- Hááát csak utóbbi időben, mióta van okom gyakrabban a Város környékére járni. - Kacsintok egyet hozzá jókedvűen, nyomatékkal, ki is az az ok, ami engem, az ellenállót a lehető legveszélyesebb helyre vonz a Perdán. Nem mellesleg élvezem, hogy Csipetke már megbarátkozott velem annyira, hogy átkarolhatom Szöszit. - Egyébként jó ötlet! Amíg nem lesz hideg, addig mindenképpen szóba jöhet. - Értek egyet vele. A télre ki kell majd találni valamit. Tavaly nem szereztünk ebben rutint, szóval nem lehet a régi ötletekhez nyúlni, de ráérünk ezen töprengeni, hiszen hol van még a hideg és a hó? Az biztos, hogy még a piknikünk végén, estefelé sem fogunk ma fázni és a nyár még csak most jön igazán. Megérkezve a piknik helyszínére tartok némi felvezetőt, ami szerencsére nem torkollik kisebb balesetbe, a boga is időben lefékez. - Pont ilyen nagy lesz és jó lesz a kilátás vele, bizony! - Mutatok Szöszire, hogy nála a pont, jól fogalmazott. Természetesen félreértem a szavait, természetesen direkt. Látszik is. De már mondom is tovább, mielőtt jobban ellenkezne Szöszi és a helyben csak az ablakot látná, ami valójában nincs is itt. Szerencse, hogy nincs ma nagy szél és az sem a tó felől fúj. Lepakolok Csipetkéről, hogy a szabadtéri éttermünkben legyen étel is, mert hát anélkül se az étterem, se a piknik nem az igazi. Hordárunk ezt nem hagyja szó nélkül, próbálok elhúzódni a vállam piszkálásától. Valahogy másabb, mint Bata, vagy csak még nem láttam tőle ilyet, így nem tudom, hova tenni. - Ilyen, amikor kezd megkedvelni? Azért majd szólj időben, ha meneküljek fel az első fára! Iiigen, kapsz crendo-t, kis türelmet kérek! Majd ha te veszel el majdnem, akkor neked rendezünk pikniket. - Utóbbi két mondatom már a bogának szól és nem Szöszinek, de mindet egyre nagyobb mosollyal adom elő, majd megvillantom az üvegbe zárt ajándékot is. Át is adom, majd előkészítem a terepet. A dugókihúzást hallom, de nem foglalkozom vele, tippem szerint beleszagol Szöszi. Végülis jó a tipp, csak arra nem számítottam, hogy bele is kortyol rögtön. Ő meg a reakciójából ítélve arra nem számított, hogy abban alkohol is lesz, még ha nem is sok, könnyed likőrnek nevezhető. De nyilvánvalóan egy préselt gyümölcsléhez, egy sima vízhez vagy teához képest ez erős, főleg annak, aki amúgy nem szokott inni. Köhögésére felnézek rá, s alig bírom legyűrni a mosolyomat, ahogy látom bekönnyezni a szemeit. Nekem a visszafogott nevetéstől fog, esküszöm! - Így jár az, aki túl kíváncsi és nem vár! - Jegyzem meg, csípőre tett kezekkel a pokrócon térdelve, hátha így szigorúbb hatást kelt, miközben azért ott a képemen és a szemeimben a kárörvendő mosoly... meg a gyönyörködő is, mert aranyosnak találom, ahogy reagált az italra és értékelem, hogy előbb kérdezett, mintsem a fejemhez vágja üvegestül. - Omnum Könnyei a neve, de szerintem innentől Szöszi Könnyeinek hívom majd! - Szélesedik az a pimasz vigyor - kísértve a dobáscélponttá váló sorsomat -, miközben folytatom a kipakolást. - Az Omnum-fátylának friss vízéből készítik, háromféle perdai gyümölcsöt felhasználva. De a perdai nők elég gyakran ezzel fogyasztják... - Emelek ki a csomagból egy kisebb, mázas kerámia edénykét karcsú nyakkal, ugyanúgy lezárva, mint a Szöszinél lévő üveg. Valamint két, hasonló, de széles és alacsony ivóedénykét, afféle tenyérnyi kis pohárkák fül nélkül. - Togita tej... vagyis, azt hiszem erre mondták a Földön, hogy tejszín inkább, vagy valami ilyesmi sűrű édeskés tejszerű... akármi. A lényeg, hogy ha ezzel isszák, akkor Omnum Nevetésének nevezik, sokkal édesebb és lágyabb lesz vele. Arra gondoltam, hogy ha valamire érdemes koccintani, az az, hogy életben vagy. Már ha van kedved kideríteni, hogy lesz-e Szöszi Könnyeiből is Szöszi Nevetése? - Nézek fel rá kérdőn, szám sarkában bujkáló nevetéssel, de ha nemet mond, nem fogom tovább tukmálni, elfogadom a döntését, hogy ő továbbra sem akar alkoholt kóstolni. Mármint az előbbin túl. Sármos mosolyom és pillantásom teljesen önkéntelen, becsszó! Szabad kezem felé nyújtom, invitálva, hogy üljön le ő is a plédünkre.
*Válaszára elmosolyodom, és minden bizonnyal látszik rajtam, hogy tudom miről, vagyis kiről beszél. Jó tudni, hogy csak miattam tesz erre kerülőt, másrészt aggodalomra is ad okot, hogy én rángatom bele valamibe, ami végül nem fog jól elsülni. Egyelőre azonban maradok az örömnél és a jelennél, ami a part felé visz minket. * -Télen pedig jó lehet az a kis barlang ahol fürödtünk is. Mit gondolsz lehet ott tüzet rakni? Gyűjteni kellene egy kis fát….*Már tovább is gondolom mielőtt válaszolna a tűzrakásra. Ha mindig csak kicsit viszek oda amikor Elorakban vagyok de nem találkozunk Vademberrel, télire elég szép kis mennyiség gyűlhet össze. Ha pedig azt látom, hogy nem igazán forgalmas hely, még mást is hagyhatok ott, hogy ne kelljen egyszerre cipelni. Takaróra gondolok, néhány edényre amiben egyszerű ételt lehet főzni. Egy meleg leves, vagy tea nagyot tud dobni a hideg hangulaton. Megérkezve a legszebb, legcsodálatosabb helyet látom magam előtt, ami vászonra kívánkozik. A fejemben már alakul is a kép és tervezem a festékek összegyűjtését is, kelleni fog olyan kék is, ami kellő alapot nyújtott mind a kapcsolatunknak, mind Vadember nevének. A lehajló ágak között remek kilátás nyílik a tóra, ami újfent megdolgoztatja Vadember fantáziáját, és megint az ablakot emlegeti, természetesen tudom, hogy szándékosan cukkol, de van rá válaszom, amivel meg is nyerem most párbajt, mert hát én az elképzelt ablakra gondolok és ha rajtam múlik az is marad. Mármint elképzelt. S persze ha eljön az ideje, rajtam fog múlni. Csipetke sem marad ki a vélemény nyilvánításból, ő azonban Vadembert veszi célba, de én látom rajta és vadember is érezheti, hogy az odakapások mind nagyon finomak, hiányzik belőlük a bántó szándék. Ezért is jegyzem meg nevetve, hogy Csipetke kezdi őt kedvelni, de valamiért nem ért velem egyet. * -Jó, majd szólok. *Válaszolom nevetve, a többit viszont már nem nekem mondja. Érdekes, hogy milyen gyorsan rákap az ember arra, hogy az állatokkal csevegjen, mintha értenék mit mondunk. S tényleg, Csipetke valóban érti, bár javarészt a perdai nyelvet hallotta eddig, én úgy gondolom nem is a beszédet, hanem a gesztusokat kódolja magának. Kiváló megfigyelő képessége van a bogáknak, gyorsan tanulnak és nehezen felejtenek. Mindaddig mosolyogva figyelem őket, míg nem kapok a kezembe egy kis üveget, amibe gyanútlanul bele is kortyolok. Azonban a kezdeti lelkesedésem csak addig tart, míg a folyadék, ami szerintem méreg lehet, mert olyan erős, táncot nem jár a számban, majd lecsorog a torkomon, hogy heveny köhögést idézzen elő. A szemeim is megtelnek könnyekkel, de az a köhögéstől – remélem – annyira nem vagyok az alkoholhoz szokva és ezt Vadember is tudja, mégis azzal kínált. Sőt! Nekem szánta, vagyis le akar itatni. * -Szomjas voltam. * Enyhe, nem túl komoly sértettségem, ami csupán a büszkeségemet gyűrte le, jól hallatszik a hangomból, és még mindig szomjas vagyok. Az üveget vissza is zárom, nem szándékozom inni belőle és már lépek is a kárörvendően vigyorgó, csípőre tett kezekkel térdeplő vadember felé, hogy felé nyújtsam a gyilkos főzetet rejtő üveget, amikor meg is nevezi azt. Nem a neve, hanem az ezek utáni neve az, ami összerándítja a szemöldökeimet. Megint gúnyolódik rajtam, és a kutatóállomás vízesésénél érzem magam, vagy még inkább a lugasban odafent. Hozzá vágom az üveget. Ez így mind szép is lenne, ha tényleg ezt tenném, csak úgy, ahogyan azt más biztosan meg is tenné. Én azonban ennél megfontoltabb és bátortalanabb is vagyok, na meg az is egy fontos szempont, hogy sem Vadembert nem akarom megsebesíteni, sem pedig az üveget eltörni. Így a dobásból inkább ejtés lesz, ami nagy lendülettel indul és gyorsan alább is hagy. Szándékosan sem célozhattam volna pontosabban, ha elveszi a kezeit a csípőjéről, el is kaphatja. * -Még hogy az én könnyeim. Megérdemelnéd, hogy a fejedhez vágjam. *Közlöm vele durcásan a be nem váltott tervemet, végül már a takaró szélénél megállva, lehuppanok rá. Addigra már elő is varázsol egy másik edényt a táskájából, s gazdagabb leszek a perdai nők szokásainak egyikével elméletben. Tovább magyaráz könnyekről és nevetésről, észre sem veszem és megenyhülök. Nem is volt ez olyan nagy dolog. Belekóstoltam az alkoholba, a bátyám biztosan azt mondaná erre, hogy „na végre”. Azért a miheztartás végett karba fonom a kezeimet magam előtt, hátha úgy szigorúbbnak tűnök, de az újabb mosolykezdemény az ajkainak sarkában arról árulkodik, hogy minden próbálkozásom kudarcba fullad. * -Kezdhetted volna ezzel is. Te nagyon felkészültél. Le akarsz itatni? *El is ámulok azon, mi mindent pakol ki, és ez még csak az ital. Hol van a piknik fontosabbik része, az étel? Pedig nem is volt olyan sokáig bent a fogadóban. Természetesen nem gondolom komolyan, hogy le akar itatni, és a kérdés már mosolyogva hangzik el tőlem, közben pedig leengedem a karjaimat és a tenyereimre támaszkodva mászok előrébb, egészen közel hozzá. A togita tejes cserépedényért nyúlok és kinyitom, akárcsak a másik, korábbi kis üveget, de előbb inkább beleszagolok, majd megdöntöm az edényt és csak a nyelvem hegyét dugom bele, hogy biztonságosan megkóstolhassam. Togita tej van benne, de sűrűbb, mint emilyeneket eddig ittam és kicsit mintha édesebb is lenne. Finom. * -Hmmm….ez jó! *Elismerem, tényleg nagyon ízletes, de el nem tudom képzelni, hogy milyen lehet a két ital együtt. * -Gyümölcslével is lehet koccintani. Vagy vízzel. Nem…vízzel most inkább nem, abból túl sok volt az elmúlt napokban. *El is húzom a számat, emlékezve arra, hogyan ragadt el a folyó és milyen sokáig volt vizes a ruhám, és még mindig az orromban érzem azt a förtelmes szagot, amit Rotemshel kent rám, de kétségtelenül segített, és ezt a gyógyító is megmondta. * -Szóval azt mondod, hogy ha iszom abból a kettőből, akkor nevetni fogok tőle? *Nézek fel rá az edény szája felett mosolyogva, kíváncsian, még nem beadva a derekam, de közel vagyok hozzá. *
- Jó ötlet, szerintem lehet! Ha egy perdainak mégsem tetszik, majd odajön megmondani, hogy aztán pirulva forduljon vissza. - Vigyorodom el kajánul, gondolatban már egészen kiépítve a téli szabadtéri wellness-programunkat. Fejben én is feljegyzetelek pár dolgot hevenyészett listaként, mire lehet szükség, de elteszem későbbre a pontos tervezést. Alapvetően gyakran járom a vadont, tudom, mi kellhet télen egy táborozáshoz, most majd csak azt kell figyelembe vennem, mire lehet szüksége Szöszinek? Néhány szárított vágott virágon kívül, mint dekoráció. Oda lesz érte, én tudom! Szám sarkában a csibész mosoly a gondolatra, de kénytelen leszek ezt is félretenni, hiszen megérkeztünk a mai táborhelyszínünkhöz és rögtönzött bemutatót is tartok, mintha egy városi elegáns étteremben lennénk. Szó se róla, a kilátás vetekszik azzal, szerintem a menüvel sem lesz gond, a perdaiak jól főznek, főleg Tywinna vezényletével a Shiennel asztalaiban. Csak az ergonómia hagy némi kívánni valót maga után, de igyekszem ezen is segíteni. Egyébként sem zavarja Szöszit most semmiféle kényelmetlenség már azon túl, hogy a torkát égeti az ital, amit hoztam és amibe túl nagy kíváncsisággal belekortyolt. - Én is gyakran hivatkozom erre! - Ugratom vigyorogva, mikor azt mondja, szomjas volt, még ha magamban azért persze kicsit meg is sajnáltam őt. Na, nem annyira, hogy ne csipkelődjek tovább, mikor elmondom, mi a perdai neve az italnak és hogy máris átkeresztelem ezt a tiszteletére. Le merem fogadni, annak idején Omnum is így járhatott és onnan a név eredete! Végülis, mondtam már én is Szöszire, hogy tündérszép. Ez eddig még nem hatja meg az én tündéremet, visszazárta az üveget, és ugyan kezemet őérte nyújtottam, a felém ejtett üveget zárhatom csak a tenyerembe. - Hát volna szíved hozzá? De figyelmeztetlek, minden ilyen irányú kísérlettel csak lököttebb leszek! Nem hinném, hogy volna olyan találat, ami helyre billentene, kiváltképp, ha nincs is nálad semmi. - Emelem meg szemtelenül az üveget és lötyögtetem meg a tartalmát előtte, hogy bizony a fegyvere nálam van. Más kérdés, hogy a nőket nem kell félteni kreativitás terén, simán lekaphatja a cipőjét és hozzám vághatja azt is tesztelve, vajon tényleg nem leszek-e normálisabb. Mielőtt ezt vagy hasonlót fontolóra venne, tovább magyarázok az italról, hogy nem ilyen "méreg"-formában szántam neki, s bár karba font kézzel, durcásan ül le, azért látom a vállai finom leengedésében, apró rezdülésekben, hogy nem vagyok nagy bajban. Fizikailag biztos nem. Kérdésére viszont meglepetten kerekítem el a szemeimet és a számat egy pillanatra. - Ó! Most lebuktam. - Rajtakapott pillantásom máris mosolygósba vált át elárulva, hogy az előbbi nem volt komoly. - De az igaz, hogy készültem. A Rebell-Ivóban volt alkalmam párszor gondolkodni azon, mivel kínálhatnálak meg, ha úgy adódik. Az első benyomás fontos! Meg a második is. Lásd minket! - Szélesedik a mosolyom, hiszen Szöszi első benyomása könnyes-torokkaparósra sikeredett, de remélem, hogy ad második esélyt is. Ahogy kettőnkben is az első benyomás a másikról biztosan más volt, mint a második, de milyen jó, hogy lett második! Próbáljon csak ezzel az érveléssel szembeszállni! Arra viszont nem számítok, hogy ha meg is teszi, lehet nekem minden ellenérv kimegy a fejemből figyelve hogyan mászik felém a pléden. Őszintén, annyira hatásos, még ha nem is annak szánta, hogy komolyan megfordul egy hosszú pillanatig a fejemben, hogy közöljem Szöszivel, felejtse el, amit Elorakban mondtam, és itt és most színt vallok előtte - meg magam előtt is. Meglehet látja is, hogy gyanúsan csendben voltam, míg odaért hozzám, hogy aztán mosolyogva kapjam el a pillantásom és kínáljam felé a togita-tejszínt tartalmazó edénykét. De van abban a mosolyban némi zavar is. Akkor pillantok vissza, mikor kibontja az edény zárását, és megkóstolja nyelve hegyével a tartalmát. Nem szükséges megszólalnom, tekintetemben van, ahogy nézem őt, mennyire gyönyörűnek és kívánatosnak találom, még egy ilyen egyszerű és ártatlan mozdulat közben is. - Az... - Tegyünk úgy, mintha az elismerésére reagáltam volna. De azért összeszedem magam és figyelek, épp jókor, halkan kuncoghatok, hogy vizet most nem kér, fél győzelem nekem, de azért bocsánatkérően nézek rá látva szájelhúzását. - Ez is gyümölcslé. - Hívom fel a figyelmét a tényre, még ha tudom is, hogy ő a frissen facsartakért rajong, meg esetleg azért, amit még hoztam magunknak innivalónak és nem az alkohol, hanem a B-tervem. - Nos, ezt csak akkor tudjuk meg, ha iszol belőle. Nem akarom erőltetni ám! Arra gondoltam, hogy töltök neked egy ilyen italt, keverve. Koccintunk, egyet kortyolsz. Ha így sem ízlik, semmi gond, nem kell meginni a többit, hoztam mást is inni. Nem, abban nincs alkohol! Meg hoztam enni is természetesen, megelőzve, hogy esetleg te itass le engem és így szerezz csókot! - Incselkedem vele kacsintva egyet hozzá, hogy ha mégsem vállalna be egy kortyot sem, akkor se maradjunk a nevetése nélkül. Mindenesetre várakozón nézek rá, miként dönt?
*Nem szoktam a szemeimet forgatni, de Vadember kijelentésére elővesz a muszáj, mert természetesen értem mire gondol. Egyértelműbben nem is fogalmazhatott volna, de közben már annak örülök, hogy nem látja légből kapott őrült ötletnek a barlangba szervezett randevúinkat. Míg a mostani kirándulóhelyünkhöz nem érünk, azért néhány dolgot megjegyzek a későbbiekre és a tűzhöz is gyűjteni fogok faágakat, természetesen oylanokat amik már lehullottak, vagy a nagyobb ragadozók letörtek. Bármennyire is szép az a barlang és persze hasznos a kis meleg vizű tava miatt, ezt a tóparti pikniket egyelőre nem múlja felül. Valóban szép a hely a lehajló ágak rejtekében és ideális ha el akarunk bújni, márpedig a mi találkozásainkat ez nagyban jellemzi. Nem tűnt hosszúnak a séta, mégis megszomjaztam ám a szomjamat nem tudom oltani, helyette még több tűz kerül a torkomba amitől levegőért kapkodom és a könnyeim is összegyűlnek. A csipkelődésére viszont felkapom a fejem, mielőtt még az üveget visszaejteném neki.* -Gyakran? Szóval gyakran iszol ilyen mérget? *Mert nem lehet más, mint méreg, ilyen erősen. Úgy érzem menten lángolni kezd a torkom, ráadásul még viccelődik is azon, hogy az ital könnyeket csalt ki a szemeimből, hát megérdemelné, hogy hozzávágjam az üveget, de persze csak a szám nagy. * -Nem, nem volna, de kéne. *Ellentmondás érzem én is, és biztosan majd ezen is feni a nyelvét, ami soha ki nem hagyna egyetlen alkalmat sem. Én sem hinném, hogy bármi a helyére billentené a pimaszságát, meg sem próbálom még gondolatban sem a fejét megcsapkodni, de valami puhával, akár egy feltekert takaróval néha illene jól megcsapkodni a hátát. Durcásságom azonban gyorsan elpárolog, ő meg mesél az italról, a perdai nők szokásairól, amivel enyhébbé teszik a méregerős ital erejét…vagy csak hosszabbra nyújtják a hatás kialakulását. Lebukásának vicces elismerésére összeszűkülnek a szemeim, de mellé egy röpke mosolyt is adok, mely jelzi, hogy nem nagyon hiszek neki….mármint abban, amit próbál elviccelni. Felkészültségét egy jól irányzott kérdéssel vitatom, s kiderül, nem is itt Elorakban és nem is az elmúlt órában gondolkozott ezen, hanem már jóval korábban is tervezte. * -Látom, és érzem is. *Egyértelműen a mostani első benyomásra gondolok és gyakorlottan siklok el azon, amire célozni próbált, pedig milyen igaza van. S ha tudná, hogy az első-első benyomás róla is már tulajdonképpen sikerrel járt, mer utána minden gondolatom ő volt. Ezen elmosolyodom, de már mászok is felé, hogy végül leüljek mellé, egy kicsit úgy helyezkedve, hogy ne kelljen sokat fordulnom ha a tavat szeretném látni. A látvány több festményt is megér, és ahogy korábban tettem, úgy ezt a mostani találka helyszínünket is szeretném megörökíteni. A mászásomban nem volt semmilyen szándékosság, egyszerűen csak így gondoltam jónak, de látom ahogyan néz és hallom…amit nem hallok, vagyis a hirtelen támadt csendet és látom amikor mosolyogva fordul el. Újabb mosoly, egy felismerő és kacér amit talán nem lát, vagy épp a végét csípi el jelenik meg arcomon. Csak magamnak szántam ugyan, mert észrevettem, hogy ezzel a megmozdulással le lehet venni a lábáról. Apróság mégis óriási fegyver egy férfival szemben és a legtöbbet Vadembertől tanultam ezen a téren, igencsak készségesen adja jelét mi az ami feldobja, ami örömmel tölti el, ami izgatja a fantáziáját. Mindennek ellenére az sem szándékos ahogyan megkóstolom a felém nyújtott újabb „valamit” míg ki nem derül, hogy valóban togita tejéből készült sűrűbb és édesebb tejszín, ahogyan ő emlegette. De nem lehet nem észrevenni rajta, milyen hatással volt rá ahogyan a nyelvem hegyével kóstoltam meg az italt. Elpirulok. Ez szinte menetrendszerű, mint a Dominiumról a Városba induló siklók, csak Vadember társaságában sűrűbb az indulási és érkezési idő. Csupán egyetlen említés erejéig térek ki a vízre, mint koccintani való italra az alkohol helyett, de aztán gyorsan el is felejtem. * -Jól vagyok, tényleg. *Győzködöm mosolyogva mert a szájelhúzásomra egy bocsánatkérő pillantással válaszol. * -Igen, nem kétlem, hogy gyümölcsből van, de ez már erjedt. *Fontos, hogy kiemeljem a különbséget, noha biztos vagyok benne, hogy ő is tisztában van vele. Viszont egy valamiben Vadember verhetetlen. A meggyőzésben. Szinte egy egész kortes beszédet mond a togita tejszínnel lágyított alkohol mellett, és egy újabb nevet is ad az italnak, bár kétlem, hogy volt Omnum nevetése, de már az a lelkesedés ahogyan előadja megérdemli, hogy ne mondjak nemet. De nekem is van a tarsolyomban valami, amivel cukkolhatom.* -Nekem nem kell ahhoz téged leitatnom, hogy csókot lopjak. *S azt bizonyítva még arra sem hagyok időt neki, hogy elgondolkodjon ezen, vajon miben töröm a fejem, máris előrehajolok és megcsókolom. Majd gyorsan vissza is vonulok mosolyogva és a kezemet nyújtom az italért.* -Hiszek neked. Megkóstolom. De ha nagyon nevetős leszek tőle, neked kell hazavinned és kimentened a szüleim előtt. *Persze csak tréfálok, hiszen nem jöhet be a Városba, még a közelébe sem, de jó eljátszani a gondolattal. Vajon hogyan tenné? *
- Mintha te nem élveznéd... - Hajolok kicsit oda hozzá a szemforgatását látva, halkan megjegyezve, bár senki más nincs itt rajtunk kívül, legfeljebb Csipetke vihetné hírét mindannak, ami köztünk elhangzik. Értem én a szemforgatás okát, de mentségemre szóljon, szerintem nem baj, ha Szöszi mellett ilyen gyakran jár azon a témán az agyam. Amit a volt férje elmulasztott, azt én pótolom, de nem csak e tekintetben, vagy a bosszantáséban, hanem igyekszek romantikát is csepegtetni a találkozóinkba, programjainkba. Ha másként nem is sikerül, akkor megfelelő helyválasztással, és hát szerencsére a Perda elég gyönyörű ahhoz, hogy kedvemre tudjak mindig válogatni és találni alkalmas helyszínt. Most egy piknikhez, egy "hurrá, élek!" ünneplős fajtához, amihez készültem itallal is, mert erre azért koccintani kell. Nem számoltam viszont Szöszi kíváncsiságával, amivel hamar belekortyol az italba és könnyeit is ejti szinte utána, olyan erősnek találja az italt. Nem csoda, nincs hozzászokva, ráadásul váratlanul is érte. - Persze! - Nevetek fel a méreg kifejezésen. - De én már ellenálló vagyok. - Képzeletbeli dobpergés, mielőtt jönne az újabb szemforgatás a rettenetes szóvicc miatt. Vigyorgok egy sort azon, hogy nem lenne szíve azért hozzám vágni az üveget, még ha kellene is, és amíg ez így marad, nekem megfelel, nem panaszkodom! Inkább elmesélem az ital eredet-történetét, legalábbis a perdaiak mihez kötik és próbálom meggyőzni Jasmine-t, hogy a könnyeket nevetésbe is lehetne fordítani, persze csak ha akarja, ha ad egy második esélyt. Ahogy nekünk is adott. Hogy ez az érv az-e, ami hatott, vagy a többivel összességében, hozzáadva megnyerő sármosságomat természetesen a szerénységemmel együtt, az végülis mindegy is, mert látom, kezd enyhülni, egyre kevésbé duzzog. Ha én duzzognék, annak már most nem lenne nyoma, látván, ahogy szándékosan vagy sem, de négykézláb mászva közeledik felém, és még egy kacérka mosolyt is elcsípek, mielőtt magam is mosolyogva kapnám el a tekintetem, hogy ne fordítsam ezt az egészet egy hirtelen vallomásba. Meg sem próbálom tagadni, hogy mekkora hatással van rám, és ha ezzel fegyvert adtam a kezébe? Nos, bármikor bevetheti ellenem! És akkor az egészet még tetézi egy nyelve hegyével való kóstolással is... kész, végem van! Pirulására mosolyom szélesedik, de nem rohanom őt le - még ha a vággyal sem most, se soha nem volt gond -, és biccentek rá, hogy jól van. - Oooké, ezzel nem tudok vitatkozni, de... - Adok oda egy pontot Szöszinek, mikor azt mondja, hogy ez az alkoholos likőrféle erjedt gyümölcsből van, nem frissből, ám azért még teszek egy utolsó próbát. Nem mert ne tudnék sima gyümölcslével, vízzel vagy teával koccintani, ha úgy adódik. Nem is azért, mert ennyire imádnám az alkoholt. Inkább csak sajnálnám, hogy Szöszi kihagy jó dolgokat is az életéből. Ha meg sem kóstolja, honnan tudja, hogy tetszene-e neki? Mi van, ha igen? Kár lenne akkor kimaradni belőle, ha meg nem, akkor úgy sem fogom tovább győzködni, és ezt igyekszem is a tudtára adni, na meg kicsit viccelődni vele, ha már a leitatás szóba került. Arra viszont nem számítok, hogy bedob egy olyan kacér mosolyt, mint az előbb és simán ellopja azt a csókot. Nem is kell lopni, adom én azt magamtól is! A mosolyom utána nekem sem kisebb, mint az övé. - Elképzelhető, hogy túl könnyen adom magam oda... - Jelentem ki a csókocska után, mint aki azt tervezi, hogy ezentúl ellenáll. Persze Jasmine már elég jól ismer ahhoz, hogy tudja, viccelek és ha mégis komolyan mondanám, esélytelen lenne betartanom a szavamat. Mellette? Elmulasszak akár csak egy csók lehetőségét is? Kizárt! - Na, ez a beszéd! - Derülök fel a döntése nyomán és már kapok is fel egy helyes kis pohárkát, hogy tölteni kezdjek bele, rutinosan találva meg a jó arányt a két italmennyiség között. Már kezemben körkörös mozdulatokkal oszlatom, keverem el a pohárka tartalmát, mire elérnek további szavai. Meg is torpanok és elnyúlt képpel, elkerekedett szemekkel nézek rá. - Hűha! Kimenteni? Engem is lesz, aki kiment majd a kezeik közül? Mert ez alapján úgy hangzott, hogy nekik még a kancellárok is előre köszönnek! - Vigyorodom el a végére, könnyen viccre véve a dolgot és ezúttal nem hagyván, hogy nyoma legyen arcomon vagy tekintetemben a rossz érzésnek, hogy haza kell vinnem őt. Hogy sose fogom megismerni a családját. És én se mutathatom be őt az enyémnek. Már beletörődtem. Úgy-ahogy. - Az italod! Igyunk arra, hogy túlélted! Hurrá, élsz! - Nyújtottam felé a csészikéjét, majd az enyémet is, hogy koccintsunk, ám mielőtt beleinnék, megjegyzem somolyogva. - A következőt a félelmetes Benedict-családra isszuk!
*Most egy kicsit csendben maradok, épp elég beszédes az arcom pirulása, Vadember pedig megpendíti bennem az igazságot azzal, hogy megjátszottan kételkedik. Persze, hogy évezem az együttléteinket, de nem hangoztatom folyton ahogyan ő teszi. Persze felfoghatom ezt bóknak, elismerésnek is és úgy is teszek, de attól még áll a szemforgatás. Még egyszer, de ezt már mosolyogva teszem. Később amúgy sem sok lehetőségem akad őszintén mosolyogni, legalábbis amikor a nekem kínált italba felelőtlenül belekóstolok. Úgy jellemzem ahogyan érzem, de még a mentegetőzésemet is ellenem fordítja azzal, hogy magára vállalja. Hogy képes ilyenekre? * -Ó de szörnyű szóvicc! *Nevetek fel, de nem azonnal, még kell egy-két szívdobbanásnyi idő, hogy magamhoz térjek és értelmezzek. Nem ezért nem vágom hozzá azt a flaskát, mert ilyenekkel szórakoztat, egyébként sem tenném, csak figyelmeztettem őt. Későbbi megmozdulásomat viszont lehet, hogy az ital történetének érzékletes ismertetése ihleti, bár először ez még nem tudatosul bennem, csak amikor látom hogyan reagál a mászásomra. Az újabb kóstolással azonban már óvatosabb vagyok mint korábban és csak a nyelvem hegyével próbálkozom, nem pedig egy nagy korttyal, pedig még mindig szomjas vagyok. Jól sejtem, hogy az alkohol nem fogja csillapítani a szomjamat, a vízre vagy tiszta gyümölcslére azonban még várnom kell. Vitába is bocsátkoznék utóbbinak az alkoholos verziójával való összehasonlításra, de….egyet ért velem. Persze a végére oda teszi azt a „de” szócskát, csakhogy ne érezzem nagyon, hogy igazam van. Erre csak a fejemet ingatom, mi mást tehetnék? Vele nem lehet vitatkozni. A mosolyomat nem is tudom szándékosan sem eltüntetni az arcomról, főleg azok után ahogyan nagy lelkesen méltatja a togita tejszínnel kevert ital selymességét, gyengébb mivoltát, amit a perdai nők is előszeretettel fogyasztanak. Már-már bele is mennék, de akkor olyat mond, amire muszáj másképp reagálnom. A meglepetés az én kezemre játszik és sikerül ellopnom tőle egy csókot úgy, ahogyan hirtelen ötlettel terveztem. Elégedettségem mellett a kacérság is színre kerül a mosolyomban, de aztán megint ellenkeznem kell vele.* -Neeem, te makacsabb vagy nálam, ha előre tudod, nem adtad volna megad olyan könnyen, kis piszok. Vagy a saját előnyödre fordítod. *Ahogyan most is azzal, hogy könnyen adja oda magát. De már úgy is döntöttem, rábólintok hát a kóstolásra és érdeklődéssel nézem ahogyan az italt keveri. Persze nekem is vannak feltételeim, és mielőtt gondolkodnék, kimondom. Szerencsére tréfának fogja fel és nem lesz tőle szomorú, mert én sem gondoltam komolyan. Az, hogy a városba vinne, egyenesen a szüleimhez, neki egyenlő lenne a halálos ítéletével. Most viszont csak könnyed viccelődés az egész és én is nevetek a végén.* -Nem hiszem. Annyira nem félelmetesek. *eszembe jut, de nem említem azt amikor anyáról kiderült, mit művelt velem az én érdekemben, ami aztán jó sok kalamajkát okozott. Csupán Callum jó szívének köszönhető, hogy anyának nem lett belőle baja. S, hogy így nekem is maradt titkom Vadember előtt, bár amikor erről beszéltem, őszinte voltam, nem hazudtam, csak azóta megváltoztak a dolgok. Egy kisebb árnyék suhan át rajtam, míg pillanatok leforgása alatt eldöntöm, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy erről beszéljek, s azután már a kezemben is van a pohár. * -Hurrá élek! *Emelem is fel a poharat, és kis időre tekintetem s mosolyom megpihen Vadember arcán, hiszen félig neki köszönhetem azt, hogy élek. Az árnyék már elvonult, a mosoly ragyog és a nevetésem is felhőtlen amikor a családomat említi.* -Azt nem mondtam, hogy lesz következő! *Jegyzem meg csak a miheztartás végett, majd gondolva egyet, mutatóujjamat az italba mártva keverek még rajta egy kicsit és az kóstolást úgy ejtem meg, hogy az ujjamat a számba téve ízlelem a perdai asszonyok nevetését. Csak azután kortyolok bele, és igazat kell adnom Vadembernek. Tényleg selymesebb és gyengébb, alig érezni korábbi erejét és finom édes. Még csak kicsit sem ingerel köhögésre. A meglepetés feljebb húzza a szemöldökeimet és szélesebbre a mosolyomat.* -Hmmmm, finom. *S, hogy igazoljam a méltatásomat, a maradékot, igaz több korttyal, de egyszerre iszom meg, majd nyújtom a poharamat egy következőre.* -Akkor nehogy a családom kimaradjon a köszöntésből. Utána eszünk és a végén a te családodra iszunk.
Naná, hogy bók a részemről, hogy szavakba is foglalom rendszeres időközönként, mennyire jó vele a szex - is -, és hasonló bóknak tudom be az ő pirulását. Nekem ennyi pont elég, letörölhetetlen tőle a mosoly a képemről. Sőt, még fokozódik is, mikor nevetve szörnyülködik a szóviccemen. Eddigi nyerési szériámat próbálom kihasználni és meggyőzni őt, hogy kóstolja meg a likőrfélét, amit hoztam, persze már keverve azzal a tejszínszerű valamivel, úgy édesebb és finomabbnak is fogja találni szerintem. Most ő lesz az ellenálló, de igen ügyesen lop el tőlem egy csókot, meg is jegyzem, hogy nem kéretem magam eléggé. Nem mintha innentől tervezném. - Mmmm, köszönöm, hogy ekkora akaraterőt feltételezel nekem, hogy pusztán ravasz makacsságból sokáig ellen tudnék neked állni. Én nem hiszek ennyire magamban! - Vigyorgok rá, miközben készítem el az italainkat, elvégre ha már rábólintott, akkor ezt ki kell használni, mielőtt visszakozni kezdene. Izgatott is vagyok emiatt, pedig nem tudnám racionális érvekkel megmagyarázni, ugyan miért fontos, hogy Jasmine néha alkoholt is fogyasszon. Talán néha felszabadultabb lenne tőle egy kicsit, persze így se mondanám különösebben gátlásosnak, jelenlétemben legalábbis nem, és ennek a bizalomnak nagyon örülök. Ő már arra gondol, hogy úgy kell ennyi italtól majd hazatámogatnom, és nevetve jegyzem meg, hogy akkor nekem annyi. Nem is a Város őrsége miatt. A katonáknak vélhetően úgy kell majd kimenteniük a Benedict házaspár karmai közül, ha részegen adom le a lányukat nekik. - Annyira nem? Tehát akkor azok egyébként. Juj nekem! Szerinted Csipetke megvéd majd vagy ő viszi be a kegyelem-csípést? - Fűzöm tovább a viccelődést, elvégre a bogával sem indult túl simán az ismerkedésünk. Most már megtűri a jelenlétem. Így, hogy a földön vagyok, nem rajta. Nem szabad rohanni a kapcsolatokban, mindig is mondtam. Felpillantva Szöszire nyújtom neki a poharát, látom az átsuhanó árnyékot, de nem kérdezek rá. Úgy sejtem, valami emlék, a nemrég történteké, biztosan félelmetes volt, ahogy elsodorta a víz, majd magára maradt sérülten a parton azt gondolva, nem fogja túlélni. Nem háborgatom. Talán majd ha ivott kicsit, akar róla beszélni, vagy ha nem velem vagy nem most akar, úgy is rendben van. Inkább most mosolyogva emeljük a poharunkat koccintva és a piknikünk jelmondatát ismételve. De mielőtt belekortyolnánk, mindkettőnk tekintete megpihen a másikon jólesően, magam részéről hálával telve a perdai istenek, Rotemshel, sors, minden iránt, akinek és aminek köze volt hozzá, hogy Szöszi életben maradt. Annyiféle módon veszíthettem volna el, de él. Él! Köszönöm! Köszönöm... - Te nem. De én igen! - Kacsintok egyet, miközben már emelem a poharat a számhoz, hogy igyak is belőle, figyelve, ő hogy lát hozzá. Tévútra is megy a korty, kisebbeket köhögve, de nevetve figyelem, ahogy bizalmatlanul mutatóujjával kever még egyet az italán, és kecses ujjáról kóstolja az italt. - Ha én is rólad ihatom meg, lesz ebből Vadember somolygása is. - Jegyzem meg kaján mosollyal, ma nagyon ital-keresztelős napomat élem. Úgy látom, az ujj-teszten átment az ital, és jöhet a rendes korty Szöszi részéről. Én is egy újabbal öblítem le a torkomat, amit még kicsit kapar az előbbi köhögés, na meg pótcselekvés, hiszen izgatottan figyelem, mi lesz az ítélet? Elvégre tényleg nem biztos, hogy lesz következő kör. Mikor elmosolyodik, már tudom, hogy nyertem. - Ez az! Tudtam! - Vigyorom azonban meglepettségbe csap át, ahogy több korttyal, de végülis egyben húzza le a pohárban lévő mennyiséget Szöszi, engem is beelőzve, jócskán lehagyva, majd még nagyobb döbbenetemre nyújtja a poharát egy újabb adagra. - Hűha! Ki vagy te és mit csináltál az én Szöszimmel?! - Nevetem el magam, de már veszem is át a poharát, hogy egy újabb adagot készítsek. - Remek terv! Akkor... minden Benedictre és arra, hogy irgalmazzanak nekem! - Adom át a poharat, és ugyan az én poharamban még az első kör van, de ettől még emelem az enyémet. Koccintás és kortyolás után elkezdem kiszedni a zsákból az ennivalókat is, amiket hoztam Shiennel asztalaiból. Mivel hosszabb távot tettünk meg, eleve olyanokat kértem, amelyeknél nem gond, ha nem melegen fogyasztjuk, hanem "piknik-hőmérsékleten" is finom. Zöldséges és húsos pite-szeletek kerülnek elő, és ahogy csomagoláson kívülre kerülnek, az illatuk az orrunkat alig lemaradva éri el a szemünket elérő látványhoz képest. - Igen-igen, viszem a crendo-t! Ha megbocsátasz kicsit, nyugodtan fogj hozzá addig a... nos, azt hiszem, lassan a korai vacsora a megfelelő szó. - Teszem le a poharamat a kezemből egy újabb kortyot követően, majd tápászkodom fel mosolyogva Szöszi mellől, mikor az ételek előkerülésére Csipetke is izgatottabb lett és csőre csattogtatásával jelzett nekem. Én legalábbis magamra vettem, így viszem is neki a korábban beígért perdai csemegét. De nem adom oda az egészet rögtön, kiveszek a tenyerembe pár darabot és még biztos távolságban tőle nyújtom ki a tenyeremet felé, lassan közelítve, főleg, ha Szöszi nem jelez, hogy rossz ötlet, amit csinálok. - Elfogadod így tőlem is? Úgy, hogy a kezem megmarad? Hidd el, nem vagyok finom.
-Nem? Az jó! *Nem tudom miért, de biztosan. Már elvesztettem a fonalat, pedig még nem is ittam az alkoholból. Nem is nagyon készülök rá, ismerve magamat, jobb ha ezt úgy kezelem, mint egy tapasz lerántását. Hirtelen és meglepetésszerűen, hamarabb túl leszek rajta és csak kicsit „fáj”. Nem tudom miért ágálok annyira az alkohol ellen és azt sem, hogy miért egyeztem bele mégis abba, hogy iszom belőle, szinte azonnal. Talán a rögtönzött piknikünk tematikája miatt, egy ilyen ünneplésnek kijár valami újdonság, valami amit még nem próbáltam, ami egy teljesen más út felé visz. Minden ilyen pont az ember életében magával hozza a változást és bár azt nem mondom, hogy ezek után majd vedelni fogom az alkoholt, de talán nem fogok nemet mondani. Persze ennek eldöntéséhez még az is kell, hogy finomnak találjam. Mielőtt azonban megkóstolnám, eszembe jut az is, hogy mennyire árthat meg, hiszen még sosem ittam alkoholt, minden bizonnyal a szervezetem nincs hozzászokva, hamar a fejembe szállna, és még egy pohárnyi is okozhat majdnem végzetes állapotot. A végzetes állapoton pedig azt értem, hogy be fogok rúgni és úgy kell majd Vadembernek hazavinnie, át a Város kapuján egészen a szállásomig. Mi több a szüleim karjába. Szerencse, hogy Vadembernek jó a humora és mellőzi az olyan gondolatokat, mint például halálos ítélet, árulás és más olyan dolgok, melyek a valóságban várnának rá. Megmaradunk a komikus oldalánál és próbálok a szüleim mellé állni azzal, hogy kissé árnyalom a veszélyességüket. Csipetke emlegetése a háttérből horkantó zajokat eredményez, mintha tudná – és szerintem teljesen tisztában van azzal – hogy róla beszélünk, oda is kapom a fejem mosolyogva felé. Elgondolkodva nézek rá, de ha eddig nem szedte szét Vadembert, akkor soha. * -Ezt nem lehet előre tudni. *A gondolataimmal teljesen ellentétes megállapítást teszek, de már nyúlok is a nekem szánt pohárért, hogy elébe menjek a találgatásoknak. A szüleim emlegetéséről villan be anya egy korábbi tette, ami miatt érnyék suhan át az arcomon, de talán elég gyorsan ahhoz, hogy Vadember ne vegye észre két mosolygás között. S már el is hessegettem, hogy a következő pillanatban már azért mondjak némán hálát, hogy Rotemshel a közelben volt, hogy Vadember utánam sietett, hogy minden úgy alakult ahogy. Nem tudom, hogy valójában kinek köszönhető, de hajlamos vagyok most a perdai Istenekben hinni, mert ennyi véletlen egyszerre nem lehet véletlen. * -Azért ne kapj vérszemet! *Vágok vissza rögtön arra, hogy az újabb poharat ő már megszavazta, de nem ezért kóstolok először óvatosan. Igazából fogalmam sincs mit teszek és miért, egyszerűen csak úgy esik jól, hogy előbb még kavarjak rajta egy kicsit, bár láthatóan teljesen elkeveredett már a tejszín az alkoholban, vagy fordítva, de játékos kedvemben vagyok. Amikor az ujjamról szopogatom le az első „kortyot” Vadember majdnem félrenyel, én meg ijedten kapom fel a fejem….hogy aztán az ijedtséget átvegye a pirulós méltatlankodásom. * -Te anélkül is somolyogsz állandóan. *Az ötlete azonban leragad a képzeletemben, mert a kóstolással foglalkozom, az első igazi korty gurul le a torkomon és kellemes meglepetésként ér, hogy nem köhögtet meg. Be kell ismernem, hogy vadembernek igaza volt és valóban selymesebb az ital, egészen lágy és nem érződik az alkohol ereje, csak a finom gyümölcsök íze. Nem vagyok rutinos ivó, nem gondolkodom el azon, hogy ez akkor alattomosan itatja majd magát és míg Vadember hangosan örül, én kiiszom a maradékot is, mint a vizet. * -Elhagytam a folyóban. *A válasz kissé morbid de nevetős, ahogy a kérdés is elég szellemes volt. Kuncogva várom a következő keverést, addig még kényelmesebben helyezkedem el, kinyújtom a lábaimat és a bal karomra támaszkodom féloldalasan. Röviden felvázolom az elkövetkezendő fél óra tervét, mert Vademberrel ennyinél többet nem lehet előre tervezni, és legnagyobb örömömre el is fogadja. * -Főleg arra, hogy irgalmazzanak neked. *Bólintok rá és elveszem a poharat, közben egyáltalán nem tartok magamon felülvizsgálatot, de ha a fejembe szállna az ital, azt biztosan érzeném mindenféle vizsgálat nélkül is, ugye? A második pohárból azonban nem iszom meg rögtön az egész italt, lassan kortyolgatom és a kortyok is aprók, épphogy csak kóstolásra termettek. Amúgy is lefoglalnak a finom illatok, melyek az étel előkerülésével egyre intenzívebben érződnek és kúsznak az orromba, beindítva a nyálelválasztásomat. * -Mmmmm….finom az illatuk. Miket hoztál? Piték! *nagyra kerekednek a szemeim, a sima lepény után a zöldséges piték a nagy kedvenceim, fogalmam sincs hogyan csinálják, hogy olyan lágy és krémes legyen a töltelék, de most, hogy ez eszembe jut, biztosra veszem, hogy abba is tejszínt kevernek. Csipetke velem együtt izgul, bár arra nem vetemedik, hogy az étel közepébe vágja a csőrét, ő amúgy sem a pitéért van oda, arra viszont nem gondoltam, hogy Vadember neki is hoz csemegét.* -Hoztál neki crendo-t? *Valamikor nálam is volt, a folyó partján ahol lecsapott ránk a vihar, de elsodort nem csak engem hanem a táskámat is. Minden holmim ami nem veszett kárba ott maradt a táborban, remélhetőleg összeszedték és megkapom amint hazaértek. Valószínűleg én előbb érek haza, mint ők, talán még mindig engem keresnek és nem tudják, hogy élek és virulok. Ez a másik ok amiért nem maradhatok sokáig, de pár óra már igazán nem olyan sok, amit lecsíphetek magamnak és Vadembernek. Csipetke vidáman kaffog, majd amikor Vadember felé nyújtja a crendo-t, kíváncsian elforgatja a fejét. Mosolyogva figyelem a boga szelídítést, közben magamnak észrevétlenül elkortyoltam az összes italomat. * -Ez hazugság, nagyon is finom vagy, én már kóstoltalak. *Kuncogva mondom neki ellent, bár nem valószínű, hogy Csieptke is hasonló ízléssel kóstolna bele Vademberbe. Míg felállok, hogy odamenjek hozzájuk, eszembe jut valami és tovább kuncogok azon amit elképzeltem. * -Vajon mit csinált volna veled ha már akkor is mellettem van amikor először találkoztunk? Nem lenne hajad. Ellopta volna a kendőd, és kicsipkézte volna a nadrágod. *Csipetke pedig pontosan tudja mikor van róla szó, és felemeli a fejét, hogy csőrét ismét kattogtassa, majd olyan hirtelen csap le a neki nyújtott falatra, hogy még meglepődni sincs idő. Olyan mókás, hogy nevetnem kell, főleg ha Vadembert is meglepte a mozdulattal. Kezemet Csipetke feje felé nyújtom, hogy elérjem és megsimogassam ahogy szoktam, a csőrétől felfelé ahogy a tollai a fejére simulnak, majd le a nyakára, hogy végül a torkánál vakargassam meg.* -Megmentette az életemet, és nagyon...kedvelem, szóval te is skedveld. Jó ember. *Arcomat a tollaiba nyomom néhány pillanatra, nem is figyelve arra mit mondok, s onnan kukucskálok mosolyogva Vadember felé. * -Simogasd meg. *Nógatom őt, bár még nem vagyok biztos abban, hogy nem csipkedi meg, de ez nála nem a bántás jele. Engem is megcsipkedett első alkalommal de soha nem bántott igazán. Csak a hajam tetszett neki, azóta is.*
"Nem? Az jó!" Na, így kell összezavarni egy férfit teljesen, hogy mi a jó és mi nem, ehhez méltóan először zavart fejet vágok, majd elnevetem magam. Oké, majd tudni fogom, mi a jó, amikor mosolyog vagy édesen pirul, és tudom, mi a rossz, mikor szép ívű szemöldökei közelebb szaladnak egymáshoz morcos pillantás kíséretében. Az alkoholos italnál a sorrendünk fordított, szerencsére! Előbb a morcosság miatta, aztán megenyhül és már azt találgatjuk derűsen, hogyan viszem én haza Szöszit, ha részeg lenne, és a szülei mit szólnának ehhez? Még Csipetkét is belekeverem a dologba. - Áhá! Nem szabad hagynom, hogy sokat igyál. Csak annyit, amennyivel még ki tudod mondani, hogy gyors halált érdemlek, nem lassú kínzást! - Vigyorgok, megelőlegezve magamnak ennyi kegyelmet, de hajlandó vagyok csókokkal és egyebekkel még alátámasztani kérésem jogosságát, ha szükséges. - Én? Vérszemet? Sohaaa! - Biztosítom róla, hogy már azt kaptam, teljesen jól sejtette, majd figyelem, ahogy ujjáról kóstolja meg az italt újra, mely mozdulat nekem azonnal beindította a fantáziámat. Szóvá is teszem, úgy finoman csomagolva, és somolygok, bókolok. - Csak melletted. - Mikor pirul, annál jobban somolygok. Szöszi nem tudja, de én ezt róla kóstolás dolgot most így felírtam magamban, bakancslistára, mert kell, mert szexi, mert érzéki, mert az ő finom bőréről nyalintanám le a kortynyi italt. Komolyan félre kell tennem magamban a képzeletet, mielőtt túlzottan is belelendülök. Ebben az segít, hogy meglepetten nézem végig, ahogy Szöszi beelőz az ivásban és gyakorlatilag egyszerre lehajtja az édes, alkoholos krémlikőrfélét. Meg is kérdezem, ki ő és mit csinált az én Szöszmöszömmel? - Hmmm, vajon megkeressük? Van más változás is? - Mérem végig hunyorogva, mint aki a különbséget próbálja meglelni és kiszúrni, arcát is így feltérképezem, röviden gyönyörködöm a kék szemeiben, csókolni való ajkaiban, végigfut tekintetem a víztől hullámos aranyszín haján, és közelebb hajolva mutatóujjamat beakasztom a ruhájába felül, hogy pimaszul bekukucskáljak alá. De ha nem is hagyná, akkor is elégedetten, komolyan mosolyogva közölném a vizsgálat eredményét. - Azt hiszem, nem változott más, ami nagy szerencse, mert igencsak tetszel nekem, arról nem is beszélve, hogy neked vannak a legtutibb cickóid a naprendszerben! - A végére széles vigyorba fut a szám a komoly mosolyból, nem hazudtolom meg magamat úgy vélem, de hát ami gyönyörű, az gyönyörű. És természetesen nem csak a csodás keblekre értem ezt most. Mi lesz velem, ha sok év múlva nem fogom tudni előcsalni már ezt a ragyogó rózsás arcszínt, ami szerintem várhatóan a reakció lesz a szavaimra? Ki kell találnom majd valamit. Szöszi addig is a következő fél óra programját találta ki, azonnal elfogadásra is került részemről és nevetek a szavain, na meg bólintok rá. Majd tálalom a korai vacsoránkat, kései uzsonnánkat, ki minek akarja majd enni. - Pite, bizony! Hoztam két félét is, szerintem mindkettőt szenzációsan készítik és egyelőre még nem sikerült olyant felajánlanunk a fűszerezés receptjéért cserébe, amire rábólintottak volna. Lassan laboros vizsgálatra fogunk fanyalodni, Mrs. Carter meg kivág minket, ha erre használjuk a nehezen szerzett eszközöket! - Mesélem derűsen, a hanghordozásból kitűnik, hogy a biztosra vett büntetés ellenére sincs elvetve a lehetőség, hogy a hozzávalókat így elemeztessük ki, de persze azért még alkudozunk. Már csak azért is, mert izgalmas és nagyobb a győzelem érzete. Na meg tovább tart a titok is. Közben előszedem a crendos kis tasakot is és felkelek a pokrócunkról, hogy a Csipetkének beígért falatokat is átadjam. - Persze, hogy hoztam! Igazán megérdemli. - Arról nem is beszélve, hogy a kapcsolatunk nem indult túl jól, ideje a benyomásokon kicsit változtatni. Mindkét oldalról. Szóval próbálok óvatosan a boga bizalmába férkőzni, crendoval lefizetve, a vidám kaffogását jó jelnek tekintem, azt viszont kevésbé, ahogy méreget utána. - Te most kivel vagy?! - Pillantok oldalra Szöszire, mikor közbeszúrja, hogy finom vagyok. Mosolygok rajta amúgy, mert jól esnek a szavai, de megmaradnék annál, hogy csak ő kóstolgasson, a bogája már ne. Továbbra is kínálgatom Csipetkét, kicsit meg-megemelgetem a tenyerem, hogy bátran vegye el. Nem veszem észre közben, hogy Szöszi a második poharát is kiüríti, feláll és hozzánk sétál, járásán nem észlelhető változás, se a beszédében eddig. A figyelmemet a szavai terelik csak el a boga-kínálgatásról. Elhúzom a számat. - Olcsón megúsztam volna ennyivel! Láttál már támadó bogát? Mikor az erdőben kiszagolta, hogy nálam van a kendőd és tele van a véreddel, hát... megtanulja az ember tisztelni is ezeket a lényeket, nem csak azt látni, hogy milyen cuk... Ó, bazdmeg! - Nem számítottam rá, hogy most fogadja el a csemegét Csipetke, ráadásul ilyen hirtelen. Előzményeink miatt, meg anélkül is, nagyot ugrok hátra - még jó, hogy nem mögöttem, hanem tőlem oldalra volt a piknikünk -, a tenyeremben lévő crendok maradéka a földre potyog. Kezemet magamhoz kapom, féltem egy szem megmaradt kezem, na. Nem volt ez igazi támadás, Szöszi nevet is rajtam és esküszöm, a boga szemei is kárörvendőek, miközben a földre hullott crendokat csipegeti fel és szemmel tart engem. - Nagyon viccesek vagytok, lányok! Ha-ha! - Méltatlankodom, de azért halovány mosoly már ott játszik a szám sarkában és somolygássá szélesül, mikor Szöszi előnyös jellemzést ad rólam a bogájának. Persze egy ütemet kihagyott a szívem, sejtvén, milyen szó is következett volna a "nagyon" után. És a kihagyott ütem után nagyot is dobbant az a szív, pont ezért, mert tudom, mi lett volna, de figyelembe vette Szöszi a korábbi kérésemet is. Mosolyogva, néma válasszal nézek Szöszire, ahogy Csipetke tollai közül rám kukucskál, majd a felszólításra felvonom a szemöldökeimet. - És engem ki fog megsimogatni?! - Kérdezem szemrehányóan, mialatt óvatosan nyújtom előre a kezem, készen arra, hogy bármelyik pillanatban visszarántsam. Sikerül Csipetkét elérni és a Szöszitől látott módon megérinteni, megsimogatni a fejét, majd a boga lép közelebb, nyakát nyújtva kezd bele névadó tevékenységébe a hajamnál, amiből igyekszem kihámozódni és újra elhátrálni, nem túl feltűnően elmenekülni. - Oké-oké-oké! Nekem kicsit túl gyors a kapcsolatunk, lassítsunk! Nincs kivétel, te is csajból vagy. - Mondom nevetve, majd messziről adom oda a maradék crendot a szütyőből és térek vissza a pokrócunkhoz Szöszibe karolva. Ideje nekünk is enni. - Aranyos Csipetke, és mennyire különböznek a bogák is jellemben. Ismerek még kettőt, az egyik idősebb, komoly típus, a másik, Rodáé fiatal példány lehet, játékos, az is a neve lefordítva, hogy Kölyök. Szerintem belőle sosem lesz olyan komoly boga idős korára sem. Ja, és láttad Rotemshel bogáját?! - Terül el széles vigyor a képemen, ahogy felidézem azt a lényt. Érdekes megfigyelni, hogy mennyire különbözőek, hogy egyáltalán különbözhetnek, mint mi emberek is. A Dominiumon nem voltak állatok, következésképpen nem nagyon agyaltunk rajta - én legalábbis biztosan nem -, hogy vajon van-e nekik természetünk, szeszélyük? Vagy heppjük, mint Csipetkének a haj csipkedése. Beszéd közben visszaülök a pokrócra, észrevételezem, hogy Szöszi pohara üres, úgyhogy gondoskodok róla, hogy legyen mivel oltani a szomját, majd a zsebemből összecsukható kést veszek elő, hajtom ki és a piték felé nyúlok. - Melyikből adhatok?
*Sosem értettem mit isznak az alkoholos italokon, szerintem a társaság értéke sokkal fontosabb és Vadember mellett könnyedén felengedek, eldobom a gátlásaimat – némelyeket – és mosolygós vagyok. Minden alkohol adta tünetet produkálok a későbbi kellemetlen hatások nélkül. Ennek ellenére és Vadember édes unszolására hajlandó vagyok megkóstolni a kevésbé égető és köhögtető tejszínes italt. Előrelátóan azt is megbeszéljük, hogy történjen a hazavitelem, a szüleimmel való találkozás, és….Vadember könnyű halála. Nevetős hangulatban vagyok és ez nem az alkoholnak köszönhető, eddig is fülig ért a szám amikor együtt voltunk, mert mindig kitalált valami vicceset, röpke pillanat alatt tudott komolyabb hangvételű dolgokra reagálni egy-egy szellemes megjegyzéssel, amit sok más mellett nagyon szeretek benne. Megnevettet, amit eddig a családom tagjain kívül még nem sikerült senkinek. Legalábbis férfinek nem. * -Mit értesz gyors halálon? *Azért ezt jó ha tisztázzuk, mielőtt még annyit iszom, hogy ki tudjam mondani de a lábaimon már ne álljak biztosan. A második pohár megszavazása szerintem túl korán sikerül, így még ellenkezek, de ez is olyan, mintha ki sem mondtam volna. Csak elhúzom a számat egy „na persze” mellett kétkedően szemlélve a vigyorgó arcát. Az én arcomon inkább a halvány és már megszokott pír díszeleg a derű mellett, amit szavai mélyen belém ívódva keltenek. Nyelvemen érzem az ital ízét, ujjamon még ott csillog a maradék. Szívemet jóleső érzés burkolja be az apró vallomástól, de figyelmem már az ital körül kering, amit akaratlanul is sikerül önmagam terveihez képest túl gyorsan meginni. Még Vadember is csak szemez a magáéval és bennem felmerül a gyanú, hogy iszákosnak könyvel el ezek után. A kérdése, miszerint hol lehet Szöszi, tovább növeli mind félelmeimet, mind a mosolyom szélességét. * -Remélem nincs. Ja, de! Van egy szép és szexi hegem. *Kacéran ejtem ki a szót, de nem mutatom meg azt amiről úgy is tudja hol van. Ráteszek még egy lapáttal arra a pirulásra amit vizslató tekintete csal elő, jóllehet egyáltalán nem kellemetlen, inkább felkelti bennem a vágyat, érezni akarom ujjainak érintését, beszédes ajkainak forró csókjait. Makacsul tagadom, hogy ez az érzés pusztán tekintetének s nem az elfogyasztott ital hatásának köszönhető, mert különben nem háborodnák fel azon amit és ahogyan mond, egy bók és elismerés a testi adottságaimat illetően. A folyóban hagyott Szöszi hörren fel, mintha Vadember egy egész csokornyi virágot tépett volna le a messzi mezőn.* -Hééé! Ahhh! *Türelmetlen sóhaj fakad ki belőlem és a várva várt pír is mélyül árnyalatában, igaz a lelkemnek jólesik a dicséret, de fennhangon soha nem mondanám ki. Így és erre nem, csak felháborodottan összerántott szemöldökeim alól villannak rá a szemeim, de ez sem tart sokáig, mint ahogy vele szemben a mérgem sem soha. Az újabb adagért nyújtom a poharam, amit a családomra innánk, s közben már a feltálalt ételek illatával telek el, melyek felidézik bennem Elorak keskeny haladóit, Shiennel asztalait, néhány ott töltött forró percet és azokat is, melyek egy lombkunyhó tetején értek minket. Azon viszont muszáj vagyok nevetni, hogy ellenállók felajánlásokat tettek a piték fűszerezésének titkaiért, elég nehéz elképzelni és kétlem, hogy valóban megtörtént. * -Én csak megkérdezem Quinlah-t és szívesen elmondja. Nem jó perdait kérdeztetek. *Valóban kérdeztem, de még nem volt alkalmam kipróbálni és igazság szerint a megfelelő hozzávalók sincsenek meg mindig egyszerre. Abban sem vagyok biztos, hogy szabad tűz, kemence nélkül lehet-e ugyanolyat sütni, hiszen épp a fa lángja, füstje adja meg az igazi zamatát. Elképzelni sem tudom mit szólnának a Városban, ha tábortüzet gyújtanék a tó partján, hamisítatlan perdai lepény vagy pite sütés céljából. Mrs. Cartert nem ismerem személyesen és nem is igazán hallottam róla annál többet, minthogy az ellenállás vezérének a felesége, de azt hiszem Vadembernek igaza van vele kapcsolatban.* -Örüljetek, ha csak kivág titeket. Én meg is fojtanálak. *Szavaim komolyságát mosolyom veszi el és dobja sutba, míg Vadember Csipetkéről is gondoskodik. Talán az ital hatása már az, hogy nevetve évődöm Vademberrel, látszólag a boga oldalára állva, de tény és való….a szavaim igazak és megfellebbezhetetlenek. * -Természetesen veled. Tagadod, hogy finom vagy? Akkor kit kóstoltam eddig? *A krémes ital közben helyet változtat, a poharamból a gyomromba kerül és ugyan még nem érzek változást, az már az ereimben kering. Melegem van, de hiszen az időjárás sem zord, eltekintve a pár nappal korábbi vihartól, mely ezt a partot sem kímélte, de jóval csendesebb volt a látványból ítélve. Csipetke egy másik oldalát ismerem meg Vadember elmesélése által, ami természetesen meglep, jóllehet velem sem volt barátságos az első percekben. Akkor viszont senkit nem védett, nem volt gazdája, csak önmaga. * -Tényleg? Nahát! Te, te ilyet tettél? *Nagy szemeket meresztve nézek Csipetkére, aki büszkén kihúzza magát, vagyis felfelé nyújtózkodik mielőtt lecsapna a gyanútlan Vadember kezében tartott csemegére. * -Már megint hogy beszélsz? *Joggal háborodom fel és vállon is csapkodom őt az utolsó szaváért két nevetés között, mert az azért mulatságos volt ahogy hátraugrott, Csipetke meg mintha velem együtt nevetne. Benne van a szándékosság íze is, de azt hiszem ez vízválasztó volt kettejük kapcsolatában. Talán felesleges is, de azért ékesszólón nyilatkozom Vademberről, majd a boga simogatására adok utasítást a tollai közül kukucskálva. Kezdem érezni, hogy zsibbad az arcom, de a mosolyomon még nem látszik – talán – amit arra adok válaszul, amiről Vadember érdeklődik.* -Ha jó leszel és nem tépkedsz virágokat, akkor megsimogatlak. Mindenhol. *Kezemmel mutatom is a mindenhol-t, fentről lefelé, majd vissza is, a levegőbe „festve” lengetve karomat. Csipetke nem tagadva meg önmagát, ugyanúgy kezdi a barátkozást Vademberrel, ahogyan annak idején velem is. Nem véletlenül neveztem el úgy ahogy, hiszen olyan, mintha a csipkedéseivel kommunikálna. Lassan már meg tudok különböztetni párat, melyek közül egy szeretgető, egy inkább bosszantó, s van ami a kapcsolat alapjait fekteti le. Utóbbi óvatos, nem rángatja a hajat, csak mintha a hosszát mérné fel. Mikor Vadember már menekülne, hangosan felkaffog, majd igyekszik összeszedni az elhullott crendo leveleket. Kiváló alkalom, hogy visszatérjünk a pokróc nyújtotta piknik asztalunkhoz. * -Szerintem megkedvelt, sőt! Biztos vagyok benne. Velem is ezt csinálta. *Halkan nevetve emlékezem arra a pillanatra amikor Tywinna elém vezette Csipetkét, akinek még neve sem volt és megismerkedtünk egymással. Azóta sok mindenen mentünk keresztül együtt, jóllehet túl messzire nem mentem még vele, kivéve ezt a kutató expedíciót, ami nem sikerült túl jól. Persze nem Csipetke számlájára írom, ő tehet az egészről legkevésbé és még utánam is rohant. Egészen másképp fogok rátekinteni ezek után, ám most nem hálálkodom hanem leülök a pokrócra és leveszem a kabátot ami eddig rajtam volt és félredobom. Melegem van és egyre inkább érzem, azt viszont nem, hogy a mosolyt mintha odaragasztották volna az arcomra, egyetlen pillanatra sem tűnik el, még a hirtelen felerősödő szag hatására sem, ami a blúzomból árad. * -Én csak Tywinnáét ismerem, de csak egyszer láttam, nem tudom megítélni a személyiségét….Rotemshelé? Hatalmas! *Csak ennyi jut eszembe róla, ez maradt meg abból a rövid útból, amit a hátán töltöttem mielőtt ledöntött volna a láz és az öntudatlanság. A szót azonban méltán nagy csodálattal, tagoltan, óriásira kerekedő szemekkel ejtem ki, és le sem tagadhatnám már, hogy ittam. Nem is válaszolok Vadember kérdésére, hanem elveszek egy darab pitét abból amit fel akart szeletelni. Egy kis darab letörve, megcsúfítva az egészet, de nekem most így esik jól. A pohárért is nyúlok, még mindig mosolyogva, jókedvűen, mint akinek épp most mondtak el egy viccet. A vicc pedig az amit magamban, az arcomon érzek.* -Zsibbad az arcom. Olyan fura. *S nevetek, mert vicces érzés, a szemeim csillognak amikor Vademberre nézek, majd mielőtt a letört falatot a számba venném, szemöldökeimet kacéran megemelgetem. Fogalmam sincs mit akarok ezzel mondani…*
Felnevetek a visszakérdezésen, de nem kell a válaszon sokáig gondolkodnom, azonnal meg tudom adni. - Még a képemen legyen megszeppent mosolyom, amivel üdvözöltem szüleidet! - Sejtésem szerint most megpróbál majd Jasmine elképzelni megszeppentként. Egyébként gőzöm sincs, hogyan viselkednék egy ilyen szituációban, egyszer volt szükségem pofavizitre szülőknél, de hát akkor a CsH már lerendezte a házassági "papírokat", szóval abszolút tét nélkül játszottunk, igazából csak elfogadtuk a tényt, hogy akkor innentől ez van. Jasmine esetén a dolog cifrább. Eleve nincs kötelező erő, sőt, tiltás van, úgyhogy már csak emiatt sem lenne szerintem szülei arcán őszinte a mosoly. Ha egyáltalán lenne. Hát még ha részegen is vinném haza! Az a mázlim, hogy nem találkozom velük, meg amúgy sem fog szerintem ennyi megártani Szöszinek, szóval bátran kínálgatom és töltöm újra a poharát. - Szép és szexi heg? Nem is látom! - Nyújtogatom a nyakam a blúza alá leskelődve, természetesen csak azért, hogy még jobb rálátásom legyen azokra a csodás keblekre, hiszen pontosan tudom, hogy az egyik alatt érte őt a sérülés, szóval eleve ebből a szögből lehetetlen lenne meglátni. A leskelődést egy bókkal zárom és pillantásomban annak az ígéretével, hogy azt a heget meg fogom keresni és kellő mennyiségű gyógycsókkal látom el a környékével együtt késedelmi kamatokkal is számolva. De előbb egyen is majd valamit, mert mióta elsodorta a vihar és a folyó őt, nem ehetett semmit. - Miért hééé? Most magunk vagyunk! - Világítok rá a tényre, hogy korábban azt ígértem, hogy mások előtt fogom vissza magamat. Csipetke szerintem nem számít bele. De Szöszi arcának vörösségének örülök, még gyönyörűbb így, pedig aligha lehetne fokozni ezt. Közben felszolgálom a pitéket is és elmesélem a hozzájuk kötődő történetet, Szöszi derültségére, pedig szóról szóra igaz. - Oké, akkor legközelebb téged küldünk be és te kérdezed meg! Te leszel az Ellenállás titkos fegyvere! - Jelentem ki széles mosollyal, majd hirtelen tűnik el a mosoly, ahogy eszembe jut Carter óhaja, mert kérésnek aligha nevezhetném Szöszi beszervezésének vágyát. Csak egy félmosolyként tud visszatérni a jókedvem Szöszi további szavaira. - Jaj már! Semmi baja nem lenne a készülékeknek! Nem vagyunk mi barbárok. Jó, én néha igen, de azért nem mindannyian. - Szélesedik az a mosoly a végére, mikor eszembe jut, hogy Szöszi gyakran illet e névvel. Pedig azért ennyire nem vagyok rémes, még Csipetkéről sem feledkeztem meg, feltápászkodva kínálom is őt crendo-val, hátha meg tudunk barátkozni egy kicsit. - Tudod mit? Tagadom. Kóstolj meg újra! De csak te! - Dobom vissza a labdát évődve, mosolyogva, gyorsan tisztázva az apró betűs részt is, nehogy Csipetke akarja azt a minőségellenőrzést megtartani rajtam. Így is kisebb frászt kapok, mikor - mint utólag kiderül játékosan - lecsap a tenyeremben lévő csemegéjére. Reakcióm ösztönös, jelen szituációban teljesen jogos is, erre Szöszi felháborodik. Ő! Mit szóljak én?! - Talán eltanulja Csipetke a csúnya beszédet? Vagy te? - A végén már pimaszul mosolygok, de kétlem, hogy ilyen negatív hatással lennék Szöszire. Az eddigi rekord, hogy miattam egy növényt gaznak nevezett idegességében. Mindenesetre a bogával teszek még egy próbát, óvatosan közelítve simogatom meg, hiányolva a saját simogatásomat Szöszi részéről. Válaszára némileg értetlenül pillantok rá. - Most összezavartál. Azt hittem, ha nem tépkedek virágokat, akkor már jó vagyok. - Várakozón nézek, szám sarkában mosoly bujkál, főleg ha nem derül ki, hogy igencsak terjedelmes lista áll előttem ahhoz, hogy megkapjam azt a simogatást. Mindenhol. Kell. Pont. Csipetkétől közben nevéhez hű válaszreakciót kapok, és ugyan nem támadás ez a kemény csőrével koponyám bezúzására, azért visszavonulót fújok. - Esetedben meg is értem, én is imádom a hajadat. Szép Szöszim... - Jegyzem meg a pokrócra visszatelepedve és finoman, arca mellett belefésülve ujjaimmal a szőke, víztől hullámossá lett hajzuhatagba. Persze figyelek rá, hogy ha valahol összetapadt a haj, akkor ne húzzam meg, nehogy átmenjek Csipetkébe. Visszafordulok aztán a pitékhez, hogy vágjak, addig Szöszi ledobja a kabátomat magáról - nem tiltakozom! -, és a büdösvirágos kenőcs szaga is kiment a blúzból, ami mondjuk nagy segítség, tekintve, hogy enni akarunk. - Na, én Tywi-ét nem ismerem. Azt hiszem... Rotemshel bogája hatalmas, jah! - Értek egyet vigyorogva, de én nem az állat termetére értem a kijelentést, hanem furcsa jellegzetességére. Ezen a ponton még nem tűnik fel Szöszi túlzott lelkesedése. - Nem tudom, mi történt a csőrével, de hogy ott lógatja ki a nyelvét és ezzel olyan kajla képe van, szenzációs! - Nevetgélek, ahogy eszembe jut a boga arckifejezése. Nem láttam annyi ideig, hogy meg tudjam állapítani, kajla is valóban a természete vagy sem, de talán ez másodlagos is. Közben azt nézem, melyik pitéből vágjak előbb Szöszinek, vagy mindkettőt daraboljam fel, lehet ez egyszerűbb lenne, de Szöszi megtalálja a létező legegyszerűbb megoldást: tép a neki tetszőből. - Hm, jogos. - Vonok vállat, s teszem el a kést, magam is a tépés mellett döntök. Frusztráló, ha máshoz képest elegáns vagyok, nem vagyok én ehhez szokva! Felpillantok Szöszire, találkozom a mosolyával, a pillantásával és szélesedik a mosolyom nekem is. Hoppá! Még meg sem kellett szólalnia, most már látom rajta, hogy kicsit megszédítette az ital. Az a kacér szemöldökemelés, az a szempár, a mosolya... ajkai... Én teljesen józannak érzem magamat, de most koncentrálnom kell arra, hogy koncentráljak. - Hamar elmúlik, csak egyél pár falatot. - Hiszem én legalábbis, hogy az segíteni fog. - Naaa, és kellemesen fura? Elismered, hogy nem olyan rossz ez az alkohol? - Emelem meg a poharamat és koccintom neki az övének, hogy igyak. Igyunk. A pite úgy is ellensúlyozza majd, elvileg.
*Ahogy az már lenni szokott, Vadember egy pillanatot sem vár a válasszal. Bár a halált s annak nemét nem képzelem el, az arca előttem van, a mosoly is, csak az épp nem megszeppent, hanem a megszokott pimasz. Nem tudom anyáék hogyan reagálnának rá, de biztosan nem ölnék meg, hiszen egyikükben sincsenek gyilkos hajlamok, apa ráadásul még talán örülne is, hogy van valaki aki boldoggá tesz. Természetesen vadember ellenálló mivolta neki is gondot okozna, de annak is, hogy bevigyem a Városba. Így aztán az egészet szó nélkül, mosolyogva vetem el, s megmarad egy vicces emléknek. A többi közé teszem, miközben a poharamba már megint ital van, amit kétkedően fogadok, s hozzá a megszavazását is, de nem öntöm ki. Még magam sem tudok arról, milyen gyorsan felhajtom azt is, egyelőre Vadember kíváncsi pillantásait kell elhessegetnem, nem mintha szégyenlős lennék, csak a vicc kedvéért.* -Nem is fogod. *Nyújtom ki a nyelvem hegyét és húzom össze magamon még jobban a kabátot. Nem kell ahhoz megnéznie a ruha alatt, hogy a képzeletéből előrángatva a már látottakat, bókkal illesse a sajátos módján, amire megint csak pirulással válaszolok és egy felhörrenéssel, pedig igaza van, kettesben vagyunk és nem kellene ezen felháborodnom….nem is háborodtam fel a bókon, csak a fogalmazáson. Ettől persze jólesik, hogy dicsér és szépnek tart….és odavan értem. Mert ugye, odavan? * -Persze, persze. Hmmm. *Kicsit szemforgatósan adok neki igazat, amit egy méltatlankodó sóhajjal zárok le. Még nem érzem az ital hatását, de a gyomrom már sürget, hogy az evésre is gondoljak, a kipakolt ételek illata pedig meg is csapja az orromat, összefut a nyál a számban már a gondolatra is, hogy nem sokára megkóstolhatom a finomságokat. Mint kiderül, a legjobb lakomát hozta Vadember, de önerőből megismételhetetlen, mert nem ismerik a perdai recepteket. Quinlah azonban már mutatott nekem párat, csak időm nem volt otthon elkészíteni, jóllehet egyszerűek és nem is kell hozzájuk túl sok hozzávaló. Azon, hogy a recept vadászat miatt én legyek az ellenállás titkos fegyvere, elnevetem magam, de jobban belegondolva bármikor szívesen lennék akár a szakácsuk is, bár a menü igen rövid lenne, tekintve a hézagos tudásomat. Egyedül a családom tart vissza attól, hogy példának okért a piknikünk után ne a Városba menjek vissza, hanem Vademberrel a Rebelliumba. A mosoly megfakul, de Vadember nem veszi észre, mert el van foglalva a saját gondolataival, melyek az ő mosolyát is elmossák. Úgy hiszem ő is ugyanarra gondol mint én, és inkább nem faggatom miért komorodott el hirtelen, helyette Carter feleségének helyébe képzelem magam és sokkal nagyobb megtorlást ígérek mint a Rebelliumból való kidobás. Visszavágására már veszem is a levegőt, hogy közbeszóljak, ellenkezzek és rámutassak a barbárságára és arra, hogy valószínűleg az egész Rebelliumban ő a vezér ebben, de van önkritikája. * -Te elég gyakran, igen. *Csak egy finom mosollyal javítom ki, hogy pontosabb legyen a jellemzés, és már nekilátnék az evésnek, de nem én vagyok az első, amin aztán meg is lepődöm. * -Én nem kételkedtem a finomságodban, nem nekem kell bizonyítanod. *Nevetve érvelek és Csipetke nem hazudtol meg, ő megkóstolja Vadembert, amivel nem csak meglepetést okoz – nem is értem miért nem számított rá – hanem még a női lelkemet megbolygató szavakat is kicsal Vademberből, azonban még sem ez dönti le a torkomon az újabb pohár italt, hanem én magam. * -Én nem, de ő még okozhat meglepetést. *Persze nem fog megszólalni sem a mi nyelvünkön, sem perdaiul, de azt kinézem belőle, hogy ezentúl csak a csúnya beszédre hallgat. A bogák valahogy mindig megérzik az iróniát, remek humoruk van, kiváltképp Csipetkének és frappánsan tudnak dolgokat megbosszulni. Az ember a végén még meg is köszöni. Egyelőre nem leszünk az áldozatai, legalábbis én nem, Vadembert viszont tovább kóstolgatja, amit nevetve figyelek, mert pontosan tudom mit jelentenek ezek az érintések, másrészt azt is tudom, hogy nem fájhatnak. Ennek ellenére vadember simogatást kíván gyógyító célzattal, amit meg is ígérek néhány feltételt megszabva. Amúgy simán megsimogatnám, de ha már valamiért kéri, akkor legyen miért kérnie. * -Meg nem beszélsz csúnyán. Legalábbis az én társaságomban nem. De határozottan javulsz, bár azóta nem festettem ha veled voltam, sebaj majd legközelebb kipróbáljuk. *Nem volt kísértés, hogy eltapossa az ecsetemet és kiöntse a legszebb kék festéket, de nem is igazán akarom a vele töltött időt másra pazarolni, így a festés is bizton elmarad. Ezt azonban nem mondom neki, higgye csak azt, hogy próbára lesz téve. Csipetke érezhetően lazít a maga alkotta szabályokon, mert nekiáll barátkozni, ahogyan velem tette és még csak a crendo sem kell hozzá, bár nem árt. Alaposan megcsipkedi Vadembert, ez nála rituálé lehet amit más bogáknál nem figyeltem meg, ergo ráhúzom csak ezt a viselkedésformát és rögtön következtetést vonok le. * -Csak te nem csipkeded. Pedig biztosan még az is jól állna, ha a szádból kilógó szőke fürtökkel vigyorognál. *Mikor mellém ül, a kezével simogat, túr bele finoman a hajamba ami vágyat ébreszt bennem. Minden érintése ilyen hatással van rám és néhány pillanatra a szavam is elakad, nagyot sóhajtok és elmosolyodom. Szeretem amikor a hajamat simogatja, vagy csókot lehel a fürtök közé, vagy egyszerűen csak hozzám bújik és arcával beletemetkezik a loboncba. És szeretem amikor Szöszinek hív, ezen nagyot lök az, hogy egészen más raggal látja el a jelzőt. De nem csak a szavai és a simogatása miatt lesz melegem, amiért a kabátot már nehéznek érzem és jólesik ledobni magamról. Az ital hatása kezd dominánssá válni, és mikor Tywinna bogájáról beszélek, már érzem a szám és az arcom zsibbadását, de még nem igazán figyelek fel rá, jobban érdekel amiről és ahogyan Vadember mesél. Az engem félig megmentő Rotemshel bogájáról, aki szerintem hatalmas, de én a méretére utalok, pedig csak kicsivel nagyobb, mint Csipetke. Valószínűleg a kora miatt, a kilógó nyelve már nem kor kérdése és még a homlokomat is meggyűröm, annyira próbálok emlékezni rá. Mielőtt elveszítettem volna az eszméletemet, még a hátán is ültem, rémlik, hogy egy csapat wipite követett minket és a boga nagyon lelkes volt, én meg majdnem megsimogattam egy olyan kis holdszeműt. Lelkesedésből nincs hiány, főleg ha az ember lányának jókedvéért nem kicsit az alkohol is felelős. Most nekem lesznek olyan nagyok a szemeim, mint a wipitéknek és ahogy mesélek, ha látnám magam….talán elborzadnék. Nagyokat gesztikulálok és a kezeimmel hadonászok ahogy próbálom érzékletesen lefesteni – szavakkal – milyen aranyosak voltak a holdszeműek. * -Azt hiszem megsérült, de képzeld! A hátán ültem, de Rotemshel fogott, nem estem le. Gyorsan mentünk és jött utánunk egy wipite csapat. Olyan aranyosak voltak, szép nagy szemük volt, azért holdszeműek. Kell nekem egy olyan kis vacak. *Közben letépek egy darabot a pitéből, figyelmen kívül hagyva Vadember elegánsabb megoldását, a másik kezemben pedig már megint ott van a pohár. Most azonban nem berzenkedem az újraszavazás ellen, jó kedvem van, és tudatosul bennem az arcom zsibbadása ami még jobb kedvre derít, mert vicces. Fura. Szélesebben mosolygok amit nem érzek, és a nem rég fellobbant vágyam beköltözik a tekintetembe.* -Gondolod? És ha nem akarom, hogy elmúljon? Vicces. *S kuncogok is egy sort mielőtt a poharam az övéhez koccanna, még azelőtt emgiszom az italt, hogy válaszolnák a kérdésre. * -Kellemesen fura. Érzem, hogy mosolygós vagyok tőle. *Bólogatok nagyokat és nem, azt nem fogom fel, hogy egyébként is mosolygós vagyok, ez alól csak Vadember virágtépkedése és a satöbbi kivétel, amit már felsoroltam párszor, hogy az orra alá dörgöljem. S nem csak mosolygós, hanem kuncogós is vagyok már, de már nem tudom min nevetek. * -Most nem, de később rossz szokott lenni. Hallottam. *Nagyokat bólogatok, hogy elhiggye, tényleg így van és hát igaz is. Ebben az egyben biztos lehet. *
- Miéééért? - Kérdezem szándékosan gyermeki panaszolással, mint akinek megtiltották, hogy lefekvés előtt igyon még egy csokis ízű algaturmixot, ami túlzottan felpörgetné. Gyermek módjára konyul le szám sarka, mikor még a kabátot is összébb húzza magán. Gyermek módjára máris találok indokot, hogy miért igen, mielőtt megfogalmazódhatna Szöszi részéről a miért nem a kérdésemre. - Nem úgy volt, hogy én is hős megmentő vagyok? Jutalomként nem jár legalább egy pillantás? Vagy kettő. - Természetesen lelki szemeim előtt bármikor fel tudom idézni a látványt, sőt, tenyereim alatt érezni vélném is tapintásukat, rugalmas feszességüket... de azért igaziból átélni csak jobb! De akár kapok egy kis ízelítő-felidéző látványt, akár nem, a bók attól még jár, mert ugyan nyilván nem a formás keblei Szöszi legnagyobb erényei, attól még kiemelem őket. Szemforgatását annak tudom be, hogy illene mást is dicsérnem. Fel is jegyezhetném magamnak, de nem tartom feladatnak ezt, a bókok mindig őszintén jönnek és az aktuális helyzet adja. Arra a közbeszúrásra, hogy én elég gyakran vagyok barbár, nem is néha, olyan sármos mosolyt villantok rá, mintha Szöszi épp úgy hízelgett volna nekem, mint aki le akar venni engem a lábaimról. - Akkor kezdj el kételkedni... vagyis... inkább ne! Vagy... Áh! - Teljesen belezavarodtam már, melyik válaszopció esetén fog engem Szöszi újra megkóstolni, nevetek is rajta, hogy aztán képemre fagyjon a vigyor és frászt kapjak, mikor Csipetke csap fel önkéntes kóstolónak. Nagyot ugrok hátra, a feszültséget némi káromkodással vezetem le, a két hölgyre való tekintettel - na meg mert komoly bajom nem esett - még visszafogottan is, persze Szöszi szerint ez is sok volt és rám szól. Nem ám a bogát fegyelmezné! - Ja, persze. Csipetke, mondd szépen, hogy basszuskuuulcs! - Szemtelenkedek, a boga meg megcsipked, eltávolodom és közben rákérdezek egy fontos részletre, mi kell még ahhoz, hogy jónak minősítsenek. A virágtépkedés beszüntetésén kívül. A felsorolásra fel is háborodom, hogy miféle dolog így kibővíteni a listát! - Ha-ha, kapsz majd egy dobozkát a cuccaidnak, akkor nem lépek bele. Vagy legközelebb lefesthetsz engem, pucéran végigheveredek a fűben, a napfényben fürdőzve... - Vigyorodom el, mert elég nehezen képzelem el magamat ilyen szituációban, főleg hosszabban. Egyáltalán.. milyen sokáig készül el egy festmény? De abban biztos vagyok, hogy Szöszinek jó helye lenne a vászon másik oldalán is, gyönyörű lenne. Legalább ő, mert ha én festem, a kép ezt sajnos nem tükrözné. Pedig az a gyönyörű szőke, hullámzó hajzuhatag... - Azt könnyen ki tudjuk deríteni! - Somolyodom el, közelebb hajolva Szöszi hajához, egy hosszabb tincset választok ki, s ugyan nem állok neki megrágcsálni, de ha hagyja, akkor odabiggyesztem a tincset a szám fölé, eltakarva a saját bajszomat és hosszú, lelógó szőke bajszot kreálok magamnak így. Hogy ott is maradjon, számmal is grimaszolni kell, fokozva az összhatás mulatságosságát, főleg mikor megpróbálok így beszélni. - Naaa mien? - Ennyi beszéd is lehet elég, hogy leessen a helyéről az álbajuszom. Nem tudom, hogyan néztem ki, de ahogy elképzeltem magamat, meghagyom ezt a színt Szöszinek, és hajban nála is. - Ó, tovább, tovább! - Jegyzem meg, mikor Jasmine levette a kabátot, szemérmetlen pillantást vetve oda, ahova korábban nem engedett belátást, talán még egy röpke ízelítőt sem. Közben tálalom a pitéket is, s ha már bogákról meg azok különféleségéről esett szó, szóba hozom Rotemshel különös ábrázatú hátasát is. Elbeszélünk kicsit egymás mellett, de ez egyikünket sem zavarja, engem főleg nem, mert alig győzöm szolid mosolyba gyűrni vigyoromat, ahogy Szöszit figyelem és hallgatom. Imádni való! Egyébként is, de így! Nagy a kísértés, hogy a pda-mmal ezt filmre vegyem, de annyi időt sem akarok a látványból elmulasztani, amíg a szerkezetet előszedem. Inkább megélem a pillanatot, és nem tudok betelni Jasmine aranyosságával. A wipités végkövetkeztetésen és szóhasználaton viszont már fel kell nevetnem. - Kis vacak! Meg is lett a neve! Vajon szeretik a lombházakat? - Képzeletbeli menedékhelyünkre éppenséggel simán betehetünk egy szintén képzeletbeli saját kis állatkát is. Ez még nem tervezés, nemde? Harapok egyet a pitéből, mely még így kihűlten is isteni. És isteni, ahogy Szöszi megállapítja arca zsibbadását, miközben szerintem egyúttal bizsergést is érezhet. Kellemesen ellentmondásos állapot, és az embernek indokolatlanul jó kedve lesz. Nem hiába szeretik sokan az alkoholt. És Szöszinek azok a csillogó kék szemei... mondhatnám, hogy van hasonlóság egy wipitével, de igazából Jasmine szemei sokkal szebbek. Kortyolok is az italomból, mert érzem, ahogy kezd a torkom kiszáradni, ahogy őt nézem, benne gyönyörködöm... - Hát, ha nem eszel, akkor lesz itt egy Csipetke meg egy Csiccsentke. - Kuncogok, mert ahogy elnézem, már fennáll ez az állapot, és Szöszi még rá is tesz egy lapáttal, vagyis egy teljes pohárral, mert koccintás után már fel is hajtja. - Remek, ez esetben kijelenthetjük, igazam volt: lett belőle Szöszi nevetése! - Hajtom le én is a magamét, de már mosolyra áll a szám, ahogy hallom a nagy bólogatások közben előadott bölcsességet. Mondhatnám, hogy annak biztosan rossz lesz, aki nem hallgat rám, hogy egyen is, de hát pár percet még tud várni az evés, más jutott eszembe. - Megvan arra is a trükk, mivel lehet jobb, de ne siessünk előre! Ha már ilyen nagyon mosolygós kedvedben vagy, muszáj tesztelnem valamit! - Teszem le a poharamat és a kezemből a pitedarabomat, majd nemes egyszerűséggel hátradőlök egy közeli bokorhoz, és annak egy ágát húzom oda magamhoz. Hajlékony, rugalmas ága könnyen enged ennek, nem törik, de nem is terveztem letörni, se a leveleit letépkedni. Helyette színpadias nagy mozdulattal készülök rá, hogy úgy tegyek, mint aki jól ráharap az ágra és annak leveleire.
*Bár a játékhoz hozzátartozik a mosolygás, meg amúgy is jön magától, Vadember gyerekes kérdéséhez – főleg a hangsúlyhoz – érkezik a nevetés is. Persze szívesen megmutatnék én mindent és még többet is kapna puszta látnivalónál, de nem érzem magam szalonképesnek, másrészt tartanom kell magam az iménti kijelentésemhez, következetesnek kell lennem.* -Majd egyszer kapsz többet is. *Így adtam is meg nem is, a beígért „több” talán egy időre megnyugtatja, és én sem ígértem olyat amit nem tudok betartani. Addig meg elégedjen meg a lelki szemeivel, én is megelégszem azokkal, mert azért van bőven ábrándozni valóm nekem is, főleg amikor _úgy_ tud rám mosolyogni, hogy nem a hirtelen lehúzott italtól lesz melegem. Pedig arra, hogy barbárnak neveztem, egészen mást képzeltem el, de ennek a névnek is van már története. Nem is csodálkozom azon, hogy belezavarodik a saját megfogalmazásába, én sem nagyon tudom követni magam, de pont ez a vicces benne. * -Kételkedjek, hogy barbár vagy, vagy mégse? Melyik jobb? Melyiket szeressem? *Elmélkedem, de nem sok időm van rá, mert Csipetke hűen a nevéhez megkóstolja nem csak a neki nyújtott levelet, hanem Vadembert is. Nevetés közben még arra is figyelnem kell, hogy szigorú pillantásokkal illessem amiért káromkodik, és nem azért mert Csipetke eltanulná, hanem mert az én fülemet sérti. De ő még ebből is viccet tud csinálni, mint ahogy minden másból, ami most persze szórakoztat és tényleg megfordul a fejemben, hogy csipetke helyett, elváltoztatott hangon kimondjam azt a szót amit éppen neki tanít….de nem vagyok képes rá. Pedig szívesen megnézném az arcát. A nyelvtanulás helyett Csipetke adja magát és újra neki támad vadembernek a maga kis finomságával, amire én csapok le.* -Látod!? Ő sem szereti ha csúnyán beszélsz. *Tényleg olyan volt mint egy figyelmeztetés tőlem, csak bogásan és ha csipetke nem is fog úgy beszélni, mint Vadember, arra még meg lehet tanítani, hogy minden csúnya szónál belecsípjen. A gond csak az, hogy a tanításnál nekem kell elismételnem az összes ilyen szót. Vagy akár meg is kérhetek valakit. Erről egyelőre leteszek, de nem feledem, mert el kell sorolnom mindazt, amitől Vadember Jófiú lehet. Nos a lista hosszú, csak néhány fontosabbat emelek ki belőle, ám arra nem számítottam, hogy még ezt is képes az előnyére fordítani. Pedig igen érzékletes leírást nyújt arról, milyen modell lenne, én meg csak nézek rá, csak nézek ki a fejemből s közben elképzelem a meztelen testét a fűben, a pimasz mosolyát a gyönyörű, sötét szemeit….és akaratlanul is megnyalom az ajkaimat. * -Hmmmm…ez most felkeltette az érdeklődésemet. *Már ennyi is elég, hogy újra melegem legyen, a képzeletem képeit a valóság törli el, vadember mellém ül és a hajamban matat, a fülem mögé űz egy tincset és simogat, ami az összes érzékemet felgyújtja. Nem lesz ebből ma esti hazamenetel. Még úgy sem, hogy az ötletemet tovább gondolva bajuszt csinál magának a hajamból. Egészen….borzasztó szőkén elképzelni, akkora lelógó bajusszal amit a hajam mutat az orra alatt. Jóízűen kacagok, és ha nem a beszédtől esett volna le a bajusza, akkor attól, hogy a nevetéstől hátrahajolok kissé, így elhúzva azt a tincset. * -Borzalmas! Vicces de borzalmas. *Remélem nincsenek olyan irányú tervei, hogy pusztán álcából szőkére festi a haját és az arcszőrzetét, jóllehet az iránta érzett szerelmemen nem változtatna semmit, lehet be kellene csuknom a szemeimet mielőtt megcsókolom. Mindennek ellenére a vágyam tovább fűt és muszáj vagyok levenni a kabátot amit az imént még szorosan összehúztam magamon, a szurkolásra csak a nyelvemet nyújtom ki és persze nem vetkőzöm tovább, mert bár távol vagyunk az úttól, azért jobb nem mutogatni magam. Ez a véleményem később még változhat, ha az italtól elvesztem a gátlásaimat, de jelenleg még Jasmine Benedict vagyok aki rászól a szerelmére ha az káromkodik, és belepirul még a bókjába is. Én észre sem veszem, hogy az elfogyasztott ital milyen hatással van rám és csak mesélek és mesélek arról, hogy milyen volt amikor Rotemshel megmentett mindaddig míg majdnem lefordultam a nyeregből. Lelkesen ecsetelem a kis wipitéket, hiszen nem most kaptam kedvet ahhoz, hogy befogadjak egyet a városi kabinomba, hanem már ott, megfogalmazódott bennem a gondolat, csak a láz elvitte. * -A lombházakat? Azokat biztosan. Otthonos lenne nekik. Látod, ezért nem is kell üvegablak, hogy bármikor ki és bemászkáljanak. *Jellemzően a korábban vita tárgyát képező ablakot hozom fel és nem azon lepődöm meg, hogy vadember közös lombházról és közös kis állatkáról mereng hangosan. Én már úgy is biztosra veszem, hogy így lesz, egyszer majd így lesz és már tovább is képzeltem amikor szomorú voltam a szakításunk miatt, meg amikor boldog a kibékülésünk után. Közben azért csak lecsúszik egy falat a pitéből is, de az italom is valamikor elfogyott és már nem tudom számontartani hányadik pohárnál tartok, de nem is érdekel. Finom. Az arcom viszont már bizsereg, zsibong és zsibbad, ami ugyanúgy vicces, mert még soha nem éreztem ilyet, meg is mozgatom a számat és az arcomat, fintorgok, hogy tovább érezzem. Vadember figyelmeztetés úgy libben el a fülem mellett, mint a nyári szellő, legalábbis a lényegét elengedem, s csak nevetek azon ahogyan elnevezett. * -Csiccsentke…sokkal aranyosabb mint a Barbár. Kinek mi jut igaz? *Szemtelenkedek egy kicsit és vigyorogva nézek rá, a szemeim csillognak, az utolsónak felhajtott pohár ital pedig rádob még egy lapáttal. A kijelentésére hevesen bólogatok és nevetek.* -Igen! Nevetős ital, nevetős Szöszi! Szöszmösz! *Szeretem a beceneveimet, tetszik mind amit Vadember adott nekem, próbálgatom is egyiket-másikat, az utolsót kicsit mélyebben ejtem ki, előrehajolva, próbálva komoly arcot vágni, de utána megint elnevetem magam. Persze arra is gondolok, hogy milyen lehet majd másnap, ha túl sokat iszom és arra jutok a hallomáson alapuló információkból, hogy rossz. Ezért elcsípek egy falatot a pitéből, mivel a poharam már megint üres, és azt forgatom a számban, míg Vadember kitalált valamit és azt akarja megmutatni. Én persze vagy figyeltem vagy nem, arra gondolok, hogy a másnapi rossz ellenszerét mutatja majd meg, és kihúzva magam ültömben, nagyon figyelek. A mosolygást kuncogás váltja, aztán egy komolynak szánt arc, ami megremeg az igyekezettől, hogy a végén megint mosoly legyen belőle. Addig vadember odahúzódik az egyik bokorhoz és az egyik ágát az arcához hajlítja, én meg érdeklődve figyelem mi lesz ebből. Már épp emelem a kezemet, hogy szóljak, ne húzza jobban, mert eltörik és azért harapni fogok, de végül ő harap, nekem meg értetlenül összerándulnak a szemöldökeim. * -Khhmmm…ha leszakítod, megharaplak. Egyébként nem értem….eeeez a növény, nem jó másnaposság ellen. Vagy elég ha levelet rágok? Az mitől lesz jó? *Láthatóan nagyon megerőltetem az elmémet, mert még a homlokomat is meggyűröm, de sehogy sem jövök rá arra, miért is jó a gyíkfarok levél rágcsálás azon kívül, hogy édes íze van. *
Lebiggyesztem a számat csalódottan. A "majd egyszer" az én szótáramban egyenértékű a sohával. Lehet azért, mert ezzel a dumával szereltem le a húgomat gyakran kiskorában. De a figyelmem tovább terelődik, főleg, hogy sikerül belezavarodnom a saját mondandómba, amire Szöszi rátesz egy lapáttal. Szemmel láthatóan próbálom kibogozni a dolgot magamban, és az is egyértelmű, hogy nem sikerül. - Nem tudom, erre mit kellene felelnem. - Mosolyodom el, mert már azt se tudom, kinek és mit vagy kit kellene szeretnie és az kinek lesz jó? Szeretni. Itt ez a szó is, ami elhangzott Elorakban és nem voltam képes kipréselni magamból a választ rá, hanem elodáztam az egészet. Magamat is meggyőztem róla, hogy az okaim jók erre és mind Szöszi érdekében van. Óvatosan - gyáván - kihátrálok a témából. - Majd ráérez az ízére! - Vágok vissza, csak szóban, amúgy hátrálok el Csipetkétől, és ha nem tartanék a bogától, akkor még nyelvet is öltenék hozzá. De nem, még a végén lecsípi! Mivel fogok akkor tovább szemtelenkedni, na meg a csókolni, egyéb kellemes nyelvtevékenységről nem is szólva, amivel kényeztethetem Szöszit? Pechemre, ez még csak fel sem kerül a listára, hogy ettől jó leszek, bezzeg virágtépkedés meg ecsettörések elkerülése igen. Pff! Fel is vetek nem túl komolyan valamit, ha már festés, s ugyan nehezen képzelem magam a helyzetbe, meglepve tapasztalom, hogy Szöszi képzeletét nagyon is megragadta a dolog. Hoppá! Az enyémet meg ahogy megnyalta az ajkait... - Oké, legközelebb hozd a cuccod, festünk! - Csapok is le a lehetőségre - talán mintha a kis listánkon is szerepelt volna -, noha esélyes, hogy nem egyezik kettőnk elképzelése az egészről. Legalábbis lehet Jasmine nem szokott meztelenül festegetni, márpedig lelki szemeim előtt a művész is pucér, nem csak a modell. Mindenesetre kész leszek érvekkel is megtámogatni majd az elképzelésemet, ha szükséges lenne. Addig is évődök Szöszivel, közelebb hajolok, tovább fűtve mindkettőnk kimelegedését, és játékosan a hajtincsét szám fölé csippentem, mint nagy, lekonyuló bajszot. - A nevetésedért megéri... - Jelentem ki nagyban vigyorogva, mint aki arra készül, hogy ekkora bajszot növeszt és még ki is szőkíti valahogy, csak hogy újra nevetni lássa a másikat. Természetesen nem tennék ilyet, de tény, hogy most ezért a csilingelő kacagásért simán megérte. Korábbi témánkat azért nem feledve fejezem ki támogatásomat, hogy folytassa csak a vetkőzést, ne álljon meg a kabátnál, de továbbra sincs szerencsém. - Hah! Bezzeg egy wipitének nem tudnál nemet mondani! - Azzal nagyra kerekítem a szemeimet, miközben megpróbálok olyan édesen is nézni, mint a holdszeműek. Nekik könnyebb a dolguk, nem kell közben visszatartaniuk a röhögést, mert sejtem, hogy nézhetek ki. Legalább még egy szép kacagást hallhatok Szöszitől, ha több textil nem is dobódik le róla. De mivel a hajtincses műveletnél eleve közelebb húzódtam, meg hát amúgy sem ültem messze, nem nehéz most még közelebb hajolni, édes nézéssel kihívóan cukkolni. Ha erre is nyújtja a nyelvét, elkapom, kezek használata nélkül, csókba váltva a nyelvszerzést. Ha nem nyújtja, akkor ajkaira adom azt a rövidebb csókocskát, rögtön kettőt! - Ööö... falakon át járnak a wipiték? Vagy hogy jött ide a nagy üvegablak, amelyek amúgy még mindig királyak, de ezt te is tudod. - Élek némi kancelláros fondorlattal az utolsó tagmondat esetén, hátha jelen állapotában meggyőzhető mégis Jasmine, azon túl, hogy fogalmam sincs, hogy jönnek össze a wipiték és az üvegablakok? Ha még az lett volna az érv, hogy csórik felkenődnek rá! Mondjuk megtanulnák azt is, néhány orrkoppanás után. Ugyan tudom és látom, hogy Jasmine logikus gondolkodásért felelős területe is szép lassan elkezd zsibbadni, de azért rákérdeztem erre, s nem mellesleg gyönyörködöm benne, mert Csiccsentkeként is imádnivaló. - Nem bánom, nekem elég hülyén állna a Csiccsentke! Vagy a Szöszi! - Nevetek fel, kicsit sem irigyelve el tőle a kedvesebb becézéseket. De most komolyan, a Vadember és a Barbár minden körülmény között vállalható, még mások előtt is. Jasmine viszont édes, ahogy nevetgél, ahogy becsiccsentve minden ok nélkül jókedvű és kicsit sem ágál már az ellen, hogy igyon, még komolykodása is csak szerinte komoly, én nevetek rajta, ahogy azon is, amikor próbálja a kiejtésemet utánozni saját nevére vonatkozóan. - Le kellene, hogy videózzalak! Holnap te ezt az egészet tagadni fogod, nem hogy később! Hihetetlenül édes vagy... - Gyönyörködöm benne, miközben ő egy falat pitét eszik meg és iszogatja az italát, ami ilyen gyorsan nevetőssé tette. Persze tudhattuk volna előre, mert nem evett korábban semmit, nem volt rá lehetősége, nem is volt sokáig magánál. A csiccsentés és engedékenysége mértékét viszont tesztelni kell, ki is találom rá a megfelelően galád módot, bele is kezdek a kivitelezésébe. Hát, levélre se haraptam még úgy, hogy közben kuncogtam, mert Szöszi első fenyegetését nem lehetett másként lereagálni. Másrészről: le kell szakítanom majd a levelet. Harapást akarok! Elengedem a fogaimmal a levelet - minő szerencse, hogy édes fajta nőtt itt, nem valami csípős vagy keserű -, de ott maradok hátradőlve, könyökömre, alkaromra támaszkodva. - Nem jó másnaposság ellen, csak teszteltem, hogy mennyire vagy Csiccsentke... Óóó, hoppá! Nézzenek oda! Hát nem leszakítottam?! - Még csak meg se erőltetem magam, hogy előadjam a véletlen károkozást, teljesen egyértelmű lesz, hogy szánt szándékkal és előre megfontoltan téptem le a levelet, amit lazán hátradobok a vállam felett és már nyúlok is a következőért, várván a beígért harapásomat.
*Már én sem tudom mit kellene felelnie a barbáros mondatomra, de az sem kerekedik ki, hogy mit akartam kihozni belőle. Próbálom észrevétlenül elhagyni a témát, ahogy ő később Csipetkét, aki szerintem már most ráérzett a káromkodás ízére, csak másképp. Egyelőre az én pártomon áll azzal, hogy megcsipkedi Vadembert, de lehet, hogy csak én beszélem be magamnak, hogy akkor amikor káromkodik. A gondolat el is fészkeli magát az elmémben, de a közeli jövőbe száműzöm azzal, hogy majd csak kitalálom, hogyan idomítsam be a bogát. Most még Vadembert kell feltételek közé szorítanom, és kellő átérzéssel emlegetem fel korábbi bűneit, mint kizáró tényezőt. Másra már nem futja, mint például motivációra, kellemes dolgokra amiket velem tehetne, ha Jófiú akar lenni. Ám ő azért ad ötletet. El is képzelem meztelenül fekve a fűben, vidor vigyorral az arcán, szemtelen szemekkel, kócos hajjal…és nagyon melegem lesz tőle. Hogy ő ennél többet is képzel, eszembe sem jut, különben megint piros lennénk, mint az érett napbogyó. * -Ezt megbeszéltük. *Bólintok rá felelőtlenül, mert abba már nem gondolok bele, hogy az a kép soha nem fog elkészülni, mert már azelőtt leteperem a takaróra, hogy elhelyezkedne. Esetleg majd két szeretkezés közben folytatom…ám nem ezektől a nem gondolt gondolatoktól lesz még jobban melegem, hanem attól ahogyan hozzám bújik és az általam felvetett cserére, miszerint ő csipked meg, ki is próbálja milyen lenne szőkén, hosszú bajusszal. Közben simogatja a hajam és birizgálja, amitől finoman meg is borzongok, ám a látvány harsány kacagásra ösztönöz, de…..neeeem! Nem akarom szőkén látni és barnán sem ha a bajusza olyan hosszú, mint az én hajam. * -Nem, nem, nem, máson is tudok nevetni. Például ha egy csónakban ülve le tudlak fröcskölni és teljesen elázol, vagy vigyorogva elcsúszol a sárban és eltűnsz a susnyásban….ééés nem történik semmi bajod. Ez fontos, hogy nevetni tudjak. *Következetesen utasítom el a szőkítésre tett igyekezetét, és felidézek néhány helyzetet ami hasonlóképp volt mulatságos, de a végén azért igyekszem kiemelni a lényeget is. Csak utólag tudtam nevetni azon a pillanaton amikor elém ugrott vigyorogva, majd egy döbbent arckifejezéssel el is tűnt a szemeim elől. Akkor inkább megrémültem, hogy baja esett, de később….* -Egy wipitének nem, de ő valószínűleg nem vitatkozna velem. *Egy wipite nem is kérné tőlem, hogy meztelenre vetkőzzek, de ezt már nem teszem hozzá, mert vérszemet kapna. Persze nem lenne semmi rossz abban, ha mindketten engednénk a vágyunknak, de kétlem, hogy a bőrömbe ívódott Rotemshel-féle kence szaga elég vágykeltő lenne. Vadember viszont próbál a wipiték iránti csodálatomra hatni azzal, hogy olyan nagyra kerekíti a szemeit, mint a mókás kis állatkáké, és ezzel újabb kacagást csal ki belőlem. * -Nenehe nézz íhígy rám! *Nevetem már majdnem az ajkai közé, mert egészen közelhajolt hozzám és nem tudok ellenállni a hívogató ajkainak. Picit továbbnyújtom a csókot, tenyeremet az arcára simítva és elveszek abban a csodában, ami sokkal szebb, mint a wipiték. Aztán persze ismét reális vizekre evezünk, amibe megint beleköt és nekem pontosítanom kell, vagy a csókjától – hajlamos vagyok ezt hinni – vagy a már elfogyasztott alkoholtól megszédülve. * -Egy városi házon jó az üvegablak, de a lombkunyhóhoz nem illik. Ablak kell, csak üveg nem. *Az olyan észszerű kivitelezést azonban, ami télen távol tartja a hideget, máskor meg az esőt és az időjárás más áldásait, nem veszem számításba és ez már tényleg az elfogyasztott alkohol eredménye, de nem érdekel. Az arcomról le sem lehet törölni a mosolyt, a fülemig ér és ezzel a derűvel fogadom az új nevemet is, fel sem fogva, hogy finom célzás akart lenni az állapotomra. Jól érzem magam, nagyon is jól és még a felháborodásom is nevetős.* -Ne! Te nem lehetsz Szöszi, az a név már foglalt! *S el is ismétlem azt amit ebből a névből kreált legutóbb, megpróbálva Vadembert utánozni, kissé mélyebb hanggal. De már a másnapra is gondolok, hogy biztosan borzasztó lesz, Vadember egészen más kontextusban elmélkedik ezzel kapcsolatban, amire tócsányira kerekítem a szemeimet, vagy wipitésre. * -Ne merészeld! Biztosan vállalahtatlna. *Közbe szólok és a mutatóujjamat is felemelem figyelmeztetésképp, ám amikor azt mondja, hogy édes vagyok, elérzékenyülök és megint mosolygok. Egy falat pitével a számban dörgölőzöm oda hozzá és kuncogok bele a fülébe, amire már biztosan nem fogok holnap emlékezni. Nem tudom, hogy mennyire lenne jó, ha megörökítené ezt az oldalamat. Egyrészt szégyellném, másrészt lenne egy jó emlékem amin öreg koromban – ha megérem – jót nevethetnénk. Mindenesetre ha megteszi, valószínűleg észre sem veszem.* -Te is hihetlenül édes vagy! *Ahogy azt sem veszem észre, hogy már összeakad a nyelvem saját magával, de arról még tudok értekezni, hogy a bokrok levelei mire jók, bár már az sem megy rendesen. Viszont még be tudom azonosítani a levelet, amit Vadember éppen meg akar rágcsálni. * -Akkor meg minek? *Teszem fel jogosan a kérdést, beígérve a harapást ha leszakítja….de mire kimondom, már le is szakította. * -Te ezt most direkt….óóóóó…..de hát miéééért? Szegény levél…..te gonosz, levélgyilkos! *A durcás haragom mellett le is biggyed az alsó ajkam és a sírás határán állok, oda is kapok a leszakított levélért, hogy magamhoz öleljem, de elveszítem az egyensúlyomat és egyenesen Vadember karjai közé dőlök. Olyan jó ott fekve, érezve az illatát, a teste melegét, hogy át is ölelem, teljesen elfelejtve a leszakított levelet, azt, hogy meg akartam harapni Vadembert, csak elfészkelem magam az ölében. Elég laposakat pislogok és hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam, még ásítok is egy nagyot anélkül, hogy a kezemet a szám elé tenném. Inkább Vadembert ölelem szorosan, mosolyogva….majd teljesen lecsukódnak a szemeim.*
Kölcsönös egyetértésben, mégis a háttérben elbeszélve egymás mellett egyezünk meg abban, hogy legközelebb festeni is fogunk, méghozzá nem tájat, vagy hát sajátosan értelmezzük a domborulatok festését. Bizonyosan az is ad majd derülésre - is - okot, de most az alkalmi szőke bajuszom okozza, valamint Szöszi beavat abba, mivel lehet őt még megnevettetni. Az aranyos utólagos kikötésén én nevetek fel, jól esik a kedves törődése. - Susnyás. - Kuncogok a botanikai szakkifejezésen. Mérgében gazt mond, ha kicsit iszik, akkor már susnyát. Kíváncsian várom, hogy még milyen hasonló felfedezéseket teszek a jövőben. - És te se borulj a vízbe, nem igaz? - Teszem hozzá a plusz kiegészítést, de azért szemtelenül vigyorogva, mert utólag vicces volt. Akkor is az lett volna, ha nem lesz olyan ijedt Szöszi. - Remélem wipiteként születek újra, ha van ilyen és akkor bebizonyítom, hogy tudnak vitatkozni. - Vágok vissza széles mosollyal, majd gondolok egyet és bevetem a most frissen kifejlesztett holdszemű-nézésemet, ami korántsem olyan bájos és ellenállhatatlan, mint az igazi wipitéknél, ellenben ezzel is meg tudom nevettetni Jasmine-t. Ellenállhatatlanságom a közelségemből fakad, mondjuk én sem tudnám tovább visszafogni magam ajkai ilyen közelségében, élvezettel lopom a csókot és merülök el benne. Hm, mégsem akarok wipite lenni, többet nem kapnék ilyen csókot, legfeljebb csak egy kis fültő-vakarást. - Ü-hüüümmm! - Hagyom rá hitetlenkedő mosollyal aztán az üvegablak kérdését, most úgy sem lehetne logikus vitába szállni, de jót kuncogok az elképzelésen, hogy csak úgy üveg nélkül lyuggassuk ki a lombkunyhónkat. Hát, legalább lesz okunk összebújni akkor is, mikor épp összevitatkozunk valamin. Például azon, hogy igazam volt, kell az üvegablak! - De, de! Pont azért! - Nyúlok is a táskámért, a pda-ért fél kézzel, elő is szedem azt, végül majdnem nem készül el a videó, mert belefeledkezem a pillanatba, hogy élőben csodáljam meg Szöszi szépségét, édességét, kuncogjak azon, ahogy beleakad a nyelve a hosszabb szavakba. Mindkettőnket veszem a pda-val, de fogalmam sincs, hol kapcsoltam ki a kamerát végül, mikor engedtem le a kezemet, benne voltunk-e egyáltalán rendesen, csak élvezem, ahogy Szöszi odabújik, a viccesen előadott bókot és lopok egy csókot azokról az ajkakról. Az biztos, hogy a kamera már nem megy, mikor eszembe jut, hogy tesztelni kell, mennyire ivott sokat Szöszi. Ha sokat-sokat, akkor nem fogja zavarni, hogy letéptem egy levelet, hanem azon is nevetgélni fog. Vagy lehet ő is letép egyet, amit biztosan nem akarna már, hogy megörökítsek felvételen. Úgyhogy tesztelésre fel! - Mit? Ezt? Igen, direkt. Hopp! Még egy. - Emelem a tétet, szeretek veszélyesen élni, szóval be nem fejezett kérdésére válaszolva letépek még egy levélkét a növényről. Itt nevetek még Gonosz Levélgyilkos új nevemen, aztán jön a kis pánik, mikor látom Szöszi ajkait lebiggyedni és szemei is könnybe lábadnak. A levél után kapásra az első reakcióm az volt a nevem hallatán még, hogy tőle a lehető legmesszebb tartom, hadd próbálja csak rajtam keresztül elérni érzéki összebújásba fojtva a dolgot majd, de mikor szembesültem azzal, hogy ennyire megsajnálta a kis levelet, akkor visszahúzom a karom. Szöszi lendülete nagyobb volt így a kelleténél, karjaimba dől, megszerzi a levelet és magához öleli, én meg őt, közben lázasan agyalok, mivel menthetem meg a helyzetet? Vajon eleget ivott ahhoz, hogy elhiggye, vissza tudom ragasztani a levelet? Vajon egy kis nyállal visszatapadna egyáltalán? Vagy milyen hevenyészett kötést tudnék kialakítani a nálam lévő cuccokból? - Hééé, semmi baj, te is tudod, hogy ez fűszernövény. A perdaiak is leszedik, a pitében is van... - Duruzsolgatom, míg agyalok a megoldáson, de mielőtt a pite összetevőinek ecsetelésébe belemerülhetnék, hogy eltereljem Szöszi figyelmét, azt veszem észre, hogy ásít egyet és lehunyja a szemeit. - Ó, ez a csel, "álomból" támadsz majd nyakra? - Kérdezem somolyogva, de nem érkezik válasz, Szöszi szemei csukva maradnak. Milyen kis kitartó! Megsimogatom az oldalát, szemtelenül rásimítok az egyik mellére, várva, hogy odébbhessintsen, vagy mosolyba ránduljon a szája sarka, de egyik sem árulja el őt. Nyugodtan veszi a levegőt is. Kezdek gyanakodni. - Te most tényleg alszol? ... Te most tényleg alszol. - Mondom ki újra a mondatot más hangsúllyal és egyre szélesedő mosollyal, mely csak lassan enyhül szelíd mosollyá, ahogy figyelem az alvó Szöszit. Még sosem láttam aludni, pedig lassan egy éve ismerjük egymást, mégis... Na, most nyúlok le a pda-ért, hogy lőjek egy képet róla, kettőnkről. Elégedetten állapítom meg, hogy a fotó egész jól megközelíti a valóságot, majd le is teszem a pda-t és tovább gyönyörködöm Szösziben, simogatva őt. Kis idő után pillantok fel, nézek körbe, le a lábaink előtt lévő tópartra. Majdnem, mint a képzeletbeli lombházunkban, egy nagy ablak előtt. Ablakügyben nekem van igazam, ebben biztos vagyok, de Szöszinek abban, hogy kellene már egy ágy is nekünk. Végigpillantok a piknikhelyünkön, óvatosan mozdulok, hogy a pités dobozkát elérjem és rázárjam a fedelét, hogy a szagra ne jöjjenek ide állatok. Rendszerint egy kicsit távolabbi fára fel is húzom kötéllel az ételes táskát, de most kockáztatok, mert nem akarom Szöszit elengedni. Lábfejemmel elérem a kabátomat is, így aztán azt rá tudom teríteni takaróként Szöszire, nehogy megint lebetegedjen. Csókot adok homlokára, és beszívom haja illatát, ami még így is tetszik, hogy a Rauntill folyóé is belekeveredik a szokott illatokba. Hogy ne tetszene, hiszen visszakaptam őt, él! Szöszi édes és egyenletes légzése, a körülöttünk lévő csendes nyugalom és a tény, hogy én sem aludtam már több, mint egy napja, ellenben ki tudja hány kilométert talpaltam végig, hogy megtaláljam Szöszit, megteszik a hatásukat, kezdem érezni magamon a fáradtságot, egyre gyakrabban ásítok. Halkan szólalok aztán meg, hogy ne ébresszem fel Szöszit. - Hát, Csipetke, az éjjeli őrség most a tiéd, oké? - A megnevezett a csőrét összecsettinti, amit én igennek értelmezek. - Majd ne haragudj rám ezért reggel... - Ezt már Szöszinek mondom és még egy jó éjt csókot adok a fejére. Gondolatban elnézést kérek a Benedict családtól is, mert ugyan az volt a terv, hogy hamarosan továbbindulunk innen, de még ma este aggódniuk kell Jasmine-ért, mert nem akarom felkelteni, még nem akarom visszaadni. Hazaviszem, ahogy kérte Jasmine, de önző módon egy estét, egy éjszakát kisajátítok még magamnak. Egy éjszaka, amikor magamhoz ölelhetem őt és úgy csukódhatnak le a szemeim, hogy beismerem legalább magamnak, mit is akarok igazán: őt, minden este, így összebújva.
*A lényeges dolgokat megbeszéltük, de mindig is voltak ötleteink a következő találkozásunkkal kapcsolatban, így ez nem is szokatlan. Terveink vannak bőven, csak az idő és az alkalom kevés hozzá, mint ahogy most is. Csak egy kis pihenő, hogy megünnepeljük a megmenekülésemet, mely csodával határos ha azt veszem alapul, hogy Vadember rám talált. Erre mégis mennyi volt az esély? Főleg úgy, hogy még Csipetkével is találkozzon. A hangulatomat azonban nem csak ezek a gondolatok, hanem a vadember által kevert különleges itóka is fokozza, amitől természetesnek érzem magam, holott jócskán teszek és mondok olyat, amit egyébként nem szoktam. Ilyen az amikor susnyásnak hívom a növénycsoportokat alkotó bokrok, talajtakarók és fák összességét. Még úgy sem tűnik fel, hogy Vadember jót kuncog rajta, betudom a hihetetlen humoromnak. * -És én sem, de ezt mondanom sem kell. *Egyetértő szavaimhoz még a mutatóujjamat is felemelem, bár kétlem, hogy ezzel a jelenleginél nagyon jelentőséget tudok tulajdonítani az elképzelt történetnek. A kabátomból való kibújásom el is tereli más vizekre a beszélgetést, természetesen Vadember az aki evez, én viszont igyekszem kormányozni és nemet mondok a további vetkőzésemre. Már csak azért is. S még nagyban lohasztja a kedvemet az is, hogy bár már halványult, de én még mindig érzem annak az orrfacsaró bűznek az aromáját, amit Rotemshel gyógyítás céljából rám kent. * -Erről talán egy Danát kellene megkérdezned, hátha, bár én még nem hallottam egy perdaitól sem ennek a lehetőségét. Persze ha te születsz újjá wipiteként, biztos vagyok abban, hogy az első vitatkozó wipite leszel. *Ez a képessége szerintem nem csak generációkon, hanem reinkarnáción keresztül is öröklődik. Kiváltképp megerősít ebben az eszmefuttatásban azzal, hogy pont akkorára kerekíti a szemeit, mint egy kis holdszemű, én meg nem vagyok képes ellenállni neki sem és a nevetésnek sem. Jóízűen kacagok, ha már úgy is arra vágyott, de már azelőtt tudom, hogy meg fog csókolni, hogy benne tudatosulna. Látom a szemeiben, azokban a hatalmas wipite szemekben látom fellobbanni a vágyat és hozzá adom a magamét is, ezzel megnyújtva a csók idejét, de inkább ezzel töltsük el azt a kevés időt ami adatott, mint vitatkozással. Bár később erre is jut, amikor megint szóba kerülnek az ablakok. Muszáj erről később komolyabban beszélnünk, de az ital már rendesen dolgozik bennem, és amikor csak hümmögve rám hagyja a végső véleményemet, sikerként könyvelem el, nem pedig annak ami. „Mondjad csak, úgy is elfelejted.” Másnap. Igen, erre pont nem gondoltam akkor amikor az első pohárral lehajtottam azt a nevetgélős italt, de most eszembe juttatja. Na meg a felejtést is, hiszen pont azért szeretné megörökíteni a mai délutánt, hogy emlékezzünk arra, mennyire borzasztóan festhettem becsiccsentve. * -Neeee! Pont azért ne! *De akinek már a nyelve is összeakad saját magával, az csak ne próbáljon ellenkezni. Egy falat pitével igyekszem javítani a helyzeten, de természetesen sikertelenül, az már olyan, mint halottnak a csók. De most még ez sem érdekel, egészen bele vagyok esve Vademberbe, ezzel is megerősítve őt abban, hogy Csiccsentkés italt csinált nekem, vagy Kuncogós Szöszmöszt, már arra sem emlékszem milyen nevet említett, sőt még az ital eredeti neve sem jut eszembe, igaz nagyon nem is erőltetem meg magam. Még az sem józanít ki, hogy levelet tépked és rágcsál és azt próbálja meg elhitetni velem, hogy jó másnaposságra. Bármennyire is ártott meg az ital, valahogy a botanikai tudásomat nem homályosítja el és tudom a nevét is levélnek, azt is, hogy nincs józanító hatása, sem pedig rosszullétre nem jó. Felháborodásomban viszont megint összeakad a nyelvem, de a Levélgyilkost még egyben ki tudom mondani. * -Ne tépkedd szgény levleket. *Még az ajkam is lebiggyed a gondolattól, hogy mit érezhet szegény levélke és a szára melyen eddig lakott, s próbálom elvenni tőle, hogy megvigasztaljam és simogassam. Sikerül is, de csak azért – hiszem, hogy én vagyok ennyire ügyes – mert a levél vadászat közben elveszítettem az egyensúlyomat. Végül is mindegy miért, a végeredmény a fontos és szomorú mosollyal szorítom magamhoz a kis levélkét, vademberhez bújva egészen, szinte madárként fészkelve el magamat a karjai között. Őt is átölelem, ő is egy félteni való levélke.* -Van. Finom volt a pite. *Duruzsolom vissza de már lehunyt szemekkel, boldogan mosolyogva, mert érzem az illatát és szeretem az illatát, szeretem a hangját is amikor halkan és kicsit mélyebben döngicsél, akár egy perdai bogár. Azt viszont már nem hallom, amikor az álomból való támadásra kérdez rá, már régen az álmok szárnyán repülök aranyos Vadember bogarak, levelek között. Arcomon ott maradt még a mosolyból egy kevés, ami mutatja, hogy szépet álmodom. Persze erre sem fogok emlékezni másnap. Csak még szorosabban hozzábújok miután betakart mindkettőnket. Másnap reggel lassan ébredek, először csak érzékelem, hogy nem egyedül vagyok, hogy karok fonódnak a testem köré és orromba kúszik vadember illata. Erre elmosolyodom és még egy kicsit ébren, de még lehunyt szemekkel élvezem az együttlétet, a közelségét, és hallgatom a szuszogását. Annyira jó hallani…de végül csak kinyitom a szemeimet és óvatosan felemelem a fejem. A nap még alig bújt ki a hegyek mögül, épp csak dereng a fény a tó felszínén, ezért nem is tűnik fel, hogy ez nem az a tó, aminek a partjára hiszem magam. Olyan, mintha még mindig álmodnék, hiszen gyakran megtörténik, hogy oda képzelem magam, a legszebb éjszakánk helyszínére és minden egybevág. A tó látványa, Vadember mellettem, rajtunk a kabát takaró gyanánt…épp csak éhes vagyok és szomjas, nagyon szomjas. Pisilnem is kell és mindez egyszerre tör rám, ám nem akarom Vadembert felébreszteni édes álmából, ezért a lehető leglassabban és legóvatosabban igyekszem kihámozni magam a karjaiból. Ha ez sikerül, kicsusszanok a kabát alól is és a tó partjára osonok, hogy merítsek a tenyerembe a vízből. Még mindig mosolygok amikor a kezem a vízbe ér és tenyerem öbléből veszek magamhoz pár kortyot a finom, hűvös, majdhogynem édes vízből. A hajnali derengéssel együtt aztán az elmémben is szakadozni kezd a homály és felismerem a helyet, valahonnan a tudatom mélyéről előkerül néhány részlet tegnapról, és lassan kezdem összerakni a képet. Villámcsapásként hasít belém a felismerés, miszerint nekem már régen a Városban kellene lennem. Ott kellett volna felébrednem az ágyamban és nem itt….bár ha jól belegondolok, sokkal kellemesebb volt Vadember karjaiban eszmélni. De! * -ELALUDTUNK! *Kiáltok fel Vadember felé fordulva és már rohanok is oda hozzá, hogy felébresszem. Jobba mondva ha a kiáltásomra még nem tért magához, felrázzam az álmából az ébrenlét csúfos valóságába.* -Ébredj! Elaludtunk! *Csipetke, aki két lépéssel tőlünk kuporodott le, már az első lépéseimnél mocorogni kezdett, de a kiáltásomra fel is rikoltott. A csőrével kaffog és toporog mind a négy lábával. Megijedt, hogy valami bajom van és persze van, hiszen már otthon kellene lennem. Hirtelen meg is fájdul a fejem és megszédülök tőle, és most már azt is tudom, miért vagyok ennyire szomjas. Hát megtörtént. Berúgtam. *
Habár idekint a vadonban mindig félig ébren alszom, azért akadnak kivételek. Ha fent egy magasabb fán tudom felhúzni a függőágyamat, akkor fáradtságtól függően mélyebben is elalszom, persze ez nagyban függ a vidéktől, milyen állat él arra. Idelent a talajszinten ezt a luxust nem szoktam megengedni magamnak, felületes az álmom, és eleve jelző csapdákat rakok ki, biztos, ami biztos. Most ez utóbbi elmaradt, bízom a bogában, hogy ha gond van, megérzi és ébreszt, elvégre az ösztönei még erősebbek lehetnek, mint amennyire elkényelmesedhetett a Városban. Ráadásul rengeteg kilométer került a lábamba, nem aludtam jó ideje és meglepően ki tudja fárasztani az embert az aggódás. Erre akkor jövünk rá igazán, mikor leesik az a bizonyos kő a szívünkről, de egyúttal mintha a tagjainkat - szemhéjunkat is beleértve - jobban húzná a gravitáció. Egy szó mint száz, úgy igazán mélyen elaludtam, nem is tudom, mikor ennyire utoljára, főleg hogy álom is társuljon hozzá. Szép álom, kedves álom, és mikor Szöszi óvatosan, macskás puhasággal kibújik az ölelésemből még motyogom is mosolyogva, hogy "levlek", idézve Szöszit tegnapról. Mit sem sejtve alszom tovább, az első kiáltás el sem ér a tudatomig, még az álmomba sem épül bele, hogy aztán egy váratlan pillanatban érjen a második a felrázással együtt. Úgy pattanok fel, mint akinek a segge a tűzvölgyi lávába ért, magammal húzva Szöszit. - Kicsoda? Micsoda? Hol láttad? Biztos? - Darálom a kérdéseket fojtott hangon. Tudomig még nem jutott el Szöszi szavainak értelme, csak azt érzékeltem, hogy zaklatottan ébreszt, a boga is nagyon izgatott lett - na meg lármás -, ergo valami baj van. Az én értelmezésemben valami ránk akar támadni, vagy megtaláltak, úgyhogy fordulok körbe tekintetemmel felnyársalva a környező, ébredező erdőt, Szöszit óvón magam mögé húzva, a tónak hátast áll, ahhoz közelebb, nem az erdő felé. A tóból nem hiszem, hogy veszély jönne, nem tudok róla, hogy abban bármi olyan élne, ami partra mászva gondot okozhatna. Agyam lázasan zakatol, hogy hova is tettem a fegyveremet este? Vagy mit tudnék akként használni? Mert kezem hiába tapogat övemen, a Styx és a kés sincs a helyén.
*Mindig is az volt a vágyam, hogy Vadember mellett ébredjek fel és ez most meg is történik. Nem sok ilyen reggelünk van és ki is élvezem….vagy élvezném, de a természetes szükségleteimet nem tudom sokáig visszatartani, és az alvó Vadember titokban megfigyelésére kevés időm marad. Igyekszem elnyújtani amennyire csak lehet, de szinte minden egyszerre tör rám. Sikerül azonban úgy kicsusszannom mellőle, hogy nem ébred fel és mikor a tóhoz igyekszem osonva, még él bennem a remény, hogy gyorsan visszabújva a takaró és Vadember ölelő karjai közé, lesz lehetőségem őt nézni. Arcomon a mosoly ennek a gondolatnak is szól, de közben már azon kell gondolkodnom, hogy melyik igényemet elégítsem ki hamarabb. A szomjúság győz, ám amikor a hűvös víz oltja szomjamat, azzal kicsit az álmot, a bambulást és a reményeimet is kimossa a fejemből. A felismerés úgy csap le rám, mint Perdára a vihar és ezzel véget is vetek az idilli hangulatomnak. Vadember sokkal rosszabbul jár, mert édes álmából verem fel, elfelejtve, hogy nem rég még észrevétlenül vissza akartam bújni mellé. Ahogyan végül kiugrik álmainak sátrából, azt jelzi, hogy a tervem sikerült volna, de én már fél lábbal a Városban vagyok….gondolatban. Aztán még egyszer megélem az ébredés borzalmas pillanatait, amikor Vadember felpattan, maga mögé húz és ellenségeket keres. Olyan gyorsan történik mindez, hogy fel sem fogom, ráadásul a fejem is belefájdult a gyors magamhoz térésbe, és a hasogató érzés megakadályoz abban, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Csipetke is izgatott, rikoltozik és a csőrével kaffog, de ez nem az idegen szagok iránti idegessége, nem félelmet vagy támadó szándékot mutat. Ő sem érti izgatottságomat, ahogy Vadember is még az álom ködfoszlányait kavargatja. * -Mi….elaludtunk….a tónál jutott eszembe….biztos! *Nyöszörgöm a válaszokat, melyekből egy teljesen felébredt embernek feltűnne, hogy nem egészen arra válaszolok amire kellene, de Vadember sem a jó kérdéseket tette fel, de muszáj valahogy a helyes útra keverednünk. Belékapaszkodom, jóllehet semmilyen veszély nem fenyeget, próbálok szorosan hozzábújni, a reggeli elvesztett békés ébredésből egy kicsit visszacsenni a csúfos valóságba. Az arcomon látszik a fejemben zajló kalapácsolás, hunyorítok is az egyre erősödő fény miatt, és azzal is meg kell küzdenem, hogy helyére rakjam a jelent. Vadember háta mögül óvakodom előre, hogy szemben lehessek vele és úgy bújjak hozzá, karja alatt hozzá dörgölőzve simulok előre ha hagyja. Arra már nem is tudok rosszallóan pislogni, hogy Csipetke nem törődve a hevenyészett ágyunkkal azt összetaposva lép hozzánk, hogy hosszú nyakával körbekerítsen minket. Ha nem figyelünk, le is tarol már csak hatalmas teste és a lendület miatt is. * -Elaludtunk…*Ismétlem magam és ez már nyöszörgősebb, lemondó és benne van minden világ fájdalom amit most érzek.*
Agyam próbálja felvenni a nappali tempóját, gyakorlatilag álomból hirtelen ébredve kell azoknak a fogaskerekeknek felgyorsulnia, de míg ez meglesz, hiányosan, hibásan állnak össze a részinformációk. A "mi" alatt Szöszi esetében a városiakat értem. Na fasza, nyakunkon a fél hadsereg! A tó említésére a tó felé fordulok - magammal fordítva Szöszit is, hogy most közte és a tó között álljak védelmezőn - keresve ott a partra szálló katonákat, de azonnal felfogom azt is, hogy egy nyeszlett közlegény se közelít felénk, nem hogy osztagok. Biztos, hogy nem jön senki. És eddigre felfogom a korábban értelmetlennek tűnő információ értelmét is: elaludtunk. Én meg megígértem, hogy estére hazaviszem. Ó, bassza meg... Hát, most nem mentegetem ki magam, hogy nem mondtam, melyik estére, mert tudom, hogy a családja még aggódik érte. Egy rémes éjszakán vannak túl, ami alatt lehet megtértek már a perdai hitre is, csak a helyi istenek mentsék meg a lányukat és adják vissza nekik. Egy szó, mint száz, azért érzek némi bűntudatot is. Akkor fordulok Jasmine felé, mikor ő is kerülne meg engem, hogy egymással szembe kerüljünk, így félúton találkozunk. Plusz bevágódik Csipetke is, katonák támadására felkészült megvetett lábaimnak és a körbeölelő boga-nyaknak köszönhető, hogy nem borulunk fel, de ezzel nem is foglalkozom, hanem Szöszi pillantásával és fájdalmasan nyöszörgő szavával. Oké, nem csak némi az a bűntudat. Azonnal átölelem magamhoz vonva Szöszit akkor is, ha nem segítene rá erre a közelségre a boga is. - Ne haragudj rám, önző voltam. Akkor jó ötletnek tűnt... - Mondjuk eleve érdekes lett volna az erősen becsiccsentett Szöszit a kapu felé irányítani és a bokrok takarásából lesni, eléri-e a Várost rendesen, de ez részletkérdés. Az én felelősségem az egész, szomorú miattam, vannak jó tippjeim a családja lelki állapotára vonatkozóan is, szóval igenis el kell ismernem, hogy hibáztam. - Gyere, ne is várakoztassuk az otthoniakat tovább! Egy perc és összedobálok mindent! Öhm... Csipetke... most már elengedhetsz minket. - Szólítom meg a bogát, aki egész konkrétan le se szarja, hogy megkértem valamire. Hát, nem vagyok a gazdája, jogos. Visszapillantok Szöszire, megcirógatva az arcát. - Az javít a helyzetemen, ha azt mondom, hogy te vagy a legszebb és legédesebben horkoló lány, akivel csak találkoztam? - Szám sarka csibész mosolykezdeménybe hajlik. Természetesen Szöszi nem horkol, legalábbis ameddig még ébren voltam, nem csinált így, de hátha egy kis ugratás dob a hangulaton. De az is jó, ha emiatt fog haragudni rám, mert emiatt legalább nem mardos bűntudat.
*Sok bajom van most egyszerre, de a legnagyobb mégis a fejfájás, mert azt nagyon is érzem. Az, hogy elaludtunk és így később érek haza, nem annyira izgat, de persze azért is el vagyok keseredve. A szüleim aggódására gondolva, hogy mit élhettek át azóta, hogy megérkezett rólam a hír, elszorul a szívem, de arra is, hogy majd el kell válnom Vadembertől a várostól távolabb, mégis olyan helyen ahol akár katonák is járőrözhetnek. Sikeresen belebújok Vadember ölelésébe, és oda nyöszörgöm a bánatomat, csak épp nem pontosítok. Csipetke is izgatott, nem tudja mi történt, miért sivalkodtam oylan kétségbeesetten, és mindkettőnket átölel a nyakával, hozzánk dörgölőzik ezáltal ha akarnánk sem tudnánk kibontakozni egymás öleléséből. Nem is tudok felnézni Vademberre, bár megpróbálok ám a boga szorosan tart minket. Csak arcomat tudom vadember arcához simítani, beszívni mélyen az illatát, amit nem is olyan rég még egészen más helyzetből szaglászhattam.* -Dehogy haragszom. Fáj a fejem. *Nyöszörgöm tovább és most már azt is elmondom mi a legnagyobb bajom. Haza fogok jutni, így vagy úgy, előbb vagy utóbb, mondjuk most már utóbb, de a fejfájás akkor is megmarad. * -Nem te tehetsz róla. Nagyon berúgtam? *Kérdezem aggódva és szégyenlősen, de még mindig nem tudok annyira eltávolodni tőle, hogy a szemeibe nézhessek, bár azt hiszem most jobb ha nem is teszem meg. vadember ennek ellenére a tettek mezejére akar lépni, de Csipetke a füle botját sem mozdítja a kérésére, így hát maradunk összenyomva általa, hiába mocorgok. * -Csipetke! Menj arrébb! *Szólok rá most már én is, és egyik kezemmel megpróbálom a nyakát eltolni. Többszöri próbálkozásra sem sikerül, csak szorosabb lesz az ölelése és az enyémhez hasonló nyöszörgő hangot ad ki. Nagyot sóhajtok, de aztán felkapom a fejem Vadember szavaira, amit utólag meg is bánok. A hirtelen mozdulatra még jobban belehasít a fájdalom a fejembe és vissza is ejtem azt Vadember mellkasára. * -Tényleg horkoltam? Ó, ez borzasztó! Tejóég! Annyira sajnálom, én….most biztosan kiábrándultál belőlem. Részeg is voltam, horkoltam is….még a beszéd is fáj a fejemben. Soha többé nem iszok alkoholt. De már ez sem segít rajtam, ugye? *Hát elhittem, olyan komolyan mondta és nem láttam a csibészes mosolyt sem az arcán, ami legalább némi kétséget ébresztett volna bennem az őszinteségét illetően. Teljesen magamba zuhanok ettől a ténytől. Újabb próbálkozással kezdek harcba Csipetke ellen, aminek a végén egy kicsit enged a szorításból. * -Csieptke, légy szíves. Menj arrébb. *Szépen kérem és a kezemmel is gyengédebben tolom el magamtól a fejét, simogatva őt és ha Vadember elenged, akkor az ő öleléséből is kihámozom magam. Ha mindez sikerül akkor mindkét tenyeremet a halántékomra szorítom, már a gondolat is fáj, hogy így kell megtennem az utat a Városig. *
- Köszi. Ó! Azon amúgy tudok segíteni, bejáratott recept! - Oké, nagyjából bármilyen fejfájáscsillapító alkalmas lenne és ismerem is az érzést, ilyenkor az ember nem válogat, bármit hajlandó elfogadni annak reményében, hogy az hat. Na jó, majdnem bármit. Anya annak idején belém tukmált löttyei a szabályt erősítő kivételek. - Deeehogy! - Mondom nevetve, őt ölelve továbbra is, miközben Csipetke is megérkezik, szóval csakhamar egy boga ölelésében is találjuk magunkat. Határozott fejlődés ahhoz képest, hogy bő egy-másfél nappal ezelőtt még agyon akart taposni. - Igazából a Csiccsentke nevet adtam neked, de látod, mondtam én, hogy lesz belőle Szöszmösz nevetése! Még sosem láttalak ennyit nevetgélni, nagyon édes voltál... hm, végülis mindig az vagy, szóval a szokotthoz képest másként voltál édes, így jó! És másként voltál kacér is. - Ez utóbbit már a fülébe suttogom, miközben a szám kaján mosolyba húzódik, pedig nem volt lehetőségem kihasználni az alkalmat - pedig Shaz'or a tanúm rá, figyelmen kívül tudtam volna hagyni annak a dögszagú virágnak az illatát -, de ettől még jó felidézni a látványt. - Bizonyos szempontból ezt az iszogatást meg kellene ismételni, a mértékre ügyelve. Ja, meg arra, hogy előtte ne egy dupla életmentő gyógyításon essél át. Szerintem ez nagyban befolyásolta a mérték küszöbének elhelyezkedését. Tuuudom, tudom, te soha többet nem akarsz inni. Majd visszatérünk rá, ha nem fáj a fejed. Most inkább induljunk... - Előzöm meg a tiltakozását. Emlékszem, egy-kétszer én is megfogadtam, hogy soha többet nem iszok ilyen sokat. Ebből hamar kinőttem, avagy igen, ebben sem bizonyultam túl kitartónak. Mondjuk ezt nem is bánom. Az induláshoz a bogát eredménytelenül próbáljuk már ketten lefejteni magunkról, hagyunk még neki egy kis időt, minthogy mást nem tehetünk. Meglepő, mennyire ragaszkodóak tudnak lenni ezek az állatok, mindig van mit tanulni róluk. Addig is míg Csipetke is feltöltődik a szeretet-adagjával, szórakoztatom Szöszit kicsit ugratva őt a horkolással. Imádom a reakcióját! Valami ilyesmire számítottam, jókat kuncogok is, amíg nem marad ki nálam egy lélegzetvétel, hogy ebbe aztán magamtól szaladtam bele: ha most azt mondom, hogy nem ábrándultam ki belőle, az ugye logikusan feltételezi, hogy bele vagyok habarodva. Ha most nem is teszi ezt így össze a fejfájós Szöszi, a nők agya elég furmányos, hogy ezt később, egy hasonlóan tök váratlan pillanatban előrántsa. Míg lázasan töröm a fejem a megoldáson, a kiutat keresve, elsiklok olyan butaságok felett, hogy soha többé nem fog alkoholt inni. Persze, persze... Oké, megvan! Őszinteség. Álla alá nyúlok elengedve egyik kezemmel a derekát és finoman, lassan felemelem a fejét, hogy a szemeibe nézhessek. Elvégre vallomás jön. - Csak vicceltem! Nem is horkoltál, addig biztosan nem, amíg ébren voltam. De ha így is lenne, nem zavarna, tényleg. Csak készítenék egy hang-és videófelvételt későbbi zsarolási céllal, hogy néha egy-egy vitát megnyerhessek ellened. - Vigyorodom el a végén dacára a veszélynek, hogy épp egy fejfájós nőt cukkolok tovább, akinek enyhén szólva is kar- azaz püfölés-távolságán belül vagyok. Kiszabadulva a szeretetéhes boga öleléséből elkezdem összeszedni a cuccainkat és egyben a cókmókjaim között kutatok, míg természetesen a zsák aljára csúszva meg nem találom az elsősegélyes dobozkámat. - Tessék, ezt vedd be és nyeld is le rögtön. Nem finom, de jó cucc. - Adom neki a kulacs vizet és kisebb körömnyi, lapos, zöldes, de inkább barnás-szürke tablettát. Állagát tekintve látszik, hogy különféle növények lettek megszárítva, őrölve, összetörve, majd ebbe a formába alaposan összepréselve. Illata alapján egy-két perdai gyógynövényre rá is ismerhet Szöszi, az egyik olyan, amelyikről tudható, hogy tényleg gyorsan be kell venni és lenyelni, nem nyalogatni, mert rettentően keserű és az íze vagy fél napig velünk marad, bármit is eszünk-iszunk rá. Van benne olyan is, ami abban a teában volt, amit Szöszi édesanyja kevert ki neki. Nem az a bizonyos növény, ami bajba keverte Szöszit, de ettől még lehet eszébe juttatja. - Van nálunk egy vegyész csaj, ő fejlesztette ki ezt a keveréket. Hatásos. Szerinte azt is alig éreznéd, ha leszakadna a fél lábad, amit mi enyhe túlzásnak érzünk, de senki nem jelentkezett, hogy ténylegesen megcáfolja őt. Mindenesetre másnapos fejfájásra tökéletes, ezt viszont igen alaposan leteszteltük, szóval nyugodtan vedd csak be, pár perc és jó lesz. - Mesélek hozzá, hogy ha esetleg kételkedne mégiscsak Szöszi, akkor hátha ez meghozza a kedvet, vagy legalábbis megbízik a tapasztalatomban. Közben hamar tábort bontok, elvégre nem pakoltunk nagyon szét, pedig igyekeztem nem feltűnően húzni az időt, ám egy ponton túl nem lehet, indulásra készen állunk, mindenki túl van már a mosdószünetén is, szóval nincs más hátra, mint elindulni. A Városhoz közeledve erre a témára váltok: - Arra gondoltam, hogy mivel Elorak felől érkezünk, vagyis leginkább te érkezel a kapuhoz, mondhatod, hogy a gyógyító elkapott egy random, de igen jó kiállású, nem mellesleg jóképű perdai fickót neked kísérőnek, aki az út nagy részében elkísért, ne legyen bajod, mert még gyenge voltál. De nem jött el a Városig, mert nem bírja a közelségét. Már ha könnyebb perdainak hazudni engem, vagy teljesen letagadni és kihagyni az egész történetből jobb lenne?
*Az jó, ha van a fejfájásra gyógyír, én nem készültem, érthető okokból. Nem terveztem alkoholt inni, pláne nem be is rúgni tőle. * -Jó, akkor kérek belőle. *Nyöszörgöm a vállába bújva, mást egyelőre nem is tehetek, mert Csipetke miatt mozdulni sem tudunk. Mondjuk jó így egymást átölelve, de jobb lenne nem kényszerítő körülmények között. Azért szeretném tudni, hogy mennyire voltam vállalhatatlan, de a válasz nem igazán szívderítő, főleg a hangsúly. Az a „deeeehogy” elnyújtva az elején, olyan mintha azt mondta volna, hogy „igen, nagyon, borzasztóan, csak nem akarlak elkeseríteni”. Lemondó sóhajjal veszem tudomásul tehát, hogy seggrészegre ittam magam, bár én soha nem mondanám ezt így ki, de már hallottam valahol. Szeretnék most elsüllyedni szégyenemben, de a föld bezzeg most nem nyílik meg alattam és a folyó is szelíden csörgedezik mellettünk, esze ágában sincs elsodorni. -Most nem nevetek. *Emelem ki a számomra lényeges momentumot a szavaiból, ezáltal megsemmisítve a Szöszmösz nevetése elnevezést is. * -Nem emlékszem a sok nevetésre. *Ez is fájó pont, legalább tudnám milyen vagyok részegen. A folytatás már sokkal kellemesebb, még a nekem adott név sem ébreszt bennem rossz érzést, végül is valahol aranyos, csak nem szeretném ha rém ragadna. * -De te elfogult vagy, szóval egészen más lehettem, mint ahogy leírod, de azért köszönöm, hogy szépítesz rajta. *Kivételesen nem hiszek neki, mert magamban nem hiszek, ráadásul azt mondja kacér voltam. Másképp kacér.* -Másképp? Máskor milyen kacér voltam? *Szoktam kacér lenni? Na és mennyire voltam most? Tejóóóééég! Elszörnyedésem közepette nyöszörgöm, míg a bőröm még érzi leheletének melegét ott, ahol a fülembe sugdosta a képtelenséget. Kacér! Ezen még elrágódom, de Vadember már folytatja is olyan ötletekkel, melyek most a listám utolsó helyén szerepelnének ha benne lennének a felsorolásban. * -Na neeem! Soha többé. *Mértékkel sem. Egy életre elment tőle a kedvem. Miért isznak az emberek boldogan belevetve magukat abba, ami utána vár rájuk? * -Nem térünk vissza rá. *Durcásan ellenkezem ismét és próbálok kiszabadulni mind a karjaiból, mind Csipetke öleléséből, de egyelőre a boga nem enged minket. Nincs erőm most harcolni vele, ezért érezhetően elernyedek Vadember karjaiban, feladva a próbálkozást. Így is maradnék ha nem vádolna meg azzal, hogy horkoltam, ez pedig nem csak erőteljes pírt fest az arcomra, hanem a lelkemben tanyát ver szégyenérzés címén. Az már csak hab a tortán, hogy erre fel is kapom a fejem, ami a lehető legrosszabb megmozdulás volt. A fejemben látom a csillagokat. Szerencsére nem kell sokáig ezt éreznem, mert Vadember tájékoztat arról, hogy csak viccelt. Erre persze felmorranok, mert most pont nem a viccen jár az eszem, hanem szenvedek már amúgy is, ám ez nem elég neki. Vállcsapkodásra érdemes mondat hagyja el a száját, és én engedek a pillanatnyi hévnek és gyengeségemnek. Bár nem a megszokott módon csapkodom meg, mivel Csipetke elég nagy biztonsággal tekert minket körne a nyakával, de valahol, ahol elérem, megcsapkodom.* -Hogy merészeled? Soha nem merek majd elaludni melletted. *Az már mindegy, hogy nem részegen talán nem horkolok, és az egész nem állja meg a helyét, de ez színtiszta zsarolás, ami kétszeresen okoz fejfájást. Egyszer amikor belegondolok, másodszor amikor mindezt hangosan kifogásolom és fizikailag is a tudomására hozom. Egyszóval pocsékul érzem magam és amikor szabadulunk a boga öleléséből, hála a hathatós szeretgetésnek és simogatásnak, akkor szenvedek tovább csak egyedül. Vadember pakolni kezd, ezzel is előrébb tolva az időt az indulásra és a majdani elszakadásra. Csak akkor enyhül mind a szégyenem, mind a durcásságom, amikor hozzám lép és már a közelségétől jobban vagyok. Az orrom elé tolt tablettára azért felvonom a szemöldökeimet. * -Tabletta? Nem is vagytok ti olyan elveszettek ott a Rebelliumban. * Visszagondolva a korábbi ajánlatára én valami gyógylöttyre számítottam, ami inkább hajaz egy perdai főzetre, semmint a modern gyógyszeriparra. Persze nem szép fehér ami szintetikus anyagra utalna, hanem zöldes, szürkés, barnás….valamely perdai állat végtermékére hasonlít, csak formásabb. Botanikusként az az első, hogy a kezembe véve megszagolom, mélyet szippantok a szagából, mert nem illata van. Így a különféle gyógynövények illata keveredve egészen erős aromás bukét áraszt magából, pedig a nagy része már kiszáradhatott belőlük. * -Én sem próbálnám ki, de az oldalamra is jó lehet. *Meggyógyítottak, de nem teljesen, azért még érzem néha, de a fejem most jobban fáj, mégis sikerül elmosolyodnom a részletes ismertetőre. Mielőtt még bevenném és ő eltávolodna tőlem, hogy tovább pakoljon, átölelem a nyakát és megcsókolom. Egyrészt mert hiányzott már a csókja, másrészt szeretném kiengesztelni a korábbi mufurc hangulatom miatt. Aztán elengedem és beveszem a tablettát, jó sok vizet iszom rá, mert a szomjúság is gyötör, elvégre azért indultam el eredetileg a vízpartra. Később, picit becsapva Csipetkét, hagyom, hogy Vadember „vezessen”, bár én ülök elől, mert annyira Csipetke sem hülye, de a kantárszárat Vadember kezébe adtam, én pedig nekidőlve a mellkasának, lehunyt szemekkel pihenek és élvezem ahogy minden egyes eltelt perccel egyre kevésbé fáj a fejem. A közérzetem attól még a padló alatt tengődik és állandó szomjúság gyötör, de mindent egybevetve határozottan jobban érzem magam. Csak csendben vagyok és ez mutatja, hogy most mennyire nem vagyok a régi önmagam. A Városhoz közeledve azonban már ideje, hogy a távollétemről és a megérkezésem körülményeiről agyaljunk. Mivel a hazugság szóba sem jöhet, érthető okokból, valami mást kell kitalálnunk, mondjuk, hogy néhány dolgot elhallgatok. Amiről nem beszélek arról nem is kell hazudnom, ugye? * -Valaki elkísért Elorakból, ahova Rotemshel segítségével jutottam el, de nem akart közelebb jönni a Városhoz. Ennyi pont elég. *A valaki igaz, és az is, hogy nem akart közelebb jönni a Városhoz. Aztán, hogy ők mit gondolnak bele, már az ő dolguk. Elorakból jövök, nyugodtan gondolhatnak perdaira. *
Fellelkesülök, hogy elfogadja a segítséget, jóllehet Csipetke körbefonása miatt még várnia kell a fejfájást csillapító spéci gyógyírra, addig is Szöszi hátának simogatásával, egy lágy öleléssel igyekszem a tüneteket legalább placebo-jelleggel csökkenteni. Én mindenesetre jobban érzem magam tőle, mert ennyivel több ideig tarthatom Szöszit a karjaimban, ami nem mellékes tény, tekintve, hogy most már tényleg haza kell őt juttatnom. Nem dobhatom be a wipite-harapás szőrével elven, hogy rúgjunk be még egyszer! Vagy mégis? Azért vigyorgok, mikor megemlíti, hogy most nem nevet. - Ihatunk most is és fogsz nevetni. - Húúú, de tudom a válaszát! Ez természetesen csak jobban szélesíti a vigyoromat. - Áhá, elfogult lennék? Nos, más meg nem volt itt rajtam kívül, így nem mindegy, mi lenne a véleményük? Csipetke meg nem tűnt túl ítélkezős fajtának, igaz-e, csajszi? - Lapogatom meg kicsit a körénk tekeredett boga nyakát. - Az, másképp, felszabadultabb most. De mindkét verziót imádom! - Még bólogatok is hozzá határozottan, bár a nevetésem alig bírom elfojtani, mikor látom, hogyan szörnyülködik magán. Pedig tényleg igazán semmi restellni való nem volt az egészben, épp ellenkezőleg. A horkolással is ugratom, amit természetesen nem csinált, de ha mégis tette volna, az se zavarna. Jót kuncognék. Jellemzően a kapcsolataim sosem tartottak ki annyi ideig, hogy az ilyen apróságok zavaróvá, sőt idegesítővé váljanak, így nem is érint engem olyan rosszul, mint Szöszit. Meg persze azért is, mert nem is horkolt, amit már nem hisz el nekem. - Áú-áú! - Nevetem, nem túl hitelesen fájlalva a csapkodásait. Na de hogy nem mer eztán velem aludni! Még mit nem! Igazából ez az egy éjszaka arra volt jó, hogy önző módon még több ilyet akarjak. Nyilván ezt megelőző sérülések nélkül. - Azt amúgy sajnálnám, szóval kénytelen leszel elhinni nekem amikor azt mondom: még ha horkolnál is, akkor is tartom, hogy a naprendszer legjobb csaja a barátnőm. Majd bemutatlak neki. - Teszem hozzá egy pillanatnyi hatásszünettel vigyorogva, hanem ezután már rögtön hadarom is, mielőtt (miközben?) újra bántalmazva leszek. - Csak viccelek, viccelek! Te vagy az! A legszebb... - Ha nem lettem nagyon meghupálva, akkor az utolsó mondat már úgy hangzik el, hogy közben megsimítom az arcát és ha hagyja, csókot adok a naprendszer legkívánatosabb ajkaira. Hanem Csipetke is most már elenged minket, pakolunk és sikerül így hozzáférnem a korábban beígért, a másnapos fejfájásra nagyon is letesztelt és nagyon is bevált tablettához. Engem az lep meg, hogy Szöszi meglepődik azon, hogy vannak tablettáink. Mit várt? Adok egy gyökérdarabot rágcsálásra? Oké, ez amolyan összesajtolt tabletta, nem feltétlenül olyan, mint a modern gyógyszerek a Dominiumon, de azért egészen hajaz rá formában. - Jaaa, hát csak én vagyok Vadember, a többiek egész civilizáltak. - Jegyzem meg széles mosollyal, a tablettához kulacs vizet is nyújtva és somolygok, mikor a tablettát szagolja Szöszi, de a kulacsot nem. Természetesen víz van benne, de meglep, hogy nem gyanakodik. Ugyanakkor valahol hízelgő és jóleső is ez a bizalom. - Az lehet, de arra vigyázz, mert csak a fájdalmat tompítja, az okát nem szünteti meg. - Mondom, bár jórészt feleslegesen, elvégre ezzel bizonyára Jasmine is tisztában van. Már fordulnék is, hogy pakoljak, de megakaszt Szöszi ölelése és csókja, amibe boldogan belefeledkezem és mint mindig, most is azt a mellkast szétfeszítő érzést érzem, amit mint mindig, most is igyekszek elnyomni. Éjszakai zugunkat magunk mögött hagyva lehetőséget is kapok a boga vezetésére, amit más esetben hamar vissza is testálnék Szöszire, de egyrészt nem érzi meg a boga, hogy "sofőrje" bizonytalanabb lett, másrészt ahogy Szöszi nekem dől, tudom, hogy pihenésre van szüksége, így hát vállalom, hogy helyette vezetek és figyelek. És a szokottnál néha kicsit nagyobb levegőket veszek, hogy még jobban érezhessem hajának illatát, még ha az most keveredik is a Rauntill szagával, nem beszélve a blúzból jövő ombro növény bukéjáról. Nem sietve megyünk, hagyom, hogy a boga maga válasszon tempót, meg hát amúgy sem akaródzik visszavinnem Szöszit. Ám ez elkerülhetetlen, lassan elérünk ahhoz a ponthoz, ahol el kell válnunk, mielőtt túl közel kerülnénk a Városhoz és az előtte lévő tisztáshoz, melynél messziről kiszúrnának az őrök. - Hát jó... - Sóhajtok színpadiasan, mikor kikerülök a sztoriból, mint jóképű "perdai" kísérő. Egyébként megértem a logikát benne, nem is vitatom. Rágódom csendben valamin, jó eséllyel ezt úgy sem veszi észre Jasmine és pro-kontra érvekkel meggyőzöm magam arról, amiről már korábban is, így mikor elérjük azt a pontot, ahol meg kell állnunk és nekem le kell szállni a bogáról, már nyoma sem lesz rajtam az egésznek. - Hogy van a fejed, jobban már? - Kérdezem még, pár másodperccel ezzel is nyújtva a búcsú időpontját. Ám van, ami elkerülhetetlen és vagy leszállt velem Szöszi ideiglenesen a bogáról vagy hátrafordul felém, mielőtt én leszállnék, jön a ki tudja mennyi ideig nem ismétlődő utolsó csók... csókok, ölelések. - Nagyon vigyázz magadra! Nagyon... - Suttogom két csók között, magamban újból valami hálát elrebegve mindenféle istennek, legyen az földi vagy perdai, amiért ilyen piszok mázlista lehettem, hogy rátaláltam Szöszire. Hogy megmenekült. Ez, azt hiszem, dupla mázli... ... Elintegetem látszatra derűsen mosolyogva és figyelem távolodó alakját, majd lassan utána indulok, a fák között, nem az úton, hogy azok között és mögött elrejtőzve figyeljem, ahogy odaér a kapuhoz az alakja. Ha vissza is pillantana Szöszi, nem láthatna. Ismerik már az őrök őt, nyitják is neki jó előre a kapu egyik szárnyát, hogy beengedjék. Valaki elébe is siet, a küszöbnél, valamiféle orvos lehet a köpenye alapján. Vélhetően híre ment, hogy elveszett Szöszi és most mégis megkerült csodával határos módon, majd becsukják utána a kaput. Hazaért. Én viszont még vagy fél órán át ott szobrozok, elképzelve, hogy a kapu újra nyílik és Szöszi jön ki rajta Csipetkével, na meg egy nagyobbacska hátizsákkal, benne a legfontosabb cuccaival és jönnek erre. Ám a valóságban a kapu csak azért nyílik, hogy két csapatszállító járművet kiengedjen és újra bezárul. Nagyot sóhajtok és vele halkan suttogok el pár szót, amit mondtam volna Szöszinek, de nem tehettem, nem volt jogom ilyet kérni tőle, így csak tanúk nélküli kívánságként nyeli el az erdő az alig hallható szavakat. Alig hallható, mert magamnak is nehéz beismerni, csak reggel óta, vagy még inkább este óta ott feszít belülről... - Maradj... velem... - Ám a Városkapu nem nyílik, egyébként se jönne ki rajta Szöszi, nem tartana velem. Semmi oka rá. És igaza van. Így még pár percnyi tipródást követően hirtelen fordulok meg és indulok el, mielőtt valami butaságot csinálnék, mint például én is odamennék a Városhoz.
//Köszönöm szépen a játékot! Érzelmi hullámvasút volt, de mint mindig, most is imádtam Nagyon örültem a lehetőségnek is, hogy Szöszi után mehettem, kicsit segíthettem a mentésében is, mert kellett ez a karakter fejlődéséhez is //
Nagyon örültem a lehetőségnek is, hogy Szöszi után mehettem, kicsit segíthettem a mentésében is, mert kellett ez a karakter fejlődéséhez is 
//