Utolsó poszt ☽Kedd Dec. 21, 2021 8:02 pm Következő oldal☽
Max&Jasmine
*Nem voltam jó hangulatban. Azóta, hogy megkaptam a hivatalos értesítést, olyan ideges és szomorú voltam, hogy nem lehetett hozzám szólni. Persze én ilyenkor sem vagyok udvariatlan és harapós, nem válaszolok vissza ingerülten, egyszerűen csak képtelen vagyok figyelni arra amit mondanak. A Callummal való találkozás sem nyugtatott meg, csak a hosszú beszélgetés, a vallomásom, a bocsánat kérés és leginkább az a csendes kedvessége ami mindig is jellemző volt rá velem szemben, amit úgy éreztem akkor, hogy meg sem érdemlek, tette helyre bennem az egyensúlyt. Anyáékhoz már azzal a tudattal mentem, hogy nem lesz baja abból, amit a hátam mögött tett. Valójában emiatt voltam nagyon ideges, én megbocsájtottam neki és valahol az óriási hiba mögött láttam a gondoskodást is. Azonban nem akartam, hogy még egyszer bármilyen módon beleszóljon az életembe, felnőttem és szerettem volna azt hinni, hogy én irányítom, már amennyire ez lehetséges a mi világunkban. Volt még egy szeretnivaló kötelezettségem, mielőtt visszamegyek a kutatóállomásra, hiszen a hírek itt úgy száguldoznak, hogy előbb érnek mindenki más fülébe, minthogy megtörténnének, másrészt anya minden bizonnyal megemlítette volna Maxnek, hogy itt voltam és nem akartam úgy elmenni, hogy nem látogatom meg. Egyelőre kettesben szerettem volna vele találkozni, elmondani annak okát, hogy itt vagyok, vagy legalábbis egy részét, s csak azután látogatnám meg a Benedict család legkisebb manóját. A déli fekvésű közösségi helyet szemeltem ki, ami közel van a katonai létesítményekhez és Max is könnyedén oda tud jönni, feltéve ha ráér és nincs szolgálatban. Ezt nem tudtam leellenőrizni, így már az egyik eldugott sarokban ülve írtam neki a kommunikátorára, s vártam a válaszra, rá, a találkozásra. Néhányan voltak a távolabbi asztaloknál, halványan ismerős is volt az arcuk, de nem igazán figyeltem rájuk, az én testbeszédem is zárkózottságról mesélt, ezért míg Max meg nem érkezik, van esélyem arra, hogy senki ne jöjjön oda hozzám. Most nem voltam társasági hangulatban, bár úgy látszott minden megoldódik, fel kellett dolgoznom mindazt ami történt. Max közeledő alakját véletlenül vettem észre, a mennyezeti ablakon át az eget fürkésztem, a felettünk átvonuló fehér, puffos felhőket, melyek ha lassan is de épp a kis kutatóállomás felé tartottak. Ha szerencsém van, még sötétedés előtt visszaérünk és kiülhetek a vízeséshez, ha nem, csak az ablakból nézhetem. Elmosolyodva álltam fel, bár a mosolyom inkább szomorkás volt a bennem dúló vihar megmaradt maradékaként. Szótlanul átölelve üdvözöltem, s csak azután néztem a szemeibe. Jól tudta, hogy Castillo kancellár hova helyezett és mennyi ideig, az ittlétemnek tehát oka kell legyen, ezért is akartam vele beszélni, hogy ne anyától tudja meg és ne is mástól.* -Köszönöm, hogy eljöttél. Beszéljünk itt, vagy menjünk egy nyugodtabb helyre? *Kérdeztem őt, hogy jó-e neki itt vagy esetleg menjünk oda ahol nem vagyunk szem előtt. A teát pedig még mindig meg tudjuk venni esetleg az itt felállított automatából, vagy akár beülhetünk valamelyik étkezőbe. *
Utolsó poszt ☽Hétf. Dec. 27, 2021 9:17 pm Következő oldal☽
Jasmine részére
A szolgálatnak vége, s még el sem érek a fürdőig, már bennem van egy adag vidító. Kemény volt, s nem azért, mert tizenkét órát bámulnom kellett volna a nagy puszta semmit. Az egyik csapattal nem túl sima terep jutott, és még ezzel is megbírkóztam volna. Ellenben az egyik okostojás nagyon okostojásnak tartotta magát. Nagyon kellett koncentrálnom arra, hogy ne röhögjem el magam, amikor viszont gond volt, hirtelen ő volt a legutolsó a sorban. Vizes hajama szárítgatva lépek az öltözőbe, s ahogy kinyitom a szekrényt, látom villogni a készüléket, hogy üzenetem érkezett? Újabb munka, meló után, vagy... nem, ez Jas. Azonnal feloldom a kijelzőt, s elolvasom az üzenetet. Súlyot sóhajtok, bedobva a törülközőt a szekrénybe, s két perc múlva már felöltözve sietek ki, útközben visszaírok neki. Persze, hogy ott leszek! Szeretném, ha tudná, mindig ott vagyok neki, ha szüksége van rám. Anyát sokáig nyaggattam ezzel, s mindig azzal jött vissza, hogy csak akkor tudok segíteni, ha kéri. Sokkal nagyobb baj tud lenni abból, ha kéretlenül avatkozok be. Pedig ha tudná, mennyire rossz látni, ha a húgomnak éppen gondja van! De előtte sosem mertem aggódni, mert tudom, így is aggódik érte, nem kell, hogy értem is megtegye. Márpedig, ha nem a kutatóállomáson van, hanem itt, akkor csakis baj lehet. Főleg, hogy négyszemközt akar velem beszélni. Mire a hely közelébe értem, addigra már csomóba ugrott a gyomrom, de csak mélyeket lélegeztem, megszokás, ezzel oldom a hirtelen jött feszültséget. Ez megy is, mire belépek az ajtón, addigra lenyugszom. Csak így tudok igazán támasza lenni. Belépve az ajtón, azonnal keresem a számomra olyan kedves arcot, ki is szúrom, elmosolyodom, s ha látom, van előtte ital, akár nincs, két pohár itallal érkezek az asztalához. A két poharat azonnal az asztalra teszem, főként, hogy legalább egy pillanatra tudjam takarni azt az érzést, ami átsuhan bennem, amikor meglátom azt a szomorú mosolyt, aminek sosem szabadna ott lennie arcán, s tekintetében sem. - Jas! - mosolyom mégis széles, mint ahogy tárt karjaim is, hogy maguk közé fogadhassák törékeny és érzékeny lelkét. Legszívesebben oroszlánként védtem volna minden bajtól, de tudtam, s tudom, vannak az életben olyan dolgok, amiken neki magának kell átverekednie magát. Mégis, a legfőbb kívánságom az, legyen boldog végre, mosolyogjon már rá a jókedv és boldogság is! - Még szép, hogy eljövök! Semmi sem tarthat vissza! - és ez igaz. Akármennyire is lelkem része a repülés, ha a családomról van szó, erről is lemondok, csak lehessenek a közelemben. Ezért is fogadtam nehezen a hírt, hogy itt nem lehet. Még akkor is, ha megértettem, ez így most jobb, erre most szükség van. De a szívem mélyén érzem, hogy az lenne a legjobb, ha mi ott lehetnénk mellette. Hiszen ezért vagyunk egy család. Erre van a család. És innen nehéz vállamat nyújtanom, segítő kezem adni felé, enyhítő szavakkal jelezni felé, mennyire szeretem. - Ha neked itt megfelel, akkor maradunk - mellette foglalok helyet, ha leül, érezze, itt vagyok, mellette vagyok, s hallgatom. Elé csúsztatom az egyik poharat. A kedvenc italát kértem. - Mi történt? - na igen, van, hogy nem tudom kerülgetni a témát. Térjünk a lényegre, szabaduljon meg mielőbb attól, ami nyomja. De ha látom, még időre van szüksége elmondani, hagyok számára egy kis kitérőt. - Milyen volt az út idáig? - fogom a másik poharat a kezembe, s kortyolok egyet belőle. Ha szomjas lennék, sem érdekelne. Az foglalkoztat, mi az, amit szeretne elmondani.
Utolsó poszt ☽Szer. Dec. 29, 2021 5:14 pm Következő oldal☽
Max &Jasmine
*Kérdésemre elég hamar érkezett válasz, így nem kellett sokáig egyedül ülnöm, de arra elég volt, hogy összeszedjem a gondolataimat. Mindaz ami történt, a beszélgetés Callummal, anyával, túl sok volt egyszerre. Annak viszont örültem, hogy amikor kipattan a pletyka, nem leszek itt és jó eséllyel elül mire visszatérek. Persze ez csupán az előszele lesz annak, amikor a válást ténylegesen kimondják, de addigra talán én is hozzászokom a gondolathoz és meglátom az új életem szépségét is az árnyoldalai mellett. Korábban mindig beleestem a saját csapdámba ha magyarázkodni kellett, de megtanultam, hogy jobb belevágni a közepébe, hogy a nehezén túllegyek. Csak egy ölelés és szomorkás mosoly választott el attól, hogy elmondjam Max-nek miért akartam vele négyszemközt találkozni, s nem otthon látogattam meg ahogyan anyát is. Amit mondok majd neki, arra is magyarázat lesz, miért nem értesítettem arról, hogy a Városba érkezem. Max már két pohárral a kezében toppan elém, az orromat megcsapja az automatás tea semmivel sem összetéveszthető illata, mert legalább az van neki és hálásan pillantok a bátyámra, hogy még erre is gondolt. Bár az automatából nyert ital nem épp a kedvencem, de maga a tea igen, és most nagyon is jól jön. A már ismert és szeretett megszólítással egy kis derűt és melegséget csempész amúgy borús lelkembe és mosolyogva ölelem át, bújok oda hozzá ahogyan régen mindig. Annak idején örültem, hogy velünk maradt, és nem utazik szerte a galaxisban, hogy hónapokig távol legyen tőlünk, ám vagyok olyan naiv, hogy ne tudjam, a döntés az övé volt. De még ha tudnám is, inkább gondolnék a családjára, a feleségére és a kis manóra, hogy miattuk tette csupán. * -Rendben, maradjunk. Köszönöm a teát, mindig tudod mire van szükségem. *Lehajolva a kezembe veszem a poharat és leülök a széles kanapéra, térdeimmel Max felé fordulva. Két tenyerem között szorongatom a poharat, melengetve kezeimet és próbálok magabiztosságot erőltetni magamra. Sikertelenül. * -Nyugalmas. Mármint, nem történt semmi különös, rendben ideértem. *Érezhetően csak az útról beszélek, azzal nem volt gond, ám a háttérben egészen más húzódik és rátérek az első kérdésére, hogy mi is történt. * -Amiért idejöttem….nem akartam, hogy mástól tudd meg. Bár a bürokrácia az elmúlt időben sem javult, a pletyka gyorsabban terjed. Charles kérvényezte a válásunkat. *Egyből a mélyvízbe ugrom, időt sem hagyva a bátyámnak, hogy felkészüljön. Mindez ráadásul azért is különös, mert Charles még mindig azon az expedíción van, ahonnan nekem haza kellett jönnöm a merter fertőzés miatt. Onnan a távolból a Családügyi Hivatalba kérelmet benyújtani is meglehetősen nehézkes, de neki sikerült. Ebből is az következik, hogy valamiért nagyon sürgős neki és nem kevésbé fontos. Azon még gondolkodom, hogy elmondjam, mit tett anya és mit szólt hozzá Callum. Ha nem kerül szóba valahogyan, talán el tudom hallgatni, elvégre Callum is erre kért, de családon belül miért is titkolóznék? Anya pedig elérte a célját, még ha nem is tisztességes módon és nem szépen, de tettének következményeként megszabadulhatok Charlestól. Attól viszont kicsit félek, hogyan fog erre Max reagálni. Mindig is védett mindentől, amitől csak lehetett, de ennyire komoly dolog még nem történt velem, ellenem. Hamar megözvegyültem, és fájdalmas is volt a veszteség, de arról senki nem tehetett, nem ellenem irányult. Charles azonban már a házasságunk első napjától kezdve falat épített maga köré és azon túl nem engedett. Csak anya tudta lebeszélni arról, hogy „elbeszélgessen” vele, de nem tudom, hogy tényleg sikerrel járt-e.*
Utolsó poszt ☽Pént. Dec. 31, 2021 7:07 pm Következő oldal☽
Jasmine részére
A gyomromban lévő idegességet és türelmetlenséget legyűröm a mosolyommal, amit máris felmutatok, ahogy belépek, keresve hugit. S hogy valamivel lefoglalja majd a kezét, egy poharat is fog kapni, s ne mondhassák azt, nem fogyasztunk semmit. Nem érdekel, mit iszunk, a szavai foglalkoztatnak, amiért találkozni akar velem. Rossz ránézni is, legszívesebben lesimítanám azt a szomorú mosolyt, hogy boldogat tegyek fel helyébe. Hogyne tudnám, drága testvérem, de te is azt szeretnéd? Sokkal-sokkal jobbat érdemelsz, mint a mostani életed! Mindenben. - Jó hallani - mostanában egyre több baleset történik útközben, s éppen ezért aggódtam, amikor kiderült, a kutatóállomások egyikére küldik. Nem lehettem a kísérő csoporttal, boszantott is rendesen. Kell még neki egy kis idő, s hagyom, szedjen bátorságot, ha már idáig eljutott, hiszem, ki is tudja mondani, el is tudja mondani. Egyre komolyabb és komrabb az arcom szavai hallatán, aztán hirtelen eltűnik. Végre! Aztán még valamit összerakok. Ő itt, a leend ex, amott, ahonnan ráadásul... itt valami nagyon nem stimmel. De nem akarom ráborítani a gondolataimat, először bátorítani akarom, a magam dolgait félretolva. Kinyúlik kezem, s ráteszem az övére, úgy nézek a szemeibe. - Hogy érzed magad? Ő egészen más, mint én. Mindig is érzékeny volt, érzelmekkel teli, a szív a fej helyett. Megtanultam ezt, felismertem ezt, s bár szívül nem értek, szeretném hinni, hogy húgomat ennyi év után azért megismertem annyira, tudjam, mikor mit szükséges tennem, hogy megnyugtassam, vagy felvidítsam. S ehhez nagyban hozzájárult anyám faggatása, miként is tudnám értelmezni a testvéremet. S ha elmondta, felteszem még a másik fontos kérdést is. - Tud még valaki erről? - ha anyáéknak még nem mondta el, tartom a szám, míg meg nem teszi, s egyben jelzem is, ha szüksége lenne egy kis előpuhításra, vagy valakire, hogy ott legyen mellette, mikor elmondja, én ott leszek, számíthat rám.
Utolsó poszt ☽Vas. Jan. 02, 2022 4:22 pm Következő oldal☽
Max &Jasmine
*Féltem attól, hogy Max esetleg a hallottakon felháborodik és dühös lesz, amit nem tudnék most csillapítani. Bár még nem igazán fordult elő, azért ha Charles-ról volt szó, mindig megvillantak a szemeiben a düh fényei, és nem alaptalanul. Azonban, mint ahogy most is, soha nem azt kérdezte miben segíthet és nem akarta rám erőltetni a segítségét, hanem azt, én hogyan érzem magam. Ő Max. Senki másnak nem jutott volna eszébe félre tenni a gondolatait, az elképzeléseit, a harmadik fél iránt érzett haragját, a kíváncsiságát aziránt, pontosan mi és hogyan történt. Minden várhat még, de az, hogy én hogyan élem meg, csak Max tudja így kérdezni. * -Most még jól, köszönöm, bár hiába próbálnám tagadni…valójában szíven ütött. Később lesz majd csak rosszabb. Charles már nem érdekel, de mások…tudod milyen gonoszak tudnak lenni az emberek, minden kérdésükben ott lesz a káröröm. Charles ennél többet nem tud bántani, és most távol van tőlem. A félelem ami bennem van a közeli jövőre vonatkozik, amikor elindul a pletyka és az emberek szemébe kell néznem. Hiába tudom mi áll a háttérben, hogy nem én vagyok hibás, legalábbis abban nem, amit Charles okként közölt, nem mondhatom el senkinek és viselnem kell a megjegyzéseket, a kíváncsi és lesújtó pillantásokat. A következő kérdésére bólintok,úgy sem tudnám letagadni, de nem is akarom.* -Már jártam otthon, beszéltem anyával, és Callum is tud róla. *Arra már nem tudok kellő magyarázatot adni, hogy miért jártam Callumnál, noha hivatalosan ő az orvosom, nem hivatalosan a barátom, nem kellett volna hozzá szaladnom. Max azonban nem tud arról, amivel Callum a háttérben segít, aminek az alapja anya mesterkedése volt, jóllehet Charles vádjai még így sem állnának meg, hiszen lehetnék bármilyen termékeny, egy kisbabához két ember kell. Én csupán azért kerestem fel Maxet, hogy ne mástól tudja meg, mielőtt hivatalosan is elválasztanak minket egymástól. Sajnos biztos vagyok abban, hogy mindez nem csak engem fog érinteni, hanem őt is, amilyen jólelkű testvér, a lelkére veszi majd mindazokat a megjegyzéseket, melyekkel engem illetnek a jelenlétében. Kihúzom a kezem az övé alól, de csak azért, hogy én fogjam meg az övét, ezzel is fontosabbá téve azt amit mondani akarok, ezért fel is nézek rá.* -Szeretném ha nem csinálnál….semmit. Nem akarom, hogy a végén neked legyen bajod belőle, mert kiállsz mellettem. *S próbálok mosolyogni, így hatni rá, hogy lássa, nincs akkora baj, mint ahogyan kinézek jelenleg. Nyúzottságom inkább betudható az álmatlan éjszakáknak semmint annak, hogy mennyire lesújtott a hír és mennyire pocsékul érzem magam. *
Utolsó poszt ☽Pént. Jan. 07, 2022 7:37 pm Következő oldal☽
Jasmine részére
Charles mindig is szálka volt a szememben. Egyszerűen nem bírom azt az embert, és ha valamiért átkozom a házassági rendet, az ez. És még csak meg sem simogathatom szépséges fejét, hogy észhez térjen, mert nem én iszom meg a levét. Azért "kedvesen" elbeszélgettem vele, mikor végre sikerült úgy elkapnom, hogy négyszemközt tudtam vele lenni. Jasmine sok mindent jelent számomra, és a mindent. A családom, a húgom, és nem engedem, hogy baja essen. Hát... ezek alapján nem éppen a báty élő mintaképe vagyok... Valójában örülök a hírnek. Végre kikerül a közeléből az a féreg. - Megértem - nézek rá. Szusszantok egyet, s ahogy két kezem közé fogom az övét, finoman megütögetem, majd újra közrefogom. - Ezzel ne törődj. Az emberek azt mondanak, amit akarnak. Azok, akik fontosak az életedben, tudják, ki vagy, ismernek. És nekik is mindegy, mit mondanak rólad. Szeretünk - tekintek a szemeibe. Nem szeretném, ha mások véleménye miatt teljesen bezárkózna, elhinné mindazt a sok baromságot, amit a pletyka képes kialakítani. Ne vegye magára. Arról nem fogok beszélni, hogy minket a szájukra vesznek, ez sosem érdekelt. Azt mondanak, amit akarnak, ha meg ezért kötnek belém. Úgyis találnak más indokot, ha belém akarnak kötni, így aztán olyan mindegy. Felrándul egy pillanatra a szemöldököm Callum említésére. Egészen más miatt, mint bárki gondolná. - Ugye.... minden rendben van veled? - ha közben jön egy gyerek, az mindent el tud rontani, de nagyon, bár most így nem álltam neki számolgatni, mióta vannak nem együtt. Hogy nem nekem mondta el előbb, sőt, Callum előbb tudta meg, mint én? Hogyne esne rosszul, de majd nekiesek képzeletbeli sírópárnámnak, ha eljön az ideje. Oka volt, hogy ezt tette, s így jött ki a lépés, és ennyi az egésznek a titka. Csak akkor nézek a kezünkre, amikor megérzem, meg akarja érinteni. S mint ahogy én az érzelmeiben (nem) tudok olvasni, úgy ő az enyémben, nagyon is. Visszapillantok rá, pillantását viszonozva. Figyelem, mert ha külön kér meg rá, akkor baj van. - Jas, a testvérem vagy. S megvédelek, mert én döntöttem így. De neked nem szeretnék ezzel gondot okozni. Van és lesz elég bajod így is. Csak szeretném, ha tudnád, mi itt vagyunk neked, bármikor. Ha szólsz, oda is megyek - megoldom, meg tudom oldani, mert meg akarom oldani. Azt pedig nem fogom hagyni, hogy bárki köszörülhesse a nyelvüket rajtunk. Nem foglalkozom, ki lát, ki nem. Eléggé olyan hely, ahová annyira nem látni ide. Átkarolom a hátát, ha engedi, s magamhoz vonom. Nem a szavak embere vagyok, a tetteké, s szeretem kifejezni a szeretetem és törődésem is ugyanebben a formában. Ha mégis látom rajta, hogy nem szeretné, csak ülök mellette. - Legyen bármi Jas, itt vagyok melletted - látom a nyúzottságát. Az a fény, amit olyan nagyon szeretek benne, kicsit megkopott. De nem is neki való az a hely sem, ahol most van, s felettébb bosszant is, de nem fogok kifakadni ebben sem.
Utolsó poszt ☽Vas. Jan. 09, 2022 11:13 am Következő oldal☽
Max &Jasmine
*Halványan elmosolyodom, mert tudom és érzem azt amit mond, de nem olyan könnyű azért, még szerető családi háttérrel sem elviselni az emberek gonoszságát. Charles legyen bármilyen is velem, attól még mások tisztelik és kiváló tudós, remek szakember ezt nem vitathatom el tőle. Vannak barátai is, olyanok akikkel nem jártunk össze, csak ő találkozott velük. Minden bizonnyal, a jelen helyzet fényében még együtt is éreznek vele. Lenézek az egyik kezemet fogó övéire mikor megpaskolja, majd gyengéden újra megszorítja. Kellemes meleg, még úgy is, hogy az enyém az imént még a poharat szorongatta.* -Tudom. *Nézek fel rá aztán és kicsit bátrabban mosolyodom el, jóllehet a derűt még nem lehetne rólam mintázni.* -Tudom, hogy szerettek, de attól még el kell viselnem a megjegyzéseket, a burkolt vádakat és nem lehettek mindig ott velem. Egyébként meg…ideje, hogy a sarkamra álljak. *Próbálok magabiztos lenni e téren, de pontosan tudom, hogy nálam a sarkamra való állás majd azt jelenti, hogy kihátrálok minden beszélgetésből és a végén egyedül maradok. Az egész családban én vagyok a gyenge láncszem, a legérzékenyebb mindenre, én nem tudom lesöpörni magamról a rossz és bántó szavakat, mert mind a lelkemre ül. Már Callumnál is sikerült ebbe beleélnem magam, azért nem is figyelek arra mit mondok, így vétlen elszólom magam arról, hogy jártam nála. Nem akarom elmondani Maxnek, hogy mit tett anya és ennek milyen következményei lettek, hogy közvetetten de az ő keze van abban, hogy Charles-nak van oka a válást kérni. Elhúzom a kezem, hogy az én ujjaim kulcsolódjanak rá az övére és megszorítom, felnézve rá megint elmosolyodom. Minden rendben van, elvégre megszabadulok Charlestól, a meddőségem csak ideiglenes és nem is igazi. Nem kell hazudnom.* -Persze, minden rendben, csak nem akartam hogy mástól tudd meg. *Ez volt az egyik ok, a másik pedig az, hogy megkérjem, ne tegyen semmit, mert nem akarom, hogy baja essen, hogy lefokozzák, csak azért, mert nekiment egy köztiszteletben álló tudósnak. Bár ha jobban belegondolok, megérdemelné, hogy Max szétszedje, de senkinek nem kívánok ilyet. Még Charles-nak sem. * -Köszönöm de…meg fogok birkózni vele. Ha szeretnél segíteni, akkor ne tegyél semmit, rendben? Nem szeretnék miattad is aggódni, szóval ígérd meg, kérlek. *S most komolyan nézek rá, tekintetemben ott a könyörgés, de a határozottság is. Nem is kell magához húznia, amikor emelkedik a karja a hátam felé, a mozdulat vonz és felé dőlök, elveszem a kezem a kezéről, hogy biztosabban fogjam a poharat. Pocsék egy nap. Nem is itt kellene lennem, hanem valahol a kutatóállomás melletti vízesésnél, egy szépszemű, pimasz mosolyú ellenállóval. Hogy romolhatott el minden ennyire? *
Utolsó poszt ☽Pént. Jan. 14, 2022 8:06 pm Következő oldal☽
Jasmine részére
Szélesebb mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy elmosolyodik, s végül rám néz. A szemei sok mindent elmondanak, s nagyon örülnék, ha anyánk ilyenkor itt lenne mellettem. Hiába édes húgom, a női lélek sosem volt az asztalom, s hiába éltünk egymás mellett, nőttünk fel, bizony rájöttem később, hogy feleannyit sem tudtam kiolvasni belőle, mint gondoltam. A mosolya viszont felér mindennel. - Nem kell elviselned. A sarkadra állás éppen azt jelenti, hogy meghúzod a határt, meddig mehetnek el. Tudják, hol a helyük - felelem komoly gyengédséggel. - Menni fog - szeretnék ebben bízni, mert nem szeretném, ha ezen rágná magát, s elfogadná mindazt, amit az a sok zöldfejű népség mond rá. Mert nem igazak. - Örülök - simítom meg hüvelykujjam kezét boldogan. Aggódtam, hogy komolyabb baj van, mint eddig volt, és valahol örültem is, akármennyire is rossz, hogy attól a fa.... nem lesz gyereke. Még akkor is, ha szerintem Jasmine lenne a világ legnagyszerűbb édesanya a világon. Vállvetve kedvesemmel. Charles pedig.. a sors úgyis behajtja azt, amit be kell hajtani. Egyszerre mozdulunk, a valóságban sosem tudtam teljesen elszakadni húgomtól. - Meg fogsz. Képes vagy rá, tudom - mióta megszületett, idősebb testvéreként, és fiúként, kötelességemnek éreztem, hogy vigyázzak rá, mikor már elég nagy voltam hozzá. Talán én is közrejátszhattam abban, hogy ennyire érzékeny lett? Hogy bevédtem dolgoktól, mint például Pete-től, aki elég csöndes lett azután, hogy megjegyzést tett húgomra, én meg elkaptam a fiúöltözőben? Nem foglalkoztat mennyi ideig ülünk így, ameddig érzem, szüksége van rá, átölelve tartom, érezze, itt vagyok neki, s mindig is itt leszek. A kutatóállomás túl messze van, de akár el is intézhetem, hogy odakerüljek. De vajon helyesen teszem? - Mikor kell visszamenned? Kiskopasz már nagyon hiányol - utalok fiamra, akin időnként látni, keresi húgomat. - És ehetnél valami normálisabbat - valójában szeretném, ha mindaz a szeretet, amit ott kapna, otthon, nálunk, magával vihetné, s kitartana egy darabig, s a sötét felhők, melyek felette vannak, a képzeletében és némileg valóságosan is, egy időre elhúzódjon.
Utolsó poszt ☽Vas. Jan. 16, 2022 6:06 pm Következő oldal☽
Max &Jasmine
*Örülök, hogy ennyire bízik bennem, legalább ez ad annyi erőt, hogy elmosolyodjak. Max nem mindig látja át a dolgokat, de hát férfi, és ezzel nem akarom őt degradálni, de tény és való, a férfiak néha nagyon esetlenek tudnak lenni ha nőkről van szó. De én ezt is szeretem benne, igyekszik és a legjobbat próbálja kihozni magából. Nem fél még akkor sem, amikor teljesen tisztában van azzal, hogy ügyetlenül vigasztal, mert ez épp oly bájos és szerethető. Megnyugtatom, hogy nincs baj, legalábbis azzal nincs amire rákérdezett, de tudom, hogy ha innen kilépek és ő nem lesz a közelemben, minden sokkal nehezebb lesz. Biztatom azzal, hogy megbirkózom a történtekkel, Charles hazatérése még messze van és én is távol leszek a Várostól még egy kis ideig, lesz időm felvértezni magam a megjegyzésekre, vagy remélem mire visszatérek, elül a pletyka, esetleg halványodik az ereje. A lényeg, hogy ne aggódjon értem annyira, hogy elővegye Charles-t miután hazatért. Sosem kedvelte, és ebben nagyon is igaza volt az első perctől kezdve. Fordítok a kéztartásomon és az ölelésébe bújok, kezemet melengetem tovább a pohár falán és kis idő múlva a szívem zaklatott dobogása is csitul. Max közelsége jótékony hatással van megsebzett lelkemre, olyan akár a balzsam. * -Sajnos még ma, sötétedés előtt vissza kell érnünk, túl sok munkám van és a mai nap kihagyása miatt le is maradtam vele. De, arra még szakítok időt, hogy Xani-t meglátogassam. Imádom a folytonos csivitelését. *Elmosolyodom, Max fia az aki bármikor meg tud nevettetni és feledteti tudja velem a bajaimat, sajnos nincs annyi időm, hogy minden alkalommal az ő lélekgyógyítására bízzam magam. Elhúzódom Maxtől, de megjegyzésére viszont felkapom a fejem és értetlenül, enyhe felháborodással nézek rá.* -Mi az, hogy ehetnék normálisabbat? Én jókat eszem. Rendben, nem vitatom, Hannalee csodákat tud művelni a konyhában, de ezt úgy mondtad, mintha csupa egészségtelen ételt ennék. Ha már itt tartunk, te meg ehetnél kevesebbet. *Pici mosollyal kísérve paskolom meg a pocakját, ami nincs, mert ahogy emlékszem, kockákba gyúrta, de attól még jár neki egy kis csipkelődés, másrészt szívesen elfelejteném azt, amiért itt vagyunk. Elmondtam, nem mástól tudja meg és ennyi. Más célom nem volt. *
Utolsó poszt ☽Kedd Jan. 18, 2022 7:56 pm Következő oldal☽
Jasmine részére
Sosem akartam őt azzal terhelni, mennyire fáj, hogy ha szenvedni látom, vagy ha szomorú. Nem csak, mert a húgom, s nem csak, mert olyan érzékeny lelkű. Hanem mert szeretem, s akit szeretek, szeretném, ha boldog lenne. Az élet nem egy súlytalan lebegés a világűrben, tele van nehézségekkel, de amit ő kapott, nem érdemli meg. S csak remélem, sosem vette észre rajtam, ha fájt, hogy nem látom boldognak. Charles pedig nagyon megérdemelné, hogy találkozzon az arca az öklömmel, még ha tudom is, nem lehet mindent így lerendezni. Mélyen veszem a levegőt, ahogy hozzám bújik, s igazodom hozzá, hogy kényelmesen elférjen, s kiengedem a levegőt. Szívem zaklatottan dobogott, míg végül meg nem tudtam, hogy miért is keres, a feszültség mégis a gyomromban gyűlt össze, s ha lassan is, de enged, hiszen ott van még mindaz, ami előtte van. - Meg fog rohamozni, le sem tudod vakarni magadról - mosolyodom el szélesen, a fiam nagyon boldog lesz, s tudom, szomorú is, mikor majd elbúcsúzik, de már nagyon hiányolja. Meglepi látogatásról sajnos szó sem lehet, hiszen ez nem olyan egyszerű, nekem sem. Pedig nagyon gondolkodom, áthelyeztetem magam, de valahol sejtem, anyánknak igaza van: szüksége van arra, hogy kicsit egyedül legyen, és hát anya mindig is jobban értett a nyelvén, én csak szaladni tudtam ebben utána. Kibontakozik ölelésemből, hagyom, s az asztalra fektetem az asztalhoz közelebbi alkaromat, hogy még így is kicsit felé tudjak fordulni. Pimaszul mosolygok rá. - Hannalee boszorkány, ha ételről van szó. És ő is hiányol - nagyon szereti húgomat, amiért szintén nagyon hálás vagyok, lehettek volna haragban is, vagy féltékenyek. - Na - moccan meg a testem, ahogy megpaskolja a hasam, azonnal reagál az érintésekre, a vigyorom, és a hangszín viszont a mókáé. - Az apapocakra még várnod kell. A második után sem vagyok hajlandó úszógumit növeszteni. Nem vagyok én vizimadár. Folytonosan karban kell tartanom magam, ha azt akarom, hogy a csapat túlélje a küldetéseket és a várost is megvédjem. Mivel nem tér vissza a témára, így tovább kívánom neki terelni. A fiam kiváló eszköz erre. - Mehetünk? - nem vagyok a körmönfont szavak embere, egyenes és őszinte vagyok, néha talán túlságosan is egyenes, ezt is csiszolgattam ugyan, de nem vagyok a virágszirmok embere, az egyenesség az, ami miatt tisztelni tudok valakit.
Utolsó poszt ☽Vas. Jan. 23, 2022 6:14 pm Következő oldal☽
Max &Jasmine
*Érzem a szorításán, karjainak koszorújában, mennyire feszült és csak nagyon lassan lazul el. Tudom, hogy félt és aggódik értem és utálja, ha szomorú vagyok, mert tehetetlennek érzi magát, pedig ez nem igaz. A puszta léte, az, hogy bármikor ott van nekem, rengeteget segít és ő ugyanolyan szilárd alap a családunkban, mint anya vagy apa. Hiányozna ha nem lenne, ezért is örülök annak, hogy a közelünkben maradt, hogy nem kell az Imperiummal hónapokig távol lennie. Xaninak sem tenne jót. Kisfiú, az apjának mellette a helye, hogy jó példát mutasson, férfi példát, hogy legyen az is. Hannalee jó anya, de bármennyire is próbálkozna, az apát sosem tudná pótolni. Amikor érzem, hogy ellazulnak az izmai, kibontakozom abból az ölelésből, melyre - másnak talán furának hathat - de mindkettőnknek szüksége volt. * -Majd segítesz. *Nevetek fel, Max legnagyobb örömére, hogy nem csak a kibuggyanni készülő könnyeimet és a savanyú vonásaimat kell néznie. Olykor elmerengek azon, hogy miért is vagyok én ennyire a család gyenge láncszeme, oly sok gondot okozok, mindig figyelni kell rám vagy vigasztalni. S mintha a sors is érezné, kifejezetten rám utazik. De ezeken csak akkor gondolkodom amikor egyedül vagyok, amikor van lehetőségem a festészetbe menekülni. Most Xani emlegetése söpri ki fejemből a rossz gondolatokat és már előre örülök, hogy ha csak egy órányira is, de rajtam csüngjön a Perda legbeszédesebb kisembere. * -Ó, hát ezt ő is tudja? Remélem nem hangoztatod előtte. Leboszorkányozni egy szerető feleséget. *Halkan kuncogok, miután látványosan felháborodtam egy kicsit azon, amit Max mondott. Tudom, hogy csak viccelt, vagy éppenséggel bóknak szánta, de nem tudtam kihagyni. Azt sem, hogy az engem céltáblának tekintő drága bátyámat lekövérezzem. * -Második? Van már olyan gondolat, hogy második? *Rebbennek felfelé a szemöldökeim és őszinte mosoly bújik meg a meglepődésem mögött. A korábbi téma sem tudja elrontani az örömömet, ha esetleg tényleg úgy van ahogyan gondolom. Őszintén örülnék Max és Hannalee boldogságának, az újabb gyermekáldásnak, de nem szomorodom el ha még sem így van. Majd örülök később. Az apapocakra nem is reagálok, mivel az első megjegyzésem is csak tréfálkozás volt, arra viszont bólintok, hogy indulásra kész vagyok. Felállok és a poharat fogva elindulok Max oldalán a kijárat felé, ahol a szelektív gyűjtőnél meg lehet szabadulni a pohártól. * -Ha vége lesz a munkámnak és visszatérek a Városba, összeülhetnénk. Olyan régen voltunk együtt úgy igazán. Egy családi vacsora? *Míg a kijárathoz érünk, már szervezem a következő találkozót, melynek boldogabbnak és kötetlenebbnek kell lennie, mint a mostani és persze a lényeg, hogy ind együtt legyünk. Ezzel még meg is alapozom a későbbiekre a hangulatomat, és mielőtt még újra elkezdenék dolgozni, tisztában leszek azzal, milyen pletykák keltek szárnyra. S remélem, a visszatérésemig még találkozom Vademberrel is.*
Utolsó poszt ☽Vas. Jan. 30, 2022 4:34 pm Következő oldal☽
Jasmine részére
Szemeibe tekintek, ahol előbb találja a választ, mint szavaimban, ahogy finoman megsimítom arcát. Jólesik látni, ahogy nevet, mégsem érzem annyira felhőtlenül boldognak ezt a nevetést. - Feltétlenül és mindenképpen számíthatsz rám - felelem komolyan. Felnézek a mennyezetre a kérdésre, majd vágok egy arcot, végül visszanézek rá. - Ó, hogyne, persze! Sokszor hívom így - én kis boszim, főleg, amikor órákig keresek valamit, mire a következő mondatában ott van, mit keresek és hogy hol is találom. Cserébe Mackónak hív, a Szőke Herceg egy ideje kikopott, de nem is bánom. Zavarba hozott azzal mindig, nekem valahogy a gyenge kisfiúcskák jutnak eszembe róla. - Mmm, csak nem szeretnél még egy unokaöcsit, akit szintén nem tudsz majd levakarni magadról? - kérdezem némi játékos gyanakvással, de mosollyal az arcomon. - Folyamatban van - a valóságban még várunk, valóban jól érzi-e, hogy lesz öcsikéje Xandernek, addig nem kiabálunk el semmit. Ő is, és én is szeretnénk mielőbb teljessé tenni a családot. Az enyémben még bőven van ital, felajtom egyszerre, s összegyűröm, annál kevesebb helyet foglal majd a tárolóban. - Nagyszerűen hangzik - ragyog fel tekintetem. Családi összejövetel az egyik legfelderítőbb számomra, amikor mindenki együtt van, s eltöltjük azt az időt, együtt. - S csakis, ha valami finom sütit is készítesz. Például Xander kedvencét - ami valójában az enyém, de mindig rá fogom. Ha csak rövid időt is tud eltölteni nálunk, örülnék, s legalább Xander boldog csacsogásával a fejében fog visszatérni, még ha Xander utána szomorú is lesz. Nagyon hiányolja húgomat, s már én is alig várom, hogy visszatérhessen.
//Köszönöm a játékot, nagyon jó volt látni hugit! *-* //
Utolsó poszt ☽Szer. Feb. 02, 2022 7:37 am Következő oldal☽
Max &Jasmine
*Abból a simításból, mely arcomat éri, tudom, hogy a mosolygásom nem sikerült őszintére, de ennél többet most nem tudok nyújtani. A gondolat, mely állandóan az engem ért megalázó tett körül forog ott kísért minden szóban. Nem tudom elfelejteni, de Max jelenléte sokat segített. * -Tudom. *Mosolyodom el újra és ez már kicsit jobb, mint az előző. Neki szól, annak, hogy velem van és biztat, segít és megpróbálja elterelni a figyelmemet, a gondolataimat és próbál felvidítani. Hannalee és Xani emlegetése is pont egy ilyen mozzanat, örülök annak, hogy ilyen családom van. Ezért sem olyan könnyű azon merengeni, mi lenne ha…nem akarok nekik rosszat. Talán, ha csak Charles lenne az életemben, már megtettem volna, Vadember éppen elég motiváció ahhoz, hogy itt hagyjak mindent, de nem elég egy csodálatos család mellett. Hannalee leboszorkányozása már nevetést csal ki belőlem és ez már őszinte is.* -Amilyen kedvesen tudod mondani, meg is értem, hogy nem haragszik. *Minden bizonnyal ez amolyan derűs évődés ami olykor Vadember és köztem is felbukkan, bár mi nagyon messze vagyunk attól, amiben Max-nek és Hannalee-nek van része egymás mellett. Néha elgondolkodom azon, milyenek lennénk mi ketten, ha tényleg együtt lehetnénk. Álmodozás csupán, de szép álom. * -Deee! Vagy egy unokahúgot, hogy a nemek aránya is helyreálljon. *Egy kis huncut fény villan fel a szemeimben, ami aztán teljes örömmé formálódik, mikor meghallom, legalább tervezik. Persze lehet, hogy már meg is valósult, csak babonából nem mondja, míg biztosak nem lesznek benne. Xaninál is így volt, de ez érthető, nem szabad elkiabálni. * -Csodás, örülök, nagyon várom már most. *S már csak ezért is kérdezek rá a közös vacsorára, vagy ha egy egész napot együtt tudnánk tölteni, a legjobb lenne, de nem vagyok telhetetlen. Mindannyiunknak sok munkája van, egy vacsora belefér, a többit meg majd meglátjuk.* -Hát legalább azt az egyet képes vagyok elkészíteni, de csak anya segítségével. Az egyébként nem a te kedvenced? *S nem tudom megállni, hogy ne paskoljam meg megint a pocakját, vagyis a hasát, ahol nyoma sincs az emlegetett apupocaknak. Végül mégiscsak derűsen tudom elhagyni a közösségi helyet, ahol minden olyan szomorúan indult. S csak előretekintek, most arra, hogy hamarosan levesz a lábamról egy aprócska legényke és valószínűleg úgy fogok szaladni a kutatóállomásra induló autó után, mert képtelen leszek elbúcsúzni tőle. De legalább egész úton ő fog a fejemben járni. *
//Köszönöm a játékot és azt is, hogy vagy nekem! //
A szolgálatnak vége, s még el sem érek a fürdőig, már bennem van egy adag vidító. Kemény volt, s nem azért, mert tizenkét órát bámulnom kellett volna a nagy puszta semmit. Az egyik csapattal nem túl sima terep jutott, és még ezzel is megbírkóztam volna. Ellenben az egyik okostojás nagyon okostojásnak tartotta magát. Nagyon kellett koncentrálnom arra, hogy ne röhögjem el magam, amikor viszont gond volt, hirtelen ő volt a legutolsó a sorban.
//
//