Meglepett volna, ha talál egy Jessiet, aki a hasonmásom lehetne. Ciki lett volna, ha talál egyet és felkutatja és kérdőre vonja, hogy mit kóricált a szurdokban egy fegyverrel ráadásul. Na az cifra beszélgetés lett volna. - Igazad van. Mégis csak ennyit mondok, ha bemutatkoznék talán nem kéne virágkódneveken szólítania. Jobban is tetszene. De nem most fogom kibökni a nevem, mikor a fenekem közelebb van hozzá, mint a fejem. Majd ha talajt fogok és alkalmas lesz a pillanat. Rákereshet végülis a nevemre, valószínűleg túl sok vizet nem zavarna, ha meg is találna. Emlékezünk ugye arra a bizonyos kavicsra és óceánra. Pláne, hogy már kutatott más női nevek után is, ha szoros megfigyelés alatt tartják – amit kétlek, mert most is itt van egyedül, vagyis velem – akkor is elkönyvelhetik, hogy új barátnőt keres magának. Vagy feleséget? Tényleg, újranősülhetne… erre sem árt rákérdezni egy szintén alkalmas pillanatban. - Köszönöm, de igazán nincs miért bocsánatot kérned, az egy eléggé… speciális helyzet volt. Nem vagyok idióta, hogy sértődött legyek vagy eljátsszam a sértődöttet, mert hazudott, nem ezért hoztam fel. Ott mind a ketten igencsak féltettük az életünket, még én is, pedig hagyhattam volna elmenni, észrevétlenül. Ugyanakkor egy bólintással elfogadom ígéretét, hogy ezután nem fog hazudni. Én egyelőre ilyet nem merek kijelenteni, de nem is érzem úgy, hogy viszonoznom kellene, elvégre, ha jól rémlik én nem hazudtam szavakkal a szurdokban, csak egyes tényeket nem kotyogtam el neki. Mosollyal nyugtázom, hogy megváltoztatni nem akar – pedig sárkány is lehetek, nem tudhatja –, és hogy lelkes a harmadik találkánk szervezése okán. Ezek szerint lesz következő randink is jelen állás szerint. Mosolyom vigyorrá szélesedik, mikor veszi a lapot és békén hagyja a fenekemet. Majdnem kibököm, hogy az a bizonyos reflex volt, de akkor kezdhetnék magyarázkodni munkakörömet illetően, meg hogy jól tette mégis a dolgát a beidegződésem egyelőre. Végül úgy döntök, hogy egyelőre nem bolygatom témát, már csak azért se, mert hamarosan égetőbb elfoglaltságaink akadnak, úgy mint lehetséges találka-fedősztorik, na meg az első csókunk. - Mindig ilyen impulzív vagy? Elvégre engem alig ismersz még, lehet a hétköznapokban egy sárkány vagyok. – Na tessék, csak felhoztam ezt az eshetőséget. – Vagy dögunalmas és egy hét után menekülnél.. Nyitva hagyom a mondatot, aki Rebelliumba költözik, annak nincs igazán visszaút, kivéve ha kém, de azért az is trükkös. - Vagy veszélyben érzed magad a Dominiumon? Ez az eshetőség még nem merült fel bennem, de egy ex-ellenállógyűlölőt mi más vehetne még rá ilyen szélsőséges gondolatra? - Mindenhol vannak nem kedves emberek, emlékszel, a szurdokban is mondtam, hogy körülöttem is vannak nem épp az emberiség krémjét képviselő alakok, nem sokan, nagyjából elkerülhetőek, de azért ott vannak. De gondolom nem emiatt voltál ellenálló-ellenes, mert akkor inkább emberiség-ellenes lenne a pontosabb. Ha egyszer úgy adódna, hogy Edmund beteszi a lábát Rebelliumba, nem akarom, hogy becsapva érezze magát. Persze tudom, mondta, hogy más lehet kikötözte volna, vagyis nem gondolja, hogy minden nap egymás haját fésüljük és fonjuk miután körtáncot lejtettünk, de jobb ezt tudatosítani benne. Kíváncsi vagyok burkolt kérdésemre elmondja-e, miért nem kedvel(t?) minket, egyelőre nem akarom csak úgy nekiszegezni a kérdést, mikor én még mindig a nevemet se mondtam meg. Egyszerűen megszorítom kezét újabb ígéretére, ha már nem engedte, hogy elengedjem. Ennél többet szóval nem mondhat, most hagynom kell, hogy az idő és a tettek bizonyítsák be azt, amit a szavainak mostanra elhittem. Mély levegőt veszek, hogy be is mutatkozzak érkezésünkkor, de helyette újfent más elfoglatsága akad a számnak. - Josephine. – Súgom hát ajkának a csók végén, majd felpillantok szemeibe. – A nevem Josephine. Ha rákeres a nevemre, úgyis megtalál, nem ragozom hát tovább. Inkább lepakolok én is, amint kibontakoztunk az ölelésből. Így legalább nem feltűnő talán, hogy kicsit kibillentem mostanra a lelki egyensúlyból, nem tehetek róla, emberből vagyok én is és ha a régi terminust akarom használni, hát régen nem volt udvarlóm. - Előételnek kezdjünk a matam aridával, ha van kedved hozzá. Megvan még, amit ledobtam neked? A kérdés megválaszolására szorítkozok kicsit földhöz ragadtan, de a tennivaló segít újra normálisan két lábbal állni a talajon. A nagy hátizsákomból előhalászok még pár szemet és a nagy késemet, a felnyitó és hámozó művelethez szükséges. Egy kulacs vizet is készenlétbe helyezek, ha végeztünk, kelleni fog a kézmosáshoz, különben mindent összemaszatolunk.
Igazat ad nekem, ami egyik részről megnyugtat. Talán még az előfordulhat, hogy elárulja nekem a rendes nevét, ami nagy szó lenne. Én már elmondtam, így én részemről már első találkozásunkkor letudtam ezt. Megvárom, míg a nő le nem mászik a fáról, s velem szemben áll. Nézem a vonásait, s gyönyörködöm benne. Igazán jó lenne feleségnek, azonban ő már tiltólistás. Vajon a felsőbb vezetésnek van ilyenje? Ha igen, akkor az oldalamon megjelenve valószínűleg vinnék kihallgatni, s nem engednék nekem, hogy elvegyem feleségül. Szerintem biztonsági kockázat miatt tartóztatnák le, s számunkra ez végzetes kimenetel lenne. Hmm, kezd egyre inkább kellemesebbé válni a beszélgetésünk, s merem remélni, hogy a nő szintén élvezi a társaságom, nem vagyok egy karót nyelt madárijesztő a szemében. Ahogy ő vélekedik az első találkozásunkról, az igazából tetszik nekem. Speciális helyzet, ahol mindketten féltettük a bőrünket a másik miatt. Mosolyt csal ki belőlem a gondolat, amit megosztok az előttem álló szépséggel. Az ad nekem jó érzést, mikor a mosolya vigyorrá változik. Úgy tűnik, hogy nem rozsdásodtam be annyira ezen 1 év gyász alatt, hogy ne tudjak mosolyt csalni egy nő arcára. Kellemes és egyben izgalmas események elé nézünk, aminél elcsattan bizony az első igazi és hamisítatlan csókunk. Ez a miénk, s a kis kellemes érzetet senki sem veheti el tőlünk, jelen állás szerint. - Nem, általában megfontolt. Csak tudod ez a helyzet, hogy itt veled kettesben...kellemes. Odafent Dominiumon szerintem te sem tettél hülyeséget, vagy ha igen, akkor próbáltad palástolni. Én most minek rejtsem el előled azt, hogy a találkozásunk...hmm lehetőségeket nyitottak nekem. Lehetséges utak az életben. Mehetek a vesztembe, de akár lehetek ügyes és lefülelhetetlen, vagy esetleg veled együtt ellenálló. Rendben vagyok, minden téren. Tudod azért hagytam ott a Flottát, mert a volt feleségem ismeretlen betegsége súlyosabbá vált, egyben sok mindenkit elvesztettem már, aki számított nekem. Ott voltam vele egy darabig, míg valamennyire nem stabilizálták az orvosok a helyzetét. Szépen lassan haldoklott. Nem olyan régen telt le az 1 év gyászom, s ez idő alatt a döntéseimen gondolkoztam, hogy lehetett volna az egésznek más kimenetele? Mellette voltam sokáig, s végleg elment. Úgy érzem, hogy nem azt akarná, hogy ne legyek boldog. - megmasszírozom a tarkóm, hiszen nem éppen célszerű beszélni egy nő előtt, másik nőről. Azonban tudnia kell, hogy Dominiumi szabályok szerint, akár újraházasodhatok. A gyerekekről talán később mesélek. - Visszatérve rád, lehetsz házisárkány. Engem nem zavar, türelemmel és kitartással egymáshoz csiszolhatjuk az életünket Jess – nyúlok ki az állához, s meg is fogom és lágyan megsimogatom. Mikor Dominiumot emlegeti és a veszélyt, akkor ennyit mondok. - Egyszer minden anyag elmúlik az idő során, nem lehet örökké az űrben lenni. Egyszer beüt a baj, s sokan odavesznek. Számomra az inkább egy időzített halál kalitka az ott lévők számára. - s jön az ellenálló ellenes mivoltomnak az indoklása. Fogalmam sincs, hogyan kezdhetnék bele. Végül veszem a bátorságot. - A nővéremet és férjét, valószínűleg ellenállók ölték meg. Megrendült a lelki állapotom, hiszen jó emberek voltak, s parancsot követtek. Engem nevelőszülők neveltek fel, akik végül ellenálló segítők voltak titokban. Akkor kellett döntenem, hogy velük bukok, vagy nélkülük. Hát nélkülükre szavaztam, a bennem ért csalódás miatt. Az érzelmeim vezettek, s nem az eszem. - sóhajtok egy nagyot, hogy végre ezt így elmondtam neki. - De mire megyünk azzal, ha fura rendszer miatt egymást gyilkolásszuk halomra? Mi abban a dicsőség? - sok mindenen elgondolkoztam már, s végül ide jutottam. Nem tartom jó rendszernek ezt a Kancelláriást. Annyiból jó, hogy biztosított az étel és ital, meg a menedék. Tovább lendülünk ezen a borongós témán, s veszem a bátorságot, hogy újabb csókkal jutalmazzam a nőt, akit meg akarok szerezni. Szeretném, ha enyém lenne és maradna. Mikor elmondja a nevét, akkor meglepődőm, de utána hálásan nézek rá. - Josephine, páratlanul szép név. Nem is tudom, hogyan lehetne becézni, de az igazság az, hogy nem is akarom. - ezután elválok tőle, s a tervnek megfelelően hozzálátunk étkezni. Vagyis inkább az előkészületnek, amit én nem eltávolodva nézek, sokkal inkább ha hagyja, akkor segítve. Mikor emlegeti a növényt, akkor előhalászom a táskámból, s átnyújtom neki. - Tessék.
- Keresztúthoz érkezik az életed? – Kérdem "költőien" mosolyogva. – Az izgalmas és remélhetőleg jó dolog sül ki belőle. Nem úgy tűnik, mint akit biztatni kéne, de nem tudok nem a saját nagy válaszút-választásomra gondolni. Igaz, azon nem volt többfelé vezető út, tehát gyakorlatilag nem választhattam, ráadásul páros lábbal rúgtak át rajta, de azóta sokkal izgalmasabb az életem, sokkal inkább vagyok én, én. - Nem, azt én sem hinném, hogy ne akarna boldognak látni. Hogy hívták? Nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy boldog volt-e a házasságuk, de a boldogságot olyan nehéz megfogalmazni, pláne ilyen tragikus befejezést követően. Különben is, ha a sorok között olvasok, akkor egyértelműnek tűnik, hogy megbecsülte és tisztelte a feleségét, talán szerette is. Ennek fokát persze nem tudom ennyiből megítélni, de ha közömbös kapcsolatuk lett volna, netán ellenszenvvel teli, akkor biztos nem hagyta volna ott az állását, hogy mellette lehessen az utolsó időkben és nem számítana, hogy mit kívánna Edmundnak. Kíváncsi is vagyok a nevére, ugyanakkor legközelebb ha említeni szeretné, akkor nevén teheti, nem kell körülírnia. Vagyis egyúttal remélem azt is sikerült kifejeznem, hogy ez a téma nem tabu az én szememben. Az egész részletes elmondásból arra következtetek, hogy Edmund számára sem az. És ha már a fájdalmas sebeknél tartunk, talán célszerű egy rántással túlesni a nehezén. - És mi történt a gyerekekkel? Úgy rémlik a múltkor családot említettél.. Egyelőre nem kezdem győzködni, hogy tudtommal nem vagyok sárkány, se dögunalmas, az ilyesmi úgyis hamar kiderül számára, amint együtt töltött óráink száma emelkedni kezd – és hát én vetettem fel mindkét opciót, hülyén hangozna, ha most vehemensen tiltakoznék. Másrészt ugyanez a kérdés fennáll az róla is, ki tudja, milyen igazából egy csendes, szürke hétköznapon. Elfojtok egy sóhajt, jó lenne, ha nyugodtan tudnánk kiismerni a másikat és nem lopva, állig felfegyverkezve egy köpésre csak egy erdei ösvénytől és ha tényleg csak az lenne a legnagyobb kérdés, hogy horkolva alszik-e, csukott szájjal eszik-e, és nem az, hogy elárul-e a másik. - Nem akarnál újranősülni, leköltözni Perdára tartósan? Egyszerűbb, kiszámíthatóbb életed lehetne. Mondom ki a végén a nyilvánvalót. A kérdéssel gyanítom nem mondok neki újat, és nem fog homlokára csapva elrongyolni, hogy azonnal elkezdjen új nejt keresni, akivel… akivel…. - Új családot alapíthatnál, fiatal vagy még, magas pozícióban, okos és sármos, jó fogás.. – Gondolkodok tovább. – Nem akartak még megfelelő politikai hovatartozású ifjú menyecskét felajánlani? Ha már felfigyeltek rá, akkor az újabb komplikáció, amivel nem árt számolni. Ha családot szeretne, na az aztán még nagyobb gond, kicsit talán el is sápadok. Talán betudható az ellenálló-ellenességével kapcsolatos magyarázatának. - Fogadd részvétemet a téged ért veszteségekért. Egyelőre nem mondok többet, szkeptikus vagyok, hogy a testvérét és sógorát valóban ellenállók ölték-e meg. Ha katonák voltak, mondjuk parancskövetés alapján lehet, akkor egy balul sikerült összetűzésben nem kizárt, de akkor nem csak „valószínűleg” lennénk mi a felelősek. Mindenesetre a nővérének és a nevelőszülőknek is utána kéne nézni, mit lehet kideríteni róluk, halálukról, bukásukról… vajon Edmundnak volt köze a bukásukhoz? Olyan furcsán fogalmazott, de nem akarok rákérdezni, az majdnem olyan lenne, mintha gyanúsítanám és hát biztosan nem. Különben is a feltett költői kérdések az ellenállóvá-válás első lépései. - Köszönöm. Nem tagadom, tetszik, ahogy kiejti a nevem. Egyelőre nem sorolom fel a féltucat becenevet, amit többségében apám használt, sem azt amin legtöbben szólítanak otthon. A virágos becenevek után igazán különleges, hogy a teljes nevemen szólít, tetszik. - Köszi. Átveszem az utolsó gyümölcsöt és a szintén nagy hátizsákból előhalászott fém uzsonnás-doboz tetején fogok hozzá a művelethez. Így legalább a második fogáshoz is könnyedén hozzájutunk majd, de ez csak másodlagos. Befont copfomat feltekerem és rögzítem, az kéne, hogy úgy nézzek ki mint egy balul sikerült fodrászolás után halványrózsaszín tincsvégekkel. - Parancsolj, ezennel bemutatlak matam aridának, vegyél nyugodtan, ha ízlik. Megpucolás után a héjakat a kidőlt fatörzs mögé pár lépéssel dobtam, a gyümölcsöket pedig felnegyedeltem, így talán Edmund nem lesz teljesen piros-maszatos. Szerencsére a nagyját én is megúsztam, csak a kezem fest úgy, mintha régi horrorfilmből szalajtottak volna, miután egy hordó művérben tapicskoltam. Törökülésben ülök, hátamat a fatörzsnek támasztom és veszek egy negyedcikket, finom, finom, de nem annyira az íze érdekel, én ismerem és szeretem, jobban érdekel Edmund reakciója.
- Úgy tűnik, hogy igen. Nagy keresztúthoz, sokféle elágazással. - hogy izgalmas, s remélhetőleg jó, arra különösebben nem reagálok. Talán nem kell sokat filozni azon, hogy megveszek Josephine-ért. Ami mégis meglep, hogy érdeklődik volt feleségem neve iránt. Ránézek, hogy ténylegesen ezt akarja? S vagyok annyira tapasztalt, hogy a női kíváncsiság elég erős szokott lenni. - Tamara Igresda – adom meg a nevet, aki most már nem fontos személy. Régen az volt. Cserébe itt van ez a szépség, akár aki a helyébe is léphet. Ez még elmúlik, mert nem egy emberen múlik, hanem kettőn. Én merek reménykedni, hogy jó kimenetele lesz ennek az egésznek, s újra boldog lehetek. Mosollyal fogadom, hogy tud engem követni ez a bájos nő, s tovább lép a gyerekekre. - A gyerekek Igresda nevet felvéve, annak a tehetős családnak a teljes jogú tagjai lettek. Néha láthatom őket egy fél órára. Szigorú követelményeket diktálnak ellenem pökhendiségük miatt. Elintézték, hogy egyedül maradjak, mivel szerintük nem vigyáztam eléggé Tamarára. - sóhajtok egyet, s nem tudom, hogy mit lehetne ehhez még hozzáfűzni. Talán jobb ha nem húzom az egészet. Magam gondolataimba merülök, de nem sokáig úszkálhatok benne. Egyáltalán nem olyan rossz érzés, így rögtön Josephine-re koncentrálok. - De, olyannal szeretnék összejönni, akit én választok. Ha mások mondják meg, abból baj is történhet. S be kell valljam, hogy ismerek egyből egy olyan feleség jelöltet, aki nagyon ígéretes és izgalmas – nyújtom ki a kezem, s megérintem az állát. Mikor előáll azon gondolatokkal, ami a fejében van, s fogalmam sincs honnan jöhettek neki, akkor megvallom őszintén. - Elméletileg múltkor jelezték már, hogy hamarosan megkapom annak a nőnek a nevét, akit úgy gondolják meg kell ismerjem egy életre. Vagyis hát én kértem tőlük, hogy adjanak. - s itt megállok a mondandómmal. Nem olyan régen azonban az első talinkon ez valamiként megváltozott. Mármint én sokkal esélyesebbnek látom a társaságomban levő szépséget nőnek. Jön ez a bizonyos részvétnyilvánítás. - Akkor neked is hajrá. Te még az ellenállok között nem találtál férfit, akire megdobogna a szíved? - dobom vissza a labdát, aztán tovább ütöm ezt a vasat. - Téged milyen veszteségek értek? Miről mondtál le eddig? - kíváncsivá tett, s ráadásul kíváncsi vagyok rá. Hogyan reagál a szavaimra. De ezen felül végezetül nekiállunk itt az erdőben campingezni. Bevallom ilyen sok beszéd után éhes vagyok, s kíváncsi vagyok az ajánlására. Átadom a gyümölcsöt, amit ő adott. Nézem a mozdulatait, hogy miként teszi ehetővé ezt a matam aridát. Odaülök szorosan mellé, hogy érezze a közelségem. - Köszönöm – s ezzel elveszek egy cikket, s máris tolom a pofámba. Meglep, hogy édes. Kellemes csalódás jelenik meg az arcomon, de küzdök még egy kicsit az ennivalóval. Újdonság, s próbálom jól megrágni. Mikor lenyelem az utolsó falatot, akkor készen állok az őszinte vallomásra. - Ezzel megleptél, Josephine. Finom íze van, de közelébe sem érhet a páratlan ajkaidnak. - mosolygok rá ezután, s ha nincs ellenére evés közben is nyomok ajkaira egy határozott csókot. - Igen határozottan jobb a csók.
Nekem elég lett volna a keresztnév is, Tamara, de azért az Igresdát is megjegyzem. A háttérellenőrzés során jó, ha van még egy adat, amit lecsekkolhatunk. Nem sokat mond egyébként ez a név, befolyásosnak tűnnek, szóval, az én köreimen túl mozogtak, nem csoda hát, hogy nem ismerem őket. Nem bánom, az eddigiek alapján nem tűnnek szimpatikusnak. Rémlik, hogy Alec is említette, hogy az Igresda család Edmundot hibáztatta Tamara haláláért, de hogy még a gyerekeket is elvették. Egyelőre csak néhány hümmögésre futja, pedig még nagyon sok kérdésem lenne a gyerekekről, hányan vannak, fiúk vagy lányok, hány évesek, hogy hívják őket, mi a kedvenc játékuk… enyhén hunyorítva vizsgálom Edmundot, nem mintha a hunyorítás vagy a vizslatás segítene megállapítanom a korát. Talán ha nagyon korán jött a gyermekáldás, akkor lehet nem is a kedvenc játékuk kellene, hogy érdekeljen, hanem a kedvenc tantárgy?! - Edmund, mondd csak, hány éves vagy? Bököm ki a kérdést hirtelen, ami alapjaiban semmivel se udvariasabb, mintha a gyerekekre vonatkozó kérdést, bármelyik kérdést tettem volna fel. Nem udvariasabb, de talán nem is boncolgat annyira bensőséges témát. - Igen bölcs elgondolás. Értek egyet Edmunddal, a kirendelt férjemmel én se voltam igazán boldog. A burkolt célzást nem venném magamra (nem vagyok annyira eltelve magamtól), ha nem érintené meg az államat játékosan. Így viszont egy komolytalan bóknak veszem és féloldalasan el is mosolyodok. Ez simán lehet csajozós szöveg csak és nem is baj, ha most tényleg csak annyi, hát alig ismerjük még egymást, igaz, Edmund már az ellenállókhoz is beköltözne gondolatban miattam. - És úgy nagyjából mégis mikor várható, hogy a név megérkezte után a név tulajdonosa is betoppanjon? Kérdem ajakbiggyesztve. Nem hívom fel rá külön a figyelmét, hogy az előbbi mondatai igen hangosan ellentmondanak egymásnak. Edmund intelligens, biztosan tudatában van ennek az ambivalenciának. Ő akar választani, mégis kérte, hogy küldjenek neki új feleséget. Még nem tartok ott, hogy féltékeny legyek egy arctalan, sőt, egyelőre névtelen nőre, aki még nem is lépett Edmund életébe (az ég szerelmére, én is alig léptem be az életébe!), egyszerűen csak jó lenne tudni, hogy meddig évődhetünk így, szabadon. Már amennyire a halálbüntetés terhe meg testőrök mellett ez lehetséges egyáltalán. Vajon, ha megérkezik mégis a felesége, akkor is látni akarna még? Ezt a kérdést természetesen nem teszem fel, úgyis ki fog derülni, de azért nem árt fejben tartani addig is. Felhorkanok, ami kevéssé kifinomult, ellenben őszinte. – Hát nem igazán. – Mindig azt duruzsolja az a kis hang bennem, hogy alig ismerjük egymást, hát mély levegőt veszek és kicsit bővebben is válaszolok. Szigorúan személyes dolgokat, hogy változtassak a fentieken. – Tudod, az első időszakban az új életemhez kellett hozzászoknom, nagy változás volt, addig még Perdán sem jártam. Másfelől el voltam foglalva a gyászommal, nem is foglalkoztam ilyesmivel. A szüleimet akkor veszítettem el. Apám a flottánál szolgált, navigátor volt, és az űrsiklón elvileg merényletet követtek el a Kancellária ellen. Szóval mindenkit, aki ott szolgált, bűnösnek nyilvánítottak, a mi esetünkben családostul. Azt máig se értem, hogy engem hogyhogy itt tettek ki a Halálcsók helyett. Megvonom vállamat és visszakanyarodok az eredeti kérdés megválaszolására. - Aztán talán, majdnem.., de aztán mégse. Nehezen fogalmazom meg, mégis talán kihámozható ennyiből is. A részletekbe nem merülök el, csak ha külön rákérdezne Edmund. - A szüleimen kívül a kislányomat, Hope-t veszítettem el, túl korán született, csak egy napot élt. De ez régen volt, te jó ég, már kilenc éve. A férjeimet nem véletlenül nem sorolom fel, habár Davidet igazán szerettem, de hogy veszíthetnék el valakit, aki el _akar_ veszni. - Hogy miről mondtam el? Cseles megfogalmazás, olyan mintha Perdára való érkezésem előtt bármiről dönthettem volna igazán. Talán csak az első házasságom kivétel ez alól. Mondjuk a „költözésemmel” le kellett mondanom a zuhany csodájáról, de majdnem jobb van most helyette. Ezenkívül lemondtam a gúzsba kötött, reménytelen és kilátástalan élethelyzetemről. Ha innen nézem, márpedig már csak innen vagyok hajlandó szemlélni az életemet, akkor örülök, hogy ott vagyok, ahol vagyok. A töményen adagolt mélypontjaim után kicsit filozofikusabb vizekre evezhettem, nem bánom, a gyümölcsszeletelés is gyorsabban ment a végére. - Örülök, hogy ízlik!.. Helyeselek azonnal a „finom íze van” kijelentésre, hogy aztán kicsit zavarba hozzam saját magam, talán illett volna végigvárnom Edmund szavait és akkor nem kerülök ilyen helyzetbe. Hirtelen szabadkozni se tudok furán elsült válaszomra, az egyszerűbb utat választom, már csak azért is, mert nincs ellenemre a csók. Magam is meglepődök, milyen könnyű lenne feloldódni a romantikázásban, de gyanítom annyi időnk nincs, hogy teljesen elmerüljünk benne. Elfojtok egy sóhajt, visszaegyenesedek és újra a matam aridára koncentrálok. Leveszem a fémdoboz tetejét, amint megettük a kvázi előételt. A dobozt Tepsi töltötte meg mindenféle perdai finomsággal. Semmi extrát nem kértem, úgyis finoman főz, csak az elrendezésbe kotyogtam bele, hogy guszta legyen… nem mintha ennyi zötykölődés után ugyanúgy néz ki, kicsit lebiggyed a szám. - Hát azt garantálom, hogy minden nagyon finom ami itt van, bocsi a tálalásért.
Mesélek magamról, s nem bánom. Meg vagyok fáradva ettől a kancellári rendszertől, ami ránk van erőltetve. Jó lenne kibújni alóla, s úgy tenni, ahogy nekem tetszik. De ott van a másik lehetőség, hogy rendületlenül kiszolgálni az ő uralmukat. Az első tűnik olyannak, amibe nem fásulhat bele az ember, amikor azt tehet, amit csak szeretne. Míg a második opciónál lehetséges, hogy túlságosan mélyre süllyedek a fertő mocsárban. Ilyen gondolatok járnak a fejemben, s de csupán addig a pillanatig, míg nem csábos társaságom rá nem kérdez az életkoromra. Mosoly jelenik meg az arcomon, s már előre megfogadom magamban, hogy addig nem eresztem el Josephine-t, amíg ő el nem árulja a sajátját. - 37 éves, teljesen egészséges férfi vagyok. - adom rögtön rá a választ, cseppet sem gondolkozva rajta. Azonban most rajtam a sor, hogy valahogyan kicsalogassam belőle az életkorát. Teljesen megvan rá a tervem, s belefogok természetesen. - S én megtudhatom a te életkorodat? Vagy éppen titkos? Esetleg hány csók ellenében kapok választ? - szerintem látszik rajtam, hogy szeretném hallani a választ. Teljesen kíváncsi vagyok Josephine korára. Közelebb húzódok hozzá, a vállam az övéhez simul. De utána megint rajtam a sor, hogy meséljek, meg kitárjam az én szívem és gondolataim előtte. Mennyire jó érzés, hogy a szavaid után bölcsnek mondanak? Régen hallottam ehhez fogható szavakat, azt hiszem mint egy kisfiú megrészegedek tőle. - Köszönöm – ennyivel tudom csupán replikázni az egészet, semmi többel. Az viszont nem tűnik fel nekem, hogy hülyeséget csinálok a lehetséges választott előtt, hogy a következő hozzám rendelt nőről beszélek. Rendelt a fenét! Biztosan a sok minta alapján, s más szempontok alapján döntik el, hogy ki kivel álljon össze. - Legutóbb azt írták, hogy 1 hét múlva várható. De az már letelt. Vagy a nő nem létezik, vagy a nő nem akar hozzám jönni. Esetleg más okból nem jelent meg. Nem fogok utána járni… -sóhajtok egyet, s odahajolva a nő arcához adok rá egy puszit. - ..főleg mert, itt vagy nekem te. - fejezem be a gondolatot, s visszahúzódok. Felnézek az égre, s kezem kinyúl az övéhez. Lassan és finoman. Nem kapkodok, sajnos nem érzékelem valójában az idő múlását. S megszólal végre a Szépségem, s ha tömören is, de felvázolja az ő történetét. Én úgy iszom a szavait, mint a reggeli meleg kakaót a gyerekek. Ott akadok el, ahol említi a flottát és a navigációt. Utána az űrsikló és a merénylet elkövetése szavak. S utána pedig, hogy az egész családját listára rakták. Ez már ténylegesen gyomorforgató. Kezem rásimul a nőére. - Jó hogy itt vagy. - említem meg kellemes hangnemben, csupán ezzel jelezve, hogy talán nem ilyen sötét dolgokkal kellene foglalkoznunk. Természetesen egyszer le kell tudnunk, s tálalni egymásnak, hogy honnan jövünk és kik vagyunk valójában. Érdekes dolgok ezek, főleg mikor folytatja. Halott gyerekem nem született, mindkettő makk egészségesen. Kezem újra csak megtalálja a bársonyos arcát, s lágyan cirógatja, mint egy cicát. Nem is tudom miért, de a végén oda keveredünk, hogy én adok neki egy kellemes csókot, s igaz szavakat, hogy mennyire jó az ajkai. Finomak, s mosoly jelenik meg az arcomon, mikor ő válaszol, hogy örül annak, hogy ízlik. Végezetül, de nem utolsósorban elővesz valamit, s tálalja nekem. Érdeklődve nézem meg, sőt egy jó darabig vizsgálom. Bocsánatkérésére nem felelek. Teszem a dolgom, s mindenből próbálok egy kisebbet kóstolni. Meglepően finoman vannak elkészítve, s érezhetően ember kéznek tűnik, mint Perdainak. - Te készítetted? - buggyan ki belőlem a kérdés, miközben az egyik ízletes falatot rakom a szájamba. Egy időre megtelik a hasam, s az ízek pedig dolgoznak bennem. Az elrendezésből nem tudok rájönni, hogy Josephine-é, vagy másé? Mellé lőni meg nem akarok. - Josephine! - szólítom lágyan, tőlem telhető finomsággal oda bele a fülébe. - Josephine, van valami, amit szeretnél rólam tudni?
Meglepettségemben kicsit elkerekednek szemeim. 37? Hmpf, hát igen, a gyerekek már nagykamaszok lehetnek, még ha nem is egyből érkeztek, lassan kilépnek az önálló életbe, még jó, hogy nem kezdtem kérdezősködni a kedvenc játékaikról. Annak kimondottan örülök, hogy nem tippeltette meg velem a korát, az ilyesmiben mindig is vállalhatatlanul rossz voltam. Igaz, most kevesebbre tippeltem volna a valóságnál, amivel biztosan legyezgettem volna férfiúi hiúságát. - Igen, ez látszik, gratulálok, a génjeid is jók, simán letagadhatnál pár évet. Lehet nem a gratuláció a megfelelő kifejezés, de őszintén, minden gúny nélkül mondtam, tényleg jó dolog, hogy makkegészséges. Biztos tesz is érte, hogy ezt megőrizze, hát ezért az általam vélt erőfeszítésért és annak eredményéért jár gratulációm. Nekem sincs kedvem megtippeltetni őt, pedig ha már annyira kíváncsi, hogy még „fizetne” is érte… - Huszonnyolc. Válaszolom sejtelmesen vigyorogva utolsó kérdésére, s közben mutatóujjammal mutatom is arccsontomon haladva le egészen az ajkam sarkáig, hova adhatja a puszikat-csókokat. Ha hajlandó kifizetni a kellemes vámot, vagy legalábbis elkezdi, akkor nem számolom le pontosan azért, habár ha tényleg szereti a számokat, lehet külön élvezi a számolgatást ebben is. - Nemrég töltöttem be a huszonnyolcat. Adom meg a végén a teljeskörű választ, természetesen ha nem kaptam meg a vámot, akkor kénytelen leszek figyelmeztetni, hogy be fogom hajtani. Arra nem emlékeztetem, hogy hölgytől nem illik megkérdezni az életkorát, elvégre nem évszázadokkal korábban élünk és lássuk be ez azért jelenlegi társadalmunkat figyelembe véve kardinális kérdés, még akkor is, ha szigorúan nézve Edmund és én jelenleg nem is ugyanabban a társadalomban élünk. Az előbb megfogadtam, hát kénytelen vagyok a nyelvembe harapni és nem feltenni a kérdést: mi lesz, ha holnap betoppan az új Mrs. Bewild?!? - Most, igen.. Súgom halkan, szinte csak magamnak. Összekulcsolódó ujjainkat nézem és elfojtok egy sóhajt. Mennyire más lehetne minden, ha mások lennének a körülmények vagy ha abban a korban élnénk, amikor nem illett megkérdezni a nő életkorát. Felnőttek vagyunk, tudjuk mit akarunk, megvan a szikra kettőnk között, amire építve megismerhetnénk egymást, igazán randizhatnánk mindenféle kommandós bujkálás nélkül. Bólintva elmosolyodok, jó itt lenni, mindkét értelemben, élni is jó meg pont itt és most, vele lenni jó. Nem tudom, melyikre értette, nem kérdezem meg, épp egy gombócot igyekszek legyűrni, ami a torkomban nőtt, miután Hope-ról meséltem és azzal az egyszerű kedves mozdulattal vigasztalt. Szerencsére a kérdése elkergeti az elfojtott könnyeket és felnevetek. - Nem, nálunk az olyan dilettánsokat, mint én, nem engedik a fazekak közelébe. Szegény Rebellium lakói feltehetően fogyókúrára fognák magukat, amikor én kerülnék sorra… mindenkinek jobb, hogy csak az innivalóikat szolgálom fel alkalomadtán. Egyszerű ételeket szerettem készíteni, de ilyen „ipari” mennyiségben valószínűleg az se menne. - Én csak az elrendezésbe kontárkodtam bele, teljesen feleslegesen, ahogy a végeredményt láthattad. Nem számoltam az úttal és hogy mennyire fog összerázkódni és kavarodni. Csiklandoz Edmund közelsége, bólintok. Két égető kérdés maradt, amit mindenféleképp feltennék, de melyikkel kezdjem? Az egyik önző, csak engem érdekel, csak nekem fontos, pedig nem lenne szabad annak lennie, de meggyőződésem, hogy meghatározza ennek a zsenge románcnak a jövőjét. Szőrmentén már érintettem a témát, de konkrét válasz nem érkezett, hisz nem is kérdést szegeztem hozzá. De ha kibököm, azzal valószínűleg túlságosan előre rohannék. A másik nem csak engem, hanem minket, vagyis ellenállókat érdekli legfőképp. Akar új családot alapítani, akar… akar gyerekeket? Hajlandó lenne kockáztatni a saját életét és segíteni minket? Egyiket se bírom kibökni, mocorogni kezdek kínlódásom közben. Mivel már igent feleltem, hát ki kell találnom valamit. - Nagyon sok mindent még.. – Rákacsintva igyekszek saját zavaromat oldani a kis játékossággal. - De lassan alkonyodik… szóval azt hiszem az igazán fontos, hogy meddig nem tűnik fel senkinek az eltűnésed? Vagy mára kimenőt kaptál a testőreidtől? Alkonyat előtt egy órával – így szólt a találkozónk időpontja és még ha kicsit korábban is érkezett, mostanra a szürkület kezd enyhén mélyülni. A találkozásunkkor erről nem beszéltünk, fogalmam sincs, keresik-e vagy kényelmesen ejtőzhetünk a vacsora után.
Látom az elkerekedő szemeit, s azt fontolgatom, hogy vajon többnek gondolta, vagy kevesebbnek? Nem sokat gondolok erre témára, mert Josephine-től kapok egy dicséretet. Már ezért érdemes folytatnom ezt az életmódot, s aztán majd kiderül, hogy hová jutok. De nem járja, hogy egy nő itt gratulál, s én nem mondok semmit róla. Teljesen megfelelő időpontnak találom azt, mikor elárulja az életkorát. Jön tehát a visszavágó a részemről. Odahajolok a füléhez, s érzékien belesuttogom. - 28? Wow, te meg ennyi évesen ott vagy formás, ahol én szeretem. - s mikor mutatja, hogy hová kellene osztogatni a puszikat és csókokat. Nagyon édes ettől, s én meg nem vagyok olyan, aki hezitálna. Első csókom a nyakára adom meglepetésképpen, utána az állára, s csak utána haladok az arcélén keresztül egyenesen az ajkakig. Ott egy forró csókban részesítem, kezem meg egyszerűen megfogja a az oldalát. Lassan adom a csókot, s érzékien, kiélvezve a helyzetet. S utána mit teszek? Egy pár pillanat elválás, s levegővétel utána ráadás csókot küldök neki. - Addig leszek veled, ameddig szeretnéd. - sóhajtok, mikor ő. Nem tudom, hogy miért tette, de egyszer remélem megtudom az okát. Nem akarom ráerőltetni magam, hogy árulja el. Minden ki fog közöttünk alakulni idővel, ebben reménykedem. Témát váltunk, s jó látni a nevetését. Ettől nekem hasonló mosoly jelenik meg az ajkaimon. Végighallgatom. - Akkor tanítani foglak pár dologra. Én mivel finnyás vagyok, így magamra kényszerültem főzni. - tudom le ennyivel, hiszen bevallotta, hogy nem az ő keze munkája. A kiegészítést hallva megfogom mindkét kezét, s úgy közlöm vele. - Az a kavarodás ellenére is egyes helyeken feltűnt. - ezután pedig egy hosszabb időre elgondolkozok azon, hogy vajon érdemes lenne visszamenni a testőreimhez? A múltkori eset súrolta elsőre azt a bizonyos határt, de a mostani eltűnésemre igazából nem tudok mit mondani. Meg most magyarázkodni előttük? Úgy vagyok vele, hogy megkímélném magam mindezektől. Meghallgatom őt, s rögtön válaszolok szavaira. - Akkor idővel mindent megtudsz rólam. Nem kell elsietnünk semmit. Erről biztosíthatlak, ha már mondtad, hogy ilyen jó génjeim vannak. - eljön a pont, hogy igazán válaszoljak a kérdésére. - Rögtön, tudod miattad azt hazudtam, hogy egy helyen megvárom őket, nyugodtan vásároljanak be perdai élelmiszerekkel. De én csupán arra használtam, hogy mint egy rossz kamasz meglógjak előlük. - Szerintem, felforgatták miattam Elorak minden zegét és zugát. Ha most visszamegyek, attól tartok, hogy megvonnak tőlem minden mozgási jogot. Sosem láthatnám többé ezt a szép arcot, amin van ez az édes csókolni való ajak. - naná, hogy csókot osztok, s oldalát simogatom. - Veled maradok, s bizalmam jeléül. - előhalászom a kikapcsolt PDA-t, átnyújtom neki. - Van egy mappa rajta, ami akár fontos is lehet nektek. -fogalmam sincs, hogy miért kanyarítottam erre a témát. Csupán továbbra is jelezném az én formás barátnő jelöltemnek, hogy a bizalmam felé erős. Vagy éppenséggel már sikerült elnyerni a szívét? Hmm, ő az egyetlen jelölt. Nincs kedvem, sem energiám megvárni, hogy milyen nőt akarnak nekem kiküldeni. S mire szánom az időt, hogy szépen megfogom mindkét kezemmel a pompás derekát, s ha enged nekem, akkor magamra húzom őt. Ajkaim rátapadnak Josephine ajkaira. - Közelséged varázslatos – s igen akármilyen idő van, de én végigmérem minden látható dombját és völgyét.
- Tudod, ezt legtöbbször akkor mondják, ha van némi súlyfelesleg a hölgyön. Jegyzem meg a visszafojtott nevetéstől remegő ajkakkal. Erősen gyanítom, hogy nem a burkolt piszkálódó célozgatás volt a szándéka Edmundnak, így hát semmiféle sértettség vagy elbizonytalanodásnak nyoma nincs a hangomban. Az önképemmel szerencsére sose volt gondom, természetesen tisztában vagyok a kritikus pontjaimmal, de összességében elégedett vagyok a testemmel és aki engem túlsúlyosnak mond, annak az elvárásainak nem tudok és nem is akarok megfelelni. A visszafojtott nevetés végül kibuggyan belőlem, nem tehetek róla, a nyakam általában rendkívül érzékeny, csiklandósnak is mondhatjuk. Szóval a nyakra adott csókot persze, hogy nem bírtam megállni kuncogás és behúzott nyak nélkül. Még jó, hogy a többi vámot Edmund a „rendes” helyre adja, ahova kértem, különben pillanatokon belül nevetőgörcs kapott volna el. A rengeteg csók és puszi után nehezen tudok újra disztingvált külsőt felvenni. Ajkaim egészen megduzzadtak, biztos vagyok benne, hogy kipirultam és hajam is kuszább, de nem bánom. Talán tényleg régóta nem volt nővel, de talán mégis nekem szól minden becézés és csók, akárhogy is, úgy tűnik élvezi a társaságomat és az én testem is hevesen reagál az övére, könnyű lépten-nyomon belefeledkezni egymásba. Csodálom, hogy meghallotta halk szavaimat és kicsit válaszán is. Ugyan ezt szeretné minden nő hallani, bevallom nekem is jól esik, de a megvalósítás esetünkben kevéssé tűnik elérhetőnek. Mikor visszakanyarodunk ide, akkor az mindig sikeresen lehűti lelkesedésemet, gyanítom az övét is. - Hát, izé, tudod minálunk nincs nagyon egyénieskedés főzés terén. – Mivel gondolom nem az erdő közepén akar tanítani főzőcskézni, csak egyetlen opció marad számunkra, valamikor a jövőben talán, Rebellium. A fémdoboz tartalmának hűlt helyére mutatok. – De ha ez tényleg ízlett, akkor nem is szükséges tanítanod, és te se kényszerülsz a konyhába. Valószínűleg ki tudnám hízelegni Tepsinél, pláne Jeff megtámogatásával, hogy egyszer-egyszer besurranva valamit készítsek, de nem akarom ezt meglebegtetni, mert akkor magyarázhatnám, hogy milyen pozíció(k)ban dolgozok, ki Jeff és ki Tepsi, márpedig konkrétan a rebelliumi dolgokról nem nagyon akarok beszélni. Akkor se ha tényleg nem akar bántani és elég okos is, hogy ne szólja el magát, de elég egyetlen eltévedt aprócska rossz helyen tett megjegyzés, ami őt is bajba sodorná. - Kedves vagy, köszönöm. Szerintem egy forgószél is kevesebb kárt okozott volna, mint az út Rebelliumtól Elorakig, de értékelem, hogy nem akarta letörni a kedvemet. Ugyan cseppet sem mulatságos, mégis kuncogok, ahogy a testőröket lerázó Edmund, no meg az Edmundot kereső testőrök kalandjait képzelem magam elé afféle némafilmes stílusban. A mozgási jog megvonására viszont megkomolyodok, ez már tényleg nem vicces. Akkor nem maradhat velem, ameddig szeretném, vagyis nem találkozhatunk újra, mert egy randi általában pár órás, aztán egy másik követi – pontosítok magamban – és nem is tudjuk lassan, apránként megismerni egymást. Mégis könnyeden elmosolyodok, mikor maradás mellett dönt. - Akkor utánad a vízözön? Ha már slamasztikába kerül, akkor legyen miért, gondolom én, nem csak egy lopott óráért, talán kijut egy teljes rendes randi is nekünk. Csak amikor a kezembe nyomja a PDA-ját, akkor kezd derengeni, hogy nem csak éjszakára tervezi most per pillanat a velem maradást. - Velem maradsz? Velem? Mint ellenálló? Most mostantól? Rengeteg lehetséges kimenetelt felvázoltunk Alec-kel, de erre egyikünk se gondolt komolyan. - De… de mi lesz a gyerekeiddel? A személyes holmiddal? Kérdem hebegve, ahogy felfogom Edmund döntését. Még mindig kezemben tartom a PDA-t és meredten nézem. Ezek szerint hajlandó segíteni nekünk, ez a kérdés megválaszolásra került, habár fogalmam sincs mi lehet abban a mappában, de nem kezdem faggatni róla. Óvatosan leteszem a zsákomra a PDA-t és hagyom, hogy az ölébe húzzon, combjai két oldalán térdelve ülök így. Szívem olyan hevesen ver, hogy a vér dobolásától a fülemben alig hallok valamit, persze egy ilyen szenvedélyes csók közben nem nagyon kell hallgatózni. Ujjaim beletúrnak Edmund hajába, majd ujjaim most először további felfedező útra indulnak nyaka ívén. Nehéz racionálisan gondolkodni, teljesen felesleges dolognak tűnik, sokkal jobban esik lehúzni inkább a kabátom cipzárját, a tavaszi este csípős hűvössége jól esik kimelegedett testemnek. De mielőtt lehámoznám magamról, kénytelen vagyok felegyenesedni és ez segít azoknak a racionális gondolatoknak visszakúszniuk. - Éjjel hideg lesz még, nem maradhatunk itt, ilyen közel Elorakhoz és az ösvényhez nem gyújthatunk tüzet. Van egy előkészített éjjeli szállásom a visszaútra.. Nyitva hagyom a mondatot, nem akarom sürgetni az indulást, pláne ha netán meggondolta volna magát az elmúlt percekben. Ráadásul azt ígértem, hogy ő dönt a következő találkozónkról, habár ha szigorúan nézem, ez nem is új randi lenne csak a meglévő váratlan folytatása.
Kissé mellé nyúltam a megfogalmazásommal, de nem megbántás volt a tervem. Gondolkozok egy sort, hogy miként lehetne helyre igazítani ezen szavakat. Egy dolog jut eszembe csupán, s semmi több. Nem késlekedek közölni vele. - Jól nézel ki, jó vagy úgy, ahogy vagy. - s persze ezt tettel szintén szeretném biztosítani erről, így ajkaihoz hajolva adok rá egy puszit. Azt érzékelem, hogy a nyaka bizony érzékeny. Jól támadható felület ugyan, de akkor úgy néz ki a későbbiek folyamán sokkal inkább más célpontot kell találnom. Lesz még időm kitalálni, nem sietem el egyből az egészet. Némán nézem Josephine reakcióját az én becézésemre, s azt kell mondjam, szerintem nincs semmi ellenállás a részéről. De váltunk témát, ami nem más mint a főzés. Hallgatom a bájos nő szavait, s egyszer bólintok is, hogy megértettem. - Szóval van szakácsotok, aki gondoskodik rólatok? Ez igazán nemes dolog az illető részéről. - de vajon az én ízlésvilágomnak megfelelően is tudna készíteni ételt? Amit most hozott Josephine, az finom volt. Egyre inkább vagyok kíváncsi erre az alakra, azonban én nem sürgetem az időt ezzel kapcsolatosan. Egyszer megismerem. Sokkal jobban lefoglal a nő kuncogása, mikor elmesélem neki a lerázásom történetét. Lefoglalja a szemem, mármint Josephine reakciójainak a nézése. Nem veszek észre semmit, természetesnek látom. Fejemben végül összeáll a kép, hogy ha most visszamegyek, akkor utána nem biztos, hogy többet láthatnám ezt a gyönyörű teremtést, ezért maradok. Kérdést szegez nekem, amire megadom a választ. - Választok egy érdekes életet. - bököm ki, s mosolyt küldök neki. Remélem, hogy Josephine örül annak, ha közelében maradok, de azt kell érzékeljem, hogy meg van lepve. - Talán másképp gondoltad? De igen, Ellenállóként, hiszen egy harmadik erő létrehozása teljesen felesleges. A kancellária szemében szerintem egy és ugyanazt jelentené. Pedig, ha nevet kellene adnom egy új erőnek, szerintem a Szabadok nevet adnám. - magyarázom neki, közben a kezem kinyúl az arcához, s megsimogatom az én hercegnőmnek az arcát. Aranyos, hogy itt hebeg-habog, ettől csupán kedvem támad lágyan megcsókolni őt, miközben beletúrok kellemesen a hajába. - Igresda család pátyolgatta őket eddig is, s kemény feltételekkel látogathattam őket. Fárasztó néha a feltételeknek megfelelni. Ráadásul lassan felnőtté érnek. Szerintem a hiányom egyszer elmúlik, s a jövő felé fognak tekinteni. A személyes holmim a pda-m, a többit meg nézegethetik a lakosztályomban tettem arról mindig, hogy ne hagyjak nyomot magam után. Nincs semmilyen arra utaló jel, hogy éppen elcsavartad a fejem. Hagyja magát, mármint enged a kérésemnek, s az ölemben köt ki. Érzékelem felforrósodik a levegő körülöttünk, s a pillanatokat teljesen máshogy érzékelem mint előtte. Mikor ő megnyitja a kabátja cipzárját, akkor én mindvégig figyelem a mozdulatát. Ez a varázs addig tart, míg fel nem egyenesedik, s szavakkal bele nem rondít az egészbe. Nem vagyok érte dühős, sokkal inkább a kíváncsiság ül ki az arcomra. Mit szeretne mondani Josephine? - Rendben, támogatom az ötletet. - nincs semmilyen ellenvetésem, hogy elrejtőzzünk, s eltávolodjunk a lebukási zónától. Odahajolok hozzá, s lopok megint tőle egy hosszabb csókot. Ráérünk később is, ilyen helyzetbe ragadni. - Akkor szerintem, jobb ha odamegyünk míg látunk valamit. A vadonban a fényforrások akár vonzóak lehetnek bizonyos állatoknak. - s hogy teljesen biztos legyek a mai estével kapcsolatosan, egy olyan kérdés merül fel bennem, ami nem vág a mostani témához. - Mennyire csiklandós a hasad Josephine? - érdeklődöm tőle, hiszen én az alvás témát máris lerendeztem magamban. Nem tud eltántorítani a tervemtől, hacsak nem azt mondja, hogy nagyon érzékeny. Mosolygok is rá, jelezve felé, hogy nem kell tőlem tartania. S váltok újból, visszatérve ide a hidegre és éjszakára. Odahajolva a füléhez közlöm vele. - Ha hideg az éjszaka, akkor majd hozzád simulva foglak melegíteni. Van kedvenc pózod, amiben el tusz aludni? - érdeklődöm tőle, s azt hiszem jól elkanyarítottam a témát a kellemes percek irányába. Vajon ellenére lesz a közelségem az éjszaka során.
- Köszönöm. Ugyan nem azért ugrattam az előbb, hogy újabb bókot csikarjak ki belőle, de ha már kaptam, illik megköszönni. - Igen, van. Ühümm. Szűkszavúan helyeselek csak. Két okból. Nem fecsegek Rebelliumról és az ott folyó életről, maximum ha egyszer becsukódott Edmund mögött Rebellium „ajtaja”. Másrészt nehezen tudnám körülírni főszakácsunkat, őt ismerni kell. Persze ott van döntésében a nemesség, elvégre hagyhatná, hogy valami kevésbé hozzáértő főzzön ránk, míg ő valami mást csinál. Mert ugye mindenkinek csinálnia kell valamit, nem lógathatja a lábát senki sem. Ez persze nem von le semmit Tepsi érdemeiből. Ugyanakkor láttam én már őt kapatosan a RebellIvóban. Egyszer, csak egyszer próbált meg engem is illetlen helyeken megfogdosni, de akkor még Jeff ott állt a sarkamban, vagyis azonnal leszerelte és elbeszélgetett vele. Nem tudom, mit mondhatott neki, nem is akarom tudni, de lényeg az, hogy a borgőzös elme is felfogta, sőt emlékezett rá később is, hasonló állapotban is. Ennek (is) köszönhető szerintem, hogy Tepsivel azóta is jóban vagyok… igaz vele legtöbben jóban vannak. Meg szerintem velem is, de ez mellékes. - Hát, ami azt illeti, elég sok lehetőség kavargott a fejemben az elmúlt két hétben, hogy hogyan is fog alakulni a találkozónk. – Pillantásom a fegyverekkel jócskán megpakolt zsákomra téved, majd elidőz a dzsekim különleges zsebénél, közel a kulcscsontomhoz. A méregkapszulámat rejti, persze kapszula forma nélkül, még ha hátra kötöznék a kezemet, akkor is be tudnám venni. – Nekem tetszik ez az új elnevezés, javasolnod kéne Carternek, hogy egy kis imidzs-frissítés keretén belül új nevet választhatnánk, jót tenne a PR-unknak is. Lehet, hogy a végét kicsit elvicceltem, de egyébként Edmund megragadta létezésünk esszenciáját. Hát mi másért küzdünk a föld alatt táborozva, sokszor kínlódva, ha nem a szabadságért. Féloldalas mosolyra húzódik ajkam, és még ő gondolta magát ellenállóellenesnek. - Talán ők is csatlakozhatnak hozzád, idővel. Tűnődök el hangosan is kimondva gondolatomat. Nem ígéret persze, messzire vagyok, hogy ilyesmit ígérhessek és nem is az a prioritás, hogy olyan családtagokat hozzunk le, akik talán nem is akarnak jönni. Nem tudhatom, milyen az Igresda család, leszámítva persze az elmondottakat, de abból csak nagyon közvetetten lehet a Kancelláriához fűződő viszonyukra és érzelmeikre következtetni. Gyanítom ők kellemesnek érzik életüket… de mint mondtam, van időnk utánajárni. - Amint ellátták a megfelelő védelemmel, vissza fogod kapni. Biztosítom a PDA visszajuttatásáról, de ez sem igazi ígéret, inkább csak tapasztalat. Én is visszakaptam mindenemet, a PDA-mat is miután biztosították, hogy lekövethetetlen, a szurdokon és Rebelliumon kívül is. - Ha korábban tudom, hogy már az első sétánk során elcsavartam a fejedet, egy csomó cipekedést megspórolhattam volna. Évődök kicsit Edmunddal a hátizsákom felé intve, ami még mindig félig teli van, végre felszabadult vagyok, nincs az arctalan és névtelen jövőbeli Mrs. Bewild a képben, sem bizonytalan segít-nemsegít, találkozunkmég-vagy nem helyzet többé. És igen, tudom, hogy még mindig lehet ez az egész színjáték, csak kémkedni jön, de az hónapokig is eltarthat, mire kiderül. Nem vagyok hajlandó ezen kattogni, megvannak erre a kollégák Rebelliumban, hogy kiszűrjék az ilyesmit. Tessék, jól láttam én, hogy nincs gond Edmund intelligenciájával vagy logikájával, mikor rögtön rábólint a javaslatomra. De csak nem indulunk azonnal, szó mi szó, nem ellenkezek most sem az elhúzódó csók ellen. Végül nevetve mászok le öléből és állok fel. - Igazad van. Indulnunk is kell, és a vadállatok jelentette veszély is valós… remélem ez lesz az egyetlen veszély, ami fenyeget majd minket, míg hazaérünk. Visszahúzom dzsekim cipzárját, összepakolom a cuccaimat, a két hátizsákomból egyet csinálok, közben kezem rátalál a tartalék Styx-re, nem véletlenül. De megakadok a továbbiakban a kérdés hallatán. - A hasam? Hát kicsit, nem olyan érzékeny, mint a nyakam. Miért? Nem árultam el nagy titkot a nyakammal kapcsolatban, arra már rájött magától is. Gyanítom, nem most akar leteperni és megcsikizni, de azzal is mit érne el? Nem tudok rájönni a kérdés okára, hát naná, hogy rákérdezek. - Egy igazi lovaggal van dolgom. És mondd csak, mi lesz ha kellemes, langyos tavaszi éjszakáink lesznek? – Vigyorgok rá, gúnytól mentesen persze, mert hát ami azt illeti, nem kizárt, hogy szükség lesz egymás melegítésére, nálam van hálózsák, de meg lennék lepve, ha nála is lenne. – Az oldalamon szoktam elaludni általában, mindegy melyiken, és te?
Megköszöni a bókom, amire elmosolyodok. Nézem a nő vonásait egy darabig, hogy utána aktiv részese legyek a beszélgetésnek, hiszen ismerkedünk egymással. Meglepetésként ér, hogy az Ellenállóknak van szakácsa, aki gondoskodik róluk. Dominiumon vannak ilyen szakácsok, de ritkák. - Érdekes lehet az élet az ellenállóknál, ha már van egy ilyen nemes lélek. Remélem, hogy megismerhetem majd. Férfi vagy nő? - kíváncsiskodok, mert jobb ha felkészülök arra, hogy mi vár rám. Gondolok utána kettőt, s hozzáteszem rögtön. - Már ha persze van kedved, vagy engedélyed megosztani velem. Nem szeretném, ha miattam kerülnél rossz helyzetbe az ellenállóknál, mert akkor rögtön magunkra maradnánk. - én erre az eshetőségre is gondolok, nem tudom, hogy mennyire fogja értékelni Josephine. Halad végül a beszélgetésünk tovább, s örömmel hallgatom a beszélgető társamat. - Nos az én fejemben is kavarogtak gondolatok, mármint a két hétben biztosan. Hogy nem-e bukok le, hogy megszöktem, hogy milyen ruhát fogsz majd viselni, s hogy milyen étellel fogadsz. De ezen felül ott volt bennem, hogy mi járhat a te fejedben, mit gondolsz milyen ember vagyok? Vajon ellenedre lesz, ha megcsókollak? Meg még pár butaság – mosolyodok el, miközben kezem kinyúl a nő hajához, s érzékien beletúrok. Ezután a kis viccelődését hallgatom, amire felnevetek. - Eddig miért nem jutott eszetekbe? Ez az ellenálló kifejezés sem rossz, hiszen Dominiummal álltok szemben. - mosolygok továbbra is, miközben a kezem bizony elkalandozik a nő állára. Tetszik annak vezetése, s mi más juthatna eszembe? Azon viszont meglepődök, hogy a gyerekeimmel kapcsolatban mit mond. - Ne reménykedj, már most látom rajtuk, hogy az Igresda család jó munkát végzett rajtuk. Mikor velük vagyok, néha érzékelem egyes helyzetben, hogy nem úgy tekintenek rám, s nem igazán mesélnek nekem. Némileg idegen jött-ment érzésem van, aki olykor meglátogatja őket. S felügyelet alatt beszélek a gyerekeimmel, s kikötötték, hogy semmi olyat nem mondhatok nekik. Így jártam. - sóhajtok, de a keserves fajtából. Nehéz ezt átélnem, s ezért szeretnék sajátot újra. Akiket aztán addig tanítok, míg meg nem halok. Szeretem Josephine-ben, hogy ilyen bátran beszélünk az ő csábításáról, s ezen szavakra másképp nem tudok reagálni, mint simogatni a bájos nő lényét. - Bevallom, a megjelenésed dögös volt a szurdokban. Amolyan, „ te pasi, mit keresel itt?” címszóval. - vigyorgok rá, de mikor a PDA-ra kerül a sor, akkor csupán a következő szavakat mondom. - Mentsétek róla le az adatokat. Személyes dolog nincs rajta. - szólok komolyan, el is engedem Josephine állát. Ezután teljesen elkanyarodunk ezen témáktól, s rájövünk, hogy itt nem maradhatunk. Mikor kimászik az ölemből, akkor lassan végigmérem őt. Csinos nő, s imádom már most. - Nem árulok zsákbamacskát, de szeretem alvás közben egy női hasat cirógatva elaludni. - közlöm vele, hogy előre felkészüljön a mai éjszakára. Már ha nem lép vissza az ilyesmitől. Az ő kérdése hallatán pedig egyszerűen felnevetek. - Akkor csak egymás mellett alszunk, hogy ha hidegre fordulna az idő, akkor igény szerint egymáshoz bújunk, meztelenül. - mondom ki a nagy igazságot, s én szintén készülök az indulásra. Mikor megvagyok, akkor derekánál fogva lépek oda hozzá. - Mindig az járjon a fejecskédben, hogy ott lesz melletted egy igazi meleg hely, aki ritkán fázik. - hamar megtudom, hogy az oldalán erre én szintén megadom a választ. - Ha egyedül vagyok, akkor a hátamon, de ha te itt leszel mellettem, akkor én is az oldalamon. Nem akarom elvenni a térfeled, sőt hátulról hozzád simulva, tenyerem a hasadon pihenve alszok el. - nézem Josephine reakcióját, vajon mennyire tetszene neki ez a felvázolt kép? S nem tehetek róla, de a kimondott szavak után,varázslatos szavakkal emelem újra a kettőnk közti hangulatot. - Hogy érezd azt, hogy van mögötted valaki, akire számíthatsz jóban és rosszban – s nem lehet másképp megpecsételni ezen szép gondolatot, mint egy lágy, hosszadalmas csókkal. Amibe bizony most teljesen belefeledkezek. Kíváncsi vagyok, hogy mikor állít le.
Már épp válaszolni készülök, mikor Edmund tovább fűzi a gondolatatai sorát. Előbb egy bólintással nyugtázom, majd ugyanúgy válaszolok, ahogy az előbb készültem. - Úriemberről beszélünk. Szerintem kedvelnéd, jófej és finoman főz. Még szerencsém, hogy nem nő. Kicsit ugratom Edmundot, nem vagyok féltékeny… hát persze, mert Tepsi arca lebeg előttem. De ha történetesen nem férfi lenne, akkor se aggódnék. Pár száz kilométer mégiscsak elválasztja őket egymástól. - De egyébként igazad van, túl sokat nem mesélhetek. Neked is biztonságosabb így. Kicsit figyelemelterelő, ahogy a hajammal játszik, de azért a magas labdát nem lehet kihagyni, pláne amiatt a mosoly miatt. Kíváncsi lettem. - Milyen butaságok? Talán némi kacérságot is felfedezni vélek a hangomban, ami meglepő, mert alapvetően nem értek az ilyesmihez. Csábítás meg kémnősködés nem az én asztalom, ezt Aleckel is leszögeztük. Másrészt lehet, hogy a többi gondolata az volt, hogy hogyan csalom csapdába egy csapat ellenállóval a hátam mögött. - Nem tudom, lehet valakinek eszébe jutott, csak nem jutott el a megfelelő szintre. – Vonom meg a vállamat. – Igazából nem is csak magunk között kéne elterjeszteni, hanem azt kéne elérni, hogy mindenki más nevezzen minket így, az nehezebb szerintem. – Sóhajtok egyet vágyakozva. – Igen, emiatt találó az ellenálló elnevezés, de gondolj bele, milyen jó lenne, ha nem kéne szemben állni egymással, hanem békén hagyni egymást és élni szabadon. Mennyi idő, energia megmaradna, mennyi emberélet nem kerülne veszélybe. A végén már inkább csak hangosan gondolkodtam, de ez a szép ebben, hogy megtehetem, mert láthatóan érdeklik a gondolataim (is). - Sajnálom. Tudom, hogy valamikor fel kell tennem majd a kérdést a gyerekekről, de nem most, mikor a Tamarával közös gyerekekről beszélünk. Az olyan érzéketlenség lenne. Így meg önző vagyok, tudom, még egy nagyon kicsit csak élvezni akarom a társaságát. Majd talán reggel, igen, a reggel jónak tűnik, akkor még mindig meggondolhatja magát és kimagyarázható eltűnése is, ha visszamenne. - Dögösnek ugyan nem gondoltam magam, de egyébként akkor most büszke vagyok magamra, elvégre, pont ezt akartam megtudni, hogy mit kerestél a szurdokban, ahol ritkán kóricálnak egyszerű kirándulók. Tényleg, mi volt abban a hátizsákban? Most már elmondhatod? Már akkor is kíváncsi voltam, persze nem annyira, hogy fegyvert rántva kényszerítsem a kipakolásra. Most már nincs igazán jelentősége a dolognak, csak érdekel. A PDA-ra bólintok, de ezt majd a „beléptetésnél” úgyis megbeszélik majd. - Hmpf, ahha. – Hát erre nem gondoltam volna, tudom-tudom, naiv vagyok. Fogalmam sincs, az én hasam alkalmas-e ilyesmire, vagy a folyamtos kuncogásom belerondít az együttelalvás szépségébe. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy hamarosan úgyis kiderül. – És az utóbbi időben is volt ilyen bio-kispárnád elalváshoz vagy hiányolnod kellett? Végülis ő is kérdezett, hogy volt-e valakim, persze csak szőrmentén, én meg elég direktben, de ha nem akar, akkor majd nem válaszol. De ezek a kérdések úgyis elő kerülnek előbb vagy utóbb. - Meztelenül aludni? – Ingatom a fejem a táskám mellett guggolva továbbra is. – Az nem lenne túl bölcs dolog a perdai vadon közepén. Befejezem én is a pakolást, a Styx-öt továbbra is kezemben tartom, ahogy felállok, pont bele Edmund karjaiba. Szabad kezemmel karjába kapaszkodok és hogy ne érzékenyüljek el látványosan a szavaira (értsd: ne bőgjem el magam), arcomat mellkasába fúrom pár pillanatra. - Ilyenben már nagyon régen nem volt részem. Súgom halkan, már jó ideje magamról kell gondoskodnom és tudom, hogy jó helyen vagyok, vannak igazi barátaim is, akik figyelnek is rám, de nem ugyanaz, mint egy igazi társ, akire támaszkodhat az ember és akinek támasza lehet. Nem is tudom, hogy kezdődött újabb csókunk, csak élvezem, olyannyira, hogy elfeledkezek a jobbomban tartott fegyverről, csak akkor jut eszembe, mikor teljesen szeretném átölelni, de ujjaim finom cirógatása helyett a hideg vassal sikerül megbökni a hátát. Még jó, hogy nincs kibiztosítva. - Hoppá, bocsánat! – Feltett kezekkel igyekszek hátra lépni, mutatva, hogy nem meggondoltam magam és nem azért bökdösöm egy pisztollyal. Markolatával felé nyújtom át. – Arra gondoltam, tudod, hogy ez legyen nálad a biztonság kedvéért, nagyobb esélyünk lesz így. Egyszerű a használata, biztosan nem fog gondot okozni. – Hálisten ezt Sol nem látja, lefordulna a székről szívszélhűdéstől. Nem hogy nem kötözöm be Ed szemeit, de még fegyvert is adok a kezébe, már ha átveszi. Felveszem hátizsákomat és megköszörülöm a torkomat. – Indulhatunk?
Hamar kiderül, hogy ez a finoman főző valaki egy férfi, akit ráadásul úriembernek szólít. Gondolkozok magamban, hogy ezt magamban, így előre mire véljem. Én szintén megtanultam főzni, s hát úgy tűnik a perdai ételek lesznek a következő tanulni valóim. De ha már Josephine ennyit árult el, akkor én is rákérdezek egy dologra. - Rendben, akkor biztosan nem kell aggódnom? Mármint, hogy más is pályázik rád? - nézek rá érdeklődő tekintettel, hátha kapok erre még választ. Utána meg egy sejtésemre ad igazat, amit nem tudok másképp felfogni, mint az óvatosság jelére. Nem mesélhet magukról túlságosan sokat, s mélyrehatóan, így rögtön ezzel állok elő. - Akkor még mesélj még magadról, azt nem tilthatják meg. - ráadásul úgy tűnik nekem, hogy sikeresen felkeltettem az érdeklődését a butaság kifejezéssel, hogy az vajon mit takar? Ehhez egészen közel hajolok a füléhez, s abba zengem bele. - Közös kalandok Perdán, sok nevetéssel. Együtt alvás és ébredés. Ébredtél valaha már csókra fel? - dobom vissza a labdát a bájos nőnek, hogy vajon ő megtudná-e szokni az ilyesmit? Témát váltunk, s rögtön egy új elnevezéssel játszadozunk, hogy mi lehetne az Ellenállók új neve. Felfigyelek a sóhajtására, sőt egyenesen magamhoz vonom a szépséges testet. Ajkaira rakok egy csókot, mert bizonyos időközönként jutalmazni kell ezt a teremtést. Nemes gondolatok, de a megvalósítás nem egyszerű. Mi a Kancellária szemében mindig szálkák leszünk. Kivívni a szabadságot, mindig időigényes dolog. S most jut eszembe egy kérdés, ami ki is bukik az ajkaimon. - Sokan vagytok? - nem tehetek róla, hogy a jövőbeli társaságomról érdeklődöm, s nem várok pontos számokat. Valahogy úgy vélem, hogy Josephine sem tudja pontosan. - Semmi gond, túléltem. Fő, hogy itt vagyok most már. - mosolygok rá, hogy nehogy túlságosan beleragadjunk a sáros gondolatokba. Kíváncsi természet, azt már látom. Egy kisebb időre elengedem őt. Hallgatom a kérdéseit, ami után csak a következőkkel tudok szolgálni. - Egy táskát, amit otthagyott egy tudós, tele mintákkal. A szurdokból vett érdekes fénylő valamikkel. - látszik, hogy nem vagyok tudós, s nem erőltetem meg magam. Nem célom, hogy azzá váljak, nekem megvan a saját képességem és tehetségem, csak máshoz. Megint kanyarodunk egyet téma terén, s történetesen a nő hasa kerül középpontba. Válaszát hallva előre nem reménykedek benne, sőt a következőt ajánlom fel neki. - Meglátjuk, semmit sem kényszerítenék rád Josephine. Attól, hogy vannak ilyen berögződéseim, attól még le lehet engem beszélni, leszoktatni. Nem szeretnélek kényelmetlen helyzetbe hozni az alvásnál. - itt már kénytelen vagyok belesimítani az arcába, utána pedig szépen haladva a hajába beletúrni. - Ha titkos szeretőre gondolsz, akivel ilyesmiket tehettem volna, akkor azt kell mondjam: Nem. Tamara halála után egy évig gyászoltam, s egyáltalán nem a nőzésről szólt. Még annyira se értem nőhöz, hogy a vállára tettem volna a kezem, vagy megbökni az ujjammal, hogy rám figyeljen. Te vagy az első nő, akihez így hozzáérek. - s remélem ezen gondolat nem aggasztja, vagy bántja a nő lelkét. Utána felvetődik a meztelenül alvás eshetősége, mire ő egyértelműen kimondja, hogy Perdán nem lehetséges. Érdekesnek találom, s most belőlem bújik ki a kérdés. - Van ennek valami oka? - nézek rá, s teljesen el tudom fogadni, ha elmagyarázza nekem. Nekem minden újdonság lesz, míg ő már okosabb. Így tehát, ahelyett, hogy megszólnám, inkább felkérem őt. - Kérlek taníts Josephine. Perdai dolgokból, szerintem okosabb vagy most nálam, de majd igyekszem felzárkózni. - hangzik tőlem, s ezután a jelenet olyan, mint a nagy romantikus filmekben szokás. Karjaimban talál menedéket, miközben én olyan szavakkal édesgetem őt tovább, ami talán régen nem tapasztalt. Hagyom őt, hogy a mellkasomba fúrja magát, legalább érezheti, hogy a ruha alatt mi érezhető. Izmos testem van, hiszen szinten tartom magam fittségben. Újabb csók, s egy közös ölelkezés tovább erősíti a kettőnk közti köteléket, mikor a nő keze helyett, valami keményebbet érzek a hátamon. Nem szólok semmit, de így is bocsánatot kér. Mikor nyújtja felém, akkor kinyúlok az arcához. - Elveszem most, míg meg nem érdekünk. De ott visszaadom. Remélem, hogy nem kell használnunk. Ha nálam maradna, s megtalálnák, akkor azt hinnék, hogy jól elláttam a bajod, s most meg jöttem túsz tárgyalni. - bár azért nagyon meredek lenne, tudva, hogy csupán egyedül vagyok. Elveszem végül a fegyvert és elrakom. - Induljunk, mert itt ragadunk. Kíváncsi vagyok az éjszakai szállásodra. - s nem tudom mennyire nyálas dolog, de én megfogom Josephine kezét. Az én szimbolikámban nem az. Sokkal inkább fejezi ki az egymáshoz kötödést. Várom, hogy elvezessen, bármerre indulunk.
Nem gondoltam, hogy a kis viccem visszahull majd rám, holott teljesen logikus, főleg ha Edmund szemszögéből nézem, hiszen Tepsi és én még csak nem is több száz kilométerre lakunk egymástól. Ugyanakkor ha ismerné, akkor tudná, hogy feleslegesek a kérdések, igaz, nem is csak a főszakácsra vonatkoznak, sietek hát a megnyugtató válasszal. - Egészen biztosan. – Kicsit azért megremeg a szám a visszafojtott nevetéstől. – Senki nem érdeklődik irántam mint nő, vagy ha mégis, akkor rendkívül jól titkolta idáig, ezután meg már kénytelen is lesz titkolni. Szükségesnek tartottam a kiegészítést, mert főleg a RebellIvóban eltöltött időmben igenis érdeklődnek irántam, főként férfiak, de csak azért, hogy leszek szíves mielőbb újratölteni a poharukat és nem szerelmes szonetteket kívánn/tak szavalni hozzám. Abban az állapotban, legtöbbük esetében, ez szerencse is, azt hiszem. - Sokan élnek párkapcsolatban vagy házasságban, de sokan a kérészéltű kalandokat részesítik előnyben, míg vannak, akik inkább jól megvannak magukban ilyen-olyan okból. Az első hónapokban nekem is bőven elég volt a saját társaságom, hogy fel tudjam dolgozni valamennyire az életem változásait, de azt hiszem erről már meséltem. – Ajkam biggyesztve gondolkodok pár pillanatot, de aztán folytatom. – Aztán úgy tűnt, hogy valaki belép az életembe, John, de aztán vége lett, mielőtt igazán kibontakozhatott volna bármi is. Most már jó ideje nem is láttam, sok időt tölt városon kívül. Tessék, megtaláltam az arany középutat, kicsit meséltem Rebelliumról, de főként magamról. Ráadásul ezzel visszatértem a korábbi kérdésre is. Ha én szegényt titkos szeretőkről faggattam, az a legkevesebb, hogy Johnról meséltem kicsit. Ami azt illeti, nem is tudok sokat mesélni róla, csak kicsit. - Jól hangzik mind, és szerintem cseppet sem butaságok. – Mosolygok vissza, majd ingatni kezdem fejem, mikor az ébresztő csókra terelődik a szó. – Perdán még egyszer sem. Friss házasként Daviddel bolondultunk egymásért, de azok az emlékek már megfakultak, de tagadni sem akarom, ezért jobbnak láttam szűkíteni az időintervallumot, pontosabban a helyrajzi számot a válaszban. - Hogy is mondják? Sokan, de nem elegen? – Vigyorgok vissza, majd megvonom a vállam, mintha csak le akarnám csökkenteni a válasz fontosságát. – Kevesebben vagyunk, mint Dominium lakossága. Csak egy nagyjábóli számot tudok, de még azt se akaródzik kimondani, ennyit viszont ismét csak nyugodt szívvel elmondhattam. A gyerekek létszámát bezzeg pontosan meg tudnám mondani, de nem az volt a kérdés. - Ahha. Ha Rebelliumba értünk, erről majd mesélj, amennyit gondolsz, szerintem érdekelni fogja a főnököket. Ha a szurdokban tudósok, majd szállítógéppel testőrök, netán katonák közlekednek, arról jó ha tudunk. Persze, lehet tudnak is róla azok, akiknek kell, mindenesetre nem árthat pár jó pont Edmundnak. Bólintással helyeselem a következőket. Persze, majd meglátjuk, mi lesz a reakcióm a hascirógatásra, elalvás vagy valami egészen más. És újabb bólintás, szóval nem voltak szeretők, veszem tudomásul, de erre nehéz lenne bármi mást reagálni. Majd még egy bólintás, hát persze, hogy szívesen tanítom. Mosoly bújkál szemeimben, hogy Edmund így beletrafált a jelenlegi legfőbb munkámba. - Leginkább az életben maradási esélyeket növeli a vadonban. Ha meztelenül alszol, sokkal nagyobb felületen csíphet meg valami soklábú és a szervezetednek is segítenek a ruhák, akármilyen profi hálózsákod is van, hogy ne hűlj ki télen. Aztán ha ragadozó, árvíz vagy netán dominiumi katonák törnek rád, akkor szintén több esélyed van védekezni vagy elszaladni. Épp ezért az se árt, ha a csomag is összepakolva a fejed alatt van, ha futni kell, akkor azonnal magaddal tudod vinni a cuccokat, amik a további életben maradáshoz kellenek szintén. Remélem körültekintően válaszoltam, persze Alec vagy valamelyik kollégája biztosan még nagyon sok dolgot fel tudott volna sorolni, talán tapasztalatból is, de szerintem ennyi indok is elég egyszerre. - Igen, igaz-igaz. Sőt, az utolsó szakaszon a szemedet is be kell majd kötnöm, de fogom majd a kezed és úgy vezetlek. Egyébként, ha szerencsések vagyunk, nem ütközünk akadályba és elérjük atalálkozópontot, akkor nem kell az egész utat gyalog megtennünk. – Nagyon remélem, hogy elcsípjük Kyle-t és Iant a megbeszélt helyen. Ha nem, egészen biztos, hogy vadásznunk is kell útközben, ami még hosszabbá teszi az utat. – De ha vigasztal a tudat, annak idején én napokon keresztül bukdácsoltam bekötött szemmel a perdai vadonban, míg odaértünk. Hát na, Sol nem bízta a véletlenre a dolgokat, de nem hibáztatom ezért. Na majd ő fog engem, amiért Edmund szemeit nem kötöm be most azonnal, ahogy elindulunk észak-keleti irányba az éjszakai táboromig, pontosabban táborunkig.
Megnyugtató válasszal szolgál Josephine, hogy nem kell aggódnom amiatt, hogy bárki más lecsapna rá. Egy gonddal kevesebb, én csupán így fogom fel az egészet. Az viszont meglep, hogy eddig senki sem pályázott rá. Mindenesetre, ha én ott leszek, akkor mindenképpen látni fogják, hogy én már lecsaptam rá. Én egy ilyen bájos nőt nem hagyok egyedül. - Köszönöm – hálásan nézek rá, s mivel beszélgetünk, így haladunk tovább a témával. Mikor hozzáfog a Párkapcsolatos beszédhez, akkor én közelebb hajolok az ajkaihoz, de nem csókolom meg. Csupán szeretném érezni az ajkaimon, hogy ontja magából a szavakat. Mikor kalandorokat említ, akkor távolodok el az ajkaitól. - Ami azt illeti, én nem hagylak majd magadra. Veled fogok menni, amerre mész. Persze, nem fogok mindig rád akaszkodni. Néha biztosan én is elvonulok egy picit. - vázolom fel az én részemről mire számíthat. Egy egészséges kapcsolatot szeretnék Josephine-vel kialakítani. Hogy ez mennyire fog sikerülni, azt majd az idő eldönti. Meghallgatom a Johnról mondottakat, s csak egy fejbólintással veszem tudomásul, hogy valakit jobban ismer nálam, de semmi több. Az különösen jó érzéssel tölt el, hogy cseppet sem tartja butaságnak azt, amit felvázoltam neki, ráadásul pedig Perdán még sosem kapott ébresztő csókot. - Ez idővel változni fog. - tudom le ennyivel a témakört, hogy átvegye utána a lélekszám a helyet. Kiokosít engem, hogy kevesebben vannak, mint Dominium lakossága. Eléggé egyenlőtlenek az esélyek, tény és való. Kíváncsi nő, s érdeklődik azután mit szöszmötöltem a szurdokban. Én elárulom neki azt, hogy én mit tudok. Meglep, hogy arra buzdít, hogy erről meséljek a főnökségnek. Kíváncsi leszek hirtelen, hogy miféle emberekből áll, s miféle a szervezeti felépítés. Idővel meglátom, már ha elé kerülök ennek a bizonyos főnökségnek. S fordul a kocka a beszélgetésben, hiszen a bájos társaságom kíváncsi arra, hogy az utóbbi időben volt-e szeretőm? Volt -e valaki, akivel hancúroztam az utóbbi évben, s én megadom neki rá a választ. Látom rajta, hogy tudomásul vette, majd őt kérdezgetem erről a ruhás alvás fortélyairól. Olyan dolgokról kezd el mesélni, amit én a flottánál régebben a bizonyos gyakorlatokon hallottam. Ennek ellenére egy mosoly keretében hallgatom, had kapjon teret Josephine. Jó hallgatni őt. - Nagyon ügyesen mondtad – dicsérem meg, s a másik jutalmazásom, hogy belesimítok az arcába. A szembekötéssel kapcsolatosan eszembe jut néhány gondolat, s megosztom vele. - Szerintem kösd meg a kezem, s egy madzaggal húzzál, a szemem lehet bekötve. Maradjunk a hivatalos verziónál. Meglátják, hogy fogod a kezem, még a végén kiverik belőlem a szuszt, hogy kicsodád vagyok. S csak azért. Ha majd lecseng a felvételem, akkor fogjuk majd meg egymás kezét. S ha szeretnéd, akkor én is bukdácsolhatok utánad, de baj esetén biztosan nem fogok tudni neked segíteni. - ennél többet nem mondok, csupán követem Josephine-t az éjszakai táborig.
Különös, hogy nem hoz zavarba Edmund közelsége. Persze volt, hogy megrezzentem, mikor meglepően közel hajolt, sőt, néha azért, mert a közeledést végül nem zárta csók, amit mostanra (alig pár óra elteltével!!??!!) igencsak megszoktam. Nem mondom, azért okozott némi koncentrációs nehézséget, mikor olyan közel voltunk egymáshoz, de valahogy csak-csak sikerült értelmes mondatokkal kifejezni magam. - De csak picit, ugye? Kérdem játékosan, költőien igazából. Szívbizsergető újabb ígérete, hogy nem hagy magamra, de nem várom el és nem is szeretném, hogy ezentúl minden egyes másodpercet együtt töltsünk, nem lenne egészséges. Szerencsére ebben egyetértünk. Különben is, úgyis meglesz majd az ő elfoglaltsága is. Kíváncsi leszek, milyen megbízatást adnak neki/választ magának végül. Vajon marad a szakmájában vagy valami egészen újat szeretne kipróbálni? Pár nap, vagy hét múlva erre is választ kapok majd. - Úgy tűnik idővel mindkettőnk élete alaposan változni fog, de azt hiszem nem bánom, remélem te sem. Szinte visszhangzom szavait egyetértőn. Ugyan én lelkes izgatottsággal várom ezeket a változásokat, de most belegondolva, egy teljes életet hátrahagyni… Mit is kérdeztem tőle? Impulzív-e? Nos, elmondása szerint nem, szóval remélem tényleg alaposan meggondolta döntését és nem fogja megbánni. Felmerül bennem a dicséret hallatán, hogy netalán tán Edmund is pontosan tisztában volt a válasszal. Megrázom fejem, nem kell rémeket látni, nem kért volna tanácsot a perdai élettel kapcsolatban, ha mindent tudna. Mire lenne jó? Nem kell indokokat keresni, hogy több időt töltsünk együtt, a következő napokat kénytelen lesz akkor is velem tölteni, ráadásul rögtön a mélyvízben, gyorstalpaló túlélőtúrán, ha megunna. - Azért nem kell átesni a ló túloldalára. – Morgom a nem létező bajszom alatt, ahogy Edmund azt sorolja, hogy a szembekötésen kívül mit kéne még tenni. – Nem, cseppet sem szeretném, nem ezért mondtam. Ezt már rendesen mondom, persze, ha rendkívül jó hallása van és ért a motyogóul, akkor a válaszom első felét is dekódolhatta. Azzal persze egyetértek, hogy nem kell világgá kürtölni, hogy a perdai láp előszobájában egészen összegabalyodtunk és ennek is köszönhető a jelentkezési kedv egy része… mondjuk ha nekiállnak a múltjában kutakodni és a nevelőszülőkkel kapcsolatban találnak mégis valamit, amit én ugyan elképzelni se tudok, de ha mégis… szóval akkor lehet nem árt egy ilyen rózsaszínködös ok is megtámogatásul. Még egyszer körülnézek piknik-helyünkön, egy nyomkövetőnek valószínű nem okozna gondot kitalálnia, hogy itt voltunk, de egyébként semmi nem utal jelenlétünkre. Útközben nem csacsogok csak úgy, kivéve, ha kérdést kapok. A környezetünket figyelem, na meg az útvonalat, hogy mire az éj leszáll, már bevackolódhassunk éjszakára. Hosszú nap volt, de azért nem vonszolom magam, araszolással nem érnénk el ma az elhagyatott, magányos, jobb napokat látott, félig elkészült lombházat.
Előzmény - Akkor ezt megbeszéltük – élénkül fel a szeme csillanása egy pillantra, ahogy a lábbeliről megalkudnak. Bár nem érzi túl tisztességesnek a cserét, mert úgy véli, hogy amit ő kap, nagyobb értékkel bír. De, ha már ennyire szeretné a hollóhajú, hát legyen így. Néha engedni is kell, és mivel Raven nem húzta a száját miatta, úgy gondolja, hogy nem túl nehéz beszereznie egy ilyet. Csak kényelmes legyen neki, bírja a hosszú utakat. Bár találkozott már többször is a testvérével, és úgy tűnt, hogy tartós anyagból vannak azok a lábbelik. A felvetésre és a lány kacagására ő is elmosolyodik, értékeli az őszinte nevetését, sőt még talán kedvére való is neki. - Azért én egyszer kíváncsi lennék rá – mondja szelídebb hangon. – Csak, hogy ismerjem a határokat, ha megint kérek valamit – újabb rövid vigyor, néhányan már furán is néznek feléjük. A pillantása azonban kapkodó fejmozdulatokat segít elő, pár másodperc múlva már senki sem törődik velük látszólag. Még mindig örül, hogy Raven túlélte a hoihoval való találkozást, hiszen, ha nem így lenne, nem ismerné a lányt, maximum egyes részeit, és azt sem egy egészként. Belegondolva nem lenne szép látvány, így aztán el is hessegeti a szerencsés lányról alkotott szerencsétlen látomását. Ugyan válaszolgat, de már annyi mindennel töltötte meg az értelmét a fekete hajú, hogy kezd belefáradni, így aztán egy kisebb beszéld után, ami az erősebbről és a győztesekről szól, könnyedebb témára evez le a bő vízű gondolatfolyón. Meglepi, hogy Raven „ráfog” a kezére, de nem bánja, nem is rántja el. Úgy érzi, hogy talán van jövője a lánnyal, csak ahhoz mindkettőjüknek változnia kellene. Főleg neki, aki már 80 éve tapossa a perdai földeket. - Persze, most épp ráérek – vigyorodik el, tényleg tudna most maradni pár napot a lány kedvéért, na meg a saját kedvéért is. Végül is nem lenne az baj, nem siet sehová, talán kicsit át kell majd rendeznie az elképzelt útitervet. Egyébként sem tervez sosem túl komolyan, az emberekhez mérten pedig nem is említhető. Persze Nichi felbukkanása megkavarja az idillt, amibe délután kerültek, de ez sem igazán meglepetés Vharan számára. Az inkább, hogy a perdai tündérek nem ennyire kíváncsiak általában, és nem is nagyon szegődnek más mellé. Ő nem emlékszik még egy ilyen esetre, hogy valakinél látott volna, de ez nem jelenti azt, hogy nincs is. Nem szelídítette meg Nichit, a kis lény magától csatlakozott hozzá, és keserítette meg az életét. Persze szívtelen lenne ha nem tenné hozzá, hogy sok örömet is okozott neki, mikor például másokat szekál, azt Vharan eléggé tudja élvezni. De már megszokta, hogy lassan öt éve vele van a tündér, és biztosan fájna neki, ha elvesztené. Ugyanígy van Perloval is, aki pedig ennek már a határán van, az egyik legöregebb boga, akit ismer, és nem lenne szíve magára hagyni őt sehol, hogy élje le utolsó napjait. Inkább elsiratja majd, és remélhetőleg olyan helyen múlik ki a vén boga, ahol nagyon szeret futkározni. - Nála nem lehet tudni – vonja meg lassan széles vállait, miközben összepakol és elindul a városból kifelé. Az útirány megvan, már csak el kell érniük a város szélét és minden rendben lesz. Közben történetet vár a szépséges quorsától, aki természetesen visszakérdez. - Ha lehet a szépséges Ravenről szóljon, de megteszi egy másmilyen is. Érdekel, hogy milyet mondanál el nekem – vigyorog egyet, de végül a lány másféle történetet mesél el, méghozzá elég szórakozottan, hogy odafigyeljen rá. Nagyon figyelnie kell, hogy e nevetéssel egybefűzött beszédáradásból felfogja a lényeget. De mivel nem szélfútta a feje, felfogja és a végén ő is felnevet. - Szegény fiú – nevet ő is még egy kicsit, majd elhalkul és rendületlenül caplat a menedék felé. – Most egy régebbi történetet kérek. Valami, amire a fiorád kivirágzik – néz rá kedvesen, de nem mosolyogva a remete. Szemei érdeklődve csillannak a nap fényében, láthatólag valami különlegeset vár. Végül megérkeznek a menedékhez is, Vharan pedig leteszi a zsákját az összeeszkábált rejtekhely mellett. Nichi egy pillanatra megjelenik és nagy örömvijjogással el is tűnik szinte pillanatokkal később. A remete kinyitja a menedék ajtaját és utat mutat Ravennek. A kis hely kissé megváltozott, Vharan valamennyire kipucolta, és ami még furcsább, hogy az átható szag, valamilyen virágillatra cserélődött, ami egészen frissítően öleli körbe a kis helyiséget. Még rendet is rakott a tíz lépésnyi helyen, és mintha ágyféle is lenne most már. Abban azonban Raven biztos lehet, hogy nem olyan kényelmes, mint a Dominiumon. - Na, mit szólsz finnyáska? – kuncogja el magát, még a hasát is megfogja. Elégedett az eredménnyel, nagyon kíváncsi, hogy mit mond rá Raven.
*Meg. Bólintok rá. Vharan nem spilázza túl az ilyen dolgokat, rövid kérdés és rövid válasz, aztán már csak azt veszem észre, hogy mindent elrendeztünk. Semmi körtánc a szavakkal. Majd lesz akkor nekem, amikor szereznem kell Vharan lábára egy csizmát vagy bakancsot, mert utálom az olyan kérdéseket, hogy kinek kell, miért viszem és mennyit vagyok hajlandó áldozni érte. Csak legyen is aztán akkora méret, utána meg meg kell tanítanom hogyan zárja össze, mert már a zipzárral is elszórakozott. A nevetést igazán az váltja ki belőlem amikor arra kér, hogy majd énekeljek neki, de mint később kiderül, nem is ez ad nagyobb derűt, hanem amit az ellenkezésemre mond. Vharannak remek humora van, egyenesen imádom és olyan vigyorral tudja mondani, hogy meg kell zabálni érte. * -Te tudni. Én szólni. *Mondom megjátszott fenyegetéssel, de ajkaim szegletében ott játszik a mosoly. * -Áááá! Érteni. Hogy tudjad mikor legyél velem óvatos. Na szép. Előrelátó. Okos, óvatos. *Azon mosolyodom el szélesebben, amit ezután látok. Észrevettem, hogy amikor Vharan mosolyog vagy úgy csinál, akkor többen is felfigyelnek rá. Gyanítom azért, mert egyébként nem szokott mosolyogni, és ezt kitüntetésnek veszem, hogy velem meg igen. Viszont abban a pillanatban, hogy ő is észreveszi, eltűnik a derű az arcáról és megint az a vadság veszi át a helyét, amit én imádok, mások viszont majd` bepisilnek tőle. Az a nézés egyszerűen bugyinedvesítő. Nem is vitás, hogy miután elmeséltem neki a hoihoval való találkozásomat és ráfog a kezemre, nagyon gyorsan el tudom dönteni, hogy tovább maradjak, mint terveztem. Vharan nem csak nagy és erős, és nem csak a humora remek, hanem a szíve is óriási, bár ezt valószínűleg sokan nem mondanák el róla. Én viszont tudom. Eszményi pasi. * -Akkor maradni én. Majd halászunk, vadászunk és gyűjtögetünk, meg lan gyökeret ültetünk, eszményi elfoglaltság lesz. Menedékbe menni mi ketten? *Érdeklődöm afelől, hogy hova szándékozik engem vinni, csakhogy tudjam mire számítsak. Milyen messze leszünk Eloraktól. Valahonnan majd küldök egy üzenetet az őrség parancsnokának, hogy tovább maradok, a fejemben már alakul az alibim is és menjenek csak el nyugodtan nélkülem. Tudják, hogy kocsi nélkül egy tapodtat sem megyek, gyalog elég messze lenne a város, bogára meg nem ülök. Hát ezt is sikerült elültetnem a fejekben, nem csak Elorakban száll szájról-szájra a történet az első megjelenésemről, hanem a városi őrség sorai között is. Gyanítom utóbbihoz Katjának is van köze, de szó se róla, most jól jön az ilyen kétes hírnév. Mielőtt azonban elindulnánk Vharan gombóca jelenik meg és miután majdnem orra buktam miatta, megtelepszik a lábamon. Még mindig nem tettem félre azon gondolataimat, hogy a pukizó miniszörnyeteg meg akar enni. Végül is nem elképzelhetetlen, még az én méreteimmel is sokáig elég lennék neki. Persze csak levelet eszik, ezt mondta Vharan, de mondott ő már olyan sok mindent viccből. Olyanképp hangzik az is amit válaszol. Nagyot sóhajtok, mert ő közben elindul és nekem igyekeznem kell, hogy lépést tudjak tartani vele, és nem könnyű tekintve, hogy a kis gombóc minden lépésemnél érezhetően még jobban kapaszkodik a lábamba. Mire a kapuhoz érünk, már a combomon lóg. Addig meg mesélnem kell, de olyat ami rólam a szépséges Ravenről szól – ennél a pontnál megint sóhajtok és elmosolyodom, eskü még el is pirulok – vagy esetleg másról, de a lényeg az, hogy milyet mondanék el neki. Fogas kérés, de végül annál maradok ami Alecról is szól egy kicsit, vicces és Vharant is megnevetteti. Nekem amúgy szép emlék, legalábbis ami a történet hátterében áll. A kapun túl a szőrgombolyag lepattan rólam és eltűnik, biztos más utakat keres, amit nem bánok, mert már kezdtem leizzadni attól, hogy rajtam mászkál. Másrészt nagyon kell törnöm a fejem egy újabb történeten, aminek egészen másnak kell lennie, mint az előző. Először zavartan nézek Vharanra, aki csak mosolyog kedvesen és csillognak a szemei is, amiből aztán rájövök, hogy most nem nevetni akar, hanem azt várja, hogy az ő fiamicsodája is kivirágozzon. * -Huhh! Szóval amikor a legboldogabb voltam? És nem volt vicces, hanem szép. Te tudni, Alec én testvérem ellenálló. Régen fent a Dominiumon….Dwa`woruun azt mondani nekem és anyának, apának, Alec meghalni. Én nem hinni el, a szívem azt súgni, ő élni valahol. Kerestem több mint két…télen át. Találni meg őt, hagyni neki üzenet a fán és ő válaszol üzenetre és aztán mi találkozni Orkánsziget. Mikor meglátni őt sok idő után, én sírni a boldogság. Olyan lenni, mint rád zuhan egy szikla és nyom sokáig, aztán valaki legördíti rólad. Jó, oké, tudom, hogy ha rám zuhan egy szikla már nem érzek semmit, mert halott vagyok, de….érzés lenni nagyon jó. A fiamicsodám virágzott. *A végén elmosolyodom. Még sosem meséltem el ezt senkinek. Jó, anyáéknak igen, de az más. Jóleső érzés elmondani olyasvalakinek, aki nem a család tagja és tudom, hogy nem árul el minket. Jó érzés elmondani egy titkot és tudom, hogy Vharannál titok is marad. Kedveli a bátyámat, hiszen szembeszállt Jenkinsszel is, hogy kiálljon Alec mellett. Már ezért hálás vagyok neki egy életen át, de nem ez az ami miatt egészen oda vagyok érte. Szeretem nézni őt, a szemeit, a mosolyát és szeretem hallani ahogyan nevet, szeretem amikor végigsimít az arcomon. Azt hiszem végérvényesen belezúgtam. Eszembe jut az első találkozásunk és ez újabb mosolyt csal az arcomra. Aztán van egy kis időnk még csendben sétálva míg meg nem érkezünk a menedékhez, ezt kihasználom arra, hogy elküldjem az üzenetet amit terveztem és nem sokára válasz is érkezik, hogy van két napom, mire újabb konvoj érkezik Elorakhoz. Pukigombóc vijjogása ráz fel a gondolataimból, de mire felnézek ő már el is tűnik. A menedék meg ott áll előttünk, és érzem, hogy valami nem stimmel, valami megváltozott, de nem jövök rá azonnal. Csak amikor belépek tűnik fel, hogy nincs az a mindent átható büdös, hanem finom virágillat és a hely picit szűkösebb lett, de csak azért, mert Vharan ágyat eszkábált, vagy legalábbis olyat ami hasonlít rá. Kényelmesebbnek tűnik, mint a korábbi hely ahol lan gyökeret ültettünk. Rend van. Vharan meg büszkén kihúzva magát vigyorogva kérdezi mit szólok hozzá és nem kerüli el a figyelmemet a jelző sem. * -Höhhh! Még hogy én finnyás. *De nem tudok nem elámulni a változáson, és a kérdése egyértelműen arra céloz, hogy mindezt miattam tette. Döbbenet, de szívet melengető. Felé fordulok és felnézek rá mosolyogva, kíváncsian. * -Ezt értem tetted? Jó szag van. Ágy is van. Te kis huncut! *Fenyegetem meg a mutatóujjammal, majd hozzálépek, lábujjhegyre állok, hogy elérjem a nyakát és átölelem, majd a lábaimmal egyértelműen a derekára szándékozom tekeredni, így az ajkai is közelebb kerülnek hozzám, szavaimat már azokra suttogom. * -Ez lenni jó történet, virágzik a fiarám. *Hát lehet, hogy nem ejtettem ki jól, de tudja mire gondolok. Hosszan megcsókolom, hosszan és mélyen és nem fukarkodom a szenvedéllyel. Szavak helyett csókkal köszönöm meg azt amit tett. *
18+ Raven énekének kérdésére úgy érzi, hogy túl sok időt pazaroltak már. Pedig neki csak elég lett volna pár dallam, és pontosan megtudhatta volna, hogy csak szégyenlős a fekete hajú, vagy tényleg lacertariasztó. Van néhány hang, amit nem bírnak a háromlábú lények. EL is mosolyodik egy pillanatra, miközben Raven győzködi őt, mert elképzeli, ahogy Raven rohan az erdőben sikítva üldözve őket. Milyen jó móka is lenne! - Igen, a túlélés egyik kulcsa, hogy figyelsz a részletekre - megpöcköli a lány orrát a mutatóujjával, ha az nem húzza el a fejét időben. Nyilvánvalóan ez játékos bohóság, és a remete még jobban visszafogja magát, mint, ahogy szokta. Raven és a hozzá hasonló nőkhöz próbál óvatosabban nyúlni Vharan, de ez nem mindig sikerül és az okozottnál nagyobb fájdalmat is elszenvedhetnek, mint, amit a férfi gondol elsőre. Így aztán bármi is legyen az orrbapöckölés most nem fog fájdalmat okozni a lánynál. Ezzel egy időben ébred rá, hogy tényleg hiányzott neki a lány, így szeretné ha vele maradna még egy kis időre, ki tudja, hogy miket talál ki neki valamelyik elöljáró Elorakban. Úgy tűnik, hogy nem annyira kitaszított mostanság, ha kell az ő tapasztalata. Persze tudja jól, hogy az okosabbak nem gyűlölik, egyesek még tisztelik is a remetét, de ő elég nehéz alkat ahhoz, hogy mindenkinek megbocsátson. Ez az életmódja miatt is lehet, senki sincs, aki a látásmódját befolyásolja a hosszú utazások során. Raven viszont már az elejétől fogva nem volt előítéletes - vagy ha igen, jól titkolta - így teljesen megbízik benne. Mi több, ma is szeretne vele intim közelségbe kerülni, de ezt még nem árulja el előre, csak meginvitálja a mindig szélsőségesen, és praktikátlanul öltözködő nient. Ő egy kicsit már perdainak tartja, mert sehogy sem illik az agresszor quorsák közé. Sem jellemben, sem öltözködésben. Valahogy mégis így fogadta őt el, talán, ha rendes ruhában jelenne meg előtte egyszer, már ő maga furcsállná, hogy mi történhetett Ravennel. - Igen, erre gondoltam - helyesel a maga módján, és egy vigyorféle suhan át az ajkain az "ian" szó hallatán. ~ Nem bolond ez a lány, nagyon nem. ~ De amíg megérkeznek szeretné, ha Raven elmondana neki egy érdekes történetet. Az elsőnél nem remeg be a fierája, de a második már határozottan tetszik neki és a hatása alá kerül. Miközben Raven mesél, az ő száját csak néhány ismétlés hagyja el, mint: Dominium, Orkánsziget és fiera. Az utolsóval csak kisegíti a lányt, és egészen meghatódik, ami még az arcára is kiül. Persze azért ne képzelje senki, hogy a szájából kitörli a nyálat és szemébe könnyek szöknek, de láthatóan ellágyulnak a vonásai a történet hallatán. - Ez szép történet volt, köszönöm - mondja őszintén, és átkarolja a nagy kezeivel a lányt, majd magához húzza. Egy rövid ideig így haladnak tovább, ha Raven nem ellenkezik, aztán kénytelen elengedni őt, mert az út kényelmetlen lenne így tovább a menedékig. Magában már mosolyog, ahogy a menedékhez közelítenek, mert tudja jól, hogy bár neki nem különösebben okoz örömet semleges szagúvá tenni a menedéket, a lánynak tetszeni fog. Mikor beérnek és bemutatja a helyet, kap valamit emberi nyelven vissza, és bár nem érti, mégis érti, hogy mire vonatkozhat. Úgy látszik jól sikerült minden, mert Raven elégedett. - Hun... cut - ismétli el és vonja össze a szemöldökét, most viszont nem érti, hogy mi lehetett az a furcsa szó, de azért a végén elmosolyodik, hiszen hamarosan újra összeér az ajkuk. Érzi Raven próbálkozását a lábaival, ő pedig nem tétovázik és a fenekénél fogva emeli fel magához az érzéki kedvesét. Ő sem marad adós a csókokkal, az ajkak után a nyakat veszi célba, és elhalmozza azt a csókjaival. Néhol erős nyelve is megindul, hiszen a nyak nagyon érzékeny pontja a perdaiaknak és úgy okoskodik, hogy az emberek világában is így lehet, még akkor is, ha nem rendelkeznek braniq-kal. Végül elengedi a lányt, hogy le tudja róla jönni és mosolyogva lép egyet hátra. - Mutasd meg, hogy kell ezt leszedni rólad! - mondja vigyorogva és várja, hogy Raven megmutassa neki, hogy mit kell majd tennie. Közben egy mozdulattal dobja le felsőjét, és a lány újra megláthatja sebekkel ékes szikáran izmos testét. Amint a hollószín hajú nekikezd a műveletnek odalép hozzá és átveszi tőle a kezdeményezést, és maga fejezi be a kedvese ruhátlanítását. Először leveszi róla a kabátot, ahogy Raven megmutatta, hogy kell szétnyitni. A ruhadarab szépen csúszik le a földre, miközben Vharan végignéz rajta. Letérdel a lány elé, és egyesével teszi a combjára a csizmás lábakat, amelyek alá, egy rögtönzött vászondarabot tesz. Lehúzza a cipzárat, lehúzza kecses lábról a csizmát és megismétli ezt a másikkal is. Majd újra feláll, és elkezdi kigombolni a fűzőt. Ha nem is gyorsan, de legalább nem lassan végez, és ha még Raven segít neki, akkor még gyorsabban végeznek. Végül kiszabadul minden felesleges ruhából a kedvese, ő pedig elkezdi a teste felfedezését. Először újabb csókokkal halmozza el a másikat, de keze most már nem annyira tétlen. Felfedezi a melleket - melyeket rövid idő múlva átad az ajkainak - és végig simít a lán egész testén egészen az öléig. Mivel nagy hatással van rá a lány, érzi, hogy a nadrágja kezd kényelmetlen lenni, de ezt az élvezetet meghagyja Ravennek, hogy az ágyékát majd ő vegye kezelésbe. Igyekszik figyelni Raven rezdülésére, és keze már ott jár, ahol az ágyékának kellene, de még csak simogatással ösztönzi a másikat, hogy minél hamarabb készen legyenek az egyesülére. - Én is örülök, hogy nem zuhant rád az a szikla - suttogja újra a lány ajakiba, majd valósággal felfalja a másikat. Közben pedig felkapja őt és elindul a rögtönzött fekvőhelyük felé.
*Sikerül egyelőre nem énekelnem, nem szerettem volna ha Vharan elszalad, ezért hát elódáztam ennek a tudományomnak a bemutatását, de biztosan lesz még alkalom arra, hogy Vharan felhozza ismét és akkor sem én, sem ő nem menekül. Azt nem tudom éppen min mosolyog, csak azt látom, hogy egy pillanatra elgondolkodik, én inkább a mosolyára fókuszálok, azt nagyon szeretem. Ritka vendég lehet az arcán más napokon, mert sokan felfigyelnek rá, de arra még jobban, amikor megpöcköli az orromat. Nem számítok rá és így nem is húzom el tőle a fejem, de a pöckölés nagyon finom, inkább csak mókázás, érezhetően visszafogta magát. Felnevetek és megpróbálom még elcsípni az ujjait mielőtt visszahúzza. * -Nekem mondani? Tudni én jól. *Én és a részletek, naná, hogy jóban vagyunk egymással, különben nem ülhetnék most itt vele szemben. Tetszik ez a játékosság tőle, úgy érzem egyre inkább felszabadul a társaságomban és tényleg jól áll neki amikor mosolyog, azok a vékony kis nevetőráncok a szemei körül meg….huhhh! Legszívesebben itt helyben a nyakába vetném magam és összevissza csókolnám. Nem is gondolkodom sokáig azon, hogy tovább maradjak, mint terveztem és azt az időt vele töltsem és persze máris felsorolom azokat a dolgokat, amiket hirtelen elterveztem. Ebből ő csak a lan gyökér ültetést értheti, de azt nagyon, mert megint mosoly fut át az arcán, én meg persze erre is értem az igenlő válaszát, nem csak a menedékhez sétálásra. Mondjuk a kettő ugyanaz. A kapuig aztán mesélésbe kezdek, Pukigombóccal a lábamon pont egy vicces történet jut eszembe, de Vharan nem ilyesmire gondolt és lassan kezdem megérteni őt. Persze biztosan a köztünk lévő évek száma is teszi, jobban érdekli az, ami a szívemet és a lelkemet érintette meg és nem a nevetőizmaimat. Alec megtalálásának története azért is jutott eszembe, mert őt Vharan is ismeri, könnyebb elhelyezni az ő világába és nem kell annyi mindent megmagyarázni közben. Egyébként meg tényleg sok szép emlék fűződik a bátyámhoz, de ez az ami igazán…jó volt. Megtalálni őt azok után, hogy nem adtam fel, hogy tudtam, életben van, mert megéreztem. A sok piszkálódáson és vicces dolgon túl, köztünk nagyon különleges kapcsolat van. Nem vagyok édestestvérek, mégis talán sok más testvérpáron túlteszünk. Nem tudom hogyan alakult ez így, vagy miért, hogy a szüleinknek van-e hozzá köze, vagy csak az Univerzum kiválasztottjai vagyunk, de nem is érdekel. Vharan tekintete, a történet végénél ellágyul és ez egy újabb olyan arca amit még nem láttam, de nagyon tetszik. Gyanítom ezáltal még többet tudott meg rólam, a perdaiak kivételesen érzékenyek az érzelmekre és még képesség nélkül is remekül tudnak azokból olvasni. Még az olyan fiatal perdai is jobban áll e tekintetben nálunk, mint Tywi. * -Örülni én, jó lenni elmondani. *Tényleg olyan volt mint egy vallomás, ami régóta nyomja az ember lelkét, egy titok ami kikívánkozik és tudom, hogy Vharannál biztonságban lesz. Nem mellesleg örömöt szereztem vele. A végén még megkomolyodom mellette, de valahogy ez sem érdekel kifejezetten. Az már inkább, hogy átkarol és bár nagyon jó érzés, elég körülményes úgy sietve tipegni a nagy léptei mellett, hogy a fejem a válla alatt van. Amikor végre elenged, inkább megfogom a kezét s igyekszem a lábaim elé is nézni, de a tekintetem folyton visszatér az arcára. Mintha elégedettséget látnék rajta, és remélem miattam van. A sétánk aztán csendben telik el, ami tőlem magamnak merőben szokatlan, de nem hiányzik most a beszéd. A menedékhez érve viszont már van mit mondanom, belépve fel is tűnik a változás és fülig ér tőle a szám. Komolyan meghatódom attól az igyekezettől, amivel Vharan számomra elviselhetőbbé tette a kis lakot, bár legutóbb a végén már nem voltak kifogásaim. Furcsa, de elég jól hozzászoktam a szaghoz és fel is készültem egy újabb bűzorgiához, emlékezve arra amit Vharan arról mondott, hogy néha azért fel kell frissíteni az elhalványuló szagokat, hogy a vadállatok ne merészkedjenek közelebb. A virágillat viszont egyszerűen csodás. Azon nevetek fel ahogyan elismétli a huncut szót, bár azt hiszem fogalma sincs mit jelent, de annyira aranyos, mint amikor baszkizik. Kuncogásom már a csókba fullad és csak egy röpke vallomásra telik tőlem mielőtt teljesen elmerülök ajkainak édesében. Mondanom sem kell, hogy emeljen fel magához, szavak nélkül is megértjük egymást, hiába a szeretkezés egy külön nyelv amit senkinek nem kell igazán tanulni, kompatibilis mindenki anyanyelvével. Vharan meg elég jól beszéli, hátra is hajtom a fejem amikor a nyakamat célozza be és felsóhajtok. * -Igen ez jóóó, ne hagyd abba. *De abbahagyja és letesz a földre, én meg csak pislogok míg meg nem szólal. Eszembe jut, hogy ha én most nekiállok itt mutogatni, mit hogyan kell levenni és Vharan belefeledkezik az emberi ruházati technológiába, sosem érünk el a lényeghez, de minden gondolatomat megakasztja a mozdulat amivel leveszi a felsőjét. * -Óóóó! Ez csodás! Én mutatni, gyorsan. *Nagyon gyorsan melegem is lett a látványtól és már azon agyalok, melyik izmával kezdem a simogatást és csókolgatást, melyik hogyan rándul majd meg mikor átölel és feszül, mikor felemel. Vharannak viszont eltökélt szándéka, hogy ő fog levetkőztetni, mert mikor nekilátok a kabátom kibontásának, kiveszi a kezemből a munka legjavát. Magamban vállat vonok. Így is jó, legalább szabad mindkét kezem és végig tudom cirógatni a kinézett izmait a vállán és a karján, de aztán lejjebb csúsznak a kezeim a hasára. Nem tudom ki hogy van vele, de szerintem ott a legfinomabb a pasik bőre. Miután a kabátom valahol landolt, lassan leereszkedik elém térdre, útközben igyekszem elcsípni az arcát a két tenyeremmel, hogy legalább egy futó csókra magamhoz húzzam. Lánykérés előtt mégis gazdagabb legyen egy csókkal, bár nem hiszem, hogy a perdaiak így kérik meg a kedvesük kezét, de eljátszom a gondolattal. „Sajnos” csak a csizmámat akarja levenni, de azt is olyan édesen. Hát meg kell zabálni, kész úriember. Meg sem szólalok, nehogy megzavarjam, csak nézem őt és vadul vigyorgok, bár ez egy kicsit megrezzen amikor az ujjai a csizmám cipzárjához érnek, és gondolatban türelmetlenül szemet forgatok azt sejtvén, hogy megint elkezd játszani vele. Szerencsére esze bogában sincs, hamar kikeveredek a ruháimból, még segítek is, főleg a fűzőmnél. Ha tudom, hogy ma Vharannal találkozom, tutira más ruhát veszek fel, vagy semmilyet. Bebújós cipőt kérek kölcsön valakitől amit csak le kellett volna rúgnom és kis szoknyát, ami nekem is van, harisnya nélkül, és csak egy melltartót vettem volna a kabát alá, azt is csak azért, mert szexi. Mire Vharan ajkai a meztelen bőrömhöz érnek, az én kezem is megkezdi áldásos tevékenységét a maradék ruházatán. Nekem könnyebb dolgom van, áldom is érte a perdai szabót, két könnyű ujjmozdulat és már hullik is le a hacuka. Minden egyes közbeejtett csókját sóhajjal és nyögdécseléssel fogadok, már az egész testem csupa libabőr a kellemes borzongástól és olykor elakad a lélegzetem is a stratégiai helyek kényeztetésénél. Megjegyzése váratlanul ér és először azt sem tudom mire mondta, de csak eljut a tudatom azon szintjéig, ahol a lezuhant szikla történetét tárolom. Baszki, ilyet is csak Vharan tud mondani, hát mit mondjak, édesen tud udvarolni. Halkan kuncogok az orrom alatt, bele a csókjába s közben igyekszem én is az ő ágyékát kezelésbe venni.* -Épp időben vettem le….jó idő venni le nadrág. Nem szorulni be…nagy kard. *Nehezen jönnek a szavak, mert Vharan igen szenvedélyesen csókol, de még ő sem tudja kellőképpen befogni a számat, még nem. Persze lesz az a pillanat amikor majd csend lesz, vihar előtti, közvetlenül a kielégült sikkantás előtt. A fekhely ahova letesz, nem a süppedős fajta, de ahhoz képest, hogy nem is igazi ágy, elég kényelmes. Elvackolom magam rajta és magam mellé húzom Vharant….nagyon nem kell húzni. Igyekszem fölébe keveredni és remélem félreteszi a férfiúi büszkeségét és hagyja magát két vállra fektetni. Én kihagyom a nyakát, nem merem ott csókolni, de lejjebb igen és lassan haladok a mellkasa felé, a hasánál elidőzöm. Mondtam már, hogy imádom a pasihasat, és arra is emlékszem, legutóbb mi okozott neki élvezetet. Nem hagyok ki egyetlen célpontot sem mielőtt végleg beteljesül az egymás iránti vágyunk.*
Azzal mindenképpen egyetértettem, hogy még hét életet ki kell utalni Szöszinek, s remélem, hogy elég lesz, mert amilyen tempóval ezt a kettőt felélte... Elkezdtem aggódni. Nem is erőltetem, hogy hazugságot mondjon eltűnése módjáról, nem mintha lényeges lenne hazudni erről, csak a móka kedvéért hoztam szóba, hogy szerintem mit csinált, illetve a másabb történetelőadás miért lehetne előnyös annyira, hogy az eltűnésért plecsnit is érdemelne. Abban viszont egyetértünk, hogy az én eltűnésem a domboldalról nem érdemel plecsnit és nem volt méltóságteljes megmozdulás, persze játékból azért kicsit felháborodtam, de csak hogy kapjak egy puszit. Ez szerintem akkor is kiengesztelne, ha tényleg mérges lennék. Most viszont nekem volt okom aggódni azon, hogy ki tudom-e engesztelni Szöszit. Előbb a JL-t kellett megmagyaráznom, majd Carter miatt kényszerültem magyarázkodásra és ugyan sikerült ebből tök pozitívan kijönnöm és erőt véve magamon közölni egy mini-vallomást - ami tőlem mégis hatalmas lépés -, de aztán úgy érzem, elszúrom azzal, ahogy reagálok az ő nem annyira mini vallomására. Kellemetlen érzés, mert ráadásul mintha arra kérném közben őt, ami ellentmond a korábbi egyezségünknek: ne viselkedjen másként vagy mondjon mást, mint ami ő maga csak azért, mert fél, hogy emiatt szakítunk. Lelkiismeretemet azzal nyugtatom, hogy nem szakítanék, ahhoz túl fontos lett ő már nekem, ahogy mondtam is neki. Nem akarom most sem faképnél hagyni és később sem, amit még nem tudom, hogyan fogok kivitelezni, hiszen sejteni vélem, hogy egyszer el kell engedjem őt. Csak... nem akarom elengedni, s szoros ölelésemben ez is benne van, nemcsak a ki nem mondott válasz-vallomás. Hihetetlen szerencsém van, mert Szöszi elnéző megint velem, sőt, ő könnyebbül meg. Szegényke, tényleg azt hitte, hogy elfutok? Azt hiszem, a régi Alec így is tett volna. Vajon van régi Alec, vagy csak a nők nem voltak mások? Csak ölelem és simogatom a hátát és élvezem, ahogy orromba sompolyog az a finom virágillata és viszontölel, sőt, bújik! Meg sem érdemlem őt... Szélesedik a mosolyom, mikor tekintetünk összekapcsolódik és közbeszól a hasonlatomnál, rá jellemző módon a párlat részt emelve ki. Ha tényleg eljutunk addig a Hurrá-élek piknikig, lesz is tervem! Természetesen ezt még itt nem közlöm, most elmerülök inkább szemei kék tavaiban. - Köszi... - Nyögöm ki sután, mosolyogva szavaira, melyek első részétől megint kiújult a nemrég frissen eltemetett lelkiismeret furdalásom. Minden úgy lesz, ahogy én szeretném. Fájó mondat, duplán. Jobb lenne úgy, hogy ahogy mi szeretnénk. Felrémlik előbbi nagy, megkönnyebbült sóhaja... Mégis hogy lehetek ilyen szörnyeteg, hogy ezt teszem vele? Ráadásul egyáltalán nincs úgy, ahogy én szeretném, mert akkor most egy Hurrá-velem-jössz piknik jönne. De ezt nem mondhatom el neki...
... - Gyertek, már nincs messze, csak lemegyünk a tó felé. Éjjel még tüzet is lehet gyújtani ott, mert ezek a nagy öles fák eltakarják a fényt az út irányából, ezért is szeretek itt megpihenni. Csipetke meg külön jó, hogy most itt van, ő figyelmeztet minket, ha valami vagy valaki erre tartana. - Mesélem, miközben Szöszi kezét fogom, olykor a derekát is, ha át kell segíteni valamin vagy le kell segíteni őt nagyobb szintkülönbség esetén. Ilyenkor rendszerint lovagiasságom jussa egy röpke csók, vagy csak szerelmesen találkozik a tekintetünk és jókat mosolygunk, mint valami kamaszok. Szerintem ha a bogák tudnának szemet forgatni, Csipetke már megtette volna. Apropó boga: ő cipeli a piknik hozzávalóit, mert rajta nem utazhattunk. Vagyis én nem. Továbbra sem enged fel a hátára, de nem baj, meghagyom a szabadságát neki. Nekem elég, ha a gazdája bízik bennem, az sokkal fontosabb! A hely, ahol végül megállok, egy nagyobb földpárkány, egykor itt leszakadhatott a partvonal egy része egy a napokban lévő kiadós esőzés hatására, de errefelé nem tombolt most a vihar, ami Szöszit elsodorta, még csak sár sincs itt. Magas fák sorakoznak, ha az út felé tekintenénk vissza, a leszakadt földrész hatására az egyiknek a gyökérzete embernyi magasságban ki is lóg egyik oldalt, mégsem kelti azt a hatást, hogy ki akarna dőlni. A másik oldalt vélhetően masszívan kapaszkodik a földbe, ágai fölénk hajlanak és innen nézhetjük a tó nyugodt víztükrét valamivel lejjebb. Elegánsan megdöntöm kicsit magam Szöszi felé, balomat derekam mögé hátra téve, jobbommal egyik kezét fogva vezetem be úgy, mintha hirtelen kancellárrá avattak volna engem és egy nyolcadik gyűrűszinten lévő hiper-szuper-elegáns lakosztályba invitálnám be őt. - Itt is vagyunk! Légy üdvözölve ebben a négy csillagos lugasban! Ágyunk ugyan nincs és mellőzünk minden más összkomfortot is, de örök panorámás kilátás nyílik innen a tóra, mintha csak egy hatalmas ablak lenne, nem gondolod? Na és ez önmagában már három csillagot megér. A maradék egyet pedig páratlan konyhánk és bárunk adja! - Lépek oda mosolyogva a bogához, hogy levegyem róla a málhánkat, benne a... uzsonnánkkal, korai vacsoránkkal és italunkkal, na meg szereztem két vastag takarót is, hogy kényelmesen ülhessünk. - Mindjárt kapsz te is crendot, nem feledkeztem meg rólad sem! - Lapogatom meg finoman a boga nyakát, majd fordulok is Szöszi felé nagy mosollyal. - Köszönjük, hogy nálunk ünnepli túlélését! Ez a természetközeli szállónk ajándéka, ha elfogadja. - Teszem le a málhát és veszek ki egy kisebb üveget belőle, Jasmine felé nyújtva. Sötétlila az üveg, nem látni, mi van benne, összmennyisége a mi mértékegységünk szerint fél litert sem tenne ki. Helyes kis fa dugó zárja le az alacsony, öblös üvegtestet.
*Most így utólag már azt mondom, nem volt ok az aggodalomra,. De ahogy az már lenni szokott, nem a végével kezdtünk, amikor már mindketten mosolygunk és megkönnyebbült lelkünk is ujjonghat. Amikor elindultunk az eloraki Gyógyítók házából, még nem gondoltam, hogy olyan szavak hangzanak el, amiket hosszú ideje magamba fojtottam és soha nem is játszottam el a gondolattal, hogy mik lehetnek rá Vadember válaszai. Nem fogalmaztam meg magamban, egyszerűen csak féltem egy lehetséges kimeneteltől, részletekbe azonban nem mentem bele. Valóban megkönnyebbültem, fellélegeztem attól, hogy kimondtam és attól külön is, hogy egészen jól fogadta. Persze ha nem lett volna kis izgalom közben, hosszúra nyúlt csend, zavartan megfogalmazott érzések, nem lett volna az igazi. Ha most tekernénk vissza az időt, nem tennék másként, nem gyömöszölném vissza a szavaimat, a hirtelen és még számomra is váratlanul kibukott vallomást. Elmerülök a csókban és az ölelésében, melyek félelmeim teljes ellentétei és a mosoly már ott játszik az arcomon a fák ágai között átszüremlő napfénnyel. Szeretem amikor átölel, minden ölelése más, de csak némelyek különböznek igazán, azoknak jelentőségük van, ahogy a mostaninak is. A vágyakozáson túl ez most a ragaszkodásé, olyan érzelem melyet szavakkal nem fejez ki, de ott van és én érzem. Azonban a „nem tervezünk és nem ígérünk” mellé most odafurakodik egy másik is. Nem véletlen, hogy azt mondtam, minden úgy lesz ahogyan ő szeretné, mert ahogyan én szeretném, annak nem jött el az ideje. Nem is tudom, hogy eljöhet-e valaha, hogy megfogjam a kezét és búcsúcsók helyett elinduljak vele egy másik úton. Szívem szerint megtenném, akár most is, de nem tudok kettészakadni, annak ellenére sem tudom megtenni, hogy a bátyám erre biztatott. Marad hát minden majdnem ugyanúgy ahogy eddig…de valami, egy apróság észrevehetően megváltozott. Nem kézzel fogható, nem látható, nem hallható, csak érezhető. Ott van a szívünkben és a lelkünkben, s akkor érzem igazán amikor kibontakozom az öleléséből és megfogom a kezét. Elindulunk, de nem arra amerre igazán szeretném, mégis oly jólesik a lelkemnek. Köszönetére az elfojtott megkönnyebbült sóhajt még inkább palástolva ragyogó mosoly a válaszom…
…Csipetke vidáman trappol mögöttünk, egyik kezemben a szár amivel vezetem, mert bár gyorsabb és kényelmesebb lenne a hátán ülve eljutni arra a titkos helyre, ahova Vadember vezet minket, a bogám még nem barátkozott meg igazán Vademberrel. Viszont fejlődik, mert megengedi, hogy átkaroljon. Amikor magamhoz tértem Rotemshel és Vadember társaságában, elég szeszélyesen viselkedett és az Elorakba vezető út során sem volt túl barátságos annak ellenére, hogy együtt jöttek értem. De alakul ez, és jobb is lesz majd idővel, talán a „hurrá, élek” piknikünk végére. * -Gyakran pihensz meg ott? Jó, ha megjegyzem az utat Elorakból, lehetne az is egy találkozóhely. *Bár szándékom szerint kijelentés, inkább kérdésnek hat s Vademberre is nézek kérdőn, ő mit szól hozzá. Van ugyan már ilyen titkos helyünk, de a titkos helyekből sosem elég ha az ember lánya a Kancellária árnyékában, míg a szerelme ellenállóként él. A mosolyt egész úton le sem lehetett volna törölni az arcomról, élvezem a helyzetet, a kis pihenőt, az időt Vademberrel és bár a lelkem mélyén sajnálom a családomat, hogy várniuk kell a jó hírre, most eszembe sem jutnak. Csak a pillanatnak élek, és ugrom egyikről a másikra. A tó partján lévő eldugott kis zug egyszerűen csodálatos, az út felől nem is lehet látni, az sem venné észre aki tudja mit keressen. Az ár kimosta fa gyökérzete olyan, mint egy szobor, egy műalkotás, ágai pedig meghajolva előttünk olyan érzést keltenek bennem, mintha hódolnának nekünk. Erre Vadember meghajlásos invitálása teszi fel a koronát, a szónoklat pedig amivel „fogad” megállásra késztet. Csipetke az utolsó pillanatban fékez le, mert nem számított arra, hogy megállunk, de szerencsére nem lök fel, csak a hosszú nyakával nyúlik fölénk és érdeklődve nézi Vadembert. A hatalmas ablak emlegetésére elhúzom a mosolyomat egy grimaszba, ez a nézetellentét kettőnk között örök marad. * -Pont ilyen ablak legyen a lombkunyhónkon is. *Jegyzem meg nem minden hátsó szándék nélkül, hiszen én ablakellenes vagyok, mert bár nagyon jó a perdai időjárás viszontagságai ellen, egy lombkunyhóra szerintem nem való. S most ezen az „éttermen” sincs. Kicsit előrébb vezetem Csipetkét és a szárat jobb híján egy kiálló gyökérre tekerem. Nagyon nem tartja vissza, de mégis nyújt egyfajta biztonságot, hogy nem indul el kalandozni. Addig Vadember lepakolja róla a piknikünk főszereplőit és ezt azért Csipetke is hagyja, csak néha kap oda Vadember vállához finoman a csőrével. Azt hiszem ez már a barátkozás jele és halkan kuncogok a reakción amit Vademberből vált ki.* -Szerintem kezd megkedvelni, főleg ha még crendot is kap tőled. *A nyaklapogatásra Csipetke összeütögeti a csőrét ami kaffogásnak hallatszik, ilyenkor azt hiszem hogy nevet. * -Ó, én is kapok ajándékot? *Emelem meg a szemöldökeimet vidáman és kíváncsian, ahogy az üveg felé nyújtom a kezem. Nem emlékszem, hogy láttam volna amikor beszerezte, az is lehet, hogy már eleve nála volt, kicsinysége alapján nem gondolom, hogy víz lenne benne, de gyanútlanul veszem el és húzom ki belőle a dugót. Oldalra állok, hogy Vadembernek legyen helye leteríteni a takarót, közben beleiszom az üvegbe. Csak egy kortyot iszom belőle, azt is a lendület miatt, mert már akkor megéreztem a szagát, mikor ajkaimhoz emeltem, de a mozdulat már megvolt. A szaga csak fáziskéséssel jutott el a tudatomig, mondhatnám illatnak is az enyhe gyümölcsös aromát, ami még nem is keltene gyanút, de az íze és az ereje azonnal berobban a számba. Az égető érzés végigszalad a nyelőcsövemen de a torkomban marad bőven ahhoz, hogy kapkodnom kelljen a levegőt és egy cseppet félre is nyelek emiatt amitől heves köhögés ráz meg. A szemeim is könnybe lábadnak és rekedt hang jön ki a torkomból átverekedve magát a az ital okozta heveny megrázkódtatáson.* -Mi ez?
