaza van és mennie kellene, de nem is marasztalom, mintha azzal, hogy hallgatok róla nem tenném igazzá s inkább a jövőre gondolok, s noha szívszorongva várom a válaszát, találkozásunkat az egymástól távol töltött idő fogja újraírni. *
Próbálom megfogadni Roda tanácsát, és egyszerre lenni Rotemshel a száműzött, és Rotemshel a kovács. Nehéz most még dűlőre jutnom ezekkel, megtalálni az egyensúlyt. Ha a mostani pár percet nézzük, a kovács tekintet nélkül kihasználta volna az alkalmat, főleg látva a nő miként állja a tekintem és marad közelemben. Ahogy telnek a pillanatok, úgy erősödik bennem az érzés, hogy viszonzásra lelne a csók. Azt gondolnám, hogy minden erőmre szükség van ahhoz, hogy ezt megálljam, de most nem a kovácshoz hasonulok, hanem a száműzötthöz... neki pedig rengeteg türelme van. Megingathatatlanul figyelem, simítom meg arcát, mert habár ajkát nem kóstolhattam, muszájnak éreztem valamit "ellopni" tőle, valami finom érzést. Selymes bőrének lágy érintése persze egyben fa a lángokra, amelyek egyébként is mellkasomban izzanak. Már-már attól tartok, meghallja szívem dobogását, olyan erősen ver, s ezen nem segít az sem, hogy víztiszta, jégkék pillantását az enyémbe fonja. Most érzem úgy, hogy minden erőm kell, és talán csak az ment meg, ahogy lesüti pillantását. Egy halvány mosoly kúszik ajkaimra, majd a cserépre nézek. Szavai vonzzák vissza a tekintetem, majd kezére kapom, amikor érte nyúl. Nem nem! Sietve kapok keze után, és habár a mozdulat gyors, nem vad, vagy erős. - Ez már nem csak egy cserép. Ez az a cserép, amelyet eltörtem, mikor végre megnyílhattam neked. Nem akarom, hogy elvesszen, vagy a lomok közé kerüljön. Sokat jelent számomra ez az este, mindaz amit mondtál. Szeretném, ha ez jelképezné. - mondom, és én is felállok, kezéből olyan finoman veszem ki a két törött felet, amennyire csak tudom. Nem akarom megsérteni sem őt, sem a kezét. Ha engedi végül, hogy elvegyem, akkor boldogan mosolygok rá. - Legközelebb addig maradok, ameddig csak kéred. - végül is még tartozok egy teával is, hiszen azt se sikerült meginnom. A kabátomért lépek, magamra öltöm, aztán szabad kezemmel a lándzsakezdeményt is megfogom. Az ajtóhoz lépek, Rodára nézek, mosolygós tekintettel figyelem. - Jó éjszakát. Shiennel áldja meg álmaid. - habár nehéz elszakadni tőle, lassan lesétálok a lépcsőn, de még így is vissza nézek. Meg amikor elindulok. És amikor bekanyarodok a haladó végén, akkor is...
//Folytatása következik xD//
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Érezze bárhogy is Rotemshel ki is ő most valójában, nekem ugyanaz marad. Most, hogy tudom, ismerem a múltját sem nézek rá másképp, nem teszek különbséget, és nem keresem benne az elveszett cadarit, sem az eloraki kovácsot. Tiszta, nyíltszívű perdai férfi, aki mondhatom, rövid idő alatt közel került hozzám. Nem hiszem, hogy a kiterített titkok miatt történt volna, bár lehet, hogy segítettek, de az este, kezdve a gyakorlótéri első pillanattól már önmagában hordozta. Nem tudom melyik pillanat volt az ami fordulópontot jelentett, de talán nem is lényeges. A kölcsönös vonzalom kétségtelen, s jóllehet beszélgetésünk végén ajkaink találkozása ott lebeg a fejünk felett, és vágyom is rá, úgy érzem jobb, hogy most nem történt meg. Azok az apró, ártatlannak tűnő érintések most sokkal többet jelentenek, mélyebb érzelmekről tanúskodnak, kellemes titokzatosságot csempészve abba a világba, mely fertályórára kizárt minden mást. Különlegesnek érzem magam mellette és nem csak azért, mert velem osztotta meg titkát, félelmeit, gyötrődését amit próbált palástolni nap mint nap az eloraki kovács álcájával. Az ahogyan rám néz, ahogy finoman fogja kezem, ahogyan rám mosolyog, megdobogtatja a szívemet, heves táncra hívja. S e tánc még inkább gyorsul mikor ráfog az eltört csésze darabjait tartó kezeimre, tekintetemmel követem felemelkedő mozdulatát, s szavai megérintik a lelkemet. Nem titkolom meglepettségemet de bocsánatkérő pillantásomat sem kapom el. * -Bocsáss meg, hogy nem gondoltam erre. Ez….szép gondolat, köszönöm. *Mosolygok amikor két tenyerem, akár egy virág szirmai szétnyílnak a cserépdarabok felett, hogy nehéz fegyverekhez szokott ujjai el tudják venni a törött csészét. * -Boldoggá tennél. *Válaszolom az ígéretére őszintén mosolyogva, s érzem ahogy arcom ismét kipirul…a tűzhelyben lobogó lángok melegére fogom. Előrelépek egészen az ajtóig míg magához veszi a kabátot és a lándzsa botját s az ajtó melletti falnak támaszkodom félvállal, a beszökő hideg megcsapja arcom, friss levegőt hozva a meleg szobába. * -S a tiédet is, Shaz`or legyen veled. Jó éjt Rotemshel. *Addig nézek utána míg alakja el nem tűnik a haladó kanyarulatánál, majd miután becsuktam az ajtót, visszanéző tekintetén mosolyogva lépek a kanapéhoz, melyen jól látható a kiömlött tea foltja. Olyan akár a Rotemshelnél lévő cserépdarabok. Lesz mit magyaráznom Aideennek, ha végre egyszer hazatér.*
Már majdnem kész vagyok. Habár a kohó felfűti az egész műhelyt, én úgy érzem, szinte didergek. Napok óta ráz a hideg, köhögök, de egyszerűen nem vagyok hajlandó letenni a kalapácsot. Mióta sikerült szét szednem a quorsák fegyverét és felfedeztem benne valami újat, azóta alig bírok kimozdulni. Csak anyagszerzésért mentem el a láp felé, ahol egy másik hegyivel kerültem vizes viszonyba, illetve azért, hogy a törött cserepet megcsináltassam Aubelnél. Először meglepte őt a kérés, de aztán minden további nélkül, lelkesen javította meg, és illesztette össze a darabokat nemesfémmel, hogy ismét egésszé válhasson a cserép. Ugyan forrót inni belőle már nem nagyon lehet, másra gondoltam. Földet tettem bele, és abba phens magot ültettem. Még egy másik tenyérnyi fém virágot is készítettem, közepén apró sel-ogei bömbbel, illetve a virág szirmainak szélét "gyúrtam" össze sel-ogeiel, hogy a szent kő finom derengést adjon körbe, és középen az ajándéknak. Egyszerű asztali dísz, vagy akár a falra is fel lehet tenni apró módosítással. Ezeket csomagoltam össze egy bőr szütyőbe. Alulra a cserép a földdel és a maggal, rajta a fémvirág. Elsétáltam egyik nap Rodához, de akkor még nem tért vissza cadari útjáról, így hát a csomagot az ajtaja elé tettem. Elvinni senki se fogja, a tető épp fölé lóg, így a hó sem lepheti el, a hideg pedig nem tud kárt tenni bennük. Sokat gondoltam rá, nem volt olyan nap, hogy valamiről ne szökött volna gondolataim közé. Sokat merengtem rajta, és azon, ami kettőnk közé ült azon az estén. Habár nem tartom magam tökéletesnek, és közel sem hiszem, hogy én lennék a legmegfelelőbb számára, illetve azt sem tudom, kérői vannak-e már egyáltalán, hiszen nagyon szép és okos nő, még is ajándékkal akartam neki kedveskedni mindazért, amit akkor mondott nekem. A többit pedig úgy is megfogom tudni előbb, vagy utóbb. Otthon ismét folytattam a munkálatokat, némi köhögéssel, és egyre nehezebb légzéssel. Mindhiába az intő jel, nem szántam időt arra, hogy más gyógyítónál kivizsgáltassam magam. Néha elmentem ugyan a gyógyítók házába, de minthogy Roda még nem tért vissza, ismét csak halogattam a dolgot. A köhögés és nehézlégzés végül annyira erős lett, hogy már fulladtam, ha feküdtem, és éjjel nehezen aludtam. És mit csináltam? Természetesen a lándzsát. A hideg rázás ellenére, és a fáradtság ellenére. A részleteibe mentem, a mintákba, az istenek jeleibe, olyan dolgokba, amikhez nem kellett nyers erő. És most itt tartok. Két kaland, több hét után, az istenek tudják csak, mennyi idő alatt, de rá vettem magam, hogy letegyem a lándzsát, és ismét elnézzek Rodához. A láztól gyengének érzem magam, de járni még bőven tudok. Lépéseimet köhögés kíséri, a levegőt is nehezen veszem. Reménykedem abban, hogy otthon lesz a nő, és nem azért, mert a gyógyulásra vágyom, hanem mert látni kívánom már, hallani lélekemelő, lágy hangját, érintést lopni selymes bőréről. Persze, sejtem mit fogok kapni azért, amiért nem voltam hajlandó máshoz menni a betegségemmel, de nem vagyok a halálomon. Az a pár nap kialvatlanság pedig szokásos nálam. Este indulok meg, sötétedés után, remélve, hogy addigra már biztosan otthon van. Igazából nem tudom, mennyire nyúlik éjszakába az idő, mert a műhelyben nem igazán tudtam követni a sötétség nyomát. Persze még megmosakszom előtte, hogy ne kormosan, és fémforgácsokkal teli állítsak be hozzá, az izzadtságról nem is beszélve. Mondjuk nem tudom eldönteni, hogy a vésés miatt verítékezem, vagy mert olyan lázas vagyok. A kinti hideg nem segít abban, hogy jobban érezzem magam, hiába a bundás kabát, úgy érzem magam, mint aki ismét a láp sötét vizében úszik. A haladóban csak néha állok meg egy-egy mély lélegzet erejéig. Hátam és mellkasom fáj már a megerőltetéstől, de kitartok. Rodáék házához érve felsétálok a lépcsőn. Az ablakon halovány derengés szűrődik ki, talán a kandallóé. Lehet alszik már? Túl későn jöttem? Mit mondjak neki? Nem mondom, hogy pánikba esek, mert csak arra gondolván, hogy előttem van, kiüresedik az elmém. Végül kopogok az ajtón. Kezeim kabátom ujjainak szárába csúsztatom, hogy elrejtsem őket a hideg elől, aztán amikor kinyílik az ajtó, felkapom a fejem. - Shiennel világítsa meg utadat. - biccentek mélyen, üdvözlően... és ennyi. Mást nem is tudok hirtelen mondani, mert ahogy rá vetül a pillantásom, elszállnak a szavak.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Keservesen megtett hosszú út állt mögöttem, a lelkemet mély seb árkolta, és egyelőre nem láttam a sötét erdőként fölénk boruló gondok végén a fényt. Sokszor csak Bata figyelmére hagyatkoztam, gondolataim ködös útvesztőjében bolyongtam, és úgy éreztem sosem érek haza. Az út hazafelé tovább tartott, mint Cadarba, többször meg is kellett állnom, menedéket keresni a hóvihar elől és nem volt mellettem Vharan, hogy kisegítsen, és a gondok súlya is húzta a vállaimat. Sokszor gondoltam Rotemshelre, mikor elhagyott az erőm és meghúztam magam a bogámmal egy facsoport védett körében vagy egy sziklakiszögellés alatt. Úgy vágytam már otthon lenni a biztonságos, meleg falak között, és ugyanúgy vágytam újralátni a fegyverkészítőt. Az este amit együtt töltöttünk,sokat jelentett, a vigasza, az ígérete, az oltalma, hogy mellettem áll és bízhatok benne. Ám ennél sokkal több is történt, s mikor elfáradtam és már nem akartam a közeli jövőre gondolni, népem sorsára, vereségünkre mely elválasztja majd egymástól a családokat, Rotemshel arca, tiszta és őszinte, meleg tekintete bukkant fel emlékeim közül, utolsó, arcomat ért érintésébe kapaszkodtam. Sötétedő idején, kimerülten értem haza, még a hajnal nem köszöntött be mikor elindultam és egész nap meg sem álltunk Batával, nem akartam még egy éjszakát a vadonban tölteni, ám ennek meg volt az ára. Mindketten remegtünk ahogy átléptük Elorak kapuját és nem a hideg, hanem a fáradtság miatt. S még elláttam őt gondosan a város végében lévő istállóban, mielőtt hazaindultam volna. Semmi másra nem vágytam, mint aludni, erőm sem volt ahhoz, hogy vizet hordjak a dézsába, hogy legalább egy kicsit felfrissüljek a vízben elmerülve, a barlangi meleg tavak pedig még egy hosszabb utat jelentettek volna. Fáradtan, elcsigázottan értem a húgommal közös házunkhoz, a csomagot csak akkor vettem észre, amikor benyitottam volna az ajtón. Kíváncsian emeltem fel, odabent viszont letettem a kis asztalkára, hogy előbb begyújtsak. A sötétségből és hidegből ítélve Aideen még mindig nem tért haza, a kis lámpás fényénél minden érintetlennek tűnt, nyoma sem volt annak, hogy esetleg járt itthon, de újra elment. Amúgy is kétségbeesett lelkemre még az iránta való aggodalmam is ráült, így a csomag még váratott magára. Teát készítettem, s míg a víz fel nem forrt, megmosakodtam és átöltöztem, hogy a tea után lefeküdjek. Az első meleg korty jólesően járta át a testemet, illata megnyugtató volt és bár fáradt voltam, figyelmemet felélénkítette annyira, hogy a kisasztalon árválkodó csomag tartalma felkeltse kíváncsiságomat. Kibontva egy csodálatos virágot találtam, melynek közepén sel-ogei gömb volt, szirmainak szélén szintúgy, azonnal tudtam ki készíthette és mosolyt csalt az arcomra. Ujjaim lágyan végigfuttattam a virágon, precíz munka volt, szépen csillogó sima felületén elnyúlt a lámpás fénye. Azonban jobban meglepett és szívemet is megmelengette a másik tárgy, melyben felismertem az összetört csészét. Darabjait nemes fém fogta össze, melyben föld volt. Gyanítottam, hogy nem csak üres föld, de nem túrtam bele, hogy megtudjam mit rejt. Kíváncsiságomat majd akkor elégíti ki, amikor kihajt, addig is minden nap eszembe juthat róla Rotemshel, kinek keze munkáját ott tartottam a sajátjaimban. Annyi erőm volt, hogy a cserépben lévő földet meglocsoljam, majd a virággal a kezemben elhelyezkedtem a kanapén, bebugyoláltam magam egy puha, vastag takaróba…és azzal a gondolattal aludtam el, hogy másnap mindenképpen fel kell keresnem a fegyverkészítőt. Nem egy estére való megbeszélnivalónk van, nem különben vágytam őt újra látni, hangját hallani, mely lelkemig képes hatolni, s vágytam oltalmazó ölelésére is. Álmaimba vegyült a kopogás, a tetőre zuhanó jégdarabok hangjaként, ám az éberség sugarai lassan átégették magukat az álom ködén. Nem voltam biztos benne, hogy valóban az ajtón kopogtak, de a kis fémvirágot a kanapén hagyva, inkább felkeltem, hogy megnézzem. Fehér hálóruhámra vettem egy könnyű otthoni kabátot, összehúzva magam előtt, hajamat a füleim mögé tűrtem s az ajtóhoz sétáltam. Odakint már sötét volt, a holdidő hamarosan átveszi az uralmat, mégsem volt szokatlan, hogy ilyentájt keressen valaki. Talán a kapuőrök már jelezték érkezésemet, a hír pedig gyorsan terjed. Noha álmaimban ott volt Rotemshel, nem számítottam arra, hogy kilép onnan és az ajtóm előtt jelenik meg. Első meglepetésemet az öröm vette át mikor megpillantottam, majd rögvest utána az aggodalom. Látva lázpiros arcát, verejtékező homlokát, szemei alatt a sötét árnyékokat, tudtam, hogy nincs jól, nagyon nincs jól. * -Rotemshel, Shiennel szerelmére! Hiszen te égsz a láztól! *Szemeim ijedten kerekedtek ki s önkéntelenül nyúltam arcához, hogy tenyeremet rásimítsam, s ahogy sejtettem, bőre forró volt mint a frissen készült tea. Azonnal karjához kaptam, hogy behúzzam a hidegről és a kanapé felé tereljem. Minden szó amit korábban elképzeltem, hogy hiányzott, hogy vágytam újra látni, hogy tartozik nekem egy vacsorával, s minden amit ígértem, hogy elmondok, egyetlen pillanat alatt röppent ki a fejemből. * -Mondd mi bajod, mit érzel, hol fáj? *Becsukva az ajtót zártam ki a hideget, s próbáltam őt a kanapéhoz terelni, hogy ott lefektessem. Épp csak a virágot kell elvennem, s a takarót felhajtanom, mi addig meleget nyújtott. *
Tud valaki még szebb lenni, mint pár héttel ezelőtt? Vagy csak káprázik a szemem? A szoba halovány derengésében megjelenő nő látványa ellopja ajkaimról a szavakat. Boldog, de álmos mosolya jelzi, hogy felébresztettem. Már mondanám, hogy sajnálom, mikor arca hirtelen aggódóvá válik. Itt érzem, hogy bajba fogok kerülni.. Mint csínytevő pillantok oldalra egy másodpercre, de aztán hozzá ér arcomhoz, és ugyan az a meghitt nyugalom száll meg, mikor kezem fogta pár hete. Még a szemem is lehunyom a kellemes érzésre, amelyre úgy vágyódtam. Sajnos nem tart olyan sokáig, mint szeretném, mert elenged, és aggodalmas kérdései közt ragadja meg karom, és húz beljebb. - Semmi baj, Roda. Lábon is kihordanám. - nyugtatgatom, és bár kellemetlenségeket okoz a mindennapokban, még is a saját lábamon jöttem el idáig. Leülök a kanapéra, figyelem miként teszi arrébb onnan a takarót és a virágot. Már döntene le, de kezeit finoman megfogom, hogy megállítsam. Ennyire betegnek azért nem érzem magam, még ha a lépcsőn is kellett kifújnom magam. - Csak megfázás. - mondom, és remélem, hogy kicsit lelassít a hirtelen kapkodásból és aggódásból, talán le is ül mellém. Még rá is mosolygom, elnyomva a köhögés ingerét. Megköszörülöm helyette a torkomat. - Ne haragudj, hogy felébresztettelek. Elsuhant az idő a műhelyben. Vártam már, hogy visszatérj. - valahogy úgy érzem, hogy a szép szavakat hiába mondom addig, míg egy kiadós fejmosást nem kapok - mint mindig - azért, amiért "kárt teszek magamban". Nem mondom, hogy vágyom Roda mérges tekintetére, de inkább legyen rám mérges, mint féltsen. Az ő kezei közt egyébként is biztonságban érzem magam, szóval nincs oka az aggodalomra.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Rotemshel arcát látva és bőrének forróságát érezve, meg sem fordul a fejemben, hogy ellenkezne, és bár a kanapéig engedi magát elkísérni, s le is ül, ennél tovább már nem fogad szót. Ahogy máskor is, most is próbálja komolytalannak feltüntetni a baját, de ez nem egy izzó fém okozta égés, amit egyetlen érintéssel meg lehet gyógyítani. * -Rotemshel! Nem az ujjad tört el. *Nézek rá szigorúan, s utalok arra, hogy ez nem olyan amit lábon kihordana, jóllehet én nem is tudom, hogy mennyi ideje beteg, de tekintetemben az aggodalom mellett ott van az öröm is, hogy végre újra láthatom, hogy itt van velem. S talán sikerülne is meggyőznöm, ha nem fogná meg a kezem, mely érintés most mégis lassításra kényszerít. Leülök hát mellé miután a kis fémvirágot áttettem az asztalkára és a takaró sincs útban, s két tenyerembe zárom kezét. Legalább addig sem kapkod, hogy megállítson.* -Ez nem csak egy megfázás. Kimentél munka után a hidegre, kabát nélkül? Csak valamit kint felejtettél, vagy átugrottál valakihez valamiért? *A mosolya noha hiányzott, most nem győz meg arról, amit el akar hitetni velem. Épp elég tapasztalatom van már ahhoz, hogy ne hagyjam magam megtéveszteni a férfiúi büszkeség által. Mégis, láthatóan egy kicsit megenyhülök, mikor meghallom az utolsó mondatát. A szívemet melengetik e szavak és halványan ugyan de elmosolyodom, a bocsánatkérésre csak a fejemet rázom, az első pillanat után úgy is egyből felébredtem, az álmosság és ólmos fáradtság semmivé lett. Egyik kezemmel a hajamhoz nyúlok, önkéntelenül igazítom meg a hajam, amin úgy sem segíthetek, menthetetlenül kócos lehet. * -Örülök, hogy itt vagy, már kipihentem magam. Tovább tartott a hazaút, mint hittem, sajnálom ha hiába kerestél. *Vetek egy pillantást a kis virágra, majd a szépen megjavított cserépre is, mely most már valaminek otthont ad földjében. Tudom, azért volt az ajtó előtt, mert nem talált itthon, tehát korábban is keresett, mindhiába. * -Nagyon szép, köszönöm, de igazán nem kellett volna fáradnod vele. *Fordulok vissza hozzá és nézek szemeibe egy kicsit komolyan, egy kicsit boldogan is, megilletődve az ajándék szépségén, meglétén. Talán egy kicsit zavarban is vagyok, soha nem kaptam olyan ajándékot aminek ne lett volna haszna, hanem egyszerűen csak szép és felidézi az együtt töltött estét, szívből adott…és rám gondolt míg készítette. Szemet gyönyörködtető látvány, és bár nem értek a kovácsoláshoz, azt azért sejtem, hogy rengeteg munka van benne, aprólékos és…tökéletes. * -Előre kaptam, gondoltál a közeli jövőre? Hányszor csapsz rá az ujjadra úgy, hogy meg kell gyógyítsalak? *Tréfálkozva kérdezem, jóllehet pontosan tudom, hogy nem ez volt a célja vele, de tekintetem folyton átsiklik láztól piros arcán és nem tudom megállni, hogy ne hozzam szóba újból. Addig úgy sem nyugszom meg, ezt ő is jól tudja.* -S most visszatérhetnénk arra, hogy lázas vagy?
Roda látványa nyugalmat és melegséget visz a mellkasomba. Épségben, mosolyogva látni őt sokat jelent számomra. Noha aggódása úgy vélem, sok is a jelenlegi helyzethez, jól esik törődése. Szerencsére sikerül kicsit megnyugtatnom, habár megkapom a szúrós pillantást, és mellé a dorgálást. - Tudom. - hajtom le a fejem egy pillanatra bűnbánóan, majd a kérdései a betegségem hogyanját feszegetik. Halkan sóhajtok. Ha elmondom, át fogunk térni a nehezebb témákra. Titkolni még sem fogom, nem szégyellem, amit tettem. - Ha fontos.. a sötét láp vízébe ugrottam, hogy kimentsek egy hegyi quorsát. Miután kihúztam a vízből, menedéket kerestünk, de nem volt alkalmas hely. Ott gyújtottunk tüzet, ahol tudtunk, de nem volt elég, hogy időben átmelegedjünk. - mondom, és ezzel talán el is árultam, hogy nem figyelmetlenség, vagy felelőtlenség okozta a betegséget, és főleg nem pár perc a hidegben. Kezeit kissé hidegnek érzem sajátjaim közt, de ez lehet csak azért van így, mert egyébként is fázok még egy kabátban ülve is, a kandalló előtt. Most is lopok azért magamnak egy finom simítást kézfején. Csak úgy, mintha ... nem is direkt lett volna. Amikor bocsánatot kérek, hogy felébresztettem, megrázza a fejét, és elmondja, hogy örül nekem, kipihente magát, s hogy tovább tartott a haza útja. - Remélem minden rendben volt az úton. - mondom fürkészve őt, gondolkodva, mitől hosszabbodhatott meg a napok száma visszafelé. Lehet, hogy valami útját keresztezte, és remélem, hogy nem a quorsák voltak azok. Az ajándékra tér, és én halványan elmosolyodom pillantását állva. - Nem volt fáradtság. És nem azért készítettem, mert kellett, hanem mert szerettem volna neked adni. Mikor mondtad, hogy soha nem kaptál ajándékot még ezelőtt, furcsálltam. Az udvarlóid nem túl figyelmesek. - az utolsó megjegyzés félig viccelődés, félig pedig azért puhatolózás. Persze tudom, hogy a nő át fog látni ezen az olcsó trükkön, mint a szitán, de nem is igazán áll szándékomban leplezni, hogy mi érdekel is igazából. Tréfálkodásán halkan nevetek egy kicsit, lesütöm a szemeim, mert egyébként képes lennék csak azért a kezemre ütni, hogy utána ő gyógyítson meg. Még is, a vicc után elmondom neki, mit látok a virágban: - Számomra téged jelképez. - mondom a virágra nézve, aztán vissza rá arcát, szemeit fürkészve. - Az istenek által adott lágy, gyengéd fényt, ami bátorsággal eltöltve vezet a sötétben, megnyugtat, mikor aggódsz, és társaságot ad, mikor magányos vagy. Ezt a törődő, selymes fényt ötvözték az erősséggel, határozottsággal, bátorsággal, acél erős akarattal. Mindez kibontakozik egy gyönyörű, szemkápráztató virágban, amelyet nem találni sehol máshol. Ha a Dwaworuu elindulna kutatni más világokat, akkor sem találna senkit, ki túl ragyoghatná szépségedet. - mondom ki gondolataimat halkan, de határozottan. Gondolhatja, hogy a láz miatt beszélek össze-vissza, de ami igaz, az igaz. Arcomra mosolyt csal a gondolat. Kérdésére finoman bólintok. - Vissza, igen. De el nem feküdnék, ha megengeded, nehezebben megy úgy a légzés. - pillantok el róla, mielőtt megint megkapom a szúrós tekintetet.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Nem tudok sokáig szigorúan nézni Rotemshelre, ahogy bűnbánóan lehajtja fejét, mosolyt csal az arcomra. Mindig ezt csinálta velem, de most valahogy sokkal nagyobb a jelentősége, többet jelent a mosolyon túl, vagy csak én érzek bele többet, mert azóta, hogy utoljára nálam járt a Gyógyítók házában, nagyon sok minden történt annak ellenére, hogy csupán egyszer találkoztunk. Az az este meghatározó volt. Arra viszont kíváncsi vagyok hogyan betegedett meg, mert a láz nem apróság, főleg egy olyan erős és egészséges perdainál, aki törődik is a testével. A sötét láp említésére megugranak a szemöldökeim és rögtön az jut eszembe, hogy mindezt a hideg időszak kellős közepén tette, de aztán folytatja és kiderül, hogy megmentett valakit, mégpedig egy hegyi quorsát. Rögtön Vadember jut eszembe, hiszen csak őt ismerem és amikor találkoztunk akkor is a lápon át gyalogolt, mint egy tapasztalt perdai. Önkéntelenül is megszorítom a kezét, mely mozdulatban jócskán van aggódás iránta még akkor is, ha érezhetően nem akarja. * -Szépen kimentetted most magad. *Kissé dorgálóan húzom el a számat, mert azt még nem tudom, hogy mindez mikor történt és ha kiderül, hogy elódázta a segítségkérést, részemről a java még hátravan. Azonban a szorítás enyhül, amikor ujjai finoman végigsiklanak kézfejemen, láztól forró nyomot hagyva ott. Betudom annak, hogy így próbál jobb belátásra bírni, hogy tegyek le arról, hogy számonkérjem, és elmosolyodom. Pontosan tudja, hogyan nyugtasson meg, de ezek után rajtam a sor, hogy hasonlóképp tegyek. Finoman érdeklődik a cadari úttal kapcsolatban, és fürkésző tekintete arról árulkodik, nagyon is kíváncsi mi történhetett, aggódott is értem, de bármennyire is jólesik és megmelengeti szívemet, a valódi okát annak, miért volt hosszabb hazafelé, még nem árulom el. Még nem bonyolódom bele mindabba amit Dann Tierrannal beszéltem, előbb szeretném ha jobban lenne.* -Minden rendben volt. Odafelé félúton találkoztam Vharannal és tett egy kis kerülőt miattam, hogy elkísérhessen Cadarig. Hazafelé egyedül jöttem, jobban kellett figyelnem. *Egy kis ferdítés a részemről, míg ki nem derül az igazság, de ez úgy hiszem megbocsátható lesz. Mosolyom azonban már a tőle kapott ajándéknak szól, mentegetőző szavai és ravasz érdeklődése még tovább nyújtja ajkaimat. * -Nincsenek udvarlóim. *Nem kérdezek rá arra, hogy ezzel az ajándékkal akkor ő most az udvarlómmá óhajtana-e válni, inkább tréfával ütöm el a dolgot, nem csak erre, hanem a korábbi sérüléseire is utalva, ám a halk nevetés hamar vált át komolyságba és első szavainál már nagyot dobban a szívem. Csak hallgatom mindazt a szépet amit rólam mond, pedig a virágról beszél és elakad a szavam, a lélegzetem is, és érzem ahogy az én arcomra fest most pírt a „láz”, jóllehet ez másféle láz, másféle melegség mely elönti a lelkem. Zavarba is jövök és lehajtom fejem, hogy ne lássa a meghatottságtól szemeimbe gyűlő könnyeket. Alig tudok megszólalni a torkomba gyűlő gombóctól, tekintetem a még mindig egymást fogó kezeinkre vetül, s még jobban tenyereim kelyhébe fogom az övéit. * -Ó, Rotem…még soha senki nem mondott nekem ilyet. Ilyen szépet. *Lassan emelem fejem, hogy felnézhessek rá, de nagyon zavarban vagyok és ez látszik is rajtam biztos. Nem gondoltam ennyi mindent abba a virágba és lelkiismeret furdalásom is van azért, hogy korábban tréfálkoztam vele. Rotemshelnek sokkal többet jelent az a virág, én, hogy elkészítette…és így számomra is sokkal többet jelent. * -Köszönöm. Nem csak a virágot, hanem szavaidat is. Bevallom….zavarban vagyok. *S csak nagyon távolról, lassan jut el tudatomig mit is válaszolt a kérdésemre. Hogyan tudnék ezek után bármire is koncentrálni? * -Mit mondtál? *Úgy nézek fel rá, mint aki álomból ébredt és próbálja kideríteni hol is van.* -Nehezen lélegzel? Shiennel szerelmére Rotemshel, te…te udvarolsz nekem, közben betegebb vagy mint hittem. *Ijedten kerekednek el szemeim s már állok is fel, a kanapéról, elengedve a kezeit, az aggódás elsöpri a korábbi zavaromat, mely ennek ellenére nem sokáig marad távol.* -Vetkőzz le! *S ahogy kiejtem e szavakat, máris elpirulok és nem csak attól amit mondtam, mert félreérthető, hanem mert dühös is vagyok magamra, hogy képtelen vagyok odafigyelni a lényegre, hogy elűztem a varázslatos hangulatot amit Rotemshel szavai jelentettek, és egy kicsit Rotemshelre is, amiért nem ezzel kezdte, s persze minden bizonnyal nem hagyja szó nélkül. * -Úgy értem vedd le a kabátot és…és a felsődet is. Mást ne, nem kell. *Shiennel kegyelmére, össze kell szednem magam, még sosem fordult elő velem ilyesmi, és az sem, hogy most így jobban belegondolok mire készülök, hogy félnék megérinteni azt akit gyógyítani kell. Nem tudom mit fogok érezni, mikor kezem a bőréhez ér, és lesz-e bennem elég erő, hogy a gyógyításra koncentráljak.*
A nő azért felméri, mennyire vagyok figyelmetlen. Mikor elmesélem neki, hogy sikerült megbetegednem, érzem kezén a szorítást, pillantása pedig aggodalomtól lesz teli. Halovány mosollyal, igyekszem őt nyugtatni, és úgy tűnik, ez elég is neki, mert egy kis mosollyal jelzi, hogy egyelőre elégedett a válaszokkal. Nem is beszélek tovább erről, nem akarom, hogy most jókedvű pillantása ismét gondterhes legyen. Azt elmeséli előtte kérdésemre, hogy találkozott Vharannal, aki elkísérte Cadarig, aztán a találkozó után visszafelé egyedül jött. Bólintok, és örülök, hogy Vharan kísérte, mert úgy nem érhette semmi baj, a Remete jó harcos és edzett a vadonhoz. Nem kérdezek rá a Dannal kapcsolatban semmire. Megmondtam neki hetekkel ezelőtt is, hogy majd ő elárul, amit szeretne abból amit akar, és amikor akar. Nem akarom kíváncsiskodásommal terhelni, még ha egyébként érdekel is. Jobban foglalkoztat, hogy kiegyensúlyozott legyen, meg hát... egyéb dolgok is. A megjegyzésemre szélesedik a mosolya, és kijelenti, hogy nincsenek udvarlói. Ez egyébként őszintén megdöbbent, hiszen Roda fiatal, gyönyörű, okos, tehetséges hajadon, aki nem fél tenni, amit kell. Hogy nem áll már egy sor ajtaja előtt, szebbnél szebb szavakkal, ajándékokkal, kívánságokkal? Hogy lehet, hogy csak én látom ezt az istenek által nyújtott áldást? Nem mintha zavarna, hogy nincs, aki dicsérné, csak furcsállom. - Én tudok egyet... ha nem veted meg az idősebbet... - visszafogom a hangom, és játékos hanglejtéssel ejtem ki a szavakat, hogy eltereljem a figyelmet enyhe zavaromról, amely rám ül. A kérdés egyébként nem figyelmen kívül hagyható tény, ha úgy érezzük, életünk fonalát az istenek egybe sodorják, hiszen Roda apja, erős túlzással akár nagyapja lehetnék, és mellettem, velem nem tölthetne el egy egész életet, csak felet. Vannak, akiknek ez számít, főleg hogy nem szokásunk sokszor párt választani. A kívülállók is szoktak néha ítélkezni, de ennél a pontnál már nem igazán számít számomra. Tudva, hogy nincs utamban más, kifejtem mit jelent számomra a virág, és rajta keresztül a nő. Arca kipirul, csillogó szemeit elkapja tőlem, lehajtja fejét. Szégyenlőssége megmosolyogtat, de nem kárörvendek, vagy hasonló. Visszafogott, szerény természetét jelzi ezzel, és ez a finom pír csak szépíti hófehér bőrét. Mint a színesedő, selymes virágszirom. Nem tekintek le, mikor kezeimre ismét rá szorít, mert tovább gyönyörködöm arcában, remegő hangjában, és mintha könnyes lenne a szeme? Egy pillanatra aggodalom tölt el, de amikor elmondja, hogy soha nem kapott még ilyen szép szavakat, megnyugszom, hogy nem bántottam meg semmivel. Haloványan elmosolyodva, még mindig piros arcát fürkészve egyezek bele, hogy gyakorolhassa gyógyítói jogkörét, de... Ó én, meg a nagy szám. A nő szemei ijedten kerekednek el, mire eljut tudatáig, amit mondtam. Elenged, és felpattan. Finom kezének puha érintése fájóan üres helyet hagy tenyeremen, én pedig megadóan nézek fel rá, míg nem jön a parancs. Ajkaim szegletében megbújik egy mosoly, de nagyon gyorsan letörlöm a képemről, mielőtt fakanállal üldöz ki innen, a másik gyógyítóhoz. Megkapom a helyesbítést. - Ahogy kívánod. - állok fel magam is. Ráérős vagyok, nem sietek. A gombokat nyugodtan, egyenként bujtatom ki helyükről, tekintetem mindeközben a nő piros arcát, szikrákat szóró szemeit figyeli. Ha kapok is egy erős fejmosást, akkor is tovább gyönyörködöm benne. A mozdulataim azért is nyugodtak, mert ha a nő hirtelen meggondolja magát, annak időt szeretnék hagyni, illetve csak légszomjat kapnék, ha kapkodnék. Úgy hogy miután a kanapé háttámlájára helyeztem a kabátot, az alatta lévő inget is szépen, egyenként kigombolom, felfedve a nőnek azt, amit a gyakorlótereken már láthatott. A kabátra teszem az inget is, és Rodara pillantok, kihúzom magam, ne legyek görnyedt, mintha ezek súlya húzta volna le vállaim. - Maradjak állva, vagy üljek le? Fordítsak hátat? - kérdezem óvatosan, arcát, szemeit fürkészve.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Mindaz ami Rotesmshellel történt, aggodalommal tölt el, már csak azért is, mert el tudom képzelni milyen hideg lehetett akkor, ráadásul vizes ruhában ücsörögni könnyelműség, hiába a tűz közelében teszi ezt. További hallgatása, a magyarázkodás elmaradása ékes bizonyítéka annak, hogy nem mondott el mindent, a láz pedig többet sejtet mint amennyi jelenleg látszik rajta, noha a szemei körüli karikák jelzik, hogy a betegség megviselte. Úgy hiszem, még rá is dolgozott és tudom, hogy komoly munkával bízta meg Vharan, Rotemshel valószínűleg a munkába temetkezett és nem ment el Ennához. A kérdés csak az, hány napja aszalta betegségét? Néhány perc, míg megbeszéljük az oda-vissza utamat, nem túl hosszú idő és ennyit adok is neki, nem faggatom de úgy sem számít már. Most itt van és meg kell gyógyítanom, de megint csak kitérőt teszünk. Az ajándékba kapott csodálatos virág gondolatának előzménye jut eszembe, mikor Rotemshel megkérdezte, szoktam-e ajándékot kapni. Akkor úgy értettem, hogy a gyógyításomért, de mint kiderül ő egészen másra gondolt, amire most burkoltan rá is kérdez. Álcája hajszálvékony, könnyedén átlátok rajta és megmosolyogtat mennyire kamaszos ravaszsággal hozza ezt fel. Az igazság az, hogy Cadarban volt egy ifjú aki kerülgetett és nekem sem volt közömbös, ám éreztem, hogy nem az igazi. Kedves volt és jólelkű, vidám, vicces, de nem egy életre szóló szoros kapcsolat lett volna. Nem nekem rendelték az Isteneink. Azután megérkeztek a quorsák, a betegségeik, a háború…és míg el nem költöztünk Cadarból, magamba fordultam. Az az időszak nem kedvezett másnak sem, a fájdalom, a veszteség túl sok volt és aki meg is találta a párját, nem hirdette. Elorak maga volt a menedék számomra és a húgom számára, az első időszak az ismerkedéssel telt, sokat voltam távol a várostól, hogy felfedezzem a környéket, megtaláljam a számomra fontos növényeket és lehetőség szerint helyben tartsam a húgomat. Ha volt is aki szemet vetett rám, elbátortalanodott a távolságtartásomtól, mert bár mindenkivel kedves voltam és derűs, hogy eltereljem figyelmüket a betegségükről, szívesen ismertem meg másokat és beszélgettem el velük, érezhető volt egyfajta visszahúzódás a magánéletemben. Nem volt áttörhetetlen, de senki nem vette a fáradtságot, hogy megtegye. Talán már egy ideje szakadozott ez a háló és ott a gyakorlótérben adta fel az utolsó szál is. Nem kell megkérdeznem Rotemsheltől kire gondolt, halvány mosollyal arcomon nézek fel rá, s szemeiben az egész világot látom.* -Örülnék neki. *Az életemben mindig volt valami, ami utat mutatott, és tudom, hogy véletlenek nincsenek, mindennek oka van. Annak is, hogy Callum Jenkins kancellár katonái épp engem fogtak el és ennek jelentősége már bebizonyosodott. Az sem véletlen, hogy a cadari utam alatt Vharannal találkoztam és megismerhettem a múltját, megtudhattam milyen különbözőségek és félreértések feszültek a Dann és Vharan között, és annak is meg volt az oka, hogy aznap este a gyakorlóterek felé sétáltam, hogy megláttam a bentről kiszűrődő fényt ami magához csalogatott. Az az este különleges volt, kezdve azzal, hogy elhoztam Shiennel asztaliból a pitét. A kor mit sem számít, tudom, hogy kevesebb idő adatik meg nekünk, de annál szebb és tartalmasabb lesz. Azonban ebbe még nem is gondoltam bele komolyabban, Rotemshel szép szavai hatolnak a szívemig, hogy ott tanyát verjenek. Nehéz ebből a varázslatos pillanatból kiszakadni, mégis az iránta érzett aggodalmam mondatja ki velem a szavakat, hogy végre a meggyógyítására koncentrálhassak, azonban sikerül olyan szerencsétlenül megválasztanom a szavakat, hogy belepirulok. Szerencsére Rotemshel még azelőtt eltünteti a pimasz mosolyt, hogy az tovább szaladhatna ajkainak szegletén túl. Zavarommal küszködve állok vele szemben míg ő eleget tesz a kérésemnek, amit még időben pontosítottam, de túl lassan teszi. Hogy nem induljon el a fantáziám, a korábban bennem felmerülő kérdésekkel próbálom kideríteni mióta beteg és mennyire. * -Mikor ugrottál bele a mocsárba és mennyi idő múlva értél vissza Elorakba? *Tudom milyen gyorsan lehet visszaérni gyalogosan vagy bogával, és utóbbival is sok. Figyelmemet azonban elvonja ingének szétnyitása és mindaz amit már láttam. Nagyot sóhajtok, nem értem miért van rám most ilyen hatással, hiszen láttam már, persze akkor sem volt közömbös. Most viszont meg kell érintenem és hiába győzködöm magam azzal, hogy felnőtt nő vagyok és gyógyító, ez a dolgom, hogy képes vagyok elvonatkoztatni; kételkedem magamban. * -Voltál Ennánál, vagy ittál valamilyen gyógyteát? *Igyekszem legalább a kérdésekre koncentrálni, hogy visszataláljak önmagamhoz.* -Kérlek ülj le. Csak ülj számodra kényelmesen, ahogy jólesik. *A kanapéra mutatok, ahol mellette még marad hely nekem is és mellé ülök úgy, hogy felé fordulva egyik lábamat magam alá hajtom, míg a másik a padlón nyugszik, így nekem oldalt kerül. A neheze majd csak ezután fog jönni, érzem az illatát, bőrének forróságát, melyet most ugyan a láz fűt, de attól még melegem lesz nekem is. *
Jó ideje nem gondoltam már nőkre komoly módon. Az évek alatt csaptam a szelet egy-kettőnek, mindezt úgy, hogy a szándék sosem volt tartós mögötte. Magányomat ideig óráig feledtették csak, de másra nem is volt szükségem. Volt, aki ezt kevésbé, volt, aki jobban a szívére vette, és ennek köszönhetem, hogy ma már senki nem venné komolyan, ha bókolok neki. Nem tudom, mi törte meg ezt a szokást. Ezt az átkot. Talán a nő gondoskodó jelleme, talán ártatlansága, talán csak az idő. Még is úgy érzem, ha valaki, akkor ő kell nekem. Ha betegen is, de megcsináltam neki a virágot, minden gondolatom bele ütve, építve, azért, hogy átadhassam neki. Noha személyesen ezt nem sikerült, ami késik nem múlik. Illetlenség ugyan ilyen későn beállítani bárkihez, de aludni úgy se tudtam volna. A fény, amely kiszűrődött az ablakokon reménnyel töltött el, hogy haza ért - noha Aideennek is örültem volna. Oda bent minden egyes perccel jobban érzem magam, legalább is mélyen, mellkasomban dobogó szívem ezt érzékeltette. Hamar kiderül, miután rá kérdezek, hogy meglepőmódon senki nincs aki utamat állná: s a nő is szívesen veszi udvarlásomat, korom ellenére is. Ettől csak még ragyogóbbnak látom őt, felderülő arcomra mosoly költözik. Nehéz azt onnan lemosni, jó kedvemet a nő mérge sem töri le. Megérdemlem egyébként, hiszen háttérbe szorítottam a betegségem azért, hogy kellemes szavakat ültethessek fülébe és szívébe. Még is elégedett vagyok, mikor dorgál, mert most már, hogy tudja, mit kovácsoltam a virágba, ha arra néz, mindig tudni fogja. Végül érkezik a parancs, hogy vetkőzzek le felülről, és én úgy is teszek, gyönyörködve a nő pirult arcán. Mint a hó felszínére vetülő hajnali napsugarak. Kérdése se zökkent ki. - Két-három nap alatt tértem vissza, s ennek már egy hete. - tudom, hogy nem fog örülni a válasznak, sőt, fogok kapni még egy dorgálást. Nem tudom nem észrevenni ismét lefelé kalandozó pillantását, mély sóhaját. Egy apró félmosollyal gondolok arra, milyen könnyű lenne fokozni az érzést, amely most benne lappang. Elvenni hangját, megakasztani gondolatait. Csak két lépés és hátán, derekán végig simító karokra lenne szükség. Lehajtom a fejem, és lesütöm pillantásom, hogy kiverjem fejemből a képet. Türelem mindenek felett. Újabb kérdésére pillantok fel, és tudom, hogy a válasz nem fog tetszeni neki. - Jártam a gyógyítók házában és láttam őt, de nem maradtam ott. - a teával kapcsolatos mély hallgatásom jelezheti számára, hogyha ittam is valami meleget, az sem gyógytea volt. Miután választ kapok a kérdésemre, leülök úgy, hogy kényelmesen elférjen mellettem. Mikor mellém ül, kicsit oldalra fordulok, hogy láthassam, figyelhessem. Mintha bizonytalanságot látnék csillogó szemeiben, míg pirosló arcát fürkészem. - Nem tartasz tőlem, ugye? - kérdezem halkan, keresve tekintetét. - Nem fogom kihasználni a helyzetet. - biztosítom arról, hogy semmilyen hátsó szándékom nincs, és érezzek bárhogyan, visszafogom magam. Nem tudom, hogyan tudnám komfortosabbá tenni számára a helyzetet. Lehet az is elég lenne, ha nem bámulnám, de istenekre, nehéz elvenni róla a pillantásom!
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Nehéz kiverni a fejemből mindazt amit kedves, szívből jövő szavai, a nekem készített virág, az ő látványa és a jövőre vonatkozó kérdése vet fel bennem. Nincs egyszerű dolgom. Ha nem lenne beteg, ez az este egészen másképp alakult volna, már a cadari utamról mesélnék egy tea mellett, s mindazt megosztottam volna vele amit elválásunkkor ígértem, ha viszont ez nem lenne, akkor már meggyógyítottam volna. Mind e helyett, nem jutottunk sehova az elmúlt percek alatt egyik témában sem, jóllehet mégis kellemesen telt az idő. Rotemshel arcán felderülő széles mosoly az öröméről árulkodik és még a már megszokott dorgálásom sem törli azt le onnan. Sok-sok Deloris napi ünneppel idősebb nálam, most mégis olyan mint egy vásott kölyök, aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre, de büszke magára, hogy mindenkit megtréfált. Zavarban vagyok mindattól amit mondott és attól, hogy tudom; meg kell érintenem ha meg akarom gyógyítani, de az érintés most egészen mást juttat eszembe, s magamat is dorgálom elmémben, hogy mindazt amit Dann Tierrantól tanultam, sutba dobom azért amit szívemben érzek. Első pillanatban határozottnak tűnő hangom aztán megremeg mikor az első szó után magyarázkodni vagyok kénytelen, de legalább Rotemshel nem nehezíti meg az amúgy sem könnyűt, és félreteszi azt a mosolyt, ami ajkainak zugában indult útjára. Próbálom őt kérdezgetni, hogy tudjam mire készüljek, milyen súlyos lehet a betegsége ami lázból szőtt virágokat csempészett arcára, és remélem a kérdéseimre kapott válaszok elterelik a figyelmemet arról, ahova most gondolnom sem szabad. Kiderül milyen régóta hagyja magában terjedni a kórt és szemöldökeim bosszúsan, önmaguktól rándulnak össze, de közben egy mély sóhajjal adózom ingétől fosztott testének. Hogy még Ennát sem kereste fel, már hangot ad elégedetlenségemnek.* -Három nap és még hét napfelkelte és eszedbe sem jutott, hogy elmenj Ennához. Jártál nálam…amikor itt hagytad a virágot, tudtad, hogy nem értem még haza. Miért tetted ezt magaddal? *Nem engedhetem, hogy ezt dorgálás nélkül megússza, mert legközelebb sem fog másként tenni, és nem hagyhatom el Elorakot úgy, hogy ne aggódnék érte. * -Makacs kovács. *Duzzogom ki magamból hamar elillanó dühömet, ami nem túl komoly, nem haragból táplálkozik, hanem aggódásból. Leülve mellé már azt is elfelejtem mit mondtam az imént, kell egy kis idő míg összeszedem magam és a gyógyításra tudok koncentrálni, Rotemshel nem könnyíti meg a helyzetemet. Lehajtott fejjel válaszolok, jobb ha most nem nézek a szemeibe és nem látom a körülöttük összefutó derűs ráncokat. * -Benned bízom….magamban kevésbé. *Meg sem mozdítom fejem, onnan nézek fel rá egy röpke pillanatra, s próbálom zavart mosolyom helyébe tenni a most megkívánt komolyságot. Több-kevesebb sikerrel. * -Kérlek ne nézz így rám….ne nézz sehova, inkább hunyd le a szemeidet. *Remélve, hogy eleget tesz a kérésemnek, emelem kezeimet. Egyiket mellkasára simítom, a másik a hátára kerül…megtelnek vele az érzékeim. Érzem finom bőrét, forróságát, érzem ahogy tenyerem kelyhében hevesen ver a szíve, érzem ahogy légvételei közben emelkedik s süllyed mellkasa. Ujjaim finoman megrezdülnek, nem tudom megállni, hogy ne simogassam meg, hogy ne érezzem ujjbegyemen bőrének selymességét, de aztán hevesen dobogó szívem kirángat abból a világból, amit magam elé képzeltem. A bőre nem csak selymes hanem forró is a láztól, Shienneltől kapott ajándékomat nem tagadhatom meg, mégis Shaz`ortól kérek erőt, hogy ne kalandozzak el. Ha Rotemshel szót fogad, és nem térít el, kezem sárgásan derengeni kezd, s ahogy a bennem lévő erő feléled, már csak arra tudok figyelni, ami mellkasán és szívén túl van, a kórra ami lázat és gyengeséget okoz, amivel teste nem képes megküzdeni. Mintha Rotemshellel próba elé állítottak volna az Istenek és mély sóhajom megkönnyebbülésemet fejezi ki. Kiálltam a próbát….Odakintről a holdak fénye leheletnyit elmozdul már mire kezemet leengedem. Érintésem kellemes melegséget okozott csupán, mást nem. Legalábbis ami a gyógyításból eredhet. Múló fáradtságom most újult erővel támad rám, de mosolyomat nem töri meg, mely lehajtott fejem miatt talán nem is látszik. *
A nő bosszús szemöldökráncolása, és válaszomra adott kérdései, duzzogós kifakadása aranyosnak hatnak szememben. Kedves tőle, hogy így figyel rám, el is fojtom a mosolyom, mi ebből fakadna. Helyette megválaszolom a kérdését, miért nem mentem más gyógyítóhoz. - Azért nem mentem el hozzá, mert nem akartam, hogy rajtad kívül más nő érjen hozzám. - mondom őszintén, továbbra is vörös arcát fürkészve. Aztán kérésére helyet foglalok. Bizonytalansága nem tudom miből ered, talán szavaimból, így hát rákérdezek, remélve, hogy nem fél tőlem. Szavaiból kiderül, hogy saját maga miatt bizonytalan. Kicsit meglepődök ezen, mert ez több dolgot is jelent. Egyrészt azt, hogy kifejezetten vonzódik, másrészt azt, hogy nem hisz magában. Habár az előbbi sokat jelent számomra, még is utóbbi foglal le inkább. Szeretném, hogy sikerélménye legyen. Szeretném, ha nem félne hozzám érni sem most, sem később. Így hát követem a kérést, biccentek, és előre fordulva hunyom le a szemem. Ahogy rászáll szememre a sötétség, fülemnek érzékei erősödnek meg. Hallom a gyenge tűz finom ropogását, oldalamról érkező szuszogását, szívének dobogását. Hallom miként súrlódik az anyag karjain, ahogy felemeli őket, és végül hozzám ér. A hangok elhalványulnak, és átadom a figyelmemet más érzékemnek: a bőrömnek. Keze hidegnek hat forró bőrömön, de még is puha, selymes, mint egy óvatos wipite kölyök mancsa. Kellemes érzés töltött el tőle, de szívem dobogása akkor váltott igazán gyors ütemre, amikor ujjainak cirógatását megéreztem magamon. Rajtam van a sor, hogy akaraterőm megtartva, kezeim továbbra is térdeimen hagyjam, és egy mélyet sóhajtsak. Végül megérzem azt a megszokott melegséget, amelyet mindig, mikor Roda gyógyítani kezd. A fény enyhe világosságot teremt nekem, de nem nyitom ki a szemem. Hagyom koncentrálni, és hagyom magamnak érezni, amit lehet. A betegség lassan húzódik vissza, de minden egyes pillanattal könnyebb a légzés, és elmúlik a köhögés fojtogató ingere is. A láz lassan csillapodik, amikor már teljesen megszűnik az oka, akkor kezd el lefelé szaladni. Aztán az érintés megszűnik, a fény eltűnik. Kinyitva a szemem a nőre pillantok, aki azóta se emelte fel a fejét. Kissé félre biccentem a fejem, hozzá közelibb, jobb kezemmel oda nyúlok álla alá, hogy finoman megfogva felemelhessem. Amikor végre ismét szemébe nézhetek, rámosolygok. - Köszönöm. Mondtam, hogy te vagy a legerősebb nő, akit ismerek. Büszke vagyok rád. - szavaim mellett hullámos haját füle mögé igazítom. Az érzelmek csak úgy kavarognak bennem. Ugyan úgy, mint legutóbb... most is megakarom csókolni, érezni édes ajkának ízét. De ezek után azt sem tudom, hogy nem tennék-e valami butaságot, hogy ne akarnék többet. Illetve az is ellene szól, hogy látom fáradtságát az arcán, és most, hogy kínom megszűnt neki hála, a kialvatlanság engem is ostromol. - Hosszú utat tettél meg, és még az erődet is kimerítetted miattam. Sajnálom, hogy ilyen önző vagyok, és csak úgy rád törtem holdidő küszöbén. Hagynom kéne, hogy pihenj. - mintha ezzel magamat is akarnám győzködni, s erősíteni akaratom, visszafogva kezem, amely azóta is arcán pihen. Így, hogy több koncentrációt fordítok ebbe az érzésbe, a sötétség erősebb a szobában. A tűz, és a virág haloványan derengő fénye finom körvonalat rajzol a nőnek, mesebelivé téve őt. Csillogó, fáradt szemeit fürkészve minden erőmmel próbálom tartani akaraterőm, és türelmem. Arra kell gondolnom, hogy mi az ami a legjobb Rodának, el kell szakadnom attól, mire vágyom. Végül nagy nehezen elszakítom szemeim tőle, és az összehajtott, vastag plédre siklik. Elengedve őt nyúlok érte, megfogva szélét kirázom, aztán a nő köré terítem, óvatosan bebugyolálva őt. Közelebb ülök hozzá, karjaimmal ismét magamhoz húzom, zárom őt. - Megígértem, hogy ez alkalommal addig maradok, míg szeretnéd. Csak egy szavadba kerül, és elmegyek. - ha viszont "marasztal", őrzöm majd őt, és álmát is.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Bizonytalanságomon csak ront az amit Rotemshel mond indokként, miért nem kereste fel Ennát annak ellenére, hogy látta őt a Gyógyítók Házában, de szívemnek, lelkemnek kedves. Így igazodjon el a perdai lánya a saját érzéseinek útvesztőjében. Kijelentésének határozottsága, valósága, jelentése, azt mutatja, már akkor is szívből gondolt rám és mindezen gondolata ott van az elkészült virág szirmainak hegyén, melyek megcsillannak a tűz fényének táncában, mikor egy röpke pillanatra felé esik tekintetem. De közben arra is gondolok, hogy mi lesz legközelebb, nem lehetek mindig mellette, noha ezt szeretném…A virággal a kezemben aludtam el, mielőtt Rotemshel megérkezett, most olyan érzés mintha a szívét tartottam volna a kezemben. Ezért is nehéz minden gondolatomat kisöpörni a fejemből, hogy a gyógyítására tudjak koncentrálni és mikor megérintem is a szavai jutnak eszembe, ujjaim önkéntelenül cirógatják meg bőrét, de végül győzedelmeskedem. Magamat is meglepem ezzel, Shiennel sosem állított még ilyen próba elé, ezért is voltam bizonytalan, de megerősített hitemben és végül mosolyom méltán ragyoghat ott arcomon, jóllehet nem látszik addig míg Rotemshel gyengéden arra nem kényszerít, hogy ránézzek. Pilláim lassan emelkednek, mosolyom az övének tükörképe…tekintetében különös fény gyúl. Most egészen mást látok benne, szerető szívének lángja lobog a kék tenger simogató hullámai mögött, mindez harmóniában összefonódva egymással. Szívem nagyot dobban ahogy egy hajfürtöt gyengéden eligazít, az érintés oly bensőséges és kedves…szeretném minden nap, hogy így nézzen rám, hogy megigazítsa a hajam, hogy arcomat tenyerébe fektethessem….* -Csak azt tettem ami Shiennel kegyéből nekem adatott. Nélküled nem sikerült volna. *Talán furcsának, képtelennek hangozhatnak szavaim, de így van. Nélküle talán soha nem lett volna alkalmam ilyen próbát kiállni, s belőle merítettem erőt, még ha az elején ő volt az is, aki erőtlenné tett. Fejem kissé oldalra hajtom, hogy arcomat egészen a tenyerébe fektessem s kezem az övére simul, hogy minél tovább ott tartsam. Jólesik az érintése, a jelenléte, az, hogy velem van…mintha most érkeztem volna haza igazán. * -Nem, ne sajnáld. Örülök, hogy itt vagy. Én sajnálom, hogy nem értem haza korábban, de most már jól vagyok. *Szavaimnak ellentmond a fáradtság amit nem tudok letagadni, mégis igazat szóltam. Míg utam hazafelé vezetett, népünk sorsa felett érzett fájdalmam és reménytelenségem mellett Rotemshel is ott volt a gondolataim között, vágytam a viszontlátásra, a mosolyára, karcos mégis lágy hangjára. Mikor mozdul, s elenged kissé csalódott vagyok, de még hangot sem adhatok érzéseimnek mikor a takaró a hátamra terül, melegével beburkolva…mégis az tölt el elégedettséggel amikor Rotemshel karját érzem magamon. A takarót úgy igazítom, hogy hozzá bújva jusson neki is, lábaimat felhúzom magam mellé, egészen oda kucorodom hozzá, tenyerem rásimul a vállára. Elmosolyodom arra, mikor ígéretére emlékeztet és örülök, hogy legutóbb ezt mondta. * -Sosem mondanám, hogy menj el. Nem akarok most pihenni és túl sok minden van amit szeretnék elmondani. Jó most így, ha neked is. *Érzem a bőrén, hogy már nem olyan forró, a láza elillant és a légvételei is szabadok. El sem tudom képzelni mi lett volna ha még tovább kell várnia rám. Beszélnem kell Ennával…mindaz amit Dann Tierrannal beszéltem, a jövőben többször is elszólít majd Elorakból. Vagy megkérem Kirrant, hogy jöjjön el Cadarból, ő férfi és ellene nem volt Rotemshelnek kifogása. Ennek a cselnek a gondolatára elmosolyodom, azonban a neheze csak ezután jön…Rotemshel karjaiban azonban minden sokkal könnyebbnek tűnik.*
A kétségbe esett - de azért fürkésző - arcon látom, hogy válaszom egyszerre jó, és rossz. Ennek ellenére nem hátrál meg, nem küld el máshoz, kezébe veszi az irányítást, és minden zavara ellenére leültet, majd kis bátorság gyűjtés után hozzám ér. Kezei, mint a szelíd szellővel lágyan alá hulló, könnyű, puha szirmok simítása. Érzem őt. Nem úgy, mint más, mikor érintik. Bőrömhöz mérten hideg ujjai simítása megtelítik érzékeim, megtöltik fejem, és elakasztják a lélegzetem, megborzongatja testem. Melegség árad kezéből, lelkéből, átadva fényét, amelyet Shienneltől kapott, kiűzi belőlem a betegséget. Amint tüdőmet mélyen megtölthetem levegővel, kifújva azt érzem a fáradtságot, amelyet álmatlan éjszakáim okoztak. Arcára tekintve rajta is látom. Tudom, pihennie kell. Hisz ki tudja, mit hoz számára a holnap? Készen kell állnia, főleg, hogy olyan nehéz terheket vett a vállára. Köszönő szavaimat lágy válasza kíséri. - Tudom, hogy nehéz eset vagyok, de remélem annyira azért nem vagyok borzalmas. - nevetek halkan. Hozzá teszem, hogy sajnálom, amiért zavarom, haját érintem és arcát. Szívem megtelik melegséggel, ahogy kezét enyémre szorítja, arcát pedig tenyerembe helyezi. Mélyet sóhajtok, szavai kellemesen csengnek fülemben, ám valami még is fura benne. Most már... Hogy érti ezt? Próbálok nem sokat gondolni ebbe a két szóba. Elengedem, hogy betakarhassam, és magamhoz vonhassam. Még ezt is önzetlenségbe forgatja át, a takarót úgy igazítja, hogy engem is betakarhasson, ketten melegedhessünk alatta. Így hát egyik kezem a pléd felett karolja a nő derekát, másik az alatt, vállamon pihenő kecses kezéhez ér. Az erős, bőrkeményedéses ujjaim tőlük szokatlan finomsággal simulnak kézfejére, és cirógatják meg azt, immár nem lopva az érintést. Hozzám bújva érzem teste melegét, és valamiféle nyugalom száll meg. Pár másodperces csend, csak a tűz ropog tőlem balra, míg jobbomon ott szuszog Roda. Valahogy egészen máshogy érzem magam, mint eddig. Mindig volt valamiféle üres tengése a napjaimnak. Talán a csend tette. Habár most is az van, ez most más. Megígérem, hogy maradok, míg el nem küld, és örülök, mikor mondja, nem szeretné, hogy elmenjek. Azonban utolsó szavaira finom ráncba gyűl homlokom. - Már holdidő is elmúlt. Biztos, hogy most akarsz erről beszélni? Nem akarnál pihenni? Nem várhat reggelig? - habár kérdéseim reményteliek, hogy eltölthetek vele úgy néhány percet, talán órát, hogy nem kell a világunk nehézségeivel foglalkoznom, jól tudom, hogy a probléma nem oldódik meg attól, hogy nem figyelünk oda rá. De abban is biztos vagyok, hogy az sem segít megoldani semmit, ha kimerülten társalgunk olyan dolgokon, amely elképzelhető, hogy rajtunk felül áll, és elménk kerekének forgása egyébként is lassan forog, ráadásul meglehet, más úton is jár. Az én figyelmem például most rendkívül lefoglalja az ő közelsége, hajának finom friss szellő, és gyógynövény illata, amelyet háza szintúgy magáénak tudhat. Nehéz elterelnem figyelmemet a rám nehezedő, könnyed kezekről, vállamon pihenő arcáról, karcsú vonalát érző kezemről. Shaz'or ad erőt ahhoz, hogy mindezen kellemes érzés ne uralkodjon el rajtam.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Nem merültem volna ki annyira, hogy szemet szúrjon Rotemshelnek, ha nem áll mögöttem olyan hosszú, és fáradtságos út, mint amit Cadarból tettem meg. Nem csak testnek, léleknek is nehéz volt. Nem tudom mennyit pihenhettem mikor Rotemshel az ajtón kopogtatott, de azt éreztem, hogy nem volt elég, mégis örülök, hogy eljött, hogy itt van, hogy segíthettem, jóllehet őt most meggyógyítani nehezebb volt. Elégedettséggel és örömmel tölt el, hogy látom fellélegzését, vonásainak kisimulását, melyeket a kínzó kór rántott össze. A humora azonban sosem hagyta el és újra megcsillan mikor köszönetét fejezi ki.* -Nem vagy nehéz eset, csak makacs. Nagyon makacs. *Halkan kuncogva egészítem ki saját szavaimat, hogy nagyobb nyomatékot adjak a róla alkotott véleményemnek, noha ezt már úgy is tudja, nem most mondtam először, és ahogy korábban, úgy most sem fog használni. Kalapácshoz szokott keze szokatlanul lágyan érinti arcom, és ez az ellentmondás, vagy inkább kettősség szinte minden pillanatban ott van vele. Hacsak a csodálatos virágra tekintek, ami erős fémből van, úgy készült mint a legveszélyesebb fegyver, mégis a leggyengédebb érzelmeket fejezi ki, hordozza a Fény kövének csillogásában. Láttam őt fegyvert forgatni, éreztem a belőle áradó erőt, most mégis olyan finoman érint meg, mint egy épp kinyíló virágot, úgy ölel át, amitől olyan biztonságban érzem magam, mint még soha. A takaró alatt tenyerem a vállár simul és eszembe jut, hogy a gyógyításon kívül még soha nem érintettem így, csupán tekintetem simogatta végig korábban, akkor nem éppen illő módon. Most az érintésben sem érzem, hogy nem lenne illő és meg sem próbálom tagadni magam előtt, hogy vágyom rá, de pont emiatt hozakodom elő azzal, amit nem mondtam el neki, hiszen megígértem és a lelkiismeretem nem nyugodna míg titkok feszülnek kettőnk között. Mégis igazat kell adnom szavainak, megfontoltabb mint én. Elmosolyodva nézek fel rá, de kezem nem húzom el a válláról, ujjaim szórakozottan cirógatják kezének édes bilincsében. * -Igazad van, reggelig tán várhat, ha te is tudsz addig várni, hogy mindent elmondjak. De most nem tudlak raguval kínálni, még mindig az adósod maradok…vagy te maradsz az adósom? *Halkan nevetve teszem fel a kérdést, de kezem már mozdul, hogy válláról lassan felkússzon a nyakáig s onnan arcára simuljon. Hüvelykujjammal simítom el arcán a láz halvány nyomát, a tűz fényében aranyló bajuszát, s tekintetem megnyugszik ajkain. Gyengéden húzom magam felé, hogy engedve vágyamnak, hozzásimulva csókot lopjak. Finoman érintve ajkait ajkaimmal, csupán néhány pillanatra érezhessem, vajon olyan édes-e mint amilyennek gondoltam.*
Habár nem könnyítem meg Roda dolgát magammal, és valószínűleg sok aggodalmat okoztam neki az elmúlt pár percben, fél órában, még se haragos rám, és még meg is nyugtat, hogy nem nehéz eset, csak makacs vagyok. A kettő ugyan nem zárja ki egymást, de a nőnek ha ez különbséget, és sokat jelent, nem szállok vitába vele. Inkább csak élvezem hamvas bőrének lágy érintését, dús hajának finom csikizését. Betakarom, magamhoz húzom, és egy fajta mély nyugalom, elégedettség száll meg, ahogy törékeny testével hozzám bújik. Keze vállamra simul, és cirógat, én pedig érzem, miként erősödik szívem dobogása, és már-már attól tartok, hogy ő is meghallja. Szerencsére sikerül arról lebeszélnem, hogy most beszéljünk a quorsák ügyéről. Semmi kedvem most velük foglalkozni, figyelmem minden morzsáját a nőnek akarom szentelni. A kérdésére, és szél fújta kristályok hangjára emlékeztető kuncogására elmosolyodom. Akkor pillantok rá, amikor felemeli a fejét, és rám néz, keze pedig a simogatásból megindul... - Nem tartozol nekem. - mondom halkan, egészen bele borzongok abba az érintésébe, amellyel arcomat illeti. Ahogy tekintete elkalandozik, nekem szinte finoman megfeszülnek az izmaim. Ismerem ezt a nézést, érzem ezt a vágyat. Engedelmeskedve akaratának hajolok oda hozzá, ajkaink pedig finom érintésben érnek össze. Kezemmel derekát ölelem, másikkal hátára simítok, hozzám simuló teste csak olaj arra a tűzre, amelyet oly nehezen próbálok féken tartani, ajka pedig puha, selymes, édesebb mindennél, amelyet eddig ismertem. Bolond volnék ne fogadni ezt a kegyet, amellyel megáld, bolond volnék, ha ne viszonoznám. Az apró, finom csók után sem eresztem messzire karjaim csapdájából, épp csak annyira, hogy szikrázóan gyönyörű, kék szemeibe tudjak tekinteni. Mélyet, hosszan sóhajtok miután elválnak ajkaink, és igyekszem elnyomni vadul tomboló vágyaimat, sűrűsödő légzésemet. Shaz'orhoz fohászkodom, eleinte egyezkedni próbálok vele, hogy az új élet ünnepén többet adakozok nevére, ha megajándékoz akatarerejével. Aztán fenyegetem, hogy elfordulok tőle, ha nem segít, de ez átlátszó hazugság, hisz sose tudnék isteneinknek hátat fordítani. Végül könyörgöm neki, hogy adjon erőt, nehogy Roda félre értelmezze szándékaimat. Utóbbi persze sokban múlik a nőn is, de remélem, hogy nem veszi rossz néven, hogy ismét ajkaira hajolok, de ezúttal hosszabban, lassan, szenvedélyesebben, mélyebben. Érezni is akarom őt, boldoggá tenni, de egyúttal harcolok is önmagammal, egy penge élén táncolva, és félek, elvesztem ezt a háborút, akár a nő egy óvatlan mozdulatára.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Nem volt nehéz lebeszélni arról, hogy utam eredményeiről és a még kettőnk között ragadt titkokról ejtsek szót. Rotemshel magával ragadó lénye, lágy simogatása, erőt sugárzó karjainak ölelése pillanatok alatt felmorzsolta szándékaimat. Egyeseket viszont előtérbe húzott, vágyamat, hogy érinthessem, hogy közel kerülhessek hozzá, hogy ajkait ízleljem, hogy lelkünk összeérjen. Válláról lassan vándorol felfelé kezem, bársonyos bőrét cirógatva, szívem hevesen dobogtatja meg az újdonság varázsa, Rotemshel rám vetülő tekintete, mely színében elmélyül és feneketlen tóként mindent elnyelni készül. Visszakérdeznék, mégis hogyan ejtenénk meg az elmaradt vacsorát, ha egyikünk sem tartozik a másiknak, s mely tartozás csupán indokként szolgálna, de már nincs szükség rá. Édes csókunk, amit én kértem némán, messzi tájakra repít hol a zöldnél is zöldebb fű hullámzik a könnyű szélben és a nap fénye csillan meg vidáman csörgedező patak felszínén, ahol béke van és nyugalom, csakúgy mint ölelő karjaiban. Hosszan sóhajtva a varázslatos pillanat emlékének adózva válok meg édes ajkaitól s nézek fel szemeibe, melyben ugyanazt a vágyat látom, mit magamban érzek és ez boldogsággal tölt el. Féltem, hogy nem viszonozza csókomat, hogy még mindig attól tart, rossz hírbe hoz, ha a közelembe engedem, de csókja őszinte volt, gyengéd, visszafogott. Éreztem a benne dúló háborút, melyet önmagával folytat s arcán kalandozó ujjaim simogatása épp e harcot hivatott eltörölni. Tekintetemmel követem érintésemet, ahogy arcát tenyerembe fogva csupán hüvelykemmel rajzolom körül vonásait, szeme körüli nevetőráncokat, az idő vájta mélyebb árkokat, melyek markánsabbá festették arcát…s mosolyom elkíséri tekintetem a hajnali kék égboltot idéző szemeihez, mikor a Holdidő elveszíti a harcot és végleg leveti sötét ruháját. Ezt látom utoljára mielőtt lehunynám szemeimet, s ajkai újra érintenék az enyémeket. Forró csókja előhívja a bennem szunnyadó szenvedélyt, mely csak erre a pillanatra várt, hogy érezhessem, hogy átadjam, hogy megosszam. Ajkainak mézédese hívogat és hosszan kóstolom szívem minden melegével, s míg egyik kezem még mindig arcán nyugszik, hol tenyeremet szakálla csiklandozza, addig a másik lassan mellkasára simul, érzem szívének minden dobbanását, mely enyémmel egy ütemre ver. Elmerülök ebben az édes érzésben, kizárva a külvilágot, mely csendesen suhan tova a gyorsan pergő percekkel. Nem érzékelem az idő múlását, s nem tudom melyikünk szakad el előbb a másiktól, de nem végleg engedem el ajkait, remegőn sóhajtva hintek apró csókokat még rájuk, majd simítom arcomat Rotemshelléhez, mélyen beszívva illatát, kezeim pedig lassan nyaka köré fonódnak, helyet hagyva fejemnek melyet vállárkába hajtok. Még sosem éreztem magam ilyen boldognak, felszabadultnak, mintha a világunk gondjai egy csapásra eltűntek volna, egyetlen csóktól….*
//
