Már rég otthon kellene lennem Rhonan karjai közt, de helyette már 5 napja távol vagyok. Mindennek okát senki sem tudja, S az aggódó családom mit sem tud arról, hogy egy égi társaságában haladok. Mindezt persze apró kitérőkkel, hogy az égi társai ne leljenek nyomunkra. Hamarosan haza térek. Hisz házas perdai nő vagyok. Lassan egy hete. De hogy Niko-val mi lesz? Fogalmam sincs. Nem biztonságos számára az egyedüllét. Nem akar visszatérni az égiek közé. Fogalmam sincs mit tehetnék érte még, de haza kell mennem. Hol hagyjam őt addig? Hova vigyem? Rejtsem el? Mit csináljak vele? Mindenesetre a bogát átadva neki csepp utasításokkal, útjukra indítottam őket. Elorak szélén majd megáll az állat, ott letáborozhat. Haza nem vihetem Nikolait, hogy megtartsam, Rhonan kitérne a hitéből. Így hazaindulok a közös otthonunkba, hogy megbeszéljük. Meg kellene említenem neki? Nem hazudhatok. Neki nem. Nem tehetem meg. De hogy kezdjem el? Elmondjam neki a részleteket? Vagy hogy nem hagyhatom magára? Meg kell védeni? És ha rátalálnak az égi madárral? Ott tudok lenni mellette? Miért akarnám megóvni? Tetszik? Nem! Csak egyszerűen ha már idáig segítettem neki, nem hagyhatom magára és nem támadott (még) hátba. Lépéseim a folyónál állnak meg, hogy arcom megmossam benne. Tiszta gondolatok kellenek most ide, de azt sem tudom mivel kezdjem ha haza érek. Félek? Dűhit, hogy így alakult, de ez Shazor kifürkészhetetlen útja. Ezen már nem tudok változtatni. Hogy így-e kellett történnie? Nem tudom! Nem számítok sok jóra, azt sem tudom mihez kezdjek vele ha dühös lesz. Vagy megérti majd? Egy gally reccsenő hangjára pillantok fel magam elé, majd lassan hátra pillantok. A fegyverem? Nikolainál maradt. Pedig sosem hagyom el apám ajándékát. A fák között Rhonan alakja rajzolódik ki, a jelenléte meglep, de örülök hogy láthatom. De miért van itt? - Rhonan. - egyenesedek fel és törlöm meg vizes kezem a ruhámba. Végig nézek rajta, feszültnek néz ki, arca haragos, melytől az én arcomra is komorság ülepedik. Rosszul kezdődik. Nagyon rosszul. Kicsit fejet hajtok. - Az istenek fényessége ragyogjon be...
Saliet’ még nem tért vissza, és fogalmam sincs, merre keressem. Már 5. napja elment! Hová? Mi történhetett? Valami bajba keveredett? A fejem csak úgy zsong a kérdésektől és érthetetlenül állok a házunk előtt a messzeséget figyelve. Egész éjjel a horizontot bámultam, hátha felbukkan egy Bogán utazva és végre a karomba zárhassam. Csakhogy ez a várakozásom is –mint minden nap s éj- kielégítetlen maradt. Rhiard-tól kaptam üzenetet nemrég, hogy odahaza járt Saliet’, de ennek vagy 4 napja… Hol lehet? Már rég vissza kellett volna érkeznie! Nem merek a legrosszabbra gondolni, de ilyenkor minden szörnyűség az eszébe jut az aggódónak, csak éppen jó nem. Nem érdelek! Utána megyek, bárhol is van most! Összeszedem magam és indulok. Nem érdekel, merre kell keresnem és meddig! Pár dolgot magamhoz veszek és Napkeltekor felcihelődöm egy Boga hátára. A gondolataim most is szörnyűségeket vetítenek az elmémbe, de addig nem nyugodhatok, míg nem találok rá! Nem tudom elképzelni, hogy mi vihette rá, hogy ne érjen még most se haza… Mi történt? Már egy ideje a gondolataimba merülve haladok céltalanul a folyók felé. Csak tippelek, hogy erre mehetett, bár azt sem tudom, hogy miként keveredtem errefelé, ha csak nem a megérzésem vezetett idáig. Meg aztán nem mondhatom magam nyugodtnak, mert válaszokat szeretnék kapni, de legfőképpen épségben szeretném visszakapni asszonyom. Aggodalmam egyre fokozódik, és csak megyek előre…. Bármi jelet vagy mozgást figyelve, ha mégis erre jöhetett… Aztán, mintha a semmiből bukkanna fel egy alak a folyó partján, annyira gyorsan igyekszem felé. Az utolsó métereket majdnem futva teszem meg, mikor alakja felsejlik előttem. -Shaz’or fényeskedjen Rád, Saliet’-em! Mi történt? Miért vagy Te most itt? Valami baj van?- közelebb érek hozzá, és bár a hangom dörren, nem rá vagyok mérges, hanem a kialakult érthetetlen helyzetre, s arra, hogy nagyon aggódtam miatta. Gyorsan végignézek rajta sérülést keresve, de nem tudom, hogy mi az oka ennek a távollétének. Magamhoz ölelném, de most azt se tudom, hogy mit gondoljak!? Mi a fene történt? Miért van most itt és a fegyvere? -A lándzsád? – kérdőn nézek rá, majd közelebb lépek, hogy a karomba zárhassam. Kell most, hogy érezzem a közelségét és annyira megnyugodjak, hogy nem történt baja és épségben van. -Valahol elejtetted? Megtámadott egy ragadozó? Elmondanád, mi történt?- áradnak belőlem a kérdések, de fogalmam sincs, hogy valójában mi történik. Csak találgatok, és várom, hogy valamit mondjon nekem.
A férfi érkezésére mit sem számítottam, ám ő az, kissé meglepett tekintettel figyelem a sietős érkezését. Aztán a hangja is dörren. Mérges rám? Megérdemelném. De nem ilyen hangnemben. Nem szólalok meg, csak figyelem őt. Hiányzott. Nagyon. Amint a lándzsáról érdeklődik, már nyitnám a szám újra, hogy megszólaljak, ám belém fojtja a szavakat az aggódó ölelésével. Újabb kérdések érkeznek, amire már kénytelen vagyok kibontakozni öleléséből, hogy arcára, szemeibe pillanthassak nyugodt arcommal, S hangommal. - Jól vagyok, nem eset bántódásom. - kezdem így, hisz ezek után már a neheze érkezik. Hogy fog reagálni az égire? Megemlítsem neki? Nem tagadhatom le. Nem titkolhatom, hisz csak rosszabb lesz és az istenek büntetését élvezhetem később. Sóhajtok. - Csak akkor mondom el, ha nem akadsz ki ne nagyon. - tekintek szemeibe kissé szigorúan, majd enyhitek pillantásomon. - Találkoztam egy sérült égivel. Az övéi elől menekült. - nyitok ekképp, S megvárom erre a reakciót miképp is fogadja be. - Lelőtték a madarát, elnyelte a tenger, ő meg elvérzett volna, miközben otthagyom hazafelé jövet. - semmi közöm az égiekhez, de nem vagyok gyilkos. Nem tudtam megölni, nem vitt rá a lélek. Otthagyni!? Megtehettem volna, de nem tettem. Apám nem úgy nevelt fel szerencsére.
Amint odaérek mellé, a kérdéseim csak úgy zúdulnak rá, s alig várom a magyarázatot, hogy miért van most itt?! Mi történt, hogy napok óta idekint a vadonban van, és még nem tért haza? -Rendben… de miért ígérteted velem? Valami olyan….- még be sem fejezem a mondatom, mikor a szemem is kikerekedik a mondatára. -Mi?! Ez komoly?- fürkészem a szemeit és az arcát valamiféle jelet keresve, hogy ezt csak valami kitalációnak szánta és valójában szó sincs semmiféle „égi”-ről! Alig fogom fel, hogy mit mondd! -Sérült quorsa? Elment az eszed, hogy a közelébe mentél? – szinte alig tudom visszafogni a hangom, hogy ne kiabáljak. Megígértette velem, hogy nem akadok ki, amit mondani fog…. de _ez_, azért elég veszélyes és felelőtlen cselekedet volt a részéről. -Mi lett volna, ha rád támad? Még sérülten is veszélyesek… -ezen a ponton nem tudom, miként tudnám elmagyarázni neki, hogy nagyon nagy veszélyben volt a közelébe annak a quorsának. Hiába sebesült, akkor is meggondolatlanság volt a részéről, hogy segített neki kimenekülni. Bele se merek gondolni, hogy mit tehetett volna az az égi…. Saliet’-emmel! Nagy levegőt veszek és lépek oldalra, hogy megemésszem, amit hallottam. Nem tudom, mi vehette rá, hogy ne hagyja ott a Tengerben... Miért segített rajta? Az övéi meggondolatlanul és kíméletlenül veszik birtokba a lakhelyeinket… Semmi sem szent számukra! Kell egy kis idő, hogy lenyugodjak. Addig meg inkább meg se szólalok, nehogy olyat találjak mondani, amit megbánnék. Le kell higgadjak előbb…..
Tudom, hogy aggódik értem, S már napok óta nem jelentkeztem. De egyszerűen nem tudtam magam se, hogy mit kezdjek a kialakult helyzettel. Egyedül hamarabb kikeveredtem volna a dzsungelből, éjszaka is haladva, de hogy egy quorsa-val? Ráadásul egy sérülttel? Kérdésére, hogy ez komoly, csak tartom vele a szemkontaktust, le sem veszem íriszeiről szemeim. Sosem hazudtam neki, nem szoktam elodázni a mondanivalót. Nincs okom arra, hogy ne mondjak el neki fontos dolgokat. Még olyat is, melyek számára veszélyesek. Természetesen kiakad, felemelt hanggal forr a dühtől, szavai fortyogva csapódnak ki ajkai közül. Egy pillanatra hunyom csak le a szemem, de pillantok is vissza rá. Szólásra nyitom a szám, de újra kezdi. Mi lett volna, ha... - A sérült quorsa kiszámítható! - vágok vissza ezzel, S folytatom is egy ajak nyalás után. - Segítséget kért. Elmondta a nevét és olyan volt az egész, mint egy kölyök bleda! Nem tud magáról gondoskodni ismeretlen terepen! - talán kicsit emelkedik a hangszín is, de mi az, hogy sérülten is veszélyesek? Oké, hogy figyelt, ahogy én is őt, de fegyvere se volt! Illetve egy kis valami...mérges szemekkel figyelem, ahogy odébb megy, mert kiakadt, s emésztenie kell szavaimat, de folytatom. - Menekült az övéi elől, még nagyobb madár érkezett és ha nem állít meg, akkor csapdába esek. Viszonoznom kellett! - megmentette az életemet azzal, hogy nem eresztett a többi égihez, hanem „menekülőre” fogtuk. Ezt meg viszonoztam azzal, hogy vele maradtam és leápoltam a lábát. Meg kijutattam a sűrű fák közül.
Amikor megkért, hogy ne legyek ideges, mikor elmondja nekem, mi miatt van a késlekedése, nem hittem volna, hogy ilyet hallok tőle. Napok óta várom haza és a fejemben már minden borzalom megfordult az elmúlt napokban. Mindenre gondoltam, csak jóra nem! S lám, most kiderült, hogy nem is volt messze a baj, amitől óvnám és féltem Saliet’-emet. Egy quorsa, kiszámíthatatlan! Nem véletlen, hogy távol akarom tartani Kedvesemet és a családomat tőlük! Sok mindent láttam az évek során, és nem is akarnám tudtukra adni, hogy miféle borzalmakkal találkoztam, ahol megfordultak a fémmadaraikkal és a guruló dobozaikkal. Féltem asszonyom, és aggódtam miatta, ahogy a gyermekeimet is, amióta a fivérem s húgom halála a tudomásomra jutott. Soha nem derült ki, hogy mi történt velük, de azt tudom, hogy nagy valószínűséggel a quorsák okozhatták halálukat. Mivel a gyermekeimet is közülük tartották fogva egy hegyi lakban. Tudom, hogy nincs két egyforma perdai, -ahogy, két egyforma quorsa-, de attól a naptól fogva, az a kevéske remény is elveszett bennem, hogy bizalmat adjak bármelyiküknek. Próbálok távol tartani minden égit a családomtól, - különösen, azért is-, mert Saliet’ Nagymamája is áldozat volt általuk. Mindig eszembe jut az a borzalmakkal teli nap. A gyász és a szomorúság megbélyegezte szívünk, amikor elvesztettük a Daná-t. Sok idő telt el azóta, de bennem megmaradt az űr, amire fájdalmas visszaemlékezni. Ezért is akarom, hogy a családom ne kerülhessen veszélybe, - még, ha – sérült is az a quorsa…. -Saliet’-em…. –lágyan ejtem ki a nevét, ahogy a hangja visszavágólag csendül az enyémre. - … Tudom, hogy jót akartál, de hidd el, hogy tényleg veszélyesek, még sérülten is. – Nézek a szemébe, ahogy visszalépek hozzá. Nem tudom, hogy mondhatnám el neki, hogy miért mondom ezt. Ismerem a nyelvüket, a Dann mellett lehetőségem nyílt tanulni a „Követeik” által. Bár azt sem értem, hogy miért menekült a sajátjai elől?! Mit tett, hogy kutattak utána? Gyilkolt? Igaz, ez se lepne meg… Amikor közli, hogy „….még nagyobb madár érkezett, és ha nem állít meg, akkor csapdába esek.”, a szemem is kikerekedik. -„Ha nem állít meg, akkor csapdába esek”? –ismétlem a szavait, de idő kell hozzá, hogy elszámoljak magamban, mielőtt erre válaszolnék. -Ezt nem …..Nem hiszem el!- tárom szét a karom, mikor a szavak tudatosulnak bennem. Muszáj kicsit járnom egyet, hogy átgondoljam pontosan a most kapott információt. Ettől féltem, hogy nem érzi át a súlyát az intelmemnek, bár jól tudom, hogy a jó szándék vezérelte Saliet’-emet, de ha bekövetkezett volna _ez_, amitől tartottam, akkor most valahol az égiek börtönében sínylődhetett volna… Vagy, ki tudja milyen borzalmakat tettek volna még vele! Ó, Shaz’or! Adj erőt, hogy lehiggadjak! Pár lépést teszek, hogy a gondolataimat rendezhessem. Mindennél jobban szeretem Őt és a családomat, de nehezen tudok túllépni most azon, ha az események olyan fordulatot tettek volna, ami… Ahh! Le kell higgadjak! Saliet’ nem tudhatta, hogy miért féltem őket a quorsáktól! Csak az vezérelte, hogy segítsen annak az éginek….. Értem én az okát és miértjét, de akkor is! Hatalmas veszélyben volt! S én csak most értem ide… Mi lett volna, ha … Ó, Shaz’or ereje! Most mit tegyek? Megállok pár lépés után és mély levegőt veszek. Át kell gondolnom ezt az egészet… Nem haragszom asszonyomra, mert _tudom_, hogy azt tette, amit helyesnek gondolt. Bele se merek gondolni, hogy baja esett volna, ha…. elvitték volna a fémmadárral érkezők. -Mondott még valamit, az a quorsa?
Nem bízom az égiekben, se a múltban, se a jelenben, se a jövőben. Egyikben sem fogok. Elvették tőlem azt, ki mindig is számított nekem. A nagyanyámat. Sokan vesztették el családtagjaikat az égiek érkezésével, meg az itt maradásukkal. Kerülöm őket, mikor nem otthon tanyázom, de ez merőben más találkozás volt. Segélykérés volt számára a találkozónk, s csak Nikolainak adtam EGY esélyt! Nem a többi utána érkezőnek. Jót akartam, ezt tudja Rhonan is, s mégis...mérges rám a távollétem miatt, hogy nem tudta hol vagyok, hogy egy égivel töltöttem pár napot... Én is mérges lennék, ha fordított lenne a helyzet...de nem az. A nagy madár érkezése még jobban feldühíti, járni kezd, hátát figyelem miközben távolodik tőlem. - Rhonan! - nem lep meg kiakadása, gondoltam hogy várhatok tőle majd hasonlót. De hogy ilyen hamar?? Ilyenért? Itt vagyok épségben. Mérges vagyok, hogy mérges rám. Holott semmit nem csináltam. Rosszat nem. Ráadásul bajom sem esett. De mondhatok én neki bármit. Csak a magáét hajtsa. Nem szeretem, hogy nem hallgat meg, csak dúl-fúl. Kérdésére csak fejet ingatva vonom meg vállaimat. Mondott. Sokat és feleslegesen. - Magyarázott sok mindent biztos. Nem értem a nyelvüket. De Nikolainak nevezte magát. Aztán a vihar miatt elhalkultunk és behúzódtunk egy fa oltalmazó üreges törzsébe. - válaszolok őszintén, majd figyelem őt, miképp változik arca és véleménye, viselkedése. Mit tehettem volna akkor nap? Abban a viharban? És most mit tehetnék? A szívem vadul kalimpál odabent, szeretem őt, Rhonant, S mégis most én haragszom rá. Mert haragszik, hogy bajba keveredtem. Az az egy égi nem okozott bajt számomra, s még dolgom van vele. Helyet kell biztosítanom neki ideiglenesen a közelünkben. Ezt pedig egyelőre megtartom magamnak. A biztonsága érdekében.
Majd 5 nap telt el! Saliet’ meg egy égit segített kimenteni a sajátjai elől. Ráadásul még üldözőbe is vették a vasmadarakkal érkezők! Szinte magam előtt látom az állig felfegyverzett furcsa ruhásokat, akik utánuk vetve magukat követték őket. Teljesen kiakaszt ez az egész, mert sehogy sem tudom elmagyarázni asszonyomnak, hogy mekkora veszélyben volt azzal a quorsával. Pláne, férfi volt, aki könnyedén elbánhatna egy nővel.. Saliet’ nem gyenge,- erős nő-, de akkor is! Féltem őt, és ezért még nehezebb ezt a helyzetet megemésztenem. Pár lépéssel eltávolodom tőle, hogy lehiggadjak, és az elmém elcsitítsam. Nem könnyű… Arra még rákérdezek, hátha emlékszik-e valamire, amit még mondott neki ez a Nikolai nevű. Talán segíthet abban, hogy ki volt, -vagy-, hogy miért járt erre. Az is érdekes, hogy az övéi keresték, bár nem tudom, hogy harcos-e, vagy valami más. Miért? Mi okkal érkezett? Miért nem állt odébb ez a Nikolai nevezetű? Kicsoda ő? A gondolatok és a kérdések csak úgy villámlanak a fejemben. Válaszokat keresek az elmúlt napokra, de lehetséges, hogy nem tudom elmagyarázni Saliet’-emnek, miért vagyok így feldúlva az elmúlt napok miatt. Próbálok higgadt maradni, és tiszta fejjel gondolkodni. Utána, még amit hallok, visszafordulok felé. Még a levegő is bennem akad, ahogy a fülemig jutnak a szavai. -Jól hallottam? Egy odvas fában ültetek ketten a vihar elvonultáig? – kerekedik ki a szemem, ahogy ismétlem a mondatát. – És, ha tőrt rántott volna, és elveszi életed? –lépek hozzá közelebb. Nagy önuralomra van szükségem, hogy ne eresszem ki a hangom. Amint ezt így átgondolom, teljesen felmegy bennem a pumpa. -ELMENT AZ ESZED? MEG IS ÖLHETETT VOLNA! –ez most sok nekem, és a hangom is kieresztem. Értem én, hogy nem hagyta magára sebesülten, de ekkora meggondolatlanságot nem hittem volna! Fogalmunk sincs az égiek több szokásairól-vagy éppen róluk- így nem lehet ilyen felelőtlenül egy idegen közelében maradnia, akiről semmit se tud! Én se sokat, de legalább a nyelvüket ismerem… Ó, Shaz’or! Hogyan értessem meg vele, hogy nagyon nagy szerencséje volt, hogy nem oltotta ki életét, amikor a közvetlen közelébe volt az az égi ember. Arra már jobb, ha nem is gondolok, ha álmában támadt volna rá… Mert kitelhet minden, az égből érkezőktől. Nem bízom bennük, és most Saliet’-em volt egyikükkel, akiről azt se tudni a nevén kívül, hogy mit keresett idelent az égi városán kívül… Pár pillanatig még vele szemben állok, majd egy nagy sóhaj szalad ki belőlem és muszáj levezetnem magamban a feszültséget. Nem akartam kiereszteni a hangom vele, de most megrémített a tudat, hogy elveszthettem volna Őt ……egy égi miatt, akiről semmit nem tudunk, csak a nevét. Aggódom érte, -és ha nem is érti-, akkor is minden mozdulatommal és tettemmel a családomat védem. De, most úgy érzem, hogy valamit nem mondd el nekem…. Érzem…. valamit elhallgat előlem.
Azt hiszem lassan már semmit sem kellene szólnom. Bármit amit elárulok neki, ő csak felhergeli magát rajta. Talán nem volt olyan jó ötlet, hogy megosszam vele Nikolaial való találkozásomat, S azt, hogy jöttek még égiek is utána. Legközelebb csak hallgatni fogok. Ha lesz még olyan, hogy legközelebb. Egyszerűen hihetetlen. Csak hajtsa a magáét, azzal nem is foglalkozik, hogy tényleg nem esett bántódásom. Ám ahogy teljesen felemeli a hangját, úgy rezzenek össze. Nem vagyok hozzá szokva, hogy leüvöltik a fejem. Se apám, se anyám, se Athard nem tett még effélét. Vízhangzik a hangja a fejemben, sőt... egyre csak ismétlik önmagukat a fejemben. S fájdalmat okoz vele bensőmben. - Elment az eszed!? Meg is ölhetett volna! - ismétlem meg szavait alig halva, de éppen elegendő arra, hogy illúziót bocsássak rá. Elegendő néhány (féreg) verpet és perla előjövetelének. Mind Rhonan testére akaszkodik. Vannak páran, így ellesz velük, ha nem jönne rá, hogy illúzió csapdába esett. Az enyémbe. Nem sűrűn csinálok ilyet, perdain nem, állatokon igen. Könnycsepp pottyan az arcomra, melyet hamar letörlők, nyugodtságot erőltetek magamra, végül a vízhez hátrálok, belépek, s belemerülök. Hátrálok a férfitól, ám az illúzió a távolság miatt megszűnik. Köddé válnak a férfiról, s kitisztul elméje. A vízben ácsorgok, melleim alatt tartózkodik jelenleg a víz. - Shazor és Shinel sose akarná, hogy bármi is ártson nekünk Rhonan! Bocsáss meg ostobaságomért, tévedtem. Igazad tagadhatatlan! - szólok hozzá, mikor már felém pillant. Nem haragszom rá, amiért felemelte irányomba a hangját, bizonyára megérdemeltem. Csak nem tudom hova tenni az emelt hangszínt. Ráadásul ez a huzavona se kellene, így aztán nem kívánok többet szólni az égiről való dolgokról. Sem most, sem a jövőben. Inkább felejtsük el azt, hogy bármit is szóltam Nikolairól. - Nem harcolok tovább az égi ártatlanságát védve. - adom fel a kettőnk között létrejött csatát ennyivel.
Hányszor kell még ismételnem, hogy hatalmas veszélyen volt azzal az égivel? Miért nem érti, hogy nem bízhatunk bennük?! Sokszor kerültünk olyan helyzetbe, amiből Shaz’or –vagy- Shiennel óvó pillantása mentett ki minket! Miért nem érti Saliet’, hogy én csak Ő-t féltem és aggódom? Napokig azt se tudtam merre jár! Nem gondol bele, hogy mit érzetem ezekben a napokban? Szeretem Ő-t! Ahogy a gyermekeimet is –akár hány évesek- és most is itt győzködöm, hogy meggondolatlansága majdnem tragédiába is fordulhatott… Egyszerűen, nem értem tőle! A türelmem ezen a ponton háttérbe maradt és kieresztem a hangom, hogy értse mennyire feszülten és aggódással töltöttem ezt az időt, amíg rá nem találtam épségben. Mikor a hangom dörrent, már megbántam a tettemet, és bocsánatot akartam kérni.... De aztán, valami fura dolog történik… A testemre egyszerre tapad rá megszámlálhatatlan verpet és perla, vagy még ki tudja mennyi élősködő. -Ez meg mi?!- próbálom magamról lesöpörni a férgeket, de az elmém elhiteti velem, hogy tényleg ott vannak. – Hogy kerültek rám?! -Szinte sokként ér a látvány, de amíg nem térek ki a „bűvkörből”- amit persze most nem is tudok, hogy bűbáj hatása alatt állok -, így teljesen valóságosnak érzem. Amíg ez fennáll, addig minden erőmmel azon vagyok, hogy megszabaduljak tőlük. Csak idő kérdése, hogy a heves mozdulataimban merre tántorgok Saliet’ közeléből. Aztán, ahogy „érkeztek”, olyan hamar el is tűntek a lények rólam. Időbe telt, míg a tudatom visszaállt a valóságra, de még mindig a hatása alatt vagyok. -Saliet’… - sóhajom mélyről fakad, mikor hallom szavait. Sajnálom, hogy kifakadtam és megfelejtkeztem magamról, de meg kell értenie, hogy féltem Őt! Még egy ideig egy helyben állok, és nem tudom, mit mondhatnék. A legjobb lesz, ha most nem forszíroznám tovább ezt a beszélgetést. Nem gondoltam volna, hogy a képességét rám fogja irányítani… Én soha nem tennék vele ilyet… Soha! Inkább most hagyom, hogy a folyóban fürödjön, vagy amit akar. Jelenleg, ez a legjobb, amit tehetek. A szavaira akaratlanul is van válaszom, amit halkan és erőtlenül teszek meg, bár a szívem fájdalmát nem csorbítja el. -Azokat győzködj az ártatlanságával, akik életükkel fizettek az égieknek…- a szavak halkak, ahogy a szomorúságom is. – Indulok haza… Majd jössz, ha itt végeztél. – fordulok meg a Boga irányába, - ha meg nem állit-, mert most kell, hogy magamba rendezzem ezt a dolgot. Megbántam, hogy hangosan förmedtem rá, de azt hiszem, hogy most időre van szükségem, mert úgysem tudnám meggyőzni a meggyőződése ellenkezőjéről. Olyan makacs, amilyen én vagyok. Többek között, ezért is szeretem mindennél jobban, ha ezt ő nem is érzi….
Rhonan indulni készül, szavai mellbe vágóak, ahogy az én tettem is az volt az előbbivel. Mikor „támadást” intéztem felé, de csak eltereltem figyelmét rólam. Talán nem kellett volna védenem Nikolait, talán örömmel kellett volna fogadnom Rhon aggódását. Nem tudom miként viselkedhetek a közelében, hisz már a férjem. Már nem csak egy barát a múltból. Azt hiszem valóban tévedtem. Ostobaságot műveltem és megihatom a levét. Hiszen annyira vágyódtam az ölelésére, vágyódtam az illatára és az otthonunk melegére. És mikor már itt van egy karnyújtásnyira, akkor csapunk össze, akkor csapnak össze fejünk felett a hullámok. Figyelem ahogy a Boga irányába tart, hallom a szavait, miszerint ha végeztem, majd akkor térjek haza. Nem fontos számomra Nikolai, valószínűleg feltalálja magát. Számomra a legfontosabb épp hátat fordítva lépked egyedül haza. Kitudja milyen gondolatokba burkolódzva. Lassan lépek ki a partra, alig adva ki bármi hangot, se a víznek csapódása nem hallatszik. A partra lépve sietős a léptem a Férfi felé, csak azt látom, ahogy távolodik. Száradni kezd az ajkam, rémülten zihálok, majd ahogy utol érem, S ha nem fordul felém, úgy ölelem át derekánál. Bár ha megfordul is hasonló a cselekedetem, csak akkor a nyakába csimpaszkodom bele. Másodpercek lepörgése után szólalok csak meg, mikor a szívdobogás abba marad kicsivel. - Sajnálom, hogy ekkora tulok voltam, s aggódnod kellett értem. Sajnálom hogy ily soká távol maradtam, s értesítést se küldtem. - egy szuszra mondom el mindezt neki, miközben tekintetem lassan nyílik fel, és figyelem az erdő zöldjét, s hallgatom annak rezdülését. - Szokatlan számomra még, hogy a szüleimen túl aggódó ölelések várnak, mely általad formálódik meg. Nem gondoltam át, nem figyeltem oda és most látom, hogy mekkora is a tévedésem foka. - meg kell találnom az aranyközéputat, rákell lelnem arra az útra mely mindkettőnknek kedvezhet. Csak nem tudom merre lelkem meg. Hogy alakítsam ki az életem, ezt a kalandozós énem, hogy ne kelljen Rhonannak aggódnia értem. A szüleim már hozzá szoktak, hogy napokra eltűnők... de Rhonannal más a kapcsolatom. Ő ezerszer jobban félt. Hiszen a társam jóban és rosszban és ha minden jól megy, akkor a következő hulló levelek havában már szólhatok neki, hogy várandós vagyok... Vagy legalábbis jöhet az a közös gyümölcs. Hogy próbáljuk meg...
Shaz’or látja lelkem, hogy megbántam, amikor elvesztve a kontrollom magam felett kieresztettem a hangom Saliet’-re. Megbántam… és ….csak azt akartam, hogy …ahhh! Minden olyan balul sült el! Most mérges rám, joggal, amiért rárivalltam…de miért nem érti, hogy veszélyes az égiek közelében lennie? Lehet, hogy ez a Nikolai nevű nem bántotta, de mások talán megtennék!… Aggódtam érte, és ezt nehéz szavakba öntenem. Hiányzott és azt se tudtam merre keressem! Hála Shaz’or-nak, hogy épségben találtam rá! Mekkora balga voltam! Annyira sajnálom, hogy … A gondolataim nyomasztóan hatnak rám, ahogy a tudat is, hogy a képességét rám irányította. Mit tegyek, hogy óvjam a quorsáktól? Nem tudom, mit tegyek… Lehet, az lesz a legjobb, ha most magára hagyom és én is rendezem magamban ezt a helyzetet. A Boga felé indulok, hogy hazatérjek az Otthonunka, és egyedül legyek. Nem tudom, mit gondoljak, vagy mit tehetnék. A lábaim se sürgetik a távozást, ahogy a szívem se hajt előre, hogy minél hamarabb hazatérjek. A hátam mögül hallatszó hangok végül megállásra késztetnek, mert érzem, hogy ezt kell tennem. Szeretem Saliet’-em és nem akarok így elmenni, hogy szomorúság s megbántás lengi körül beszélgetésünket. Megállok, de nem fordulok meg, míg mellém ér. A karja ölelése, ahogy a testemre fonódik, megnyugvást hoz számomra, és szavai enyhülést bánatos lelkemre. Lassan fordulok felé, hogy a szívem is hangosabban dobban. Ahogy beszél, csak ajkát nézem, s megbánó arca édes vonásait. Lágyan nézek szemébe, elillanva minden rossz érzés és gondolat, ami eddig kavargott bennem, és ha nem húzza el arcát a kezem érintésétől, akkor végigsiklanak ujjaim gyönyörű arcán, mit lelkembe és szívembe véstem azóta a nap óta, mikor először megláttam. -Saliet’-em!…Napsugaram! – ahogy a szemeibe veszek és újra meg tudok szólalni, azt sem tudom, hogyan kezdjek bele a bocsánatáért. – Sajnálom, hogy kiabáltam veled… Hibás vagyok... bocsánatodért esedezem…-Nem tudom, hogy mit mondjak, olyan helyzetben találtam magam, ami teljesen felkavart. Aggódtam érte, és utána indultam a keresésére, holott azt se tudtam, hogy merre találom majd meg.. De, most itt van! Átölelhetem és megcsókolhatom, ha megbocsátana nekem… Magamhoz szorítanám és szenvedéllyel érinteném ajkait, amire mindennél jobban vágyom. S arra, hogy mindig a közelébe lehessek…. -Szeretlek!
A testőr felém fordul fordult, eleresztem, míg mellkasa az enyémmel szembe nem fordul, utána tenyereim mellkasára tévednek. Úgy tekintek fel szemeibe. Sokkal nyugodtabb vagyok, mint ezelőtt néhány pillanattal. Érintése kellemes tapintású a bőrömnek, arcom belepirul a dologba. Jól esik, pillantásomban benne van minden, ami ahhoz kell, hogy tudja, nem haragszom. Szavait hallom, de nem törődőm a bocsánatkéréssel, hiszen nem tett semmit, amiért még kell bocsátanom. Én voltam csak balga. De hagyjuk is ezt a pár rossz pillanatot. És a jókra koncentráljunk. Nem szólalok meg bocsánatkérése után, egyszerűen csak ajkához hajolok, hogy csókra hívjam. Perzselő szenvedéllyel fűszerezve. Akarom a csókját, az érintését, karomat a nyaka köré fonom. Tekintetébe mélyülök. Amiben el is időzök. - Én is! Még annál is jobban! - eresztem el ajkait kis pillanatra a szavak megformázására. S már kapom is el újra, hogy csókkal illessem. Utána lassan haladok, arca élére és nyakára hintek újabb forró csókokat. Pontosan tudom mit csinálok, ahogy azt is hogy miért. Utána visszatérnék ajkaihoz Úgy csókolnám, mintha ő lenne a levegő, ami nélkül megfulladnék. Az egész olyan volt, mint egy tündérmese - csak éppen nem mese volt, hanem maga a valóság, és mindez velem történt. A csók nem csupán két test, de két lélek nagy összetartozásának jele. Shazor és Shinel üzenete. Ráadásul, oly soká vártunk rá mégis, talán végzetünk felé indulunk vele. Néha hibázunk. Ekkor két választásod van: együtt élsz vele, vagy rendbe hozod! Ki tudja, hogy mi formáljuk-e a döntésünket, vagy a döntésünk formál minket? Most talán már nincs gát, amivel vissza kéne tartani a természet erejének szabad áramlását. A vágy itt rohan a hátára kapva minket! Hát használjuk ki végre!
Ahogy hozzám simul és megérinthetem arcának lágy ívét, csak a csókjára vágyom és a szenvedélyére. A szavak ilyenkor mit sem érnek, és nem is erőltetem, hogy beszéljek, mikor ajkaimmal mindent el tudok némán mondani, s amiben benne van az összes érzelem. Egy csók, egy érintés, egy simogatás… Minden porcikámmal vágyom, hogy karomba zárjam s csókjaimmal halmozhassam el. Az elmúlt percek után, mintha más lennék, nem törődöm a rosszal -vagy, éppen a hibákkal- csak Saliet’-el! Ujjai érintése és szemében csillanó vágyak már nem szabnak gátat az érzéseknek, ahogy már én sem küzdök tovább ellene. Szorosan ölelem magamhoz, -ahogy ő is teszi-, és így veszek bele a gyönyörbe, ami most már oly közel van hozzánk, mint a ragyogó égbolt. Finoman siklanak végig karjaim rajta, hogy ha nem ellenkezik, akkor ölembe emelve vigyem egészen a közeli domb árnyas rejtekébe. Körülöttünk az erdő hangjai, kik néma szemtanúi lehetnek, két test s lélek egyesülésének. Érzem, hogy a testem lángokban áll, ahogy asszonyom is ekképpen hevül magasztalva szerelmünk beteljesülésével. Karomban tarthatom, csókolhatom szívem választottját, és Shaz’or lehet tanunk, hogy eljött az időnk, mikor a szívünk mellett, testünk is eggyé válik. A vágyunk s szenvedélyünk immár kiteljesedett….
+ 16 Úgy tűnik Rhonan elodázott minden negatívumot az elkövetkező napokra. Vágyik rám, ahogy én ő rá! Igen! Odaadom neki magam a mai nap! Elveszek a tekintetében, ami érezhetően a vesémig lát. Nyomban elégek itt úgy érzem, olyan melegem van. Az érintése mentén már borsódzik is a bőröm és egy halk sóhaj is elhagyja a számat. Hagyom hogy karjaiban tartva vigyen beljebb a zöld dimbes dombos fák-bokros takarásába. Ha a vágynak már nem lehet gátat szabni, akkor elébe megyünk. A férfi tekintetébe mélyedek, s ha letesz a talajra úgy onnan fürkészem arcvonásait. Akkor mire vársz? Mire várunk? Megszólalni nem tudok, de végül aztán nem is kell, mert újra csókban forrunk össze. A levegőt egyre szaporábban veszem, fogaim az alsó ajkába marnak és akaratomon kívül is közelebb húzódom hozzá, amennyire csak tudok. Jobb kezem automatikusan a felsője aljához nyúl, ujjaim alatt könnyedén szakad az anyag, s hamarosan már a felsőtestének látványa kerül szemeim elé. Felpillantok rá, s hagyom, hogy szemeimben megjelenjen a vágy újra, miközben nyelvemet végigsiklatom mezítelen hasfalán. Testének a látványa, s a vágyam irányába, sikeresen kizökkentett annyira, hogy már ne érdekeljen Athard nem tetszése a kiválasztottam iránt. Sikerül megtalálnom az utat meztelen bőréhez, és kockás hasán karmolok végig a körmeimmel. Tekintetemben ég a vágy, ahogy a szemeibe pillantok. Hamar és újra birtokba veszem ajkát. Fogaim szinte már kérlelően marnak az alsó ajkaiba. Kezem a mellkasán simít végig és az ujjaimmal játszom a bőrén. Érintésének nyomán egyszerre érzek égető és bizsergető érzést. Tudom, hogy mindjárt pattan a húr és vége lesz a játszadozásnak, a várakozásnak. Egész testemben remegek a várakozástól, minden egyes érintésére lúdbőrös lesz a bőröm. Kezem a nadrágja felé vándorol, ahol már kellően érezhető, hogy ő is hasonlóan érez, mint én. Kioldom az övkarcot és nagyot nyelve a szabad kezemmel Rhonan hajába túrok és olyan közel húzom magamhoz, hogy érezze a saját bőrén a dübörgő szívverésem.
16+ A vágy, mit eddig elfojtottunk magunkban egymás felé, most felszínre tört s egy pillanat alatt magával ragadott minket. Amint a karomban tartom Saliet’-met, az ajkunk egy percre se engedi el a másikét. A szívem kalapál, -ahogy a lélegzetem is szapora-, de már nincs megállás! Óvatosan engedem le a fövenyre, majd finoman a ruhája alá nyúlok, hogy végre érinthessem bársony bőrét. A rólam lekerülő ruhadarabok csak úgy omlanak mellém, mintha csak lenge szellők lettek volna. S övé is hamarosan ugyan ott hever, mint az enyémek. Forró ajkai, ahogy végigsiklanak mellkasomon, minden erőm elszáll, s vele átadom magam a gyönyör kapujának. Kezeim már nem tétlenek, ahogy ajkaim is követik mozdulataimat. Fölé hajolva érintem meg egymás után minden domborulatát, míg a teste nem emelkedik fel karomba zárva ismét. Minden sóhaj és apró rezdülés édes dallam, mit úgy szívok magamba, mint egy hűs forrást. Amint minden lekerül rólunk, már a szenvedély irányítja mozdulatunk s minden más megszűnik körülöttünk. Csak Ő és Én létezünk egymásnak. Semmi más.. csak a gyönyör hangjai, mik feltörnek ajkaink közül, minden mást eltompítva az erdő zajából. A testünk eggyé forr, amire már mindketten annyira vágytunk. Olyan szorosan ölelem magamhoz, hogy lélegzetünk is egyként emeli mellkasunk s vele a kéj mámorát, ami testünk ringatózását édes hullámként vezeti a beteljesülés felé. Csókok sokaságát lehelem Kedvesemre, és minden hajlatát végigsimítom ujjaimmal. Mindenem Saliet’-em,- ahogy most is érte dobog a szívem-, s ezt az érzést, csak egyetlen szóban tudom csak megfogalmazni, mit sóhajom közt suttogom fülébe. -Szeretlek!
Eszemben sincs akadályozni a vetkőztetésemet illetően, sőt, még segítek is neki, dehogy vagyok én bármi jónak elrontója, isteneink mentsenek attól. Amint elkezdi a meztelen bőröm cirógatni már fel is hangzanak az első sóhajaim. Igaz, ami igaz, a mellem kényeztetése közben nem sok ép agysejtem marad, de próbálom nem passzívan élvezni a helyzetet. Magamhoz húzom tarkójára fonott karajaimmal, ajkaimmal nyakára tévedek, és úgy várom, már-már tűkön ülve, hogy odalent is hozzám érjen. Mezítelenné váltunk mindketten, hiszen megszabadítottuk a másikat a ruhájától. Elpirulok, hiszen így ilyen közel még nem igen voltunk ruha nélkül. Vagyis egyszer, de az más volt, s hamar végett ért. Ujjaim a gerincének ívét cirógatják egészen a feneke vonulatáig. Ott belemarkolok a formás hátsókba, mosolyom előtérbe kerül. Azt akarom, hogy tegyen magáévá, ő az első az életemben, s az utolsó is kinek odaadom magam teljesen. Neki akarom adni magam. Az övé vagyok. Csak tegye meg, hogy érezhessem férfiasságát, hogy érezhessem milyen is ez az egész. Fenekéről visszahúzom az egyik kezem, s lassan érintem meg az ágaskodó férfiasságát, s ha hagyja, akkor kényeztetni kezdem a legérzékenyebb pontján. Azt akarom hogy mindez neki is jó legyen, még akkor is, ha eleinte teljesen szűk leszek neki. Elveszem a kezem a hátsó részéről és abbahagyom a kényeztetését pár pillanattal később. Újra csókot lehelek ajkaira, nyakára, majd helyezkedni kezdek alatta, hogy rendesen hozzám férjen. Én felkészültem, még ha félek is, hiszen az első alkalom van számomra, hogy valaki belém hatol. Valaki. A férjem, az életem, a társam a világba. Az egyetlen. Arcom teljesen elvörösödött, de vágyom rá, hogy ekképp is az életem része legyen.
18+ Vannak percek, mikor az izomerő és a hatalmas termet mit sem ér! A szív dolgai egy csapásra gyengévé és lággyá formálja a lelket, amit csak egy magasztos érzés tud ismét eggyé kovácsolni. A szerelem. Most úgy ölel karom, mint még soha nem tartotta Saliet’-met, s ez a mámoros érzés mindent háttérbe taszít. Érzem bőre illatát, ajka édes ízét, és az érintései nyomán a vágyat, hogy egyszerre repítsen el minket a gyönyör felhői közé. Lehunyom szemem, és átadom magam ujjai táncának, mik tetőtől talpig vibráló cirógatással illetnek. Ruhám korlátai már nem szabnak gátat egyre keményedő férfiasságomnak, így már nemcsak sóhajokkal mérhető felfokozott állapotom, hanem fizikai valójában. Ahogy simító kezek érintenek, ott, ahol kevesen… alig tudom visszafogni mozdulataim, hogy ne szorítsam magamhoz asszonyom. Ezzel, -kis időt nyerve-, hogy én is felfedezhessem testének minden centijét, mielőtt hívogatóan engednék a kísértésnek s forrósággal teli ölében mozduljak ritmusos hullámzásban. Ajkam után kezeim érintik keménnyé váló kebleit, s minden lassú mozdulatomat, sóhaja kísér. Percek telnek el, míg elhalmozom csókokkal, és egyre közelebb s közelebb ér a pillanat, mikor édenkertje befogad engem s körülölel minden létező módon. Lassan és óvatosan hatolok belé, s ő, mint egy nyíló rózsaszirom, úgy enged magába. Csípője ringatózása szorosan követi mozdulataimat, mi hamarosan olyan érzésekkel tölti el testem, lelkem, hogy már nem tudom tartani a belőlem feltörő kéj gyönyörét. Ajkam ismét sóhajra nyílnak, majd apró csókokkal halmozom el nyakának csodás ívét, mikor megint fölé hajolva szorosan magamhoz ölelem. A karom ösztönösen kapaszkodik törékeny testébe, és a rajtunk végigfutó remegés jelzi, hogy mindketten felemelkedtünk arra a helyre, ahol a csillagok is karnyújtásnyira vannak. Lebegve adom át létemnek magvait Kedvesem ölének, mit befogadva magába mindketten átéljük eme csodát. Még mindig ölelem magamhoz, nem eresztve Őt el, pedig testem ereje már a végét járja. Csókjaim halmozzák el ajkait, míg mohó étvágyunk nem csillapodik. Jóleső remegéssel bújok hozzá, hogy amíg csak lehet, érezhessem testének forróságát, és így ölelkezve, maradjunk egymáséi. Érezni akarom minden rezdülését, -s így keblének emelkedését-süllyedését-, hogy lélegzetünk is egyként dobbantsa szívünk ritmusát, míg ki nem bontakozunk ebből a legcsodálatosabb egyesülésből.
+ 18 Nem vár, és mást nem is képzeltem ebben a helyzetben. Belém hatol, próbál finoman, de megadja neki az ölem az utat. Mélyen belém mártózik, s már csak az egyesülés ilyen formájának gondolatára is összerándul a testem. Görcsösen, s ajkamat szusszanva harapom be, miközben pont annyira fájdalmas nyögés szökik fel a torkomból, mint amennyire élvezettel teli, ahogyan mozogni kezd bennem. Fáj, mert mégis csak első alkalom. Szűk is vagyok, az meg a másik. Hagyom, hogy Rhonan elébe menjen a dolgoknak. Ez mindkettőnknek fontos volt, vagyis azon része, hogy megadjam magam neki. A többi majd jön magától idővel. Ajkaink falták a másikét, olykor a ebbe nyögök be, pont akkor, mikor nagyobbat döf. Arcát fogom közre tenyereimmel, majd a hajába túrok mindkettővel. Hozzá simulok, ahogyan csak tudok és feszítek magamon, hogy mindkettőnknek szebb és jobb legyen. Az ajkamba harapok, így próbálom elfojtani a feltörő nyögéseket, ami többé kevésbé sikerül is. A pillanat tökéletessége. Erőteljes hullámokban tört rá a gyönyör, Rhonan belém eresztett mindent… megérte kivárni a pillanatot… Csókot hintettem még nyakára, ahogy az utolsókat eresztette, majd lassan visszafektettem fejem a talajra... pihegtem alatta, az első Együttlét is kifárasztott, holott nem sok munkát csináltam részemről. Újabb csókokkal árasztottam el a másikat...egy pillanatra sem eresztem el férjem száját, mint valami telhetetlen kalandor, az íze valami eszméletlenül észbontó. Kajánul elvigyorodok, amikor újra hozzásimulok, érzem, ahogy a mellkasom az övének szorul, érzem a szívek szapora zakatolását. A nyaka felé csókolok, szenvedélyesen, végül újra a szemeiben mártózom. Ajkait elkapom egy szenvedélyes csókra, ki tudja hányadikra. - Belőled sose lesz elég...- suttogom az ajkára vágytól elfúló hangon. Végül kezemmel csak ölelni tudom nyakát, ahogy a csókokban elveszek. Nem volt hosszú menet, de azt hiszem, mind a kettőnk annyira be volt indulva már a másikra, hogy képtelen volt tovább türtőztetni magát. Hagyom, hogy pihenjen bennem és elég ha csak később csusszan ki belőlem. Addig figyelem az arcát, itt ott apró puszikkal halmozom el. - Szeretlek Rhonan! Menjünk... haza.
Időbe telik, míg a légzésem és testem megnyugszik és normálissá válik levegővételem. Közben még mindig ölelem magamhoz Kedvesem, egy percre sem eresztve el. Fölé hajolva érintem csókokkal, míg ő nyakamat kényeztetve lehel rá. Aztán ismét ajkaink csatája folytatódik, amivel sohasem fogunk betelni. Finoman harapdálom alsó ajkát, bár ezt oly természetességgel váltjuk egymás között, hogy szinte összemosódik mozdulatunk. Érzem, ahogy izmaim remegnek, ahogy múlik a felfokozott vágy, de még édes ölében pihenek, míg teljesen el nem száll az erőm. Halk hangja dallamként csendül számomra, és olyan jóleső érzéssel hullámzik fülembe szavai, - majd, karja fonódása-, hogy ezt megfogalmazni is nehéz. nemhogy megszólalnom. -Saliet’-em… - suttogom fülébe e édes nevet, -ezerszer is kimondva-, mert nekem Ő jelenti az életet. Shaz’or sodort egymás mellé minket, kinek örök hálával tartozom ezért a csodáért, -s azért is-, hogy most karomban tarthatom azt a Nőt, aki a _mindent_ jelenti számomra. Nehezen mozdulok, még érezni akarom finom bőrét, mit eddig ajkam érintett, most karom zárja, de lassan kibontakozik mellőlem, apró csókokkal kényeztetve arcomat. -Én is Téged, Saliet’-em! – nézek a gyönyörű szempárba, mi most is, oly csillogóan tekint reám. -Induljunk....- hajlok még egy csókra, hogy ajkait ezzel pecsételjem meg. Nem akarok még mozdulni, de igaza van… hamarosan besötétedik, s messze van Otthonunk.
Haza kell térnünk, haza egymáshoz. Megtaláltuk végre egymást, ám nekem annyi gondatom van még, melyek megoldásra várnak. Ám minden rossz eloldalgott a mai napra, Rhonan megkapott végre, melyre mindketten vártunk már. Csak Ath meg ne tudja! Lassúak a mozdulataim, hiszen fáj mindenem, magamhoz veszem ruhám, majd felöltöm magamra. Ráérek megfürödni majdan meleg vízzel is. A vérrel a lábam között nem foglalkozom, hiszen mindez a természet ajándéka. Az első együttlét velejárója. Nem bánom, dehogy bánom. Bevárom Rhonant, hogy együtt elinduljunk a Bogához, s onnan haza térhessünk. A boga hátán Rhonanak dőlve pihennék, miközben haladunk, mosolyom szélesen vizslatja a tájat. Ha haza értünk, megfürdök és megyek aludni. Túl hosszúak voltak ezek a napok, kipihenve visszatérek Nikolai-hoz, bár csak azért hogy megfejtsem mit szeretne, hová menne. Haza fel, vagy itt perdán lenne helye. Van neki itt helye?
// Köszönöm a kört, nagyon élveztem! Folytatása következik //
Két dolog biztos: az egyik, hogy már egy teljes napja életben vagyok a Perda holdon, mindennemű segítség nélkül, a másik pedig, hogy legyünk akárhol is, élhető hajlékot, tapasztalat nélkül nagyon nehéz építeni. Úgy meg aztán főleg, hogy csupán egy belező késnek is csak nagy jóindulattal betudható eszköz áll a rendelkezésemre. Miután Saliethris, a sérülésem ellátását követően, no meg néhány idegen nyelven elhangzó jó tanács után magamra hagyott a sűrűben, az első dolgom volt felfedezni a vidéket. Emberi léptékkel számolva, néhány száz méterben állapítottam meg az újonnan elfoglalt "területem" határait, melynek egy része lenyúlik a folyó mellé, míg a másik fele magába foglalva egy tisztást, két, idős, vastagtörzsű fánál ér véget. Úgy hiszem ennél jobban, a jelenleg rendelkezésemre álló, leginkább a vadon nyújtotta eszközökkel nem tudtam volna másképpen megjelölni a birtokot, csupán így, ezekkel a messziről is szembetűnő, természetes határokkal. A folyó védelmet, élelmet és értelemszerűen vizet biztosít a túléléshez, mely a magamfajta, perdai-tapasztalatokban nem dúskáló éginek nagyon is jól jön. Faanyagból nincs hiány, ahogyan gyümölcsökből, illetve gumókból sem, bár utóbbiakat egyelőre inkább nem bántom, ki tudja mérgezőek-e vagy sem. Gyümölcsből is csak azt fogyasztom el, amit Saliethris is jóváhagyott utunk során. A napom nagy része a jövőbeli kalyibám helyének megtisztítására irányult és egy viszonylag nagy terület aljnövényzet-mentesítésére, ahová hozzávetőlegesen fel is véstem a birtokomba vett terület kicsinyített mását, akár egy térképet. Igaz, házam még nincs, de az élelmet a képzeletbeli éléskamrámba, külön kupacokba csoportosítottam, hogy legalább annak gyűjtögetésével ne kelljen törődnöm a munkám befejeztével. Az első éjszakát a hosszan belátható folyópart fövenyén töltöttem, igaz, az alvás messzire elkerült, mégis mikor kivilágosodott úgy éreztem a pihenés elégségesnek bizonyult egy új nap kezdetéhez. Mire Saliethris valamikor a nap folyamán meglátogat, addigra rengeteg tapasztalattal gazdagodok: egyes vízparti növények kérges szárát leháncsolva, kiváló kötöző anyagként használhatóak fel, melyeket a kunyhóm vázának megerősítésekor alkalmazhatok, vagy akár az egykori földi bambuszhoz hasonló vékony, üreges, de annál erősebb növény tartósságvizsgálatán is túl leszek, mire a lány feltűnik a színen. Szerszámok, de minimum egy ásóféleség jól jönne, mert nagyon lassan haladok az alapokkal és az egy idő után kőkeménnyé váló talaj sem könnyíti meg a dolgomat.
Azt hiszem az első veszekedésen is túl vagyunk Rhonannal. 5 nap sok volt. Ám Nikotól csak 1 napig voltam távol. Amint Rhonan visszatért a feladatait ellátni, úgy kerekedtem útnak. Vagyis előbb össze szedtem egy két dolgot, amire Nikonak biztosan szüksége lehet. Ivóalkalmatosság. Közben nem is olyan rég fegyverre cseréltem egy régi ruhámat, így azt is odapakoltam. Férfiaknak való ruházatot is kerestem, no meg mivel hamarosan itt vannak a hidegek egy irhakabát is került a táskába. Sokat agyaltam ezen az egészen, de azt hiszem megéri belefektetnem az energiámat, úgy hogy Rhonan ne tudjon róla. Se most se a későbbiekben. A kedvenc bogám időközben az előző nap folyamán visszatért hozzánk. Úgy tűnik, hogy rend a lelke mindennek, ő ide tartozik. Bár nem úszta meg, rá esett a választásom, hogy vissza térünk az égihez. Feltettem rá a táskát, végül megindultunk a Quorsa új élettere felé. Mit vigyek neki még? Egyáltalán vigyek neki bármit is? Vagy hagyjam meghalni? Az még tőlem is durva lenne... Nem ártott nekem, nem tehetem meg. A part mentén haladunk az állattal, nem gyors a tempó melyet diktálunk, de nem is lassú. A neki szánt fegyver az állat oldalára felkötve a táskával. Az én fegyverem meg Nikolainál. Épp a tervek szerint érkeztünk meg az égihez. Persze hogy egyből felfedeztem a munkásságát. Még meg is néztem magamnak. Az égi mellett állok meg, nem túl közel, de éppen elegendő távolság van köztünk. Onnan tekintek le rá. S ha irányomba fordul, aprót biccentek felé. - Nikolai. - nem szállok le a nyeregből, egyelőre onnan szemlélődőm. Ám az oldaltáskáról lekötöm inkább a és egy Hé figyelemfelkeltéssel passzolom át a férfinak. Ha elkapja, akkor mosollyal jutalmazom, ha nem, akkor a lándzsa éle, pengéje a földbe szúródik a lába elé.
Nem vagyok egy ijedős típus, de nem tölt el túlzott nyugalommal, ha a sűrű irányából mozgást hallok. A "kicsire nem adunk, a nagy meg nem érdekel" mondás most nem állja meg a helyét, ugyanis a kicsit le kell vadásznom, a nagy meg engem fal fel a természet törvényei szerint, ám szerencsémre nem egy magányos errator az, aki előkeveredik a bozótból, hanem egy boga, nyergében lovasával. - Saliethris! - derül fel arcom, ahogy megpillantom segítőmet az állat hátán, aki felé azonnal meg is indulok, hogy üdvözöljem, ám ekkor akár a villámcsapás hasít elmémbe, hogy jobb lesz betartani a játékszabályokat. Megtorpanok, hiszen nem akarom, hogy félreértse cselekedetemet, ezért csak egy biccentéssel köszöntöm és a nem messze lévő, halomba gyűjtött gyümölcsökkel kínálom, már amennyire ez kivehető mozdulataimból. Magamhoz veszek egy-két cladacgyümölcsöt és ha létrejött közöttünk a kommunikációs kontaktus, lendítem is karom, hogy lágyan, szinte ejtve, dobjam az édes ételt látogatómnak. Mivel nincs se közel, se távol alkoholos ital, meg amúgy sem tudom, hogy a helyiek mivel koccintanak, ha szoktak olyat egyáltalán, ezért marad a közös gyümölcsevés, üdvözlésként. Remélem nem lesz visszautasítva a gesztus. - Köszönöm. - kapom el a felém dobott fegyvert, ami kimondottan jó szolgálatot fog tenni úgy a halászásban, mint a vadászásban. Komolyan biccentek, hogy éreztessem milyen jó szolgálatot tett azzal, hogy megajándékozott egy ilyen fegyverrel. Máris sokkal tartozok neki, pedig még csak most találkoztunk. De miért is segít nekem? Fogalmam sincs, viszont örülök, hogy így tesz és nem hívta rám sem az égieket gyűlölő fajtársait, sem az eloraki Quorsakat, akik bizonyára magukkal vinnének innen. - Saliethris marad itt velem, Nikolai. - mutogatok, ahogy logikusnak találom, remélem átmegy az üzenetem, más kérdés persze, hogy ő mit szeretne. - Nikolai mutatni háza... helyét és zsákmányát. - mutatok előbb a növényzettől kitakarított, barnás földtakaróval borított helyre, ahol majd egyszer a viskóm fog helyet kapni, majd a "zsákmányra" ami gyümölcsökből és számomra ismeretlen, de csokorba gyűjtött növényekből áll, amit jó lenne, ha együtt válogatnánk ki, mielőtt megmérgezném magamat. - Gyere, gyere! - hívogatom barátságosan, bár lehet jobban tenném, ha a hívó szó előtt letenném a kezemből a kapott fegyvert.
//
