- Ó! Mikor én kísérni téged haza, ezt mesélni majd el bőven! Szeretni, ha dicsérni. - Vigyorodok el szélesen, mintha csak meg akarnám mutatni, hogy az embereknek harminckettő foguk van normál esetben, de biztosan nevetne Roda, ha tudná, hogy az utolsó négyet képesek voltunk bölcsességfognak elnevezni. Hiába vannak meg, esetemben a legtöbben biztosak benne, hogy idős koromra sem leszek bölcs. Vagy az a bölcsesség, ahogy pimasz humorral ütöm el a bókját, mert másnak nehéz felfognom. Nem gondolom, hogy Roda rám hajtana és ezért tenné, pusztán csak nem ismer, hiába látott a múltamból képeket, így nem hiszem, hogy rászolgálnék arra, hogy több képességem is van, ami a javamra válik. Mik lehetnének? Kíváncsiság, pimaszság, lehengerlő humor, makacsság és egész jó énekhang, s utóbbi nem csak a Dominiumon minősül haszontalanságnak. Pech. - Öreg perdai nem támaszkodni botra? Vagy te tudni gyógyítani azt is? - Kérdezem eleinte mosolyogva, mikor a motor támasztékára hívja fel a figyelmemet és nem hibáztatom, ezzel a támasszal valóban nagyon esetlen egy járműnek tűnhet. A bogáját mégsem kell karóval kitámasztania, ha leparkol vele valahol. Utóbbi kérdésem viszont tényleg kíváncsiságon alapul, vajon ezt is tudják gyógyítani? Mindenre van gyógyírük? A perdaiak szókincsék sikeresen bővítem a motor kifejezéssel, amíg nem találnak valami frappánsabbat. Emlékszem, ránk emberekre meg a Dominiumra is van saját szavuk, a pontos jelentés már nem rémlik, de egyik sem éppen hízelgő. Idővel talán a járművekre is lesznek, vagy együtt élnek egy csomó idegen, jövevény szóval, ahogy mi is egyes élőlények kapcsán. Pláne az ellenállók, akik lemaradnak a hivatalos névadásokról, amiket a Kancellária emberei ötlenek ki. A bogáját mindenesetre csak végigmérem, mikor azt mondja, hogy a sziklákon is feljut. Elidőzik egy hosszabb pillanatra a tekintetem a tapadókorongos lábujjvégződésein és halovány mosolyomat elrejtve húzom fejembe a sisakot. Életben nem magyaráznám el normálisan Rodának, hogy nálunk a bogáéhoz hasonló tapadókorongok hajlamosak feladni a szolgálatot nagyobb súly alatt - és ránézésre az állat önmaga túllépi a nagyobb súly lélektani határát -, és lelki szemeim előtt láttam, ahogy szegény állat a szurdokban dicstelen mód a mélybe hull. Nem gondoltam volna viszont, hogy a sisakfelvételem ilyen zajos sikert fog aratni, s elsandítva a kettősük felé, szemeim sarkában megjelennek a nevetőráncok látván döbbent pillantásaikat. Eszembe sem jut, hogy a motor tartozékának gondolják és várják, miként öltöm magamra a többi darabját is. Pedig biztos érdekelné őket, hogy mit csinálnék a kerekekkel. Így a kérdés viszont meglep. - Dehogy! Sisak. Bogához nem lenni? Menni gyorsan és véletlen leesni, és beverni fej? - Nézek rá-rájuk értetlenkedve, de derűsen, még akkor is, mikor felfedezem a "tudtam" pillantást a támasztás miatt, s ez szélesedik képemen a sisaktól is jól látható módon vigyorrá, mikor kifejezi Roda, hogy szükségem lesz az előnyre és tekintete alapján már nem csak a "bogámat" tartja gyengeelméjűnek. Végül csak elindulunk és egy darabon jól is haladunk, akkor inog meg s riszál be egy pillanatra alattam a motor és vele én is, mikor a boga hátulról először megbökdösi a hátam. Hátrapillantok Rodára, de hamar leesik, hogy semmi közölnivalója nincs, s nem is ő a hunyó ebben a játékban. Így a következő bökdösésre már készülök, a visszapillantóknak hála látom mikor akarna megbökdösni a boga ismét, így egy kezemmel elengedem a kormányt, hogy felé forduljak és ugyanezzel a karom könyökével én paskoljam meg picit alulról a fejét, csak hogy a motorom nevében visszaadjam az incselkedést. Egyébként kezdem megkedvelni Roda hátasát, nem is tudtam, hogy ilyen élettel teli, játékos lények. Két év holdon töltött idő után is tartogat meglepetéseket a hely. Kiérve a mocsár területéről lelassítok, hogy az irányt belőjem Rodának is, mégiscsak egy űrutazó lovag vagyok, hogy sportszerűen versenyzek, s közben egy nagyobb sugarú kört teszek meg körülöttük, mert így kevésbé billeg ilyen lassú tempónál, vagyis nem kell annyira lassúnak lennem. A széles mosoly nálam is hasonlóra talál, s máris ahogy irányba álltam a motorral adok rá kakaót, hogy lendületesen induljak meg. Érzékelem, hogy a boga is csak erre várt és jó, hogy a visszapillantóból nem látszódik az én döbbent tekintetem az első hatalmas ugrására. Némi megnyugvás, hogy a későbbiek azért nem ekkorák, de azt már most látom, hogy a tempón feljebb kell vennem, vagy menet közben kell átadnom Rodának a saját visszapillantó tükreimet, mert nekem már úgy sem lesz mit nézni. Alábecsültem ezt a jószágot, de nem bánom ezt a váratlan fejleményt, így ezerszer izgalmasabb a verseny! Egy darabon jól is haladunk, én vezetek, ha nem is annyira, hogy a boga a motorom által felvert port nyelje, de nem is annyira vészes a helyzet, hogy megint a hátamat bökdösse. Az utunk utolsó szakasza lesz az, ahol ez változni fog. Azt gondolnám, hogy fárad perdai hátas, de ha ez így is van, ő akkor is könnyedén átjut gyakorlatilag mindenféle terepakadályon. Én meg... a sziklákat kerülgethetem, már amelyik nem olyan, hogy bevállaljam az átugratást rajtuk. Ha ezt Roda látja, biztosan érdekli majd a landolásom is, hogy nem esek el. Egyébként egyszer majdnem sikerül, megcsúszik a motor hátsó kereke valamin, szerencse, hogy épp sziklakerülgetésben voltam, így nem volt annyira vészes a tempó. Bal alkaromra támaszkodtam és csúsztam egy darabon elengedve a motort, na meg a térdem is kárát látta egy kicsit, de míg utóbbira némi horzsolást beszerzek -meg pár helyre még kék-zöld foltot -, addig az alkarom megúszta, aminek örülök, különben kénytelen lettem volna meghallgatni, miként tudja húgom fokozni a "szakadt kéz" kifejezést. Ám az adrenalin hajt, ha Roda látta is, hogy nyekkenek és csúszok a földön a motorral - nem hallván ízes, morgó káromkodásomat hozzá -, akkor azt is láthatja, ahogy mosolyogva és elszánt tekintettel pattanok fel, állítom fel a motort is, ami kicsit tovább csúszott, mint én, s eredek a perdai gyógyító nyomába. Nem mellesleg célszerű lesz utolérnem, mert ha túlzottan lemaradok, bele fog futni az őrségbe...
Éget. A fájdalom mégis valahol csak a tudatom peremén létezik, az elmúlt ki tudja hányadik perc sokkal többnek érzékelt örvényében. A vállamat érte, az adrenalin pedig olyan mértékben öntötte el nagyjából azonnal elmémmel együtt az egész testemet, hogy a valós érzékeléstől jelenleg aligha lehetnék távolabb. A mozgás még megy, következésképpen az idegek nem sérültek végzetesen, de ha megérem, hogy élve kijussunk innen, a pokolba se fogom kívánni a saját magam, és ez az enyhébbik feltételezése a végig sem gondolt következményeknek, miként fogja jelezni a fájdalomközpontom, mekkora a baj. Fasza. A sisak rendszerének még az első percben lett annyi. Nem, egyelőre kurvára nem volt még lehetőség átgondolni, miként sikerült ilyen szinten meglepniük és mindezt meglépniük, mondjuk őszintén, jelen esetben a legkevésbé sem érdekel a miértek sora, ennél kisebb gondom is nagyobb ebben a percben, hogy a következőkről ne is essen szó (még). A lényeg, hogy többet ártott volna, ha rajtam marad, mint a hiánya; ha konkrétan szart se látok és hallok, akkor annyi erővel akár a saját síromat is kikaparhatom tíz körömmel itt helyben, nélküle legalább valamennyi esélyem még akad, a többi meg… nos… A leghalványabb fogalmam sincs, hol landolt a levétele és elhajítása következtében. Gondolkodás nélkül szabadultam meg tőle, nem maradt más választásom. Abban a hitben vagyok, hogy Katrinát utoljára a balomon láttam, azóta viszont a másodpercek töredéke alatt több minden zajlott le, mint amit teljesen felfogni képes voltam. Értelemszerűen nem hallom, még annyira sem látom és ennek több oka is van jelenleg. Hiába a rövidre nyírt a hajam, úgy ömlik alá belőle az eső, mintha másra sem létezne. Kibaszottul nincs rendjén, hogy az éjszakainak mondható – egyébként nappali – sötétség mellett kurva sűrűn kell pislogni az alácsordogáló mennyiségű víz miatt. Fémes ízzel vegyített nyálam olyan kvantitással termelődik, hogy köpni kényszerülök, sokkal inkább a tulajdon vérem számban felhalmozódott adagja okán. Valamikor elharaptam, bár igazság szerint ez a legkevesebb. Fel sem fogom, legalábbis nem a fájdalomküszöböm jelzi, mi történt, különben is a legsúlyosabb van a felszínhez a legközelebb. Legalább a saját égett húsom szaga nem tölti meg az orromat. Még. A páncél sérülése érthetetlen, de jelenleg kevéssé van a prioritások között. Elmém már képtelen a teljes folyamatot befogadni, egészen beszűkül, leginkább egyértelműen a fegyverropogás legkevésbé vágyott hangjának zömére koncentrálva, kéz a kézben a sűrűben mozgó – de legalábbis annak hitt – alakok látványként érzékelt követésével. Olykor a villámlások segítenek valamit, pillanatnyi fényárba vonva az ég mellett a környezetet is, más kérdés, hogy nincs ember, akinek a pupillája és azzal együtt látásának fókusza képes lenne alkalmazkodni ahhoz, ami történik. Ha akarnám se lennék képes megkülönböztetni, a páncél ép részeiről alácsorduló esőt a tulajdon véremtől, abban az esetben sem, ha pontosan látnám, legalább a színét és ebben jelenleg a tulajdon testem érzékelése kibaszottul nem segít. Az egyetlen, amit képes vagyok felfogni a legalapvetőbb ösztön mellett, hogy célra tartást követően húzzam meg a ravaszt. Újra és újra.
Rutinmunka. A Várostól délre fekvő részét átvizsgáljuk, nyomokat keresünk, a láp ingoványos talajaitól messze, egészen a fennsíkig. Merre gyanítjuk az ellenállókat. A feladat egyszerű és pontos volt: kijövünk, rögzítjük a nyomokat és hazamegyünk. Nem több és nem kevesebb. A láp déli részén mégis meglepetésbe futottunk, vagy inkább botlottunk. Támadás és ellentámadás, ránk zúduló eső. A csendes, precíz munkánkból hirtelen változott át egy perdai pokollá. A sisak kijelzőjén pirosan világít a veszély jelzés, mintha magamtól nem tudnám. Fülemben előbb egy éles sípolás, majd egy halk recsegés adja tudtomra, társammal megszűnt minden kommunikáció, már ami a gördülékeny megoldásokat jelenti. A felázott, amúgy is süppedős talajon hever elárvulva egy sisak, a természet lágy öle lassan kebelezi be. Jobb fülrésze mellett egy apró csíkba haloványan kéken megvillan még utoljára, hogy aztán pirosra váltva hunyjon ki. A sistergés pedig megszűnik a fülembe és átadja a helyét a kongó némaságnak, mely akár nyomasztó is lehetne. Ha a fegyver ropogása nem ugatna fel tőlem huszonhárom méterre. A mocsári fa fedezékébe húzódók, a fa kérge pereg vállamra, ütemtelen pattogását hallom a sisakon. A sötéttől alig lehet látni, a viszonyokat a ránk omló eső pedig csak nehezíti. Egyszerű gombnyomással szűröm ki az éles fényeket a kijelző – hasonlít az éjjellátóhoz, csak épp nem vakít meg ha villám hasítana keresztül a tájon. Hőkamera képét is bekapcsolom, a karomon függő hologramos órára vetítem ki, amit látok, már ha látok embert. Tőlem nem messze szűrök ki egyet, a rendszer, még ha meg is szakadt a kapcsolat a városi hálózattal könnyedén kiírja, hogy kihez tartozik. Gregor zászlós. A fegyverek hangja elhallgat egy pillanatra a fedezékemből pedig kihajolok, hogy pár lövést leadjak, pár lépést keresztező, de gyors lépést teszek társam felé. Aggaszt a lába alatti ingoványos terület, igazából az egész rohadt láp, mely bármikor elnyelhet minket, ha nem figyelünk. A sisak nekem még segítségemre is lehetne, de neki? A fegyverem egy pillanatra engedem csak le, amíg a jobbommal egy villanógránátot hajítok el. Lépteimet pedig ebben a pillanatban gyorsítom fel, futásba. Újra csak jobbommal nyúlok Gregor után – hirtelenjében nem is figyelek, hogy melyik vállát kapom el, de egy oly fa fedezékébe taszítom magammal együtt, aminek a talajon elfekvő részét leginkább gyökerei teszik ki. Ha tehetem, akkor őt úgy, hogy háttal legyen a villanásnak, az ő szemének épségét megőrizném még. - Jól van, zászlós? – kérdezem, s bár én tisztán hallom a hangom, abban nem vagyok biztos, hogy ő is így hallja, ezért is lehet, hogy hangom megemelem. A gránát pedig ebben a pillanatban robban, fényét sisakomon végigfolyó vízcseppek verik vissza. – Megszűnt a kapcsolat a Várossal – a folyamatosan aláomló víztömeg lehet az oka, vagy a láp, még nem tudom. Pár másodpercnyi haladékot kaptunk, csak amíg összeszedjük magunkat. - Négyet láttam – mutatom is neki, ha esetleg nem hallana meg, mégsem hiszem, hogy csak ennyien lennének. Bárkik is ezek.
A hologramos óra segít. Vagy segítene, ha rendesen figyelni tudnék rá, az adott körülmények között azonban nem azaz elsődleges, hogy a megjelenítést figyeljem folyamatosan. Érthetően. Legalább annyi világossá válik – túlzással –, merre helyezkedik el Gardel és amennyi a láp ismert részei(?). Nem, kibaszottul nem vágyom arra, hogy benyeljen a sár, itt mégis nagyobb rá az esély, semmint, hogy véglegesen kilyuggassák a bőrömet. Jobban annál, amennyire eddig sikerült. A fájdalom különben ott van a tudathatárom küszöbén, az adrenalin az egyetlen, ami jelenleg még elnyomja, hatása azonban nem fog örökké kitartani. Órákig se valójában. A sötét és a látási viszonyokat legalább minimálisan javító eszközök segítségének hiánya miatt a fedezék alapvető szükségletté válik már a legelső pillanattól kezdve, meg egyébként is az lenne, akkor is ha a sisakom nem valahol a mocsok ingoványába süllyedt volna. Annak már mindegy. Gondolom valami kidőlt fa vagy gyökeres szar, aminek a kiálló részei mögé sikerült vetődni, nem elég magas, közel sem a legtökéletesebb, de a semminél mindenképpen jobb. Arra viszont nem feltétlenül számítok, hogy hamarosan a sérült vállamra mar rá valaki és taszítani is megpróbál. Újra elharapom a számat belülről, hogy ne ordítsak fel. Közel mázsányi súlyomat a felvett testhelyzet miatt nem rongybabaként tudja arrébb helyezni, de arra mindenképpen elég, hogy átgördítsen a hátamra és néhány mérettel arréb csúsztasson a sikamlós talajon. - Mi a f...?! - Hirtelen köpöm magam elé a be sem fejezett szavakat és azzal a lendülettel lökném is arrébb az érkezőt, de még időben sikerül realizálni ki az. - Megőrült?! - Kérdésére gondolkodástól mentes válaszként kapja, hiába vagyok biztos abban, hogy a seggem fedezése vezérelte, de nagyon másképpen is elsülhetett volna ez; gyakorlatilag vak és siket vagyok az érdemi tájékozódásra, beazonosításra annak ellenére, hogy egyébként egyikkel sem akad gondom. Legalábbis nem szervi oka van a jelenségnek, hanem a kibaszott éjszakai sötétség, az eső, a fegyverek hangja és még sorolhatnám. A sérült vállam kibaszottul fáj és ez egyre inkább tör át tudatomon, aminek köszönhetően torz grimasz nyúlik szét a képemen. - Találat érte a bal vállamat. - A kapcsolat megszűnésére csak biccentek, ahogyan a hallott és mutogatott számokat is tudomásul veszem. A villanógránát szerencsére nem vakít el, köszönhetően annak, hogy Gardel milyen irányba lökött át, ellenben tökéletesen megvilágítja a nő mögött lévő környezetet rövid időre és azt, aki épp egy talán MK-t tart felénk. Bassza meg. Ahhoz nincs elég közel, hogy ezt bármiféle támogató rendszer nélkül biztosan tudjam, ráadásul alig néhány másodperc akad a látottakra való cselekvésre. - Földre! - A kifejezetten hangos utasítással egyidőben a még kezemben lévő fegyverrel célzok és lövök. Valószínűleg inkább a szerencse, semmint a képességeimnek köszönhetően nem érkezik azonnal választűz abból az irányból. Abba a hitbe mondjuk nem ringatom magam, hogy leszedtem. Olyan kurva mákunk biztosan nincs.
Erősen kapok a zászlós vállába, az fel sem merül bennem, hogy esetleg megsérülhetett volna. Egyelőre még az is zavaros számomra, hogy mégis miként veszíthette el a sisakját. Az események túl gyorsan pörögtek fel ehhez és egyszerre túl sok mindenre kell odafigyelnem. Leginkább az ellenséges személyekre, a mozgásukra, a láp viszonyaira, az eső mértékére. A sisak kijelzőjén pirossal jelenik meg minden hatodik másodpercben, ahogy a perdai időjárási elemek váltják egymást, a 80%-os pára tartalom. A sisakokba beépített légtisztító berendezés is megküzd a természeti viszonyokkal, enélkül viszont maga a pokol lehet egy ilyen helyzetben lélegezni. Ugyanakkor, ha túl akarunk élni, akkor nincs más választásunk. Úgy pedig nehezen fogjuk, ha társamat elnyeri a mocsár, így szükségszerű a taszítás rajta, legalább annyira, hogy a fa kiállóbb, gyökerekkel tarkított részére helyezzem. Hallom a megkezdett szavakat, felismerem a megkezdett mozdulatot, ha be akarná fejezni, akkor jobb karommal hárítom, célom, hogy lássa, ki vagyok. Ilyen esetekben már mindig a jobb karomat használom, értelemszerűen az lett az erősebb. - Erre később visszatérhetünk – felelem rezignált hangon és ezt most komolyan is gondolom. Ismerem a terepszabályokat, hogy milyen reakciók érkeznek olykor egy katonától. Ha a későbbiekben is fennáll a kérdése szíves örömest válaszolok rá, ám nem vagyok abban biztos, hogy a válaszomnak is örülni fog. Most mégis fontosabb dolgunk van. - Értem – bólintok arra, hogy vállát golyó érte, grimaszt nem húz arcomra, a tudat – épp azzal rángattam arrébb. Sok minden nyert értelmet. Még, amit fontosnak tartok jelen pillanatban – alig pár másodpercig – azt elhadarom és mutogatom neki, a gránát pedig felvillan. Valahonnan távolabb tőlünk ékes szavakkal átkozzák a vakító fényt, engem mégis Gregor arca vonja magára a figyelmem. És abban a pillanatban mozdulok is, ahogy megszólal, mindenféle felesleges hősködést mellőzve. Mellette vetem magam a földre, ám amíg ő mögöttem lévő részt fedezi, addig én a másik irányt figyelem. - Mennyit látott? – kérdezem gyorsan, ahogy a lövést leadta, ám viszonozást nem kapunk. Egy dolog azonban bizonyossá vált: nem maradhatunk itt. – Nagyobb fedezék kell… - jelentem ki, és állok is fel. Nem örülnék, ha körbekerítenének. Amennyire lehet, hogy ne okozzak nagyobb fájdalmat, mint amennyit most átél, a bal kezénél fogva húzom fel – ha engedi. Ennek egyetlen egy oka van: a jobbal tud csak fedezni minket. - Mennyire lát? – kézenfekvő kérdés, miközben a menedékül szolgáló fa törzsén golyók járják táncukat, kérgüket pergetik a földre. Tudják, hogy merre vagyunk. Nekik van köztük rádiókapcsolat. A rohadt életben. Amint elhall egy másodpercre a golyózápor hajolok ki, hogy viszonozzam a tüzet és társamnak esélyt adjak, hogy más fedezékbe vonuljon. Engem még meg-megvéd a páncél, ő viszont megsérült és még a sisakja miatt nagyobb célpont is.
Költőinek szánt, hirtelen felindulásból elhangzott kérdésemre egyáltalán nem vártam választ, nem csak azon alapvető és egyszerű okból kifolyólag, hogy semmiféle tudatosság nem volt mögötte, már csak amiatt sem, most kurvára nem érünk rá csevegni. ...és egyébként sem szokásunk Gardellel. Ezen nem éppen elhanyagolhatónak bélyegezhető érvekre támaszkodva pedig egyáltalán nem láthatóan, de azért meglep az elhangzott kijelentés és sokkal inkább az, nem zsigeri, mint inkább jelentéstartalommal bíró. Mindegy, annyira mondjuk nem érint meg, hogy hosszasabban rágódjak rajta, ahogy a felismerés jön, nagyjából úgy megy is. Valószínűleg ebben az is szerepet játszik, kibaszottul kezdem megérezni a vállamat, amelynek állapotáról lényegi mértékben tudom tájékoztatni az őrmestert. Nem csak azért, mert idő másra nincs, hanem, mert látni még én sem láttam, nem úgy, ahogy kellene. A fájdalom viszont egyre jobban kezdi kaparva áttörni az adrenalin adta jótékony elhatárolódás kellemes illúzióját. Bassza meg. A gránát villan, a fény a nőnek köszönhetően segítségre van, semmint gondot okozna, nem úgy a mögötte felsejlő alakról, aki csak a másodpercek tünékeny idejére lesz kivehető. Megint rohadtul nem jut idő semmire, az is csak kérdésesen csusszan bele, hogy kerüljön el az útból, abban pedig nem hiszek, konkrétan eltalálom a célpontot, de legalább még sincs annyira végtelenül egyszerű dolga. Hogy a kibaszott kurvaéletbe szaródott el ennyire ez a végtelenül egyszerűnek – mihez képest – gondolt feladat… Amint Gardel mozdul vagy már azelőtt, vele együtt én is, a lövést leadom, a többi már csak a vakszerencse gyomorforgató üzérkedése. - Egyet. - A válasz egyszerű, arra pedig csak biccentek – bár lehet meg se látja –, hogy másik fedezékre van szükség. Habozás nélkül fogadom el a segítséget, pokoli amiképpen a fájdalom a bal vállamba hasít, cifra káromkodást kiváltva vele. Nem az őrmester hibája, ez mindenképpen olyan, amilyen. Kibaszottul szar. A logika ebben pedig végtelen egyszerű volt, a másik kezemben ott a fegyver és még képes vagyok használni. Lendületből kerülök talpra, a szakadó eső továbbra is a képembe ömlik, a víz kiseprésével már nem fáradok, halottnak a csók hatása lenne. A kérdést még hallom, de a lövések miatt a törzsnek fektetem a hátam. - Sokkal kevesebbet, mint kellene. - Nincs ezen mit szépítsek, kizárólag magamra hagyatkozhatok ebben a kérdésben, még akkor is, ha az óra ott a karomon, a nő meg fedezi a seggem. Márpedig ez fog történni, kettőnk közül, az ő páncélja a kevésbé strapált. - Cseréljünk. Vaktában viszonzom a tüzet, addig mérje fel a terepet a másik irányban, tudnom kell merre induljunk. A páncélja szenzorai működnek, igaz? - Korántsem ideális – kibaszottul nem az –, de még mindig megfelelőbbnek ítélem, ha csekkolja, mégis merre legyen az arra a rohadt fedezék keresésre a sisak adta lehetőségekkel. Nem, nem őrültem meg, kihajolni eszemben sincs, nem annyira, mint amennyire mondjuk ideálisabb körülmények között tenném. Ha tetszik, időhúzásnak is lehet éppen nevezni, amíg ellenőrzi a környezetet, addig megoldom az általa jelenleg fedezett területet.
Amennyira csak tudok óvatos vagyok. Úgy fogom meg karját és húzom magam felé, hogy a lehető legkevesebb fájdalommal járjon, már ha ez sikerül. Kevés esélyt látok erre, főként ahogy nem igazán szofisztikált szóhasználat bukik ki belőle. Ennél jobban még sincs időnk finomkodni. Gyorsan arrébb kell mennünk, ha nem szeretnénk még több sebesülést benyalni az amúgy is fertőzésveszélytől terhes mocsárban. A perdai lét nem tartozik kedvenceim közé, az élő környezetnek több kárát látom, mint hasznát, egykori kijelentésem mellett mégis kiállok: a tőlünk nem messze lévő személyek kiiktatása fontos, még azelőtt, hogy olyan kárt tehetnének amúgy is törékeny társadalmi világunkba, mely végzetes lehet. Hozzájuk hasonlóknak nincs helye ebben a világba, emiatt pedig képes vagyok lenyelni azt a keserű békát, amit ez a hold okoz. Még akkor is, ha a vihar, a nyolcvan százalék feletti páratartalom és a süppedős talaj is azon munkálkodik, hogy elnyeljen magába. A sötét sincs segítségünkre, főként úgy, hogy társam kvázi látását vesztette el. Megjegyzésére nem teszek többet, ami azt illeti kérdésemre választ kaptam, többet pedig ritkán járatom bagolylesőmet. - Rendben – hajolok vissza a fa törzse mögé, a sisakon egy gombot nyomok meg. Szinte látom, ahogy a kamera scannelője a környezetet tapogatja le, hogy segítségemre legyen, merre mehetnénk tovább. Mindeközben a hologram órámra pillantok. - Tizenegyóránál ketten – segítem társamat, hisz még most eme segítséget sem láthatja. Én pedig a másodpercek tört része alatt fedezem fel újra a környezetem, az pedig nem igazán ad okot a nyugalomra, hogy van egy még fegyveres valahol a közelünkbe. Ám hiába kapcsolok hőkamerára, alakját nem látom, még kihűlni készülőt sem. - Jobbra, tizenegy méterre – jelentem ki hamarosan, mikor a golyók újra búvóhelyünk törzsén koppannak. – A mögénk kerülőt nem érzékelik a kamerák, sem a szenzorok – közlöm még a nappali sötétségbe és Gregorra pillantok. - Van egy terebélyesebb fa, noha annak alja mocsarasabb, de az azutáni szakasza száraznak tűnik. Mennyire tudna megbirkozni vele? – kérdésem újra csak kézenfekvő. Ha karja nem engedi, ha nem tud egyensúlyozni, nem kockáztathatunk egy szemernyit sem. Annál az emberélet jóval fontosabb. Egy villám újra átszeli az eget, jótékonyan világítja meg környezetünket. Az az egy pedig egy sokkal közelebbi fa törzse mellől vesz minket célba. Gondolkodás nélkül adok le egy lövést. - Induljon – adom ki a rangban felettem állóbbnak a parancsot. – Fedezem – nem maradhatunk, s csak akkor, ha elindult, akkor fordulok ki magam is a fa mögül és adok le néhány lövést a fegyveresek vélt irányába.
- Küldje át a szkenner információit. - Nem cifrázom, az óra képes fogadni az adatokat akkor is, ha a sisak nincs segítségemre, hogy pontosan lássam, mikor érkezik és kitől - ez most konkrétan logikus - és nyilvánvalóan azonnali, élőben történő változtatásokat sem tud kalibrálni. Azzal viszont értelemszerűen már előrébb vagyok, ha legalább megjelenik számomra is, mégis merre és hányan vannak a jelenlegi a letapogatás szerint. Ettől függetlenül nem bánom a szóbeli tájékoztatást sem, automatikusan pozicionálom újra a célra tartást a kezemben tartott fegyverrel és viszonzom a lövéseket. Nem a legbiztosabb módja, hogy le is tudjam szedni őket, de jelenleg sokkal inkább időnyerési jelentősége van semmint bármi egyéb. El kell tűnnünk innen, minimum olyan helyre, ami stratégiai szempontból nagyobb fedezéket képes nyújtani. Az új irány kevéssé pontos, mint a korábbi, ha időközben megkapom, amit a hőkamerája érzékel és megjelenik a hologramos kivetítésen nálam is, könnyebben találom meg merre vegyem fegyvervégre a fogadtatásunkat. - Nem újonccal van, ehhez tartsa magát! - Erre nincs időnk és a felesleges körítés jelen esetben teljességgel szükségtelen. Nem okoz bármiféle fennakadást és bár tisztában vagyok azzal, a flottától viszonylag frissen kerültem át, szakadjon el attól az esetleges tévképzettől, valamilyen zavaros oknál fogva kevésbé értékes vagy értelmes kiképzést kaptam. - 360°ban mérje fel a környezetet. - Neki működik egyedül ehhez a megfelelő technikai támogatása, használja. Szükségünk van rá, nem csak nekem, neki is, tekintettel a fennálló körülményekre. Afelől semmiféle kétségem nem akad, hogy ezzel maga is tisztában van, a korkülönbség ellenére, gyalogolt már az enyémnél magasabb rangra is, az összeszokatlanság azonban mindenképpen felszínre bukik ezek szerint. Kisebbet biccentek az ad hoc kijelölt célirány kapcsán, úgy pedig különösen, hogy mindenképpen mennünk kell, nincs mese. - Menni fog. Maga megy elöl, a szkennerrel letapogatja a területet, biztosan megfelelő-e a talajszerkezet, ne fussunk meglepetésbe. Pontosan tizenöt másodperc múlva követem, addig érje el az első megfelelő fedezéket és küldje át az adatokat, az alapján követem. - Nem kérem, nem is tanácsolom és remélem, hogy ez egyértelmű számára is. Hiába az ő páncélja ad több védelmet, ezzel együtt csak így nem futunk vaktában valahová, ami vagy száraznak és szilárdnak tűnik vagy nem. Ez kibaszottul kevés ahhoz, hogy bekockáztassuk. Ami információ jelenleg rendelkezésemre áll, az alapján fedezem, továbbá, ha az időjárás és a sötét nincs is segítségemre, az ösztöneim és a tapasztalatim még megvannak, koránt sem ideális, de a körülményekhez képest ennyiből kell dolgozni. Ez van.
- Vettem – szólok továbbra is nyugodt hangon, még akkor is ha szívem a torkomba dobog, ha érzem az adrenalin túláradó édes mámorát szervezetembe. Bőröm alatt izmaim megfeszülnek, mint kiengednek. Alig észrevehetően vibrálnak, a páncél miatt ez mégsem látható. Elmémre az éles helyzet mégis a megszokott nyugalom ködét borítja, érzékszerveim szenzorai kiteljesednek, mintha minden létező irányba látnék, hallanék. A legapróbb neszre is felfigyelek, az elmúlt időszak továbbképzései még inkább tökéletesítették eme képességünket. A hologramos órán pár kattintás, melyet a páncél érzékelői segítségével egyszerűen végre tudok hajtani küldöm át a kért adatokat Gregor zászlós órájára. Amíg pedig ő tartja fenn helyzetünket, addig felmérem a környezetünket. - Értettem – felelem ugyancsak rezignált hangon, az újabb szavaira. Vitába velem aligha fog tudni bárki is szállni, abban viszont teljesen igaza van, hogy az időnk szorít. Nem vagyok abban biztos, hogy látja bólintásom, amivel fogadom utasítását. A helyzetünk egyszerű, noha kényszerű. Én többet látok és érzékelek, mint Ő jelen esetben. Megsérült, de ezek szerint tud harcolni, ez pedig nem több, mint amire szükségünk van. Majd pedig elmondom, hogy merre találom az elsőkénti biztosnak tűnő utat, még akkor is, ha a láp maga egy kiismerhetetlen szökevény. Az előírt úttól nem ajánlatos letérni, ám azon az úton épp ellenállókba futottunk. Akiknek papíron itt sem kellene lenniük. De hasonlókon ne akadjunk fenn. Sisakba burkolt fejemmel bólintok a zászlósnak, addig a pontig, amíg a szemközti oldal fegyverei el nem hallgatnak még sem mozdulok. A kijelzőn továbbra is megtartom a hőkamera képét, egy újabb funkciót adva hozzá. Az aprónak nem mondható sisak nyílásain, ami maga egy kijelző is finoman fut végig egy négyzethálós réteg. Ez rásimul a látott tájra, a beépített okoseszköz pedig könnyedén érzékeli a látott tereptárgyakat – legalább is mélységük, magasságuk, hosszúságuk. Jobb körülmények között anyagát is, ám arról ezúttal csak alacsony százalékos pontossággal tudja megmondani. A semminél még mindig jobb. A fegyverek ropogása elhal én pedig abban a pillanatban rugaszkodok el a fától. Két lépés után egyet teszek balra, egy kiálóbb gyökérre, amelyben az ember könnyebben elbukhatna, ha egyenesen tartaná a léptét. Abban nem kételkedem, hogy a zászlós figyeli a mozdulataimat. A következő nagyobb lépés után a fáról alálógó indába kapaszkodom, lendületet kölcsönzök tőle, hogy egy nagyobb ingoványosabb területet ugorjak át. Az esőnek hála mégsem lehet teljes tökéletességgel célbe érni. Az újabb gyökerektől terhes fa menedékére több mohához hasonlatos növény telepedett meg, mely alapesetben is sikamlós, nemhogy az esős időszakba. Bakancsom talpa megcsúszik, annyi időm mégis van, hogy hátat fordítsak a fának, azt verjem neki, lendületből. Halkan nyögök fel, összeszorított fogakkal viselem a fájdalmat, magamban pedig már rég számolok. Fegyverem kezembe, a túlonnan Gregort figyelem. Talpam előtt fél méterrel ingoványos mocsaras rész húzódik, egészen a távolig, a szenzorok azt jelzik, hogy legalább 25 centi mélységű. A fa mellett vékony szakaszon, kiálló gyökereken keresztül vezet az út a mocsár belsejéig. Hologramórámra pillantok, feltérképezett terepre, majd vissza rá. Határozottan bólintok irányába, hogy készen vagyok. S amíg ő átfut, addig félig kilépek a fa takarásából. Ezúttal a hőkamera képére hagyatkozom és az sem zavar – nem zavarhat – ha golyót kap a páncélom. Gellert kellene, hogy kapjon. Az egyik ellenálló felé tartom a fegyverem és húzom meg a ravaszt. Látom a kijelzőn, ahogy az eddig félig térdelő alak most eldől. Újra fordítom fegyverem csövét, mire, ha jól számolok, Gregornak is meg kell érkeznie mellém.
A hologramos kivetítés hamarosan gazdagabb lesz, annyival mindenképpen, amit Gardertől kapok adatmennyiséget. A semminél jóval több és az sem annyira érdekes most – hiába lenne fontos –, nem feltétlen látom az élő mozgás adta újraszámolást. Mivel az a funkció nálam teljességgel kiesett. Amíg az őrmester gyakorlatilag leszekenneli a körülvevő területet, abból dolgozom, ami információm így vagy úgy adódott, minden alkalommal viszonozva a felénk záporozó golyók hadát. Azt nem állítom egyetlen pillanatig sem, hogy a vállamba maró fájdalmat nem érzem, ahogy az sem jutna konkrétan eszembe, volt már rosszabb vagy sem életem során. Az biztos, hogy kibaszottul fájdalmas és amíg a tudatom peremén táncoló érzés egyre inkább rágja be magát a sérülés centráljába, úgy válik egyre nehezebbé azon pofonegyszerű tartás, ami a fegyver alátámasztását szolgálja. A legszebb az egészben, hogy valamiképpen kénytelen vagyok kizárni. Nem nagy sikerrel, éppen csak funkcionalitásig húzódó mértékkel. Az is valami. Az első adódó alkalommal pedig, ahogy Gardel útnak tud indulni, ugyan a figyelmemet megosztva követem tekintetemmel, de többet segít, ha/amennyiben továbbra is kapok az órára adatokat. Kénytelen vagyok majd teljességgel ugyanazt az utat bejárva követni, ha nem akarom magam kibaszott gyorsan a mocsokba süllyedve találni egy óvatlan vagy egyszerűen rosszul számított lépés következtében. Próbálom a lövéssorozatot fenntartani, egész egyszerűen azért, addig se nagyon legyen lehetőségük a nőre célozni. Normál esetben hiába csak gellert kapnának a lövedékek, normál esetben most én sem lennék a kibaszott sisakom nélkül. ...és mégis itt vagyunk. Számolom az eltelt időt és ahogy közeledik a megadotthoz, úgy helyezkedek a kiindulópontra, egy érintéssel előtérbe helyezve a hologramos térképen azt az irányt, távolságokkal együtt, amit a társam épp most járt be előttem, hogy aztán a lépéseit követve érjem utol. Kezdve a kiállóbb gyökérzettel, amit az indákkal beszőtt rész követ, majd a csúszós aljnövényzetig érjek. El azonban nem hagyom a helyemet addig, amíg nem nem telnek a másodpercek és nem látom meg a sötétben inkább csak sejtve, semmint valóban kivéve a bólintást a részéről. Balommal vagyok kénytelen a törzsben megkapaszkodni a csúszós részhez érve, ha nem akarok elesni – és márpedig nem akarok –, minek következtében öblösen üvöltök fel a fájdalomtól és képtelen vagyok tovább a súlyomat így megtartani. Jobb lábamat vetem meg egy lépést hátrálva a gyökérzeten, valamibe beleakad a bakancsom és csak ennek köszönhetem, nem zuhanok bele a lápba. Megtartom az egyensúlyomat, bár azt nem állítom, hogy túl sok légiesség vagy kecsesség lenne felfedezhető a mozdulatban, de elvégre ez nem is lenne lényeg. Sikerül a beakadt bakancsomat kirántani és a fedezékbe végül beérni. - Hányan vannak? - Fogalmam sincs arról, nekem vagy akár neki sikerült-e leszedniük belőlük az elmúlt másodpercekben azóta, hogy összeszámoltuk őket, akár kevesebben vagy többen is lehetnek a legutóbbi információcsere óta.
Egy porcikám sem kívánkozik arra, hogy elhagyjuk az ismert útvonalat. Nem véletlenül ismert, nem véletlenül nem máshol kanyarog az a bizonyos ösvény. Mégis megteszem a kezdőlépést, még ha nem is fűlik hozzá a fogam. Megteszem, mert kényszerhelyzetben vagyunk. Ilyenkor pedig nem létezik személyes vélemény, preferálás. Ebben a pillanatban túl kell élnünk. Így félrelépek a megadott gyökérnél, majd pedig megkapaszkodok a fa kiállóbb, indás részébe, hogy lendületet vegyek róla. Megérkezem, az adatok pedig automatikusan meg kell jelenjen a zászlós óráján. Mint mindennek, amit látok és ami információval ő el tud bánni a jelenlegi állapotban. Szóval a fegyveres erők tartózkodási helyét, környezetünk terepviszonyait. Másnak aligha tudná sisakja nélkül a hasznát venni. S jelen pillanatban ez a biztos. Bólintok Gregornak, s mikor látom, hogy alakja elindul lépek ki a fedezékből, hogy őt fedezzem. Azt az egyet lövöm le, mire átér. Nem telik bele több mint 6 másodpercbe, vagy annyira sem. Szemem sarkából figyelem az alakját, s látom, ahogy talpa megcsúszik neki is. Hallom, ahogy a fájdalom az elevenébe hasít. A rohadt életbe. Nem maradhatunk itt. Fejem fordítom arra, hogyha esne még időben tudjak utánakapni. Nem engedhetem, épp az ő sérülése miatt, hogy a mocsárba zuhanjon. A mozdulat megszületik, jobb lábammal lépek ki irányába, balra helyezem minden testsúlyomat, még akkor is, ha az eső miatt nem lenne a legbiztonságosabb. A fegyverem bal kezemmel fogom alá, abba tartom meg a fegyvert, a jobbot épp elveszem a ravaszról. Amikor is lába a gyökérbe akad, nincs szükség arra, hogy idejébe kapjak utána, rántsam vissza a dominánsabb kezemmel a fa törzséhez – még ha érzetre nem is lett volna kellemes. Az elengedés mozdulatát korrigálom, újra a fegyvert fogom meg, ravaszra simul mutatóujjam. - Négyen a az erdős rész felé. Kettő tizenegy óránál, egy délnél, egy pedig kettőnél. Az előbbiből egyet leszedtem. Egy került mögénk, azt mindketten meglőttük, a hőkamera nem érzékeli. De akkor sem tette, amikor még ott volt – nem tudom, hogy a rendszert játszotta ki, ami rohadt bosszantó lenne. Mintha az ellenállók okosabbak lennének. Ajkaim nyitom, hogy szóljak még, amikor a távolból, az eső zúgásán keresztül is túl ismerős hang üti meg a fülemet. - Gardel hadnagy! – az ereimbe megfagy minden vér. Korán sem jó értelembe. Izmaim megfeszülnek, és az egyetlen indok, amiért nem fordulok vissza, az a mellettem álló férfi. Fogaim szinte megcsikordulnak, ha valami jelezné a pulzusom számát biztos vagyok benne, hogy megtriplázódtak volna. Elmémre lassan borul a régről ismert, sosem kedvelt vörös köd. Egyetlen személy tudja kiváltani belőlem. Connor Smith. - Nem kellene itt lenniük, nem most. Gregor doktor elhagyta a sisakát, nem biztonságos maguknak a láp. Kössünk egyezséget. Engedjük el egymást – kezembe egy pillanatra megremeg a fegyver, az ideg átjárja minden porcikámat, hogy aztán egy nyeléssel gyűrjek le mindent. Kivéve a vörös ködöt, mely képes lehet ítélőképességem felülvizsgálni. - Egy még a közelünkbe lehet – jegyzem meg magunk között, hangom nem emelem meg. Nem vagyok hajlandó válaszolni neki. Pedig minden porcikám azt kívánja, hogy kiforduljak innen és egy tár lövedéket a fejébe küldjek. Még csak azt sem firtatom, hogy honnan tudja, hogy kik vagyunk. És hogy mit keresünk itt és hogy merre kellene lennünk. Egyetlen elemi erő vezérel: kiirtani.
Az adathalmazon túl, amely egyébként a koordinátákat is tartalmazza, további segítséget nyújt azzal, hogy a hologramos kivetülésen konkrétan látom az irányt és a terepviszonyokat. Arra mondjuk nincs idő, hogy alaposan végignézve kövessem le a látottakat, de a célnak egyelőre annyi is megfelel, amire jut. A lövések szakadatlan zaja gondoskodik arról, hogy az adrenalin tovább zubogjon az ereimben, érzésre kurvára kiélesítve az érzékeim mindegyikét. A szívverésem sokszorosa a normál ritmusnak, de ennek köszönhetően szalad végig az oxigéndúsabb vér, ami nem csak az izmok munkáját, de nemes egyszerűséggel a reakcióidőt és a gondolkodást is megtámogatja. Az alapvető életösztönt erősíti fel és meg egyszerre egy időben. Az érkezésbe azonban nem annyira számítok arra, hogy kénytelen leszek megint a bal karomat használni. Az eredményét pedig azonnal és a vállamba hasító erős fájdalom érzettel tapasztalom. Mondanám, hogy csillagokat látok, de odáig azért nem merészkednék. Képletesen értve viszont jah, ez a helyzet. Reflex-szerű a mozdulat, amivel igyekszem megtartani az egyensúlyomat, a beakadt lábamat pedig rögtön azután rántom ki ideiglenes fogságából, hogy megbizonyosodtam arról, nem fogok belezúgni a sárfolyamba. Meg ki tudja még egész pontosan mibe. - Melyiket? - Alapvető a kérdés, mégis a megjelölt irányokban lévők közül melyiket sikerült leszednie és honnan kell még számítani érkező tűzre. - Látja azt a hármat? - A negyedik, a mögénk került jelen esetben ezek szerint nincs a szkenner tartományában vagy, ha van is, nem érzékeli az. Legalábbis, ahogy értem az őrmester szavait. A fegyverembe kapaszkodva automatikusan fordulok a logikusan az én oldalamhoz tartozó óraszámokban megjelölt(ek) irányába, amikor az ordibálást meghalljuk. Vagy lehet, csak én, mert, ahogy Gardelt elnézem, ebben nem teljesen vagyok biztos. Számomra teljesen ismeretlen a hang, így pedig halvány gőzöm sincs kicsoda az és főként honnan tudja, én ki vagyok, de az Aquillon óta ezen jelentős apróságokon úgy vélem, nem szabad fennakadnom. A nő megjegyzésére összébb vonom a szemöldökeimet. - Maga nem hallja? - Máskülönben nem nagyon nyer számomra értelmet, miként is értette pontosan a tájékoztatás lényegét. Az eléggé magától értetődő, hogy valaki tőlünk nem annyira messziről ordibál (vagy beszél, de az még rosszabb). - Ellenőrizze melyik irányban. - Ha a közelünkben van, jobb szeretném tudni – mondjuk egyébként is –, honnan kell rá számítanunk.
- Tizenegy óránál – felelem nemes egyszerűséggel, hogy melyiket. Ha a rendszerünk még egybe lenne kötve a Dominiummal, vagy a Várossal, akkor pontosabbat is tudnék mondani. Ha látta volna a kamera az arcát, akkor a komplett aktáját is szemem elé tárhatnám akár, ez azonban most teljességgel lehetetlennek bizonyul. Így marad az ilyesfajt tájékoztatás. Az egyiket tizenegy óránál. – Folyamatosan helyezkednek ők is. De ha fedeznek, akkor könnyebben láthatom őket. Megkockáztatom, le tudnám őket szedni, ha nem lenne ez az egy valahol mögöttünk – ez aggaszt a leginkább. Egyéb esetben már rég a lápos résznél lennék, bízva abba, hogy Gregor zászlós, fájós vállával egyetembe is képes lenne fedezni engem. Így viszont őrültség lenne kimenni és magára hagyni. Igen, jelen pillanatban ez az egyetlen visszatartó erőm. Én még ép vagyok, a mocsár ingoványos viszonyai nem igazán van szervezetemre hatással. A fájdalom nem járja át porcikáimat, nem emlékeztet arra a csúfos igazságra, hogy mindössze emberből vagyok. Súlyosbítani a sebész állapotát nem kívánom azonban. Épp emiatt. S gondolatba is tovább mennék, ha az ismerős hang nem jutna el dobhártyámig, nem törné át a sisak fedezékét. Pillanatok alatt megy végbe bennem egy láthatatlan változás. Mégsem kívánok most ezzel foglalkozni. Nem foglalkozhatok ezzel. Társam mégsem tud napirendre térni efölött, érzem, hogy a vörös köd lassan szemem elé is elér. Mégsem hunyom le íriszeimet, nincs időm arra, hogy gondolataim és vonásaim rendezze. - Ne foglalkozzon vele, csak provokálja – felelem nemes egyszerűséggel, fogaim csikordulása azonban még így is kihallatszódik a sisak óvó takarása mögül. Erőm emészti, hogy ne engedjek annak az elemi késztetésnek, hogy Gregort magára hagyva induljak meg Connor irányába, azon egyszerű oknál fogva, hogy főbe lőjem. Itt van. Itt van akár egy karnyújtásnyira is. - Vettem… - felelem és már fordulnék, amikor újra megszólal. - Nem fogják megtalálni – feleli, hangjába nem vagyok biztos, hogy benne van-e a gúnyosság, vagy már csak én képzelem oda. Jobb kezemmel elengedem a fegyvert – öreg hiba – a késztetésnek mégsem tudok engedni. Ökölbe szorulnak mechanikus ujjaim. – De ő magukat tökéletesen látja – s mintha a hang sem ordibálna már az esőben, mégis tökéletesen halljuk. - Rohadék… - sziszegem, izmaim megfeszülnek, majd lágyan remegnek meg, ugrásra készen. – Közel van – fordulok Gregorhoz, fejemmel pedig abba az irányba intek, amerre a másik hármat sejtjük. Rohadtul nem örülök neki. Újra a hőkamera képére váltok és átvizsgálom a közelünkben lévő területet. A talajszint és afölött nem látható. A keresést mégsem adom fel, fejem emelem jobban és nem is messze attól, ahonnan az imént még álltunk, a lombok magasságába. Kezem emelem a zászlósnak és egyszerű mozdulattal mutatok fel.
Tudomásul veszem, a megjelölésük alapján melyik lázadó hollétével szükségtelen jelenleg foglalkozzunk a jelentése alapján. A kiléte jelenleg kevéssé foglalkoztat az eltaláltnak, ha túléljük, bőven ráérünk még ezt kideríteni. Egyelőre maradjunk annál az alapvetőségnél, hogy a ránk támadók ne lépjenek meg és ha egy mód van rá, mi se hagyjuk itt a fogunkat. - Folyamatosan monitorozza a mozgásukat és állítsa az adatküldést 20 másodpercenkéntire. - Az ideálistól messze van, de a semminél határozottan több és így jobban nyomon követem a mozgásukat én is. - Kezdje az előttünk lévőkkel, akkor rövid ideig, de fedezni tudom, amíg a másikkal foglalkozik. - Hiába mozognak ők is folyamatosan, ha legalább néhány egymást követő adatom van arról mégis merre helyezkednek, az arra elég lesz, fedező tüzet nyissak rájuk, amíg a mögöttünk lévő helyzetét is lokalizálhatja, esetleg le is szedheti. Bár erre nem lesz sok ideje, kevesebb, mint egy perccel számolok, ami még biztonságosnak mondható. Úgy, ahogy. A válaszát konkrétan nem tudom mire vélni, de láthatóan nem sikerült elrugaszkodnia attól, nem egy újonccal van terepen és ez rohadtul nagy baj. Az pedig még rosszabb, ha gondolatolvasást várt el, számomra ugyanis egyáltalán nem megállapítható mégis mi a fészkes fene kapcsolatot ápol a fickóval. Noha más körülmények között lenne hozzáfűznivalóm, jelenleg sem az idő, sem a hely nem alkalmas erre, arról pedig kaptam visszaigazolást, nem az a probléma, hogy észre sem vette a szószátyárt, egyszerűen magától döntött úgy, ignorálja. Nem, ez nem így megy, hogy nem foglalkozunk vele. Az pedig csak külön pikantériát ad az egyre képtelenebb jelenetnek, hogy Gardel kezd megfeledkezni magáról. - Őrmester, a fegyvere! - Az agyam eldobom, lőnek ránk és ő elereszti a fegyvert, hogy ...miért is?! Ha korábban teljesítette a parancsot és azóta is folyamatosan érkeznek az adatok, akkor a jelzett irány letapogatott információi alapján megjelenik a hologramon, hol van az a három. Nagyjából pedig ekkor mutat a mellettem álló felfelé irányban. - Fedezem, szedje le. - Az utasítást neki szánom, ennek megfelelően a hangerőmet alacsonyan tartom. A sötét és a sisak segítségének hiánya hátrányba tesz, de arra elég lehet a művelet, hogy legalább a közelünkben, felettünk lévőről gondoskodjon.
- Vettem – adom szóbeli jelét is az újabb utasítás megértésének az apró biccentésen túl is. Egyéb esetben ez is elég lenne, mivel azonban a társam nem igazán lát a sisakja nélkül, így is a tudtára hozom. Az esetleges – de még így is megeső – félreértések elkerülése végett. Az órán állítok annyit, hogy a megfelelő adatok folyamatosan jelenjenek meg Gregor zászlósnál is. Vagyis kereken húsz másodpercenként. Így ha mást nem is, amit én látok, azt ő is láthatja a hologram órán. Az igazán kár csak az, hogy nem adhatunk túl sok időt arra, nézelődhesse ezt ő sem. Amíg a férfi folytatja, addig én a mellettem lévő talaj minőségét és mélységeit vizsgálom, a sisakom pedig megmutatja, melyek részei ingoványosak. Nem nagyon nézek messzebb, mint pár lépésnyi távolság. - Balra lépek ki, három méternyit – válaszolok neki, majd visszafordulok felé. A következőkben, remélhetőleg, ha látja, kezemmel jelzem neki, hogy három másodperc múlva teszem meg. Ujjaim hajlítom be egymás után, mikor pedig zérót mutatok, szabályszerűen lépek ki. Kilépek a fa óvó takarásából és ha a zászlós is megteszi és ha képes tüzelni is, akkor olyan gyorsan, ahogy tudom, mérem fel a terepet. Az összeesett alak felett egy másik hajol. Amennyit ennyiből látni lehet, mintha húzni akarná, nagyobb fedezék irányába. Rögtön fordulok is balra, még két alak. Az egyik távolabb, a másik közelebb, de irányba messzebb van a többiektől. Minden adatot, amit látok, küldök is át társamnak, tüzelni én csak akkor teszem, ha ő veszélybe kerülne, most azonban ő fedez. Az ötödik embert még mindig nem látom, ez pedig enyhe aggodalomra ad okot. Az egész művelet alig vesz igénybe harminckét másodpercet, könnyednek nem mondható, de magabiztos léptekkel térek vissza a fedezéket nyújtó fa mögé. - 1100 a sebesült hőképe halványul, fegyvere egy méterre a mocsárban hever, társa felette, elhúzni készül, ehhez mindkét kezét használja. 1205, a harmadik egy fa lombmagasságában próbál minket kilőni. 1515, egy negyedik fegyveres, kerülőúton halad felénk. Az ötödik embert még mindig nem látom – szavaimat nem hadarom, s bár szívem dobbanásai hevesek az adrenalin szintjével ugyancsak, hangom olyan nyugodt és rezignált, amennyire csak azzá tudom tenni. A kerülőúton lévőről elég hamar kiderül, hogy ki is az, s szemmel láthatóan ő is megismert minket. Keserű nyál fut össze számba, mégis lenyelem. Elkövetem azt a hibát, hogy megfeledkezem magamról. Hogy az évek alatt kegyetlen módszerekkel belémnevelt fegyelem egy pillanat alatt hagyjon el. Nem elég, hogy figyelmen kívül hagyom Connor Smith lázadót, de még a fegyveremet is elengedem egy éles helyzetbe. Az elmémre hullt vörös köd nem sok mindent enged látni, a józanságom utolsó darabjait sérült társam jelenti. Gregor csattanó hangja az, mely visszarángat a valóságba. Úgy hat rám, mint egy hideg vödör víz, melyet álmomba borítottak rám. Elmém felébred, a köd feloszlik. Még nem mondta végig mondatát, kezem újra a fegyver markolatán pihen és bár azt nem mondhatom, hogy elmém tisztábban lát, mint eddig, a lázadók keltették negatív hatásokat mégis sikerül kisöpörnöm elmémből. Ennek is lehet a szerencséje, hogy felfigyelek a lombok magasságában az ötödikre. Melyet ezúttal csak kezem jelzésével mutatok meg. Hangjának suttogása ellenére is tökéletesen hallom. - A beszélő közelebb ért, 1600. Ha látnak fentről leadja a jelzést – azt nem teszem hozzá, hogy legyen óvatos. Tudom, hogy az lesz. A TW-S-t egy kattintással állítom át folyamatos tüzelésről egyesre. A távolság, az eső és a szél nem szerencsés párosítás. Egy két másodperc erejéig mégsem mozdulok. Tekintetemmel szinte farkasszemet nézek a fán lévő alakkal, csak amíg a megfelelő számításokat elvégzem fejembe. Majd hirtelen emelem a fegyvert és egyetlen lövéssel szedem le. A sikításának elejét lehet hallani, zuhanó alakját egy újabb villám fehér fénye világítja meg számunkra. Csak sajnos az égi jelenség az alig öt méterre lévő hatalmas lombozatú, magasra nyúló fába csap bele. Hangja elnyomja a sikoly további hangját, szívem ritmusát pedig szinte az agyamig feldobja. A csattanás hangja fülsiketítő, nem annyira, mint egy gránáté, de így is elég kárt okoz, leginkább harci időkben nyugodtnak illő vérnyomásomra. - Tovább kell állnunk – nem maradhatunk itt, a túlerő még mindig magas, hiába három főt számlál, ami oldalunkon van egy sebesült. – A koordináták szerint a biztonságos járatok száma itt összesen két irány. Ahonnan jöttünk és ahova tartottunk – ahol épp csak fel kellett volna mérnünk a terepet, semmi egyéb dolgunk nem lett volna. Előre betáplált adatok, ismerkedjünk a bolygóval. Arra senki sem számított, hogy kikbe futunk bele. S még mondanám tovább, ám a közelben fegyver ropogása hangzik fel, ott, ahol épp Connort sejtjük a talaj pedig előbb csak enyhén, majd erősebben remeg meg a gyökereken, melyeken állunk.
A szóbeli megerősítés szükségességét nem csak azért érzem, mert egyébként az eső, a fegyverropogás – és még ki tudja mi – nagyban befolyásolja és ezzel egyidejűleg rontja az éjszakai sötéttel együtt a köztünk lévő kommunikációt, hanem, mert előírás szerinti is. Következésképpen nem elhanyagolható, amikor nem esszenciális fontosságú a lehető legkevesebb zajjal végighajtani egy műveletet. Erről pedig most a legkevésbé van szó. A percenként három kép, amely a körülöttünk lévők mozgását hivatott felém is közvetíteni, koránt sem ideális – ahhoz édes kevés és ritka, hogy valóban élőben követhessem nyomon a mozgolódásukat, de más oldalról nézve éppen annyi, amire tudok időt szakítani és minimálisan informál a helyváltoztatások irányáról –, a semminél viszont mindenképpen több és nem mellesleg hasznos. Annyira, hogy az életünk is múlhat rajta. Jelenleg ugyanis ez szolgáltatja azt, amire alapozva a terep felmérése kivitelezhetővé válik, összehangolt munkával. - Vettem, menjen. - Balra, három méter, három másodperc múlva. Vele egyszerre mozdulok én is és fedező tüzet nyitok, aminek semmiféle más oka vagy célja nincs, minthogy addig az őrmester ne kerüljön a támadók fegyverei elé. Az elsődleges célom jelenleg nem az, hogy eltaláljam bármelyiküket is – ha megtörténik, nyilván nem ártalmas –, hanem, hogy időt és teret nyerjek, mindkettőnknek. Amint visszatér a fedezék mögé, követem én is. A kapott képek az óra segítségével kivetítésre kerülnek és közben a szóbeli jelentést is meghallgatom. - Koncentráljon a 1205nél lévőre. - Legyen azaz első az elhelyezkedése miatt. Azalatt fedezni tudom, a többit pedig még meglátjuk. Rögtönzés ugyan, de jelenleg ez az egyetlen lehetőségünk. Ama kitéréssel nem tudok többet kezdeni – vagy akár foglalkozni –, mikor Gardel konkrétan megfeledkezik magáról. Emberként sokat megértek – mondjuk –, ebben a helyzetben azonban a toleranciám a nulla közeli állapotban mozog, nem véletlenül. Mindenesetre reagál és remélhetőleg egyelőre túlléphetünk rajta, később majd – valószínű indulattól túlfűtött – megtárgyalásra kerül a dolog, már, ha lesz egyáltalán akkora szerencsénk, hogy élve eljussunk odáig. A parancsot kiadom a következő személy likvidálására, különösképpen az alapján (is), amelyet Gardel felém intéz. Van kockázat így is, de minthogy más megoldást nem látok a helyzet uralásának átvételére, minthogy egyesével foglalkozzunk velük sorjában, hacsak más lépésre nem kényszerítenek az események kiszámíthatatlan, esetleges fordulata. Újra ellenőrzöm az ismételten eltelt húsz másodperc után a mozgások változását és az alapján helyezkedek úgy, hogy az őrmesternek a lehető leginkább legyen esélye véghez vinni az utasítást. Amíg Gardel a fegyvert állítja és felkészül, készenlétbe helyezkedem magam is. A vállam pokolian fáj, ez mindvégig kísér – igen, nagyjából majd' összehugyozom magamat –, amint azonban az őrmester készen áll a fán dekkolóra lőni, ugyanúgy biztosítom számára a fedezőtüzet a leginkább rizikós irányba, ahonnan meglepetésre lehet számítani. Nem, kibaszottul nem tökéletes, még kevésbé megy biztosra, de nincs jobb alternatíva. Vagy én nem látom. A lövés azonban tűpontos és halálos. Az élettelen test lezuhan, amihez egyidejűleg egy villám fest nem csupán hátteret, de annál hatásosabb mellékjelenetet, amikor az egyik közeli fát éri. Eléggé… drámai lesz az akaratlansága ellenére. Mire Gardel megfogalmazza a hirtelen égetően sürgetővé vált következő lépést, rájövök, valóban nincs más választásunk. Főleg, hogy a talaj mozdulni érződik a lábunk alatt. Mi a kibaszott…? - Visszafelé induljon, azonnal. - Egy a közelünkben, de kerülve jön, három előttünk, akik közül kettő biztosan halott, egyiküket húzni próbálja a társa, ő a kisebb kockázattal járó, tekintettel arra, hogy elsősorban most nem a fegyverébe kapaszkodik, amelyiket pedig nem érzékelte semmilyen rendszer, régóta nem adta jelét semmiféle tevékenységnek. Következésképpen egyetlen fő van a visszafelé irányban és egy közelít körbeéréssel, amelyekről biztosan tudunk valamit. Ha az őrmester vette a parancsot és végre is hajtja, a nyomában indulok hezitálás nélkül.
Az idő egy relatív fogalom, úgy tartják. Vannak pillanatok, amikor rettentő lassan tud telni. Tudom, az elmúlt hónapokban a napok percei vontatott lassúsággal múltak újra és újra figyelmeztetve arra, hogy milyen esendő valójában a testem. S vannak megint csak pillanatok, amikor szempillantások alatt változik meg egész helyzetünk, az idő, melyet kimérek nem telik oly lassan. A fegyverropogás tüzében, a szenzorok segítségével gyorsan letapogatom, hogy ki, hol helyezkedik el. Fegyverem magam előtt tartom, de nem sütöm el, megteszi helyettem a zászlós. Gyorsan tekintek körbe, alig öt másodperc és már fordulok is vissza a fa takarásába. Az idő egyszerre telik sebesen, mégis a fegyverropogások tüzébe, mintha megállni tetszett volna egy pillanatra. Avagy csak az elmém akarja ezt elhitetni velem. Mégsem húzom az időt, elmondom, hogy ki merre található, milyen állapotban. - Vettem – felelem, hogy mire is koncentráljak. Mégis várok néhány szívdobbanásnyi pillanatot, amíg kihajolnék újra a fedezékből, csak amíg a választűz elül. Addig is Connor hangja robban a fülembe, s ha egy pillanatra meg is feledkezek magamról, iszonyat gyorsan kattanok vissza. Szükség van ehhez, Gregor hangjára is, belátom. Valami nincs rendben velem. Hasonló sose történt még meg velem. A gondolatot mégis elengedem, foglalkozok vele később. Újra kifordulok, mély levegőt veszek és vissza is tartom, amíg bemérem a célpontot. Eme távolságból egyszerűbb dolgom lenne, ha mesterlövész puska is pihenne a vállamon. Az ember mégse kívánjon sokat, így beérem azzal, amit kaptam. Csoda, hogy az első lövésre sikerül eltalálni, az elhasznált levegőt halkan fújom ki ajkaimon keresztül. A fedezőtűzbe, az árulók mozgása is megváltozik. Hőkamera képén látom, ahogy 1100-as megbicsaklik, combjához nyúl. A következő lövéssorozatba a golyók mellkasát emelik meg, mígnem a lendület a hátára nem fekteti. - 1205 kiiktatva, 1100 kiiktatva – darálom metsző hideg, tárgyilagos hangon. Nem állítanám, hogy igazán zavarna haláluk, ellenben, valami jóleső bizsergés járja át végtagjaimat, akaratlan húzza ajkaimat kaján félvigyorra. A talaj pedig ebben a pillanatban mozdul meg lábunk alatt. - Vettem – felelem újra csak és keresztezett lépésekkel indulok meg, fegyverem magam előtt tartva. Mozgásomnak nem más az oka, minthogy így folyamatosan körbe tudok fordulni, hogy láthassam a terepet. – Egy maradt életben, egyet továbbra sem érzékelek – az ötödiket nem látom, ki mögöttünk helyezkedett el. Hova a francba tűnt? Gondolataimba körülbelül idáig jutok el, amikor a talaj húsz méterre mellettünk elkezd emelkedni. Két méteres magasságba. Rádióm, kijelzőm vörösen kezd el villogni, amíg felismeri a rendszer… A valamit. Mocsárlény – látom a kijelzőn, néhány idegesítő adattal együtt. A kijelző bal sarkába pedig egy futó alakot céloz be a rendszer. - Egy menekül – szólok, továbbra is nyugodt hangon, mégis az idegesség szívverésembe tetten érhető lehetne. Connor menekül. Izmaim megfeszülnek, ott van egy megkezdet mozdulat, amivel elindulnék utána, hogy ne hagyjam szökni. Fegyverem emelem, hogy utána lőjek, a távolság mégis folyamatosan nő közöttünk. Mégsem megyek utána. A mocsárlény hosszú farkát lóbálja, fülsüketítő hangja betölti a teret, ahogy fejét felfelé tartja. Végül felénk fordítja tekintetét, az vihar keltette esőcseppek mossák testét, a rajta elhelyezkedő gombák mégsem ámítások: tényleg rajta vannak. - Menjen előttem… Fedezem, ha támadna, jobban figyelemmel tudom kísérni – nem mozdulok. Nem indulok el Connor után, bevárom Gregort, megvárom, hogy megelőzzön, tekintetem mindvégig a lényen tartom. – Az információnk alapján, nem ártalmas – aztán ki tudja? Manapság már semmiben sem lehet bízni. Hátráló lépésekben haladok, amíg a lény úgy közlekedik a mocsár süppedő talaján, mint más a síkságok kemény felszínén. - Mennyire súlyos a válla? – teszem fel a következő kérdést, az adrenalin lassan csillapodik vérembe, az idegességem, mellyel hagytam, hogy Connor elmeneküljön, azonban nem csillapodik. Egész testembe feszülök meg, már csak a gondolattól is. A maradék testet mégsem kellene itt hagynunk. Nem hagyhatjuk itt.
- Vettem. - Röviden, funkcionálisan közvetítem felé a két halottról érkező beszámolót. Ezek szerint annyiban módosul az eddig tudottak lényegi része, miszerint azaz irány, amely felől érkeztünk, teljesen tisztává válik, legalábbis jelenlegi információink szerint, amit Gardel letapogató rendszerei érzékelnek, egyértelműen arra biztonságosabb vagy kevesebb kockázatot jelentő elindulnunk. Az arányok pedig ezzel kezdenek kifejezetten a mi oldalunkra rendeződni. Természetesen még gondolatban sem jut eszembe, hogy akár egy másodpercre is előre bezsebeljem ama tudatot, innentől nyert ügyünk van, mert kurvára nincs. Még csak a közelében sem járunk. Az önállóan mozgékony talaj erre a legjobb bizonyíték, hogy arról szó se essen, a magam részéről mennyire vak vagyok a jelen körülmények között. Gardel nyomában indulok meg, újabb velős Vettem. érkezik részére a jelentése nyugtázásaként, egy valahonnan még érkezni fog, egy pedig egyáltalán nincs az érzékelők kereszttüzében. Tudunk róla, figyelünk, de délibábok kergetésére nincs lehetőségünk vagy időnk, egyelőre kénytelenek vagyunk csak abból dolgozni, amit teljesen biztosra tudunk. Hirtelen nagyon átírja a környezetet maga a tény, hogy alig húsz méterre tőlünk valami nagyobb sebességgel kezd mozgásba, mint amennyire az normálisnak lehetne tekintendő a környezetet és az arra gyakorolt hatásokat figyelembe véve. - Gardel, jelentést, most! Mi ez? - A páncélnak jeleznie kellett, nem csak a mozgást érzékelnie, de valamiféle információval ellátnia mégis mi az, ami a közelünkben mozog és egyáltalán mit csinál?! Amennyire ő blazírt módon beszél a ránk támadó, most már menekülő Smithről, bennem annyira nincs nyoma ugyanennek, kurvára nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy a semmiből előbukkanó, helyi organizmus önálló életre keljen úgy, hogy azt se tudom mi a faszommal állunk szemben. Pánik nem, de indulat van bennem, nem is kevés. Amennyit a sötét és az eső látni engedtet belőle számomra, az kibaszottul nem bizalomgerjesztő. - Maga megy elöl, induljon! - Továbbra sincsenek támogató rendszereim, amelyek segítenének a tájékozódásban, mégis merre vezessem kettősünket, hogy ne a süppedő mocsárba zuhanjunk és bár idefelé jövet megkaptam minden információt, amelyen csak reverz módon haladhatnánk, idefelé ez a valamit alapvetően nem került bekalkulálásra. A fedezést vállalom én, amekkora méretekkel rendelkezik ez a lény, annyit érzékelek belőle szabad szemmel én is, mikor lódul neki és lesz szükséges tüzet nyitni rá. - Vettem. - A nem ártalmas részre visszatérünk, amikor nem nyomott agyon egyikünket sem vagy sodort magával. Ha nem ragadozó, akkor sem hitegetném magam azzal, hogy nincsenek meg az eszközei, puszta véletlenségből vagy egyszerű területféltésből – vagy a fene se tudja miből – ne tudjon bőséges kárt okozni. - Fogalmam sincs, nem látom. - Hiába vagyok orvos, nem saját magamon tett érzékelésből állapítom meg egy sérülés súlyosságát, a fájdalomérzet nagy, de az adrenalin csillapít rajta, ami teljességgel becsapja az agyamat. Így pedig fogalmam sincs mekkora gebasszal állok szemben. - Ha látja maga előtt a kiiktatott személyeket, a kamerával közelítsen rájuk, lehetőség szerint arcfelismerésre alkalmas felvételek kellenek. - Már amennyire ez kivitelezhető és amennyiben egyáltalán mellettük haladunk el. Számításaim szerint részben igen, de a lény, ami a sarkunkban van nagyjából és átírhat nagyon sok mindent ezzel kapcsolatban. - Amennyiben a fegyvereiket látja, össze kell szednünk, ha van rá mód. - Szintén vonatkozik erre is, ha van rá lehetőség. Nyilván nem lesz elsődleges a dolog, ha szó szerint szedni kell a lábainkat az életünkért. Viszont, ha a dolgok nem változnak jelentősen bármi miatt, akkor meg kell próbálni. Nem maradhat hátra ellátmány. Smith megszökött, pontosan tudja hol keresse a halott társait és minden használhatót, ami náluk volt. A testek eltüntetése az egyetlen, amivel jelenleg ketten nem tudunk foglalkozni a körülmények miatt. Kerüljünk fedezékbe elsősorban, viszonylag biztonságosnak bélyegezhető közegbe, ahol az állat- és növényvilág sem akar első kézből elpusztítani. A többire majd ezután rátérünk.
Ahogy a talaj megmozdul lábunk alatt tekintek a rengés centruma irányába. Amit azonban látok, az felülmúl minden korábban tapasztaltat. Az ok, amiért nem rajongok az élő bolygóért, hogy bármikor jöhet úgy egy bestia, hogy keresztül húzza számításainkat. Mérgelődni ezen azonban sem időm, sem jogom nincs. A helyzetet csak el kell fogadni lecsupaszított tényébe: itt van, foglalkoznunk kell vele. A szemem előtt villan fel a lény leírása, ahogy a scanner felismeri. A körülötte pirosan villogó négyzet hirtelen válik világoskékké. Szemem bal sarkába megjelenik egy kép, mely szebb állapotában mutatja, mint amilyennek mi látjuk, és pár soros leírás. - Gombahátú az emberi megnevezése. Három méter hosszú, farokhosszal akár hat méter is lehet, két méter magas. Mocsarakban él észrevétlen – darálom a lényeges információkat, amikre ebben a pillanatban szükségünk lehet. – Emberre alapvetően veszélytelen… - felelem még, méretét tekintve mégsem hiszem, hogy annyira ártalmatlan lehet. Egy ponton megáll, két lábát a fák gyökérzetének veti, fejét felemeli. Ordító üvöltése betölti a teret, semmi jót nem ígér ez a hang. Sokáig nem nézelődöm, fegyver ropogásának zápora hull a lábunktól alig pár méterre a mocsárra. Arrafelé vetem tekintetem. A kijelző könnyedén nagyítja fel a távoli tájat, ahol Connor visszafordul, hogy ránk lőjön. Mindannyiunk szerencséjére, elég távol van ahhoz hogy elérjenek golyói. Arra viszont pont tökéletes, hogy az amúgy ordító állatot párszor eltalálja. Ki még inkább üvöltésbe kezd. Én pedig elindulok az utasításnak megfelelően. Fejem hol elől tartom, a nagyítást megszüntetem, hol pedig a szörnyön, aki abba az irányba tekint, ahonnan a támadást kapta. A scanner időben jelez, viszont a vékony ösvény, ahonnan jöttünk még mindig biztonságosnak ítéli. Ennek ellenére nem sietem el lépteimet, de nem is komótosak. Leginkább megfontoltnak nevezném. Odafigyelek, hogy hova lépek. Odafigyelek környezetemre, a hőkép által jelzett holttestekre, ha esetleg mozogni támadna kedvük, azon nyomba elvegyem tőlük a kedvemet. És odafigyelek a gombahátúra is. Aki megindul Connor irányába, farkával pedig közbe jobbra-balra csapdos. Amilyen böhöm nagy dög, annyira mozgalmas. Megtorpanok, a talaj újra megremeg lábunk alatt súlya miatt. - A gombahátú megindult a menekülő ellenálló irányába – farka ekkor csap az egyik vékonyabb fába, mely megreccsen a hirtelen ért ütéstől. – Farkával felsértette egy fa törzsét… - melyre ránagyítok, hogy lássam a sérülés mértékét. – Délkeleti irányba dőlhet ki – olvasom le a számításokat, amit a sisakba épített rendszer végez el. Közelünkbe, de elkerül minket. - Értem – felelek ennyit vállával kapcsolatban. Később meg kell néznünk, tudom. Tisztába vagyok vele, emiatt sem hagyhatom magára. De a holttesteket sem itt. – Értettem – indulok meg újra a kitaposott ösvényen, és ahogy közelítünk a holttestek irányába. A lény közbe döngő léptekkel halad a mocsár egy másik irányába, amerre mi vagyunk. A rendszer jelez, amint az egyik holttest közelébe érünk. - Jobbra, három méternél van két holttest, fegyverek a kezükbe, oldalukon – körbetekintek a zuhogó esőbe, de mozgó élőlényt nem jelez a rendszer. Mögülünk sem - Fedezzen, amíg összeszedem a fegyvereket, egy hollétéről még mindig nem tudunk – indulok meg abba az irányba, amint biztonságosnak ítélem. Nagyobb léptekkel haladok, mozgásomon látszik, hogy megfontolom, hogy merre lépjek. A kijelzőn zöld mezőként jelöli melyek azok a területek, melyek elbírják a súlyomat, mígnem oda jutok a két holttest mellé. Melyeknél találok egy TW-S-t, és fejenként egy W-416-ot. - Mi a… - bukik ki. Nem megviselt darabokról van szó. Mindkét holttest arcáról leveszem az őket védő sisakot, hogy megfelelő képet rögzítsek. A rendszer rögtön kiírja a nevüket, de ezekkel nem is foglalkozom. Az, hogy használni tudják… Honnan szereztek hozzá lőszert? Ross érzés ül meg a gyomromba. Felszedem a három fegyvert. A TW-S-t a szíjánál fogva vetem át a vállamon, a két W-416-ot, pedig az övemre rögzítem. Fél kézzel tapogatom át a holttestet, amikor a gombahátú újra felüvölt a nem is túl messziségbe. Azt, akit eredetileg eltaláltam elsőként és akit vonszoltak, annak az egyik zsebébe találok egy apró, tenyérnyi készüléket. Az eső nincs rá jó hatással, túlságosan nem is foglalkozom vele. Majd később, addig is elsüllyesztem. - A gombahátú hatvanöt méterre van – tekintek abba az irányba, s amint a látószögembe kerül, rögtön le is tudok olvasni minden élhető információt. Nem ránk figyel, de a közelben van. Szétnézek újra, s közbe minden adatot megkap Gregor hologram órája is. Még mindig nem látunk senkit mögöttünk. – Tovább megyek a harmadik személyhez – jelentem ki és hacsak nem kapok eltérő utasítást, akkor elindulok biztonságos úton, ahhoz, aki a fáról esett le.
Hat kibekúrt méter a hossza és még kettő a magassága. Ezek után ne állítsa nekem senki, hogy ártalmatlan, mert baromira lehet ártalmas, már csak puszta véletlenségből is. Ehhez nem kell vérszomjas lénynek lennie, hogy csak a méretei miatt gondot okozhasson, ráadásul arról semmiféle adat nincs, mennyire érzékeny, ha a területére betévednek és háborgatják. Arról nem is beszélve, ha nem egyedül van. Hiába, hogy ekkora, eddig semmi, de az égvilágon rohadtul semmi nem jelezte vagy mutatta vagy utalt rá bármi módon, hogy itt van, alig két köpésnyire tőlünk addig, amíg mozogni nem kezdett. Újabb rövid Vettemmel nyugtázom az információ halmazt, a semminél kétségtelenül több, ahhoz pedig édeskevés, hogy halál nyugalmasan ellegyünk egymás mellett, mondván nem veszélyes. De annál hangosabb. A dobhártyáim ez alkalommal nem szakadnak, legalábbis a kellően kellemetlen hanghatást nem követi se éles fájdalom, se szédülés, se hányinger, se semmi egyéb, ami erre adna következtetést. Öröm, az ürömben, huh?! A fegyverropogás jobban aggaszt, azonnal abba az irányba rántja a képemet, ahonnan érkezni vélem. - Őrmester! Jelentést! - Kezd az agyamra menni, hogy minden egyes alkalommal utasításba kell adjam és magától nem jut eszébe tájékoztatni, holott nagyon jól tudja, hogy semmi, de az égvilágon semmi olyan rendszerem nem ép, amivel számomra is egyértelmű lenne az éjszakai sötétségben a mocsár közepén, mégis mi a tököm történik körülöttünk a nyilvánvalón túl. Ami rohadtul kevés. ...és jelenleg az órámra húsz másodpercenként érkező adatok is rég későn vannak, amikor élesben vagyunk ellenséges tűz alatt. Amint megindul a nő, lemaradva mögötte haladok, a lényt ugyanúgy a fókuszomban tartva, mint azt, hová pakoljam a lábaimat, az előttem haladótól kapott koordináták alapján. Az óra jelzi a lépéseket, melyek biztonságosak és azokat az irányokat is, amelyek egyáltalán nem azok. A lény közben megindul, de minthogy távolodik tőlünk, a továbbiakban nem élvez különösebb prioritást mégis mi okból teszi. Erről viszont jelent a társam. A lényeget valamennyire látom én is, a többi érdektelen. - Vettem. - A kidőlő fa sincs ahhoz közel, gondot okozzon, a haladás most a fontosabb, adatgyűjtés mellett pedig a fegyverek és bármi egyéb használható összeszedése, ha lehetőség van rá. Így pedig úgy tűnik, hogy van. Nem felejtettem el, hogy egy fő hollétét továbbra sem tudjuk, de minthogy egy ideje nyugton van, egyelőre a készültség szintjén van tudatomban, nem ringatom magam abba a képzetbe, innen már sima liba lesz minden. Egyáltalán nem lesz az. Smith szökése pedig olyan nagy ordas hiba, amiért biztosra veszem elmarasztalásunkat. Ennél nagyobb felsülést, ha akartunk volna, se követhetünk el, tulajdonképpen bármi más jobb lett volna. ...és nem, ezért egyáltalán nem a dezertálót okolom, nyilván nem fogja tálcán kínálni magát. Az indulat végigömlik az ereimen keresztül a testemben, de az adrenalin hatása kezd csökkenni és vele együtt a fájdalom élesebben marja magát a vállamba. - Menjen, igyekezzen. - Ezen a ponton már teljesen mindegy melyikünk csinálja, ő látja hol vannak a fegyverek és a testek és azt is, hol biztonságos haladnia. Nem tudom, hogy az eltűnt ötödik fő merre lehet, egyáltalán a közelünkben van-e, mögöttünk vagy előttünk, mindenesetre cselekvésre készen figyelek, amíg Gardel teszi a dolgát. - Vettem, induljon, maga mögött haladok én is. - A lény egészen távolra kerül és amint az órára kerül az útvonal a harmadik holttest irányába az őrmester nyomában lépek utána. - Szkennelje újra a környezetet, keressen olyan helyet a környéken, ami rövid időre megteszi fedezéknek. Meg kell nézze a vállamat. - A növekvő fájdalom érzete kevéssé aggaszt, rengeteg minden más sokkal inkább. Ha már nem lőnek ránk és továbbra is kushad – talán nem is él – az, akiről csak annyit tudtunk van, de semmi egyebet, akkor nem húznám ezt sem tovább. A széthagyott fegyverek mostanra megvannak hármójuktól. - Utána az összes testet behúzzuk oda, növényzettel elfedjük. A küldetés folytatása abortálásra kerül, visszavonulunk. Amint lesz újra összeköttetés a csapat többi tagjával, jelentsen nekik, adja meg koordinátákat, nem maradhatnak itt a holttestek. - Közben, ha talált alkalmas helyet és mutatja az irányt, elindulok arra – (és igen, a holtakat is majd ide fogjuk rejteni) –, ugyanúgy a nyomában, ahogyan eddig is. Le kell ülnöm, a páncélt pedig megbontani a sérülés helyén, mindkét irányban, elöl és hátul is. Jelenleg azt sem tudom, csak bemeneti seb van-e vagy sem.
A Perda veszélyes. Nem biztonságos. Rohadt mód nem. Tekintettemmel figyelem nyomon, ami történik, miközben egyhelyben állok a rohadék mocsárba. Katonai bakancsom nem ázik be, hiába a vihar, hiába az ingoványos terep. Figyelem a fegyver ropogását a szörny irányát. Néhány szívdobbanással – és még többel – kések el a jelentéstől. Zöld íriszeimmel a ráközelített képet figyelem, fejem hirtelen fájdul bele, szédülés fog el, ahogy a nagyítást eszközöli a sisak. - Smith próbálja a lényt leteríteni – felelem gépi hangon. Ujjaim a fegyver köré szorulnak, fogásán engedem. – A gombahátú őt követi, nem minket. Az élesebb hang irányába tart – nem fordítom fejemet hátra, hogy jobban hallja sisakom zártságának mélyéről a hangom. Hangosabban szólok így is, mely talán átüti a vihar kellemetlen hanghatását. A fegyver ropogása elhal, ám a gombahátú továbbra is tartja az irányát. Én pedig újra elindulok. Óvatosan, a scanner által jelölt, biztonságos útvonalon. Nem sok kedvem lenne – és gyanítom Gregornak sem – ha bármelyikünket még ki kellene halászni a mocsárból is. Ahhoz már így is túl sok a sebesülésünk. Igen, az az egy, abban a kategóriában is épp elég súlyos. A fa valamikor ekkor reccsenhet meg közelünkbe, arra a fél másodpercre állok csak meg, amíg a rendszer elemzi a dőlési lehetőségeit. Nem felénk, ez pedig legalább megnyugtató. Ezt jelzem is, időben – reményeim szerint – a zászlósnak. A két holttest megközelítése közbe, bízok abban, hogy fedezve vagyok, ennek ellenére, minden apró mozdulatra reagálok, amit én, vagy a rendszer jelez. S amit azon nyomban továbbítok is. A fegyverek láttán mégis döbbenet cikáz rajtam végig. Keserűség ül meg izmaimba, megfeszíti őket. Ösztönből tudom, hogy valami nincs rendbe. Bizonyosság nélkül mégsem merészkedhet elmém veszélyes terepre. Nem most. Nem itt. Foglalkozok majd vele később. - Joseph Henson egykori gyalogosnál van egy adathordozó. Elteszem – jelentem ki, azt már nem teszem hozzá, hogy abbéli reményben, hogy találunk rajta értékes információkat. – A bázisra való visszaindulás előtt át kell nézni, ne adjon gps adatokat – jegyzem még meg, leginkább magamnak, mint neki. Nem felejteném el, mégis jobb, ha hangosan mondom ki. Még ő is emlékezhet rá. - Értettem – biccentek is hozzá, ahogy tudomásul veszem, követ. – Átküldöm a talaj biztonságos részeiről szóló információkat – még mielőtt elsüllyedne a nem is oly sekélyes vidéken. Én pedig folytatom az utam. Ám, amit a harmadik testnél találok… A holttest a kezébe egy DSK-03 példánya hever. Ami nem heverhetne nála, hiszen ez a flotta fegyvere. Ismerem én, ismeri Gregor is, akár a tenyerét. - A harmadik holttestnél egy DSK-03 van. Ez nem található meg a Városba, semmilyen szinten. Így jobban érthető, mitől sérült a páncélja és a válla – és ezt nem csak én tudom, hanem a mögöttem haladó férfi is, ki felé most figyelek. És minden másra is, ami körülöttünk zajlik. Fogaim szorítom össze. Már a másik kettőnél talált fegyver is kérdéseket vetett fel, ez azonban egy sokkal nagyobbat is. - Vettem – akasztom a harmadik idegen fegyvert is az övemre. Körbetekintek újra, mígnem egy nagyobb Több fát pillantok meg egymás mellett. Gyökereik a talajfelszín felett fonódnak össze, rajtuk zöldellő moha húzódik. Lombkoronája nem véd teljesen a vihartól. A vízcseppeket mégis ritkásabban engedi át. – Huszonöt méterre, több fa is védelmet biztosít, kellően messze, hogy az ötödik észrevétlenül a közelünkbe kerüljön és ne lássuk előre – tekintve, hogy onnan is jobban szemügyre tudom venni a környezetet. Ezt követően indulok meg, a láp adatait továbbra is pár másodperces késéssel küldöm át társamnak. Arról viszont aligha van tudomásom, hogy mennyit lát ebből. Vélhetőleg semmit. - Vettem – biccentek, továbbra is előre és a környezetemet figyelve. A gombahátú egyre távolabb van tőlünk, Connor Smith újabb golyókat nem ad már le. Keserűvé válik a nyál a számba. Elszökött. Miattam. Rohadt életbe. A TS-W-t leengedem, ahogy a biztonságosabb, stabilabb talajt érnek lábaink, felé fordulok, amíg ő leül. Én pedig nem késlekedek tovább. - Megbontom a páncélját – jelentem ki. Engedélyt nem kérek. – Figyelje a környéket – egy kezével nem tudja megoldani, nekem viszont mindkét kezemre szükségem van. A fegyverem mellé helyezem le, mégis olyan távolságba és olyan irányba, hogy baj esetén pillanatokon belül fel tudjam kapni. A páncéljának a roncsolt részéhez könnyedén férek hozzá és bontom azt meg. Elől és hátul is. Az eső kevésbé áztat már most minket, a fák óvó takarásába, de még így is tisztán kiveszem – a sisakom segítségével… Hogy nem csak egyszerűen meglőtték. A rohadt életbe. - Átlőtték a vállát Gregor – jelentem ki, kevésbé rezignáltabb hangon, miközben páncéljának hátsó részét is megbontom. Bőrét szó szerint átlyuggatta a DSK-03, vére patakzik. Mindkét oldalt, páncélja alatt húzódó ruháját áztatja. – Segítsen ki, két oldali lőtt sebbel nem volt még dolgom – kérem tőle, hangom ettől függetlenül nyugodt, mégha szívem dobbanásai meg is szaporodnak. Menetfelszerelésem közül előveszem az elsősegélyhez használatos eszközöket – vagy ha közben ő megtette, azt használom. Az ollót veszem először kezembe, hogy levágjam róla a ruha azon részeit, melyek akadályoznak. Utána szánt szándékom fájdalomcsillapítót beadni neki. Elevenen ég még emlékeimbe, mit mondott nekem egykor az Imperiumon ezzel kapcsolatban. Meg az oktatáson is.
A nap ugyan magasan van, a felhők takarják. A fák sűrű ágai sem segítenek abban, hogy világosabb legyen, és többet lássak a lápban. Tudtam, mire készülök, tudtam, hogy milyen lesz a látási viszony, még is útnak indultam. Vigyáznom kell, mert a víz egy része fagyott ugyan, a láp gázai miatt vannak részek, ahol vékony a jég. Ha beleesek, könnyen ott maradhatok. Viszont hogyan állapíthatnám meg, hogy vékony-e a jég amely talpam alatt van, mikor mindent hó fed? Veszélyes ez a környék ilyenkor. Annyi óvintézkedést tettem, hogy egy teljesen átlagos sétabotot magammal hoztam, és minden egyes lépés előtt a földre ütöttem, csak hogy tudjam, még mindig a biztonságos föld-ösvényen járok, vagy már letévedtem a jégre. Mivel a hó takar mindent, nehéz megállapítani, a fák nem mindig segítenek sajnos a tájékozódásban. Egy jó ideje járom a lápot. Célom, hogy keresztül jussak rajta, és elinduljak keletre, nyersanyagot "bányászni". Ehhez méltóan egy nagy táska is a hátamon van, különféle eszközökkel, meg a kardom is ott lobog most. Igazából az út teljesen nyugodtnak tűnik, egészen addig, amíg mozgásra nem leszek figyelmes. Megtorpanok, és nyakam nyújtózva figyelek előre, a fák közé. Hamarosan meg is jelenik előttem a mozgás gazdája: egy nő. Öltözetét tekintve egyből le is jön nekem, hogy nem egy perdaival van dolgom. Némán állok, és figyelek, mielőtt bármit cselekednék. A nő nem elég figyelmes, és habár óvatosan jár, az ide nem elég. Két lépés, és már hallom a jég repedését. - HÉ! Vigyázz! - kiáltok oda hozzá, azt se tudva, érti-e egyáltalán, mit mondok. Rám kapja a tekintetét, de már késő, a súlyát a lábára helyezi, és be is szakad alatta a jég. A ragacsos láb magába fogadja lábát, majd őt, szinte mellkasig süllyed ... egyelőre. Mélyet sóhajtok, idegesen. - Shaz'or csapjon agyon, amiért megtalálom őket... - morgom halkan, miközben már elindulok óvatosan felé. Viszont ahogy egyre közelebb haladok, annál jobban látom, hogy nem mozdul. A fejénél ott van egy kiálló gyökér... talán beverte? Ez még gyorsabb lépésekre ösztönöz, de én se lehetek felelőtlen és nem rohanhatok oda, különben még én is bele esek, és akkor mindketten itt halunk meg. A bottal túl lassú ellenőrizni a jeget. Megállok ledobom a földre a táskám, kardom, a botot, még a kabátomat is, hogyha esetleg én is beesek a vízbe, legalább egy száraz ruhám legyen. Négykézlábra helyezkedek, majd hasra. Bőrömön erősítve érzékeim igyekszem kitapintani, hol melegebb, hol hűvösebb a jég, miközben kúszom előre. Ahol melegebb, tehát vékonyabb, azt elkerülöm. Igyekszem a nő felé érni, de már a feje is víz alatt van. Sietek, és még időben érek a beszakadt jég szélére. Lenyúlva megragadom vállán a ruhát és húzom felfelé. A jégnek több se kell, alattam is beszakad. Nagyszerű. Az én szerencsém az, hogy eszméletemnél vagyok, noha a testem a hirtelen hidegre görccsel reagál. Annyit azért sikerül kiviteleznem, hogy a víz fölé emeljem a fejét. Óvatosan evickélek a gyökérhez, amibe a fejét verte. Abba kapaszkodva húzom magam feljebb, és őt is. Derekánál fél kézzel átkarolva próbálom kihúzni a vízből, míg a másik kezemmel magamat emelem ki a gyökér segítségével. A lábaimmal próbálok a földben valami keményet találni, legyen az másik gyökér, vagy föld, vagy kő, bármi, de mint a sár, csak a semmibe kalimpálok. Már lila a szám és remegek én is, de kénytelen vagyok más megoldást találni. A hátamat próbálom szinte elfektetni a lápban, a mellkasomon tartva a nőt. A gyökérbe kapaszkodva húzom magunkat a fa felé. Lépésenként. Húzom, nyúlok, húzom, nyúlok. Ahogy közeledünk a terebélyes gyökerek felé, már könnyebb a dolgom. Hamarosan végre megérzem a szilárdabb talajt a lában alatt, és sikerül hátrálva kihúznom a nőt a vízből. Az első, amit megnézek, hogy él-e, lélegzik-e még.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Miért kell nekem ilyen helyekre jönnöm? Miért keresek roncsokat a legnehezebb terepen? Azért, mert bízok abban, hogy találok roncsot, s leginkább épen maradt, felhasználható alkatrészeket. Apró dolgokból lehet építkezni a nagy felé. Ilyen időben ez a hely még veszélyesebb, a jég, ami csúszóssá tesz mindent. Egy rosszabb mozdulat, s a lápban tudhatod magad. Már a sötét erdőben megtapasztaltam azt, hogy hozzak magammal botot, ami segít abban eldönteni, hogy mennyire bizonytalan a talaj. Itt szerintem pláne erről van szó. Haladok némán, s néha rálesek a nem túl részletes térképet a roncsokhoz, amit egy perdai rajzolt fel nekem. Annyit értettem a szavaiból, hogy veszélyes az út, s valószínűleg jobb híján nem találok értékeset. Lehet! De én elektronikával foglalkozom, így alapból előnnyel indulok a felmérés szempontjából. Nem igazán érthetnek hozzá, hogy esetleg miként kell szétszedni, vagy mi az ami veszélyes belőle. Gondolom, ami alapból szétment, s rátaláltak valahogy. Van nálam felszerelés, amivel nekiláthatok bontogatni, de nem voltak olcsó eszközök. Lassan haladok, s olykor megállok pihenni. Jól fel vagyok öltözve, így nem zavar a hideg. Teljesen csendes ez a vidék, s talán ez az egy előnye van a többi hátránya mellett. Egyik nagyobb fa gyökereinél kicsit megállok, s fel sem tűnik számomra, hogy más irányból figyelnek engem. Nagyon összpontosítok a következő lépésemre, s a bottal való tapogatás azt mondja számomra, hogy meg fog tartani. Magamban mosolyogva huppanok oda le, azonban ez hirtelen átváltozik kétségbeesett arckifejezéssé, mikor nem sokkal hallom a jég repedését. Jön egy kiáltás, ám annyira nincs időm, hogy odanézzek a hangforráshoz, mert már be is szakad alattam, s én rögtön a meleg érzetből a hűvösbe váltok. Emellett a közeli gyökérbe beverem a tarkóm. Elsötétül a kép, s még azt sem tudom felfogni, hogy most fogok meghalni. Nem szép halál, de legalább nem fájdalmas. Így egészen nem vagyok szem és fültanúja, hogy miként meg engem egy perdai férfi, miként húz ki a jeges vízből, s vonszol engem biztos talajra. Lélegzem, azt mindenképpen érzékelheti, nem haltam még meg, csak csupán el vagyok ájulva. A hideg idő azonban a vizes testnek nem olyan kedvező. Vajon meg leszek mentve? Felébredek egyáltalán, vagy számomra ez végállomás? Azonban én hirtelen megébredek, s nagyot kiáltok.
- Segítség! - nagyot pislogok utána, mert nem arra emlékszem, hogy én kijöttem volna a vízből. Nem ez volt az utolsó képkocka, amit láttam a szememen keresztül. Feltápászkodok, s ahogy az érzékeim felébrednek teljesen, akkor megérkezik a fázás. Naná, mert teljesen csurom vizes vagyok tetőtől talpig. De várjunk! Az a hang mentett meg? Nem kell sokáig nézelődnöm, mert meglátom a szakállas férfit, jobb híján a megmentőmet.
- Kö..köszö nnöm – fázok, hideg van, s nincs meleg váltó öltözetem. Vagy raktam be a táskámba? Hol van a táskám? Kissé marhára nem tudom, hogy mit kellene csinálni, vagy legalábbis a férfi jelenléte nem enged cselekvésre. Próbálom a zsákomat levenni a hátamról, s biztosabb helyre pakolni. Meleg öltözetre van szükségem.
- Van meleg ruhája? - tüzet úgy vélem ilyen időben lehetetlen rakni, főleg ebben a lápban. S mintha valami olyasmi rémlik nekem, hogy mérges szellemek törnek fel az egyes helyeken. Magyarán gázok, szóval egy olyan közelében vakmerőség lenne.
//
