Számítottam rá, hogy az érkezésem nem marad észrevétlen. Vendéglátómnak nem csak az esze és a nyelve éles, de a szeme és a füle is: figyelmét apró részletek sem gyakorta kerülik el, már-már tolakodóan élénk intellektusa közelében az ember soha nem lehet elég óvatos.
Nincsenek afelől kétségeim, hogy ha komisz hangulatában találom, könnyedén kellemetlenné teheti számomra ezt a látogatást, mert az Alvók néma közönsége előtt akkor is övé az utolsó szó, ha elvi síkon tökéletes közöttünk a rangbéli egyensúly, ezt mégsem bánom igazán. A legtöbb kancellárral kimondatlan egyetértésben fogadjuk el, hogy mindenkinek megvan a maga felségterülete, s ő ugyanolyan türelemmel vetné alá magát az én szeszélyeimnek a sajátomon, ahogyan én most alávetem magam az övéinek. Legalábbis eleinte.
Ez a felkészültség egyelőre feleslegesnek bizonyul, mert Jenkins nem várat meg. Olyannyira nem, hogy a folyosón közeledő alakját látva megfordul a fejemben, talán már akkor elindult elém, amikor még csak a liftben voltam. Nem siet. Tűéles pillantását már messziről rám szegezi, én pedig feléje fordulok, hogy szemügyre vehessen, ha már úgyis megteszem vele én is. Callum mindig is impozáns megjelenésű ember volt; magas, karcsú termete ellenére nincs benne semmi törékeny s az a feltűnő, szögletes aránytalanság is elkerülte őt, ami énrám olyannyira jellemző. Ezúttal nyúzottnak tűnik - mozgásából csaknem hiányzik jellegzetes, magabiztos ruganyossága, amelyről máskülönben távolról is ráismernék -, a részleget megtöltő hideg fényben pedig egész lénye éhesnek és fáradtnak, feketének és fehérnek látszik.
Rosszabb bőrben van nálam, nincs hová szépíteni, pedig nekem sem a mostani a legjobb formám: a különbség főleg ott rejlik, hogy Jenkins jó napjain kifejezetten eleven benyomást tesz. Ma csak a tekintete él, a csizmámtól futtatja végig rajtam felfelé - sok újdonsággal nem szolgálhatok e téren, ugyanabban a rangjelzés nélküli tiszti egyenruhában vagyok most is, amelyben máskor láthat, noha ez rajtam teljesen máshogy fest, mint az embereim legtöbbjén, s tőlük eltérően sapkát sem viselek, aminthogy a hajam régóta nem hordom úgy felnyírva, ahogyan ők teszik. - Callum - viszonzom az üdvözlését, mielőtt röviden megszorítanám a felkínált kezét. - Köszönöm, hogy fogadsz. A kérdésben ott a nem is annyira leplezett előzékenység, bár nem adtam semmi jelét, hogy igenis fázom idelent; úgy fest, a háziúrnak nincs hangulata a fennhéjázáshoz ma, így nem látom akadályát, hogy csatlakozzam hozzá. - Ha muszáj - megyek bele minden további nélkül egy biccentéssel. - Körbe is vezetsz?
Az egyszerű emberek bizonyosan úgy vélik, a kancellárok naphosszat csak pihennek és élvezik a luxust, mely nekik születés vagy választás útján, de rangjuk alapján megadatott. Kevesen találkoznak velünk, és ha meg is lepődnek, idővel megszokják, hogy mindannyian fáradtaknak tűnünk, fáradtabbnak, mint amilyen képként éltünk addig a fejükben. Változatos reakciót szül ez, van, aki elégedetten veszi tudomásul, van, akit aggaszt, hogy akkor biztos valami komoly gond van a háttérben vagy valami aljasságra készülünk. Talán mi magunk is ezt látjuk a másikon, ha nyúzottabbnak észleljük a szokásosnál és gyanakodni kezdünk. Hát még ha úgy is véljük, van okunk rá. Pech vagy szerencse, de Victor ugyanolyan, mint általában. Őróla se mintáznák a kipihentség allegorikus szobrát, de a hidegvérű, higgadt nyugalomhoz jó alapanyag lenne. - Ugyan, mikor mondtam nemet? - Költői kérdés a kézszorítás után, hiszen valóban sosem utasítottam vissza, amikor beszélni akart velem, más kérdés, hogy hiába mindkettőnk híresen jó emlékezete, lehet el kellene gondolkodnunk, ha fel akarnánk idézni a legutóbbi tíz alkalmat, mikor is volt. Főleg itt. Fel is ajánlom a köpenyt, nem mert el akarnám rontani Victor mindig pedáns, szerényen egyszerű, mégis a kancellári rangjelzés híján is tiszteletet parancsoló megjelenését egy jellegtelen fehér orvosi köpennyel, de tudom, mennyit számíthat itt plusz egy réteg is annak, aki nincs hozzászokva. Nincs okom, hogy kínozzam vagy derüljek, ha elcsípnék rajta némi libabőrt. Úgy bólint rá, mintha nejlonzacskós papucsot is akarnék ráadatni a lábára, de nem érzem úgy, hogy akár csak magamban is el tudnék ezen mosolyogni most, így csak fordulok is az előtér megfelelő tárolói felé, hogy egy tiszta köpenyt vegyek neki elő. Kérdése nem állít meg a cselekedetben. - Ha muszáj. - Felelek úgy, ahogy ő is nekem, csak szemem sarkából pillantok felé a reakcióját elcsípendő, éppen csak fordítva felé a fejem hozzá. Nem pimaszság, még ha a fogalmazásmód súrolja is annak határát, csupán sejteni vélem, nem turistáskodni támadt kedve. De bármi is a cél, vélhetően nem az "előszobában", szinte a küszöbön akarja megtárgyalni. - Merre kezdjük a körbevezetést? Az Alvóknál vagy Ébredőnél? - Belemegyek a játékba, ha nevezhetjük így, s beszéd közben visszafordulok felé a köpennyel felé nyújtva azt, hogy átadjam, de annyira nem előzékenyen, hogy komornyik módra felsegítsem rá.
Jenkins kollégámnak ifjúkora óta megvan az a sajátos vonása, hogy folyvást az előírásos udvariasság és az arcátlankodás közötti, csak az ő számára kitapintható határvonalon egyensúlyoz: sem a hanghordozása, sem a gesztusai, sem a szavai nem szédülnek le onnét egyik irányba sem, ameddig csak rá nem un a dologra vagy el nem határozza magát ideiglenesen. Ez a kötéltánc ugyanolyan könnyen tud tapintatlan és ellenséges benyomást tenni, mint nyíltat és rokonszenveset - ha még annál is rosszindulatúbb volnék, mint amilyen vagyok, gondolhatnám, hogy merő szándékosság az egész, ám én inkább arra gyanakszom, hogy Callum jelleméből fakadhat. Akárhonnét is származzék, a férfi még ebben a látszólag elgyötört állapotában is megmaradt ilyennek. Nagy baja nem lehet.
Enyhén derűs pillantást vetek rá a riposztja hallatán, tekintetem félúton az övével találkozik - alighanem a hatást figyeli, ahogy mindig, bár tudhatja, hogy szűken mérem az effélét. Elveszem tőle a felkínált köpenyt. Egy pillanatra mintha gondolkodnék, noha az Alvók között egyik hely csak olyan a számomra, mint a másik. Szünetnek érződhet a röpke csend talán, de erről szó sincs: épp csak soha nem lennék olyan neveletlen, hogy abban az időben társalogjak, amíg öltözködöm. Ebbe beletartozik az a szemvillanásnyi, tízezredjére is ugyanúgy végrehajtott mozdulat, amellyel e pillanatban felkapom a fehér, keményre vasalt ruhadarabot - oda sem nézve is jól tudom, hogy nincs szükség a megigazítására, elsőre ugyanolyan ránctalanul került a helyére, ahogyan akkor kellene kinéznie, ha ennek valaha lett volna bármi jelentősége az ilyesmit viselők között. Féloldalas, szűk lépést teszek az irányába, mintegy jelzésképpen, hogy miattam a továbbiakban felesleges egy helyben állni. - Te vagy a házigazda - sandítok felé. Az arcom kifejezéstelen, de sejtheti, hogy miért is a semleges válasz. - Leginkább a te mondanivalód érdekel. Kezdd az érdekes résszel, ha gondolod... De ha inkább várnál vele néhány percet, azt is megértem.
A derűs pillantás épp elegendő reakció jelenleg, Victortól meg pláne. Ahogy egy élesebb, figyelmeztető, komor szemvillanás is éppúgy megfelelt volna, hogy tájékozódjak... nos, ha arról nem is, hogy hányadán állunk, de arról igen, hogy Victor még nem vesztette el a humorérzékét, hiába titkolja azt gondosan. Ám nem gondolom egy pillanatra sem, hogy mert humoránál van, ne lenne súlya és nyomós oka az ittlétének. A köpenyt átnyújtom és megvárom a válaszát, akár azért vár vele, mert nem szokott öltözködés közben beszélni, akár azért, mert a választ gondolja át, még ha szerintem nem is azt latolgatja, hogy melyik helyszínt keressük fel először. Ha ez érdekelné ténylegesen, bizonyosan sort kerített volna az elmúlt tíz évben is erre. Az időzítés mást sugall. Magamban elismeréssel adózom rejtett képességei előtt, mert mintha az egyszerű orvosi köpeny is tudná, kinek a kezébe került, kinek a vállaira kell rásimulnia, olyan glédás katonásan áll, mint senki máson. Talán ha lenne rajta ránc, az is önként kisimult volna. Figyelmem azonban mégsem ezé, nem ezek az igazán beszédesek Victor esetén, hanem mindaz, amit elcsíphetek a sandításából vagy amit nem a szándékos semlegessége miatt. - Akkor erre, kérlek. - Fordítom kézfejem felfelé finom gesztussal kínálva az irányt az Alvók felé, amerre magam is elindulok, tenyerem szkennelése alig pár szívdobbanásnyi időre akaszthat meg minket. - Vagy engem vagy a helyet becsülöd túl, ha további érdekességekre számítasz. - Pillantok szemem sarkából ismét felé beszéd közben belekezdve, nem várakoztatván percekkel. Olyan nagy hírrel nem szolgálhatok, amilyent Saskia ébresztése jelentett - még nem -, de úgy vélem, ez csak parányi megnyugvást jelenthet számára, amennyiben elhiszi. - A mondanivalóm, ami érdekelhet, az kétféle lehet. Az egyik egy helyénvaló bocsánatkérés, noha nem vádolnálak meg azzal, hogy megsértett büszkeséged vett rá arra, hogy magad jöjj el ezért egészen idáig. A másik pedig egy magyarázat, hogy miért is ne akarj az itteni látogatásaidból rendszert csinálni... természetesen rendszertelen időközökkel. - Fordítom ezúttal jobban felé a fejem, míg az Alvók egyforma kapszulái között haladunk, rossz házigazdaként semmit sem mesélve a helyről vagy róluk. Victor nagyon is jól tudhatja, hogy Saskiát nem itt a sok ezernyi Alvó között rejtettem el álnévvel, hanem egy külön teremben lett elszállásolva, ahova eddig ő nem jött. Biztosan nem gondolja, hogy további Jenkinseket rejtegetek ott, de ettől még felvethet kérdéseket, mit is csinálok én ott senkitől se zavartatva. Eddig legalábbis. - Amennyiben eltaláltam, úgy kezdjük az elsővel: a bocsánatodat kérem. - Hogy utálom én ezt a kifejezést, és bár magam is kénytelen voltam megszavazni, de utálom azt az ostoba levelet is, amit még a héten meg kell fogalmaznom. A tervem már megvan hozzá, miként fordítsam azt javamra, Saskiával javunkra lehetőleg előre kicsavarva a fegyvert a JL kezéből... és a kancellártársakéból, akik ezt annyira fontosnak találták kapván az alkalmon, hogy be kelljen ismernem nyíltan, hogy hibáztam. Még ha nem is volt itt semmi hiba, és pont ez bosszantja őket. Mindenesetre vannak néhányan, akik felé kimondom ezt a tőlem nem sokszor elhangzó szót, mégiscsak civilizált emberek vagyunk, amihez hozzátartoznak a társas rituálék: ha megsértünk valakit, bocsánatot illik kérni, a tisztesség megkívánja, aminek még néha a tisztességtelen kancellárok is hódolhatnak.
Callum nem húzza az időt. Elsősorban ez az, amire kíváncsi voltam - nem azért jöttem el idáig, hogy nekitámadjak és akár harapófogóval is, de válaszokat szedjek ki belőle. Eszem ágában sincs Jenkinsszel birokra kelni idelent és nem csak azért, mert a kettőnk közti erőpróba kimenetele erősen kérdéses volna, hanem azért is, mert ami történt, távolról sem érné meg a konfrontációt ellene. Nincs amiért megjátsszam előtte, hogy vérig sértett volna.
Két lépés távolságban, félig lemaradva követem az ajtón át, s a kapszulák közé érve zárkózom fel mellé. Feléje fordulok egy kissé, némán, csupa figyelemmel. Nem látom okát, hogy megjegyzést tegyek a megjegyzésére, még csak a késztetést sem érzem, hogy megszólaljak. Érzékelem, hogy folytatni készül, én pedig leginkább azért vagyok itt, hogy őt hallgassam. Csak rajta áll, hogy az alatt az idő alatt, amíg vele sétálok, jelentéktelen dolgokról beszél vagy szóba kerül, amire mindketten gondolunk - Saskia McCart Jenkins úgy függ a fejünk felett, mint egy különlegesen erős fényű csillag, amelytől csak kemény elhatározással lehet félrefordulni.
Hanem amit mond, azzal igencsak meglep, s nem vagyok sem elég fürge, sem elég elkötelezett ahhoz, hogy időben rajtakapjam magam a dolgon: meg sem fordult a fejemben, hogy úgy hiszi, erre egyetlen percig is igényt tartottam. Ahogyan az sem, hogy - még ha így is volna - képes lenne megtenni. A talpam ütemtelen, apró neszt hallatva súrlódik a padlóhoz, automatikusan hátrahőkölnék előle; éppen csak észrevehető, a mozdulatot idejében visszafogom, ugyanakkor tudom, hogy nem kerülte el a figyelmét... különösen, hogy egy pillanatra megláthatott valamit a hátamon végigfutó ösztönös idegenkedésből a vonásaimon is. Ahogyan kinyílt, a kicsiny ablak úgy zárul be azonnal, s egy villanásnyi idő múltán újból csendes higgadtsággal hallgatom.
Aztán megcsóválom a fejem; lépteim a nyomában nem csak lelassulnak, de egy kis időre egészen meg is torpannak. Fürkészőn mérem végig, ahogy beszél, végül megállapodva rezzenéstelen, zöldcirmos kék szeménél, amely a kamra sajátságos fényviszonyaitól eddig ismeretlen árnyalatra változott. Farkasszemet nézünk, de nem hagyom, hogy folytassa. - Ne tedd - szólalok meg figyelmeztető hangon. - Már megkaptad a büntetésed, Callum. Ha megúsztad volna, elfogadnám a gesztust, őszinte vagy sem. Így nincs miért megkövetned. Nem értek egyet a rá kiszabott büntetéssel, az én szememben mégis durva sértés lenne elvárni tőle, hogy a tetejébe meg is alázkodjon. Én magam se tenném, ha egyszer már megfizettették velem a kihágásom árát. Akkor sem, ha három hétig ácsorognánk a folyosón erre várva. Akkor sem, ha három hónapig. - Inkább azt mondd, mi a magyarázatod - indulok meg újra a kapszulák határolta ösvényen, egy pillanatra szétnézve közöttük, mielőtt újra feléje fordulnék. - Van köze Saskia McCart Jenkinshez?
Kevéssé számítottam arra az eshetőségre, hogy Victor Tersont meglepem. Mármint ilyen rövid időn belül újra, hiszen a Dominiumon hírként körbeszáguldó üzenetem is épp elég meglepő lehetett, és bár nem tudhatom arra mi volt az első reakciója, de most meglátom a meglepettség apró jelét. Másnál talán fel sem tűnne, de Victornál az ilyen kicsiny különbségekre kell figyelni és megtorpanását is időben észlelve magam is megállok. Igaz, eddigre már előtte járok bő egy lépéssel és így fordulok vissza felé. Állom tekintetét és egyébként nem terveztem folytatni a bocsánatkérést. Részemről ott vége volt a mondatnak, elhangzott, megtörtént, legyen mindenki elégedett, vagy éppen nem, ahogy Victort elnézem. Mégis, csak ő lehet az, aki nem azért ütközik meg a mondatomon, mert ilyen röviden intézem el mindenféle szép csomagolás és bűnbánó szemek kísérete nélkül, hanem azért, mert egyáltalán ezt a rövid, nyers verziót is kimondtam. - Üdítő változatosság. - Jegyzem meg gúnyosan, mely éppúgy vonatkozhat a saját gondolataimra, mint az ő kimondott szavaira. Legalább neki nem kell elmagyarázni a kockázatvállalást egy ilyen horderejű titok esetén. Sok tanulmányunk volt közös az Akadémián, tudom, hogy ebben egyetért velem: a teljes, tökéletes titoktartás volt az egyetlen lehetőségem a sikerre, bármilyen bosszantó módszer is ez. - Számítana, ha lenne? Vagy ha nem lenne? - Indulunk meg újra a kapszulák közti szabályos fém ösvényen. - Nem ez lenne az első történelemben. De más titok itt már nincs, amiről te ne tudnál. - Pillantok felé, mielőtt egy újabb kézmozdulattal jelezném előre, hogy bekanyarodunk két kapszula közötti keskeny résben, ami látszólag egy szervizajtóhoz vezet, csak közelebb érve tűnik fel a panel mellette. Inaktív, a kártyám kell, hogy működésbe hozzam és utána tudom előbb tenyeremet a szkennelő részre tenni s közelebb lépve láthatóan a retinát is olvassa a rendszer. - Callum Jenkins. - Adom meg a hangazonosítást is, mielőtt az ajtó szinte észlelhetetlenül halk szisszenéssel adná meg magát, hogy beléphessünk a külön kis terembe, ahol azokat őrizzük, akik rendesen nincsenek feltüntetve az Alvók hivatalos adatbázisában. Érkezésünkre a fény is felgyullad a helyiségben láthatóvá téve a nem egészen száz Alvót. Tekintetem önkéntelenül is oda siklik, ahol most egy kapszula hűlt helye van, csak a tartóállvány árválkodik ott, de a megszokás nagy úr tud lenni. Ha Victor is belép, az ajtó halkan csukódik be utána. - Te nem Saskia miatt jöttél. - Vagy ha igen, legalább ő is meglephet engem.
Fanyar megjegyzése cseppet sem lep meg. Callum gyakorlatias hozzáállása kevés ahhoz, hogy haragosaival elfeledtesse, milyen büszke is valójában, most pedig, hogy alkalom adódott ekkorát ütni rajta, többen jóleső örömmel kapaszkodtak ebbe a fogódzóba. Vonzó lehetőség egy önelégült embert megalázni, én mégis tartózkodtam az esetében ettől - kézzelfogható eredményt nem nyújt az ilyesmi, személyes viszonyunk pedig távolról sem olyan rossz, hogy a puszta bántalmazásában fürdőzzem. Én anélkül is képes vagyok elfoglalni az engem megillető helyet az emberek feje felett, hogy közben beléjük törölném a lábamat. Ahhoz pedig, hogy ezt egy másik kancellárral tegyem, ennél sokkal súlyosabb helyzetre volna szükség.
Egyetértésben siklunk át a téma felett, s a házigazdám figyelme immár újra azé a kérdésé, amely engem is jobban foglalkoztat - elegánsan halk, hosszú lépteit a magam ütemes, fegyelmezett sarokkopogásával metronómként festem alá a folyosói visszhangos némaságban. - Nem - jegyzem meg a kérdésre válaszul, s tizenöt éve még a vállamat is megvontam volna. Most már csak a késztetés fut végig halványan az idegeimen, valódi mozdulat nélkül. - Talán nem számítana, akárhogyan is. De valamiért nem fogok gyakran beállítani hozzád, te pedig ugyanezért a valamiért nem gyakran fogsz bánkódni emiatt. Akaratlan óvatossággal követem a sorok közé, csöndes figyelmemet a tarkóján, a kézhátán érezheti, ahogy a szervizajtó elektronikus agyának megfontolt válaszára várunk; egyetlen szó nélkül követem a feltáruló helyiségbe, s odabent alig egy lépésre megtorpanok, hogy szemügyre vehessem a helyet, ahová a szokatlan ösvény vezetett.
Én is látom a kapszula helyén tátongó ürességet, az Alvók dolgában való járatlanságom nem gátol meg abban, hogy felismerjem azt, ami ennyire nyilvánvaló. Föltekintek Callumra, s egy szívdobbanásnyi ideig hallgatok. - Nem - adok igazat neki minden nehézség nélkül aztán. - Nem miatta. Saskia tehozzád tartozik; a mai napon sincs több közöm hozzá, mint annak idején volt. Remélem, hogy jó egészségben kaptad vissza. Részvétem a benneteket ért veszteségért. A megjegyzés réges-rég időszerű lett volna, de az én sajátos udvariasságom eltér az általánostól. Ízléstelennek találtam volna, ha csatlakozom az első napon körülöttük tolongókhoz: alighanem e percben is mélységesen elege van a hasonló formaságokból, most azonban legalább ezt az egyet kell csak eltűrnie mindösszesen. Félrefordulok tőle, ismét végigfuttatva a tekintetem a kapszulákon. - Miattad jöttem - folytatom szinte azonnal, társalkodó hangnemben. - Kíváncsiság. De hová hoztál? Szokatlan bizalomról árulkodik, hogy itt vagyunk.
Mielőtt még befordulnék a szinte csaknem teljesen a falba simuló bejárattal rendelkező helyhez vezető keskeny csapásra, még láthatja fáradtnak és gyászosnak tűnő képemen a szám sarkában megjelenő apró mosolykezdeményt, mely nem szélesedik ki jobban, de azért értékelem a humorát, már ami az én bánkódásomat illeti. Való igaz, nem fogok bánkódni, noha Saskia felébresztése óta nem sok titok maradt ezen a helyen. Ami van, az meg pont nem Victor előtt titok, ezért is hozta őt ide házigazda személyem, hiszen úgy véltem, nem pont most érzett hiányt arra, hogy a feleségemről csevegjünk - mindig is szűkszavú voltam e téren sokszor annyira, hogy megkérdőjelezhető volt, érzek-e egyáltalán iránta bármit -, és nem is az Alvó-részleg lenyűgöző látványát akarta felidézni magában, vagy a kapszulák között magányosan sétálva hagyni, hogy gondolatai letisztuljanak, bármin is törné éppen a fejét. Ezért is fordulok felé a kijelentéssel, melyben ugyan nem volt kérdés, ő mégis úgy érezte, hogy meg kell erősítenie a nyilvánvalót. Vagy csak időt akart magának is nyerni, amit éppúgy szolgálhat mindaz, amit Saskiáról mond, mint ahogy igazak és őszinték is lehetnek. - A körülményekhez képest, igen. - Természetesen nem fogok szólni az amnéziáról és nem csak azért, mert minimálisan érdekelné Victort e tény, ahogy arról sem szólok, mennyire sikerül a gyászt feldolgoznunk. Ahhoz képest, hogy elveszíthettem volna Saskiát, jó egészségben kaptam vissza, a császármetszés hege is meglepően gyorsan és szépen gyógyul. De mindez nem számít most, hiszen ahogy Victor is mondta, nincs köze hozzá. Részvétnyilvánítására aprót bólintok, mely valóban eddig elmaradt, de senki felé nem tápláltam ez ügyben elvárást. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem jegyeztem meg, ám az információ más szempontból hasznos, semhogy kicsinyes sértettséget ápolgassak vele. - Köszönöm, ahogy a támogatásodat is. - Észrevehetően őszintébb a gesztus, mint a bocsánatkérésnél volt, talán ezért is hagyom meglátni. Hálálkodni nem fogok, ha úgy adódik, minden kancellár benyújtja majd a számlát, mikor emlékeztetni fognak rá, hogy mellettem szavaztak. Ám a történtek fényében már felesleges tagadni, mennyire fontos nekem a feleségem. És még csak nem is sejtik... - Ó, ha nem erre voltál igazából kíváncsi, akkor csukd be a szemed, felejtsd el, amit láttál és a szokásos útvonalon viszlek körbe. - Gúny is lehetne a hangomban, de nincsen. Amúgy sem létezik az említett útvonal, nem szoktam itt idegenvezetést tartani, olyan ritkán esik meg, hogy annak útvonala nem érdemli ki a szokás megnevezést. - Közös örökségünkhöz, amit eleink "szuperkatonáknak" neveztek el, túlzott optimizmussal.
Ahogy Saskia említése a részemről - javarészt - merő udvariasság volt, úgy reagál rá Callum az ilyekor szokásos, tartalmatlan hárító formulával: kézfogásra hasonlító gesztus, egyikünk sem tulajdonít neki nagy jelentőséget. Csak akkor jelentene bármit, ha elmaradt volna.
Látom rajta, hogy a fiuk említése kissé másképpen érinti, de korántsem ismerem őt olyan jól, hogy megállapítsam, miféle érzelem bujkál a jelenség mögött, ha egyáltalán. Jenkins nem az a fajta, aki fennen hirdetné, mit is gondol vagy érez valójában, én pedig nem vagyok az a fajta, aki mindenáron bele kíván gázolni ebbe. Viszonzom a biccentését. - Örömmel tettem. Szívesen figyelmeztetném, hogy eszébe ne jusson még egyszer megpróbálni szembefordítani engem Clara Gregorral: fogalmam sincs, mennyit tud a kettőnk közti kapocsról, annyit viszont biztosan, hogy úgy érezze, megéri hasznot húzni belőle. Végtelen türelmem máskülönben vastag jegén a fiatal Cambridge hártyavékony régió, s még Jenkinsnek sem ajánlott a sarkával próbálgatnia, végül azonban úgy döntök, egyelőre kár volna ezt felhozni. Clara tud magára vigyázni, azt pedig bolondság lenne reklámozni ez előtt az ember előtt, hogy az elevenembe talált volna... különösen, hogy ez a játszmája jobbára következmények nélkül zajlott le. Legalábbis mostanáig biztosan.
Amit mond, megfelelő hangsúly híján is tréfának hangzik, s ha rám néz a hatást keresve, ehhez illő, felvont szemöldökű kifejezéssel találkozhat az ábrázatomon válaszul. Callum játékossága gyakorta igencsak ragadós, jelenlétében többször kemény csatákat kellett vívnom a tulajdon humorérzékemmel, hogy ne csatlakozzam egy röpke megjegyzés erejéig sem. Ezúttal nincs nagyon nehéz dolgom, bár a kijelentésben rejlő kihívást most is érzékelem. - Ha már itt vagyunk, hát maradhatunk is - felelem, nem különösebben igyekezve, hogy valótlanul közömbösnek tűnjek. Odalépek egy kapszula mellé, ösztönös érdeklődésemnek engedve ezúttal s kissé fölé hajlok: nem voltam még ennyire közel egyetlen Alvóhoz sem. Éberen fordulok vissza a vendéglátóm felé a magyarázatát hallván. - Nem bíztad a véletlenre. Mármint nem jobban, mint amennyire feltétlenül muszáj volt. Visszahátrálok a kapszulasorok közé, végigtekintve a helyiségen újból, mintha ugyan egyszer nem lett volna elég fölmérnem a teret ahhoz, hogy felfogjam, amit látok. Aztán a pillantásom visszavillan őrá. - Megéri megkérdeznem tőled, mi a véleményed róluk, vagy úgysem fogom megérteni az orvosi terminusaid? Ezekkel a kreatúrákkal foglalkozni kellene. Jóval többet, mint amennyit most teszem. Nem közelítek felé: a terem akusztikája így sem követeli meg, hogy hangosabban szóljak, mint rendesen tenném. - Ehhez a te asztalodnál kell helyet foglalni. Talán nem is csak képletesen szólva.
Azt az örömöt kétségbe tudnám vonni, de vélhetően egyikünk sem azért beszélget most a másikkal, mert feltétlenül bele akarna kötni a szavaiba, pláne nem kételkedni az elhangzottakban, legalábbis nyílt színen. Ha lesz számla a szavazatért, biztosan nem felejti el Victor benyújtani, a memóriája élességét nem lehet elvitatni tőle, így hát amíg erre a számlabenyújtásra sor nem kerül, tovább is evezünk Saskia témájáról, még ha a hely, ahova megyünk, részben kötődik hozzá is, ahogy a fiamhoz is, akit elvesztettünk. A veszteség, gyász egyébként nem látható rajtam, ha szóba is hoznám, hacsak általános küllemem apró változásai mögött nem ez áll. - Kézzel foghatóbb így, még ha jelen formájukban haszontalanok is. - Jegyzem meg a maradási szándékára, míg figyelem ahogy közelebb megy az egyik Alvóhoz. Reakciókra nem számítok, magamban is csak egy valaki váltott ki reakciót valahányszor itt jártam és ő most a lakosztályba próbál életet lehelni néhány új növény társaságával. Mindenki más itt akár egyformák is lehetnének vagy arctalanok, egyszerre könnyítve és nehezítve meg ezzel a munkánkat velük. A véletlen említésére csak biccentek aprót. Sosem bízom a véletlenre, ha nem muszáj. És gyűlölöm, mikor muszáj. - Elgondolkodtató, hogy olyannak ismertél meg, mint aki beszédét orvosi terminusokkal teletűzdeli, csak hogy érthetetlenségük miatt fontosabbnak láttassa a munkáját. - Pillantok rá tűnődön pont azzal a kényelmetlen érzetet okozó nézéssel, melynél nem lehet kifürkészni, mi járhat a fejemben éppen. - Avagy arra vagy kíváncsi, mennyire szívesen játszom el a kegyes kedvében lévő "Alvók urát", aki hajlandónak mutatkozik elmagyarázni mindent, hogy megértsed, elvégre a te felelősséged is mindez itt. - Biccentem kicsit oldalra a fejem még mindig őt nézve, fejemmel éppen csak bökve a terem felé. Választ nemigen várok erre, mert már folytatom is, de arra nem reagálok, hogy többet kellene ezzel itt foglalkoznia. Ebben egyetértünk, még ha tudja is, mennyire hálás vagyok érte, hogy az elmúlt két és fél évben nem érzett indíttatást a terepszemléhez. Az asztal említése felveti a gyanút, hogy talán kényelmetlenül érzi magát itt. Vagy ücsörgős típus lett. - Felkereshetjük az itteni irodát, de előre is szabadkozom a bent lévő állapotokért. Nem tudom hirteljében felidézni, hogy mikor jártam ott utoljára. - Nem vagyok egy asztalnál ülő típus, jövök-megyek itt is, mindig van mit csinálni és az ébresztési szimulátorokhoz is csak ritkán ülök le. A gondolatok sokszor jobban jönnek sétálva fel s alá. Nagy rendetlenségre nem számítok magam sem, rendszerető ember vagyok, ha mélypontra is zuhanok, utána felállva mindig rendbe teszem, ami áldozatuk esett sötét hangulatomnak.
Hamar hozzászoktam már az életem legelején, hogy minden egyes mozdulatomat árgus szemekkel lesik, a Jenkins felől érkező benyomást ezúttal mégis hangsúlyosan érzem, mintha az ő figyelme egészen egyedi, másféle volna: talán szándékosan, talán ösztönösen, de a pillantása akár a sebészkés - akármilyen távolból eltéveszthetetlen a szúrása. Figyelemreméltó, erőteljes külsejében nincs és soha nem is volt semmi, ami felvehetné ezzel a vonásával a versenyt. Ismerem magam eléggé, hogy tudjam: ha kellene, állnám a tekintetét... mégsem vagyok lehangolt amiatt, hogy erre jelen esetben nincs szükség.
Szeretném tudni, mi játszódik le a jellegzetes szempár mögötti okos fejben, azt azonban az ösztöneim töprengés nélkül is megsúgják, hogy a megjegyzés inkább védekezés a részéről, semmint offenzíva. Lazítok a tartásomon - talán észrevehető a vállaim rezdülése, talán nem, mert a kezeim továbbra is összefogva maradnak a derekam mögött -, s sétába illő léptekkel indulok vissza feléje. Az arcát nézem, a szemeit komor keretbe foglaló sötétséget. Szívdobbanásnyi ideig mérlegelek, mielőtt megállnék mellette, ugyanúgy előrefelé szegezve a tekintetem, mintha szemlére álltunk volna sorba.
- Megegyezhetünk abban, hogy ha a te kegyeidtől függene, megértem-e, akkor nem kellene felelős legyek egyáltalán - ütök meg mindennemű próbatételtől mentes hangot. Nem nézek rá: kellő energiát használt fel eddig a vizitre feleslegesen, márpedig egyáltalán nem azért vagyok itt, hogy játszmákkal bonyolítsam az életünket. Eredményt akarok, kicsinyeskedő elégtétel nélkül. Callum Jenkins elfáradt. Semmi szüksége egy velem való párbajra, legyen akármilyen barátságos, tét nélküli az összecsapás. Én pedig nem fogom jobban pazarolni az idejét, amennyire mástól eltűröm, hogy pazarolja az enyémet. Ha azért jöttem volna, hogy revansot vegyek, volna helye a puszta kegyetlenkedésnek, a vele való játéknak, így azonban semmi értelme. - Ne fáradj, elég irodát látok odafent. A válasz viszonylag barátságos hangvétele ezúttal sem felhívás keringőre, egész egyszerűen azt hivatott jelezni, hogy a hirtelen jött vonalasságom nem ellene szól. - Amit mondani akartam, az az, hogy két-hároméves szüneteket nem tartanék a továbbiakban két megbeszélés közt. Helyet kell kapnom a naptáradban előbb-utóbb.
Ennek semmi köze ahhoz, hogyan érzem magam idelent, mert ami azt illeti, az orvosi köpenyei pont annyit számítanak ebben a könyörtelen hűtőházban, mint amennyit a látványuk ígért. Érzem, hogy a képem ennyi idő alatt is kellemetlenül áthűlt: állkapocsszegletem jellegzetes zsibbadására utoljára egy taktikusan lehűtött úszómedencében volt példa évekkel ezelőtt. Hanem ezen bosszankodni nincs időm, s értelmetlen is volna: ez a részleg nem az éberen járkálók igényeihez lett kialakítva. - Nem azért vagyok itt, hogy az idődet húzzam vagy játszadozzam veled, Callum - fordítom felé a tekintetem most, s bár az enyém bizonyosan másféle benyomást tesz, mint az övé, velem sem állnak sorba farkasszemet nézni a legtöbben. - Nézd el nekem, ha mégis megtörtént. Legnagyobbrészt magam miatt jöttem és nincs szándékomban hosszú ideig a sarkadon taposni. Ha valamit tudnom kell, mondd; ha ráér, ütemezd máskorra. Nem mintha szabadulni akarnék tőle, de jobb, ha ő is tudja, hogy nincs sem kedvem, sem türelmem puhatolózó alakoskodásba bonyolódni. Képes vagyok rá, ám mindennek megvan a maga helye és ideje, s nem véletlenül vagyok ismert a konfrontatív egyenességemről: egyfelől igen közel esik a szakterületemhez, másfelől minden körülmények közt őszinteséget közvetít. A mostani esetben pedig nagyjából így is vagyok vele. Milyen kényelmes.
Felnevetek röviden a szavain, minden gúnyos bántó él nélkül, mintha viccet mesélt volna Victor. Talán így is veszem szavait, talán csak azon szórakozom, hogy a felelősséget ugyanúgy rá is testálnám, függetlenül attól, ért-e bármit is az egészből. Jó eséllyel ezzel Victor is tisztában van, vagy majd lesz, ha itt lesz az ideje valaha is. - Számodra mindig van hely. - Jelentem ki könnyedén, mert még csak nem is túlzok vagy hazudok vele. Denisov miatt már értekeztünk párszor az elmúlt egy évben is, mióta eldöntöttük, hogy felébresztünk egyet az itt lévők közül, de gyanítom arra akar kilyukadni, hogy "irodai" megbeszélést gyakrabban tartana itt, mint két-három év. Ha már itt ez az én asztalom, mint sikerült megtudnom szavaiból. - Ezt hivatott volna szolgálni az éves katonai orvosi felülvizsgálat is? - Kérdezek rá csak úgy mellékesen, noha nem feltételezem, hogy pont ott, pont akkor akart volna velem ilyenfélékről diskurálni, ne találván rá alkalmasabb pillanatot és helyet. Talán valóban elfáradtam kicsit, hogy inkább védekező álláspontba helyeztem magam és nem támadóba, inkább kivárom, mit akar Victor, ha már ő jött el hozzám. Nem is kell sokat várnom rá, érdeklődve fordítom felé arcom s tekintetem, mikor kifejezi hogy nem játszadozni jött. Értékelném, ha tudnám, hogy nyúzott küllemem is rávitte őt erre. Kevesen hagynának és hagynak nekem lélegzetvételnyi időt, még akkor is, ha szeretik a játszmát és élvezetesebb, ha elememben vagyok. Értékelném, hogy Victor is ilyen, de hálás attól még nem leszek. Lehet ő sem, ha egyszer utólag még megbánja ezt a levegővételt. - Denisovnak három-négy hónapja van hátra, legfeljebb. - A körítésre nem is reagálok így, hanem mondom, amit tudnia kell. A velős, in medias res kezdőmondatot nem a hatás kedvéért fogalmaztam meg, hanem nyomatékosításként. Kancellártársam is tudja, hogy azért ébresztettük Denisov-ot, mert ő tűnt a legstabilabbnak. - A Földön végzett génmódosítások negatív hatásai egyre jobban éreztetik a hatásukat, a szervezete fel fogja adni. Amit azóta csinálunk, az génterápia. Lényegét tekintve van egy rész mind Denisov, mind a többi jelenlévőnek a DNS-ében, amit hiába aktiválunk, minduntalan kikapcsol időről időre és ez a sejtek kóros változásaihoz és elöregedéséhez vezet. Jelenleg ez most még csak magas vérnyomást okoz nála. Az egyetlen megoldás a DNS érintett szakaszának kivágása és másikkal való helyettesítése, majd ezt beültetni Denisov szervezetébe. Buzgó imádság mellett, hogy a megfelelő immunreakciót kapjuk. - Kezdem el kifejteni aztán hosszabban, de lényegre törően mit kell tudnia Victornak és bár vannak benne orvosi szavak, nem érzem úgy, hogy azokat is ki kellene cserélgetnem vagy jobban körbeírnom, mintha egy gyermekkel beszélnék. Nem magyarázom azt sem, miként zajlik ez a kikapcsolás, aktiválás, szakasz kivágás és helyettesítés, mert a hogyannak nincs túl sok jelentősége és nem is kell ehhez Victornak értenie, hogy értse az egészet. Az imádság említése egy magamfajta tudós embertől viszont kellően kifejezi mennyire bizonytalan a helyzet. - A múltkori tesztek eredményeit te is megkaptad, Denisov képességeit nem lehet tovább húzni. Úgy legalábbis nem, hogy ne kelljen megfizetni az árát érte. Van egy lehetőség, miként lehetne az életét meghosszabbítani, és ha bejön, ha tartós eredményt ígér, akkor lehet a képességei további javításával próbálkozni, ha szükséges... - Állok itt meg, hogy lehetősége legyen reagálni, kérdezni, illetőleg kifejteni az álláspontját. Tudja ő is, mit javítottak fel Denisov-on annak idején a Földön, ezt mind a ketten tudjuk, de azt csak ő tudhatja, neki mire van szüksége. Beszéd közben ugyanúgy hátul összekulcsolt ujjakkal állok, nem sétálok fel s alá, s hangom is nyugodt, mintha nem élő személyekről lenne szó, hanem élettelen fegyverekről esne szó közöttünk. Szenvtelen hangomhoz viszont szokás szerint nagyon is élénk figyelem társul.
Sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy nevetni fog; a hang szokatlanul cseng a fülemnek, holott Callum soha nem állította magáról, hogy a végletekig komor jellem volna, s ha megtenné sem gondolom, hogy sokan hinnénk neki. Megjegyzés nélkül lépem át az egészet; nem lenne méltó tőlem minden egyes személyes pillanatnál elidőzni.
- Nem fog kiderülni - felelem meglehetősen humortalanul a büntetéssel kapcsolatos csipkelődésre, bár ami az én eszem járását illeti, akár még tréfának is elmehetne a válasz: ezegyszer őrá van bízva, miként értelmezi azt, már ha egyáltalán van kedve találgatni közvetlenül azután, hogy kifejtettem, nem a jókedvű huzakodás volt a célom. A természetét elvégre egyikőnk sem képes igazán levetkőzni. És talán el sem várjuk egymástól.
Aztán szóba kerül Denisov, a levegőt pedig megtölti az ismerős, munkával járó figyelmesség. Jenkins nem szolgál túl jó hírekkel, noha nem számítottam másra a felütés után, amelyet az elődeink túlzó optimizmusának szentelt. Amit mond, szigorúan figyelmes ábrázatom ellenére nyugtalansággal tölt el: mindketten tudjuk, hogy nem engedhetünk meg magunknak semennyi visszaesést most, hogy a Perdával kötött törékeny béke tetején egyensúlyozunk. És persze van itt még valami. Én. Mert én akkor sem volnék hajlandó engedni a szorításomból, ha ennél jóval kedvezőbb helyzetben volnánk. Nem tértem ki soha nyíltan erre, sőt kerültem a véleményem éreztetését, de igazában soha nem fogom mással beérni, csak elsöprő erőfölénnyel, a tárgyalások és a perdaiakkal akárhogyan alakuló szövetség állásától függetlenül. A tempót ebben nem diktálhatja senki más, csak én, az én elégedettségem pedig csak akkor lesz teljes, ha az esetleges egyet-nem-értés a Perdáról egyszerű, lehetőleg írásos tiltakozás formájában képes csak eljutni hozzánk. Ehhez pedig Denisov életéből jóval többre lenne szükség, mint három hónapra.
Az őslakosok kemény - túl kemény - ellenfelek, s amíg az erőviszonyok ennyire kiegyenlítettek, nem szívesen látnám a génmódosításban rejlő lehetőségeket elveszni, különösen úgy, hogy ez bárkinek is feltűnjön. Kutakodó pillantást szegezek Callumra. - Ha az állapota súlyosbodik, nem engedhetjük szabadon csatangolni az emberek között. Szigoríts a megfigyelésén, már ha erre egyáltalán van lehetőség. A magyarázatát egyetlen szó nélkül hallgatom: szabatosan és világosan fogalmaz, részletekbe pedig nem bocsátkozik, mint ahogy felesleges is volna. Az egész nagyon kétségesen hangzik, Jenkinsre pedig sajnos nem jellemző, hogy a drámai hatás érdekében szakvéleményt túlozna el. Töprengőn forgatom-tekergetem a fejemben a megoldás nélküli kirakóst, egyelőre mindenféle eredmény nélkül. A nyakamat rögzítő inak feszességéből egyértelmű lehet számára, hogy a magyarázatát bár felfogtam, de egyelőre nem vagyok képes csak úgy elengedni.
Biccentek a szavaira, mintegy jelzésképpen - egyelőre teljesen érthető, amit mond. - A teljesítménye így is kiváló. Mikor akarod a DNS-módosítást végrehajtani nála? Annak az eredményét kellene látni először, mielőtt esetleg új tervrajz készül a számára. Ezzel a stabilitással kár volna finomhangolni őket - a többes szám nem nyelvbotlás, ő is tudhatja, hogy nem maradhat sokáig egyedül a közlegény, ha valódi eredményt akarunk elérni. - Pazarlás lenne, arról nem is szólva, hogy nem vagyok meggyőzve arról, hogy ami egyikőjüknél beválik, az beválik mindannyiuknál. Immunreakciók tekintetében mennyire jellemzőek az egyénenkénti eltérések? Arra számítasz, hogy ha őt megoldottad, mindőjüknél ugyanez a feladat vár majd? Kíváncsiságom pusztán technikai indíttatású; ahogy őbenne sem merül fel, emberekről van-e szó egyáltalán, úgy engem sem foglalkoztat a kérdés ezen oldala egy percig sem. Az élettartamuk azonban kulcsfontosságú kérdés marad. Így talán még inkább, mintha egyszerű Alvók lennének.
Eltekintek attól, hogy játékos hatással ciccentsek egyet, amiért nem fogom már jó eséllyel soha megtudni, minek találta ki nekem az említett büntetésfajtát, ami igazán kár, kíváncsivá tett, de fogok tőle aludni. Legalábbis nem ez az, ami miatt nem aludtam eddig sem. Találgatásokba nem gyakran bocsátkozom fennhangon, nem bárki előtt, így ez a téma is elül közöttünk, hogy rátérjünk inkább valami olyanra, ami miatt itt vagyunk. Figyelem a reakcióit, mint mindig, és nem sokat tudok megállapítani, ahogy mindig. Legalábbis semmi olyant, ami újként hatna, függetlenül attól, hogy a helyzet valamennyire új. Azért csak valamennyire, mert eddig is tudtuk, hogy Denisov életének hossza megjósolhatatlanul rövid, ám most elértünk egy olyan pontra, ahol már jóslatokba lehet bocsátkozni. - Ha a mentális vagy kognitív képességei miatt aggódsz, akkor azok sokáig fogják bírni várhatóan, azon a területen nem módosítottak annak idején. A megfigyelés szigorítását viszont neked kell elrendelned, minthogy William "elkérte" Denisovot, hogy személyes testőre legyen Lewis hadnagynak, azt gondolván, hogy így elvette a játékszerem. - Vagy valami ilyesmit gondolhatott William, mikor a Valkűr-ről visszavitettem a laborba Denisov-ot és utána valami csip-csup dolog miatt kérte a Kancelláriánál, hogy Denisov legyen az akkor még menyasszonya testőre. Hogy megnyugodjon kicsit komorabb képet vágtam azon az ülésen, mintha... A szigorúbb megfigyelést elrendelhetném én is, de semmi kedvem megint William-et hallgatni. Talán öregszem, de kevésbé érzem a türelmet az irányába. - Egyetértek, előbb ezt kellene megoldani, amin már dolgozom is, ugyanakkor mint jeleztem, a terápia sikeres kimenetele kétséges, így javaslom, hogy addig használjuk ki Denisov adottságait, amíg lehet. Az Imperiumon most kevéssé hasznos a jelenléte, hacsak nem konkrét tervvel tartod ott... - Pillantok itt fel rá, mert időközben elővettem belső zsebemből a pda-mat, hogy azt hamar bekapcsolva még beszéd közben kikeressem a megfelelő térképet. A pda-ba épített hologramos kivetítő meg is jeleníti nekünk a vízszintesen tartott pda-ra merőlegesen a Perda térképét. Ha okkal kell az Imperiumon maradnia Denisovnak - ami okot esélyesen nem fogom most megtudni, nem Victortól legalábbis -, akkor nem hozakodok elő a javaslattal, se a pda-val. - Volna-e olyan terület, főleg az Elorakon túli számunkra tiltott részeken, amely kifejezetten érdekelne? Személyes felderítésre mehetne, talán kevésbé feltűnő, mintha drónokat röptetnénk arra, vagy nagyobb csoport mozogna. A Földön tapasztalt katona volt, nem lesz újdonság számára a terepen való mozgás. - Azt is tudom már, mivel veszem rá erre Denisov-ot, mert nem feltétlenül híres az együttműködéséről, de igazából csak tudni kell a módját, mivel motiválható. Múltkor a nyers erőfölénnyel és zsarolással nyert ügyem volt, most mást tartogatok neki, ha a parancs nem lesz elég. - Lehetnek eltérések, ahogy mindannyiunk DNS-e eltér... Kivéve az ötös és a hatos katonáét ott, ők testvérek, így nagyobb hasonlóság van a DNS-ükben is. Mintáim vannak mindenkitől, így ébresztés előtt tudunk vizsgálatokat végezni és az eredmények alapján szimulációkat futtatni, ami alapján többet tudok majd mondani neked, ahogy arról is, hogy ha a sejtek elöregedését megszüntetjük, visszaveti-e a többi képességét is Denisovnak. Ideális esetben a módszer ugyanaz lesz mindenkinél, és csak a mértéket kell jól eltalálni. - Nem kendőzöm, szépítgetem a lehetőségeket, még ha tudja is, hogy maximalizmusom nem csak a titkolózásban van jelen, hanem minden téren a munkámban, és a kudarcot nagyjából annyira viselem jól és fogadom el, mint ő a saját területén. Míg Saskia ügyénél járható út volt köztünk a "bocsi, elfelejtettem mondani?", addig a Victor számára is érdekelt területeken ez nem játszható meg. Biztosíthatnám, hogy persze, minden rendben lesz, nyugodtan menjen csak vissza a nyolcadik gyűrűszintre és kávézzon vagy amit akar, de érthetően nem lenne ilyen nyugodt a legközelebb beszélgetés köztünk, ha kiderül, mégsincs minden rendben.
Callumnak eszében sincs Williammel bajlódni, amin cseppet sem csodálkozom: a Családügyi Hivatal feje kellemetlen, rossz természetű ember, agresszív és akaratos. Nem egyszerű szót érteni vele, és ami még ennél is rosszabb, általában jóval több időt is vesz igénybe, mint amennyire logikusan szükség volna. Nem kétlem, hogy Denisovot sem fogja a két szép szememért csak úgy elengedni, az utóbbi időben azonban a rovására sok minden felkerült, én pedig még hírneves kötélidegzetem ellenére is árnyalatnyival türelmetlenebbé váltam irányába; ezt a társalgást, ha rajtam múlik, nem fogja a kelleténél tovább húzni. Jenkins a maga részéről megteheti, hogy énrám tolja a feladatot, ugyanolyan pimaszsággal, ahogy én az imént élből kiosztottam neki - szigorúan véve Denisov az én beosztottam, így a próbálkozás egyedül akkor vált volna be, ha kollégámnak nincs annyi lélekjelenléte, hogy kapásból visszaüsse a szervát. Ennyire azonban még nincs kimerülve. Feszes, rövid biccentésem elárulja, hogy nem fogok vele ezen huzakodni.
A rám villanó szempár csak annyi mindent olvashat ki az arcomból, akárha tükörbe nézne Callum: az Imperiumot firtató kérdésekbe még csak ujjnyira sem vagyok hajlandó belemerülni. Ezúttal semmiképpen. Helyette a figyelmem - szemrebbenés nélkül - a térképnek szentelem, mintha finom részletekre és hangulatingadozásokra máskor oly fogékony megfigyelőképességem egyszeriben teaszünetre távozott volna. - Hogyne. A hangom nyugodt, ám a téma azok közül való, amelyek igenis képesek mohóságot ébreszteni bennem, még ha az érzést méltatlannak is tartom magamhoz. Nyílt provokációba nem szívesen bocsátkoznék, ám Denisov egymaga aligha keltene feltűnést a Perdán, ha pedig mégis, még mindig sokkal kezelhetőbb a helyzet, mint egy több fős különítmény esetén volna. - Szimatolhatna egy keveset az ellenállók után, ha már úgyis tilosban jár - méregetem a hologramot élesen. Nem célom megosztani Jenkinsszel vagy bárki mással, mennyire izzón és hevesen fájlalom a lázadók minden eleven lélegzetvételét, ugyanakkor botorság lenne szem elől tévesztenem a tényt, hogy elsősorban igenis az én dolgom az utánuk való kutakodás csakúgy, ahogy a támadásaik visszaverése sem tartozik máshoz. Ha túlzottan érdektelennek látnak, gyanút fognak fogni, különösen azok, akiknek a vendéglátómhoz hasonlóan megvan a magukhoz való eszük. Nem tehetek mást, időről időre szóba kell hoznom a dolgot és állást foglalni a fülük hallatára is. Ez az alkalom pedig éppen olyan jó erre, mint bármi egyéb. - Nagyon mélyen nem veheti be magát a hegyek közé, mert soha többé nem fogjuk elérni. Arról nem is szólva, hogy ha valami baja esik, az addig gyűjtött információról is lemondhatunk... Ugyanakkor tehet egy sétát a környező területeken. Figyelembe véve a terep sajátosságait, a mozgásterét behatárolhatom annak függvényében, mennyi időt optimális legfeljebb a holdon töltenie. Megfelel a feladatra.
Érdeklődve hallgatom a magyarázatát. Érteni nem értek az ilyesmihez, Jenkins néhanap látni engedett, rokonszenves kisugárzásához azonban hozzájárul az a tulajdonsága, hogy kiemelkedő tanári tehetséggel bír. Előadásmódja tisztává és érthetővé teszi még a tulajdon bonyolult szakterületét is - ha nem is hasznos mértékben -, ez pedig olyasmi, amiért képes vagyok némi elismeréssel adózni neki. Még ha ezt soha nem is fogom a tudtára hozni. - Világos - jegyzem meg könnyed hangon, anélkül, hogy hazudnék. Ezúttal nem fordulok félre: majdhogynem szemben állunk egymással, noha ennek egyikünk sem tulajdonít jelentőséget e percben. - A három-négy hónapos becslésed mennyire nagyvonalú Denisovval kapcsolatban? Nem szeretnék olyan önző lenni, hogy egyre a megbízásaim után futkosson, amikor a napjai meg vannak számlálva, neked pedig szükséged volna rá itt, hogy megkezdd a kísérleteid. Rajta fogom tartani a szemem.
Denisov-ot hát Victor veszi vissza William-től, meglepően kegyes kedvében találom ma Victort ezek szerint, hogy inkább saját idegeit tépáztatja, semhogy ezt rám hagyja. Hogy az Imperiummal kapcsolatos terveibe nem avat bele, az nem lep meg - ennyire ő sem kelhet jobb lábbal -, meg is lepett volna, ha elmondott volna bármit is. Inkább csak arra irányult a kérdés, hogy feltétlenül szükséges-e az állandó ottani jelenléte Denisovnak... minden egyebet egyébként is inkább próbálnék a kapitányból kiszedni, semmint Victornál próbálkozni. Ha van könnyebb út... És ha már út, akkor a térkép kerül terítékre előttünk hologramos kivetítésben. Figyelem Victort, bár nem a zavaróan éles fürkészésemmel, noha úgy tűnik, annyira leköti most őt a térkép és tervei, hogy talán ezt sem venné most észre. - Felderítés, merre lenne érdemes legközelebb Greymare hadnagy csapatának alaposabban körbenéznie? - Pusztán érdeklődő hangnemben kérdezem, hogy így gondolta-e, vagy más szempontokra figyeljen Denisov. A siklóroncs környéke a várt sikert nem hozta meg, de se a csapatban részt vevők, se Victor nem arról ismeretes, hogy egy kis kudarc bármiben is hátráltatná és kedvét szegné örökre. Magam részéről a perdai vonal jobban érdekelt volna, de ezt a helyzetet is talán hasznomra tudom fordítani. Ismét. Ugyanakkor még úgy sem volt alkalmam megfigyelni, hogy mi a véleménye az eseménytelen ellenállóvadászatról, noha valószínűleg most sem fog drámaian nagy érzelmeket felvonultatni e témában. - Nyilvánvalóan, ahogy fogságba kerülése sem lenne szerencsés. - Bólintok rá szavaira, melyek kicsit jobban körülhatárolják a Denisovnak szánt feladatot. Ha ennél pontosabban nem akarja Victor meghatározni, úgy veszem, szabad kezem van ebben, csak jól kell megválasztani az útvonalat. Tűnékeny gondolat, hogy majd összevetem Moor tizedes pda-ján látott térképjelölésekkel és műholdfelvételekkel, vajon van-e egyezés, de ennek nem adnék most hangot semmi esetre sem. Se kancellártársam, se a tizedes, se más előtt. További kérdéseire is figyelek, és bár Victor nem tudós, attól még nem rossz vele tudományról beszélni. Kérdései a megértést célozzák, hogy aszerint tervezzen, nem épít fel magában egy elképzelést hogyan kellene lennie az egésznek és a tudomány meg próbáljon valahogy ennek megfelelni. Céljai, álmai nyilván megvannak, de nem ragaszkodna görcsösen egy megoldáshoz, hanem relatíve jól viseli, ha lassabb, kanyargósabb úton jut el oda számba véve a felhasználható eszközeit. És ilyen eszköz Denisov is, akinek tovább kell élnie Victor céljaihoz, melyek - őszinte bánatomra - még előttem is homályosak sokszor, hiába ismerem régóta őt. - A tudomány és a hadászat abban közös, hogy célszerű a legrosszabb eshetőséggel számolni, így a szűk három hónap legyen a mérvadó. - Felelek kérdésére őszintén, ismer annyira, hogy ilyen témában sosem jellemzett hurrá-optimizmus, ez egyedül Saskia hibernálásában volt tetten érhető a személyes vonatkozás miatt, remélvén, hogy egyszer megtalálom a gyógymódot, még ha az elhúzódó idő arra is mutatott rá, hogy vélhetően a hibernálás és hazugság mellett letett voksom pályafutásom legderűlátóbb tette volt a tudomány terén. - Veszek tőle friss mintát, így ellátogatnék az Imperiumra, mikor dokkol, hogy lássam a sejtpusztulás mértéke a számított tendenciának megfelelő ütemben zajlik-e, utána a te megbízásaidat vesszük előre, amíg Denisov is legjobb formájában van. Addig én tudok haladni a munkámmal nélküle is és visszatérte után megkezdjük a kezelését. Ha még tervezel valamit vele, azt két hónapon belülre tedd, ha kérhetném. - Udvariassági formula, hiszen úgy is rábólint, mert egyikünk sem érdeke a végletekig hajszolni Denisov-ot, hogy aztán korai halált halva csak kevés haszonnal kecsegtessen. Imperiumi látogatásaimat jellemzően előre jelzem, már ha ez orvosi szempontból befolyásolja bármelyik emberét is Victornak, de bizonyosan tud róla, hogy néha jelzés nélkül is megjelenek ott, sejthetően akkor magánemberként, már amennyire ez egy kancellár esetén fennállhat. - Milyen hosszúra tervezzem neki a felderítést, küldenéd még máshova is?
A Kancelláriáról általában kétféle kép él az emberek fejében. Az egyik szerint mindenben összetartunk és akármi történjék, készséggel mosdatjuk egymást, ha pedig a másiknak lehet hinni, lépten-nyomon a lehetőséget keressük kancellártársaink elgáncsolására, soha egy percig egyet nem értve semmiben. Az igazság - mint általában - a két elképzelés között húzódik: igazán csak azok az esetek látványosak, amelyek a két fenti szempontnak megfelelnek, mindennapjainkat azonban sokkal inkább a közösen végzett munka határozza meg. Számos kérdésben megvan közöttünk a kipróbált egyensúly, melyet felborítani egyikünknek sem érdeke, a legtöbben pedig tisztában vagyunk vele, hogy ha minden adandó alkalommal komolyan ütköztetnénk az elképzeléseinket, soha nem jutnánk semmire.
Jenkins egyike azon kollégáimnak, akinek az erről alkotott felfogása hasonlatos az enyémhez. Szerencse, mert jellemzően agyafúrt, talpraesett ember, ajtót előtte nem érdemes bezárni, hacsak nem ablaktalan helyiségről van szó. Annyi józan belátás ellenben őbelé is szorult, hogy legalább tűzön-vízen át ne akarja ugyanazt szakadatlanul erőltetni. Makacssága ennél sokkal kifinomultabb formában mutatkozik meg, ez pedig alkalmassá teszi a csapatmunkára. Érdeklődése mögött ott bujkál természetes kíváncsisága, ami engem cseppet sem sért. Mohó tulajdonság: etetni nem érdemes, de ignorálni sem az. Tudok bánni vele. - Jobb, mint vakon tapogatózni.
Ez a mostani beszélgetés Callum alkalmazkodókészségét is bizonyítja, de nem csak azt. Néha, ha az ember elegendő figyelmet fordít rá, villanásnyi ideig betekintést nyerhet elődeink mérnöki erőfeszítéseinek magjába: ilyen pillanatokban, mikor a célt jól kiszámítva tűzik elé és a mi gyengeségünk sem áll az útjába, a Kancellária fogaskerekei óramű pontossággal illeszkednek egymásba. A gépezet, amelyet közösen hajtanak, ketyegve indul meg, s ha egyszer mozgásba jött, azzal a csodálatos könnyedséggel keringeti az életet a Dominium ereiben, amely minden ízében méltó az emberiség mesterséges szívéhez. Ez az összhang, amelyet a legtöbb esetben nélkülözünk (és amelyet gyakran tudatosan elkerülünk), Denisov esetében látszólag jelen van Callum és énköztem. Az eredményen azonnal meglátszik: érdekeink véletlen egybecsengése nemcsak felgyorsítja és megkönnyíti a dolgunkat, de a döntéshozatalra fordított időt is kényelmesen lerövidíti. Tisztán látható, hogy a szívességek súlya és rettentő ára ellenére miért is folyamodunk nagyritkán egymáshoz támogatásért. - Amennyit a háborúból tudunk a terepről, nem sokat ér már. Magamtól a domborzati viszonyok alapján határoznám meg, merre vegye az útját: bár ezúttal egymaga lesz, nem sokat ér, ha ehhez mérten teszi meg a jelentéseit. Nem túraútvonalat óhajtok kiépíteni, és akiket keresünk, azok sem egyesével járnak zsákmány után. Bár ezt alighanem te is tudod, és maga Denisov is. Amennyiben tényleg nem sérültek a mentális képességei.
Biccentek a válaszára: hasonló feleletre számítottam. Nem vagyok igazán elragadtatva. Amennyiben Jenkins nem jár sikerrel, vajmi kevés időnk maradt kifacsarni a közlegényből mindent, amit csak lehetséges. Vendéglátóm fiatalsága ellenére is valódi szakértője a genetikának, valamint példás orvos is, de varázslónak nem varázsló: annak, amit elmondott, leginkább olyan hangzása volt, mint ahol csodára volna szükség. - Legyen így. Elkészítem az időbeosztását: a felderítésre egyelőre kapjon egy hónapot. Elégnek kell lennie.
- Kétségtelen. - Hagyom ennyiben a meglátást, hiszen vakon tapogatozni soha semmilyen helyzetben nem előnyös és jellemzően ritkán kifizetődő. Többet nem tudok meg, de kétségtelenül a kérdésem volt hibás e téren, hiszen olyanra kérdeztem rá, ami nyilvánvaló és egyértelmű. Ahogy az is nyilvánvaló és egyértelmű, hogy nem Victor az a személy, akinek a nyelve megered egy ilyen kérdés hallatán és lelkesen mesélne a terveiről. A terveit elejtett szavaiból és tetteiből, na meg azok esetleges hiányából kell kikövetkeztetni, ami kellően megmozgatja az ember agyát. Kancellártársam nem egy nyitott könyv és bármennyire is híján van a mimikának, keze finom nonverbális gesztusainak, ez az egyformaság nem teszi őt könnyen kiismerhetővé és kiszámíthatóvá. Érdekes, hogy ugyanazt a hatást mennyire másképp tudjuk mindketten elérni. - Valóban, legalább felmérhetjük, mennyire alkalmas csapatvezetésre a továbbiakban. - Természetesen a jelenlévő díszes Alvó társaságra célzok és arra, hogy Denisov a Földön se magányos farkas volt, csapata egy része állítólag itt van hibernálva. Ha ébresztjük a többit, Denisovnak hatalmas előnye lesz velük szemben a holdon való ismereteivel, tapasztalataival, de aztán lehet máshogy osztja szét az embereket Victor. Ez olyasmi, ami az én agyamat jelenleg kevéssé mozgatja meg, még ha Victor magában esetleg oszt-szoroz is ezzel kapcsolatban. Annyival odébb van ez, hogy még nem aktuális számomra, hogy figyeljek kancellártársam ez irányú gondolkodásmódjára és terveire, hiszen evidensen beleszólásom nincs. Maximum ráhatásom más irányból az eseményekre, azokat meg a helyzet szüli. - Rendben, az útvonalát egyeztetjük még és indulhat is, ahogy jónak látod. - Azaz mihelyst meglesz az időbeosztása. Azon nem akadok fenn, hogy Terson személyesen foglalkozik vele, hiszen nem feltételezem, hogy minden egyes közlegény esetén is megteszi ezt, nem ez magyarázza, miért temeti be őt is a rengeteg munka. - Volna bármi, amit kihagytam volna vele... velük kapcsolatban? - Vagy mással. Nem kirúgni szeretném Victort - nem is mozdulok a kijárat felé -, igazság szerint kifejezetten szórakoztat a jelenléte, társasága idelenn, pedig nem olyanok az eddigi témáink, amelyek derűre adnának okot és nem is kocognak kancellártársam fogai, mert nincs hozzászokva az itteni hűvösebb levegőhöz a Dominium többi, kellemesen egyforma hőmérsékletű helyeihez képest, hogy ez okozza szórakozásom alapját. Inkább csak újszerű még mindig őt itt látni és élvezem nemcsak a társaságát, hanem hogy nem okoz némi szívritmuszavart, mint tette volna egy hónappal korábban.
- Ideális volna, ha lennének vezetői képességei - értek egyet újfent, nem kifejezetten azért, hogy megőrizzem a harmóniát, bár nem esik igazán rosszul, hogy nem kell ellenvetést tennem. - Azt sem bánom, ha diktátumra hajlamos. Rá tett panaszokkal lehet mit kezdeni, de az engedetlenkedés már túlságosan veszélyes. Nem képzelem azt, hogy Jenkinst különösebben érdekli a hozzáállásom, ahogy azt sem, hogy igazi újdonságként hatna számára, amit mondok. Neki magának is vannak emberei, az Alvókon kívül értve is. Mint minden vezető pozícióban, az övében is egyértelmű, mik a prioritások, s alig hiszem, hogy a beosztottjai komfortérzete alapvető elvárásokat szorítana háttérbe. Callumra soha nem volt jellemző az öncélú durvaság, az viszont legalább olyan elképzelhetetlen, hogy az életünk jelentéktelen szereplőinek kegyeit keresse.
- Van valami kívánságod, ha egyszer útnak indítjuk? A parancsaim várhatóan nem foglalják le őt száz százalékig odalent. Részben az előzékenység, részben a praktikum vezérel, hogy ilyen ajánlatot tegyek: Jenkinstől kitelik, hogy kerülőúton egyébként is megpróbálja megbízni Denisovot mindenfélével, egy hónapba azonban valószínűleg az is belefér, amit ő kitalál a számára. Hovatovább az ügyben kezdetektől fogva ketten vagyunk, s eszem ágában sincs a projektet látszólag sem kisajátítani. Ha egymás ellen fordulunk, annak hosszú távon mindenki a kárát látja, én pedig hajlandó vagyok szokásos, féltékenyen önző autoritásomból engedni egy keveset, hogy ezt megelőzzem. Veheti akár széptevésnek is. Egy olyan embertől, mint én, az ilyesmi majdhogynem udvarlásszámba megy.
A kérdésre a fejemet csóválom. - Nemigen hiszem - pillantok végig a kamrán tűnődve, s a kifejezést ezúttal hagyom is megjelenni az arcomon, noha nem kívánok eredményt elérni vele. A legtöbb információ új: bár a felfogásom nem kimondottan lassú, van rá esély, hogy mire kérdések merülnek fel bennem, messze járok majd. - Hacsak nincs valami, amire alig várod, hogy rákérdezzek. Ismersz. Néha nem értem a célzásokat.
Ez önmagában véve ugyan így igaz, azt azonban nem teszem hozzá, hogy olyan tulajdonságom, amelyre igen szívesen játszom rá - csakúgy, ahogy a humorérzékem hiányára. Nem vezetne semmi jóra, ha túlságosan is hozzászoktatnám a kollégáimat, hogy kényes témákban elegendő érintőlegesen utalgatniuk: a dolgukat túlzottan megkönnyítené, hibalehetőségeket rejtene magában, engem pedig megfosztana attól a csendes szórakozásomtól, hogy szeszélyes napjaimon büntetésből kelletlen egyenességre kényszerítsem azokat, akiknek erre semmi hajlandóságuk sincsen. A vendéglátómat ma távolról sem fenyegeti ez a veszély: a megjegyzésben sokkal több a kellemes évődés, mint amennyit önmagában sugall. Éppen azt is kötetlenül megteheti, hogy tudomást sem vesz a dologról.
Bólintok arra, hogy legjobb lenne Denisov vezetői képességeit felfedezni és persze ki is használni, más kérdés, hogy nem biztos, hogy ugyanazt értjük kihasználáson mi ketten, noha úgy teszek, mintha ebben sem lenne eltérés köztünk, mert egyébként néha még mindig meglepő tud lenni, hogy ha munkáról van szó, milyen jó az összhang közöttünk. Lehet azon kívül is, csak nem próbáltuk ki. - Ez majd kiderül, jelenleg közlegényként nem mutatkozik jele egyiknek sem. - Gyanítom kellően kemény kezű, ha kell, még ha igazságosabb is nálunk, amíg még járható az igazságos út. Az engedetlenség inkább tőle várható, de ennek mértékét nem fejtem ki. Sok minden múlik a most következő találkozáson is, de a múltkori szökési kísérlete után nem volt több ilyen irányú próbálkozása. Hogy csak engem gyűlöl vagy a teljes Kancelláriát, azt még ki kell derítenem nekem is, bár hajlok az utóbbira. Az emberek szeretnek egyszerűsíteni, miért pont a gyűlöletükben lennének finnyásabbak? A felajánlás viszont már-már lenyűgöz, Victortól ritka az ilyen, még ha ő is sejti, hogy ha valami titkosban törném a fejem, akkor azt nem most fogom előadni. Persze egy próbát megér, kívülről nehezen megállapítható, mennyire törtek meg az események és maradt-e még Saskián kívül titkom. - Odalentről legfeljebb a perdaiak érdekelnének genetikai szempontból, az ellenállók, sziklák, kövek, bokrok nem túl izgalmasak. Ugyanakkor visszafelé jövet lehet egy majomfajtát begyűjtetek vele. A perdai gyógyító említett egyet, amely náluk is megbetegedést okoz. Érdemesnek gondolom kivizsgálni, hogy csak rájuk vagy ránk is hatással lehet, mielőtt egy újabb járvánnyal nézünk szembe. - A lehetőséggel egyszerűen és nyugodtan élek, mert a Perdával kapcsolatos törekvéseim Denisov-tól függetlenek, és a terveimben a neki testhez álló feladatot még keresem, mihelyst tisztáztuk az engedetlensége okát. Addig ez is jó lesz ez is, ügyesen lavírozva úgy a szavak között, hogy ne derüljön ki, Rodával az általunk Breviusnak keresztelt betegségről beszéltünk ráadásul Saskia kapcsán. Inkább örömmel tüntetem fel magamat olyan színben, mint aki máris ennyire belevetette magát pluszba szerzett új munkakörébe. Nagyjából még igaz is, de nem ez lesz az egyetlen, amit Denisov-val elhozatok, ám az már az ő motiválására - és saját szórakozásomra - szolgál. - Éppenséggel akad valami, gondolom te is ezt vártad tőlem, hogy rákérdezzek, de így sokáig álldogálnánk itt egymásra várva, ezért akkor elébemegyek... - Indulok el kifelé, de nem öles léptekkel, hanem azzal a nyugodt tempóval, amivel ide is érkeztünk. Hacsak nem ver gyökeret az érdeklődő hangnemben feltett kérdésemtől, akkor kilépünk innen és visszazárom majd az ajtót, de előtte Victorra nézve próbálom elcsípni mindazt, amit nála nagyon ritkán lehet. - ... mit szólsz a titkos implantátum-beavatkozásokhoz? - Számításaim szerint tagadni és/vagy értetlenkedni fog, bővebb kifejtést kérve. Az a kérdés, hogy mit látok majd a tagadásában - már ha láthatok bármit is majd -, valóban nem tud róla vagy csak velem próbálja ezt elhitetni? Én mindenesetre úgy tettem fel a kérdést, mintha előttem evidens volna a szóban forgó dolog létezése, és arra számítok, hogy a másik is képben van, így éppolyan egyszerűen érdeklődő a hangom, mint amikor a hologramos térképet hívtam elő a pda-nál és megtárgyaltuk, merre menjen Denisov.
Jenkins mintadiák volt az Akadémián és ha egyszer az volt, az is maradt a mai napig: ahogy minden évfolyamelső, ő maga is a kezdetektől fogva szégyentelenül közlékeny kirakati projektjeivel kapcsolatban, udvariaskodásomat pedig nem átallja arra felhasználni, hogy a büntetőfeladatára fordított idővel és energiával kérkedjék.
Tulajdonképpen megérdemlem. Mi több, nagyjából erre lehetett számítani. Biztos vagyok benne, hogy már az első percben elhatározta: ha törik, ha szakad, új megbízatását retorzió helyett szakmai elismerésként fogja majd fel. Nem fűzödik érdekem hozzá, hogy ebben a szédítően dölyfös álláspontban hibákat keressek - ameddig a feladatát elvégzi, énrám ugyan nem tartozik, miként tekint rá. - A munka elébe sietsz, mint mindig - felelem azért abban a kiegyensúlyozott, kellemesnek számító tónusban, amelyet máskülönben a ritkán látott ebédlőasztalomnál használok. - De nem bánom. Bízd meg gyűjtögetéssel, ha úgy akarod. Majd lerakja a holmid megadott gyűjtőpontokon, ahol biztonsággal fel lehet szedni.
Rövid csend következik. Ritka, feszültségmentes levegő tölti ki: Callum felől nem érkeznek benyomások, ám ez nem számít sem fenyegetőnek, sem pedig kivételesnek. Jelenléte változékony - ugyanúgy képes súlytalan lenni, mint csaknem kizárhatatlanul nyomasztó, s bár a személyi kisugárzásokat, ha a kedvem úgy tartja, tehetségem van mindenestől semmibe venni, ahhoz is megvan bennem minden, ami kell, hogy az árnyalataikban olvassak. Semlegességével egybecseng, amit kérdez: nem vagyok meglepve, hogy ilyen óvatosan visszafogja magát, mert mindent elrontott volna, ha előre megérzem, hogy erre készül. A léptemben ezúttal nincs ritmustörés, szándékosan hangosra tervezett csizmám elárulná neki, ha ennyire megfogott volna. Érzem a közvetlen nyíltság mögötti, behatárolhatatlan eredetű kíváncsiságot, ám a pillantását hiába kapom el. A szeme olvashatatlan idelent: belenézve nem látok mást, mint a mennyezeti lámpák tartalmatlan, kéklő visszfényét.
Felvonom a szemöldököm. Ezúttal mindkettőt. A vállam nem moccan, a hátam épp megfeszülhetne a ruha takarásában, de ennyire sem engedek a késztetésnek. Megállok, amitől mély, de egyelőre nem veszedelmes csend borul ránk. - Nem ezt vártam - mondom aztán, hagyva, hogy előbb egy kicsit hallgathassa a saját szívverését, ahogy én az enyémet. Vonásaim mögött áttetsző, izgékony félmosoly bujkál; csiklandozását figyelmen kívül hagyva nem nyitok neki utat a felszínre. - Egyelőre semmit sem. Attól tartok, ha a véleményem érdekel, kénytelen leszel beavatni.
Ha szakmai elismerésként látják új munkakörömhöz való hozzáállásomat, az csak nekem kedvez. Míg magukban szemet forgatnak szokásos arrogáns viselkedésem miatt, nekem elegendő időt adnak, hogy kihasználjam figyelmetlenségüket, mert a gyakori Város-látogatásnak számos lehetőségét láttam meg. Evans-re kell viszont alaposan odafigyelnem, mert ő féltékenyen őrzi a "territóriumát", amíg még birtokolja. - Egyszer el kell végezni minden munkát, a tudományban meg nem árt előre gondolkodni. - Jegyzem meg hasonló könnyedséggel, ami még talán alá is támasztja az előbbi gondolatmenetet, miszerint máris beáldozom magam a munkának és örömmel tetszelgek ebben a szerepben. - A Város vagy valamelyik Kutatóállomás előtt - útiránya függvényében - elég ha jelez, hogy visszaért, majd valaki az orvosi személyzet közül kimegy a mintáért. - Bólintok rá, hiszen ismeretlen kórt terjesztő állatot én se hozatnék csak úgy be a Városba, hogy Denisov a kezében lóbálja. Ha a Breviust terjeszti az a dög, akkor azért, ha tényleg ismeretlen kórt, akkor meg azért. A másik, amit hozatok Denisov-val, azt viszont behozhatja majd. Ami viszont a másik témánkat illeti, legalább olyan izgalmas, ha nem jobban. Denisov ügye számomra kevésbé az, itt Victornak voltak kérdései, neki voltak információ-újdonságok, számomra aligha, vagy ami kérdésem volt, arra jobbára választ kaptam már, kimondva vagy anélkül. Hanem ez a másik... A csend sokszor beszédes tud lenni, a szavak hiánya szavak helyett is beszélnek, csak nehezebb bennük olvasni. Ennek a közénk boruló csendnek is sokféle olvasata van, és nem leszek az, aki megtöri ezt a csendet, kifejezetten jól viselem a szavak nyomasztó hiányát is. Victor első szavai is mintha el sem hangoznának, még ha az ő mozdulatát is utánoznám le reakcióként: felvonom kissé a szemöldökeimet. Tekintetemben vagy arckifejezésemben semmi nem árulkodik többről, mint némi meglepettségről, nincs ott hitetlenkedő gúny például. Pedig ez a három szó éppolyan, mint amikor valaki időt nyerne egy megfontoltabb, átgondoltabb válaszhoz. Könnyed türelemmel várom a folytatást, mintha csak azt kérdeztem volna, van-e kedve meginni egy kávét és ha igen, milyent kérne. A folytatás viszont borítékolható volt, legalábbis az újabb három szavas válasza. Hülye lenne vallomást tenni, márpedig fejben nagyon is egyben és helyén van Victor. Amennyire üdítő dolog ez, annyira bosszantó is néha. - Ah! - Szusszantok halkan kis, csodálkozónak látszó mosollyal a többi szó után, miközben fordulok utána kiérve és bezárva a külön kis termet. A mosoly betudható annak is, hogy fáradtságomon öniróniával derülök, miszerint melléfogtam és Terson tényleg nem tud semmit. Holott magamban azon gondolkozom, hogy mennyire ne higgyem el neki a látszólagos tudatlanságát a témában: csak kicsit vagy nagyon? - Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy... Mindegy is, felejtsd el, amit mondtam! - Ha tudod. De ezt már nem teszem hozzá.
Callum és énköztem vannak hasonlóságok, ám legalább annyi az eltérés is. Az, hogy az arckifejezését csaknem pontosan az enyémhez igazítja, bizonyára tréfás összképet eredményezne, ha volna közönségünk hozzá. Jenkins sápadt, előkelően éles metszésű arca - ha úgy akarja - igen kifejező tud lenni; ezen feladat oroszlánrészét leggyakrabban szimmetrikus fekete szemöldöke végzi. Ahogy most is. Szemrevaló vonásai életre kelnek a gesztussal, de ez nem tud igazán megtéveszteni. Enyhe meglepettsége, ha nem is szemenszedett hazugság, kétlem, hogy egészen őszinte volna.
A házigazdám ugyanis, legyen bármilyen ravasz és zárkózott, természetes kíváncsiságát nem tudta soha hitelesen megtagadni. Úgy tapad hozzá kezdetektől fogva, akár az árnyéka: messze elnyúlón vagy szorosan a sarkában, szembeötlőn vagy láthatatlanul, percről percre más alakban ám soha el nem maradva tőle. A padlón tükröződő sovány, szürke képmása, ha a lámpákat eloltanánk, eltűnne szem elől - úgy, ahogyan semmi jelét nem venni annak a gyanakvó érdeklődésnek sem, amelyről pedig tudom, hogy ott van. Noha az önfegyelem olyan vonás, melyet szigorú szemmel értékelek, az övé így is kiemelkedő osztályzatot érdemelne. Ezek azok a pillanatok, amikor Callum látszólagos barátságossága ellenére nagyon is élesen hasít belém a felismerés, mennyire veszedelmes ellenfél ez az ember. A gerincem mentén leheletfinom borzongás seper végig, mélyen lentről indulva egészen a nyakszirtemig. Kellemetlen.
Nem szeretem a túlságosan kiegyenlített erőviszonyokat. Mélyen belül, ahol az ösztöneimet hordozom eltemetve, ott motoszkál a régi törvény táplálta késztetés, hogy minden helyzet végső kimenetele éntőlem kell, hogy függjön. Nem szívesen maradok magamra olyan erők társaságában, amelyekben azok mértéke miatt nem bízhatom meg. Ezt a megmagyarázhatatlan, állatias jellemvonást a legtöbb esetben távolra száműzöm, az agyam egyik hátulsó rekeszébe. Néha azonban megmakacsolja magát. Gyakorlottan söpröm félre, hátrapasszírozva a többi érdektelen érzésem mögé. Figyelem, ahogy Jenkins visszazárja mögöttünk az ajtót, majd felveszem a nyugodt sétatempót, amelyet diktál. - Egy próbát azért tehetnél - pillantok rá a szemem sarkából, noha a kijelentésben nincs erőszakosság. - De ha nem bízol bennem, ennyit megtehetek. El van felejtve.
Hogy vannak hasonlóságok köztünk, az nem új keletű dolog, közte az a hasonlóság sem, hogy a kiegyenlített erőviszonyokat nem szeretjük. Legalábbis nem mindig. Nyilván akkor jó, ha éppen én lennék a gyengébb vele szemben, és fordítva ő is így érezheti, hiszen az sem véletlen, hogy mindketten uralkodásra születtünk, így a kiegyenlített erőviszonyok kellemetlenek tudnak lenni. Ugyanakkor roppant mód szórakoztatóak is! Igaz, ez egyikünket se gátolná meg abban, hogy a másik fölé kerekedjünk, ha a helyzet úgy hozza, találnánk más szórakozási forrást magunknak, ám addig is, míg nem lelünk egymáson fogást, nem érdekünk felborítani a kialakult egyensúlyt. Legalábbis feltűnően. A váratlanul előhúzott kérdésem is ezt a célt szolgálja, finom kis felderítés, hogy miként reagál rá a másik? Tudott róla? Ha tudott, mennyit tudhat? Ha nem tudta, vajon ő is nyomozgatni kezd? Saskia óta biztosan allergiás Victor is a titkokra, már ha nincs ő is benne. Ezt nehéz eldönteni, nem ad sok kapaszkodót hozzá, még úgy sem, hogy ezt már megszoktam tőle, és a reakció-hiányokban vagyok kénytelen kutakodni esetében. Hajlanék arra, hogy tud róla, de ezt inkább csak megérzésnek nevezném - vagy szimpla gyanakvásnak és bizalmatlanságnak irányába -, mert egy árva árulkodó jel nem sok, annyit sem hagyott nekem. Szívtelen. Szavai viszont belül jobban megmosolyogtatnak, mint amit kimutatok. Éppúgy érthető puhatolózása arra, hogy én mit tudhatok, amit ő nem, és úgy is, hogy mennyit tudhatok a titkáról? - Hajaj, erre most nemmel felelni felér egy hadüzenettel? - Kérdezek vissza mosolyogva, amikor képes a bizalom dolgát is belekeverni. Nem hibáztatom érte, hasonlóan csavartam volna helyében én is a szavakat, kíváncsian várva, képes-e a másik szándékosan megsérteni függetlenül attól, hogy tisztában vagyunk mindketten a bizalom hiányával. Költői kérdésnek szántam, s utána egy lehelettel nagyobb szünetet tartok, mint ami indokolt lehetne. Nem is, mert válaszra várnék, hanem hogy hagyjam kicsit kettőnk között lebegni annak a nyílt hadüzenetnek a képét, noha nem számíthatok rá, hogy akár a csendtől, akár a hadüzenet lehetőségétől megijedne Victor. - Jó két éve már, hogy egy katona meghalt, legalábbis hivatalosan. Nem hivatalosan nem sikerült elvéreznie, s a karsérülését implantátummal pótolták, mindenesetre azóta nincs nyoma a rendszerben. És nem itt van! - Engedem el hátul a csuklómat és emelem meg kicsit kezeimet védekezően, játékos mosollyal, némi öniróniával. Nem osztok meg minden információt, de amit igen, azt úgy adom elő, mintha ennyi lenne a birtokomban és ebben a formában. Közben sétálva kényelmes, de nem túl lassú tempóban az irányító felé, némileg felé fordítom a fejemet beszélve hozzá és várva a válaszát. Nekem megvan a hazai terep adta előny, szinte becsukott szemmel is tudnám itt mi merre hány lépés.
A kolléga arcán gyakori vendég a mosoly. Amikor azt mondom, hogy gyakori, azt úgy értem, hogy kancellári mércével mérve az: Callum nem kifejezetten jó kedélyű férfi, hűvös méltóságát leginkább ravasz somolygás szokta megtörni mindössze, ám abban a gyenge mezőnyben, amelyet mi heten képviselünk, ez is éllovassá teszi őt. Senki előtt nem titok, hogy a csavaros eszű embereknek általában kiváló a humorérzékük, ez azonban olyan tehetség, amely a komor, fensőbbséges kötelességtudat nyolcadik gyűrűszinti birodalmában kevés nyílt elismerést érdemel.
Érdekelne, a nevelői hányszáz órát küzdöttek végig feleslegesen, hogy ettől a pimasz, csínytevő vonásától megpróbálják megszabadítani. Talán egy kicsit irigylem is, hogy képes volt ellenállni nekik, noha valószínűbb, hogy a dolog egyszerűen csak Jenkins elidegeníthetetlen része, s egyszerűbb lett volna mindjárt a karját levágni. Akárhogyan is, fogékony játékossága a mai napig megmaradt. Biztos vagyok benne, hogy az emberismerete, amelyre olyan büszke, nem volna ilyen pontos nélküle.
Mosolyára fesztelen, semmire sem kötelező arckifejezéssel felelek, megszabadulva hétköznapi ridegségemtől egy pillanatra. Nálam ez jelenti, amit őnála amaz. Hogy úgy mondjam, a nevetéshez vezető hosszú lejtő teteje. - Nos, az csak a szeszélyemtől függ - szúrom be könnyedén, bár érezheti, hogy mindössze azért tettem, hogy a helyzet élét nagyvonalúan elvegyem. Visszakozásnak még nem lehet tekinteni: szimpla jelzése annak, hogy nagyon is észrevettem, mit művel, de egyelőre nem könyveltem el sértésként. Nem mintha véletlenül tévedt volna erre a zöld legelőre. Az állam - vele az egész fejem - egy kissé följebb biccen a magyarázatot hallván: kétségtelen, hogy régi porba léphetett valahol, benne pedig néhány nyomra bukkant. Előírásos tűnődő, fegyelmezett hallgatást láthat tőlem, porcikám se rezdül a sétán kívül, fejben sorra veszem az elmúlt évek hasonló eseteit. Kivéve a Delgado fiúét.
Nem hiszek abban, hogy a gondolataim kívülről megérezhetőek volnának, ám az Alvók urának felém fordított, tűhegyes érdeklődése a szokottnál is körültekintőbb óvatosságra késztet. - Hivatalosan meghalt? - kérdem végül, s nem látszódik rajtam, hogy megérintett volna az összefoglaló. Elsőre az egész valóban úgy hangzik, mint aminek semmi értelme sincs... különösen akkor, ha az ember nem feltételez semmiféle aljasságot. - Az enyéim közt nem találsz ilyet, főleg az implantátummal operáltak között nem. Kevesebben vannak annál, hogysem egy ilyen valaki elvegyüljön közöttük. Még úgy is, ha a részemről műhibával számolunk. Másfelől, ha itt nincs, mégis a tudomásodra jutott, esélyesen most is te tudod róla a legtöbbet. Feléje pillantok, felmérve az alakját. Könnyed lépteihez nem nehéz hozzáigazodnom, s bár a magasságunk között csak kicsiny eltérés akad a javára, mégsem veszem fel a ritmusát ezúttal sem. Elegáns mozgásában az én ízlésemhez túl sok a lazaság. - Vagy csak szigorúbban kell ellenőrizned a forrásaidat. Amennyiben nem a két szemedről van szó.
