Bár tudnám, hogy mi játszódik le a fejébe. Bár tisztába lennék azzal, hogy épp mire gondol, hogy gondolatait elhessentve, megnyugtassam, valójában semmi miatt sem kellene aggódni. Erre viszont képtelen vagyok, azt azonban látom, ahogy némán adja meg magát a ki nem mondott kérésemnek én pedig csak bajszom alatt somolygok ezen. Rezignált, sokszor elismételt szavaira, már csak egy feltörekvő torokhanggal tudok reagálni. Hát persze, beletörődtem. Kelletlenül húzom el ajkamat, hiszen épp ez az, amit nem tudtam megtenni. Épp ez az, amiért most is itt vagyok. A szabályok többsége úgy hat rám, mintha bilincsbe zárnák kezemet. Béklyót lerázni sose fogom talán már magamról, a keretet, ahova szánnak, megszokom majd talán. Végül legyintek, a sóhajomat pedig lenyelem. Kell és kész. Legyen hát, akkor megcsinálom. Csakazért is. A gondolat többször szökkent szárba az utóbbi hónapokba és az első próbatételig ennek tökéletesen eleget is tudtam tenni. Aztán jött a kín, a fájdalom, az értetlenség. Az akarat megvolt, a fizikum aligha. A fizikai fájdalom még ma is elevenen él emlékeim között. Miként nem bírtam még saját karomat sem felemelni, miként könnyeztem reggelente ágyamba, amikor fel kellett volna kelnem. És felkeltem, könnybe lábadt szemmel, mert ez volt a feladat. Mert meg kell tenni és kész. Az emléktől még a hideg is kiráz. Finoman, de kiráz. - Remélem – sütöm le a szemem, szerényen, melyből ezúttal árad az őszinteség. Szeretnék Papa mellett állni. Ami azt illeti szeretek Papa közelében lenni, akkor is, ha nem a legkönnyebb természet. Őszintén, rajongva szeretjük egymást, jelenlétem kelletlenségét sose fejezte ki, akkor sem, ha valójában igazán zavartam. Szeretném, hogy büszke legyen rám, abban mégsem vagyok biztos, hogy elég leszek erre valaha is. Mi ketten, nem ugyanazt szánjuk nekem. - Hmpf – húzom össze szemeimet, éjszakai túráim emlékeztetéséül. – Nem kerülöm, csak éppen kíváncsi vagyok, hogy mennyire ismered a Dominiumot. Lásd be, nélkülem a szervízrendszer felét sem ismernéd – somolygom orrom alatt. Na szép. Még hogy kerülöm – tény, hogy kerülöm. De ennyi lázadozás úgy érzem, hogy bárkinek belefér. Gondolnám én, de persze jóanyám nem így teszi. - El sem vesztette – pislogok rá nagyokat. – Ugyanolyan rezignáltan, már-már sajnálóan tekintett rám. Bár azt hiszem, hogy az ő tekintetébe tisztán ott ült a csalódottság, de lényegében bármikor, amikor rám néz – látom be, ezúttal valódi, könnyed vállrándítással. Szeretem anyámat, őszintén, tiszta szívből. De mi ketten nem vagyunk egyformák, korán sem. Amit ő szánna nekem, én abból nem kérek. Amit ő tanít… nagy részét mégis szívesen veszem. Sokszor őt sem értem. Ahogy diáktársaimat sem. A gondolat, hogy talán velem lehet a probléma, hamar szökken szárba. Korábban is megtette már, rájönni, hogy mégis mi lehet a probléma, nem tudok rájönni. Victor persze jobban tudja, hogy értem őket. Hitetlenül húzom el ajkaimat. Talán így van, noha ebben egy pillanatig sem hiszek. Ebben a pillanatban nem. Megdöbbenésén elképedek. Őszintén így látni, ritkaságszámba megy, még akkor is, ha csak ketten vagyunk. Némán hápogok neki, pár szívdobbanásnyi ideig. - Négyszer mentem vissza a liftekhez – vallom be végül. – Mindig rossz helyen kanyarodtam be. Megjegyzem máskor nem tévedek el, csak ha hozzád jövök – biztosítom erről, hogy mióta járkálok itt. Már nem tudom, az idegességemet a dolog iránt, hogy nem találok ide, annál jobban fel tudom eleveníteni. - Teljesen egyforma itt minden… Látszik, hogy katonai szárny – jegyzem még meg, mielőtt valóban elengedném a témát és valami jóval fontosabbnak adnám át a helyet. Neki. Kérdésem szelíd mosolyt szül ajkamra, fejem csak félrehajtva tartom. Ha keres is, nem talál szomorúságot rajtam. Örülök annak, hogy így láthatom. Őszintén ráfért. - Nincs ezzel gond. Te is sokáig éltél fent, hozzá voltál szokva a fenti viszonyokhoz. Biztos furcsa lehet, hogy nem kell minden lépésedről számot adni. De tényleg jól áll neked ez a közeg – mosolygok rá őszintén.
- Biztos lehetsz benne. Nincs bizonyítékom, mégsem érzem a szavaimat üres, esetlen bátorításnak. Nem tartozom a családjukhoz és az apját sem ismerem olyan bensőségesen, hogy biztonsággal megmondhassam, így van-e, mégis teljesen biztos vagyok benne, hogy ezzel kapcsolatban akár a szívébe is láthatnék. A kancellár büszke a lányára. Talán egyike azon ritkaságoknak, amelyek a kívülállók számára tisztábban kirajzolódik, mint a résztvevők előtt. A fintorára nem lehet mással felelni, mint mindentudó mosollyal. - Ami azt illeti, ismerném - vetek ellent. - Előre kijelölt útvonalat járunk be. Amit feleennyire rutinosan sem csinálnék, az a szolgálatot taglaló jelentések írása. A neved annyi fájlban szerepel, hogy el sem hinnéd. Mrs Cambridge említése nem lep meg. Sztenderdjei közismerten megugorhatatlanok, így aztán nincs más hátra, mint sajnálni Clarát, amiért kénytelen egy fedél alatt élni vele. Összekulcsolom a kezeim a térdemen. - Akkor is ott van, amikor énrám néz - ajánlom fel bajtársiasan, és ebben csak félig-meddig van együttérzés. Margarettel kapcsolatban, bár a viszonyunk nem mondható rossznak, soha nem voltam igazán nyugodt. Kritikus érzelmeit a külsőm illetőleg szegről-végről csíptem el mindössze, de ez így is elegendő volt hozzá, hogy kellemes modora ellenére soha ne érezzem teljesen otthon magam a jelenlétében. Összességében persze kedvelem. De mégis. - Tudod, hogy neki nem lehet megfelelni.
A vallomásra, mégis mióta kereng itt, nevetnem kell: röviden és nem túl hangosan, de mégiscsak nevetés ez, s ebből láthatja, hogy ezúttal vettem a fáradságot és magam elé képzeltem a jelenetet. - Üzenhettél volna - mondom azért, mielőtt meg találna sértődni. - De azt kikérem magamnak, hogy itt minden egyforma volna. Legközelebb névtáblát kell viselnem, hogy felismerj, hmm? Nem gondolom komolyan, mégsem mehetek el az életművemre irányuló inzultus mellett. Másfelől igazam van: tökéletesen beleolvadok a környezetbe én magam is, Clara ennek ellenére sem szokott összetéveszteni senkivel. Vagy csak soha nem jut el hozzám a történet. Mosolya megmelenget belül, és ez a gesztusa időtlennek hat. Olyasmi, ami régen is pont ilyen volt s meg vagyok győződve arról, hogy mire ősz és öreg lesz is ugyanilyen marad. Hirtelen rám tör, mennyire örülök, hogy láthatom. Nem próbálom meg legyűrni a szám sarkába kívánkozó gyengéd kifejezést.
- Szeretek itt lenni - bököm ki rövid habozás után, egy pillanatra a padló felé fordítva a figyelmem. Nem szívesen mondok ilyesmit: az egyetlen, amiért mégis megteszem, az az ő személye. - Talán nem lesz mindig így, és van, ami nem tökéletes. Mégis... - tétován megrántom a vállam. A határozatlanság nem rám vall, de a nyíltság sem. Újra fölnézek rá, lerázva magamról a szokatlan hangulatot. - Nem rossz. Igaz, az első nap háromszor ütköztem a pultnak, és lelöktem a kávéskannát is. A könyökömmel. Aztán másnap a pótkannát is. Ez már a negyedik. De mostanra elférek.
Halovány a félmosolyom, mellyel adózok neki. Felelni rá mégsem tudok. Nem vagyok biztos benne. Nem tudok az lenni, miért is lennék? Peter az, aki mindig az első sorban áll, akit a nép lát, én nem vagyok más, csak a támasza, az árnyéka. Szárnyait biztosítom neki, hogy amíg ő szabadon szárnyalhat, abba, amire én is tökéletes lennék, addig én a földről tekintsem őt. A gondolatot ezúttal mégis eleresztem. Nem illik ide, ebbe a helyzetbe, Victor parányi lakásába. - Óóóó, erről azért jó tudni – pislogok rá, döbbenten. Ez az a dolog, amit sose értettem, vagy tudtam igazán. Vagy aktuálisan erre épp nem figyeltem. – Nocsak, mire felnövök, nevem megelőz – somolygom orrom alatt, pimaszul. – Szívesen – hunyorítok rá, alávaló mosolyommal. Épp most mondta, fele ennyire sem lenne rutinos. Ha már csak emiatt segíthettem neki, máris megérte. Az nem, hogy rendszerint megtaláltak, amikor nem kellett volna. Hát mégis miként élje ki két fiatal, a… - Ugyan már, téged imád… legalább is szeret – ráncolom érthetetlenül össze szemöldökeim. Miért csalódna benne, bármiben is? Anyámnak megvan az a különös képessége, hogy más gyermekei felett nem tör pálcát, odaadással tud rajongani érte. Elég csak két barátnőmre gondolni, kik gyerekkorunktól gyakori vendégei lakásunknak. Az őrájuk mért kötelezettség fele annyira sem érezhető, mint reám. Pedig lényegében félig ő nevelte őket – vagy legalább világának szemléletét igyekezett átadni. A kancellárok lányainak illendően kell viselkedniük. Saját lányát pedig háromszor nagyobb nagyítón keresztül szemléli. - Mindketten tudjuk, hogy Peter minden elvárásnak meg tud felelni – húzom el ajkamat. Mióta az eszemet tudom, és emlékeimnek tudatában létezhetem a nyolcadik szinten, Peter mindig is tartozkódó volt irányomba. Kimért, nyugodt jellem fogja őt közre, melyből kiborítani aligha lehet. Viszonyunk leginkább viharos. Egyszer, egyetlenegyszer kérdeztem meg, hogy mi lenne, ha én lépnék a helyébe. Először és utoljára láttam arcán szomorú félmosolyt. Nem ez a hagyomány, hangzott az egyszerű válasz tőle. Egyébiránt tökéletesen képes megfelelni anyám minden kívánalmának. Ő teljesen más nevelést kapott, mint én. A prioritások, a szabályok úgy különböztek egymástól, mint a Dominium gyűrűszintjei léteznek. Nevetése halvány, de annál lelkesebb mosolyt csal az arcomra. Szeretem a nevetését és nagyon ritkán engedi csak meg magának, hogy ennek hangot adjon. Nem túl rövid ideig, de hagyom, hogy ebbe fürösszön. - Otthon hagytam a pda-m – húzom el ajkamat, vállam újra csak megrándítva. – Nos, ha az emeleten élők, majd rőtszínűre festik a hajukat, akkor viselned kell a névtáblát. Addig, talán nem leszek ezzel gondba – érkezik a replika, szemrebbenés nélkül. Azt nehezen tudnám elképzelni, hogy valaha összetéveszteném valakivel. Ahhoz pontosan jól ismerem a járását, a lendületét, ahogy lépteit vezeti előre. Fejének tartását könnyen kiszúrnám és nem csak az említett vörös lobonca miatt. Sajátos tartása van, ahogy minden élő embernek. Ahhoz mégis túl régóta ismerem, hogy tudjam, nem keverném össze mással. - Ennek szívből örülök, Victor – felelem gyengéden, szelíd mosollyal továbbra is ajkamon. Figyelem, ahogy fejét hajtja le. Sajnálom, hogy költözése óta kevesebbet látom, annyira önző mégsem voltam sose, hogy ne engedném saját érzéseim elé. Azok után, amit odafent kellett átélnie, főként Victoria halála óta. – Tökéletes sosem lesz semmi. Tudom, hogy ez egy olyan dolog, amit nehezen fogadsz el – fejem rázom csak meg nevetve. Ismerem maximalista hozzáállását és azt, mennyire úgy tudja gondolni, az ő cselekedetei mindig tökéletesek. Legalább is nagy többségben. Halkan nevetem el magam. Elképzelem, hogy miként próbál elférni kicsiny lakásukba, a hatalmas lakosztálya után. - Szegénykém – nevetem mégis. – Nem a te méretedre szabták, nem igaz? – tekintek körbe, az egyébként rideg, mégis otthonosan berendezett lakásba. – Mennyi kanna van még tartalékba? Csak hogy tudjam, legközelebbi látogatásomkor mennyit hozzak ajándékba – viccelem el a dolgot, mert ezek szerint néhány leverése még igazán beleférhet. Az én szemembe legalább is. Megnyugtatnám, hogy pikk-pakk új lakásba költözhetnek majd, keserű élt mégsem kívánok magam után hagyni. - Mégis, tudod, hogy ez az, ami igazán illik hozzád, ahol jól érzed magad. Ahol, ha egy pillanatra is, de el tudod magad engedni. Önmagad tudsz lenni, úgy igazán – anélkül, hogy bárki megtorolná érte. Látom rajta, én észreveszem, mások elől titkolni tudja. Azonban félő, ha ezt én is látom, vajon Leonart Terson? Csak reménykedni tudok, hogy nem fogja szigorú szabályok elé állítani idelent is.
Persze, szívesen. Hát hogyne, ifjú hölgy. Csak az iránta érzett testvériességem miatt nem forgatom meg a szemem helytelenítőn vagy kommentálom a dolgot. Eszem ágában sincs Clara vásott módszereit bármilyen formában is bátorítani, még játékból sem. Noha a legtöbb esetben ártalmatlan bosszúságot okoz csupán, még könnyedén származhat baja belőle, hogy szerteszéjjel kószál éjszaka, a hagyományos engedetlenséget számításba sem véve. Azt pedig, hogy Margaret imádattal adózna nekem, erősen kétlem, de semmi esetre sem szeretnék találgatásba bonyolódni a kapcsán. Petert illetően azonban teljes köztünk az egyetértés - ahogy valószínűleg mindenkivel, akinek van szeme. - Az lehet - ütök meg józanító hangot. - De Peter sokkal idősebb nálunk. Mellette félig még gyereknek számítasz, ha tetszik, ha nem. Ráadásul ő az elsőszülöttje. Az ilyesmit nem lehet megközelíteni. A saját dolgod könnyíted meg, ha nem méred magad hozzá. Sok tekintetben én sem érek fel Edwardhoz, aki a legidősebb hármónk között, pedig mindössze négy évvel vagyok nála fiatalabb. Nem ez számít. Illetve nem egyedül ez. Titkon én sem tudtam soha megállni, hogy a bátyáimhoz hasonlítsam magam, az eredmény pedig a fejemben minden alkalommal gyötrelmes volt, ám ez egyáltalán nem olyasmi, ami jelen esetben az álláspontomat támasztaná alá. Úgyhogy kihagyom.
Helyette áttérünk valami egészen másra. A ragyogó mosoly nem kerüli el a figyelmemet. Tudom, szereti, ha megnevettethet, bár a javára szól, hogy nem próbálkozik erőnek erejével, noha nem ér el gyakran látványos eredményt. Most sem igyekszik a pillanatot nyújtani, és ettől - mint annyi önkéntelen figyelmességétól - akaratlan is biztonságban érzem magam vele. Lágy fintort vágok, ellenségesség nélkül: a megjegyzése leginkább mulattat. Clara szívesen emlegeti a hajamat. Nagyon szívesen. Néha már úgy kezel, mintha az űrállomás egyetlen gyömbérszín eleme volnék, aki a saját tudtán kívül valamiféle különleges látványosságnak számít. Teljesen véletlenül a hiúságomat táplálja ezzel, legalábbis részben, így ezúttal sem teszek megjegyzést a dolog miatt. Ahogy máskor sem. Ha tudná, egész biztosan máshogy állna hozzá. - Teljesen könnyen elfogadom...! - ellenkezem vele az ellenkezés kedvéért, mert a véleményében akad némi igazság. Görcsösen igénylem a száz százalékos teljesítését mindennek, amely látó- vagy hallótávon belül felmerül, bár nem én vagyok az egyetlen. Ez már régen is a nevelésem része volt. Még anyám halála előttről hoztam magammal, pedig azóta sok minden nehezebbé vált. Clara szíves-örömest ugrat vele, legalábbis szóban. Tettleg mindent elkövet, hogy megfelelhessek neki.
- Nincs baj vele - mosolygom a kabinra, de csak mert a kezdeti véraláfutásaim immár csak emlékek. Eleinte számtalanszor ütköztem a vállammal a fürdőszoba ajtajának, rúgtam a kanapé lábába vagy vertem a fejem egy alacsony szekrény nyitott - ha emlékeztem, de nem elég jól, csukott - ajtajába. A lakrész, bár nem skatulya méretű, mégis egy egyszerű társalgó paramétereivel bír, ha nyolcadik emeleti szemmel nézzük. Amikor Caroline is itthon van, a pálya egycsapásra számos szintet nehezedik, mert ennél ő is nagyobból jött. Lefogadom, ha Clarának tippelnie kellene, mit mondtunk az első héten a leggyakrabban egymásnak a feleségemmel, esélye sem lenne ráhibázni. 'Jól vagy?' - Nincs tartalék - mondom az igazsághoz hűen. - Mindig újat kell vételezni. Szerintem már azt hiszik, indulatkezelési problémáim vannak. Komoly szavait megkerülni nem lehet. Végigsimítok az államon, mert egy kissé zavarban vagyok, amiért így belém lát. Nem mintha haragudnék érte, ez mégis nehéz nekem. Nem ő. A kiszolgáltatottság. Mindig az volt, noha világéletemben kíméletlen módszerekkel szoktattak és szoktatnak ma is hozzá. - Köszönöm - felelem azért, és ebben nincs udvariasság. Megbízom benne. Kivált ilyenkor. - De a helyem mégsem ez. Talán ettől érzem magam annyira otthon. Mert igazából nem tehetném. Az én sorsom odafent vár rám, mindegy, mit érzek iránta. Mit nevez az ember otthonnak? És mit számít, mit nevez az ember otthonnak? A kérdés persze felesleges, mert a választ mind tudjuk. Nem az elsőre: a másodikra. Nem számít semmit. Mégsem tudnék mást mondani az alacsony kanapén ülve, a pultnak karnyújtásnyira, hanyagul támaszkodó Clarát figyelve, csak azt, hogy igenis jól érzem magam. Akkor is, ha semmit sem számít.
Fújtatva vonom fel mindkét szemöldököm egyszere. Na persze, saját dolgom könnyítem meg. Keserűség tölt meg, nem a szavai miatt. Az, hogy egy szinten nőttünk fel, sose jelentette azt, hogy igazán jól ismernénk azt, amit a saját családunktól kaptunk. Sose mondhattuk el magunkról, hogy egy cipőbe járunk. Őt másra nevelték, mint engem, s egyikünk sem kért ebből. Talán Peter sem, magam sem tudom igazán, de nem is érdekel. - Elég nehéz, amikor napi szinten emlékeztetnek, hogy az árnyékában élsz. Hogy sose leszek több annál, kilépni mögüle nem hogy lehetőségem, de jogom sincs – húzom el ajkamat. Fejem rázom meg, sokadszorra, mikor témába kerül. Volt időszak, azt hittem, hogy az tartós marad, amikor nem mart ennyire, hogy máshogy kezelnek minket. Ezzel még gond sem lenne, nem vagyunk egyformák. – Peter felé mindig nagyobb, vagy más volumenű elvárások voltak, de ő mindent tökéletesen is jól csinált. Még a kiképzést is. Tudom, mert olyannak kellene lennem, mint ő – mosolygok negédesen Victorra. Nincs ebben semmi őszinteség, ellenben tanult, bájos annál inkább. Az a fajta, amelyen keresztül nehezen lehetne meglátni, hogy mit érez valójában viselője. Az elsőszülött. Családunk dédelgetett kedvence. Volt időszak, amikor nem zavart, amikor felül tudtam már ezen az érzésen emelkedni. - Majd elmúlik – vonom meg végül a vállamat, újra csak. – Tudod, hogy nem szeretek sokáig irigy, felszínes és keserű lenne. Tudod, nem tesz jót a léleknek – düllesztem rá íriszeimet, hogy egy szívdobbanással később elnevessem az egészet. Holott nem érzem ezt az egészet oly nevetségesnek. Nem szeretnék sokáig így érezni újra Peter iránt… Valójában nem érdemli meg, mégis… Elfogadására mégis jóízűen kacagom el magam, fejem pedig könnyedén rázom meg. Két kezem emelem meg, jelezve irányába, feladom. Megfogott. Victor, ki elfogadja a tökéletlenséget. Én pedig egy napon orvos leszek. Ez a kettő épp egy szinten áll. Mégsem teszem ennél jobban szóvá, hagyom, hogy kettőnk között elüljön. Legyen, velem nem sűrűn fog vitatkozni, ez egy olyan dolog, melyet régóta magunkkal hordozunk. Nem vitatkozunk, nincs miért. Tudjuk, hogy sok mindenben különbözik véleményünk, melyet nem tartok rossznak. Igyekezzük a másikat úgy elfogadni, amilyen. Segíteni egymást, akkor is, ha olykor lehetetlennek tűnik a próbálkozás. Ő talán kevésbé tudja, én annál inkább, hogy mennyit képes. - Valóban. Takaros – tekintek körbe a helységen. Akaratlan furakszik gondolataim közé, hogy vajon sajátom milyen lesz majd. Ilyen kicsit fogunk mi is kapni Antonyval? S ha majd sikeresek leszünk szakterületünkbe, akkor kapunk majd mindig nagyobbat? Vajon milyen életünk lesz majd, távol az otthonomtól? Szokatlannak tűnik egy ilyen kicsi lakás, de ahogy látom, nem lakhatatlan. Mások is képesek erre, akkor én miért nem lennék? Oh, kétségem nincs afelől, hogy anyám berakna egy ilyenbe. - Nagyszerű – csapom össze kezem, hallva, hogy mennyit használnak el és mennyire nincs tartalékuk. – Na nem az, hogy milyen problémáid vannak, azt mondják, azokat könnyen lehet kezelni – legyintek, mintha komolyan venném, hogy létezik nála ilyen. – Szörnyű nektek ajándékot venni. Szinte lehetetlen – jegyzem meg, orrom alatt bosszúskodok csupán. – Tudom, nincs hova tennetek és szükségetek sincs rá, de! Ez legalább hasznos – húzom ki maga, mint aki megtalálta a legnagyobb kincset, amit barátainak tud ajándékozni. Végül csak figyelem őt, szelíd mosollyal az ajkamon. Nézem, miként simít végig állán, ajkaim szélesebb mosolyra rándulnak a gesztus láttán. Némán hallgatom, s ahelyett, hogy megszólalnék, csak egy egyszerű mozdulattal – sok helyre azért ehhez nincs szükségem – ülök le mellé a kanapéra. - Akkor légy annyira orcátlan, hogy élvezd ki, amíg tart. Ezzel senkinek sem fogsz ártani semmit – fordulok felé, széles, vidám mosollyal. – Sőt, van egy olyan érzésem, hogy ezzel csak csodálatot vívsz ki – persze, Victor és az, hogy valamit teljesen kiélvezzen… A gátlások benne ehhez túl nagyok. De nem is arra kérem, hogy nevetgélve futkorászon a folyosón. Önmagához képest, még érezheti jól magát. Szabadon. - Ideje indulnom – kezdek bele újra. – Még haza kell találnom és nem vagyok benne biztos, hogy elsőre sikerülni fog – ráncolom össze a szemöldököm, gondolataimba ott járok már, hogy merre is kellene mennem. Ühm. Majd megoldom. - Köszönöm a segítséged, Victor – támaszkodok meg kezem és könnyed, lágy csókot hintek orcájára. S ezzel a lendülettel állok is fel. A pulton hagyott kölcsön olajokat és keményítőt és olajpucolókat fogom közre ujjaimmal. Elsőre nyilván a középső kicsúszik. Kupakja leesik, ám a fehér por nem szóródik szét. - Huh – ereszkedik meg egy pillanatra vállam. Másodjára már egyszerűbben fogok hozzá és az egyiket, másik kezembe fogom. Még mielőtt kupakját rázárnám hirtelen mozdulattal fújok egy keveset régi barátom arcába. – Tündérpor! – nevetem el magam, miközbe az ajtó felé somfordálok a keményítős doboz kupakját pedig szorosan zárom vissza.
A régi jó viszony, amelyet Clarával ápolunk, soha nem jelentette azt, hogy maradéktalanul megértjük egymást. Erre irányuló próbálkozásaink szakadatlanok, és néha ez a jó szándék elegendő is, ám ennél sokkal gyakrabban fordul elő, hogy az esetet csúfos vereséggel vagy még azzal sem zárjuk. A legifjabb Cambridge fivére iránt táplált keserű érzelmei régóta tartoznak a legreménytelenebb esetek közé. Én ehhez kevés vagyok; hosszú pillanatra lehunyom a szemem, mert érezhetően eljött az ideje, hogy föladjam. A fájdalmát tisztelem annyira, hogy nem szállok szembe vele - mind tudjuk ugyanis, hogy hasztalanul kapálózik a sorsa ellen. Semmi szükség rá, hogy szembesítsem vele: egész egyszerűen léteznek olyan emberek, akik jobbak nála. Kitartással és akaraterővel sok minden elérhető, de akkor is lesznek szakadékok, amelyeket sehogyan sem lehet áthidalni. Az ember nem lehet mindig mindenben a legelső, akármennyire is megérdemelné vagy hiszi, hogy megérdemelné. Ez még nekem sem sikerült soha, mindegy, milyen kemény büntetést helyeztek kilátásba érte. Az igazság az, hogy néha második leszel. Vagy tizedik. Talán csak egyszer az életben, de akkor is megtörténik. Néha megtörténik, és akkor muszáj lenyelni. Nekem ez a tapasztalatom. De az én vagyok. Hogy mondhatnék ilyet pont neki, aki mindig második lesz? Úgyhogy nem mondok semmit. Csak hagyom, hogy jobb híján elnevesse.
Lehetetlen nem észrevenni a szemében a rettegést, ahogy körbepillant, mint aki eddig észrevétlenül maradt ajtókat keres, amelyek majd további, tágasabb helyiségekbe nyílnak. Minden élő ember közül, akik a Dominiumon tartózkodnak, őkelme a legnagyobb lakosztályba bejáratos, ami csak létezik. Nálam úgy érezheti magát, mint aki egy sarokkádban tesz látogatást. Belül derülök egy keveset. Micsoda sznob vagy, Clara. - Köszönöm - fogadom a bókot feltűnő jókedvről árulkodó, széles mosollyal, mint aki hagyja magát átverni. Persze ha kérdezné, nekem egy talpalatnyival sincs szükségem több helyre - eszem ágában sem volna ilyen könnyen feladni az ölembe hullott erkölcsi magaslatot. Az ötletére legyintek. - Valahol biztos elfér egy tartalék. Legfeljebb leviszem a többi gyakorlóm mellé az öltözőszekrénybe. Tudniillik a negyediken. És mindenhol máshol is van belőlük, ahol szekrényre tettem szert. Legalább olyan drágán szerzett tapasztalat volt ez a stratégia, mint a fegyverolaj hajból történő kimosása. Szurkálódó hangulata egyszerre elillan, bensőséges mosolynak adva át a helyét. Érzékelem a mozdulatot, ahogy ellöki magát a pulttól - ezt vajon hol szedte fel? -, s a kanapéra ereszkedik mellém, immár kecsesen. Rámosolygok, és a gesztusban egy kevés hálát fedezhet fel, amiért kitapintotta a bizonytalanságomat. Jobb szemöldököm megrezdül felfelé. - Ez a legfurcsább dolog, amit valaha mondtál - jelentem ki. - Ha ennyi kell az emberek csodálatához, holnap már a szomszédban ébredsz, ugye tudod? Biccentek neki, mert szedelődzködni kezd. Nem marasztalom, alighanem rengeteg dolga van még holnapig. - Ha akarod, elkísérlek a liftig, mielőtt lekésnéd a beszédet - már a holnapit. Mosolygok, minden rosszindulat nélkül, és engedelmesen tűröm, hogy szokásához híven csókkal búcsúzkodjék. Régi beidegződés. - Szívesen.
Figyelem, ahogy pakol: a támadása váratlanul ér. Elkapom a fejem, ösztönösen a támlának hőkölve - a bal lábam fölemelkedik, hajszállal kerülve el őt. - Hé! Hagyd abba! Finom szemcsék szitálnak mindenfelé. Clara, mint minden jó hadvezér, meglátta a kínálkozó legjobb lehetőséget, hogy megsemmisítő csapást mérjen, mert feleennyi por sem vágott volna az arcomba, ha simán csak elhajítja. Miért ilyenkor kapcsol ennyire gyorsan? Vállamnak dörzsölöm a szememet, félig felemelt kézzel, hogy megadjam magam, mielőtt túlságosan belemelegszik. Meg is van a következő programom, mert ideje lesz nekem is mosakodni. És átöltözni. - Szörnyeteg vagy, Tündérpor - fújtatok rá megjátszott haraggal, lendületesen letörölve az orrom hegyére tapadt keményítőt, mintha ez volna minden, ami az ítélet komolyságát aláássa. Hátrasimítom a homlokomba zilálódott tincseket. Száraz port tapintok. Remek. - Most aztán találj ki egyedül! Így nem mutatkozhatok a folyosón. Légy oly szíves és a nyitópanel alatt üsd be a CLN-080 kódot kifelé, hogy intézzenek valami takarítást ezen a csatatéren, aztán sipirc innét! Dolgom van. És neked is. Viszlát holnap. Fölkelek, figyelve, ahogy kiegyensúlyozza a holmikat az ajtón. Ha visszatekint, még kaphat egy halvány félmosolykezdeményt; ha nem, csak a hangom éri utol, mielőtt az ajtó szisszenve becsukódna mögötte. - Sok sikert otthon.
