-De te majd figyelmeztetsz, igaz? *Mosolyodom el a szavain anélkül, hogy kimondanám egyetértek vele vagy sem. Sok mindent kell még tanulnom az égiekről, és be kell pótolnom több mint két évet, de ha másként nem megy, hogy megismerjem őket és a gyenge pontjaikat, akkor muszáj leszek velük találkozni. Ám még mindig én vagyok itthon, ez az én hazám, én válogatom meg kivel találkozom s kivel nem. Javarészt sikerül meggyőznöm Rhywent az igazamról és ennyi nekem egyelőre elég is. Nem kívánok vele a végtelenségig harcolni, másrészt figyelek a szavaira és a kimondott vagy épp ki nem mondott gondolataira is, mert gyűlölje bármennyire is az égieket, Rhywen éles szemű és okos, nekem pedig nem esik nehezemre meglátni és elismerni, ha neki van igaza. * -Azért ne becsüljük le őket. Van amiben lehetnének bölcsebbek is, de szerencsére nem azok, de elég ravaszak ahhoz, hogy a szemünk előtt építsenek fel egy várost, míg mi az ittlétükről tárgyalunk. *Aideenért jobban aggódom. Ő amolyan vándor, szereti a vadont és meglehetősen szeszélyes, de nem annyira mint Rhywen, még sosem volt távol ennyi ideig. * -Még várok pár napot, de ha a legközelebbi holdig nem tér haza, meg kell keresnem. *A szívemre s lelkemre anélkül is nagy súly nehezedik, hogy távol van tőlem, haraggal váltunk el és az sosem jó. Megmérgezi a lelket s ezáltal a testet is. Ha pedig ezen járnak a gondolatai, nem figyel s baja eshet. Rhywenben azonban most szövetségest találtam, legalábbis úgy hiszem segíteni fog, bármit is kérek tőle. Bár nem tetszik neki és ezt a tudomásomra is hozza, de inkább bájos mint bosszantó, s nem is nevetem ki, pedig az a morcos arc és a puffogás…megérne egy nevetést. * -Kénytelen vagyok. Kapcsolattartónak kellett volna mennem, igaz? *Még nem tudom miben segíthet, de benne megbízom és ha bajba kerülnénk, egymáson is tudunk segíteni, ahogy azon az éjjelen is tettük, amikor az életem nagy fordulatot vett. Ott kezdődött minden, és azóta sem tudom eldönteni, örüljek ennek vagy sem. Beinvitálom a házba, ahova megérkeztünk beszélgetésünk közben és örülök, hogy nem rohan el valamilyen fontos dologra hivatkozva. Leteszem a helyiség közepén lévő nagy asztalra a megpakolt tarisznyát és a köpenyt, majd előkészítem a teához való vizet, csak meg kell piszkálni a parazsat a tűzhelyben, hogy fellobbanjon a láng. * -Foglalj helyet kérlek. Még nem tudom miben segíthetsz, mindez attól függ, hogyan alakulnak a dolgok. Ezért tervem sincs. *A kényelmes, támlás fekvőhelyre mutatok, hogy oda leülhet ha kedve tartja…eszembe jut az az este amikor Aideent gyógyítottam ott. S a szívem megtelik újra aggodalommal. Közben teafüvet készítek elő, kellemes aromájú, napon szárított gyümölcsökkel kevertet. * -Callum Jenkins az égiek vezetője. Sok mindent megtehet amit más égiek nem. S ha az érdekei úgy kívánják, meg is teszi, akár úgy, hogy nekem segít. Ő jobban érdeklődik a népünk iránt, mint az a másik, aki gyógyítónak vallja magát, de csak szerkezeteket mutogatott nekem és nem érdekelte mi milyenek vagyunk. Callum Jenkins bejuttathat a városukba úgy, ahogy más égi nem. Szeretnék ott egyszer körülnézni, szeretném megtudni, miért kell neki annyira a vérünk. *Tervnek is hangozhat, de korántsem az, hiszen nem ismerem a városukat, így tervezni sem tudok, de Rhywennel a hátam mögött nyugodtabb lennék.*
-Megteszem, figyelmeztetlek de nem vagyok mindig veled és nem is épp arról vagy híres csak úgy hallgass a másikra. - Húzom el a szám, hogy megteszem, de ér bármit is a dolog? Főleg ha már odaáig fajult a dolog elhiszi a saját hazugságait. -Pf, na igen, ennyit ér nekik engedjük-e vagy sem... - Csak az orrom alatt hasonlítom az összes qoursát valami nem kívánatos gombához de aztán beszüntetem a piszmogásom. Leginkább azért mert áttérünk Aideenre. -Mint említettem, ha nem akarja megtaláld, nem fogod. Még én se feltétlen. Bölcsebb itthon megvárnod, olyan nincs nem jön haza, de ha elkerülitek egymást bajosabb. - Nem látom értelmét egyedül bóklásznia kinn, ha vele tartok se feltétlen leszünk előrébb, de annak már több értelmét látom. És lássa valóban tisztelem hajlok arra ne nyilazzak le minden kósza quorsát aki az utamba kerül, hanem... ah, beszélgessek vele. Én. Pf. Mindegy, de hát nem tetszik Ő is ennyit van velük, féltem, az az igazság. Főleg a megesett dolgok után, nem kéne csodálkoznia ezen. Még zsörtölődöm, nála is, ám mértékkel és helyet is foglalok, ahogy kéri. Arra hogy nincs terve elhúzom a szám, mert terv nélkül eléggé lógunk a levegőben, de sebaj. A teát örömmel fogadom, szeretem az ízét, Roda meg amúgy is valahogy finomra csinálja az enyémek vagy vízízűek vagy ihatatlanul torokkaparósak. De ez titok. -Én nem bízom benne. Akarja a véred, ez is furcsa... az érdeklődése is fakadhat abból, hogy jó álca egy támadáshoz. Érdekli a népünk, érdeklik a szokásaink, amit a béke és együttélés jegyében megosztunk aztán kihasználja, ellenünk fordítja, majd lecsap mint egy carakla a fűben a zsákmányára éles csőrével... Meg mi garantálja, ha a véred kell neki és fű alatt bejuttat, hogy ki is enged? Ha csak Ő tudja nála vagy? Ha úgy elrejt hogy a mi népünk hiába tudja és jelzi rágalomnak állítja be és ezzel robbant ki háborút esetleg? Amíg Ő jön ide kockáztatva valaki szíven nem szúrja egy dolog, de Neked odamenni újra... veszélyes. - Ellenzem, egyértelműen ellenzem és inkább a teába temetkezem. Micsoda ötletei vannak Rodának is... -Csak is nyilvánosan mehetsz át oda... látványosan. - Somfordálva semmiképp. Vagy akkor az a Carum Jeki vagy milyen faramuci nevű se tudja meg. Ahh, fejlesztenem kéne a névmóriám, de milyen hosszú neve van már feleslegesen...
*Nem számítok arra a válaszra amit Rhywentől kapok, zavartan nézek rá, azt latolgatom, hogy vajon komolyan gondolta-e, vagy csak tréfálkozik.* -Te biztosan rólam beszélsz és nem a húgomról? *Aideen az aki soha nem hallgat rám, bármit is mondok a saját feje után megy. Kettőnk közül mindig is magamat tartottam megfontoltabbnak, de Rhywen kijelentése ezt megcáfolja és elgondolkodtat. Ennyire megváltoztam volna? A velem történtek tettek ilyenné? Valóban nem figyelek mások szavaira, s a meggyőződésem szerint cselekszem? Tény, hogy feladtam a makacsságomból és gyűlöletemből fakadó elhatározásomat, miszerint nem tartok kapcsolatot az égiekkel, de rá kellett jönnöm, hogy akkor is maradnak ha nem foglalkozom velük. S a városuk felépítése a bizonyíték, hogy nem is akarnak elmenni. Legalább ebben egyetértünk Rhywennel, de húgom viselkedése, mely már túlmutat egy kamaszos szertelenségen, már nem annyira talál közös nevezőt. * -S ha bajba került? Akár az égieknél, akár a hegy mélyén élőknél? Tudod mennyire kíváncsi, a fejébe vette, hogy megtalálja őket. *S, hogy ezt mennyire komolyan gondolta, csak én tudom, nem véletlen az amit Vadembertől kértem. Újabb „fizetség” ami a bizalmon alapul. Talán igaza van Rhywennek, megbolondultam, hogy pont azokkal szemben nem támasztok semmilyen feltételt és biztosítékot, akikben nem bízom meg. Mégis…magamban bízom és a megérzéseim sosem csaltak meg, ha vannak is előítéleteim, azok két égire semmiképp nem vonatkoznak. Gondolataim közben elfoglalom a kezeimet is, teát készítek mely szomjúság ellen is jó és jót tesz testnek és léleknek egyaránt. Nem sokára kellemes, édeskés illat lengi be a szobát. Callum Jenkins segítségének kihasználását ecsetelem, tervek nélkül. Jól tudom, hogy nem fog tetszeni Rhywennek, de ez talán arra ösztönzi, hogy ötleteivel segítsen. Magam intéztem volna ha nem tér vissza Elorakba, de Shiennel visszavezette….minden bizonnyal nem véletlenül…pont akkor amikor szükségem van rá. Miközben kifejti a véleményét, a kezébe adom az elkészült teát és magam is leülök a kanapéra, kezemben a saját csészémmel. Beleszippantok a finom gőzbe, mely megpirosítja arcomat. Rhywen kifakadása jogos, magamat hallva én sem mondanék mást, de sok minden változott azóta, hogy először raboskodtam az égiek hatalmas, ládákkal teli házában. * -Először én is így gondoltam, hogy jobb ha ő jön ide, szemmel lehet tartani, de itt nálunk minden lépésére és szavára figyel és vigyáz. Ha a saját, megszokott helyén találkozom vele, magabiztosabb és talán hibát követ el. *Hogy ne mondja, sosem hallgatok rá, az utolsó megjegyzésére bólintok.* -Nyilván nem mennék oda titokban. Nem vagyok harcos, sem kém….az is eszembe jutott, hogy talán az érdeklődése teljesen ártatlan, vagy legalábbis nem számító, pusztán tényleg csak meg akar ismerni minket. Ha elmennék a városukba, elkísérnél? Persze előbb Aideent kell megtalálnom, ha nem tér haza hamar. *Belekortyolok a teámba és jó ideig ez foglal le.*
-Rólad. Eszement ötleteid vannak mostanság. - Avagy Aideen megfertőzte, de hát kit is kellett kihozni abból a csupa doboz városból? És ki az aki még mindig segíti őket? Na ugye. Tiszta makacs lett, a perdai mondhat amit akar. Legalább is szerintem, aztán persze ki tudja. Aideent mondhatni jobban ismerem, na vele sem könnyű. -Shiennel fényére... komolyan ezt tervezte? - Ez nekem új, sóhajtok is egy gondterheltebbet. -Jó. Megkeressük, így meg fog nyugodni a lelked és ha nincs is bajban, segítünk neki. - Döntök, mert Aideen noha keresi a bajt és általában meg is találja, le nem gyűri Őt, így kevésbé aggódok mint a nővére. Ellenben ha kellünk, ott leszünk, csak találjam meg. Ugye. Inkább helyet foglalok nála, jó érzéssel fogadom a teát amit kapok és melengetem kezeim, míg hallgatom arról a kancellár nevű égiről. Nem tetszik. A neve se, de a szándékai se, semmi se. Érezhető is rajtam hogy ellenségesen fogadom az ötletet, de már csitultam, már csak zsémbes vagyok. Abból is látszik hogy fintorok nélkül hallgatom hogy miképp tárgyal az égivel, aki olyan visszatetsző nekem. A szeme se áll jól, meg azok a pengevékony gonosz mosolyú ajkak. -Hm. Talán. - Nem gondolnám ennyi elég egy ilyen alattomos égi kizökkentéséhez mint a perda zajai. -El. Ne menj oda egyedül. Az érdeklődése pedig nem ártatlan. Ha az lenne, akkor nem a véred kérné hanem mondjuk azt tarts egy imát, mesélj az istenekről, az állatokról, a világunkról eleve. Ártatlan dolgokról kérdezne. Avagy tegyük fel előbb azt kérné tanítsd meg a nyelvünkre. Az munka, idő, de valamennyi bizalmat is ébreszt. Eowen okkal tanulta meg az égi nyelvet, minden égi szívesebben beszélt vele és nem csak a képessége miatt. Az egy gesztus. Az sem teljesen ártalmatlan persze, de mégis... jobb minthogy a véred akarja és az orvosi tudásod. Remélem érted mire akarok kilyukadni. - Én nem bízom benne és szerintem ez a Carum vagy ki sem ártatlan. Furcsa és nem azért mert égi, amúgy is az. Rázom a fejem a teám felett, inkább kortyolgatom kicsit. Mmm... meg kéne már tanulnom hogy kell jó teát csinálni a fenébe is.
*Érdekes magamról azt hallani, hogy eszement ötleteim vannak, és halványan ugyan de el is mosolyodom néhány röpke pillanatra. Főleg Rhywen szájából mókás, idősebb nálam, de még sem annyira, hogy az anyám lehessen, mégis úgy beszél, kioktat és leszid. Aideen azonban nálam is nagyobb probléma, mert míg én törekszem a biztonságomra, addig ő fejjel megy a falnak. Rhywen visszakérdezésére csak bólintok, aggodalmam nagyobb mint az övé. Aideen ráadásul úgy ment el itthonról, hogy haraggal váltunk el egymástól, forrt benne az indulat és olyankor meggondolatlanul cselekszik. Nem mintha máskor nem, de ez a helyzet most egészen más. S nem csak azt vette a fejébe, hogy megkeresi a hegyi égieket, hanem le is akar számolni velük. Megfontoltságomat jelzi, hogy a keresésére magammal hívom Rhywent, tapasztalt kereső és teljes mértékben megbízom a képességeiben. Ráadásul kiegészítjük egymáséit, ha bajba is kerülünk, segítünk egymáson. * -Köszönöm, nem is tudod mennyire hálás vagyok érte. *Ő is éppoly makacs mint Aideen vagy én, de ehhez sokkal több szenvedély is társul, ha dühös is ijesztő tud lenni. Most mégsem érzem felőle, talán a tea teszi, ami némi kellemes hangulatot idéz…míg Callum Jenkins neve szóba nem kerül. Olaj a parázsra. A tervem nem tökéletes tudom, de Rhywen nem veti el, tehát jó irányba indultam azzal, hogy az égi kancellárral a tőle megszokott helyen találkoznék. S ha már korábban fejmosást kaptam amiért bármit is egyedül intéznék, most a kíséretét kérem ehhez is. Felvetései újra mosolyt csalnak az arcomra, pedig nem mond badarságot, de elképzelem amikor Callum Jenkins arra kér, hogy mondjak imát Shiennelhez. Lehet ezt is kérte volna, ha nem tudom meggyógyítani az asszonyát. Nem maradt már több reménye. * -Érdeklődött másfelől is, bár nem volt sok alkalom rá. Ha legközelebb találkozom vele és érdeklődik a világunkról, az Isteneinkről, az állatokról és megkérne, hogy tanítsam meg a nyelvünkre, akkor megnyugodnál? *Kétlem, de muszáj volt megkérdeznem, úgy adta elő, mintha csupán ennyi elég lenne ahhoz, hogy elfogadja az égieket, pedig ennél minden bizonnyal sokkal többel sem elégedne meg. Szinte biztos vagyok abban, hogy mit fog válaszolni, mégis kíváncsian és mosolyogva várom, vajon újra kifakad, vagy elgondolkodik. Addig is belekortyolok a teámba, hátradőlök és a pohár pereme felett nézek Rhywenre. Vele menni Aideent megkeresni…hosszú napok elé nézek ha napkeltétől holdidőig zsörtölődik valamin.*
Jó. Be kell valljam örököltem némi durcás kioktatást az apámtól, mert nem volt szigorú perdai, togita türelemmel bírt, de ha valami nem tetszett neki tudott morogni, ahogy én is. Anya természete közelebb áll Rodáéhoz, mégse fogom tapsikolva fogadni a mindenféle eszement quorsás ötleteit. Dacból sem. Az eszemben sincs, hogy én vagyok az idősebb, nem igen szoktam ilyesmivel foglalkozni ami azt illeti, főleg mert Roda megfontolt és szerintem bölcs is, tehát mindegy hogy pár téllel többet éltem meg, tisztelem és becsülöm. Bár szerintem érzi, nálam a morgásnak különböző aspektusai vannak és Ő a törődőt kapja épp. Aideen már nem épp azt fogja ha egyszer meglelem, ugye. Még hogy megkeresi a quorsák rejtekhelyét... pf. -Ez csak természetes segítek. - Nekem az, Aideen jó barátom és Rodát is kedvelem, eszembe nem jutna nemet mondani, főleg mert szépen is kér, okom sincs. Bár az se lesz egy könnyed menet, érzem, de nem probléma. Kiokoskodjuk közösen hol és miképp álljunk majd neki. Addig is megtárgyaljuk azt a kelletlen égit és ami vele jár, kifejtem mit hiányolok felőle és miért is olyan mély a bizalmatlanságom. Szerintem nem szabad bízni benne kicsit sem, bár én nekem nincs olyan áldásom mint Rodának hogy bepillantsak az életébe, de akkor is. -Gyanús lenne már. Meg nem nyugodnék, engem nem nyugtat meg semmi, de látnék némi... hogy is fogalmazzak... javuló tendenciát. - Fogjuk rá. Egy prííkaromnyit kevésbé lenne ellenséges és vegye megtisztelőnek az illető, jelen esetben az az égi. -Na de hagyjuk is ezt a férfit... amúgy... hogy érzed, eddig volt bármi pozitív hozama a sok negatív történésnek? Bármi? - Mert hát Őt elrabolták, alig bírtuk kimenteni, Aideen elviharzott, ez az alak idejárkál és a vérét akarja... megérte? -Meg ami fontosabb... mikor kívánsz nekiindulni? Én össze vagyok pakolva ugye, nálam mindenem, pár dolgot adok el és veszek még a piacon, aztán felőlem indulhatunk, igazodom Hozzád. - Nem tudom neki milyen lezáratlan ügyletei akadnak még, amiket elintézne mielőtt felkerekedünk. Nem vagyok egy nyugton ülő típus ezt tudja, de pár napot én is kibírok a városban azért...
*Rhywent nem könnyű meggyőzni, de nem is lehetetlen. Csak tudni kell merre tereljem, s lám, kezd enyhülni. Teljességgel sosem fog, de talán megelőzhetem vele, hogy mindig durcás legyen és zsörtölődjön mint egy száz éves nagymama. Mosolyomba, mellyel újfent megköszönöm a segítségét, minden kedvességemet beleadom, nem színlelek, valóban hálás vagyok. Callum Jenkins neve azonban olyan Rhywennek, mintha olajat öntöttem volna a tűzre. Ebben azonban nem enged, persze a lehetséges feltételeket nem is gondolom komolyan, tudom, hogy az égi kancellárral szemben sosem fogom meggyőzni, azzal, hogy elraboltatott és fogvatartott, a véremet vette…örökre elvágta magát Rhywen előtt. Szavait hallva úgy hiszem, csak azt mondja amit hallani szeretnék, de ha újra ott állna vele szemben, elfelejtené. Mégis, engedékenysége legyen bármilyen rövid életű is, szórakoztat s mosolyra húzza ajkaimat.* -Shiennel vigyázzon Callum Jenkinsre ha a szemeid elé kerül. *Magamban kuncogva kortyolok a teámba, Rhywen kérdésére azonban elvonom a csészét és ölembe engedem. Sajnos nem mondhatom azt, hogy igen, volt pozitívum, hogy előbbre jutottam. Keveet beszéltünk még és nem volt alkalmam bármiről is meggyőzni, vagy álláspontját a népemmel szemben más irányba terelni. Bármit is csikartam ki tőle, még nincs eredménye. * -Olyan ez mint a gyümölcs, Rhywen. Meg kell várnunk a meleg időszakot, a nap erejét, hogy megérjen, mert ha éretlenül szakítjuk le, a visszájára fordulhat minden. De érzem, hogy lesz. *Ez neki persze kevés, ismerem már annyira, hogy tudjam, Rhywennek kézzelfogható dolgok kellenek, különben olyan, mintha nem is lenne. * -De úgy hiszem azzal, hogy segítettem az asszonyán, ő a többi égi haragját vonta magára. De a vezetőik egymással szemben megbocsájtóak, úgy hallottam a Danától hogy arra ítélték, sokat tartózkodjon a közelünkben. Lesz alkalmam vele többet beszélni. *Hogy pontosan mit is kell csinálnia, azt nem tudom, de Dana Rhe már tájékoztatott, hogy Callum Jenkins Elorak gyakori vendége lesz a közeljövőben. Rhywen ezek után nem fűzi hosszúra a szót, a tettek mezejére lép, s akár már holnap is indulna. Nevetve fogadom igyekezetét, ami nem meglepő tőle.* -Te mindig útra készen állsz. Sosem gondoltál arra, hogy megtelepedj? Hogy családod legyen?...Elrendezem a dolgaimat és értesítem Dana Rhe-t a hosszabb távollétemről. Elorak nem marad gyógyító nélkül, a második napkeltekor indulhatunk. Ha gondolod, szívesen látlak otthonunkban addig. *Akár Aideen szobájában is aludhat, vagy ha nem szeretné, az a kanapé amin ülök is elég kényelmes. Két éjszakára mindenképp.*
-Shiennel végtelen fénye nem vetül ilyen örök mocskos árnyra mint az az égi, nem akarna vigyázni rá, sőt, noszogatna engem a tiedért vegyem az Ő vérét... - Gonosz félmosoly, belemártanám a pengém szó se róla, megnézném az övé is vörös-e mint a kikeleti virágoké. De csak hogy megnyugtassam Rodát, kerülni fogom ezt a fattyat és a közelébe se megyek, hogy megélje a holnapot. Főleg mert Rodának tervei vannak vele, nem húzom keresztül a számításait, de érdekelne jutott-e valamire. Bármivel, azóta. -Nekem ez elég. - Egyelőre. Biccentek, elhiszem jobb híján ha azt mondja idővel lesz gyümölcs, melyet leszakíthat a kapcsolatuk fájáról. Ha meg bármi lesz még mindig megölhetem azt az égit. Csak egy szavába kerül, lenyilazom. Jaj nagyon vágyom rá ám! -Az nekik büntetés? Pf... képmutatóak. - Nem mintha nekem nem lenne az hogy folyton járjak hozzájuk végül is... na jó, akár még méltó büntetés is lehet. Inkább hagyom a dolgokat, nem tudok semmit se tenni, ami frusztrál, zavar, tehát terelem arra a dolgokat ahol hasznom is van! Tehát, mikor indulunk? -Pf... nincs olyan férfi aki erre eddig rá tudott volna venni. Én szabad vagyok mint az északi szél, olyan csípős is, kikezdem mindenki türelmét. De ha találok egyet aki méltó mellém majd elgondolkozom, ígérem. - Avagy arra várhat még pár évtizedet véleményem szerint, nem tűrtem meg még egyetlen férfit sem. Hosszútávon legalább is, rövidebb ideig voltak próbálkozásaim, amikről kevesen tudnak, de jobb is úgy mert nem ment. -Köszönöm, elfogadom. Legalább nem kell keresgélned merre kóválygok. - Mert azt szoktam, keresztül-kasul bejárom a várost, minden közlekedőt, szétnézek a portékák között, megnézem a lakókat, tehát felderítek itt is mondhatni. Ellenben ha már itt vagyok és itt is aludhatok, akkor belenyúlok a táskámba, kikeresem az egyik apró szütyőm és odaadom. -Tessék. - Nem is mondok mást, övé. Ha belenéz, akkor bwi'ensa van benne, javarészt ezt mentem el gyűjteni olyan messzire a lápokhoz, adok belőle neki is, hasznára lesz. Én nem mertem kísérletezni az elkészítésével, túl erős ugye, kinyírni se akarom se magam se mást ha nem jól higítom, ellenben a városban mindig szívesen veszik a cserét vele. Minden esetre elkényelmesedem, láthatja nem szökök majd meg, no meg akkor kettő alvás múlva amit a kanapén tervezek megejteni indulhatunk is majd.
*Jól gondoltam, nem is kellett sokáig várnom arra, hogy Rhywenből kifakadjon az égi kancellár iránti gyűlölete. Ez azonban most megmosolyogtat, a hangulat súlya másfelé tolódik, iróniát hallok kicsengeni a hangjából, ennél komolyabbat nem, noha tudom, hogy megtenné. Rhywen gonoszkás mosolya nem különben mulattat.* -Úgy gondolod? *Egy röpke pillanatra felfelé nézek, mintha Shiennelt keresném, hogy lássam, egyetértően bólint-e. Elképzelni sem tudom, hogyan noszogatná Rhywent, de arcom vonásai úgy rendeződnek, mintha láttam volna. Nyomkereső perdai társam szemeibe nézve szélesedik ki mosolyom, s ezzel hagyom elszállni Callum Jenkinsről szóló témát. Noha a későbbi kérdés és terveim még be nem érése is hozzá kapcsolódik, róla egy ideig nem esik több szó. Annak viszont örülök, hogy Rhywen megelégszik annyival, amennyink jelenleg van, remélem azt jelenti, hogy ő is látja a reményt a beteljesedésre, hogy talán már megértette mit miért tettem korábban. Nekem meg ez fontos. * -Nos lehet, hogy egy égi vezetőnek, büntetés szoros kapcsolatot ápolni velünk, hacsak azt nézem, hogy eddig még csak Callum Jenkins járt a földjeinken. *Nem ismerjük pontosan a társadalmi rétegződésüket, az elvárásokat, a kiváltságokat, így csak találgatni tudok, hogy egyfajta elégtétel volt ez a többi vezetőnek. Megbeszélt kutatásunk idejének megbeszélése közben eszembe jut, hogy Rhywen még nem találta meg élete párját, akivel talán letelepedhetne. Vagy élete párja nem talált őrá, noha azt is el tudom képzelni, hogy soha nem ver gyökeret. Egy másik kalandozó perdai, aki megérti őt, hogy soha nem tud nyugodtan megülni a fenekén, minden bizonnyal megmelengetné a szívét, ami a látszat ellenére cseppet sem fagyos, csupán nem mindenkinek nyitja ki a kapuját. Kérdésemre méltatlankodva felel, de ez olyan mókás tőle, hogy elnevetem magam. Olykor zsörtölődni is képes viccesen, kedvesen. * -Nem is biztos, hogy feltétlenül le kell telepedned. Egy gyermeknek a család biztonsága nyújt alapot, nem pedig az állandóság. Shiennel egyszer majd minden bizonnyal utadba löki Shaz`or erejével áldott férfit. *Bólintok megerősítésképp, de szavaim között ott van a finom tréfás utalás is arra, hogy a megfelelő férfit Rhywen elé kell lökni, különben sosem talál rá. S ezzel zárva, meg is hívom, töltse a fennmaradó időt nálam, én sem leszek egyedül és talán pontosabban meg tudjuk beszélni a részleteket mielőtt elindulunk, neki pedig nem kell a szabad ég alatt meghúznia magát. A felém nyújtott ajándék miatt leteszem a csészémet és elveszem a kis szütyőt, mely értékes ajándékot rejt magában. Mindez alatt Rhywen már be is rendezkedik, ami nála kimerül abban, hogy elkényelmesedik a kanapén. Nem kell sok ész hozzá, hogy kitaláljam, ha nem is mondta volna, hogy marad. * -Köszönöm, kedves tőled. Cserébe adok majd már elkészített főzetet és ha még találsz valamit a szereim között amit hasznosnak vélsz magadnak, szívesen adok belőle. Kérsz még teát? *Magamhoz szorítva a szütyőt állok fel, hogy magamnak mindenképpen töltsek, ha kér, akkor neki is. Kellemes teázással töltjük az időt még egy kicsit, mielőtt nyugovóra térnénk.*
//Köszönöm a játékot és nagyon várom, milyen galádságokkal lepsz meg a kalandos utunkon! //
Roda érdeklődése, hogy miért nem járok perdaiak közé, ugyan bővebb magyarázatot igényelne, mint amit adok, de nem tartok még ott, hogy meséljek neki a múltamról, amely lidérces álomként végig kíséri az életem, még ha már nem is élek Cadarban. Csak a végét osztom meg vele: hogy megválogatom, kiket engedek magam mellé, és hogy nem bírom, ha idegenek rágják a fülemet folyton folyvást. A perdai eléggé nyílt nép, hiszen nem sok titkolnivalónk lenne általában, épp ezért elhatárolódom tőlük, és itt jön képbe, hogy nem mindenkit engedek magam köré. A nő kis kuncogással, és bólogatással fogadja el szavaim. Magam is elmosolyodom egy kicsit. Nem csak mint perdai, de mint kovács is az érdeklődés középpontjába tudok kerülni. "Mikor lesz kész a rendelés? Ilyet csinálsz? Olyat kovácsolsz? Mitől lesznek ilyen fényesek a pengék? Miért nincs segéded? Lehetek a segéded? Tanulhatok tőled? Miért nem akarsz tanítványt?" és még sorolhatnám. Persze Roda nem tartozik ezek közé a perdaiak közé, így nem is akarom társaságomból elüldözni. Ezt talán érti is, mert nem szegi kedvét, ahogy mondom neki, nem szeretek kérdésekre válaszolni, de az övét megválaszoltam. A quorsákra térve egyik félelmem is felhozom, hogy két irányból kerülünk majd támadás alá. A nő szerint a kockázat valós, de az esély kicsi. Arcát fürkészem, ahogy gondolkodik és beszél. Annyira magabiztos abban, hogy a két quorsafél soha nem szövetkezne, hogy biztos vagyok abban is, mindkét oldalukat ismeri, jobban, mint azt bármelyik perdai. Például én. A motivációit nem ismerem, hogy mi hajthatja ennyire, és hogy mitől ilyen magabiztos, de elhiszem, hogy tud olyat, amit én nem. - Szóval szövetségest csinálunk az ellenségünk ellenségéből. - vonom le a következtetést szavaiból, míg elindulunk. Kockázatos bizalmunkat adni egy olyan népnek, akiknek csak egy-egy egyede hajlandó még a nyelvünket is megtanulni, és ha a bázisaik közelébe megyünk, akkor fogságba ejtenek minket. Akaratlanul is Aideen jut eszembe és az, amit Roda nem tud. Talán el kellene mondanom, hogy láthassa, a lehetséges szövetséges sem olyan kegyes hozzánk, mint az elsőre tűnik. Elindulva azonban meglepettséget okoz, ahogy meghív magához. Meg is köszönöm, ő pedig nevetve válaszol, és indul meg. Nem hiszem, hogy kinevetne, nem érzek bántó szándékot csilingelő kacagása mögött. Inkább csak jókedvűséget, amely mosolyra fakaszt. Érdekes, hogy már ennyivel is boldoggá lehet tenni őt. Sietős léptekkel indulok meg utána, hogy beérjem őt, aztán már hosszú lábaim nagy lépteivel könnyen tartom azt a sietős tempót, amit diktál. - Megtisztelsz. Az időm most úgy is csak pihenésre menne. Ráérek. Kitől kaptad egyébként a pitét? - kérdezek egy teljesen más témába. Végül is, érdekel ki csinál ilyen finomat, talán egyszer én is cserélnék valamit erre. Nem igazán tudok főzni, csak sütni, annyira, amennyire elég a természetben az életben maradáshoz. A raguk és egyebek nem erősségeim, ahogy az ilyen sütemények sem. Összébb húzom magamon a kabátot, ahogy a szél majdnem bele kap és kinyitja rajtam. Lábunk alatt ropog a hó, ahogy a haladóba becsatlakozunk. Az égre tekintek, és a felhők sötétsége alapján elképzelhető, hogy éjjel is esni fog. Egy kis vihar se lenne meglepő, ekkora szél mellett. Kicsit marja is az arcomat, bár nekem szerencsém van, mert a szakáll sokat segít a hidegben.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Talán egyszer megtudom majd, mi volt az ami megnyitotta kettőnk között az utat, és nem ragadtunk meg a néhány szavas beszélgetésnél, ami csupán a sérülését taglalja, ahogy korábban…sok téma felmerül, s mintha egyeznének az álláspontjaink, az érdeklődésünk fügetlenül attól, mennyire eltérő dolgokkal foglalkozunk. A fegyverkészítés és a gyógyítás csak akkor találkozik egymással, amikor Rotemshel megégeti magát a tüzes fémmel, vagy ráejti a kalapácsot az ujjára…bár ez utóbbin sokat gondolkodtam, hogyan sikerült amikor remek mester és egyáltalán nem az ügyetlenségéről híres. A quorsák terén úgy látom már ő is elgondolkodott sok mindenen, foglalkozott velük, kíváncsi rájuk éppúgy a fegyvereikre is, de nem azért, hogy használja azokat, hanem ellenkezőleg, megsemmisítené, hatástalanná tenné azért, hogy megvédje a népünket. Nem véletlen, hogy eszembe jut, beavathatnám a terveimbe és amilyen keveset beszél másokkal, minden bizonnyal minden szó köztünk maradna. Magabiztos vagyok, igen, a helyzetet nem én kívántam magamnak, de kihasználom és népem javára próbálom majd fordítani. De ahogy egyetlen deloris nem hozza meg a meleg évszakot, úgy én sem járok sikerrel egyedül….de még a perdaiak közössége sem szövetséges nélkül. A hegyi népben látom meg a két rossz közül a jobbat, ők sokkal alkalmazkodóbbak, talán mert magukra maradtak, minden segítség nélkül és ha kaptak is népem valamely gyermekétől, azt tisztelettel és alázattal fogadták. Rotemshel röviden összefoglalja mire gondoltam és elmosolyodom, nem büszkeségből…de elégedettséggel tölt el, hogy nem kifogásolja.* -Így van. Nekik több gyenge pontjuk van, több segítségre szorulnak és tőlünk megkaphatják, cserébe bármit kérhetünk, azt is, hogy békében élünk egymástól jó távol. Úgy éreztem, hogy ők meg akarják ismerni a Perdát, míg az égen maradtak ki akarják zsigerelni. *Talán így jobban megérti, vagy elfogadja a magabiztosságomat, és ha maradtak is kérdései, azokat nem most fogja feltenni. Alkalmat viszont adok neki azzal, hogy meghívom teázni, és egy kicsit önző vagyok, mert nem szívesen köszönnék most el tőle. Ahogy fogadja nevetést csal ki belőlem a csodálkozása, és egy kicsit gyönyörködhetek a mosolyában, szélesebb mint eddig bármikor. El is indulok és hamarosan beér, nem nehéz a hosszú lábaival s nagy lépteivel, s mikor mellém ér, felnézek rá néhány szívdobbanásnyi időre.* -Csak egy kis ragut vittem és megláttam a pitét az egyik asztalon. Kértem belőle néhányat, de az ízéből ítélve Enna süthette. Egyszer már kaptam tőle, és bízvást állíthatom, hogy az ő sel`vein pitéje a legfinomabb. Egyébként is oda vagyok a sel`veinért. *Mosolyogva hallgatom el, hogy mennyire ügyetlen vagyok pitesütésben, s ezért voltam oly cseles, hogy Shiennel asztalainál próbálkoztam egy kis cserével. Sok időm és lehetőségem nem volt megtanulni mindent anyámtól míg élt, utána pedig már nem is volt kedvem. Az élet számomra itt Elorakban kezdődött el újra. A ragut viszont elsőként tanultam meg, s mikor elérve a húgommal közös lakhoz, kinyitom az ajtót, a frissen készített ragu illata kisurran a keskeny résen. Kitárom egészen az ajtót és belépek, majd félre is állok, hogy beinvitáljam Roteshelt, aki rögtön tágas térben találhatja magát, a felépített tűzhelyből vígan lobogó lángok adnak fényt és meleget, a helyiség közepén kényelmes bútorok nyújtanak helyet a pihenéshez. Gyorsan be is csukom utána az ajtót, hogy ne szökjön ki a meleg és a nem rég feltámadt hideg szélnek ne sok esélye legyen mögöttünk besurranni.* -Helyezd magad kényelembe, rögtön hozzá is látok a teához. Melegedj meg a tűzhely mellett. *A kezemben lévő maradék pités tálat leteszem a kis asztalkára, majd edényeket készítek elő víz forraláshoz és a teáknak. *
Roda szerencsémre nem feszegeti a témát arra vonatkozóan, hogy mit és miért csinálok, pedig látva fürkésző, kíváncsian csillogó kék szemeit, tudom, hogy biztosan rákérdezne néhány dologra. Ez is azt mutatja, hogy tiszteli a döntésem, és hogy a saját érdeklődését alább rendeli a másik kérésének. Ez is vonzó tulajdonsága, mint ahogy az, ahogy minden perdaival bánik. Kedves teremtés, akitől távol áll a rossz minden variációja. Olyan, mint a frissen hullott fehér hó. Nincs megbolygatva, tiszta és puha. Nevetése, és lendületes léptei mosolyt csalnak az arcomra. Fiatalos lendületét, bohókás természetét csodálva sietek utána. Jó ideig eltudnám nézni őt, ahogy kis hexa gidaszerűen jár, s kel. Van benne valami megnyugtató, mosolyt keltő. A lobogó fekete fürtökben, az általuk körbeölelt fehér, ragyogó bőrében. Elfordítom a pillantásom a föld felé. Rossz felé vándorolnak a gondolatok, így gátat szabok nekik. Inkább tekintek az időre, a felhőkre, a hóra, s csak akkor rá, mikor ismét a quorsákról beszélünk. Rájövök, hogy egymás ellenségeskedésén akar szövetségest nyerni nekünk. Roda a tűzzel játszik, és nem a biztonságos módon. Nem megbízható egyik fél sem, akkor sem, ha egyébként utálják egymást. A szükség néha felbontja a rendet, a megszokottat, és okozhat meglepetést. Arról nem is beszélve, hogy még mindig nem tudom, mi az, amit tettek Rodával, amit fél elmondani bárkinek is. Noha lelkes azon, hogy megértem, mit akar tenni, én magával a gondolattal nem vagyok kibékülve, hogy kényszer szövetségeseket nyerjünk. Biztos van harmadik megoldás, csak meg kell találni... - Remélem, hogy igazad van Roda. Mert ha nem, akkor azok fogják a kést a hátunkba döfni, akiktől a legkevésbé várjuk. - nagy felelősséget vállal magára. Én azonban nem csak mint menekülőket tekintem, élni vágyókat, hanem mint fajt, akiknek van egy bizonyos élettípusa, stílusa. Ha a hegyiek is vasmadarakat kezdenek építeni és használni, akkor csak elódázzuk azt, hogy a rosszat válasszuk, mert idővel a kisebbik rossz is nagyobb rosszá fog nőni. Amikor a pitéről kérdezem, nem rest válaszolni. Látva ragyogó arcát, és azt, hogy milyen szeretettel beszél a pitéről, elmosolyodom. Nem is tudom, mikor vágytam utoljára igazán valaminek az ízére. A legtöbbször inkább csak azért eszem, mert éhes vagyok. A ragu hallatán gyomrom emlékeztet, hogy holnap már nekem is ismét sütnöm kell, tehát a piacon el kell cserélnem majd néhány holmim ételre. - Tehát sel'vein a kedvenced. Megjegyzem. - somolygok az orrom alatt. Így nem lesz nehéz a nő kedvében járnom, ha netán megint leforrázom magam, vagy ilyesmi. Azért ha aranyosnak is tartom a szúrós szemeit és a morcos arcát, még is jobb kedvelem ilyen mosolygós állapotában látni. A másik gyógyító említésére elmerengek. Hozzá nem szoktam járni, bár nehéz is lenne, mert főleg ő járkál másokhoz, fekvőbetegekhez, vagy az ispotályba. Akkor láttam legutoljára, mikor Vharan megmutatta harcstílusát. Végül a nő házához érünk, s míg ő előre megy, az én tekintetem végig siklik a haladón egyik, majd másik irányban. Látok egy-két perdait, az egyik épp most ment be a házába, a másik pedig a havat söprögeti el a lépcsőjéről. Rám nézve biccent egyet, mire kelletlenül, de én is. Nem maradhatok sokáig. Ekkor érzem meg a finom illatokat és pillantok előre, majd lépek be, miután Roda kitárja nekem az ajtót. Kellemes meleg simogatja meg hideg arcomat, a ragu illata tölti meg orromat. Neki döntöm a csövet az ajtó mellett a falnak, és leveszem kabátom, szegre akasztom. Míg ezt teszem, tekintetem körbe fut az otthonos házban. Szemeim érzékét kicsit megerősítem, hogy az apróbb részleteket is észrevehessem, mint például a minták, a színek. Végül, hogy hamarabb érezzem a meleget, bőrömnek adom az érzékelés lehetőségét. A kandalló közelébe ülök, mikor felajánlja. - Köszönöm. - foglalok helyet, és megborzongok a meleg jóleső érzésétől. A tűz mellett az ingem is hamar meg fog száradni. Míg várok, figyelmem a nőre összpontosul. Nézem, ahogy tesz-vesz, és akaratlanul is rossz érzések kelnek életre bennem. Az üresség, amelyet soha nem pótoltam az évek alatt. Ismét elfordítom, lesütöm a pillantásom, majd a tüzet, és annak vidám játékát figyelem. Könyökeimmel a térdeimre támaszkodom, két kezem kicsit összedörzsölöm, hogy hamarabb melegedjen át, mert a hidegben a fémet fogva bizony könnyen áthűlt. Kelleni fog a markolatra egy bőr. Fejemben már meg is tervezem annak hosszát, méretét, és hogy melyik szűcshöz fogok menni vele... Szemem sarkából csak néha pillantok Roda felé, de egyébként a hozzám illő némaságba burkolózva várok. Nem biztos, hogy jó ötlet volt a küszöböt átlépnem.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Van ebben a kései sétában valami megnyugtató, kis könnyedség a felmerülő téma ellenére is. Rá kell jönnöm, hogy az utóbbi időben és Aideen nélkül magamba fordultam, a titkok melyek húzzák a vállaim, sok és hosszú elmélkedésre kényszerítettek, és nem beszélhettem meg senkivel, van amiről még a Dana sem tud és mindez mázsás súllyal nehezedik rám. Bár az égiekről beszélgetünk, Rotemshel társasága felszabadít és amikor ránézek azt látom, hogy engem bámul, tekintete mögött pedig emlékek helyét vélem felfedezni. Visszaszorítom a kíváncsiságomat ami azóta foglalkoztat, hogy szót ejtett a barátok megválogatásáról, okként arra miért kerüli a közösséget. Még a kísértés gondolatát is távol űzöm magamtól és meghagyom az égieket témának. Rajtakapottan húzom el a számat aztán, mikor eltemetett félelmeimet hozza fel. Mert vannak, hiszem, hogy mindenre gondoltam és abban a mindenben a kudarc lehetősége is benne van, és azt sem mondom, hogy nem veszek róla tudomást…de ha folyton rá gondolok, soha nem teszek egyetlen lépést sem előre. Keserű mosolyom nem neki szól, hanem az igazának és a várható sikertelenségnek.* -Hidd el, tudom, de egyik lépés sem mentes a kockázattól. Vagy hagyjuk, hogy mindent elfoglaljanak és nekünk a saját otthonunkban már szavunk se lehessen. *Egyik oldalról sem ismertem meg többeket, nem tudom, hogy a többség hogyan gondolkodik, de nem volt több lehetőségem, a sors, Shiennel azonban olyanokat sodort az utamba, akik elgondolkodtattak. Callum Jenkinsben is éppúgy van hajlandóság, mint Vademberben és mindkettő felől azt éreztem, változtatnának, csak lehetőségük nincs. Egyikük sem mutatja a valódi arcát, de láttam a múltjuk egy részletét, éreztem azt amit ők éreztek és mindez együtt bizakodásra ad okot. Rotemshel végül témát vált, igen éles a váltás az égiekről a pitére, de talán jobb is, ha ma már nem foglalkozunk velük. * -Igen, nem tagadom, de nem olyan nagy titok ez. *Nevetek fel halkan arra, hogy megjegyzi. Kedves tőle, hogy később is gondolna rám, és gyanítom legközelebb ha megint baja esik, kapok valamit ami sel`vein. A házig aztán csendben sétálunk, s mikor kinyitva az ajtót előremegyek, nem veszem észre sem azt, hogy körbe néz, sem azt, hogy valakinek bólint köszönésképp, különben mulatnék rajta, mintha tilosban járna. Eszembe sem jut, hogy férfi még nem járt itt, főleg nem este, de ha gondolnék is rá, nem tartanám titkolni valónak. Míg Rotemshel helyet foglal én a vizet teszem fel a tűz fölé, s csak aztán veszem le a kabátomat, leterítve az egyik kényelmes szék támlájára a tűz közelében. Csak egy pillanatra nézek rá Rotemshelre, ahogy ott ül, kezeit a térdén támasztva, elgondolkodva valamin. Arcán látszik, hogy messze jár, s a tekintete a lángok közé téved, ha viszont rám néz, elmosolyodom. Furcsa itt látni egy férfit, de jó érzés, és a csend is megnyugtató, mintha mindig is idetartozott volna. Végül elfordulok és vizet öntök a tálba, hogy megmossam a kezem, s csak azután látok hozzá, hogy a teafüvet előkészítsem. * -Mire gondolsz most? Látom, valami nagyon foglalkoztat. *Addig fordulok felé, míg a kérdést felteszem, majd egy fehér anyagot véve a kezembe lépek a kannához amiben hamarosan felforr a víz. Orromba kúszik az égő fahasábok illata, de a ragué is.* -Kérsz egy kis ragut? Szívesen megkínállak, van bőven.
Nehéz és könnyed témák váltakoznak. A quorsákkal és hódításaikkal kapcsolatos aggályokat nem beszéljük ki olyan velősen, egyrészt azért, mert csak találgatni tudunk. Ugyan a nő tud valamit, megosztani nem szándékozik, én pedig nem akarom belőle kierőszakolni a dolgot. Inkább csak figyelmeztetem, hogy vigyázzon, mert egyedül játszik, és a játékostársak nem épp a becsületükről híresek eddig. Szavaira, hogy tudja a kockázatot, bólogatok, és nem is feszegetem tovább a témát. Inkább figyelem őt, ahogy elhagyva a quorsák gondolatát vidám és mosolygós lesz. Amilyennek lennie kellene. A pite ízét megtudva, és azt, hogy mennyire szereti a sel'veint, elhatározom magamban, hogy legközelebb majd abból viszek, engesztelésként, amiért megint "összetöröm" magam. - És ha elfogy, mi a második kedvenc? - kérdezem két lépés között, érdeklődően tekintve rá. A házához érve sajnos nem feltűnés mentes a látogatásom. Roda nem veszi észre, hogy másnak köszöntem, de a tényen nem változtat a dolog. Ugyan azt nem gondoltam, hogy kezem művét ennyire magasztalják, azt tudom jól, hogy a nőügyeimről miféle szóbeszéd jár... nem mintha nem tettem volna a dolog érdekében. A helyzet viszont az, hogy nem akarom, Rodát miattam bélyegezzék meg. Nem akarom, hogy az "áldozatomnak" titulálják, vagy hasonlónak. Ezeken, és azon gondolkodom, mi mindent hagytam ki az életemből, míg a nő teát főz. Egy pillanatra oda nézek, ekkor találkozik a tekintetünk. Halványan elmosolyodom az ő mosolyára, aztán már fordul is tovább serénykedik. Még pár pillanatig nézem őt, alakját, kezeit, aztán visszatekintve a kezeimre már a kovácsoláson jár a fejem. És ekkor kérdez is. Kiegyenesedve nézek rá, pár másodpercnyi szünetet tartva, gondolkodva, hogy őt mondjam, vagy a vasat, de végül az utóbbi mellett döntök. - Azon gondolkodom, hogy mi fog kelleni a markolathoz. Fel kell majd keresnem Cirrot. - mondom végül. Végül felállok, és lassan közelebb sétálok hozzá, figyelem, mit csinál. Újabb kérdésére egy halvány mosoly terül az arcomra. - Köszönöm az ajánlatot, de vissza kell utasítanom. Nem maradhatok sokáig. - biccentek hosszat, de aprót, és érzem, hogy úgy is magyarázattal kell szolgálnom. - Pihennem kell, pirkadatkor folytatnom kell a munkát, és addig muszáj pár órát pihennem. - mondom arcát fürkészve, remélve, hogy a magyarázat elég lesz. Még sem mondhatom azt, hogy "Nem maradhatok, mert rosszat fog gondolni a szomszéd", mert lehet csak legyintene a dologra. Én viszont nem. Roda Shiennel tisztaságát birtokolja, a legkevesebb, ami neki kell, az az én mocskom, amely makulátlan hírnevét bepiszkolja. Végül is nem véletlenül fordultak el tőlem az istenek, és nem akarok nekik okot adni még többre.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Mára talán végleg elhagyva az égiek témáját, a sétánk sokkal derűsebb lesz. Enna pitéje nem csak az ízlelés érzékeire van hatással, hanem a lélekre is, noha most eszembe sem jut az, hogy a beszélgetésünk is a pitének köszönhető…közvetve. Rotemshel érdeklődésére felnézek rá, kíváncsisága megmosolyogtat azon túl, hogy milyen természetességgel teszi ezt.* -A sel`vein. *Válaszolom nevetve, mintha ugyan más kedvencem nem is lenne, de nem tudtam kihagyni ezt a tréfát. * -A chi-barra, bár én nem lasával szeretem hanem matam szósszal. Édes szájú vagyok. *Vallom be némi derűs bűnbánattal, mert bizony olykor pukkadásig eszem magam, de ez nem túl gyakori, már csak azért sem, mert ritkán van alkalmam otthon főzni, és igen csekély ezen a téren a tudásom tárháza. Ráérős, kellemes sétánk végén anélkül lépek be a házba, hogy körülnéznék. Valójában eszembe sem jut, hogy bárki megszólhatna, vagy a hátam mögött sugdolóznának és az az igazság, hogy Rotemshelt még annyira sem ismerem, hogy eljutott volna hozzám a híre. Jóllehet akkor sem érdekelne mások véleménye. Odabent jóleső meleg fogad, bár a tűzhely parazsát fel kell piszkálni, hogy a lángok újra lobbanjanak, a jól megépített falai eddig is tartották a meleget. A teához készülök elő, közben a kabátomtól is megszabadulok, csend borul ránk egy időre, amit én szakítok meg azzal, hogy rákérdezek a gondolataira, melyek jelenléte jól látható az arcán. A válaszra elmosolyodom, majd halkan fel is nevetek és megingatom a fejem…hiába, a mester sosem pihen.* -Minden gondolatod a munkádhoz vezet. *S az illatok miatt eszembe jut az is, hogy megkínáljam egy kis raguval, pusztán udvariasságból ha már olyan ínycsiklandóra sikerült, másrészt még egy kis időt elcsenhetnék tőle. Nem tudom miért, de csalódással tölt el a válasza. Hallottam már épp elég magyarázatot, úgy hiszem képes vagyok megkülönböztetni a valódi okot a kreálttól, és ez most átlátszó. Mégis, mindezek ellenére a mosolyom csupán szívdobbanásnyi időre tűnik csak el, míg azon merengek, mi lehet az oka Rotemshel sietségének. * -Értem…talán majd máskor. Azért a teát még megvárod, ugye? Jót fog tenni elalvás előtt. *El is fordulok, hogy utána nézzek a víznek, és azért, hogy ne látszódjon tanácstalanságom, melyet csalódásom felett érzek. Nem kellene többet beleéreznem, mint ami. Meghívtam Elorak fegyverkészítőjét egy teára, nem olyan nagy dolog ez, akár egy tál ételt is ehetne, attól még nem változna semmi kettőnk között. Ami zavar, hogy nem tudom, ez utóbbi gondolat kijelentés volt részemről, vagy kérdés. Mire idáig jutok, a víz is felforr és kitöltöm a poharakba. * -Én nem szoktam magamnak tovább ízesíteni, te kérsz bele még valamit? Van benne szárított matam is, elég édes. *Rotemshelhez lépek, hogy az egyik poharat átnyújtsam neki, ha kóstolás nélkül kért még bele valamit, akkor úgy járok el, ha jónak találja, akkor helyet keresek a kanapé egyik végében a saját teámmal.*
Kíváncsiskodom. Érdeklődöm. Jobban megakarom őt ismerni, és láthatóan nem zavarja. Viccelődik. A kérdésemre tett válasza engem is megnevettet együtt nevetünk. Nem számítottam erre. - Gondolhattam volna! - mosolygok szélesen, de aztán rendes választ is kapok. Habár talán a válaszában a chi-barrát, lasát, és a matamszószt kéne "megjegyeznem", még is, második mondata sokkal jobban beleégeti magát az elmémbe. Édes szájú. Ajkaira pillantok, halvány mosollyal, azon gondolkodva, hogy ennyi édesség után tényleg édes-e. - Szóval édes szájú vagy. - ismétlem őt arcát fürkészve, ugyan azzal a kis mosollyal, amely a gyakorlótéren is zavarba ejthette. Hozzá tehetnék bármit, hogy tereljem a felmerülő gondolatokat arról, hogy mi jár a fejemben. Például, hogy így nem lesz nehéz cserealapot találnom, vagy bármi más. Inkább csak a levegőben hagyom ezt a dolgot, nem túl magyarázva, vagy misztifikálva. A házban kellemes meleg és illatok fogadnak. Egy igazi otthoné, amely nekem már régóta nem jutott. Ezen gondolatok is járnak a fejemben a kovácsolás mellett, és amikor rá kérdez, inkább utóbbit hozom fel. A nevetésén elmosolyodom. Ha tudná... Felkelve közelebb sétálok hozzá, figyelem miként serénykedik, kérdését pedig nehéz szívvel, de elutasítom. Innentől kezdve egy pillanat alatt megváltozik a légkör. A mosolya eltűnik, hátat fordít, és amikor megkínál, akkor sem látom arcán a derűt. Ha az otthon gondolata nehezített szívemen, hát ez rá tett még néhány követ. Nem gondoltam volna, hogy ilyen érzékenyen érinti őt, ami... talán furcsa is. Érdeklődik irántam? Ezekkel a gondolatokkal veszem el a teát, és kortyolok bele aprót, ízlelem meg, de pont erre figyelek a legkevésbé. Aprót rázok fejemen, hogy nem kell bele semmi, mire a nő elmegy mellettem, hogy leüljön. Karját finoman megfogva állítom meg őt. - Roda.. - olyan óvatosan szólítom meg, halkan, mintha attól félnék, hogy már a szavakkal is összetudnám törni őt. Ha nem fordul felém, hát leteszem a teát, és elé lépek, keresem a pillantását. - Nagyon szívesen maradnék. De nem lehet. - ha nem akar rám tekinteni, jobb kezem mutató ujjával emelem meg leheletnyi finomsággal az állát. Őszinte leszek, csak ne legyen rám haragos, vagy mérges, vagy szomorú, vagy érezzen bármit. Sokkal jobban érzem én is magam, ha vidámnak látom. - Örülök, hogy végre valaki nem hátsó szándékkal barátkozik velem. De nem használhatom ki a kedvességed. Nem használhatlak ki téged. Azt se akarom, hogy rossz híred keljen miattam. Csak... - hogy a fenébe lyukadjak ki annál, hogy mosolyogni akarom látni? - Vidámnak akarlak látni. Ha ehhez az kell, hogy olyan lassan igyam a teát, hogy majd kihűl... azt talán még lehet. - próbálok egy kicsit alkudozni, hátha attól jobb lesz.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Szép a mosolya, először ez tűnik fel amikor tréfás válaszom célba ér, jóllehet már korábban észre kellett volna vennem, de csak Shiennel tudja miért siklott el a figyelmem felette, pedig biztos vagyok abban, hogy korábban a Gyógyítók Házában is játszott arcán a mosoly. Talán nem volt ennyire kifejező, árnyaltabb és rövidebb életű volt. Másodszor az a vétlen és szívdobbanásnyi ideig tartó pillantása tűnik fel, mellyel ajkaimnak adózik, de ez is oly rövid, mint korábbi mosolyai és nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, csupán önkéntelennek hiszem szavaim nyomán. Az elhangzott kijelentésre bólintok, noha szükségtelen, amúgy sem tudnék már megszólalni, Rotemshel mosolya mintha megváltozott volna és a gyakorlótérre való érkezésem utáni időre emlékeztet, arra a pillanatra amikor felfedte jelenlétem. Zavarom azonban rögvest elillan, jóllehet nyomát otthagyta bennem, hogy okot adjon későbbi elmélkedésre. A ház melege és illatai mellett a társaság is kellemes, csendesebb mint korábban a gyakorolóterekben, de nem bánom. Azt viszont észreveszem, hogy Rotemshel mintha megváltozott volna, s nem a csendessége tűnik fel, hanem elrévedő pillantása, s hiába a válaszára adott nevetésem, mire a tea elkészül, a tűz lángjai által megvilágított szoba elsötétülni látszik….csak a lelkemben, okát nem tudom, vagy nem merek rágondolni, elhessegetem akár egy szemtelen bogarat. Magamban keresem a hibát, nem kellett volna mindjárt a raguval kínálnom, bolond voltam, hogy többre vágytam anélkül, hogy mindennek a tükörképét felfedeztem volna. S vajon tényleg többre vágytam? Már magam sem tudom…nem akarom megbántani, azt sem, hogy elmenjen és úgy érzem a hirtelen hangulatváltozásom rejtve marad, úgy érzem a mosolyom visszakerül a helyére miután felé fordulva átnyújtom neki a teát, de karomat és lelkemet érintő keze s szava szerint semmi sincs úgy, ahogy képzeltem, ahogy reméltem. El sem jutok a kanapéig, s megfordulnom sem sikerül teljesen, vagy nem elég gyorsan, Rotemshel fölém magasodik, alakja árnyékot vet rám és kénytelen vagyok felnézni rá. Őszintén…nem tudom mit akar mondani, de arra biztosan nem számítottam volna soha, ami végül elhagyja ajkait. Már az első mondatnál értetlenségemet tükröző ráncok gyűlnek a homlokomra, és ezek csak tovább mélyülnek szavai nyomán s mikor lélegzetvételnyi szünetet tart, rákérdeznék, hogy mégis miről beszél. Sosem gondoltam, hogy bárki rossz híremet keltené azzal, hogy elfogyaszt egy teát az otthonomban, jóllehet még senkit nem hívtam meg, de a házam ajtaja nyitva áll bárki előtt, hogy irányába esetleg többet éreznék, gondolnék bele…nos az még engem is elgondolkodtat. Hangom oly halk, hogy talán meg sem hallja és nem is tudom végig mondani.* -Hogyan kelthetnéd….?*Az iménti komoly szavak után azonban mintha sarkon fordult volna néhányszor és ezt mér végképp nem értem, jóllehet akaratlanul is elmosolyodom az alkuján néhány pillanatra. Lassan bólintok, nem tudom mire adom most áldásom.* -Nem értelek, miért gondolod azt, hogy rossz híremet kelted azzal, hogy itt vagy, de úgy érzem ez neked fontos, hát tiszteletben tartom…de engedd meg, hogy a saját híremmel én törődjek. *Nem tudom, hogyan sikerül ezek után mosolyognom, talán az egész helyzet visszássága az oka, az értetlenségemé, de megteszem. Ha nem is olyan felhőtlen, mint korábban, de őszinte.* -Azzal még senkit nem használtak ki, hogy elfogadtak egy pohár teát. Én szeretném ha maradnál.
Kivételesen őszinte akarok lenni. Vannak "veszélyei", mint például kínos szituációba kerülés, vagy a szégyen további fokai. Még is megkockáztatom, mert vesztenivalóm már úgy sincs, így is másoktól elzárkózva élem az életem. Pont emiatt hiányzik egy kicsit a társaság, mások kedvessége, és mivel megtapasztaltam a gyógyító törődését, valamilyen módon "ragaszkodni", vágyni kezdtem rá. Megtehetném, hogy hallgatok, mint a sír, azonban tudom azt is, hogyha mástól tudja meg, milyen "hátterem" van, akkor az eléggé visszás lehet. Nem szeretném ezt megkockáztatni, nem akarom, hogy alapját adjam a gyanúnak, vagy rosszindulatú susmusnak. Éppen ezért, amikor látom, hogy rossz kedve lesz, kicsit közlékenyebb leszek vele, és elmondom, hogy pusztán aggódom a híréért, amit kelthetek. Értetlensége kiül az arcára, ami azt jelenti, hogy talán soha nem hallotta ezeket a dolgokat, de Roda nem is tűnik annak a fajta nőnek, aki pletykálkodásra adná a fejét. - Jó ideje a városban élek már, és azóta se állapodtam meg. Sikerült néhány szívet összetörnöm emiatt. Nem akarom, hogy azt higgyék, hogy... az "áldozatom" lettél, hogy beadtad a derekad egy ilyen alaknak, mint én. - adok választ az első kérdésére, majd amikor mondja, hogy neki kell aggódnia a saját hírnevéért, elmosolyodom. Mondhatnám, hogy ő közkincs, és mindannyiunk érdeke, hogy neve makulátlan legyen -főleg azután, hogy milyen szerepeket vesz magára Elorak érdekében, Perda érdekében-, de inkább csak finoman bólintok, és rá hagyom. Hiszen úgy is megállapodok vele, hogy azért maradok egy kicsit. Talán nem olyan hosszan, mintha a teát is, és a ragut is elfogyasztottam volna, de a tea idejére mindenképp maradok. - Köszönöm. - mondom arra, hogy szeretné, hogy maradjak. Elengedem egy lassú mozdulattal karját, még pár pillanatig elmerengve fürkészem őt, azon gondolkodva, hogy jó ötlet-e amit csinálok, jó ötlet-e a felszínesnél mélyebb kapcsolatot kialakítani vele. Végül is visszatérek ahhoz a gondolatmenethez, hogy igazából már minden mindegy, ennél rosszabb úgy se lehet a helyzet. Megfogom a letett teámat, aztán ha leül, egy olyan helyre helyezkedek, ahol láthatom arcát, vele szembe. - Szép házatok van. Ti rendeztétek be, vagy már így kaptátok? - kérdezem, tekintetemmel ismét körbe járva. Az enyémhez képest mindenképp melegebb, és hívogatóbb. Azt se tudom már, mikor jártam utoljára otthon, a legtöbbször a műhely emeletén alszok, mert elfáradva az éjszakázásba, vagy egész-napozásba, annyi erőm sincs, hogy haza vánszorogjak. Vagy kedvem. Vagy mindkettő. Közben iszogatom a finom, forró teát. Jól esik a hideg kezeimnek fogni a meleg csészét. Egy ilyen, semleges témával jobb kezdeni, elterelni mindkettőnk figyelmét az előbbiekről. Ki tudja, talán később megenyhül, és újra vidámnak láthatom.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Elképzelésem sincs, hogy mire gondolhat Rotemshel amikor a jó hírnevemért aggódik….sejtésem van, rég felnőttem már, de el nem hiszem, hogy a pillanatra felvillanó lehetőség igaz lenne. Pusztán más okot nem találok, jobb híján jut eszembe és meg is lep amikor Rotemsheltől hallom azt, amit már a gondolat felbukkanásakor elvetettem. A zavartságom megmarad, de valahol megnyugszom az indokokat hallva. Igen megnyugtat, hogy elutasítása mögött ilyen banális indok lappang s még sem én vagyok az oka, nem közvetlenül. * -Köszönöm őszinte szavaid, de nincs miért aggódnod. *Túl korán felnőttem, képességem megjelenésének okán a felelősség gyermeki lelkemet húzta, és nem tehettem meg, hogy ne nőjek fel a feladathoz. Ezzel az is együtt járt, hogy mindig tisztán lássak, őszintén és önzetlenül, hogy mindenkiben megtaláljam a jót is a rossz mellett, és ne csak magamért, másokért is kiálljak. Rotemshel sem lehet kivétel. S épp ez az aggódása az ami reményt csepegtet a szívembe, ami minden önostorozása mellett jónak mutatja. A hírnevemért én vagyok a felelős, bármi történik, bármit teszek vagy nem teszek, az én döntésem s nem az övé. Az is az én döntésem, hogy ezek után még marasztalom, ha csak a teára, akkor arra. Miután elengedte a karomat sem mozdulok, ahogy ő sem. Magamon érzem a tekintetét és hosszan nézem a szemeit, próbálok a lelkébe látni anélkül, hogy megérinteném és látnám mindazt amiről mesélt. Nagy a kísértés, de tisztelem őt annyira, hogy ne tegyem meg. Végül én lépek el mellőle s helyezkedem el a kanapén a csészével kezemben. Melengetem kezem a falán és beszívom ismerős, édeskés illatát mely felidézi bennem a meleg időszak minden szépségét, a virágzó ligeteket, a könnyű meleg szellőt, bőrömön a nap forróságát. Kérdésére elmosolyodva nézek fel merengésemből, tekintetem megakad a régi kisasztalon, majd a polcokra kitett tányérokon.* -Köszönöm, de nem minden érdem a miénk. Erené az előző Gyógyítóé volt a ház és sok minden amit itt látsz. Csak meg kellett javítani de a közösség tagjai segítettek. Csak apróságokat hoztunk magunkkal…a tányérokat a polcon. Az asztal terítőjét. Van néhány új holmink, azokat én választottam…Aideen nincs sokat itthon és nem igazán az a csinosítgató típus. Jobban érdeklik a fegyverek. *Keserédes mosoly játszik ajkaimon mielőtt belekortyolok a teámba, az emlékek megrohannak, a búcsú Cadartól, Tierran mestertől, az otthonunktól. Olyanok kapták meg a házunkat, akiknek nagyobb szükségük volt rá. Nekünk arra volt szükségünk, hogy magunk mögött hagyjuk a fájdalmat…és most épp arra készülök, hogy visszatérjek oda. Már csak ezért is félek az utazástól.* -Még sosem hallottam arról, honnan jöttél, hol éltél, hol születtél. Van kedved mesélni róla? *Érdeklődéssel fordulok felé, tőle szeretném hallani, nem pedig látni az emlékeiben.*
Habár Roda szeretne megnyugtatni, hogy aggodalmamnak oka nincs, a tapasztalatok azonban másra engednek következtetni. Mindenesetre, igyekszem őszintének lenni vele, és nem akadályozni útjában. Mikor elengedem se mozdul, arcát fürkészem pár pillanatig, majd a tekintetem a szemeire tévednek, amelyek olyan áthatóan néznek, mintha a lelkembe látna. Vagy akarna. Talán szégyen, amit érzek, és amit láthat. Ez kíséri végig az életem, ezért költöztem ide, ezért vagyok egyedül. Van egy sejtésem, hogy a nő némasága nem sokáig tart majd, de egyelőre még csendesek vagyunk. Én töröm meg azt egy kérdéssel. Némán hallgatom a válaszát, tekintetem akkor fordul el róla, amikor a tárgyakat említi. Tányérok, terítő az asztalon, az apró díszek itt-ott, amelyek a teret csinosítják. Aideent emlegetve haloványan elmosolyodom, hiszen ezt az oldalát jól ismerem a nőnek. Mióta csak Elorakban élnek, én élezem és rendezem a nő tőreit. Persze, pont emiatt is aggódtam, amikor a Vadembernél megláttam a már jól ismert pengéket. Tudva, hogy épségben hazaért, csak Shaz'or se bírna a tettvágyával, ismét úton van, kevésbé vagyok ideges. - Szoktál ajándékba kapni dolgokat? - kérdezem elmerengve, tekintetem az egyik kis faragványon felejtve. Aztán jön a kérdés, amely váratlanul ér. A kérdés, amely nyilván többet is rejt magában, mint maga a születés helye. Rodára pillantok, pár másodpercig csak némán fürkészem. Egy részem nagyon tiltakozik az ellen, hogy bármit is mondjak, a másik felem meg hajlik rá, hiszen a nő nem tűnik olyannak, aki kihasználná a bizalmam. A teára pillantok a kezemben, mintha attól remélnék választ arra, hogy mit tegyek, de a kellemes gőz néma tánccal válaszol. Még azelőtt szólalok meg, hogy kínossá válna a csend, hangom kissé visszafogottabb, rekedtesebb, mint az imént. - Melyik történetet akarod? Az eloraki kovácsét, vagy... - félbe hagyom a mondatot, mert nem is tudom, hogy nevezzem azt, amit eltemetni kívánok ezzel a maskarával. - ...azét, aki miatt megszületett? - fejezem be a kérdést, noha tudom, hogy teljesen felesleges. Talán időhúzás, hiszen tudom, hogy a nő az utóbbi iránt fog érdeklődni, de ezzel együtt jelzem is, hogy szándékosan tartok fent két arcot, és hogy bele fektetem a bizalmamat abba, hogy kiválassza, melyiket akarja hallani. Akár az igazat, akár a mesét.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Rotemshel szemei olyan tisztán kékek, mint a Szent tó tükre Deloris napján, ezt a kristálykéket most néhány szívdobbanásnyi pillanatra felhők tompítják, fájdalom, szégyen, megbánás árnyai szürkítik és szeretném megérinteni az arcát, hogy puha tenyeremmel simítva elűzzem azokat a felhőket, hogy megnyugvást hozzak háborgó lelkére. Ám korábbi szavai miatt nem teszem, csupán tekintetem simít végig az övén mielőtt elfordulnék tőle. Magunk mögött hagyjuk a múlt árnyait, a kanapé kényelmes zugában ülve, csupán a szépre emlékezem. Tárgyak melyek boldog pillanatokat őriznek, noha fáj a hiányuk, most nem erre gondolok. Aideent említve Rotemshel arcán halvány mosoly fut szét és tudom, ő is éppoly jól ismeri már húgomat, mint én. * -Nem, sosem hagyom, hogy amit kapok ajándék legyen….talán csak a pitét fogadom el. De mindig adok cserébe valamit. *Gyógyítói képességem Shiennel ajándéka, nem élhetek vissza vele, azért kaptam, hogy segítsek népem gyermekein és nem a haszonért. Ha meg is köszönik segítségemet valamivel, mindig adok érte valamit…egy kis kenőcsöt, egy kis gyógyteát, erősítő főzetet, ami tőlem telik. A pite is csak azért jut eszembe, mert utoljára azt kaptam Ennától úgy, hogy nem adtam érte semmit. Néhány percet az időmből, semmiség. Rotemshelről azonban nem tudok sokat és most már érdekel miért 2válogatja” meg a barátait, miért olyan közösségkerülő, mikor egyáltalán nem vallana rá. Remek humora van és kellemes beszélgetni vele, vajon miért foszt meg minket a társaságától? Kérdésem azonban csak újabbakat vet fel és érzem, hogy valami nagyon mély sérelembe, fájdalomba tenyereltem bele. Talán nem azt a választ várja amit adok neki, a kérdéséből ítélve választás elé állít, én még sem választok.* -Úgy hiszem a kettő szorosan egymásba kapcsolódik. Az eloraki kovács nem született volna meg ha nincs az a másik. Ez egyetlen történet Rotemshel. Szeretném hallani, de rád bízom, megosztod-e velem. *Halvány, biztató és együtt érző mosollyal nézek fel rá. Megértem azt is, ha nem szívesen beszél róla, jóllehet sajnálnám ha nem hallhatnám.*
A sok kis tárgy, amiket a nő összeszedett otthona melegségéért, szavai alapján mind kiérdemelt, és elcserélt dolog. Nem fogad el ajándékokat, noha ez kelt bennem egy amolyan pimasz "majd meglátjuk" gondolatot, és a fejemben már mintha a lándzsa mellett valami mást is elkezdenék tervezgetni. A gondolatok azonban nem jutnak túl sokáig, mert személyesebb témák felé evezünk, és a nő rákérdez múltamra. A felajánlott lehetőségek, amelyek az én szemszögemet jellemzik, úgy tűnik számára nem különbözőek. - Pedig nem akarok valóban olyan lenni, mint az eloraki kovács. Szeretném remélni, hogy bármikor eldobhatom, ha nem kell. Remélem, nem váltam már azzá az alakká, akitől úgy óvni akarlak. - mondom egy halovány, kesernyés mosollyal, aztán kortyolok egyet a teából, míg összeszedem a gondolataimat. - Cadarban születtem, és ez évben élem meg nyolcvan harmadjára Deloris havát. Tudod... - itt egy kicsit mélyebb levegőt veszek - ...eleinte mind azt hittük, hogy Shiennel áldása van rajtam, mert napszőke hajjal éltem sokáig. Atyám, Leosnar, és anyám, Meora egyébként is erősebben űzik az istenek vallását, de a Dann jelenléte, és a hajam ez csak rá tett egy lapáttal. - mondom ki végül kicsit rekedtes hangon a szavakat, a kezemben lévő teát bámulva. - Így hát nem csoda, hogy mennyire örültek annak, hogy vagyok. Atyám, Cadar kovácsa tanítani kezdett engem, már kiskoromtól fogva. Sokáig nem is volt gond, életük az életünket, boldogan. Aztán jött az életembe egy nő, mikor körülbelül olyan idős lehettem, mint te. - kortyolok bele ismét a teába, azért, hogy aztán leeresztve azt ismét csak azt bámuljam, az emlékek sűrű, mocsaras mezején járva. - Azt hittem, ő lesz majd az igazi, de egy idő után bebizonyosodott, hogy még sem. Nem hagyott dolgozni, és túl kíváncsi volt, és pletykás. Ekkoriban kezdett a napszőke haj ezzé alakulni. - mutatok rá a hajkoronámra, kivételesen felnézve Rodára, de csak egy pillanat tört részéig, aztán újra a gőzre pillantok. - Ekkor kezdte a családom elveszteni bennem a hitet. Azt állították, hogy elvesztettem Shiennel kegyeit, hogy valamit tettem ellenük. Veszekedtünk. Sokat. Hangosan. Megvádoltak, hogy kiadtam a titkokat, hiába tiltakoztam. Kitagadtak. Elüldöztek. Ott hagytam őket. - mélyet sóhajtok. Lehunyom a szemem. Az emlék gondolata is idegessé tesz még. Képes lennék úgy szorítani a csészét, hogy összeroppanjon, de oda figyelek rá. - Úgy hogy Elorakba indultam. Új életet akartam kezdeni. Tisztán. Shiennel áldása és átka nélkül. Család nélkül. Az erdőben járva alakult ki a "sehonnai eloraki kovács", aki nem veszi komolyan az életet, mindent elbénázik, de legalább a nők körében jól mozog. Közel hatvan évig sikerült így élnem. Távol tartani magamtól mindenkit, nehogy erről keljen beszélnem. - egy kis keserédes félmosoly terült el ajkaimon. - Aztán visszatért Ő. A nő, akit elküldtem, és aki talán mindennek oka volt. Nem voltam rá haragos, egyébként. Ő se rám. Újra kezdtük. - nézek oldalra, láthatóan szégyenben. - Életem legrosszabb döntése. Hallgatnom kellett volna az ösztöneimre, amikor először elhajtottam. - újabb sóhajtás. - Quorsa befolyás alatt próbálta belőlem a féltett titkokat kiszedni. Én balga meg majdnem tanoncnak is vettem... - csóválom meg a fejemet saját bolondságomon. A karfára könyöklök, ezen kezemmel támasztom meg oldalról fejem, és kicsit körbe lötykölöm a teát. Nem részletezem, hogy milyen módon tártam fel ezt a titkát, az enyhe, dühös fintor és haragos pillantás elég lehet. Na meg az is, hogy annak ellenére, hogy nem akartam összetörni, csak sikerült a csészét ketté roppantanom az emlékre, ahogy a fák közt rajta kaptam őket. - Shaz'or verne agyon... - szidom magamat halkan, és ismét hangos sóhajjal veszem fel a földre esett csésze másik felét. - Ne haragudj, Roda. Megjavíttatom! - nézek rá bűnbánóan. - Visszahozom neked pár nap múlva. - fogom kezembe a csésze két részét, összeillesztve látom, hogy csak egy apró darab esett ki még belőle. Azt lehajolok, hogy megkeressem, még a végén bele lép valaki.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Az otthonunkban csupán néhány emléktárgy van, amit őrizek a többi mind a ház része volt, vagy azért kaptuk, hogy legyen hol ülnünk, legyen min feküdnünk. Nem hozhattunk mindent magunkkal a hosszú úton, amink volt otthagytuk azoknak, akiknek szükségük volt rá. Itt minket ért el a szükség, így van ez és így volt régen és így lesz a jövőben is. Kellemes, meleg hangulatú otthont varázsoltam, míg Aideen gondoskodott arról, hogy legyen miből ragut készíteni, az egymásról való gondoskodás természetes. Rotemshel sem ajándékba készíti a lándzsát, melynek tökéletességét a gyakorlótérben próbálta. Nem veszem észre rajta, hogy ez az ajándékozásról szőtt gondolatmenet jobban foglalkoztatja, mint a korábbi témák, és ha már van alkalmam érdeklődni róla, inkább arra kérdezek rá. A válaszából úgy sejtem sokkal komolyabb indokok állnak a távolságtartása mögött, mint amire számítottam, ezért ahogy ő is engem, úgy én is választás elé állítom. A bizalmat ki kell érdemelni, én pedig nem gondolom úgy, hogy bármit is tettem volna, hogy megkapjam. Nem haragudnék, ha nem avatna be a múltjába, de ha így lenne, azon dolgoznék, hogy megérdemeljem. Erre azonban nem lesz szükség, Rotemshel megnyílik, beszélni kezd én meg csak nézem némán. Nem szólok közbe, de érzelmeim melyeket a történet hív elő, nem maradnak láthatatlanok. Cadar nevének említésére emelem fel fejem, jóllehet már az is elgondolkodtatott, hogy Rotemshelt mennyire tartja bilincsben az eloraki kovács. Együtt érzőn hallgatom tovább, ismerős az érzés amikor túl korán, még éretlen fejjel ér valakit a felelősség az eltúlzott elvárások. Nálam azonban sikerült ezt egészséges szinten tartani, noha szüleink s főleg anyánk abban hitt, hogy valami nagy dologra vagyok hívatott. Nem kellett ehhez Shiennel áldott fehér haja sem. Mindvégig Rotemshellen pihen a tekintetem, melyben részvét ugyanúgy jelen van, mint a vele történtek felé érzett rosszallásom, vagy ha rám néz a támogatásom. A történet vége zaklatja fel leginkább és ha nem is mondta ki, sejteni vélem miként derült fény az áruló perdai tettére. Nem is ez érdekel igazán, hanem az, hogy megnyugtassam a fegyverkészítőt. Mikor a tea kilöttyen a csészéből, már mozdulok, hogy kendőért menjek amivel felitatom a padlóról a cseppeket, de a harag ami még mindig ott tombol Rotemshel lelkében, a csészén csapódik le. A csörömpölés nem oly hangos, mint a férfi átka mit magára kér, és az induló mozdulat iránya megváltozik. A kendő helyett Rotemshel elé guggolok, két tenyerem közé fogom a törött cserepeket tartó kezeit és próbálom elcsípni a tekintetét. Hangom halk, olyan akár egy az erdőben megbújó kis ér.* -Ne átkozd magad, nincs miért….csak egy csésze, hagyd. *Lassan felülök mellé anélkül, hogy a kezét elengedném, hacsak ő nem húzza el tenyereim kelyhéből. Akarom, hogy rám nézzen, ha kell még előre is hajolok, hogy a látóterébe kerüljek.* -Megértem, hogy senkiben nem bízol, de mindenki követ el hibákat, olykor azokból tanulunk. Nincs jogom sem feletted sem szüleid felett ítélkezni, sajnálom, hogy így történt. Ám egy árnyék soha nem lehet olyan sötét, hogy ne találjunk ki belőle. Az eloraki kovács menedék volt számodra, de meg kell látnod végre, hogy már nincs miért menekülnöd. Mindkettő te vagy, a lényed része, nem szabad eldobnod egyiket sem. *Halvány de biztató mosollyal tekintek fel rá. Nem mondom, hogy felejtsen el mindent, de ideje lenne továbblépnie.*
Kivételesen megnyílok. A nő értékes tagja a társadalmunknak, és elég felelősségteljes ahhoz, hogy bele fektessem a bizalmamat előre is. Ugyan nem tekintek rá sokszor a mesém közben, és mivel inkább az emlékek homályosítják a tekintetem, nem is veszem észre, hogy szavaim milyen érzéseket keltenek benne. Talán nem is biztos, hogy látni akarom. Közel áll a danához, a dannhoz, a vallásos alakokhoz, így hát Shiennel pártfordulása szerintem jobban érdekelheti, mint a kovácstitkok, amiket kiakartak belőlem szedni, meg a csalódások. Rosszul hittem. Amikor eltöröm a csészét, először megindul el, majd hirtelen visszafordul és felém lép. Ami meglep, hogy elém guggol, és ráfog kezeimre. Pár másodpercig elmélyül a légzésem, ahogy gyengéd, halk hangja nyugtatásra kér, arcára, szemeire tekintve próbálom belőle kiolvasni, hogy remélhetőleg nem valami szívéhez közeli dolgot törtem ketté, de nem tűnik sem szomorúnak, sem haragosnak. Csak.. megértőnek. Akkor sem engedi el a kezem, amikor fel kel, és mellém ül, amely szintén egy kisebb meglepetésként ér, de mindemellett valami kellemes érzettel is tölt el. Nem kell hajolnia azért, hogy tekintetem keresse, mert az szinte az övére ragad. Szavait némán hallgatva fürkészem az arcát és a szemeit. Milyen bölcs fiatalkorához képest. - Nem tudom, hogy tudnék csak úgy kilépni az árnyékból. Már egy ideje abban élek, gyökerei a lábaim köré fonódtak, és nincs semmim, amivel kiszabadíthatnám magam. - mondom halkan, aztán letekintek kezeinkre. A törött csésze, amelyet a kovács fog közre, s azt pedig a gyógyító, aki épp arra ösztönöz, hogy békéljek meg minden részemmel. - Téged nem zavar, hogy Shiennel...már nem tart méltónak..? - teszem fel a kérdést abból kiindulva, amit korábban is gondoltam. Hiszen még is csak közelebb áll az istenekhez, mint egy átlag perdai. Hangom egyébként óvatos és halk, úgy pillantok fel rá a kezeinkről, mintha csak a választól tartanék.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
és nagyon várom, milyen galádságokkal lepsz meg a kalandos utunkon! 
//
